„Egyszer állok Indiához túl közel és túl távol tőle”, mondta V. S. Naipaul Indiához fűződő bonyolult viszonyáról, így foglalva össze egy mondatban a posztkoloniális identitás problémáit, és az egyéni és kollektív emlékezet közötti ellentmondásokat.
„Azt mondanám, hogy az vagyok, amit a könyveim kiadnak” jelentette ki a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében. Könnyű azt mondani, hogy Naipaul könyvei adják ki Naipaul lényegét. Minden író önmagára kell hogy támaszkodjék írás közben – ők adják saját műveik témáját (alanyát és tárgyát). Naipaul esetében ez különösen így van. Nemcsak arról van szó, hogy a műve sokszor önéletrajzi színezetű, Naipaul önmagát tematizálja. Ennyit mond a Nobel-díj beszédben – és nem véletlenül idézi Proustot. A díjazott minden sora Az eltűnt idő intiutív megérzése és kifejezése. Ez természetesen vezet el minket a kérdéshez: ki Naipaul mint szubjektum?
Még mielőtt megkísérelnénk megválaszolni ezt a kérdést, nem árt Foucault-hoz fordulni a „szubjektum” terminus meghatározásában. Foucault, mint mindig, nagyon világos, nagyon pontos. A következőt találjuk nála: „A szubjektum szónak két jelentése van: valaki másnak az alárendeltje kontroll és függőség által, és (másodszor) öntudat vagy önismeret köti saját identitásához.”. Csak a második definícióval foglalkozunk: megpróbáljuk meghatározni azt az „öntudatot vagy önismeretet”, amelyhez az ő identitása kötődik. Foucault a továbbiakban úgy igyekszik tisztázni a fogalom jelentését, hogy hangsúlyozza történelmi kontextusba helyezésének fontosságát: Ismernünk kell a fogalomalkotásunkat motiváló történelmi feltételeket. Történelmileg tudatában kell lennünk jelen körülményeinknek.” Foucault a szubjektum meghatározását azzal a megjegyzéssel zárja le, hogy a szubjektumot a „pásztori hatalom” alakítja – vagyis az az etikai norma, amelynek követését egy adott társadalom a tagjaitól elvárja.
Bár távolról sem vagyok képes megválaszolni az imént feltett kérdést „Kicsoda Naipaul mint szubjektum?”, mégis szeretném feltárni azokat a történelmi körülményeket, amelyek Naipaul önmagáról kialakított felfogását motiválták, és megnézni, milyen etikai normák befolyásolták az írót. Vagy másképpen közelítve, hol van Naipaul hazája? Ez a kérdés annál érdekesebb, mivel Naipaul ki nem állhatja a „világpolgár” kifejezést, szerinte ez „az olyan ember siránkozása, aki nem képes szembenézni a jelennel és saját helyével a világban” (Kelet-indiaiak a Karib-térségben), másfelől szereti hangsúlyozni, hogy neki nem volt adva egy készen talált kulturális kódrendszer, mint mondjuk egy francia vagy egy angol gyermek számára. A Nobel-díj átvételekor mondott megvilágító erejű előadásában arról beszélt, hogy a „sötétség terei” közepette nőtt föl, ez vette körül gyermekként – a sötétség terei, amelyeket Naipaul felnőttként a művei tárgyává tett: „a föld, a bennszülöttek, az Újvilág, a gyarmat, a történelem, India, a muszlim világ, Afrika és végül Anglia”. Furcsa kifejezés ez, jól alkalmazható egy furcsa helyzetre. Vajon nem lehet-e a „sötétség tereit” úgy értelmezni, nem mint hiányosságokat vagy hézagokat Naipaul neveltetésében, hanem mint a tudományos, akadémikus tudás és a tapasztalat közötti szakadékot? Gyakran mondják, hogy a koloniális-posztkoloniális íróknak a világ „kettős látását” kell összebékíteniük, a koloniális örökségként kapott nyelvet és irodalmat a bennszülött élményvilággal. Naipaul esetében ezt még tovább bonyolítja, hogy neki mint harmadik generációs indiai bevándorlónak a nyugat-indiai szigeteken, nem kettős, hanem hármas világlátása van.
Ebben a tanulmányban ezeknek a kulturális reprezentációknak a V. S. Naipaul mint szubjektum megkonstruálásában játszott szerepét szeretném megvizsgálni – Nagy Britanniával kezdve, majd a Karib-térséggel folytatva, és végül az ősei földjéhez, Indiához fűződő bonyolult viszonyát állítva a középpontba.
Ha egy író „öntudatát vagy ön-ismeretét”, amelyhez identitása kötődik, úgy lehetne elképzelni, mint mondjuk a földet, akkor találnánk egy külső réteget, egy belső réteget és a központi magvát. Vizsgáljuk meg Naipault rétegről rétegre. Nagy-Britannia persze „Naipaulnál mint szubjektumnál” az első vagy a külső réteg. Az első, mert a legfeltűnőbb, a leginkább látható – Naipaul nyelve, kultúrája, neveltetése, hivatkozásai – mind britek, maradéktalanul. Magas szinten képzett, mélységesen áthatja a brit kultúra, élvezi és csodálja, Nagy-Britannia tehát az az ország, amelyet tudatosan választott magának írói pályafutása színteréül. Naipaul történelmi tudata nyilvánvalóan brit. Könnyedén fűzi a szót a Stonehenge-ről, Sir Gawainről és a Zöld Lovagról, a Lake Districtről, azaz az északnyugat-angliai tóvidékről – kulturális hivatkozásai egytől egyig tökéletesen pontosak.
Ugyanakkor soha semmi nem ilyen egyszerű, és egész tökéletes brit kulturáltságáról Naipaul sokszor megjegyezte, milyen nehezére esett kialakítani Londonhoz, Angliához, Nagy-Britanniához való viszonyát. Az An Area of Darknes-ben (A sötétség terében) ezt írja: „Londonba jöttem. Ez lett az én világom központja, keményen kellett dolgoznom, hogy eljussak odáig. És el voltam veszve. London nem volt az én világom központja. Félre voltam vezetve, de nem volt hova mennem máshova.” Egy másik alkalommal a brit közügyekben való részvételének hiányát kommentálja. Nem szavaz, nem ír alá petíciókat, nem vesz részt tüntetésekben, nem érzi magát odatartozónak. És az egészben az a legérdekesebb, hogy azt mondja, folytonos utazásai nélkül íróként terméketlenné vált volna.
Még a The Enigma of Arrival-ben (A megérkezés rejtélyében) egy olyan könyvben is, amelyben megbékél Angliával, állandóan az „idegenségére” hivatkozik, bár ez nem a helyes kifejezés, hiszen Naipaul nem lehet „idegen” Angliában – talán a nem-angol voltáról lehetne inkább beszélni. Van valami különös mesterkéltség abban, ahogy az angol vidék szépségét méltatja, amelyet lakóhelyül választott, amíg a könyvét írta. A legjobb példája ennek talán a tehenekről írott híres passzus: „Tehenek, a fű, a fák: kedves vidéki látvány – ez vett körül. Bár sosem láttam valójában ilyesmit, sosem volt ilyesmi körülöttem, mégis úgy éreztem, mintha régről ismerős volna ez a látvány.” Eddig rendben is volna. Ezt írhatta volna bárki, aki szereti olvasni az angol irodalmat, és először jár Angliában. Itt következik a híres sor a fekete és fehér tehenekről, amelyeket ahhoz a rajzhoz hasonlít, amelyet „egy sűrített tej konzerv címkéjén látott gyerekként Trinidadban, ahol nem lehetett ilyen szép teheneket látni, ahol nem volt elég friss tej, és a legtöbben importált sűrített tejet fogyasztottak…”.
Naipaul mindig a nem-angol szemével fogja nézni Angliát. Brit kultúrája, bármilyen tökéletes legyen is minden kétséget kizáróan, felszínes marad. Ez az, ami látható belőle, de nem mélyebb a bőr felszínénél. És ennek a ténynek senki nincs jobban a tudatában, mint az író maga. A kultúra és a tapasztalat közötti szakadékot remekül mutatja az a történet, amely Naipaul a The Times Literary Supplement-ben mesél el 1964-ben. Naipaul itt elmondja, hogyan ismert fel édes illatáról egy virágot egy Brit Guyana-i kertben a gyerekkorából, megkérdezte vendéglátóját, mi a neve ennek a virágnak. Ezt a választ kapta: „Jázminnak hívjuk”. Naipaul ezt így kommentálja: +Jázmin! Tehát ismertem az elmúlt évek során!” Odatűzött egy szál jázmint a gomblyukába, szagolgatta, és ismételgette azt a szót, jázmin, jázmin. Aztán hozzáteszi: a szó és a virág túl sokáig volt különválasztva a fejemben. Már nem értek össze.” 
Naipaul koloniális önelidegendését elemzi a Finding the Centre (Megtalálni a centrumot) c. könyvében és azokat a problémákat, amelyekkel akkor találkozott, amikor arra került sor, hogy papírra vessen valamit. Csak amikor mélyebbre ment külső brit rétegénél, mélyebbre ásva a mögötte fekvő karibi élményekig, a „szó és a virág”, avagy a nyelv és a tapasztalat akkor kapcsolódott össze, véget vetve írói válságának. Lehetetlen elfelejteni az ifjú Naipaul legelső mondatát „első közölhető könyvéből”: „Reggelente, amikor fölkelt, Hat kiült hátsó verandájának korlátjára, és átkiabált: „Mi folyik ott, Bogart?”. Ennek a pillanatnak a teljes jelentőségét csak akkor tudjuk felmérni, ha emlékszünk, hogy az ifjú Naipaul lelkiismeretesen igyekezett a megelőző négy év angliai élményeit feldolgozni annak a célnak az érdekében, hogy íróvá váljon. De az első mondat, amely nem csengett hamisan, egyenesen Port of Spain utcáiról, ahol felnőtt, áradt a papírra. Mindazonáltal ez a mondat Londonban íródott a BBC egyik szobájában.
Trinidad és a karibi tapasztalat kétségkívül a „második” vagy belső rétege a Naipaul nevű szubjektumnak. Korábbi írásai, beleértve első nagyobb művét, az  A House for Mr. Biswas (Mr. Biswas háza) címűt, mind Trinidadban gyökereznek. Legkedveltebb figurái karibi kelet-indiaiak. Bár Naipaul képtelen volt Trinidadról Trinidadban írni, ugyanolyan képtelen volt Nagy-Britanniáról Nagy-Britanniában írni. Kombinálnia kellett gyarmati kultúrájának kollektív emlékezetét saját személyes élményeinek egyéni emlékeivel mielőtt sikerült volna megtalálnia igazi, írói hangját. De Naipaul személyes trinidadi tapasztalatai speciálisak, mivel egy Trinidadban élő harmadik generációs indiai. Amikor Hat azt kiáltja: „Mi folyik ott, Bogart?”, egy indiait szólít meg, egy hindut Naipaul saját kasztjából és közösségéből. A Nobel-díj átvételénél mondott beszédében Naipaul maga is utal arra a sokrétű személyes tapasztalatra, amelyet fel kellett dolgoznia: „ott volt a hindu családom, halványuló emlékeikkel Indiáról, és ott volt India maga”. 
Ahogy Elleke Boehmer rámutatott, „Naipaul elismerte, hogy emberi és írói belső meghasadtságát csak úgy tudta begyógyítani, ha elfojtott „koloniális-hindu énjét” felhozta írásai felszínére.” És ez visz minket közelebb Naipaul mint szubjektum lényének magvához – Indiához. De nem az Indiának nevezett földrajzi entitáshoz. Naipaul Indiája egy mítosz, mítosz, amit átadott neki a családja, a szülei, a vallása. Mert bár Naipaul Trinidadban született és nőtt föl, egy nagy és kiterjedt brahmin családhoz tartozott, amely zárt körben élt együtt. Naipaul ezt írja anyai nagyapjáról: „Elhagyta Indiát, és … elutasította Trinidadot… vitte magával a faluját.” Naipaul Indiája tehát „képzeletbeli világ, amelyet a család leteríthetett, mint egy térképet, a földre.” (Nobel-díj átvevő beszéd). 
Ugyanebben a beszédben Naipaul azt mondja a nagyanyja házáról, a házról, amelyben felnőtt, hogy „afféle indiai ház volt… olyan emberek készítették, akik csak az indiai dolgok emlékezetéből csináltak mindent.” Brahmin rituálék és rítusok zárt világa volt.  
Naipaul később ezt írja: „Gyerekként tehát érzékeltem ezt a két világot, a kinti világot és az otthoni világot… A szokásokat, amelyeket ez a befelé és kifelé irányuló élet alakított ki, jó sokáig megőriztem.”  Elég különös, hogy bár a nagyszülei nem beszéltek angolul, és minden szertartást hindiül tartottak, senki nem törődött azzal, hogy a gyerekeknek megtanítsák a nyelvet – úgy nőttek föl tehát, hogy magukévá tettek olyan szertartásokat, amelyeket nem értettek – amelyek a szüleik nemzedékével gyakorlatilag kivesztek.
Mindazonáltal, amint az ősi szokások kihaltak, ezeket nem váltotta fel semmi. Naipaul a Karibi kelet-indiaiakkal foglalkozó konferenciát megnyitó előadásában 1975-ben egy olyan kultúra paradox voltáról beszélt, amelynek értékét csak akkor ismerik fel, amikorra már többé-kevésbé elveszett. „Felejtünk, fogalmunk sincs a múltunkról, ez is része a problémának”, mondta a kollegáknak. Így aztán Indiának egy mitikus fogalma maradt meg a fejében, mint őshazáé, ahogy azt népes családja Trinidadban kialakította. Meggyőződésem, hogy ez a képzeletbeli mitikus India képezi Naipaul író voltának centrális magvát. Nem mintha Naipaul szeretné vagy legalább csodálná a valóságos Indiát.
Hogy őt magát idézzem, ezt írta Indiáról: „India nehéz eset a számomra. Nem a hazám és nem is lehet a hazám, és mégsem tagadhatom meg, és nem lehetek közömbös se iránta. Nem tudok csak a látványosságok kedvéért oda utazni. Egyszerre túl közeli és túl távoli a számomra.” (Sérült civilizáció, 8)
Háromszor töltött egy-egy évet Indiában, és  minden alkalomról írt egy útikönyvet: An Area of Darkness,(A sötétség tere) ezt 1964-ben írta, India : A Wounded Civilization (India: egy sérült civilizáció), ezt 1977-ben írta, és végül, India, A Million Mutinies Now (India, egy millió lázadás most) 1990. A sötétség tere volt Naipaul első tényleges találkozása Indiával, és Michel Renouard tökéletesen felfogta, milyen sokkoló lehetett Naipaul számára először megérkezni Indiába – ez a sokk érezhető A sötétség tere minden egyes oldaláról. A kosz, a mocsok, a tömeg, ez mind megrémiszti Naipault – annál is inkább, mert életében először olvad bele egy populációba.
És mégis külföldi. Nem beszél indiai nyelveket, a nagyanyja trinidadi házában megismert  rítusokkal és szertartásokkal már nem lehet találkozni az anyaországban, a tájat rikítónak és hamisnak találja, és nem érzi úgy, hogy köze volna hozzá – a trinidadi vidék harmonikus falusi tájait kereste. A könyv vége felé, egy tragikomikus epizódban még nagyapja faluját is fölkeresi, és attól tart, hogy találkoznia kell a rokonokkal. A könyv azzal fejeződik be, hogy Naipaul visszamenekül a Nyugatra. Utólag úgy nyilatkozott, hogy ez az út kettészelte az életét, és jobb lett volna, ha meg se történik.
A második könyv India: A sérült civilizáció, az 1977-es rendkívüli állapotra koncentrál, és igyekszik megmagyarázni, hogyan jutott India a káosz szélére, összekapcsolva ennek során a jelenlegi katasztrófát egy civilizáció évszázadok óta tartó hanyatlásával. Nagyon közel áll  A sötétség teréhez, ebből is az derül ki, mennyire nem tetszik neki ez az ország. Harmadik India-könyve azonban, az Millió lázadás most, radikálisan eltérő attitűdöt mutat. Naipaulnak végre sikerült dűlőre jutnia ősei hazájával. A hangulata kevésbé feszült, ahogy ő írja: „27 év után sikerült megtennem egy amolyan visszatérés számba menő utazást, elhullatni indiai idegeimet, felszámolni a sötétséget, amely elválasztott ősi múltamtól”. A törés láthatólag begyógyult. A „sötétség terei” fényre derültek.
A „sötétségnek” ugyanez a „tere”, amely akkor jött létre, amikor Naipaul felmenői bevándoroltak Trinidadba – és egy képzeletbeli mini-Indiát teremtettek ott meg – „az időtlen idő, a történelmi sötétség” Indiáját – amely olyan távoli és olyan képzeletbeli, mint a hindu eposzok, a Ramajána földje. Mindezen sötétsége ellenére a képzeletnek ez az Indiája adta Naipaulnak azt az erőt, ami ahhoz kellett neki, hogy írónak érezze magát. Amikor azt az esszéjét olvastam, amelynek a „Prológus egy önéletrajzhoz” címet adta, úgy tűnt nekem, hogy írói ambíciói kimondottan az ősi etikában gyökereznek. Apjáról beszélve megjegyzi: „Azt az ambíciót, hogy író akarjak lenni, az apámtól kaptam.” És ez nem csak egy mellékes megjegyzés. Naipaul paraszti családból származik – szerződött kétkezi munkásoktól. De olyan kétkezi munkásoktól, akik tisztában vannak a nemességükkel – mivel Naipaul családja a bráhminok kasztjához tartozik – a punditoktól, India „tanult embereitől”.
Valójában nem voltak tanult emberek. A „brahminság” mítosza mégis olyan volt, hogy egyik vagy másik fiúról mindig azt remélték, hogy ő majd beteljesíti a család küldetését – és ahogy maga Naipaul mondja, mi más az író, mint a pundit/bráhmin hivatás egy változata?
A történetben az a legérdekesebb, hogy az Óvilágbeli brahmin család „regenerálódása”, hírnevének helyreállítása az Újvilággal való kapcsolatba lépése révén valósult meg. Naipaul rövid és egyáltalán nem kedvére való találkozása ősei falujával Indiában látszólag megerősíthette volna ezt. De India öngeneráló mítosza az Újvilágban olyan dinamikusan működött, amire magában Indiában kevésbé lett volna képes – a földrajzi távolság ezt csak elősegítette és erősítette.
Azzal szeretném befejezni, hogy nem könnyű meghatározni a kulturális reprezentációk szerepét V. S. Naipaul mint szubjektum kialakulásában. A nevezetes „sötétség terei” megfelelnek mind Naipaul egyéni emlékeinek, mind a kollektív emlékezetnek. És vajon Naipaul esetében mi másban állnának a kollektív emlékek, mint a konstruált történelemben? Mi más volna a kollektív emlékezet, mint a kitalált történelem? Végül Naipaul kedvenc helyét idézném: „Az embereknek kell a történelem, segít nekik fogalmat alkotni arról, hogy kik is valójában. De a történelem, mint a szentség, a szív mélyén is lakozhat, elég az is, hogy van ott valami.”

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA 
 
 

Bibliográfia

NAIPAUL, V. S. 
A nagy folyó kanyarulatában
Európa, 1983, Cartaphilus, 2005

Eva Perón visszatér 
Európa, 1984

Fél élet 
Cartaphilus, 2004

Mr Biswas háza 
Cartaphilus, 2005

„Azért írok és utazom, hogy kiderítsek valamit”
Magyar Lettre Internationale, 65

IVEKOVIC, Rada 
„V. S. Naipaul, a hibrid“
Magyar Lettre Internationale, 44