Mariusz Szczygieł-lel beszélget Tereza Brdečková
A cseh és a lengyel nemzeti identitásról
(Gottland)

Mariusz Szczygieł (42) lengyel riporter és író, aki a hazai konzervativizmus provokatív kritikájára törekszik. Csehofilnak tartja magát, és legutóbbi könyve valamint további „cseh” riportjai a közelmúlt cseh történelmének erkölcsi szempontból vitatott történeteit és hagyatékát foglalják össze. A Gottland Lengyelországban bestseller lett, megkapta az olvasók és a könyvkereskedők éves díját, Csehországban pedig ősz óta 20 ezer példányt adtak el belőle. Annak ellenére, hogy Mariusz Szczygieł szüntelenül kritizálja a lengyel társadalmat, hazájában mégis a legelismertebb szerzők közé tartozik. Gyakran jár Prágában, legutóbb két hete volt a Könyvvilág nemzetközi vásár és irodalmi fesztivál vendége. 

TEREZA BRDEČKOVÁ: Karel Gott múzeumának, a Gottlandnak a tulajdonosa be akarta perelni a könyve cseh kiadóját, a törvény által védett név használata miatt. Miképpen választotta ezt a címet? 

MARIUSZ SZCZYGIEŁ: Egy író számára eléggé hízelgő eset, de perre nem került sor. Nem hallottam még olyan esetről, hogy valakit egy metafora használata miatt fogtak volna perbe. A Gottland afféle isten országa, ahol nem az emberek döntenek a sorsuk felől. „Nem tudom, ki mossa az istenek szennyesét. Azt viszont tudom, hogy a piszkos levét mi isszuk meg”, írta Vladimír Holan… A Gottland fő témája a rendszer mint a szenvedés forrása, függetlenül attól, hogy kommunista, demokratikus vagy kapitalista rezsimről beszélünk. Minden esetben béklyóról van szó – valaki vagy valami bogarakká változtatja az embereket. Az Isten-Rendszer. A könyv továbbá arról is szól, hogy miként reagálnak erre az emberek. Öngyilkossággal vagy éppen skizofrén módon való alkalmazkodással. 

Mi volt az életben a legnagyobb hatással Önre? 

A Szudéta-vidéken, Złotoryjában születtem. A szüleim gondosan óvtak a külvilágtól. Egyke voltam, a testvéreim mind meghaltak. Emlékszem, hogy legszívesebben a testvérem sírján játszottam, ő közvetlenül a születése után halt meg. Olyan kedves, csinos kis sír volt, mintha skatulyából húzták volna elő. Anyám annyira féltett, hogy gyakorlatilag nem engedett ki a házból, nehogy összepiszkoljam a nadrágomat, vagy el ne verjenek a srácok. Ezért tanultam meg figyelni. Az ablak volt számomra a televízió. 

És ezért is kezdett el írni? 

Volt hozzá tehetségem, de legfőképp a környezetem elismerését szerettem volna kivívni. Rosszul tudtam focizni, és unalmasnak láttam magam, így hát kigondoltam néhány módszert, amelyekkel elnyerhettem az osztálytársaim kegyeit. Sztorikat, anekdotákat és történeteket eszeltem ki nekik. Emlékszem, hogy az egyik, fiatal újságíróknak szerevezett táborban azt találtam ki, hogy leírok egy mondatot, a társaim pedig mind hozzáírnak egyet-egyet, és így létrejön egy történet. Az én első mondatom így hangzott: „Novákné a lépcsőn hevert, és izgatottan kiáltozta: Még! Még!” Az volt szabály, hogy nem lehet erotikus történetet írni. Egy szót sem a szexről. 

A Szolidaritás és Jaruzelski évében Ön tizenöt éves volt. Hogyan élte meg azt az időszakot?

Nem érintett különösebben. De amikor leérettségiztem, 1985-ben, átéltem valamit, ami nyomot hagyott bennem. Érettségi után az osztálytársnőimmel Wrocławba mentünk, és betértünk egy kávéházba. Azonnal odaült az asztalunkhoz két pasas, megmutatták a rendőrségi igazolványukat, és azt mondták, velük kell mennem. Bevittek a kapitányságra, ahol minden ok nélkül verni kezdtek. Az egyikük bedöfte két ujját a torkomba, és ezt mondta: „A kurva életbe, most megtudod, hogy mi mindent megtehetünk.” A falnál kellett állnom, ők pedig ököllel ütöttek. Másképpen is vertek, de arról most nem szeretnék beszélni. Végül az egyikük kivette a hátizsákomból a töltőtollamat, szétcsavarta, és az összes tintát rám fröcskölte. Négy óra múlva engedtek ki. Semmiféle indokuk nem volt, nem vettem részt semmiféle antikommunista demonstrációban. A hazám akkoriban egyáltalán nem érdekelt. Csak éppen tépett hajam volt, úgy néztem ki, mint a Depeche Mode rajongói – szürke katonai egyenruhát viseltem, citromsárga nyakkendőt és hasonló színű cipőt.

Hogyan végződött az ügy? 

Másnap jelentettem az esetet a gimnázium igazgatójának. Megígérte, hogy elmegy a körzeti ügyészségre. Aztán közölte: „Hát tudod, az ügyész azt mondta, hogy hagyjuk az egészet. Nincsenek tanúid, nem tört el semmid, nem is öltek meg, ezért nincs értelme.” Ez volt hát a valódi érettségim és leckém kommunizmusból. 

Milyen körülmények folytán jutott el először Prágába? 

Először 2000-ben jöttem, hogy egy folyóirat számára interjút készítsek Helena Vondráčkovával, aki Lengyelországban nagyon híres. Akkoriban én is ismert voltam a Polsat csatorna „Bármely témára” című talk-showjából, és annak a folyóiratnak az volt a fontos, hogy két sztár beszélgessen egymással. Akkoriban Lengyelországban olyan helyzetbe kerültem, amelyet már nem élveztem: már senkivel nem tudtam interjút készíteni, mindenki inkább engem akart interjúalanynak. Az a találkozás és a prágai út afelé irányítottak, hogy adjam fel a népszerűséget és a magas honoráriumokat. Elmentem hát a tévétől, és visszatértem eredeti riporteri hivatásomhoz, hogy Csehországról írhassak. Helena Vondráčková beszélt Marta Kubiąováról, akiről akkoriban még semmit sem tudtam. Elhatároztam, hogy megtanulok csehül, hogy beszélhessek vele, és írhassak róla egy riportot. 

Mi az, ami annyira lázba hozta Marta Kubiąová kapcsán?

Kubiąová asszony nem volt ismert a lengyel nyilvánosság előtt, így az volt az érzésem, hogy az ő élete kiváló alkalmat nyújt arra, hogy Csehországról írjak. Hogy ő is egy vízcsepp, amelyben tükröződik a kor vagy éppen több korszak is. Nálunk senkit nem sújtott így a sors. Nem voltak olyan énekesnők vagy írónők, akik takarítónőként tengődtek volna, vagy papok, aki ablakmosók lettek volna. 

Ba»áról, Lída Baárováról, a prágai Sztálin-emlékműről is ír. Mivel ragadták meg ezek a történetek? 

Nem lehet őket egyértelműen értékelni. Tudatosan olyan történeteket keresek, amelyek az efféle értékelést egyértelműen kizárják. Türannosz volt-e Ba»a vagy jó gazda?  Kollaboráns volt-e Lída Baárová vagy egy asszony, aki – az egész cseh nemzethez hasonlóan – igyekezett túlélni a nehéz helyzetet? Miért írnak egyes cseh publicisták ©vejkről úgy, mint egy mitikus alakról, aki a túlélés filozófiáját követte, míg Vondráčkováról pedig csaknem úgy, mint egy kollaboránsról? Mi, lengyelek szeretünk mindenben világosan látni: ki volt jó és ki volt gonosztevő.

A Gottland egy vitairat arról, hogy mi is a nemzeti identitás, a hősiesség, a szabadság, és hogy miként értelmezi ezeket egy adott társadalom. Miként gondolkodik Ön ezekről a témákról? 

A hősiességet nem lehet meghatározni, mert mindenki számára mást és mást jelent. Mi magunk húzzuk meg a határvonalat, amelyen túl már hősökké válunk. Mindannyian másként látjuk ezt. Az én véleményem szerint például Helena Vondráčková hősiesen viselkedett. Amikor Csehországban fellángolt a vita, hogy vajon aláírta-e az Antichartát vagy sem, akkor azt mondta, hogy bár nem írta alá, mert Sopotban volt, de ha megkeresték volna a dokumentummal, biztosan megtette volna. Egy efféle megnyilatkozás számomra a bátorságról ad tanúbizonyságot. Lengyelországban ezt senki sem engedné meg magának, nálunk mindenki szeret megtörhetetlennek látszani. 

Mi a „nem egyértelműségünkre” nem vagyunk túlzottan büszkék. Inkább gyávaságnak tartjuk. 

Ennyire nem ismerem Helena Vondráčkovát. Ugyanakkor viszont azt gondolom, hogy jól tudja, mit jelentett aláírni az Antichartát, tudja, hogy rosszat. Én magam azonban hősiességnek tartom, ha valaki egy efféle helyzetről őszintén beszél – például beismeri a félelmét. Tudja, a lengyelek kigúnyolják a cseheket, mert irigylik őket. A lengyelek a történelem során rettentő sok áldozatot hoztak, és nem maradt semmijük, míg a csehek mindig jobban állnak. Vegyük csak a varsói felkelést: lerombolt város, háromszázezer halott, jó részük fiatal és gyermek. Mindeközben a vezetés tudta, hogy nem lehet győzni. Ez hősiesség? 

De milyen nyomokat hagy ez a társadalom jellegén? Hol van a határ? Meddig hátrálhat meg az ember? És mindeközben megőrizheti önbecsülését? 

Az efféle kérdésekre mindenkinek magának kell választ adnia. Az újságíró nem ítélhet. Az újságíró kötelessége, hogy mindent lelkiismeretesen megírjon. 

És Ön képes választ adni a saját maga által feltett költői kérdésre? Az Ön számára hősies a varsói felkelés? 

Az egyes emberek hősiességét tekintve természetesen az. Az irracionalitásnak időnként megvan a maga létjogosultsága. Például ha a becsületről van szó. 

Nem jutott még eszébe, hogy fordítva dolgozzék? Azaz hogy lengyelekről írjon külföldiek számára?

Nem tudok Lengyelországról írni, mert vészesen felmegy tőle a vérnyomásom. Máskülönben meg kell hogy jegyezzem: másfél évvel ezelőtt, amikor Lengyelországban megjelent a Gottland, és amikor a Kaczyński fivérek és Lepper volt hatalmon, ezt a könyvet is a mostani Lengyelországról szólóként értelmezték. A kommunista Csehszlovákiában az olvasók Kaczyńskiék Lengyelországát látták, a lehallgatások, a tettek és a gondolatok kontrolljának Lengyelországát. Bolsevizmus volt ez, csak éppen sarló és kalapács helyett a keresztet használták. Legalábbis a könyvről ilyeneket írtak. Ugyanakkor azonban teljesen világos, hogy nem vonhatunk száz százalékban párhuzamot Kaczyńskiék Lengyelországa és a totalitárius kor között. Ma senkit nem csuknak le a véleménye miatt. Félelem nélkül és nyíltan mondhatom: Az a benyomásom, hogy a patriotizmus pusztulásra van ítélve, és hogy ötven év múlva az államokat majd árucikként fogjuk kezelni. Egész egyszerűen választok majd az országok között aszerint, hogy melyiktől kapom a legjobb ajánlatot. Az országok neve pedig olyan lesz, mint a márkanév.

Melyik történetet szereti a legjobban a Gottlandból? 

Talán azt, amelyet „kubista riportnak” neveztem el. A „Tragédiavadász” címűről van szó, Eduard Kirchbergerről, azaz Karel Fabián íróról szól, aki ponyvaszerzőből kommunista író lett. Ennek a fura történetnek az alapjára Pavel Janáček cseh irodalomtörténész könyvében bukkantam. Aztán Kirchberger lányai után kutattam. Ők semmit sem tudtak abból, hogy apjuk kettős életet élt, és nem csupán íróként. Úrhölgyek, úgyhogy nem hajítottak ki, és végül még köszönetet is mondtak, amiért „feltámasztottam apjukat, az egész életét meghatározó tragédiájában”. A jó irodalmi riport lényege a másik nézőpont. Sikerült például egységes egészet faragnom Jaroslava Moserová szenátor asszony hosszú életéből, és a tizenhét éves Zdeněk Adamecéből, aki 2003-ban felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum előtt a kapitalista világ értékválságával szembeni tiltakozásul. Moserová asszony igyekezett méltósággal túlélni a kommunista rendszert, míg Adamec már a demokráciában adta fel az életét igen korán. 

A Gottland németül is megjelent. Érkeztek már visszhangok? 

Az első pozitív visszajelzések az írói módszeremre és a lengyel riporteriskolára vonatkoznak, nem pedig a cseh témákra. A németek lengyel csodáról írnak. Az én könyvem csakis azért jöhetett létre, mert a lengyel napilapokban elegendő hely van tisztességesen dokumentált és terjedelmes riportokra, ami nem kevés költséget jelent. Ha nem lettek volna a nagyvonalú főnökeim és az a pénz, amelyet a talk show-mal kerestem, nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. Csupán 150 géppel írt oldal, vékony könyvecske – de öt éven át írtam. Másképp nem megy. 
 A mi lengyel riportiskolánk a háború előtt jött létre, de a totalitárius rendszer alatt élte virágkorát, amikor volt elég idő, és meg kellett tanulni a sorok között olvasni. A kommunizmusban a riport egyik útja volt annak, hogy ne kelljen hazudni. Nem volt szabad a rendszerről írni, így hát az egyes emberről írtunk. Nem volt szabad az egészről írni, így hát apróságokról írtunk. Azt mondtuk, hogy a riport művészet, amely képes egy vízcseppben láttatni az egész tengert. Oly módon írtunk, hogy a cenzor ne húzzon ki semmit, az olvasónak ne legyen az az érzése, hogy az író hazudik, és hogy a szerző nyugodtan nézhessen a tükörbe. A hatalom átejtése egy nagy irodalmi játékot indított meg. Ennek a formának atyja és anyja Ryszard Kapu¶ciński és Hanna Krall volt. Megtanítottak arra, hogy a riporternek mindenek előtt értenie kell. 

Megértenie vagy mentséget találnia? 

Nem. A riporternek nem szabad felmentenie, nem szabad sem ítélnie sem dicsőítenie. Csak meg kell értenie a hőst. Még azt is meg kell értenie, hogy miért lett fasiszta a fasiszta. Az olvasóért teszi ezt. 

Az írásaiba beviszi a „más nézőpontot”, és ezzel lerombolja a sztereotípiákat. Látszólag nem értékel, csak megfigyel. Az ilyen sztereotípiák közé sorolom például azt a vélekedést, hogy a lengyelek militáns katolikusok (mindannyian), a franciák békafalók vagy hogy a déli emberek lusták (mind). 
Miért vonzódunk Európában ennyire ezekhez a sztereotípiákhoz, amikor látjuk, hogy tévesek? 

Ki nem állhatom a sztereotípiákat. De ha egyszer oly szépen tudnak minket tökéletesíteni! A sztereotípia egy olyan gép, amely képes felszámolni a komplexusainkat. Csakhogy ezek olyanok, mint a szakáll: újból kinőnek. Minél inkább leborotváljuk őket, annál gyorsabban nőnek. És minden egyes alkalommal erősebbek és keményebbek lesznek. Amikor a kommunizmusban nem tudtuk, hogy milyen a világ másutt, akkor a sztereotípiáink segítettek tájékozódni az életben, ezek szolgáltak iránytűnek. Csakhogy most, amikor már többet tudhatunk, az embereknek nincs semmire idejük, és a sztereotípiáik helyettesítik az ismereteiket. 
 A csehekről nem kell már többet olvasnom, mert lengyelként tudom, hogy gyávák és kész. Tudja, miért olyan népszerű Lengyelországban Ivan Mládek és a Joľin z baľin? Az emberek hihetetlen mértékben rajonganak értük. Mariusz Surosz krakkói kollégám magyarázta el. Ivan Mládek és a kollégái abban a videóban pontosan úgy néznek ki, ahogyan a lengyelek szeretnék látni a cseheket. Mládek együttese olyan, mint valamiféle ©vejkek gyülekezete vagy Hrabal kocsmai alakjai – nevetségesek és kissé bugyuták. Eleget tesznek tehát a „mi lengyel” elvárásainknak. Van nálunk egy ilyen mondás: „Bo nie grzechem jest być Czechem.“ Tehát, hogy ti csehek nem tehettek róla, hogy ilyenek vagytok. Értsd ez alatt: egy kissé sérültek, retardáltak. 

Mi tehát a modern nemzeti identitás? Mi alakítja?

Fogalmam sincs. Én nem azonosulok Lengyelországgal, mint valamely értékkel, annak ellenére sem, hogy lengyelül írok. Nincsenek bennem hazafias reflexek. Soha nem tudom, ki ellen játszik Lengyelország a fociban, és soha életemben nem néztem Małysz síugrásait. Számomra Lengyelországot azok az emberek képviselik, akiket szeretek. Annak ellenére, hogy nincs bennem semmiféle tipikus patriotizmus, fontosak számomra a lengyelek. Ezért vezetem néhány kollégámmal az egyik legliberálisabb, világnézetileg legnyitottabb folyóiratot, a Gazeta Wyborcza riportmellékletét, a Duży Format (Nagy formátum) címűt. Lengyelországban elsőként írtunk például „az új kor családjairól” – a homoszexuálisokról, akik gyermekeket nevelnek. Sokkolta az olvasókat a Wehrmacht egyik katonájának a vallomása, aki 60 év elteltével mesélt a varsói felkelésről – csak éppen a másik szemszögből. Írtunk olyan állásokról, amelyeket a nők szexért cserébe szereztek meg a Lepper által vezetett Önvédelem Pártjában, egy hónappal ezelőtt lehoztunk egy oknyomozó sorozatot „Titkos vétek” címmel a fiúk ellen elkövetett szexuális visszaélésekről a lengyel egyházban. A „Bármely témára” című talk show-ba elsőként hívtam meg transzszexuálisokat, elsőként tanítottam a nézőket, hogy miként kell óvszert használni… Ezt tartom a nemzet boldogítása érdekében végzett küldetésemnek, ez fontos számomra. Azért a kisvárosért teszem, amelyből származom. 

Sosem volt konfliktusa a nagy tekintélyekkel? 

De, például tizenhat évvel ezelőtt a Gazeta Wyborcza lehozta a „Lengyel onánia” című esszémet, amely arról szólt, hogy milyen a lengyelek viszonya a kommunizmus bukása után bizonyos tabuizált témákhoz. A szexuális forradalom ugyanis a kommunizmus és a katolicizmus miatt nálunk gyakorlatilag nem zajlott le. 
 A főnökeim a szöveget a vasárnapi kiadásba szerkesztették be, valahová Czesław Miłosz esszéje és a Václav Havellel készült interjú közé. A reakciók minden várakozást felülmúltak – az emberek visszaküldték a Gazeta példányait a szerkesztőségbe, az idősebb női olvasók arról írtak, hogy nem akarnak a katonák onániájáról olvasni, amikor Katyńban oly sok lengyel tiszt veszett oda, és az akkoriban vezető katolikus párt (ZChN) felvette a nevemet az olyan szerzők listájára, akiket egy katolikus nem olvas. Ott volt mellettem indexen Czesław Miłosz is, az egyik legnagyobb lengyel költő. 

Mire érdemes mindenekelőtt odafigyelnünk a mostani lengyelországi fejlemények közül? 

A cseh értelmiségi, aki korábban azt figyelte, hogy mit közöl vele Wajda vagy Zanussi, ma csalódott lehet. De nem csalatkozik a mai színházban: ott van Krystian Lupa, Gr¬zegorz Jarzyna különösképp pedig Krzysztof Warlikowski. Ez utóbbi pszichésen és fizikailag is lecsupaszítja az embert, ugyanakkor viszont van benne valami, ami Krzysztof Kie¶lowski filmjeiben is benne volt – mindenkihez megtalálja az utat, minden földrajzi síkon. Javaslom még Witold Gombrowiczot is, még akkor is, ha már 40 éve elhunyt. Hála neki, meggyőződhetünk róla, hogy a lengyel kultúra nem csupán a katolikus alapelvekre épült. És hogy mi zavar? Mindenekelőtt a konformizmusunk és az én saját konformizmusom is. Sok embert ismerek, akik nem hívők vagy nem túlzottan hisznek, és egyáltalán nincs szükségük az egyházra. De templomba járnak, megkeresztelik a gyermekeiket, habár nem szívesen teszik. A minták hatása erősebb. „Nem tehetjük meg apukával!” mondogatjuk. Egy kicsit úgy, mint Csehszlovákiában a kommunizmussal kapcsolatban 1970 után. Hogy békén hagyjanak. 

Miért érintkeznek ma oly keveset a csehek és a lengyelek? És egyáltalán a posztkommunista országokból való emberek? 

Nagyon meglepődtem, amikor 2000-ben az egyik prágai galériában a cseh tulajdonos és az ukrán eladónő a fejükbe vették, hogy angolul beszélnek velem,  nem pedig oroszul vagy csehül. Nyilván így reagálunk még ma is a kommunizmus éveire. A jövőben ez megváltozik. De egyelőre még semmivel nem imponálunk egymásnak. Még jól kell laknunk a Nyugattal. Még akkor is, ha el kell ismernem, nagyon sok lengyel fiatal van, aki odavan a csehekért. Manapság minden nagyobb lengyel város rendez cseh filmfesztivált. 

Általában: fenyegeti valami vagy valaki – akár potenciálisan is – ma Európában a polgári szabadságjogokat?

Amíg nem ülnek muszlim lányok az iskolákban kendővel a fejükön, addig fenyegeti. Amíg nem hagyja jóvá az összes ország az egynemű polgárok partnerkapcsolatát, addig fenyegeti. Amíg a média semmibe veheti az emberi méltóságot és a magánéletet, addig fenyegeti. 

Térjünk még vissza a hősiesség témájához. Szükségünk van rá egyáltalán az élethez? És miben? 

Bátorságra van szükségünk. Ma Lengyelországban például nagy bátorság szükséges ahhoz, ha valaki meg akarja vallani a homoszexualitását, akár nyilvánosan, akár a magánéletben. Bátorság kell az ateizmushoz is. Az én szüleim számára az a kijelentés, hogy „ateista vagyok”, egyenértékű azzal, hogy: „AIDS-es vagyok”. Az anyám azt mondja, hogy ha például én nyilvánosan kijelenteném, hogy nem hiszek Istenben, az azt jelentené, hogy őt anyaként egész Lengyelország előtt ellehetetlenítem. És bevallani, hogy az ember nem hazafi? Borzalom! Hogy mit jelent ma Csehországban a hősiesség, azt nem tudom. De érdekel. Ha tudják a Respekt olvasói, akkor várom leveleiket, aztán pedig szívesen írok róla. A www.mariusz-szczygiel.com.pl címen található weboldalamon lehet megtalálni. Van ott egy cseheknek szánt menüpont. 

            BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 ősz, 74. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu