Anyám kebelén növekedtem egy örökkévalóságon át. Betöltötte világomat. Később apám keserű szavaiból ráébredtem: én is az övét, Éváét. Ám akkor róla, az Emberről – anyám szavával: Ádámról – még alig tudtam. Amikor vadászzsákmányával felbukkant, Éva alig szólt hozzá. Vagy ingerülten csak ennyit: Nem! Nem! – engem pedig még szorosabban ölelt magához. Abban nőttem fel tehát, hogy félnem kell Ádámtól, az Embertől. Ellenség. Később, olykor már el-elszakadva anyám ölétől, Ádám közeledtére elbőgtem magam. Ilyenkor Éva tüstént ott termett, felkapott, és barlangunkba mentett. Ott mellbimbóját sírástól tátott számba dugta, ha éhes voltam, ha nem. 
Az Édenből kiűzött anya elsőszülöttjeként nem volt könnyű felnőnöm: Honnan is tudhatta volna az anyátlan, asszonyi sorsot nem ismerő Éva, hogy nekem, a fiának – aki az ő testéből szakadtam ki – igenis megvan a magam akarata. Még akkor is a mellére vett, amikor a bokrok gyümölcsei közt már rátaláltam az ehetőkre, avagy azt majszoltam, amit az Ember reggelente a közeli alacsony sziklán hagyott. Mert barlangunkba őt anyám nem engedte be. Foggal-körömmel védte odúnkat.
Vagy engem?
Amikor vackunktól messzebb lopakodva tágas, magasabb barlangokra leltem, hiába kérleltem anyámat, hogy fejbe verő, alacsony sziklaüregünk helyett vegyük be magunkat valamelyikbe: „Jobb, ha apád négykézláb se nagyon jöhet be hozzánk – mondta –, így könnyebben megvédhetlek tőle. Meg aztán itt nem fér hozzám, s békén hagy. Jobb ez így nekem, meg neked is, fiam. Vagy talán látunk olyan anyaállatot köröttünk, amely magához engedi párját, míg kicsinyével van?” 
Csak később tudtam meg: anyám nem félt apámtól – testvérekként, együtt nőttek fel –, hanem a megalkotójuknak hitt Uruk, a Kert Ura ellen lázadt fel. Pontosabban: az őket kertjéből kiűző átok azon tétele ellen, hogy epekedjen a férje után, és legyen ő – és minden asszonyutóda – a férje uralma alatt. 
Anyám leginkább akkor lázadozott az átokban megfogalmazott asszonyi sorsa ellen, amikor a félhold dagadni kezdett. Ilyenkor alig bírt magával... Egyszer késő éjszaka le is vett a melléről, óvatosan lefektetett, és nesztelenül kikúszott a holdvilágba. Sokáig nem tért vissza. Utána másztam a barlang szájáig. Mindjárt megláttam: nem messze, egy fa alacsony ágának dőlve. Vagy tán dörgölődzve. Furcsa hangokat hallottam. Nyöszörgésszerűeket. Csak ő lehetett.
Kisvártatva csörtetés. Az Ember jelent meg a holdfényben. Ádám. Egyenesen anyám felé tartott, aki nem szaladt vissza a barlang biztonságába.
Ádám meg-megállva közeledett hozzá, mint aki nem biztos a dolgában. Anyám mintha ellenszegült volna, ha nem is akkora dühvel, mint amikor engem védett tőle. Aztán hagyta, hogy az Ádám mögéje álljon!
Feladta volna küzdelmét az Emberrel? Ettől fogva már nem zsörtölődött annyit. S egyre kevésbé bánta, ha elcsavarogtam.
Még gyermek voltam, amikor anyám sikoltozva megszülte öcsémet, Ábelt, és őt vette mellére, ölelgette, biztatta, hogy egyen, szopjon, növekedjék. 
Talán azt hitte, csak én lettem olyan korcs, aki nem törekszik férfivá cseperedni, őt boldoggá tenni. S megvédeni Ádámtól? De akármi járt is a fejében, engem lassacskán magamra hagyott. Ez fájt ugyan, de így az Emberhez, Ádám apámhoz szegődhettem. 
Ez sem ment könnyen: amikor először utána osontam, megrettentem, amint a csapdájába esett, keservesen vonító négylábút buzogánybunkójával agyonütötte. Azóta nem ettem állatok húsából. Az erdők és mezők termésén éltem, a legkövérebb magvakat elültettem.
A rátok hagyott történetből annyi igaz, hogy „Ábel juhok pásztora lőn, Káin meg földművelő”. – Sosem vadásztam, állat életét ki nem oltottam.
Persze önérdeknek tarthatjátok, hogy meg akarom értetni veletek: miből is kélt ki az az örök fájdalom és szégyen, amelyet az első gyilkosságnak neveztek. És úgy adjátok tovább nemzedékről nemzedékre, ahogy az ősi szájhagyományból szövődött Mózes könyvébe, és azóta is fertőzi elméteket-lelketeket az igaztalan történet, hogy Isten védelmébe vette a gonoszságból gyilkolót. Engem, Káint, aki hitetek szerint irigységből, nem apám életének védelmében öltem meg testvéröcsémet.
Hogy eleddig miért nem szóltam hozzátok? Miért nem figyelmeztettelek benneteket, hogy mindez nem történhetett az Írásba foglaltak szerint? Mert valóságos históriámat meg sem mertétek volna hallgatni, midőn még máglyán égették meg azt, aki az Írás akár csak egyetlen szavát kétségbe vonta. Bár a máglyák már rég kialudtak, köztetek mégis vannak, akik a gazdag képzeletű regélők évezredekkel ezelőtt okulásotokra rátok hagyott meséit máig is isteni kinyilatkoztatásnak hiszik. Amiként hitték azok, akiknek elméje megalkotta azt a kiszámíthatatlanul kegyetlen, hatalmas Istent, akitől nem mer elfordulni az örömtelibb pogánysághoz minduntalan visszatérni vágyó, főpapjaikra nem hallgató népük. És, hogy megfélemlítsék a földjeikre mohon vágyó, náluknál nagyobb, szomszédos törzseket-népeket, amelyek egymással civakodó, sokkal csekélyebb istenek védelme alatt álltak. Mielőtt felismerték az elmék mélyéről olykor fölgomolygó világok végtelenjét, mi mást hihettek volna eleitek, mint hogy kívülről érkező szavak igazságát foglalják írásba? Ti már tudjátok: elmétek képes meghamisítani a megtörténtet – vagy szülni teljesen új múltat és soha meg nem történő jövőt –, de éppúgy képes felismerni a hamis történetek mögött rejlő igazságot is. 
Rátok olvashatnám mindazt az ádáz embertelenséget, melyet az Írás, vagyis Írásotok szerint Istenetek – vagy földi kisistenek – hangjának engedelmeskedve követtetek el. Gondoljatok csak arra a félelemre és reszketésre, amelyet a gyermek Izsáknak tulajdon apja kése alatt kellett elszenvednie az áldozati oltáron. 
Apa és fia között a bizalom azóta sem állt helyre: fiuk milliói csüggenek anyjukon egy életen át, akár a halálba is követve őt. Az Írás rengeteg, Istennek tulajdonított keményszívű cselekedete közül mindenekelőtt az első kettő álnokságát kellene belátnotok: a szüleim kiűzetésére és az én históriámra épül ugyanis mindaz, ami ezután következett, miként a ti istenképetek is, mely az Örökkévalóra hárítja a legalantasabb tetteiteket.
Okulásotokra el kellene beszélnem mindazt, ami velem s nemzetségemmel esett meg. Azt is, ami csecsszopó koromban, avagy még annak előtte történt, és szüleimtől hallottam. Akkor talán végre megértenétek, hogy amit ti boldog Édennek fogtok fel, az maga volt a pokol. A tudatlanság félelmetes pokla. Amikor szüleim szakítottak a tudás fájának tiltott gyümölcséből, és az engedetlenség büntetéseként ezért kiűzettek, az maga volt a megváltás. Miként magam is, száműzetve nyertem el megváltásomat, amikor hosszú zarándoklat után Írásotok szerint is eljutottam Nód földjére.
Nód békés népe megértette, hogy nem tehettem másként, mint ahogy cselekedtem apám életének a védelmében: halálát az öcsém maga vonta magára. Mint ahogy ti is megérthetitek, ha beleélitek magatokat a mi akkori, rajtunk kívül ember nélkülinek tudott világunkba – az egyetlen asszony és három férfi világába. A nódiak befogadtak, mert megértették: el kellett hagynom szüleimet, hogy végre kettesben maradva – távolabb a Kert Urának kutakodó tekintetétől –, ember- és asszonyként egymásra találjanak, és kisebbik fiuk, az apja életére törő Ábel halála után új életet kezdhessenek. De az asszonyok csodálatos világát, Nód földjét betemette a feledés futóhomokja. Szent Írásotok is csak pár sorban említi meg a várost, ahol én – aki eladdig a Kert Urának tanítása szerint az első emberpár elsőszülöttjének tartottam magam – az emberek és asszonyok sokasága között társamra, az én Mahálomra találtam. A rátok hagyott Írást évezredek óta tanulmányozó tudós férfiak még napjaitokban sem akarják – merik? – felismerni, milyen fontos az Írás tanúsága Nódról, amely minden további eseményt más fénybe, a való igazság fényébe helyez.
Hallgassatok meg! Tán megértitek, mi rejlik ama rövid említés mögött. Persze akkor nem is volt szükség többre, hiszen pár szó is elég volt ahhoz, hogy fölidézze a szájhagyományban még élő képet Nód szelíd – az összetűzéseket kerülő, a szavak békítő erejében hívő –, asszonyok vezette családok összességéből várost alkotó népéről. 
Hallgassatok meg! Tán megértitek: azóta sem élt ember e földön, akinek oly reménytelenül nehéz volt a gyermekkora és férfivá válása, mint nekem. Nem született gyermek e földre, akinek anyja ne tudta volna, nem tudhatta, mikor és miként lesz reményeinek betöltője abból, aki oly nagy fájdalommal szakadt ki testéből…
Nehezen értettem meg, miért méreget anyám majd minden nap tetőtől talpig: nem növekedtem úgy, mint a többi állat, melyek egy év alatt kölykökből életadók lesznek. Férfit kívánt magának mielőbb. Saját testéből, véréből való férfit, akit nem rontott meg az Úr átka.
Mindezt később tudtam meg. Azt is, hogy születésemkor rám nézett, és imígyen kiáltott fel: „Nyertem férfiút az Úrtól!” Férfit, hogy végleg eltaszíthassa magától Ádámot, akit a Kert Ura a bírvágy átkával sújtott. A ráterhelt asszonya fölötti uralkodás megnyomorította. Eme átok miatt tartott Éva attól, hogy Ádám uralomvágya megsemmisítheti őt, ha bármiben enged neki. 
Mérlegeljétek és gondoljátok tovább minden szavam, s talán megértitek, miként történt mindaz, ami úgy, ahogy írva vagyon, nem eshetett meg. Avagy elhiszitek tán, hogy Ábel – köztünk a legfiatalabb – kivárta volna Ádám természetes halálát, hogy akkor végre asszonyához férjen? Az egyedülihez, aki – midőn a vágy elhatalmasodott rajtunk – megnyugvást hozhatott? Egyáltalán: sejtitek-e, micsoda ereje van az ösztönös vágynak, amelyet még nem kötött gúzsba a bűntudat? 
Ti párosan éltek akkor is, ha nem megértő szeretet, de örök viszálykodás tölti be napjaitokat, s azt hiszitek: úgy van rendjén, hogy minden férfinak legyen asszonya, és minden asszonynak legyen embere, akit a magáénak tekinthet. Miként hihetitek hát, hogy mi, az egyetlen asszonyra utalt három férfi – azon vesztünk volna össze, hogy melyikünk áldozata lesz az Úr számára kedves: kinek az áldozati füstje száll az ég felé?
Értsetek meg: nekem két életem volt. Az a Káin, aki apja „kintvilágában” abban a hitben élt, hogy ő az első – s öccse megszületéséig az egyetlen – anyaszülte ember, nem ugyanaz a Káin, akit Írásotok szerint is befogadtak Nód földjén, ahol megértő rokonságra talált. A rátok hagyottakból is kiviláglik, mennyire más világot ismerhettem meg elűzetésemben. Nyugodtan állíthatom hát: Nód földjén nem lettem volna testvérem gyilkosa.
Mentegetőzésnek tartjátok szavaimat? De miért nem teszitek fel a kérdést: Istenetek hogy-hogy nem sújtott le mennykövével a testvérgyilkosra. S miért vette őt jelével védelmébe a Kert Ura? Miért engedte őt Nód földjére, hogy ott gyarapodjék és szaporodjék?
Nem számíthattok jobbra, egy megbékéltebb világra, mint amelyben szüleitek részesültek, amíg hiszitek, hogy van olyan Isten, aki védelmébe veszi azt, aki irigységből a testvére életére tört. Még meddig élhettek ebben a hitben, amikor technikátokkal, a gyilokeszközeitek szüntelen tökéletesítésével már testvérgyilkosságok millióit követhetitek el újra és újra? 
Pedig higgyétek el: nem történhetett meg úgy az első testvérgyilkosság, ahogy le vagyon írva: miszerint a jóságos – a légynek sem ártó – pásztor a bátyja irigységének esett áldozatul. Ha nekem nem hisztek, gondoljátok végig: vajon honnan szerezte Ábel a juhait? Nem békés pásztorember volt ő, hanem rabul ejtett, szabadságukért küzdő vadjuhokat tört be, s a jerkék védelmére kelő kosokat köves buzogányával fékezte meg. És vajon a kosok küzdelmét a jerkékért jól ismerő Ábel miként próbálhatott Évához, az egyetlen velük élő asszonyhoz, Apja asszonyához jutni? Miként másként, mint hogy az Apja életére tört? 
Álnokságáért az életével fizetett. De szüleim és én is megszenvedtük: találkoztunk a Halállal. Azzal, amelyet addig csak Urunk „por vagy te s ismét porrá lészesz”, azóta is minden nemzedék életét megkeserítő átkából ismertünk. 
Nem békélhettek meg az élet végességével, nem szabadulhattok a boldogságot megrontó halálfélelemtől, amíg elhiszitek, hogy a halál Isten büntetése Ádám és Éva engedetlenségéért, s ez a büntetés az örökségetek. Az életút végén rátok türelmesen várakozó, az öregség nyavalyáiból kimentő-szabadító elmúlást sosem érezhetitek megváltásnak, amíg a halál Isten büntetése a szemetekben, hiszen tudjátok: a büntetéstől félni kell.
Olvassátok a rátok hagyott írást, és gondolkodjatok el a kiűzetés és az első gyilkosság, a testvérgyilkosság történetének minden szaván! Világosodjék meg előttetek, hogy ki lehetett a Kert Ura, és szüleim miként kerülhettek a hatalmába. Ahogy az istenfélelmet keltő hamis próféták és az ebből a félelemből élő prókátorok mindmáig hatalmukba kerítik a hiszékenyeket. Aligha szabadulhattok meg a társadalmaitokat sújtó bigottságtól, viszályoktól, megosztottságtól, amíg felül nem vizsgáljátok a civilizációtok alapjául szolgáló – értelmi és érzelmi énetekbe mélyen beleszövődött –, évezredeken át érdemben felül nem vizsgált, ősi történeteket. Ezért mondom: gondolkodjatok el szavaimon! 
Ha megteszitek, lehullhatnak a saját képmásotokra alkotott istenetekről a ráaggatott emberi sallangok, melyek kegyetlenné álcázták az életadó Jóságot, hogy az Ő nevében, vagy az Ő fényében hatalmaskodó földi kisistenek nevében követhessetek el oly irgalmatlan cselekedeteket, amelyekre egymagatokban nem lettetek volna képesek. Csak ha ettől az emberarcú istenképtől megszabadultok, érhetitek el érzelmi lényetekkel az értelemmel Elérhetetlent. 
    
              (A szerző Áldott vagy, Káin című bibliai regénye alapján)