A kommunizmus bukása után alaptétel lett, legalábbis Lengyelországban, hogy ahol szabadság van, ott minden politikai kötelezettségétől megszabadul az irodalom. Az a célja, hogy érdekes történeteket meséljen el, megtárgyalja a lét egyetemes kérdéseit, és szép legyen. Dolgozatomban azt szeretném megmutatni a lengyel irodalom példáján keresztül, milyen mély az írásművészet elkötelezettsége a jelen ideológiai és politikai problémái iránt. Ezek egyébként egyszerre világméretű és helyi jelenségek: részben lengyel problémák, de nagyrészt jelen vannak minden kelet-európai államban, ahol húsz évvel ezelőtt nyerték el a függetlenséget. Abból adódnak ezek a kérdések, hogy ezek az országok bekapcsolódtak a globális kapitalizmus rendszerébe, az európai integrációba, bevezették a demokratikus rendszert, leszámoltak a kommunista és a még régebbi múlttal.
Ez mind-mind összefügg, és felveti azt az egyszerű, de alapvető kérdést, hogy kik vagyunk, mi lesz belőlünk. Azonkívül újra kell definiálni a „saját” és az „idegen” kategóriáját is.

Lengyelek és idegenek
A kilencvenes évek elején világosan kirajzolódott Lengyelországban egy irányzat, amely „a kis hazák irodalma” nevet kapta. A szűkebb hazát ábrázolták, különös tekintettel mitologizált történetére. A legtöbb esetben ez olyan régiókat jelentett, amelyekhez hagyományosan súlyos nemzetiségi konfliktusok kötődnek. A keleti határvidékről, illetve a második világháború után az országhoz csatolt nyugati területekről van szó. A háború, a megszállás itt kegyetlen, külső kataklizmaként jelentkezett, amely elpusztíthatja a természetes közösségeket. Ezeket a közösségeket nem fertőzte meg sem az erőszak, sem a gyűlölet. Békességben éltek ott lengyelek, ukránok, zsidók, németek. Természetes jelenségként ábrázolták az eltérő kultúrák és a különböző vallások békés együttélését. A hazai vagy az ellenséges hadsereg katonája, az agresszor, a partizán helyét az elűzött civil képe vette át, aki kézikocsin tolja kimenekített ingóságait. Nem az egymással megütköző nemzetek, hanem a hétköznapi civilek lettek a történelem alanyai, akik egyformán szenvedtek a történelem tébolya miatt.
Széles körben bírálták ezt a fajta irodalmat naivitása és szentimentalizmusa miatt. Mégis érdemes úgy tekinteni rá, mint egyfajta nyilvánvalóan antinacionalista társadalmi programra. Az emberek, még ha világosan elkülönül is kulturális és vallási identitásuk, itt egyénként szerepelnek, ugyanaz a méltóság, ugyanazok az emberi jogok illetik meg őket. A helyi közösségben a tér lehet konfliktusforrás, az elvont nemzeti érdekek viszont nem. 
Különösen fontos helyet foglalt el a zsidókról és a holokausztról szóló irodalom, ez többnyire a tényirodalomba sorolható. A háború előtti zsidó kisvárosokat és a pusztulás rettenetét ábrázolták ezek a művek, legtöbbször úgy, hogy a holokausztot mint precedens nélküli eseményt állították a történet középpontjába. A sokéves hallgatás után természetesen fontos volt ez a téma a lengyel történelem újraértelmezése szempontjából, azonkívül egyetemesebb értelmű szimbólumot épített be a lengyel tudatba. A jelek szerint ez rendkívül fontos a háború utáni közös történelem és a közös európai tudat kialakításához.
Jan Gross két történelmi esszéje volt a legnagyobb hatású mű ebben a témában: a Szomszédok és a Strach (Rettegés). Azokról a bűnökről szólt mindkettő, amelyeket a lengyelek követtek el a zsidók ellen a háború alatt és a megszállás után. Igen heves vitát váltott ki a két könyv, erősen megosztotta a közvéleményt. Ez azt jelzi, hogy az olvasók ellenkezés nélkül elfogadták ugyan az antinacionalista multikulturalizmus enyhébb változatát, de ez még nem jelenti azt, hogy mindörökre megszabadultak az antiszemitizmustól, a németekkel szembeni ellenszenvtől vagy hogy megszűntek volna a nacionalista reflexek.
Érdemes megvizsgálni a lengyel irodalom „földrajzát” is. Egyre többször fordul elő, hogy nem Lengyelországban játszódik a cselekmény. A lengyel szerző szabadon helyezheti regénye cselekményét például Prágába (mint Aleksander Kaczorowski Praskie łowy – Prágai vadászatok című könyvében). A hazai írókhoz emigráns szerzők is csatlakoztak, a Szolidaritás emigrációja éppúgy, mint a legújabb, megélhetési emigráció tagjai, így jelenik meg a lengyel prózában Németország, Franciaország, Skandinávia, Írország. Olga Tokarczuk legutóbbi regénye, a Bieguni (Begunok) helyszíne már az egész világ.
Megfigyelhetjük ugyanakkor, hogy elindult két folyamat: a partikularizáció és az identitás egyetemessé alakulása.

Hatalom és társadalom
A Szolidaritás szétverése és a hadiállapot élesen kettéválasztotta Lengyelországot: az egyik oldalon állt a társadalom, a másikon a gyűlölt rendszerrel azonosnak tekintett kommunista hatalom. A politikai színtérre vitték át ezt a szembenállást 1989 után, ahol jó darabig fennmaradt a Szolidaritásból eredő csoportosulásokra és a posztkommunista formációkra való felosztás. A mai napig előfordul, hogy az irodalom egyszerűen a szembenállás fennmaradását szolgálja. Az idén a bestsellerlisták élére ugrott egy jobboldali publicista, Bronisław Wildstein regénye, a Dolina Nicości (A jelentéktelenség völgye). Jobboldali méltatói a legnagyobb lengyel irodalmi művekhez, egyenesen Adam Mickiewiczhez, a legkiválóbb lengyel romantikus költőhöz hasonlították, a média nagy része viszont hallgatott róla. Ez a könyv azzal vádolja a lengyel politikai elitet, hogy nem akarja felfedni az igazságot, elleplezi, hogy a kommunista kliensréteg hogyan irányítja a politikát és a gazdaságot, és nem tárja fel a kommunista korszakról szóló igazságot.
De a korszak milyen igazságát ábrázolja az irodalom? A kommunisták természetesen „ők”, „mi” pedig a Szolidaritás hősei vagy a hadiállapot áldozatai vagyunk. De a kommunista Lengyelország más képeivel is szembesülünk. Ezek nem véres, hanem szürke és kissé nevetséges rezsimnek mutatják az akkori rendszert, és a régi idők emlékeiből nem hiányzik a nosztalgikus felhang sem. Andrzej Stasiuk iróniával ábrázolja a Lengyel Népköztársaság késői szakaszát Hogyan lettem író – kísérlet szellemi önéletírásra című könyvében, ahol – paradox módon – ez a szabadság korszaka, amikor lehetett vodkát inni, könyveket olvasni, zenét hallgatni, barátokkal találkozni és átélni az érzelmek gyönyörteli borzongását a kormányellenes tüntetéseken. A kommunisták még mindig „ők”, de az új időknek – ha összehasonlítjuk a régiekkel – valószínűleg szintén megvannak a hibáik.
Jellemző vonás, hogy a hatalom bizonyos értelemben továbbra is idegen maradt. A régi kommunistákból és „a mi táborunk” olyan képviselőiből áll össze, akiket demoralizált a hatalom. A legújabb lengyel irodalom egyféleképpen ábrázolja a hatalmi elitet: korrupt, képmutató, cinikus, a sajtó játszmáitól függő társaságnak. Az a különbség, hogy most egyszerűen rossz embereknek látják őket, nem pedig rendszernek. A hatalmi elitet bírálják, de ezzel senki sem vonja kétségbe a demokrácia elveit, a valódi rendszer most másutt van.

Kié a kapitalizmus – a miénk vagy idegeneké?
A megfelelő rendszer természetesen a kapitalizmus. Első pillantásra a lengyel próza egyértelműen antikapitalista. Bemutatja az átalakulás áldozatait, akik nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A nagyvállalatok fiatal alkalmazottait, az abszurd rezsim alattvalóit. Elsősorban viszont azt ábrázolja, hogyan estek szét az élet régi formái – a család, a vallás, a hagyományok – az új körülmények hatására. Ez mégsem jelenti azt, hogy sajnálná az elveszített hagyományos világot, nem jelenti annak dicsőítését – inkább az a kérdés, tudjuk-e helyettesíteni valamivel. 
Dorota Masłowska zseniálisan mutatja be Lengyel–ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt című híres könyvében a régi és az új nyelvek keveredését, ami egészében groteszk és abszurd hatást kelt. És ugyanilyen – groteszk és abszurd – szellemiséget jelenít meg. A valódi hatalom pedig ebben a világban a homokkal kereskedő üzletember kezében van. (Valószínűleg jó üzlet a homok, ebben a regényben viszont a homokkereskedés a semmivel való kereskedést jelenti.)
Tehát nem egyértelmű, hogyan viszonyulnak a lengyel írók a kapitalizmushoz. Sokszor ábrázolják kívülről, hatalmas, absztrakt nagyvállalatok képében megmutatkozó rendszernek. Mariusz Sieniewicz Czwarte niebo (Negyedik mennyország) című regényében egy kisvárosba vezeti az írót a nagyvilágból érkező sátán (Woland-szerű figura) egy rózsaszín limuzinnal. Ha a kapitalizmus mégis hazai, tisztességes, a közösséghez jobban kötődő jelenség lenne, akkor el lehetne fogadni mint természetes életmódot. És a kapitalizmus igen sok lengyel regényben egyszerűen természetes, áttetsző háttérként jelenik meg.

Nők és melegek
Hiába látszik hagyományőrző és konzervatív országnak Lengyelország, 1989 után mégis határozott emancipációs törekvésekkel jelentkeztek bizonyos csoportok. A nők és a szexuális kisebbségek a legfontosabbak közülük. A 90-es évek elején több írónő tűnt föl, akik a nők elnyomásának problémáját és a női élmények, a női szexualitás sajátosságait jelenítették meg prózájukban. Izabela Filipiak, Olga Tokarczuk, Manuela Gretkowska nevét említhetjük. Arról is vita folyt, mi a női irodalom. Ebben az időben formálódott a lengyel feminista mozgalom. Nyilvános vita folyt arról, hol van a nő helye a társadalomban, és heves ideológiai összecsapásokat váltott ki az abortusztilalom bevezetése. Ebben a kontextusban a nők által írt könyveket a feminista koncepció látószögéből elemezték, a női írás pedig nem pusztán irodalmi, hanem társadalmi és politikai jelenség lett. 2000 után hasonló módon indult el a meleg irodalom – bár már korábban is léteztek ilyen tematikájú könyvek. Azelőtt viszont tabu volt a homoszexualitás, és gyakran csak rejtett módon nyilvánulhatott meg. Látványos áttörést hozott Michał Witkowski Lubiewo (Libidopolisz) című regénye. A kommunista Lengyelország lecsúszott, szexfüggő, női ruhában járó homoszexuálisainak világát mutatta meg benne. Más melegregényekben nem csodabogarak a homoszexuális figurák, hanem ugyanolyan emberek, mint mások, és ugyanolyan jogokat követelnek maguknak. Az emancipáció két aspektusa fogalmazódik meg: a másság kinyilvánítása és az az igény, hogy „normálisnak” tekintsék a másságot. Érdemes megjegyezni, hogy mára a melegek vagy a leszbikusok teljes jogú regényalakok lettek a lengyel „heteroszexuális” prózában, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a lengyelek nem csupán katolikus heteroszexuális férfiak.

A lengyel irodalom problematikájának ez a rövid összefoglalója szükségképpen igen felületes. Mégis, azt hiszem, jól tükrözi a szellemét. A lengyel irodalomban kifejeződnek a Lengyelországban végbemenő átalakulások, kollektív és egyéni identitásunk változásai. És maga az irodalom is mozgatója a változásoknak.

MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA