Kertész Noémi
Lengyelországból Lengyelországba: a hontalanság mítoszai
1945-ben majdnem az egész család becsomagolt bőröndökbe és ládákba,
és odahagyta Lemberget és vidékét. Ugyanakkor számos német család is összepakolta
a holmiját. Parancsba kapták, hogy hagyják el házaikat, lakásaikat, Sziléziában,
Danzigban, Allensteinben vagy Königsbergben. Emberek milliói próbálták
kezükkel és térdükkel leszorítani a makacskodó bőröndfedőket
E sorok szerzője, Adam Zagajewski négyhónapos korában, 1945 őszén hagyta
el szülővárosát, a lengyel Lwówból éppen szovjet Lvovvá alakuló egykori
Lemberget, ezáltal az utolsók közé tartozik, akik még odaát születtek,
és az elsők közé, akik már új helyen nevelkedtek fel. Habár magát is azok
közé sorolja, akik a hontalanság érzésével vágtak neki az életnek, a kilencvenes
évek elején megjelentetett esszéje, a Két város, mégsem csupán a lengyelek
keleti exodusának és elveszített otthonainak állít emléket. A távozó németek
sorsára utalva a lengyelek szenvedéseit a 20. századi menekülések és elűzetések
kontextusába helyezi.
(repatriánsok)
A háború után a kitelepítések témája évtizedekig tabunak számított
Lengyelországban. Jóllehet a repatriánsokról ez volt a Szovjetunóból
tömegesen érkező menekültek és kitelepítettek hivatalos elnevezése nem
lehetett nem tudni, az újonnan benépesítendő területekről pedig még folyt
a német lakosság kitelepítése, ezek a problémák nem kaptak helyet a nyilvánosságban.
Még a hetvenes évek második felében a lengyelek repatriálásáról hivatalosan
a Lengyel Tudományos Akadémia gondozásában megjelentetett monográfia kapcsán
is csak előzetesen jóváhagyott, visszafogott recenziókat engedélyezhettek
a cenzorok a könyvről.
A kommunista propaganda mindent elkövetett, hogy a lengyelekben a háború
után is fenntartsa a németellenes indulatokat, és a hagyományos kétpólusú
német-orosz ellenségképből kiretusálja az oroszokat. A közelmúlt emlékei
még elevenek volt ahhoz, hogy az előbbi területen elég hatékonynak, az
utóbbin pedig elég reménytelennek bizonyuljon ez az igyekezet. A békeharcos
retorika a németek irányába nem tett gesztusokat; a lengyel-német megbékélés
ügyében az első, szimbolikus lépést a lengyel püspökök tették meg 1965-ben
a német püspökökhöz írott levelükkel, melyben leírták, hogy megbocsátunk,
és Tőletek is ugyanezt kérjük. Ez a kitelepített németek szenvedéseinek
nyilvános elismerését jelentette a lengyel pártvezetés persze tajtékzott
a dühtől miatta.
Miközben az elűzetés mindenki számára egyformán fájdalmas lehetett,
a lengyelek integrációja az új helyeken mégis sok tekintetben kivételesnek
mondható. A német áttelepülőket szintén hazájuk nyugatabbra tolódott keleti
határai mögé parancsolták, de ők egy háború sújtotta, mégis intézményesített
környezetbe érkeztek, ahol általában kisebbséget alkottak. A lengyelek
társadalmi és kulturális szempontból valójában senkiföldjére csöppentek,
amelyet főleg máshonnan érkezettek népesítettek be. Még ha találkoztak
is az új helyen németekkel, azok többsége hamarosan távozott, az átmeneti
koegzisztencia pedig mindkét csoport számára traumatikusnak bizonyult.
A jövevényeknek nem volt könnyű megbarátkozniuk új lakóhelyükkel, nemcsak
az utcák és házak, nemcsak a használati tárgyak és a kertekben virító virágok
tűntek idegennek, de a temetőket és templomokat is honosítani" kellett.
(A lengyel kelet eltűnése)
A lengyeleknek Jalta következtében két hagyományos mítoszuktól kellett
búcsút venniük, a Kelet mítoszától és a soknemzetiségű respublika mítoszától.
A keresztény Nyugat védőbástyájaként aposztrofált Lengyelország értelemszerűen
a két világ határán foglal helyet, a barokk nemesi kultúra szinte tobzódik
a keletiességben, a romantikus orientalizmus pedig felfedezi a nyelvi,
felekezeti, etnikai szempontból sokszínű keleti végek, a Kresy egzotikumát,
s a lengyelség keleti küldetését. A repatriánsok tömeges útnak indulásával
tehát nemcsak a keleti területek vesznek el, hanem maga a lengyel Kelet
tűnik el. Az új határok közé tolt ország etnikai, nyelvi és felekezeti
szempontból csaknem homogénné vált: a lengyelországi zsidók nagy része
a holokauszt áldozata lett, a túlélők közül sokan kivándoroltak, a németek
elmenekültek vagy kitelepítették őket, a Szovjetunióhoz került területekről
szinte kizárólag a lengyelek jöttek el, más nemzetiségek ott maradtak.
A szépirodalom sokáig nemigen tudott mit kezdeni a történtekkel. Czesław
Miłosz egyik emigrációban írt esszéjében mintegy számon kérően állapította
meg, hogy az irodalom egy olyan horderejű eseménynek, mint a háború okozta
lengyel népvándorlás, majd fél évszázad után sem szentelt kellő figyelmet.
Pedig fontos művek voltak születőben, a nyolcvanaskilencvenes évek hozták
meg az áttörést, melynek hátterében a cenzurális tilalmak megszűnésén kívül
a perspektíva megváltozása állt, pontosabban a háború után született generáció
belépése az irodalomba. Lezáródhatott a veszteségek számbavétele, a régi
helyek mítoszai mellett felbukkantak a letelepedés történetei, és az új
területek szellemi-kulturális birtokbavételét lengyel mítoszaik megjelenése
tette véglegessé. Ezt a folyamatot szeretném néhány példa segítségével
bemutatni.
Ha cenzurális korlátok nem kötötték is a Nyugaton élőket, ők csak az
elveszett és idealizált keleti éden emlékét tarthatták ébren, az újrakezdésről
nem volt mondanivalójuk. Megsiratták hát Lemberg és Vilna, a sztyeppék
és a hatalmas erdőségek elvesztését, megénekelték és eltemették a maguk
Trójáját, és földönfutóvá vált honfitársaik tragédiáját, de meg sem fordult
a fejükben, hogy a szocialista fejlődés útjára lépett Kelet-Poroszországban
vagy Sziléziában hazára lelhet egy lengyel Aeneas. A háború utáni évtizedekben
felnövekvő generációból nem egy olyan szerző került ki, akit e kettős kötődések
kérdése nagyon is foglalkoztat.
Sok írásban találunk utalást arra, hogy a több ezer kilométeres kényszerű
utazás néha szinte véletlenszerűen fejeződik be, az elcsigázott családokban
felébred az otthonra találás reménye, olykor mintha őket választanák ki
a helyek, hirtelen leszállnak, vagy váratlanul mégis továbbmennek, anélkül
hogy alaposabban tájékozódnának, inkább az intuíciójukra hagyatkoznak.
A háború alatt született Włodzimierz Paźniewski Sirató című elbeszélésében
egy kisfiú mondja el megérkezésük történetét. Valahonnan Litvániából jöttek,
és ha nem is vágytak az új hazába, a katonatiszt apának semmiképpen sem
volt tanácsos a Szovjetunióban maradnia, már-már úgy érzik, mintha sorszerű
lenne megérkezésük: azon a júniusi reggelen a gótikus város kinézett magának
bennünket. Nem kérte a beleegyezésünket, hanem kirángatott az úttól megfáradt
vénséges vonatból, amelyik a családot idáig szállította, szigorú karanténon
gördítve át a visszatelepülő életet." Stefan Chwin Hanemann című regényének
narrátora közvetlenül a háború után jön világra, szülei Gdańsk romjait
elhagyva találják meg afféle Szent Családként azt a félreeső, épen maradt
utcát, ahol megszületik majd gyermekük, és ahol életük egy időre összefonódik
a ház egyetlen ottmaradt lakója, a német Hanemann doktor életével.
Az új helyeken sokáig kísértett még a régiek szelleme. Az idősebbek
nem nagyon tudtak újra gyökeret verni; a fiatalabbak gyökeret akartak ugyan
verni, de még voltak saját élményeik az óhazáról, és ez fájdalmassá tette
az új elfogadását. Az új helyen születettek, vagy a kisgyermekként áttelepülők
számára a családi elbeszélésekből ismert topográfia már csak afféle tündérország,
keserves útravaló. Albérlőként beköltözött velünk a tágas szobákba a régi
házunk írja Paźniewski , az ottani ködlepte folyó meg a régi város,
és mindegyre visszatértek lassú beszélgetéseinkben, melyek mindig így kezdődtek:
emlékszel?; és az otthonnak ez a kettőssége megfosztott önmagamtól, mivel
úgy éreztem, hogy egyformán tartozom mindkettőhöz; e köztes állapotban,
valahol félúton, nem tudtam rászánni magam a végső szakításra."
Adam Zagajewski csecsemőként érkezik a sziléziai Gleiwitzbe, Gliwicébe.
Versben és prózában sokat foglalkozik szülővárosával, és a két haza, pontosabban
a két város szorításában való létezés tapasztalatával. A Két város hőse
már afféle feladatként örökli a család múltját, illetve a paradicsomra
és a kiűzetésre való emlékezést:A gyermekkoromat egy csúnya gyárvárosban
töltöttem, alig négyhónaposan vittek oda, és évekig meséltek arról a gyönyörű
városról, Lembergről, amelyet a családom odahagyni kényszerült. Nem csoda
hát, hogy a tényleges házakat félig-meddig megvetéssel szemléltem, és a
valóságból csak annyit vettem tudomásul, amennyire az élethez feltétlenül
szükségem volt. Ez volt az alapja annak, hogy ilyen notórius hontalan lett
belőlem. A kisfiú természetesnek tartja a hontalanság állapotát, mégsem
boldogtalan, hiszen létezésének reális keretét már Gliwice jelöli ki. Így
fordulhat elő, hogy miközben nagyapjával sétál, ők ketten különböző városokban
sétálnak:
a súlyos gránit kariatídákkal díszített porosz szecessziós épületek
között sétálva teljesen tudatában voltam annak, hogy ott vagyok, ahol vagyok.
Nagyapám azonban, aki mellettem lépkedett, ugyanakkor Lembergben érezte
magát. Én a gliwicei utcákon lépdeltem, ő a lembergieken. És így jutott
el a kisfiú a parkba, amelyik immár Vitéz Boleszló nevét viselte, miközben
nagyapja a lembergi jezsuita kertben bolyongott.
Nem ez a furcsa kettősség jelentette az egyetlen gondot. Paźniewski
elbeszélése az apa infarktusával ér véget, ő a lengyelek első halottja
a városban, a család magára marad idegenségével. Zagajewski esszéjében
kihal az öregek nemzedéke, a szerző elhagyja a várost, és egy másik város,
Krakkó kezd fontos szerepet játszani életében, de azt nem kell polonizálni.
A háború utáni évtizedekben a német múlt emléke meghatározó, ám ellentmondásos
szerepet játszik az egykori német településeken felnövekvők életében. Olykor
csak a gyökértelenség érzését mélyíti, hiszen az elvaduló temetőkben gótbetűs
sírkövek töredeznek, a lutheránus kápolnából mozi lesz, szobroktól megfosztott
oszlopok maradnak a köztereken, még a fürdőszobákban is az van a vízcsapra
írva, hogy kalt vagy warm, de gyakran a náci örökség is tovább kísértett.
Az unalomig játszott háborús filmek, a történelemórák és osztálykirándulások
mind azt sulykolják, hogy itt volt a Gonosz birodalma, ahol barna inges
szörnyetegek éltek. Bár az átfestett falakon néha kivehetők maradtak a
német feliratok, a német házakból előkerültek régi fotók és képeslapok,
előfordult, hogy a virágmintás tapéta alatt német újságok rétege borította
a falat, de a különböző nyomok nem álltak össze egységes képpé, pont azt
nem lehetett megtudni, milyen is volt az élet a háború előtt. A lengyel
fiúk és lányok szemében emiatt válnak a német jelenlét emlékei olyan talányossá
és vonzóvá. Sokukat kezdi foglalkoztatni, hogy milyenek lehettek hajdani
kortársaik, nem a filmekben látott hitlerjugendesek, hanem a focizó, fejest
ugró, bélyeget gyűjtő vagy fagylaltot nyaló német kamaszok, és akiket ezek
a kérdések foglalkoztatták iskolásként, azok felnőtt korukban is megőrizték
kíváncsiságukat.
Az 1957-es születésű Paweł Huelle 1987-ben adta ki kultikussá vált
első regényét, a Weiser Dávidkát. A történetet, élete meghatározó történetét
a nyolcvanas évek elején meséli el a háború utáni Gdańskban felnőtt narrátor.
A gyermekkor mítoszát megidéző mű egy csapat kamasz szemével láttatja az
ötvenes évek világát, csak a főszereplőről, egy zsidó árváról derül ki
egyértelműen, hogy Keletről érkezett, meg egy Elke nevű lányról, hogy felnőttként
németnek adta ki magát és az NSZK-ba költözött. A gyerekek mohón keresik
a múlt emlékeit, amelyek egyszerre borzasztják és csábítják őket. Eleinte
főleg háborúsdit játszanak, és hol SS-ként, hol partizánként lövik le egymást,
hiszen a városkörnyéki erdők bőven szolgálnak hátrahagyott fegyverekkel.
Idővel a csapat vezéréül szegődő Dávidka mesélni kezd, ki tudja honnan
szerzett információk alapján, a lengyel posta ostromáról, a város Schopenhauer
nevű szülöttjéről, a Főkormányzóságban kibocsátott bélyegekkel kápráztatja
el társait, majd az elhagyott német temetőben ő silabizálja ki, hogy a
töredezett sírkő alatt egy Horst Meller nevű fiú pihen, aki 1936-ban halt
meg, és épp annyi idős volt, mint ők most.
Miközben Huelléék nemzedéke a német nyomokat próbálja értelmezni, a
Danzig Langfuhr nevű negyedéből származó Günter Grass megírja a danzigi
trilógiát. A Macska és egér fordítása a hatvanas években jelenik meg lengyelül,
és revelatív élményt jelent a gdański kamaszok számára. Mahlkéban bizonyos
mértékig saját magukra ismertek, hiszen Grass különc hősét mindennél jobban
érdekli a város eltagadott múltja: az öbölben elsüllyesztett lengyel hadihajó
roncsából mindenféle lengyel relikviákat ment ki magának. Grass ifjú olvasóit
nemcsak a történet drámai ereje, nemcsak a német kamaszok ismeretlen világa
vonzotta, hanem afféle bédekkerre leltek a könyvben, amelynek segítségével
saját városuk felfedezésére indulhattak. A lengyel cenzorok azonban fokozták
éberségüket, a hatvanas évek kamaszai felnőttek, mire A bádogdob
fordítása szamizdatban megjelent, az első nyilvánosságba pedig még később,
a nyolcvanas években kapott zöld utat.
Miként Grass prózájában is összevegyül a gyermekkor helyszínei iránti
nosztalgia és a német múlttal való szembenézés igénye, a 20. század utolsó
másfél évtizedében a németség nyomait kutató lengyel írók sem csak saját
identitásuk összetevőire voltak kíváncsiak, hanem a németek kitelepítése
miatti rossz érzésüknek is hangot adnak, az általuk megformált szereplők
már nem üres díszleteket foglalnak el, hanem jelképesen az egykori lakók
örökébe lépnek. Az 1989-es változások felől visszatekintve a szerzők saját
életük mérlegét is meg akarják vonni, Zagajewski gyermekkorát is a kétféle
totalitarizmus határozza meg, az egyik idegen, letűnt, a másikat a Szovjetunióból
adaptálják, és igen szívósnak bizonyul.
Stefan Chwin első, önéletrajzi ihletésű regénye, az Egy tréfa rövid
története, egy gdański kisfiú világgal való ismerkedését mutatja be, egy
német titkokat rejtő pince felfedezését, a Vilnából érkezett apát, aki
sosem beszél szülővárosáról és Sztálinról, aki miatt távoznia kellett onnan,
a május elsejéket és az oliwai székesegyházban megcsodált jászolt. Chwin
és Huelle vissza-visszatérnek a gdański témákhoz, írásaikban a város mintha
egyszerre fogadná be a különböző időkben ott lakókat, a régiek fel-felbukkannak
az újak gondolataiban, az újak érkezését pedig mintha előre látták volna
a régiek. Huelle a következő szavakkal búcsúztatja hősét, Castorpot, akit
Mann regényének egyik utalásából teremt. Az ifjú Hans, mielőtt a Varázshegyre
indul, a danzigi műegyetemen hallgat négy szemesztert, ekkor szerzi első
felnőtt tapasztalatait, és ekkor szembesül a német nacionalizmussal. A
narrátor a következő évtizedekben Langfuhron átvonulók látványát kommentálja,
diadalittas németeket mutat orosz hadifoglyokkal az első világháborúban,
aztán barnaingesek vonulnak, majd egy 1945-ös menet következik:
"Honfitársaid vánszorognak a márciusi latyakban, vöröskatonák terelik
őket piszkos tócsákon át; az utcán, a városban, az egész világban üszkös
romok. Senki sem tér vissza, és senki sem fog már itt élni közülük, ők
még nem tudják, mit jelent, hogy visszahozhatatlanul, de te tudod."
Nem véletlen, hogy Huelle éppen ehhez, a városhoz alig kötődő szelíd
kozmopolitához intézi részvétteljes, barátságos szózatát. A német-lengyel
viszonylatban nehezen ért véget a háború, évtizedek múltak el békeszerződés
nélkül, de a háború végén gazdát és nyelvet cserélt területek lakói számára
sem volt könnyű a megbékélés gondolatát megszokni. A visszahozhatatlanba
való beletörődés nem volt elég. Az irodalom kísérletet tett arra, hogy
a történelem által kettévágott időt, az életüket egymástól távol leélő
egykori hontalanokat a fikció segítségével összehozza. Így találkozhat
lengyel szövegekben Kelet és a Nyugat, a múlt és a jelen, így válhat egy
új mítoszban a homogén közeg újból sokszínűvé.
(A Miskolci Egyetemen Az utazó tekintete. A transzkulturális létállapot
és a szöveg címmel szervezett konferencián elhangzott előadás írott változata.)
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|