Mielőtt belefognék, be kell vallanom valamit. Amikor Ulrich Schreiternek ez év tavaszán megadtam [a berlini irodalmi fesztiválon tartandó] előadásom címét, egy kicsit úgy éreztem magam, mint a hirdető cég abban a viccben, amit annyira szerettünk mesélni a bátyámmal gyerekkorunkban: Az egyik cég azt íratja hatalmas betűkkel a hirdetési oldalra, hogy SZEX, alája pedig egészen kicsi betűkkel: „Most, hogy sikerült felkeltenünk az érdeklődésüket: vásároljanak Maxwell instant kávét!” Vagy valami hasonlót. Valójában egyáltalán nem áll szándékomban a hazugság témájával foglalkozni, csak fel akartam kelteni az érdeklődésüket. Az igazi címnek valahogy így kellene hangzania: „Miért jobbak az irodalmi fikciók minden más fikciónál?”, de a hazugság szó egyszerűen szexibb, mint az, hogy „fikció”. Meg tudnak nekem bocsátani? Őszintén remélem, hogy a következőket érdekesebbnek találják majd a Maxwell instant kávénál.
 Két évvel ezelőtt ellátogattam egy olvasókörbe a Fleury-Mérogis-i női börtönben, Párizstól úgy 30 km-nyire. Egy-két órás beszélgetés után az egyik női fogoly, aki addig konokul hallgatott, felemelte a tekintetét, erősen a szemébe nézett, és azt kérdezte: „Mire jó történeteket kitalálni, amikor a valóság maga is elég hihetetlen?”.
A nő ki volt készülve. Megölt egy embert. Én nem. Én a gyilkosságaimat a regényeimben követem el. Az olvasókör többi tagja várakozással nézett rám, mit tudok erre felelni. Sokáig hallgattam, és éreztem, ahogy fokozatosan egy szakadék keletkezik köztem és ezek között a nők között, mert tagadhatatlan volt, hogy az ő valóságuk hihetetlenebb volt, mint az enyém. Ezeknek a valóságoknak lehetséges jelenetei futottak át a fejemen – jelenetek tele vérrel, késekkel, piszkafákkal, bombákkal, kiáltásokkal, drogokkal, ütésekkel – káosz, szegénység, félelem, álmatlan éjszakák, rémálmok, alkoholmámoros kicsapongás, nemi erőszak, kétségbeesés és zűrzavar. 
Mit mondhattam erre? „Formát ad a valóságnak?” Nem, ezt nem mondhattam. Ez nem lett volna kielégítő – és valamiképpen még nagyképűen hangzott volna. Ez semmiképpen sem lehetett a helyes válasz. 
 Gyötörtem az agyamat, és az eredmény végül valahogy így hangzott: „A fikció az emberi élet alapfeltétele. Éppen azért, mert az emberi valóság tele van durván leegyszerűsítő akaratlan fikciókkal, fontos kitalálni komplex, szándékolt fikciókat.” Ezt itt most valamivel mélyebben szeretném kifejteni.
 Az emberi faj specifikuma, előjoga, szenvedélye, gyönyörűsége és veszte a miért kérdése.  De mivégre ez a mivégre? Honnan jön ez? Az időből (a tudatot lehet, azt hiszem, úgy definiálni, hogy intelligencia + idő). És honnan jön ez az idő? Annak a tudásából, és ez a tudás minden élőlény közül csak bennünk van meg, hogy születünk és meg fogunk halni. E két dologról való tudásunk ad nekünk valamit, amivel a legközelebbi rokonaink, a csimpánzok és a bonobók sem rendelkeznek, azaz valami elképzelést arról, hogy mi az életünk ideje. Csak mi tekintjük földi létünket útnak, aminek értelme (és iránya) van. Egy ívnek. Egy görbének, amely a születéstől elvisz minket a halálig. Mint egy formát, amely az időben alakul ki, van kezdete, fordulatok, események sora és vége. Más szóval, mint elbeszélést.
 Mióta az időben élünk, számunkra, emberek számára nem létezik reális valóság, csak egy fiktív valóság. Mivel tudjuk, hogy létezik, és nem tudjuk elviselni, hogy csak úgy véletlenül vagyunk itt, élünk és halunk meg, mintha nem volna semmi, de semmi értelme, ezért indokokat találunk ki, hogy miért is élünk és halunk meg, és elkezdünk ebben hinni. A narrativitás úgy alakult ki az emberi fajnál, mint egy túlélési technika. Belevésődött az agytekervényeinkbe. Más fajoknál gyengébb lévén a homo sapiens az evolúció évmilliói folyamán megtanult előnyt kovácsolni ebből a fabulálás útján való értelemadásból.
 Hogy van értelme, ez a mi kemény drogunk. Politikai és vallási eszmények formájában ez a drog nemcsak kemény, de tiszta is. Egyetlen dózisért hajlandók az emberek feláldozni szeretteik életét – és még a sajátjukat is. 
 Fikciók szövik át az emberi világot. Aki egy világról azt mondja, hogy emberi világ, azt állítja, hogy fikciókkal átszőtt. Senki nem felelős értük. Senki nem határozta el, hogy ilyeneket fog kitalálni. Nem a hatalmasoknak a kiszolgáltatottak elleni összeesküvéséből jött létre. Nekünk embereknek éppolyan valóságosak, mint a talaj a lábunk alatt, valójában éppen ezek adják ezt a talajt, ők a mi támaszunk és megtartónk a világban. Még nem találtak olyan emberi populációt, amely más élőlényekhez hasonlóan beérte volna azzal, hogy a valóságban él; vallás, tabu, rítusok, genealógia, mese, mágia, történetek nélkül – a képzelethez való folyamodás, azaz mesélés nélkül. Mivel beléjük helyezzük a hitünket, az évszázadok folyamán az általunk kifundált fikciók váltak számunkra a legdrágább és leginkább megdönthetetlen realitássá. Bár teljes egészében a képzelet szüleményei – a valóság egy másik síkját hozzák létre –, egy olyan emberi valóságot, amely univerzális a tér- és időbeli megjelenési formáinak minden erős különbözősége dacára. Ezekben a fikciókban gyökerezve, belőlük állva az emberi elme fantasztikus berendezés, olyan, amely természettől fogva fabulál. Mi vagyunk a meseszövő species.
 Például: mi emberek gyakorlatilag képtelenek vagyunk elismerni, hogy nem különleges érdem ennek vagy annak születni. A születés egy ember számára azt jelenti, hogy megérdemelte, hogy megszülethessen. A civilizáció nélküli népeknél a leszármazás, (mindegy mennyire kitalált), a nevelés, azaz az identitás alapeleme. Már a fogantatásunknál (a pszichikai megelőzi a fizikait – az anya, az apa vagy mindkettő álma egy gyerekről) egy mesterséges érdemmel leszünk felruházva, hogy „X. Y. gyereke”. Ezzel megkezdődnek a fikciók, és csak akkor érnek véget, ha kitörlődünk minden élőnek az emlékezetéből.
 Egy gyermeket világra hozni annyi, mint helyet teremteni a számára koncentrikus körök egész sorában: család / etnikum /egyház / klán / törzs / ország, stb. Mielőtt Ént mondhatnék, egész sor Mi-nek kell léteznie. Ezeket kivétel nélkül többé vagy kevésbé fenyegető Ők egész sorával való szembeállítással határozzák meg. 
 Te közülünk való vagy. A többiek az ellenség, így hangzik az emberi faj mindenható ős-szövege, minden primitív elbeszélés alapstruktúrája a barlanglakó ősemberek hagyományaitól egészen A csillagok háborújáig. Igen, mert az élet közönséges, brutális és rövid, és félünk. A félelem minden állat normális reakciója a halállal szembekerülve, de az a tény, hogy az emberek tudják előre, hogy meg fognak halni, mindent megváltoztat. Emberi fajunkat egy szóval paranoiddá teszi. A paranoia, a patológikus túlértelmezés az emberiség eredendő betegsége. Őseink számára ez a paranoid struktúra valószínűleg nélkülözhetetlen volt. A legutóbbi évtizedben viszont meglehetősen kontraproduktívvá vált. Mivel azonban bele van égetve agyi áramköreinkbe, továbbra is fennmarad.
 Értsük meg jól: Ha azt mondom, hogy a fikció az emberi létezés alapfeltétele, ezzel nem azt akarom mondani, hogy tények nem is léteznek, csak hogy képtelenek vagyunk tényeket megragadni és továbbadni anélkül hogy interpretálnánk őket.
 Az Újvilág népességének milliói vesztették életüket néhány ezer európai odaérkezése miatt, afrikaiak millióit hurcolták el és adták el rabszolgaként. De ezeknek a helyzeteknek az érintettjeinél ezer fikció állt rendelkezésre ahhoz, hogy megmagyarázzák, mi történt velük, vagy hogy igazolják, amit tettek. Az aztékok azt hitték, hogy a spanyolok istenek, a spanyolok pedig azt hitték, hogy jogos kiterjeszteni a királyuk uralmát vagy Isten igéjét hirdetni mindenfelé; a világos bőrűek a sötét bőrűek természetadta urainak tekintették magukat és így tovább. 
 Hat millió zsidó pusztult el a náci koncentrációs és megsemmisítő táborokban, mégpedig egy gonosz fikció, az árja faj természetes felsőbbrendűségének fikciója alapján. Miután ezek a zsidók meghaltak, más hamis fikciókat lehetett bevetni a többiek számára – például azt, hogy van egy ország nép nélkül és egy nép ország nélkül, vagy a hazatérésről  (az alijáról), amely a világ minden zsidóját feljogosítja arra, hogy Palesztinába/Izraelbe jöjjön és itt tartósan letelepedjen  – beleértve ebbe a nemrég betérteket, a félzsidókat és a falasákat (az etiópiai fekete zsidókat), még azokat a zsidókat is, akiknek a kimutatható ősei közül egy se élt soha Palesztinában, nem is hallott Palesztináról.
 Saját dicshimnuszát zengeni az emberiség kedvenc muzsikája. Az emberi identitások fiktív természete talán a világon sehol nem annyira szembeszökő, mint Jeruzsálem városában, ahol teljesen tébolyult egymás mellettiséget és egymás fölöttiséget képeznek. A város olyan, mint egy gigantikus Monopoly vagy lego-játék, amelyet játékszabály-leírás nélkül osztottak ki a különböző csoportoknak, úgyhogy mindegyikük kitalálta a saját játékszabályait, definiálta a különböző részek jelentését, kijelölte a győztest és a vesztest, és hogy milyen kikezdhetetlen módon kell a játéknak folynia.
 Elméletileg manapság bármelyik afroamerikai az Egyesült Államokban, bármelyik zsidó vagy muszlim a Közel-Keleten azt mondhatná, hogy: „”Elegem van. Mostantól szabad leszek és független. Népem hagyománya hősi áldozataival és monumentális tragédiáival már nem az én ügyem. Nem engedem, hogy a múlt determináljon, nem akarok passzívan attól függeni, ami az őseimmel történt. Mostantól kezdve a saját kezembe veszem a sorsomat, mint egy Sartre- vagy Kundera-regény hőse.”
 Hogy nem döntenek így, az azért van, mert ez megsértené létük fikcionális alapjait – hogy hűek maradjanak a szüleikhez, őseikhez vagy a hittestvéreikhez; a szenvedésekkel való azonosulást; azt az igényt, hogy továbbadják a történeteiket. 
 Ha azonban mégis meghozzák ezt a döntést, csak abban áll a szabadságuk, hogy egy másik fikcióhoz folyamodjanak helyette – az önmagát teremtő, önmagának elég individuum gyerekes, arrogáns, prométheuszi fikciójához. 
A saját történetéből és a másik történetéből minden ország csak azt a változatot meséli el, ami rá nézve a legkedvezőbb, amelyik a legjobb színben tünteti fel. Sok fontos tény merül feledésbe és tűnik el mindörökre, mások viszont hivatalos mítoszokká szilárdulnak. Ezeket szakadatlanul kiemelik, ezekre emlékeztetnek, ezeket tanítják. 
Mi az Önök családjának vagy hazájának „igaz” története? Fogalmuk sincs róla, és jó okkal. Amit a nemzetünkről, a családunkról stb. megtanulunk, az nem a valóság, az fikció.  A tényeket gondosan megválogatták, és úgy állították össze, hogy egy épületes mesét adjanak ki. Hol maradnak a vesztesek, a kurvák, a tökkelütöttek, a bűnök, a mészárlások, a tragikus tévedések? Minden történelmi elbeszélés fikciós, mert csak egy részét mondja el a történetnek. Csak isten tudná az egész történetet elmesélni. Mivel azonban isten sajnos az időn kívüli, ő nem történetmondó.
A gyerekek védtelenül ki vannak szolgáltatva a fikcióknak, amelyeket a felnőttek oltanak beléjük. Nincs más választásuk, mint hogy komolyan vegyék, főleg, ha ezek a szüleik számára szentek. Ezek a fikciók mindig egyoldalúak, majdnem mindig durván leegyszerűsítők és sokszor veszélyesek. Mivel az agyunk nem egymástól hermetikusan elzárt kamrákból áll, nincs külön egy kamra a fantázia, és külön egy másik a valóság számára, a gyerekek összekeverik és egymásra halmozzák a tényeket és a fikciót. Az igazi királyokról tanultakat átszínezik a mesebeli királyokra vonatkozó elképzeléseik. Amit az atyaistenről mesélnek nekik, arra kihat az, amilyennek a saját apjukat látják, és megfordítva. Csak jóval később tanulnak meg – és csak akkor, ha elég szerencsések – önállóan gondolkodni, és megkérdőjelezni néhány olyan fikciót, amit kiskorukban sajátítottak el. 
Mire gondolok, amikor azt mondom, hogy „szerencsések”? Szerencsések azok az emberek, akiknek van bejárásuk más kultúrákba. Mivel azok fiktív volta rögtön nyilvánvaló a számukra, ez segíthet nekik abban, hogy felismerjék a saját kultúrájuk fiktív jellegét. A legszerencsésebbek azok, akik megismerhetik más kultúrák regényeit. Ayaan Hirsi Alinak, akit az iszlám represszív, dogmatikus fajtáját gyakorló szomáliai édesanyja nevelt, az volt a szerencséje, hogy még húsz éves kora előtt négy különböző országban élhetett, ami csak jót tehetett az intelligenciájának. A lelkében szabályos forradalom ment végbe, amikor a kenyai iskolában, ahova kamaszlányként járt, elkezdett angol és amerikai regényeket olvasni. „Életem, szabadságom” c. önéletrajzában azt írja, hogy Robert Louis Stevenson „Dr. Jekyll és Mr. Hyde” c. elbeszélése különösen nagy hatást tett rá, mert a manicheus vallási fikciókkal szemben, amiket addig belesulykoltak, segített neki abban, hogy rájöjjön, a jó és a rossz egymás mellett is létezhet egyetlen emberben. A gyerekek nagy többsége nem ilyen szerencsés. Azoknak az amerikai gyerekeknek, akik evangelizáló szektás családban nőnek fel, ez nem adatik meg. Sem azoknak a kisfiúknak, akiket Afganisztánban Korán-iskolákba küldenek, sem azoknak a kislányoknak, akiket Észak-Koreában II. Kim Jongot dicsőítő énekekre és táncokra tanítanak.
Az emberi agynak a történetek iránti veleszületett előszeretetét, amit évszázadokon át az egyházak instrumentalizáltak, újabban a média, a politikai pártok, a nagy konszernek és a hadseregek is igyekeznek kihasználni. A jelszó ehhez a story telling, a történetmondás. „A tények beszélnek, de a sztorik csinálják a forgalmat”, ahogy egy reklámszakember cinikusan megjegyezte.  Ezernyi különböző megjelenési formában – a munkahelyünkön, városunk utcáin, a tévénk és a számítógépünk képernyőjén át – traktálnak minket állítólagos „igaz” történetekkel, és azt várják tőlünk, hogy meghatódjunk tőlük, személyesen érintve érezzük magunkat, azonosuljunk a történetek szereplőivel, kövessük a cselekményt és levonjuk a tanulságot. Propaganda; dezinformálás. Az ilyen szimpla és épületes sztorik által bennünk keltett érzelmekkel könnyen rávehetők vagyunk, hogy megvegyük ezt a bizonyos árucikket, szavazzunk erre a bizonyos jelöltre, azonosuljunk ezzel a bizonyos céggel, támogassuk ezt az ügyet. Mesét hallgatva hihetetlenül könnyen bevesszük a hazugságokat.
Civilizált az az ember, aki átlátja, hogy az identitás konstrukció, aki jól ismer számtalan szöveget – és megtanul belőlük azonosulni olyan emberekkel, akik másmilyenek. De legyünk akármilyen műveltek, mindig lehet – sőt egyszerű – ősi félelmeinket mozgósítani. Ha egy nemzet (mint Németország a versailles-i szerződés, vagy az Egyesült Államok a World Trade Centert ért támadás után) fenyegetve vagy megalázva érzi magát, spontán – és súlyos következményekkel járó – módon visszatérhet az ősi alapszöveghez. A rosszhiszemű fikciók gyűlölethez, háborúkhoz és mészárlásokhoz vezethetnek. Az emberek hajlandók rosszhiszemű fikcióktól vezettetve a kínzásra, gyűlölködésre vagy a halálra. Ez mindennapos jelenség.

Emberek milliárdjainak hite egy transzcendens valóságban nap mint nap támaszt nyújt nekik és átformálja őket. Motiválhatja őket arra, hogy segítsenek a szegényeken, vagy hogy egy bombát erősítsenek a derekuk köré, és egy emberekkel teletömött városi busszal együtt a levegőbe röpítsék magukat. A mi emberi fajunkban, ahogy erre már Rousseau is rájött, a legjobb és a legrosszabb egy és ugyanazon forrásból ered.
 Minden magyarázat, amiben az emberek tényleg hisznek, értelmet ad az életüknek.
 Zsidónak lenni fikció. Muszlimnak lenni fikció. Kereszténynek lenni fikció. Hindunak lenni fikció. Vudu-hívőnek lenni stb. – ez mind fikció. Önmagában se nem jó, se nem rossz. Ezzel szemben – jó zsidók és gonosz zsidók: ez pusztító fikció. Jó keresztények és gonosz hitetlenek: ez pusztító fikció.  Ezek megintcsak ősi szövegek. Háború és mészárlás garantált.
 A jó szamaritánus: ez hasznos fikció. Olyan történet, amely, ahelyett hogy igaznak állítaná be, történetként adja elő magát. Van benne igazság, mégpedig az, hogy képesek vagyunk azonosulni olyan emberek szenvedéseivel, akik a miénktől eltérő csoporthoz tartoznak. Ez az előfeltétele és az ígérete a regénynek.
 Politeizmus, monoteizmus, de még a nihilizmus is: csupa fabuláció, ami segít az embereknek megbirkózni a földi életükkel. Nem igazak – de amennyiben a követőik hisznek bennük, és a hitüknek megfelelően cselekszenek, annyiban hatékonyak. 
 Kétféle igazság létezik tehát: egy objektív, amelynek eredményei lemérhetők a valóságon (tudomány, technika, mindennapok), és egy szubjektív, amelyhez csak belső tapasztalás (mítoszok, vallások, irodalom) útján lehet eljutni. Egyetlen vallás sem képes nekünk objektív választ adni arra a kérdésre, hogy mivégre létezik a világmindenség és az emberiség. Ezzel szemben valamennyi kiváló szubjektív válaszokat kínál ugyanerre a kérdésre. 
 Az irreális dolgokban való hit segít az embereknek elviselni a reális életet. Az erő, amit a fikciókban találunk, más emberek bennünk való jelenlétére vezethető vissza. Azokból a textusokból és ősi alapszövegekből ered ez, amelyeket elsajátítottunk – először családi körben, aztán az iskolában és a templomban, az egyetemen, a moziban és a tévében… Mindezek a szövegek formálták az azonosulás folyamatán keresztül az identitásunkat.
 Ha egy közösség meggyengült, megalázott vagy fenyegetett, tagjai hajlanak arra, hogy hallgassanak a feljebbvalóikra és engedelmeskedjenek nekik, ahogy a gyerekek hallgatnak a szüleikre és szót fogadnak nekik. Ezért hitte el az amerikaiak többsége is George W. Bush meséjét a szeptember 11-ért felelős Irakról.
 Amíg a különböző népek konokul ragaszkodnak mindenkori fikcióikhoz, addig lesznek háborúk a Közel-Keleten. Természetesen annál konokabbul fognak kitartani mellettük, minél rosszabb helyzetbe kerülnek. 
 A palesztin iskolákban a gyerekek nem tudnak meg semmit a holokausztról, és ezért nem értik és ezért találják sokkolónak zsidók tömeges odaérkezését Palesztinába és Izrael állam megalapítását 1948-ban. Izraeli iskolásoknak pedig nem mesélnek semmit, vagy csak nagyon keveset a Naqbáról (a katasztrófáról), amelynek során 700 ezer palesztint kergettek ki a házából, űztek el, kényszerítettek száműzetésbe vagy gyilkoltak meg, hogy az újonnan érkezőknek, az új államnak helyet csináljanak. Ez az arabok velük szembeni ellenségességét felfoghatatlanná, hogy azt ne mondjuk iszonyatossá teszi.
 Az ember hajlamos lehet a két helyzetet szimmetrikusnak tekinteni (mivel a szimmetria egy további fikció, amelyre az agyunk ráveti magát, de nem az. Elég bizonyos területeken összehasonlítani az izraeli és a palesztin statisztikákat – nemcsak az évi átlagos jövedelmet és a katonai költségvetést, de a nők képzettségi szintjét is, az iskolába járó gyerekek arányát, és mindenekelőtt a más kultúrák regényeihez és filmjeihez való hozzáférést – és aztán tegyük fel a kérdést, hogy a két népcsoport közül melyik hirdet több gyűlöletet a vallási és a politikai szónoklatokban (ha van egyáltalán különbség a kettő között).
 Franciaországban ugyanezeket a statisztikákat kellene a kulturálisan hátrányos helyzetű külvárosok és a belvárosok fiataljai esetében felállítani és egybevetni, és azután rákérdezni, hogy a két csoport közül melyik az, amelyik inkább durván leegyszerűsítő módon gondolkozik, beszél és cselekszik.
 Olyan emberektől, akik évről-évre a kényszerek és a megalkuvások világába vannak beszorítva, a tárgyalóasztalnál nem lehet békülékeny mosolyt és árnyalt érvelést elvárni. A biztonsági övezet vég nélküli továbberősítése az „agitátorok” körül csak egyre primitívebb és ezzel együtt egyre agresszívebb reakciókat vált ki.
 Minél elnyomottabb, összezsúfoltabb és szorongatottabb egy csoport, annál valószínűbb, hogy az ősi alapszöveghez nyúl, a világot fekete-fehéren látja, és erőszakot hirdet, hogy a feketét legyőzze, és a fehéret juttassa diadalra.
 Csak ahol a túlélés biztosítva van, ott írnak regényeket, ott lehet regényeket írni.  Ha az emberek az életüket féltik, akkor hajlandók fenntartás nélkül védelmezni az identitásukat megalapozó és megerősítő fikciókat.
 Az országok, ahol az emberek revideálhatják a rájuk hagyományozott identitás fikcióit – azzal, hogy megváltoztatják vallási és párt-hovatartozásukat, nézeteiket vagy akár még a nemüket is – azok, ahol regényeket írnak és olvasnak.
 Primitív dolog ragaszkodni az ember identitásához, mintha az valami szilárd, megváltoztathatatlan lényegiség volna, és csak a magunkfajtával azonosulni. Hitler Németországa és Sztálin Oroszországa primitív ország volt. Arra kényszerítették a népüket, hogy az ősi textushoz tartsa magát, és az ettől túlságosan is eltávolodott történeteket elégették vagy száműzték.
 A 21. század elején sok tekintetben Amerika is primitív országként viselkedett. Az Egyesült Államokban szerencsére van sok kitűnő író. Csak sajnos még minden második amerikai sem olvas évente egy regénynél többet. A nem-olvasók potenciális veszélyt jelentenek, mert hajlamosak a durván leegyszerűsítő elbeszéléseket kedvelni, amelyeket az egyházak, a kormányok és a médiák könnyen tudnak kiaknázni és manipulálni.
 A regény történelmi keletkezésében és mindennapi felhasználásában egyaránt elválaszthatatlanul kötődik az individuumhoz. Lényegét tekintve civilizáló hatású.  (Ehhez egy széljegyzet: Lehetséges, hogy a nők, legalábbis Nyugaton, civilizáltabbak a férfiaknál – nemcsak, mert a nők sokkal több regényt olvasnak, mint a férfiak, hanem azért, mert az olvasás gyerekkoruktól kezdve hozzászoktatja őket, hogy a világot – és önmagukat is – mások (a férfiak) szemével nézzék.)
 Egy ország tudatos fikciói (történetei) jobban megkönnyítik a közeledést a valóságához, mint önkéntelen fikciói (azaz a történelme). A regények olvasása – és az ezzel megtanult képesség arra, hogy azonosuljunk egy másik kor, egy másik társadalmi réteg vagy egy másik kultúra karaktereivel – távolságot teremt saját készen kapott identitásunktól. Ez ténylegesen segítségünkre lehet más kultúrák megfejtésében, és esetleg még abban is, hogy azonosulni tudjunk a más kultúrák embereivel, beleéljük magunkat a helyzetükbe.
 A terrorizmus nem több és nem kevesebb, mint a rosszhiszemű fikciók eredménye; a kormányaink fegyverek gyártása helyett, azokban az országokban, ahová bevették magukat, inkább a világirodalom mesterműveinek a fordítását, megjelentetését és terjesztését kellene, hogy preferálják, támogassák és elősegítsék. Mi sem lehetne ennél hasznosabb és előbbrevaló.
 Minél realistábbnak tartják magukat az emberek, annál inkább hajlanak arra, hogy a regényeket fölösleges ostobaságnak, luxusnak vagy időfecsérlésnek tartsák, ilyenként tolják félre, annál fogékonyabbak az ősi textusra – azaz a gátlástalanságra, erőszakra és bűnözésre, a családtagok, a nők vagy olyanok, olykor egész népek elnyomására, akiket gyengének tartanak.
 Ez éppúgy vonatkozik a nagyvállalatok vezetőire, milliárdos fegyverkereskedőkre, becsvágyó politikusokra, mint a bandaháborúkba bonyolódott nagyvárosi fiatalokra vagy iszlám fanatikusokra, akik az európai nagyvárosokban szövik lázasan az összeesküvéseiket. Mindezeket az egyéneket egy közös vonás kapcsolja össze – nem jut idejük olvasni.
 Platón eszményi városállamában csak az őröknek lett volna hozzáférésük az igazsághoz. Hogy a tömegek megfelelően viselkedjenek, vélte a nagy filozófus, valamivel be kell csapni őket – például azzal, hogy az emberek természettől fogva eltérő rendeltetésű három (arany, ezüst, bronz) csoportra vannak osztva. Én ennek épp az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve: az elitnek le kéne mondania a jó fikciók monopóliumáról, és kötelességszerűen meg kéne ezt osztaniuk másokkal, gondoskodni a lehető legszélesebb körben való elterjesztésükről. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az iskolák ne elégedjenek meg azzal, hogy a gyerekekkel a saját országuk irodalmi „kánonját” ismertessék meg, felfújva ezt hazafisággal, és az elemzés által megfosztva minden varázsuktól.
 A gyerekekben mindenek előtt az olvasás mint olyan iránti lelkesedést kell felkelteni; azt a kívánságot – és képességet –, hogy az egész világ irodalmát be akarják falni. Ha nem látják be, hogy mit kaphatunk a jó könyvek olvasásától, nem is fogják érdekesnek találni, ezért feltétlenül szükséges, hogy mi tisztában legyünk vele, hogy nekünk mennyire jót tesz.
 Elismerem, hogy vannak rossz regények is. Sok regény rasszista, nacionalista, manicheus, szentimentális, unalmas, fellengzős, haszontalan vagy ostoba… Elismerem, hogy kitűnő regényeket is lehet félreolvasni – John Lennon gyilkosát állítólag J. D. Salinger Zabhegyezője inspirálta a gyilkosságra… Elismerem, hogy egy nagyszerű íróból is válhat olyan ellenszenves, rasszista, a gyilkosságot magasztaló személyiség, amilyen Céline lett… Elismerem, hogy még olyan emberek, akik regények százait olvasták, is kényszeríthetők extrém körülmények között arra, hogy megöljék saját gyerekeiket vagy hogy jóváhagyják kínzás alkalmazását… Elismerem, hogy valahányszor egy csoport fenyegetve érzi magát, hajlamos arra, hogy visszatérjen a horda-reflexekhez, és az ősi textust mondja fel. Mint az amerikai médiák, még a legkitűnőbbek is 2001. szeptember 11. után.
A tulajdonságai – az a mód, ahogy az egyén és társadalom, szabadság eleve elrendeltség közötti feszültséget adagolja,, és arra bíztat, hogy másfajta emberekkel azonosuljunk – mégis alkalmassá teszi a regényt arra, hogy erkölcsi szerepet játsszon.
 A fogoly kérdése, amely arra késztetett, hogy ezen a témán elgondolkodjam, „Mire jó történeteket kitalálni, ha már a valóság is olyan hihetetlen?” – azt feltételezte, hogy az irodalomnak az a feladata, hogy meglepjen, lenyűgözzön vagy elkápráztasson minket –, más szóval, hogy csodálkozásra késztessen. Csak a rossz irodalom tűzi maga elé ezt a célt. Az írók rendszerint nem azt határozzák el, hogy olyan világot teremtsenek, amely meglepőbb vagy hihetetlenebb, mint a valóság. Semmi nem tudja az emberi valóságot felülmúlni. Az verhetetlen – őrültségében és találékonyságában, szörnyűségében és szépségében egyaránt. Ezzel szemben viszont a regény hozzájárulhat ahhoz, hogy más szemmel nézzük a valóságot. Képessé tesz arra, hogy távolságot teremtsünk a valóságtól, elemezzük, felismerjük, hogy milyen vacakul van összetákolva, hogy kritikusan tudjuk szemlélni az alapjául szolgáló mítoszokat.

Vajon milyen fikciók vezettek a Fleury-Mérogis börtönbe bezárt nők „hihetetlen valóságához”? Milyen emberi őrültségekbe kerültek bele szubjektumként vagy objektumként? Szerelmi történetekbe (gyilkossággal és agyonveréssel végződő féltékenység vagy házastársi csatározások), a tökéletes anyáról szóló mesék (amelyek gyerekgyilkossághoz vezettek), politikai vagy vallási mesék (amelyek készséges vagy akár éppen lelkes bomba elrejtőt csináltak belőlük), mesék a pénzről vagy a drogokról és a vele járó boldogság ígéretéről.
 Ez az irodalom nagy érdeme, hogy ahelyett hogy igaznak tüntetné fel magát, mint millió más fikció, ami körülvesz minket, belénk ivódik és meghatároz bennünket, ez nyílt lapokkal játszik. Kijelenti: Fikció vagyok. Szeressetek azért, ami vagyok. Használjatok arra, hogy megtapasztaljátok saját szabadságotokat, kiterjesszétek a határaitokat, felfedezzétek és felkeltsétek saját kreativitásotokat. Kövessétek szereplőim tévelygéseit és útkereséseit, azonosuljatok velük, engedjétek, hogy kitágítsa a látókörötöket. Álmodjatok engem, álmodjatok velem, soha ne felejtsétek el, hogyan kell álmodni.
 Az író (vagy írónő) nyomdokain haladva megtanuljuk meghallani nyelvének muzsikáját – és fokozatosan, ahogy a varázs egyre inkább hatni kezd, szellemünk elemelkedik, és részesévé válik a teremtés isteni aktusának. Igen, az irodalom révén megérezhetjük a valamennyiünkben (és sehol máshol nem) adott isteni szikrát. Titokban, csendben, egy kis időre, de igazán megistenülünk.
 És nemcsak ez, de – legalább átmenetileg – jobb emberré válunk! Igen, minden jó regény egyúttal erkölcsi felhívás is, de az egészen különleges fajtából. A vallási, családi vagy politikai fikcióktól eltérően az irodalmi fikció nem mondja meg nekünk, hogy mi a jó és mi a rossz. Az az erkölcsi küldetése, hogy megmutassa az emberekről az igazságot – egy olyan igazságot, amely mindig darabokból áll össze, nem tiszta, tele van iróniával, kételyekkel és szakadékokkal. (Amint egy író megpróbálja ránk tukmálni a jóra és a rosszra vonatkozó elképzeléseit, elárulta a hivatását, és tönkretette a könyvét.)
 Míg a társadalomban zajló életünk arra a tévútra visz minket. Hogy sablonos ítéleteket alkossunk, és csak olyan emberek pártját fogjuk, akikhez hasonlítunk, és akiket elviselünk, a regény egy ennél sokkal tarkább morális univerzumba helyez minket. Hozzásegít, hogy meghalljuk a világ igazi zenéjét, ami se nem mennyei harmónia, se nem pokoli kakofónia. Egy regénybe mélyedve morálisan tényleg sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint amikor állampolgárként, szülőként, házastársként vagy egy egyház tagjaként cselekszünk.  Mivel az egész történés agyunk rejtekében játszódik, és mivel ezektől a szereplőként megismert verbális lényektől nem érezzük magunkat veszélyeztetve, sokkal több toleranciával, kíváncsisággal és jóindulattal figyelünk rájuk, mint hús-vér embertársainkra. Nemcsak megbocsátjuk a gyengéiket, egyenesen hálásak vagyunk értük! Amikor a regényekben találkozunk „rossz emberekkel” (bűnözőkkel, vallási fanatikusokkal, férfigyilkos szajhákkal, erőszakoskodó szülőkkel) inkább hajlunk arra, hogy megértsük, mint hogy elítéljük őket, hagyjuk, hogy történeteik továbbszövődjenek a fejünkben, és megpróbálunk rájönni, ha nem is arra, hogy mi magunk mennyiben hasonlítunk rájuk, akkor legalább arra, hogy hogyan váltak ilyenné.
 Az irodalom amennyiben vállalja fikció voltát, annyiban megengedi, hogy választhassunk, egy időre megszabadít minket a számtalan többi fikcióból adódó kötelességektől és kényszerűségektől, amelyeknek alá vagyunk vetve. Egy olyan valósággal ajándékoz meg minket, amely bár megismerhető, mégis pontosabb, mélyebb, intenzívebb és tartósabb, mint a külvilág realitása. Ideális esetben erőt ad nekünk ahhoz, hogy visszatérjünk abba a realitásba, és kifinomultabb érzékkel igyekezzünk megfejteni annak rejtélyeit.
 Még arra is rávehet – volt már rá példa –, hogy megpróbáljunk változtatni rajta.
Végezetül: a narratív empátia a foglyok és köztem fennálló egyenlőség és véleménycsere alapja. Minden művészetek közül egyedülálló az irodalom abban, hogy lehetővé teszi más emberek benső életének tanulmányozását teljes gazdagságában és komplexitásában.
 Ez az irodalom legfőbb előjoga – és értéke. Felbecsülhetetlen. Pótolhatatlan.
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA