Andrés Neuman
Életadó fény (ismerje meg a fiú, milyen a világ) Szülésznők tiltakoznak az ellen, hogy férfiakat is fölvegyenek a szülészeti
osztályra. A klinika vezetősége elszigetelt esetnek tekinti a történteket.
Valóban, a fény kuszán, aranylón hatolt át az üvegfalon, vagyis, legyünk
őszinték, a piciny ablakokon, és a szépnél elemibb volt, teremtően szép,
ahogy a fény nyers ereje átjárta a kórházi szobát, ahogy eltöltött minket
örömmel, isten hozott benneteket, adta tudtunkra, csak ragyogott ok nélkül,
és én férfi lettem, de mégis máshogy, féktelenül gyönyörű volt, kiabáltam,
a feleségem szorította a kezem, és irányított, mintha bicikli lennék, én
pedig száguldottam, és közben fölfogtam, hogy tőle is várhatok segítséget,
igen, gondoltam, osztozhatok vele a fájdalmamban is, és ott voltak még
velünk a reszkető mellű nővérek, Riquelme doktor sápadt, komor arca, az
avítt, érdes lepedők, az újra és újra illatosított majd izzadtsággal átitatott
párna, a fülembe suttogó feleségem, mindannyian ott voltak, hogy erőmet
összeszedve támaszért fordulhassak hozzájuk, hiszen egy alagút vezetett
a belsőmben, földöntúli hevület ragadta el a lélegzetem, és rám bízott
egy másikat, két lélegzet, így van, szerelmem, így, fújd ki lassan a levegőt,
ezt kérte tőlem feleségem összeszorított ajka, így, igen, így, kiáltotta
azon az éjszakán, már nem is tudom, valahol, a szálloda nyirkos, megváltó
sötétjében, visszanyertük ártatlanságunkat, suttogta később a fülembe,
vállunk összeforrt, mint két sziámi iker, hatolj belém, kiabálta, és már
nem is tudtam, ki hatol kibe, nehéz egy férfinak szeretni, kockázatos elsőként
elérzékenyülnöd, elsőként a mélybe vetned magad, anélkül hogy tudnád, mi
lesz a válasz, merre is tart a bicikli, azonban szeretve lenni, az más
dolog, kényeztetnek bennünket, csak kényelmesen, kimérten, harmadik személyben,
a nő szeret engem, és éppen egy harmadik személy kezdett formálódni azon
az éjszakán, miniatűr pókháló szövődött, gyerünk, hatolj belém, és végre
képes voltam kimondani, először ebben a tetves életben, hogy teljes szívemből
szeretem, hogy semmi más nem számít, még a válasz sem, és milyen furcsa
is a szenvedély, ölelj át, mondtam neki, ő pedig rám bízta hasának víztükrét,
nyelvének horgonyát, felvont combjait, de mégsem, én mondtam ki, ölelj
át, még felkavart az éjszaka evezője, és én hagytam magam, visszanyertük
ártatlanságunkat, mondta vállát a vállamba fúrva, és valóban, a fény bátortalanul,
kuszán szűrődött be az ajtó alatt, mint egy súlytalan, narancsban játszó
betolakodó, hajnalodhatott, és akkor elérkezett az idő, lassan fölöltöztettek,
csendben átvizsgáltak, a nővérek gumikesztyűt húztak, mintha áldozati szertartáshoz
készülődnének, uram, itt az idő, közölte velünk az egyik nővér, és a szó,
idő, pajkosan megkapaszkodott a mellbimbójában, ott csüngött a nővér köpenyén
előbukkanó barázdában, az a mellbimbó egy O betű, a születés percének glóriája,
visszanyertük ártatlanságunkat, mondta, az arcán a felszentelt gyönyör
már egy visszatérő nőt idézett, mintha már akkor tudta volna, aztán lassan
átölelt, ahogy senki korábban, annyira boldog vagyok, mondtam neki, és
kicsit elszégyelltem magam, azután boldogság öntött el a szégyenérzettől,
a rajtam végigfutó borzongástól, csókolgatott, csókolgatta mindkét lábam,
pici voltam egészen, és járni tanultam, mint amikor megpróbált táncolni
tanítani, de én nem akartam, úgy mozogsz, mint egy kacsa, mondta nevetve,
na, gyere táncolni, nevetséges ez a lötyögés, válaszoltam, vagy nem is
mondtam semmit, csak magamban, és otthagytam, táncoljon egyedül, így isznak
a férfiak, akik nem bicikliznek, nézz rám, lehorgonyoztam a bárpultnál,
töprengő arccal, a szerteszórt szívemmel, uram, itt az idő, akkor arra
gondoltam, hogy mindem vágyam, hogy járni taníthassam a gyermekem, ne félj,
mondanám neki, ez a mi zenénk, és ez a tested, mozgasd csak, ugye elmeséled
majd anyádnak, hogy táncolsz velem? el sem fogja hinni, gyerünk, életem,
mozdulj, kicsit bátrabban, eleinte minden olyan lassan történt, a pókháló
apránként fejlődött, és úgy tűnt, belőlem táplálkozik, a remény táplálta
örömökből, akkoriban minden olyan lassú volt, most pedig hirtelen gyerünk,
nyomj erősen, szerelmem, nyomjál, mondta azon az éjszakán is a tapintható,
megváltó sötétben, már nem is tudom, valahol, egy szállodában, és megláttam
egy barázdát, végigfutott a hasán, és sűrű, fehér fénybe borított minket,
a nevemet kiáltotta, mindketten kiabáltunk, mi lesz a neve? zökkentett
ki minket Riquelme doktor, látva fájdalmunkat, és a bennem egyre erősödő
rémületet, nem találtuk még ki, válaszolta a feleségem, még azt sem tudjuk
biztosan, hogy fiú lesz-e vagy lány, tette hozzá, bár korábban nem volt
kérdés, melyik nevet fogja kimondani, ha egyszer véget ér az alagút, amely
azon az éjszakán nyílt meg előttünk, az enyémet mondta, mintha csak megkeresztelne,
mintha addig a pillanatig egy kölcsönvett névvel éltem volna, mintha nekem
nem járt volna saját név, míg ez a nő ki nem ejti így, egészen másként,
visszanyertük ártatlanságunkat, mondta, közben rágyújtott, lángra lobbantva
a bársonyos éjszakát és a sötétbe burkolózó szívemet, de nem a gyönyör
által, nem a valóban megváltó gyönyör útján, hanem az igazságén, az a barázda,
már tudtam, megjárta mélységeit, és visszafordult, hogy egyenesen visszatérjen,
kettős teherrel, fénnyel telve, a saját hasamig, a meglepett mellkasig,
levegőt kaptam valakitől, nem a megszokott levegőm volt, hanem egy megosztott
levegő, egy másikba burkolt lélegzet, gyerünk, életem, nyomjál, jön már,
a combomat tartó nővérek is szaporábban lélegeztek, de izgatottan remegett
Riquelme doktor sötét orra is, legyünk őszinték, ronda orra volt, csak
így tovább, uram, emelje fel a fejét, úgy könnyebb lesz, azt mondta, aztán
a sarjadzó, barázdált hasam, és egy napfésű, ahogy végigkarcolja a bőröm,
egészen mélyen, úgy, ahogy ő festetlen körmeivel karmolt belém, mélyebben,
szerelmem, kiáltotta azon az éjszakán, és kiabálta most is a kórházak sajátos,
gyarlón alakoskodó illatától átjárt, kifakult szobában, már kevés van hátra,
uram, belém mélyesztette körmeit, egybeforrt a hangunk, és megértettük,
hogy az élet tulajdonképpen társas szerelem, hogy nem önmagáért létezik,
mit érne az élet két összefonódó akarat, a megosztott fájdalom nélkül,
marcangolt, marcangolt a fény, és tényleg, azon az éjszakán széthasadtak
a lepedők, más illatuk volt, kevésbé alakoskodó, büszke, bűnöktől mentes,
ezek vagyunk, ez pedig a mi illatunk, milyen lesz a gyermekem illata? hasonlít-e
majd arra a zavarba ejtő, ragacsos balzsamra, mellyel előző életünk utunkra
bocsát minket? boldogan vagy inkább értetlenül csúszik majd le élete csúszdáján?
elfogad majd? méltó leszek első lépéseihez? és mihez kezdjünk a magunk
után vonszolt nyomorúsággal és embertelenséggel, ha megszületik, ha megteremt
minket gyermekünk, mit tegyünk, hogy érezzük, mindennek dacára megérdemeljük
az újrakezdést? de mindezt, az embertelenséget, a nyomorúságot is át kell
neki adnunk, ma a miénk, de holnap az övé lesz, visszanyertük ártatlanságunkat,
mondta, miközben felém nyújtotta félig szívott cigarettáját, hogy megossza
velem a misztikus füstöt, mely alakot öltött belsőnkben, eredetileg őbenne,
a velem felduzzasztott hasában, azután pedig már az enyémben, barázdákat
szántva belém, így jössz majd a világra, gyermekem, figyelj rám, tiszta
leszel, mint ez a fény, és koszos, mint ez az üvegfal, vagyis ezek a piciny
ablakok, és te visszaadod az életerőm, megszólalunk majd együtt azon a
nyelven, amin nem sikerül, most még annyira sem sikerül elmondanom, hogy
gyere, táncoljunk, állj föl, gyere velem, biciklizünk, fiam, tiéd az egész
világ, tisztességes mégis nyomorult, illatozik mégis rohad, őszinte mégis
becsap, tessék, adok cserébe másikat, gyerünk, szaladj, gyorsan, gyorsan,
sikított a feleségem, mintha addig a pillanatig némán éltünk volna, révületében
a nevemet hajtogatta, gyerünk, gyorsan, szerelmem, még egy kicsit, lélegezz,
nyisd szét jobban a lábad, nyugodj meg, uram, még egy kicsit, ismételte
a nővér, lassan felőrölt a szüléssel járó erőlködés, túl sokat kívánt tőlem,
bevallom, kételkedtem, azt hittem, nem fog menni, alulmaradok, de minden
út összefutott ebben a pillanatban, a kusza emlékek, a ki nem mondott szavak,
a véletlenek, a megmarkolt fegyverek, a zugok, a hazugságok, néhány egyenes
szó, a múlt és a jövő minden szöglete találkozott feszülő, feltűnően gömbölyű
pocakom kicsiny közepén, és aztán lejjebb ereszkedtek vöröslő hímtagomig,
amely lüktetve meredt a kórházi szoba plafonja felé, ahogy a régi ventillátor
felé meredt abban a szállodában, nem is tudom már, valahol, amikor újra
találkoztunk, és belé hatoltam, ő belém hatolt, jön már, szerelmem, folytasd,
íjként feszült meg az egész testem és elfojtott fényű burka, kettős szakadék,
mit leküzdenék minél előbb, de nézelődnék is a zuhanás közben, nézném a
mélyben az alattam hömpölygő sűrű, fehér folyót, a feleségem sietve keresi
a kivezető utat, nem tudom megtartani magam, végezz velem, szerelmem, legyen
már ennek vége, elájulok, nem bírom már tovább, kiabáltam a segítségét
várva, s így újabb mankóra leltem, félsz? kérdezte váratlanul, miközben
levegő után kapkodva tartottunk éppen szünetet, igen, nagyon félek, annyira
szorongok, hogy még attól is félek, hogy megnémulok, hogy mindenem elvesztem,
érted, értem, életem, akkor Riquelme doktor azt mondta, nyomjon, igen,
értelek, ezért vagyunk még életben, mert szorongunk, és az a szorongó ember,
vagyis én, képes volt ismét nyomni, a fejet elrejtő, befelé gyűrűző fájdalmak
ellenére, akkor Riquelme doktor odébb tolta a feleségem, és a szemembe
nézett, nem tudjuk sokáig halogatni, mondta, nyomjon erősebben, ne hagyja
abba, kesztyűs kezével pedig megragadta a duzzadt hímtagomat, egyenletesen
elosztva ujjait megmarkolta, majd meglepő erővel megszorította, mintha
csak a levegőt markolná, én felüvöltöttem, a doktor nevét kiáltottam, a
sajátom, a feleségem nevét, és még egyet, mindegy volt mi az, de akkor
megértettem, hogy az lesz a gyermekem neve, hogy tulajdonképpen a nevén
szólítottam, gyere, gyere, fiam, mondta apám, amikor nyári délutánokon
lőni tanított, fogd meg ezt a puskát, gyere, én majd megtanítalak, hogy
soha ne bánthasson senki, látod ott azt a dobozt? ott, akkor találd el,
gyerünk, életem, nyomj még egy kicsit, már kibukkant, én pedig becsuktam
a szemem, nem akartam látni, ahogy kirepül a sors kegyére bízott golyó,
és átlyukasztja az ágak között ülő sörösdobozt, apám mosolygott, nagyon
boldog vagyok, kiabáltam a feleségem hangján, aki az én elrabolt hangomon
ismételgette, nagyon boldog vagyok, mindjárt, jelezte a doktor az egyik
nővérnek, mindjárt, mondtam apám derűs arcát nézve, puskája a vállán, mindjárt,
és akkor megláttam, hogy füstöl, hogy az ő nagy puskája is füstölög, nem
csak az enyém, aztán a sörösdobozt, közepén a mintaszerű lyukkal, és kételkedni
kezdtem, alig tudtam megtartani a fegyvert, a golyó mégis pontosan célba
talált, apám pedig hamiskásan mosolygott, megsimogatta a fejemet, aztán
a nővér tágított kissé a makk nyílásán, egy tökéletes, felhevült lyuk a
doboz közepén, olyan, mint egy köldök, a hímvesszőm időnként felágaskodott,
majd a köldököm alá ernyedt, és megértettem, hogy a fájdalom csak egy újabb
megszokás, ott lüktet benne a gyönyör ígérete, ahogy megnyílok, és nevenincs
szerelem sarjad belőlem, jön, már jön, igazi áldás volt, ahogy festetlen
körmei felsértették a csuklómat, és az éjszaka bevonta feleségem elmaszatolt
ajkait, miközben azt üvölti, gyerünk, az ágy megtelt vízzel, és süllyedni
kezdtünk, annyira szeretlek, olyan nyomorultul, ott, az ájulás peremén
éreztem, hogy a fiatal nővér egyik háromszög-melle hozzáér a lábamhoz,
és fehér, éltető fénybarázdát hagy a combomon, hirtelen összerándult a
lábam köze, és szárba szökött vöröslő, kitépett szirmú virága, mást már
nem is láttam, tüstént leterített az áramlat, olyan szépséges volt, mégis
annyira nyomorult, ahogy hordoztam magamban, mint a titkot, amit leplezünk
de apránként el kell mondanunk, jön már, jön, ahogy mintákat rajzol a falakra,
talán éppen az ujjait cirógatjuk a hártyán keresztül, halljuk tengeralatti
sóhajait, izgatott bugyborékolását, a világnak címzett rugdalózását, így
bánnak veled, fiam, láthatod, mondta apám, amikor először verekedtem, beléd
rúgnak, akkor anyám azt mondta, hagyd már, hallgass, apám pedig azt felelte,
ugyan, mit tudsz te, ismerje meg a fiú, milyen a világ, mindig így fognak
bánni veled, mégis, szerintem ezek a rúgások a hasfalamon talán épp az
első lépései annak a jövendő férfinak, egy félénk férfinak, aki szeretne
majd táncolni tanulni, aki más módon lesz majd erős, ahogy az a kórház
üvegfalán, vagyis inkább piciny ablakain behatoló elemi szépség, igyekezzen,
uram, igyekezz, fiam, majd meglátod, milyen jó itt táncolni, persze, vannak
puskák és néha beléd rúgnak, majd azt is meglátod később, de most engedd
el magad, vegyél egy nagy levegőt, érintsd meg anyádat, ahogy szorítjuk
egymás csuklóját, hogy együtt nézzünk szembe a félelemmel, a mámorító sziklaperem
szélén, tudod, gyermekem, annyit dolgozott, miközben te a szöveted szőtted,
és engem a szívem és tüdőm között forgolódva férfivá tettél, most csak
igazán, lélegezz mélyeket, akkor valami kicsúszott a záróizmaim között
is, valami fénylő szerpentinszerű, már mindent elengedtem, lassan kiürültem,
aztán egy darabig feküdtem csendben, élettelenül, túláradón, egész belsőm,
az életem lövellt az égbe, míg végre elsült a hímvesszőm a lepedők ráncain
fekve, annál is hevesebben, mint a barázdát szántó éjszakánkon, tüzesebben,
mint ahogy a hajnal ostromolta az ablakot, vagy ahogy eldördül az önvédelemből
elsőként tüzelő puska, Riquelme doktor visszahúzta a kezét, megszédítette
a fénysugár, az üdvrivalgások, a vér melódiája, ami úgy visszhangzott,
mint egy orgona, betöltötte az egész szobát, amelyben ránk várt a feleségem,
és azt mondta: lemondtunk az ártatlanságunkról, akkor egy kiáltás, mely
egyikünké sem volt, felforgatta a lepedőket, a fájdalmat, a hártyákat,
a falakat áttörve világra jött a kötélszerűen kitágult vénáimon keresztül,
végigsimította a herék türelmetlen dudorait, és belezúdult Riquelme doktor
kezébe, ő rámered, majd énrám, megértve, hogy az újszülött ugyanaz, aki
majd én leszek, aki még nem voltam, aki nem lehettem, és hogy az az én
arcom, egyforma, mégis más, hogy abban a pillanatban újra megszülettem,
és ezért a nő, akit szerettem, és aki szeretett engem egy eleven, sötétlő
éjszakán, még ma, de lehet, hogy holnap, velem együtt sír majd a nővérek
vállára borulva.
KERTES GÁBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 77. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|