Dunajcsik Mátyás
APÁM KÖNYVTÁRA
Bartis Attilának
Miután megkaptam a Fennsíkon lévő intézetbe a kinevezésemet, nem volt kérdéses, hogy apám könyvtárát is magammal kell vinnem. Nem csak azért, mert gyakorlatilag ezek között a könyvek között nőttem fel – anyámék későn vállaltak gyereket, és mire megérkeztem, a tágas fővárosi lakás gyerekszobának tervezett helyiségét is rég elfoglalták az égig érő, mélybarna mahagóniszekrények –, hanem mert a háború már a levegőben lógott, és nem lehetett tudni, mikor kezdik meg a város szisztematikus ágyúzását.
Szerencsére a feketegazdaság még kifogástalanul működött, így anyám ékszereinek eladásából – az embernek előbb-utóbb úgyis választani kell az apja és az anyja emlékei között – tudtam bérelni két méretes kamiont a szállításhoz, s néhány napi szervezés és csomagolás után indulhattunk a Fennsík felé. Elöl én a rozoga kis Fordommal, harmincöt év gondosan válogatott kacatjaival az anyósülésen, mögöttem két kamion: az egyikben az irodalom, a másikban a történelem és a pszichiátria. Csak a megérkezés után szembesültem a ténnyel, hogy a szolgálati lakásban örülhetek, ha a munkámhoz szükséges szakkönyveket el tudom helyezni – így került apám könyvtára végül a hegyvidéki elmegyógyintézet társalgójába és folyosóira az eredeti, gondosan lezárt könyvszekrényekben.
Egyedül én voltam tisztában vele, mit rejtenek a szekrények elhúzható falapjai, melyeknek kulcsait mintegy talizmánként mindig a zsebemben tartottam. Apám könyvei úgy sorakoztak a jótékony halványzöldre mázolt falak mentén, mint egy titkos térkép jelzőpontjai: pontosan tudtam, hogy az éjszakás nővért a Flaubert-összestől számított második ajtó mögött találom, az intézet archívumát pedig – minő összefüggés – Az eltűnt idő nyomában köteteit és a teljes Proust-levelezést tartalmazó szekrény szomszédságában.
A bajok ott kezdődtek, amikor a sietős hadüzenet-váltásokat követően a közeli Sapientia Gyógyszerművek gépeit haladéktalanul átállították mustárgáz gyártására, és az ország teljes pszichiátriai ellátórendszere nyugtatók nélkül maradt. Épp a nagy oroszok könyvespolca mellett álltam az épületegyüttes egyetlen telefonjánál, és a járási főbiztost faggattam arról, hogy megfelelő szerek hiányában mégis hogyan tartsak féken százötven téveszmést és paranoid skizofrént egymagam, de a pálinkaízű hang hajthatatlannak mutatkozott.
– Beszélgessen velük. Úgyis folyton arról cikkeznek az újságban, hogy mennyit fejlődött a tudomány. És vannak nővérek is.
Az ideges feszültség napról napra nőtt az intézetben. A téboly ugató kutyái már a falakat kaparták. Amíg az alagsori konyhában a nővérek a háborús csapatmozgásokat követték, fölöslegből összegyúrt kenyérgalacsinokkal a lisztbe rajzolt frontvonalak mentén, fent a gyógyszer nélkül maradt betegek több ízben egymásnak ugrottak. Berenszki Flóriánt, az egykor jóvágású borkereskedőt harmadik dührohama után, melynek két levágandó tyúk és a német nagyregények szekrényének ajtaja is áldozatul esett, végül elkülönítőbe kellett zárnunk, ott azonban semmilyen ételt nem vett magához; viszont annyiszor verte be a fejét magánzárkának is beillő kórterem ajtajába, hogy három nap után már az életéért aggódtunk. 
A negyedik napon, amikor a rádió bemondta, hogy megkezdték a főváros bombázását, és a Központi Könyvtár, ahol apám annak idején megkérte anyám kezét, az utolsó katalóguscéduláig porig égett, könnyezve mentem oda a német nagyregények meggyalázott szekrényéhez. Az ajtószilánkok közül kiemeltem A varázshegyet, és egy nyugodtabb pillanatban odatettem a rohamaitól kimerülten fekvő Berenszki Flórián ágya szélére. Ezután két teljes napig egyetlen mukkanást nem hallottunk az elkülönítő irányából, csak az ajtónyíláson becsúsztatott tányérok tartalma tűnt el nyomtalanul – harmadnapra azonban Berenszki Flórián kipihenten és nyugodtan lépett ki az apró kórteremből; igaz, innentől következetesen Hans Castorpnak neveztette magát. 
Ezt követően már én is figyelmesebben hallgattam a konyhai rádió tudósításait. A Francia Kultúrintézet felégetésekor leszereltem az éjszakás nővér szobája melletti szekrény ajtajait, és másnapra két nimfomániás betegünkből tökéletes Emma Bovary és Merteuil márkiné lett, ám megdöbbentő módon sem az öngyilkos szándékra, sem a fekete himlőre utaló jeleket nem sikerült rajtuk felfedeznünk. Mintha már olvasás közben túlestek volna mindenen, most jólnevelt és kifinomult kísértetekként üldögéltek a társalgó ablakmélyedésében. Amikor apám első munkahelyét, a bölcsészkar Klasszika-filológia Intézetét is találat érte, már magától értetődő mozdulatokkal vertem le a lakatot a ókori történetírókról, és hamarosan Cicerótól kezdve Mucius Scaevoláig közöttünk járt az egész antik részleg. 
Mire a fővárost elfoglalták, és a kormány egy jelentéktelen déli iparvárosba tette át a székhelyét, apám életének minden fontosabb helyszíne porrá omlott a folyamatos ágyútűzben. Az intézetben azonban szép lassan helyreállt a rend: reggelenként a fél európai irodalom helyet foglalt az ebédlő asztalainál, sőt a nővérek is rákaptak az olvasásra – én pedig úgy éreztem magam, mintha nem is egy Istentől elhagyott szanatóriumban élnék egy csapat elmeháborodottal, hanem egyenesen apám fejében, valahol a magasra boltozott homlok és a szeszélyesen ívelt szemöldökök mögött, melyeket az utolsó időkben már teljesen felismerhetetlenre torzított a rák. 
Pontosan hat évig, két hónapig és egy napig éltünk így a Fennsíkon, apám könyvei között. Aztán kitört a béke, a Sapientia Gyógyszerművek gyártósorait visszaállították a rendeltetésszerű működésre, és egy didergős novemberi hajnalon megérkezett az intézet kapuja elé az első teherautó a nyugtatókkal, és az újonnan kinevezett, fiatal és ambiciózus főorvossal. Én pedig sétálhattam le, a falu irányába, hogy találjak valakit, aki hajlandó akár a világ végére is elfuvarozni másfél tucat égig érő mahagóniszekrényt.


Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu