Egy olasz író, aki nagyon jól ismeri Portugáliát, néhány évvel ezelőtt azt mondta: „Valami egészen különös szemiotika uralkodik ebben az országban. Ha egy portugál megkérdezi a honfitársát: ťHová mész a hétvégén?Ť, akkor a másik erre azt válaszolja: ťCsak járok egyet errefel酫”
  „Errefelé”, „arrafelé” – ezek a szavak meghatározatlan helyeket, bizonytalan célokat jelölnek, melyeknek se irányuk, se határuk nincs, de a portugálok számára mégis tökéletesen pontosak. Érdekes módon az „arrafelé” egy kis, (fizikailag és mentálisan) bejárható területre vonatkozik, mely láthatatlan módon el van szigetelve, de közben tökéletesen szabad is. Ebben a redukált térben az egyén csak úgy sétálgat, nagyokat szippant a levegőből, hagyja, hogy a látható dolgok elérjenek hozzá, beül egy kávézóba újságot olvasni, és ezzel kétség kívül előre láthatóan váratlan és nyugodt találkozásokat fog kiprovokálni, ahol a többiek ugyanígy csak épp „arrafelé” sétálgattak. (A másik kifejezés, mely találóan jellemzi a luzitán andalgás furcsa ál-véletlenszerűségének jelenlétét, így hangzik: „ha úgy alakul…”).
 Az, hogy hiányoznak a határok, egyszerre kalandossá s minden kockázat nélkülivé varázsolja ezt az andalgást. A bejárandó útvonalakat ábrázoló mentális térkép textúrája plasztikus, mozgékony. A gondolat éppúgy tarthat jobb felé, mint bal felé, ingadozhat, pillanatokra akár el is veszhet, elfelejtődhet, hogy aztán újra feléledjen, bizonytalankodjon, ingadozzon kicsit, csak egypár órácskát ebben a rövid folyamatokból összeálló, egyfolytában meg-megszakadozó mozgássorozatban – az aprócska állomások sorozatában. Furcsa ritmus ez, amelyben alig érintjük meg a dolgokat, hisz épphogy csak rájuk gondolunk: a gondolat még akkor is csak átsuhan fölöttük, amikor épp kapcsolatba lép velük.
 Amikor viszont más testekkel kerülünk kapcsolatba, a közvetlen kapcsolat felér egy fenyegetéssel. Egy francia diplomata asszony, aki sok évet élt Kínában, aztán pedig Portugáliában, azt mondta, a portugálok „a Nyugat kínaijai”. Azzal magyarázta ezt, hogy a kínaiak sosem térnek rá rögtön a tárgyra, nagy körökben kerülgetik, mielőtt a közelébe kerülnének, és mindig csak homályos fogalmakban beszélnek. A portugálok ugyanezt teszik: messziről közelítenek, nagy spirálokat írnak le, barokkos, úttalan utakat tesznek meg, mielőtt végre világosan a tárgyra térnének.
 Ez a nagy óvatosság azt bizonyítja, hogy nem nézünk szembe egyenesen a dolgokkal. Ebből a szempontból a portugál társadalom a mediterrán társadalmak (Albánia, Görögország, Korzika, Szardínia, Libanon, Líbia stb.) ellenpontját jelenti, például a vendetta-társadalom szempontjából. Ezekben a társadalmakban, ahol központi értéknek számít a becsület és a szemérem, a dolgokkal való szembenézés erkölcsi kötelesség: ha valaki lemond róla, akkor elveszti legfőbb értékét, a becsületét, ami jogot ad az embernek arra, hogy a társadalom része legyen.
 Portugália is olyan országnak számított, ahol sok paraszti közösséget ugyanezek az értékek irányítottak, talán csak kevésbé erőszakos módon, mint a Mediterráneum többi országában. Történnie kellett hát valaminek, ami aztán úgy átalakította az archaikus jogi szerkezeket, hogy végül a dolgokkal való szembenézés közvetlen reflexiói is átalakultak.
 Ez átalakította, és a legkülönbözőbb területeken fordította ki magából az etikai viselkedési módokat is. Az óvatosság, elővigyázatosság, bizalmatlanság mögött félelem húzódik. Mintha a társadalmi szerződés bizonyos elméletei alapján a társas érintkezés kötelékei és az állam arra rendezkedtek volna be, hogy kiátkozzák a félelmet, a bizonytalanságot és a sebezhetőséget, pedig természetes állapotban egyébként ezek uralkodnának. Portugáliában ugyanez a mechanizmus részben elbukott: innen származik államunk történelmi gyengesége, az örökké jelenvaló, mindent átható, a társadalom minden területét átjáró félelem. És ha alánézünk a vékony filmrétegnek, mely elválasztja a félelmet azoktól a magatartási formáktól, melyek feltehetőleg azért alakultak ki, hogy legyőzzék magát a félelmet – ott óvatosságot, a nyílt konfliktusok elkerülését, nyájaskodó társadalmi érintkezést találunk. Azt feltételezzük, hogy a társadalmi szerződés részben elvetélt, mert képtelen volt rá, hogy egy olyan államot hozzon létre, mely az „erőszak kizárólagos monopóliuma” volna, vagyis eléggé erős hozzá, hogy igazán komolyan és minden területen tiszteletben tartassa a törvényt. Ennek következtében pedig – ellentétben azzal, ami Európa erős államaiban, elsősorban Franciaországban történt – az ország lakosságának védelmét, a békét és a biztonságot a portugál állam képtelen volt kielégítően biztosítani.
 Tegyük hát fel, hogy ilyen körülmények között maguk az egyének, klánok és frakciók voltak azok, akik végül lemondtak az erőszakról, és nemcsak azért, hogy egy harmadik tényezőnek (az államnak) adják át az erőszak gyakorlásának kizárólagos jogát, hanem azért is, hogy létrehozzanak egy civil társadalmat, melyben a társadalmi kötelékek megalkotásának mechanizmusa teremti meg a biztonságot: az erőszak részben félelemmé, az erőszaktól való félelem pedig részben szelídséggé, édességgé, lágysággá alakult át. Ez egyáltalán nem jelent semmiféle állampolgári érzületet, hanem a primer erőszak és agresszió fordítottját jelenti (vagy leginkább a cselekvőképesség vállalásának negatív tendenciáját), s közben egyáltalán nem hozza magával szükségszerűen egy törvény belsővé tételét (ami amúgy az állampolgár normál viselkedését szokta jellemezni). Ehhez minden bizonnyal nagymértékben hozzájárult a keresztény vallás (Nietzsche A morál genealógiájához című művében leírta az ilyenfajta mechanizmusokat, azt például, hogyan születik meg a „jó ember”).
 Ez azt jelenti, hogy a mi társadalmunk a felszínen nem erőszakos, de tele van mindent átható félelemmel, mely megvédi az egyéneket a csak részben megtisztított, de a mélyben ott húzódó erőszak ellen, vagyis a másban tárgyiasuló, átalakított, mássá átlényegülő erőszak ellen. Ez megmagyarázná a portugál társadalom sok vonását: a „szelíd szokások”  mítoszát, mely úgy uralja a felszínt, hogy közben elrejti a mélyben meghúzódó valódi erőszakot; a civil társadalom (körülményektől függő) erejét vagy gyengeségét, mely csak nagyon kevéssé van kidolgozva intézményi szinten, de közben nagyon erősen van jelen a közvetlen társas érintkezésben és a népi kultúrában (mivel az állam és a gazdag osztályok nem hoztak létre olyan feltételeket, ahol kifejlődhetett volna a saját kultúrájuk); a félelem tehát, mint a társadalmi agressziót megbénító érzelem még ma is rendkívüli jelentősséggel bír.
 Figyelembe kell vennünk az Estado Novo („Új Állam”)  által szegregált félelmet, amely csak még olajozottabbá tette a már beépült és a még nagyobb félelem befogadására és rétegzésére alkalmas gépezet működését, az engedelmességtől és alávetettségtől azokig a kifinomult stratégiákig, melyek aztán kiátkozták magát a félelmet, és amelyek pont emiatt látens állapotban tartják fenn a létezését.
 A beépülő, megtestesült, tárgy nélküli félelem (amely pont az ellenkezője annak, ahogyan Freud definiálta a félelmet, aki szorongástól függő tárgyat társít hozzá) közben valójában mindenhol egyszerre van jelen, végigkísér minden pillanatot; betegség ez, mely beleragad a lelket borító bőrbe, és azért nem is látszik, és nem is lehet érezni, mert mintha soha nem is íródott volna belénk. Ezt a félelmet minden kétséget kizáróan a salazari társadalom teremtette meg. Nem az ellenzékiről beszélek hanem az átlagemberről, arról, akit a hatalom mindig is nyilvánvaló félelemben tartott. A salazarizmus kiizzadta félelem tipikus példa a ködfelhőre és a fehér árnyékra.
 A félelem öröklődik. Lassan épül be, s inkább tudattalanul, mint tudatosan végül a „portugál jellem” részévé válik (akiket ezért „szomorúnak, szűkszavúnak, levertnek” tartanak), és beépül a „transzgenerációs tudattalanba” (Nicolas Abraham) is, vagyis apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre száll.
 Ma, harminc évvel a félelem diktatúrája után még mindig együtt élünk vele. A portugál társadalom, a portugálok nem hagytak fel a félelemmel, még úgy sem (vagy talán pont emiatt), hogy a fiatalabb nemzedékek keveset tudnak a salazari múltról.
 Ennek a félelemnek az egyik tipikus jegye, hogy látszólag nem íródott be. Vagy ha igen, akkor olyan metamorfózison ment keresztül, hogy végül felismerhetetlenné vált. És itt újra azzal szembesülünk, hogy ehhez április 25-e nagyban hozzájárult, mégpedig azzal, ahogy kisöpörte a tudatból az előző rezsimet. (A politikai foglyok számára felépített, emblematikus épületeknek számító börtönök emlékhelyekké való átalakítása – ahelyett, ami történt, hogy végül inkább üresen hagyták őket – sem tudná önmagában biztosítani a félelem tartós beíródását.)
 A salazarista félelem és a mi magunk félelme nem íródhat be, mert egyik sem tudatos. Az emberek nem ébrednek rá teljesen a félelemre, még akkor sem, ha egyébként sokszor éreznek „félelmet”. Amúgy egész szabadon lehet beszélni a „félelmekről” (a gyerekekéről vagy akár a felnőttekéről), csak arról a félelemről beszélünk ritkán, mellyel együtt élünk.
 A félelem a be nem íródás stratégiája. Mindenekelőtt a beíródástól való félelemként alakul ki, vagyis a létezéstől, a világban uralkodó erőkkel való szembeszegüléstől és a saját életerőnk felszabadításától való félelemként jön létre. Félelem a tettől, az érvényben lévő normáknak ellentmondó döntések meghozatalától, félelem a szeretettől, az alkotástól, az élettől. Félelem a kockázattól. Az óvatosság a portugál józanész alaptörvénye.
 A régi rezsimet eluraló félelem csak regisztert váltott, de nem szállt ki a testekből. Most kevésbé szétszóródva, úgymond horizontálisan van jelen. Míg a félelem régi közegében mindent át- meg átjárt, fölülről lefelé, vagyis vertikális irányban hatott, s egyetemes jelleggel jelent meg az engedelmesség hierarchikus viszonyaiban, addig ma, mivel megszűnni képtelen, a demokrácia helyreállítása után a versenyképességgel való szembesülésben nyilvánul meg. Az önkényuralmi rendszerű államban piramisszerűen, föntről lefelé hat; a demokratikus államban horizontális irányban futnak szét a vonalai.
 Természetesen azóta sem tűnt el a hierarchikus alárendeltség viszonyaiból, de úgy él tovább, hogy már sokkal kevesebb erő lakik benne. Viszont felbukkant valami egész másfajta félelem, és szétterjedt a társadalom teljes felszínén. A riválistól, a kollégától, az ugyanarra a posztra pályázóktól, a karriertől, az állástól, vagyis a mindenki mástól való félelem jelent meg. Az egyén önértékelési válságából fakadó félelem rendkívül súlyossá válik, amikor mindenki mindig az elvárt szint alatt teljesítőnek értékeli magát, és úgy gondolja, sosem érheti el a tőle elvárt szintet.
 A Salazar-rezsim alatt elszenvedett elnyomás egyik következményét látjuk itt megnyilvánulni. Senki sem érzi magát képesnek a feladatára, mindenki úgy gondolja, a versenyképesség elvárt normái alatt tud csak teljesíteni. Sok esetben egyébként ez igaz is lehet, és ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a merészség, a bátorság és saját értékeink felfedezésének hiánya miatt egyre erősebb legyen az inkompetencia. Megduplázódik a félelem, és a képzeletben kezd el hatni, mégpedig úgy, hogy rettegéssé fokozódik, nehogy az egyén a nyilvánosság előtt bizonyuljon inkompetensnek. Úgy rejtőzik el, hogy közben egy képernyőre vetíti a régi, jól bevált, a tekintélyelvű társadalmakra annyira jellemző kibúvókat, megoldásokat, csak hogy másnak látsszon, mint ami valójában. A legnagyobb erőfeszítések történnek azért, hogy ez a maszk el ne mozduljon a helyéről, ahelyett, hogy az energiákat a megújulás kibontakoztatásába fektetnék.
 Végül is, ahogy Foucault mondta, mindig is a hatalmi viszonyokról van szó. A félelem nemcsak a hatalomtól való félelmet jelenti, hanem a hatalommal szemben megnyilvánuló cselekvésképtelenségtől való félelmet is. Félelem a tudatlanságtól, és attól, hogy egyszer letépik rólunk az álarcot. Félelem magától a félelemtől. Félelem attól, hogy félősnek, hogy gyengének, alkalmatlannak, tudatlannak, középszerűnek látsszunk.
 Sok társadalomban, ahol a fejlődésnek és ösztönző erőnek többféle szintje is együtt tud létezni, mindez szintén létezik, de Portugáliában (ahol a népesség, illetve a népesség különböző tömörülései kis csoportokból állnak, illetve ezekre redukálódnak) felerősödik és kiéleződik, ahogy azt már mondtuk, a rendkívül erős hatalom nyomása alatt, mely nálunk a markában tartja az egyén önmagáról alkotott képét. Az önmagunkról alkotott kép (az ideális, a képzeletbeli, melyet a szintén csak a képzeletben létező politikailag-társadalmilag-erkölcsileg-pszichésen korrekt normák határoznak meg) viselkedésmintákat szab meg, tiltásokat tesz belső normává, és önkontroll alá szorítja az egyént. Merev határok közé szorítja a szabad önkifejezést, a gondolkodást és a cselekvést. Kitörni a normák által beszabályozott határok közül azt jelenti, hogy vállaljuk az önromboló kép kialakításának kockázatát – és ez a társadalom egyáltalán nem rendelkezik az uralkodó normáktól eltérő életlehetőségekkel, nem kínálja fel azokat.
 Nem szabad elfelejtenünk, hogy az önmagunkról alkotott kép, melyet a törvény éget belénk öntudatlanul vagy csak félig tudatosan, szünet nélkül ott dolgozik bennünk, mintha egy olyan panoptikum volna, ahonnan ez egyén nem szökhet meg. Benne van a levegőben, az atmoszférában, a többi ember pillantásában, és ami még ennél is rosszabb, a mindent szétmaró szuperego belső pillantásában.
 Ezért van úgy, hogy amikor megszilárdul a hatalom, mely létrehozza a régi hierarchikus struktúrák és a paranoid demokrácia kapcsolatát, akkor általában ez utóbbi úgy táplálja az előbbit, hogy közben megnyitja a kisstílű despoták előtt a teret a hatalomgyakorláshoz (akik felbukkanhatnak az adminisztrációban, a közhatalom gyakorlásában, a vállalatoknál, az iskolákban, a politikai pártokban), ők pedig bármikor azonnal készen állnak rá, hogy működésbe hozzák azokat a panoptikumszerű gépezeteket, melyek aztán létrehozzák az önmagunkról alkotott képet. A kisstílű despotizmus ezért kísért olyan könnyen és gyakran a mai portugál társadalomban.
 Amíg az önmagunkról alkotott kép a portugál panoptikum sajátos terméke, addig romboló hatása van, felemészti az egyén életerejét, s feltartóztathatatlanul a teljes rendezetlenség állapotához vezet. Eluralkodik a „nem vagyok naprakész”-ségtől való félelem, mely szétrombolja a kreatív képességeket; és ez a félelem egyéb félelmeket is gerjeszt, mint például a megmérettetéstől, a megítéltetéstől, a „vizsgáztatástól” való félelmet.
 Vegyük észre, hogy az olyan kisebb, a „fejlődés útján járó” országok, mint Portugália az Európai Közösségbe való beilleszkedés folyamatában (Foucault fogalma szerint) a „diszciplináris” társadalmak jól bejárt, régi, saját eljárásait követi – pedig inkább arra kellene törekednie, hogy a termelésben és a produktivitásban olyan szintet érjen el, mely megfelel a posztmodern társadalmaknak.
 Általánossá vált, hogy az értékelés, a minősítés jelentse ezeknek a szinteknek az eléréséhez szükséges eszközt, vagyis hogy az a szakértelem fejlesztésének és a szakmai képzés iránti vágy felkeltésének legyen az eszköze. Hogyan fajulhattunk el idáig? Az értékelés, minősítés politikája alatt áll az az eszme, miszerint a vetélkedés, a versenyképesség, a konkurencia adja az emberi ösztönző erő esszenciáját, vagyis hogy az önmagunkról alkotott kép (minden összetevőjével, mely szükséges ahhoz, hogy a munkaerőpiacon az akaratok megküzdjenek egymással: „agresszió”, „győzelmi szellem”, önbizalom, „önbecsülés” stb. – vagyis a pozitív tulajdonságok teljes fegyverzete, melyből összeáll az új, kapitalista világ eszményi egyéni tulajdonságainak listája) adja azt a lényeges tényezőt, mely kirobbantja a vágyat, hogy fejlődjünk, és hogy lehagyjunk másokat.
 Tőlünk idegen, kivonatolt, funkcionálisra csupaszított társadalmi és egyéni pszichológiai modelleket vezetünk be, hogy aztán ráhúzzuk őket a több szempontból is archaikus társadalmakban élő egyénekre. Aminek persze az lesz az eredménye, hogy Portugáliában ezek a modellek megbuknak. És miért? Azért, mert ezek az egyénre vonatkozó modellek elsősorban olyan külföldiek számára jöttek létre, akik feloldották saját szubjektumukat, jobban mondva végső technológiai funkciók szerint töltik be egyéni szerepüket. Ezekből a szerepekből aztán a lehető legtöbbet lehet kihozni, ami egyébként a triviális szubjektivitás miatt amúgy tönkretenné a magas szintű teljesítőképességet.
 Portugáliában ennek épp az ellenkezője történik. A szubjektív énkép és az egyén megítélése egyelőre archaikus énképmodellek befolyása alatt áll. Az énképek megvádolják, az értékelések, vizsgák pedig elapasztják az amúgy is szegényes belső erőforrásokat, melyek még képesek volnának megmozdítani az egyént, aki alapvetően attól szenved, amit az egyénisége értékvesztésének, ontológiai hiányosságának lehetne nevezni, s mindez oda vezet, hogy a portugálok a lényük legmélyén meg vannak róla győződve, hogy „le vannak maradva”, hogy nem érnek annyit, mint mások (azok, akik „ott kinn” vannak). Ez az úgynevezett kisebbségi komplexus még nem tűnt el a portugálok lelkéből.
 A felmérések, értékelések – hisz manapság mindent értékelni akarunk: az iskolákat, az egyetemeket, a vállalatokat, a kórházakat, a jövedelmezőségnek mindenféle fajtáját – végül aztán ezért nem fogják gyökeresen átalakítani a portugál társadalmat. Messze vannak tőle, hogy feltöltsék energiával, sőt sokkal inkább leszívják az energiáit, megszégyenítik, és képtelenek bármire is ösztönözni.
 Mindeközben már ott tartunk, hogy ez az eljárás a legalacsonyabb szintű részletekre is kiterjed: hát nem pár évvel ezelőtt történt, hogy a politikai élet egyik véleményformálója a nullától húszig osztályozta a politikusok, képviselők, miniszterek, tevékenységét, sőt még magának a miniszterelnöknek a tevékenységét is? És az újságok nem értékelik nap mint nap a közszereplők viselkedését a „helyes” – „helytelen” skáláján? Olyan pedagógiai-politikai gyakorlat ez, amely sokkal inkább kötelezően előírja, mint feltételezi a viselkedési mintákat, vagyis azt az énképet, melyet végül senki sem tesz a magáévá, sőt pontosan meg sem tud határozni. Ez a politikai értékelő eljárás aztán megtette a magáét, hogy még lejjebb és lejjebb süllyedjünk a félelem régi rétegeibe, vagy még inkább újabb félelmeket gerjeszt, amelyek aztán felsorakoznak a régiek mellett. Az, hogy a portugál társadalom április 25. után ilyen nehezen ébred, és ilyen nehezen éled fel cselekvésre ösztönző életereje, hogy továbbra is gátlások fojtogatják, nincs benne lendület és nem produktív, azért van, mert óvatosságból elutasít mindent, ami intenzív vagy túlságosan erős a számára. Mert a velejéig szétbomlasztotta, lepusztította a félelem.
 A félelemre ezért nem úgy kell tekintenünk, mintha csupán egy érzelem vagy „szenvedély” volna (mint ahogy a XVII. században emlegették), vagy még általánosabban szólva, mintha egy olyan érzés volna, mely egy meghatározott társadalmi csoport nagy többségét érinti, hanem úgy, hogy a félelem olyan rendszer, mely közvetlenül és erőteljesen befolyásol bizonyos makroszociális mechanizmusokat. Olyan érzelmi viszonyrendszer, mely közvetlen kapcsolatban áll a termelő gépezettel és a hatalommal. A félelem megakadályozza, hogy bizonyos erők a felszínre törjenek, lebénítja az egyént, kiszakítja őt saját territóriumából, távol tartja tőle, összezsugorítja azt a teret, amelyben a test mozoghat, felemészti a csoportokat összetartó erőt – s mindez közvetlen és közvetett hatással van aztán a gazdasági, társadalmi, művészeti és gondolkodó tevékenységre, amit darabokra tör, lelassít és végleg felőröl.
 Egy érzelem nem csupán az egyén tudatában elszigetelten létező tapasztalat. Sokkal inkább egy olyan sejt, mely sok más sejttel, érzelemmel együtt működik és hat – amiben szerepet kap a különféle terek, kollektív idők, gépezetek és sokféle egyéb tevékenység társadalmi láncolata. Az érzelem a termelő tevékenység rendszerének részét képzi, akár úgy, hogy ösztönzi a munkát, akár úgy, hogy gátolja (ami a legarchaikusabb társadalmakban éppúgy igaz, mint a lefejlettebbekben).
 Ha a (mai) portugál társadalom elég intenzitással bírna, és nem az érzelmek és a félelem béklyójában élne (ahogy Fernando Pessoa a spanyolokat a portugálokkal szembeállítva jellemezte), akkor már réges-rég kilábaltunk volna abból a tudatlanságból és erőtlen gazdasági helyzetből, amelyben élünk. Ehelyett viszont inkább a harmadik világbeli országok hibáitól szenvedünk: a munkában nem jeleskedünk, nehézkesek vagyunk, gondjaink vannak a tanulással és a szakképzéssel, lassúak és versenyképtelenek vagyunk. Mintha megfertőzött volna minket valamilyen betegség, aminek következtében összetöpörödtünk, kivéreztünk, elvesztettük az életerőnket.
 Megdermeszt minket a félelem, és közvetlen vagy közvetett módon meggátol abban, hogy szétterjedjen az életerőnk vagy maga az életkedvünk. Felmerülhet a kérdés, hogy a be nem íródásnak, az „érintsd meg, aztán szaladj”-játéknak – ahol épphogy csak hozzáérsz a másikhoz, már rohansz is előle –, a portugálok állandó nyugtalanságának hátterében vajon nem a félelem áll-e. Mert a félelem kihúzza az egyén lába alól a talajt, megfosztja őt saját territóriumától és természetes közegétől, és arra kényszeríti, hogy a valóság fölött, tejfehér ködben keringjen.
 A félelem vágyakat megcsonkító gépezetként működve végül szolgalelkűvé alacsonyít. Legyengíti a testet, elszívja az energiáit, és olyan nagy űrt üt a lelkeken, hogy azt feltételezhetően már csak a feladatok, kötelességek és kötelezettségek képesek betölteni. A félelem által tökéletesen előkészített talajon aztán nyugodtan kicsírázhat az elnyomás törvénye.
 A portugálok itt megint egészen furcsa módon alakítják ki a törvényhez való viszonyukat: a törvény azzal növeli a hatékonyságát, hogy látszólag áthágják. A megtestesült félelemből annak kellene következnie, hogy komolyan, szigorúan betartják a törvényt, de itt nem ez történik. A portugál egy bizonyos határig elsajátította azokat a reflexeket, melyeknek segítségével kibújhat a törvény alól. Az pedig, hogy kibújik a törvény alól, nem jelent engedetlenséget, sőt épp ellenkezőleg, azt a módot jelenti, ahogyan a törvény hatáskörén belül kivonja magát a törvény szigorú értelemben vett parancsa alól. Vagyis úgy vonja ki magát a törvény alól, hogy közben az általános értelemben vett törvény hatásköréből nem vonja ki magát.
 Ez az, amit a nép „megúszásnak” nevezett el, ami magasabb körökben aztán egész közel visz a korrupcióhoz (vagy inkább elvezet annak melegágyához).
 Alapjában véve arról van szó, hogy valami nagyon sajátos jogtudományt követve nem tartják be nálunk a törvényt. Mivel a törvény mindig teret ad a toleranciának, vagyis egy olyan teret nyit meg, melyet semlegesít a szabad értelmezések lehetősége, a portugál azonnal kihasználja ezt a pontosan körül nem határolt sávot. Itt akarja életben tartani a nem-cselekvést, a törvény be nem tartásának tendenciáját; vagy inkább alattomosan akar cselekedni, úgy, hogy közben valójában nem is cselekszik, hisz a törvény nem ítéli a cselekedetét illegálisnak, pedig közvetett módon (morálisan vagy politikailag) akár ez is lehetne a következménye. (Tegyük hozzá, hogy ez számít még a legjobb esetnek, hisz ha a valódi korrupciót nézzük, akkor azt látjuk, hogy a törvények be nem tartása ordító valóság országunkban, ahol a legarcátlanabb módon burjánzik a korrupció.)
 Mit tesz ilyenkor az okos portugál? Semmit. „Csak jár egyet errefelé.” Fenntartja magának a jogot (mely magánjog, és épp ezért lényegét tekintve emberi), hogy ne engedelmeskedjen a törvénynek. Itt aztán tendenciózusan működik a be nem íródás, ami az előbb említett toleranciasávot teljes egészében átalakítja a be nem íródás terévé. Ebben gyökerezik a törvények betartásától való idegenkedés – amely nem valamiféle rebellis lélek működési mechanizmusából vagy a hatalom tagadásából származik, hanem abból az odaadásból, mellyel a luzitánok a nem-cselekvéshez viszonyulnak. Ez az idegenkedés aztán olyan mélyen átjár mindent, hogy nemcsak az állampolgárok részéről tapasztalható meg, hanem a hatalom oldaláról is. Portugáliában, ha van rá lehetőség, nem tartják be a törvényt, de azért is alig tesznek valamit, hogy betartassák.
 Ezt azzal is meg lehet magyarázni, hogy egy olyan autoritárius társadalomból léptünk ki, melyre nagyon is jellemző volt az átmeneti jelleg, a halogatás, ami alaposan megbélyegzett minket és a társadalom minden egyes területét, az összes egyéni vagy közösségi kezdeményezést. A portugálok olyan lények voltak, akik örökké csak halogattak, ami aztán tökéletesen ráerősített a be nem íródásra.
 Tudjuk, hogy Portugália ebből a szempontból sokat változik most az Európai Unió nyomására. Súlyos gazdasági szankciók kilátásba helyezésével kényszerítenek rá minket, hogy bizonyos törvényeket betartsunk – és ebben egyfolytában nemzetek fölötti hatóságok ellenőriznek minket.
 Ami pedig azokat a mechanizmusokat illeti, melyek rákényszerítenek a törvények betartására, és felülvizsgálják, hogy ez tényleg megtörténik-e, nos, ezen a téren máig is jól működik az a rendszer, melynek keretein belül lehetőség van az elnézése, a nemtörődömségre és a szervezetlenségre. Ennek a rendszernek a működése aztán minden területen tetten érhető: az orvosi lelet hitelességétől kezdve az adócsalásig.
 Ily módon a nem-cselekvés kétarcú rendszert hoz létre, vagyis Portugáliában a hatalom gyakorlása csak úgy vált lehetségessé, hogy közben létrejött egy valódi nem-hatalom, ősi impotencia, mely mélyen átjárja a hatalom gépezetének minden egyes (politikai, jogi, büntető, társadalmi, családi, kulturális) elemét; ezzel tökéletes összhangban létezik egy másik tényező is: az a szokás, hogy az engedelmes állampolgáralany ne cselekedjen semmit. A kétarcú rendszer mindkét oldalára igaz, hogy nem íródik be az, amiről azt állítják, hogy meg fogják tenni, mert az, amit majd megtesznek, az elejétől fogva magán viseli a végre nem hajtás – vagy a fiktív, a részleges, az irányt tévesztett, a „méltatlan”, a látszólagos stb. végrehajtás – bélyegét.
 Ez az oka annak, hogy a portugál állam gyenge. Nálunk a valódi hatalom nem a gazdasági, politikai vagy (tág értelemben véve) az EU által gyakorolt hatalom, és nem is a kormány, a különféle intézmények, csoportok és a civil társadalom egyes szereplőinek a kezében összpontosul. Az összes ilyesféle kapcsolat a be nem íródás óriási entropikus gépezeteként olyan hálót hoz létre, melyben mindenki fennakad, és amely mindenkiből kiszívja az energiákat. A mi országunkban valójában sokkal kevesebb hatalom tud érvényesülni, mint amit a portugálok valójában képesek volnának birtokolni, kézben tartani, manipulálni, átalakítani, létrehozni.
 Mindenre rátelepszik a félelem. Így aztán érthető, hogy a teljes beletörődésnek, tehetetlenségnek, az összes normának, a politikai és társadalmi korrektségnek az erőltetett elfogadása jellemzi a viselkedésmódok azon formáit, melyek nem tartoznak a törvény hatáskörébe. Ennek ellenére ez a terület mégsem ad lehetőséget a kihágásokra, nem bujtogat megvetésre, nem fejleszt túlkapásokat vagy intenzív, illetve a normába bele nem illő tapasztalatokat. Egyre jobban összeszűkül, míg végül már csak a teljes behódolásnak helyet adó keskeny sáv válik belőle.
 
Egy olyan rendszerben, ahol a nem cselekvés a szabály, el sem lehet képzelni az államot és az adminisztrációt bürokrácia nélkül. Hisz a bürokrácia közege tökéletesen megfelel a halogatásnak és megbénítja a cselekvést. Vagy még pontosabban mondva „kompromisszumképződményekkel” operál, ahogy Freud jellemezte azt a tünetegyüttest, amikor határozatlan időre kitolódik a cselekvés, amikor a bürokrácia a cselekvés látszatát ölti, és megteremti a hatékonyság illúzióját.
 A bürokrácia valóban kompromisszumképződményre hasonlít: egyrészt annyira elhúzza az olyan ügyek menetét, melyeknél fontos az időtényező, hogy a határidők lejárnak, vagyis ezekben az esetekben már semmit sem lehet tenni; másrészt pedig amíg tart a folyamat a bürokratikus teszem-veszem cselekvések egymásra halmozásával, addig legalább olyan, mintha történne, mozogna valami, mintha azon az úton járnánk, amely végül elvezet a végső megoldáshoz. Ettől a mozgástól aztán, mely apró előkészítő tevékenységek sorozatából áll, kicsírázik bennünk a cselekvésbe vetett hiedelem – amikor pedig a cselekvés valójában csak ennek a folyamatnak a végén valósul meg (már ha egyáltalán megvalósul).
 (Az egész, felszín alatt meglapuló, néma nemzeti tragédia pontosan erre a jelenségre mutat rá: hányan haltak már meg azért, mert éveket vagy hónapokat kellett várniuk a kórházak operációs listáin? Hány élet ment tönkre azért, mert számtalan területen késlekedett az igazságszolgáltatás, az adminisztráció, az állami ügyintézés? A jelent és a múltat uraló hatalom lényének immanens része az az igazságtalanság, melytől a történelem soha, semmilyen körülmények között nem képes megválni.)
 Elemezni kellene a bürokrácia egyes válfajait az állam életének legkülönfélébb szektoraiban, hogy pontos képet kapjunk arról, milyen szerepet tölt be társadalmunkban. Mindeközben persze a kezdetektől fogva világos, hogy ha a bürokrácia elutasítja a szembesítést, és általánossá válnak a konfliktuskerülés legjellemzőbb módozatai, akkor olyan alternatívaként bukkan fel [mi?], amely lehetővé teszi a konfliktusos erőszak közvetett kiélését, közben pedig megakadályozza, hogy szó szerint vagy fizikailag törjön a felszínre. (Ezért van az, hogy Portugáliában olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, ha valaki az „arcát adja” valamihez, ami a bátorság jele. Ha viszont valaki „nem adja az arcát” valamihez, akkor az paradox módon nem gyávaságot, hanem óvatosságot jelent, vagy egészen prózaian fogalmazva azt jelenti, az illető a teljesen elfogadott viselkedési normáknak megfelelően cselekszik.)
 Ha ebben az értelemben vesszük, a bürokrácia olyasféle társadalmi tünetegyüttest testesít meg, mely egyszerre utasítja el a konfliktust és a cselekvést. Ez aztán tökéletesen egybevág azzal, amit a félelem entropikus hatásáról állítottunk. Melyik, a tehetetlenség érzését gerjesztő „cselekvés” lehet kimerítőbb, mint az, hogy egyfolytában alávetjük magunkat az engedélyeknek, az áttételeknek, a bürokrácia végeérhetetlen várakoztatásainak?
 Kafka mindent elmondott a diszciplináris társadalmakban tetten érhető bürokráciáról. Ragyogó egyértelműséggel rámutatott, hogy a törvényt nem is kell kitölteni tartalommal ahhoz, hogy engedelmességre kényszerítsük az egyént vagy egy népet. Elég hozzá a bürokrácia szabályrendszerének, hibás és megszakíthatatlan folyamatként jelen lévő beíródásainak, kötelező érvényű és abszurd folyamatainak névtelen erőszakossága. Ezt aztán a valódi szubjektumtól megfosztó, romboló szubjektivizálás követi: a meztelen, hiába küzdő, reménykedő, a valódi vád, illetve saját maga – mint egy végül üresnek bizonyuló törvény nevében bűnösnek nyilvánított személy – után kutató Joseph K. szubjektivizálása.

Érdekes módon a bürokrácia, a törvénykezés az alapja a „csak járok egyet errefelé” barokkos bolyongásának. És belőlük született a vágyakozás a lebegés meg a valódi élettől való félelem után, valamint az a kitörő lelkesedés is, ahogyan a legkisebb gesztus, a létezés leghalványabb sóhajának szabályozása, vagyis a hatósági szabályozás működik: minden egyetlen szabálynak van alávetve. Egyes üldözési mániától szenvedő főnökök és helyetteseik úgy viszonyulnak a törvényhez, hogy másra sem vágynak, mint hogy földig rombolják a törvények értelmezésében megtapasztalható tolerancia határait: „csak így képes megváltozni az ország”, amelyet aztán azonnal „banánköztársaságnak” minősítenek, ahol mindent szabad, ahol a rossz szokások alapján mindent meg lehet csinálni. Ebből származik a legkisebb eltérés, a legapróbb hiba feljegyzésének, nyilvántartásának mániákus, parancsoló szükséglete, mintha az élet valódi megélése, a tökéletes állampolgári létmód a törvény legszigorúbb betartását jelentené.
 Hogyan kell hát dönteni a nem-cselekvés punnyadtsága és a törvény betartását hajtó despotikus próbálkozások között? Ez a kérdés ebben a formában hibás. Az április 25-e után egymást követő kormányok mégis ennek a két lehetőségnek a felvázolásával jelölték ki politikai irányvonalaikat.
 Először is gyökerestül ki kell tépni a félelmet a portugál társadalomból. Meg kell győzni a többséget róla, hogy abba kell hagyni a köldöknézegetést, és szembe kell nézni a cselekvés kihívásával. Ki kell bontani az énképünket. Különben mindnyájan csak járunk egyet „errefelé”, ahogy Álvaro de Campos , aki azt mondta: „nem ismertem senkit, akit jól elpáholtak volna./ Minden ismerősöm győztes volt mindenben”. 
 

             Bense Mónika fordítása