A megújulás és korunk. Irodalmi pillanatfelvétel, keretbe foglalt állókép, mely mégis árulkodik a változás hevességéről. Az esetleges következmények, a várható jövő, s ehhez a kulcs a démiurgoszként viselkedő antológiaszerkesztő, e sorsfordító szerkezet zsebében lapul, miközben – kölcsönvéve az uruguayi kritikus, Ángel Rama (1926–1983) mondatát – titokban azt kérdezi magától: „Melyiküket őrzi majd meg a történelem?” 
Rama kérdő mondata nem tapintatlan, még csak nem is vétkesen pimasz, pusztán a generációs antológiák műfaji szabályait és mozgatóerőit igyekszik föltárni. Valójában meglehetősen pontosan érzékelteti a szerkesztő titkos szándékát, aki értékmérő szempontjaival, rendszerező és felmérő, csoportosító és elutasító bírálataival az irodalom aktuális állapotáról szeretne képet adni, szeme ugyanakkor már a jövőbe tekint, egy jövőbe, melyet éppen ő prognosztizál, ő határoz meg. Ily módon, ha valamely jelöltje még életében bekerül a köztudatba, vagy műveivel örökéletűt alkot, a sikerből mindketten részesülnek: a népszerű író, de az is, aki fölfedezte, megformálta, tolmácsolta, bemutatta őt.
Latin-Amerika prózatörténetében számos novellagyűjtemény született azzal a szándékkal, hogy különféle tematikus irányvonalakhoz igazodva korrajzot adjon a (történelmi, politikai, társadalmi, gazdasági, technológiai stb.) jelenről; azonban tagadhatatlanul kisebb az olyan válogatások száma, melyek célja a régióban egy adott történelmi pillanatban meghatározó kortárs szerzők szöveganyagának összeállítása volt. A legolvasottabb és legidézettebb gyűjtemények egyike A spanyol-amerikai novella (Del cuento hispanoamericano, 1964). Az Egyesült Államokban élő kritikus, Seymour Menton (1927) által szerkesztett kritikai-történeti antológia – az egyetemi hallgatók számára igencsak hasznos – áttekintő képet nyújt a hispán-amerikai kispróza fejlődéséről. Menton antológiája betölti az ilyen gyűjteményeknél megszokott népszerűsítő szerepet, de mindezt tudományos alapossággal teszi, a kritikai kánon szempontrendszere szerint különféle irodalmi mozgalmakba csoportosítja a sokféle nemzetiségű szerzőket. Elemzésében Menton átvilágítja a latin-amerikai novella formai és tematikai fejlődését, és, ahogy arra Julio Ortega (1942) rámutat, „a novellákról nemzeti, sőt, helyenként regionális összegzést ad”.  Tulajdonképpen érdeklődése, vagyis tevékenységének fókusza nem a múlttal szakító jelen körül forog, hanem a prózatörténeti folyamatok folytonosságára és összefonódásaira irányul.
Más eset az Irodalom és új hullám, fiatalok 20 és 33 között (Onda y escritura, jóvenes de 20 a 33, 1971) köteté, ami csak a mexikói irodalomra koncentrál; szerkesztője, Margo Glantz (1930) egy híres José Agustín (1944) novella nyomán („?Cuál es la onda?”: Miről van szó?) meghatároz és elnevez egy avantgárd irodalmi mozgalmat („La Onda”), melyre annak feltételezett tagjai a mai napig értetlenül néznek, maga Agustín így vall erről egy vele készült interjúban („La Onda que nunca existió”: A „La Onda”, ami sosem volt, 2004):
„Nem egy jól körülhatárolt és szervezett irodalmi mozgalomról volt szó, mint amilyenek az estridentisták, szürrealisták, egzisztencialisták, a ťbeat nemzedékŤ, vagy a nadaisták voltak. Még csak csoport nélküli csoport sem voltunk, mint a ťContemporáneosŤ, mondjuk [Gustavo] Sainz és Parménides [García Salda?a] sosem kedvelték egymást, és csak ritkán találkoztak. Egyszer sem gyűltünk össze, hogy megfogalmazzuk a ťLa OndaŤ kiáltványt, és saját szabályrendszerünket, kánonunkat sem dolgoztuk ki. Egyáltalán nem akartunk követendő példa lenni, könyveket készítettünk, mert szerettünk könyveket írni. Az viszont igaz, hogy jellemző volt ránk egyfajta generációs szellem, ezért első lelkes olvasóink olyan velünk egykorú fiatalok voltak, akik úgy érezték, magukra ismernek a könyveinkben.” 
Egyvalamit viszont igazán sikeresen körülhatárol Glantz: magát a korszakot. Vagyis elhelyezi ezeket a kezdő írókat – és kiegészítésképpen, a kötet által megszólított olvasóközönséget – egy kezelhető, tizenhárom évet átfogó skálán (20–33 éves kor) és egyáltalán nem rejti véka alá a résztvevők fiatal korát (a gyűjtemény megjelenésekor Agustín és García Salda?a 27 évesek, Sainz 31).
Mi újszerű vagy fiatal irodalmi értelemben?, a szerkesztő számára ennek körülhatárolása, egy korszak meghatározása, mindig magában hordozza az önkényesség veszélyét, ezért a Glantz antológiáját követő gyűjteményekben általában a következők valamelyike történik: 1) végletes óvatossággal használják a „generáció”, „új”, „fiatalság” fogalmakat, és 2) igyekeznek évszámok által körülhatárolt intervallumokban gondolkodni, melyeket aztán nem sikerül teljesen tiszteletben tartaniuk. Azért is hivatkozom erre az értékes példára, hogy bemutassam a válogatás során kitűzött egyik legfontosabb célom: alapvetően szükségesnek tartottam korszakhatárok kitűzését, nem mintha kétségbe vonnám az említett kifogások jogosságát az „új” és „fiatal” fogalmak viszonylagosságával kapcsolatban, mégis úgy vélem, célszerű e módszertani korlátot felvállalva felépíteni valamit, amit a technológia által szokásaiban és értékrendjében gyökeresen felforgatott világunkban, melyet a politikai és társadalmi átalakulásról szóló utópiák eltűnése jellemez, végül természetszerűleg megfoghatatlannak és pillanatnyinak érzékelünk.
Arról beszélek tehát, miképpen közelíthető meg az az írói ténykedés – Agustín a korábbi idézetben „generációs szellemként” említi –, melyet latin-amerikai írók egy csoportja folytat, akik alig valamivel a ’68-as párizsi májust követően, a Tlatelolco téri diákmészárlás után születtek; szüleik már katonai diktatúrákban nevelték őket Argentínában, Bolíviában, Brazíliában, Chilében, a Dominikai Köztársaságban, El Salvadorban, Ecuadorban, Guatemalában, Hondurasban, Nicaraguában, Panamában, Paraguayban, Peruban és Uruguayban; kamaszok, fiatal felnőttek, tanúi a Berlini fal leomlásának, a Tienanmen téri vérengzésnek, a szrebrenyicai mészárlásnak, a peresztrojka bukásának és a Szovjetunió széthullásának, a hidegháború végének, a dél-amerikai fegyveres felkeléseknek és elfojtásuknak, az internet megjelenésének, Kurt Cobain öngyilkosságának, a Ciudad Juárezben évek óta zajló erőszaknak és nőgyilkosságoknak, az elektronikus zene térhódításának, a New York-i ikertornyok összeomlásának, a madridi és londoni terrorista támadásoknak, a palesztin-izraeli szembenállásnak, a guantánamói fogolytábornak, a dárfúri népirtásnak, valamint számos más fegyveres konfliktus mellett a Szovjetunió agressziójának Afganisztánban, és az Egyesült Államok inváziójának – egy nemzetközi koalíció támogatásával – Irakban.
A korszakhatár kijelölésének – az antológiában 1970 és 1980 között született, már kiadott írásokkal rendelkező írók szerepelnek  – két előzménye volt, ezeket megpróbálom megvilágítani az előszó keretein belül. Egyrészt ez lehetővé tette, hogy elhatároljam e nemzedék szerzőit azoktól, akik a McOndo (1996), Légitársaságok (Líneas aéreas, 1997) és a Spanyolul beszélünk (Se habla espa?ol, 2000) antológiákban már publikáltak, és akik az Amerika hangja (Palabra de América, 2003)  című kötetben foglalták össze sevillai irodalmi találkozójukon felolvasott hitvallásaikat: a latin-amerikai írók egy remek garnitúrájáról van tehát szó, akik jellemzően a hatvanas években születtek, és kétség nem fér hozzá, fiatalok voltak, amikor e gyűjtemények napvilágot láttak.
A másik előzmény a kötet címével függ össze, mely címért csakis én felelek, és ami, csakúgy mint ez a bevezető szöveg, nem feltétlen tükrözi a kötetbe beválogatott szerzők álláspontját. A jövő nem a miénk (El futuro no es nuestro) címmel elsősorban arra a sokat ismételt, népszerű és demagóg gondolattal kapcsolatos félreértés-sorozatra utalok, melynek unalomig szajkózott szlogenje: a jövő a fiatalok kezében van. Ez az átlátszó módon, őszinte reménynek álcázott, már jól ismert nóta általában leplezni, sőt igazolni próbálja a sivár jelent: melyben katasztrofális állapotban van az igazságosság és a társadalmi egyenlőség, végzetes a helyzet az emberi jogok kérdésében, mely jelen apokaliptikus a bolygó ökológiai egészségére nézve, és cinikusan viszonyul azokhoz, akiket a neoliberális szabadpiaci fundamentalizmus hátrányos helyzetbe hozott.
Második értelmezéseként A jövő nem a miénk tekinthető megelőlegezett válasznak az irodalmi jövőt firtató kérdésre, amire megkerülhetetlenül visszatérünk majd a számadás, a váltóbot átadásának pillanatában. A latin-amerikai generációs antológiák rövid, de mozgalmas történetében egyre fontosabb szerepet kaptak a jövőt firtató kérdések, ezek alkották a műfaj gerincét. A szerzői értékállósággal, fennmaradással kapcsolatos kétségek már jelen voltak Ángel Rama úttörő kötetében, A Marcha legfrissebb elbeszélői lendületben (Novísimos narradores en Marcha, 1981) című válogatásban is, és hasonlóképpen értelmezhetők Julio Ortega antológiai projektjei is, a jövőre igényt formáló bejelentésként, majd e várva várt jövő utólagos föltárásaként az ezredvégi új szenzibilitás tükrében: A fal és a mostoha idő. Az új novella Latin-Amerikában (El muro y la intemperie. El nuevo cuento latinoamericano, 1989), és XXI. századi latin-amerikai novellák: Órák és hordák (Antología del cuento latinoamericano del siglo XXI: Las horas y las hordas, 1997).
Érdemesnek tartom fölidézni, hogyan fordul az olvasóközönséghez Ortega a második kötet előszavának bevezető mondataiban:
„Az antológia alapja az a meggyőződés, hogy a jövő már jelen van, a vártnál kicsit korábban és türelmetlenül toppant be a friss írások egy részében, melyek epizódjai rólunk szólnak, arról olvashatunk bennük, mi vár ránk, mivé leszünk. Nem egyszerűen a technológiai futurizmusról beszélek, az nem több valószínűség-számításnál, hanem egyfajta századvégi érzékenységről, mely a jövőbe aggódva tekintő új szubjektivitásról ad számot.” 
Három évvel az ezredforduló előtt Ortega dolgozata optimistán néz e szavakba öntött jövőképre, olyan novellákat idézve, melyek
„…a nemzeti tematika válságában gyökereznek, és a napjainkban ťúj egyetemességŤ néven emlegetett közvetítő közeg felé mozdulnak el, vagyis egy nyitottabb, nemzetközibb világfelfogás felé, ami az új hegemóniákkal szembeszállni képes, szolidaritáson alapuló civil szerveződések alapja.” 
Bár a kritikus-szerkesztő tanulmánya gazdag képet festett e sokműfajú és soknemzetiségű alkotói tér születéséről, a küszöbön álló jövő a vártnál mégis szegényesebbnek bizonyult. Rögtön 1996-ban, amikor megjelent a McOndo, két chilei író, Alberto Fuguet (1964) és Sergio Gómez (1962) szerkesztésében és előszavával. Az egészségesen provokatív szellemű kötet szerencsésen kiválasztott novelláit viszont egy gyenge lábakon álló, kissé döcögős elméleti irányelv határolta be; az antológia úgy próbál meg képet adni a kilencvenes évek latin-amerikai irodalmában ténylegesen lezajlott tematikus, formai és nyelvi változásokról, az Ortega által említett „aggódva jövőbetekintésről”, hogy azokat szinte kizárólag a bálványozott Egyesült Államok figurájához kötve jeleníti meg, görbe tükörként tartva azt a 21. század majdani latin-amerikai írója elé.
Fuguet és Gómez „McOndo” nevű képzeletbeli országa éles riposzt volt, nem is igazán Gabriel García Márquez (1927) irodalmi értékű Macondójára, hanem a kolumbiai író sikereinek oldalvizén evező epigonokra, akik a mai napig áruba bocsátják elkorcsosított mágikus realizmusukat, melyben ötvözik a gyorséttermi mágiát, a folklórt és a csodatevő konyhaművészetet. Bár a projekt alapötlete cseppet sem volt érdektelen, ráadásul elég bátornak bizonyult, hogy átlépje a korlátot, melyet Eduardo Becerra így ír le: „egy bizonyos latin-amerikai irodalmi epizód tetten érhető megbénulása, melynek kialakulásáért maga a széppróza okolható”, kezdeményezése mégis bukdácsol, és végül elbukik, mert ugyan a „makondiánus egyszínűségre reflektál, mégis hasonlóan uniformizált képet ad egy olyan Latin-Amerikáról, melynek felépítése túlságosan is emlékeztet az Egyesült Államok valamely városára”. 
Ily módon, hiába lehetett volna a stilisztikai, tematikus megújulás letéteményese, hiába mondhatott volna határozott véleményt a kontinensen az agresszív modernitás szülte ellentmondásokat elbeszélő és azokat formába öntő új módszerekről, az eredmény mégis ártalmatlan színjáték lesz csupán, amit éppen bírálni szeretett volna maga Fuguet és Gómez is: míg a legsilányabb mágikus realizmus Latin-Amerikát a külföldi fogyasztó, és az Egyesült Államok vagy Európa spanyol nyelvi tanszékeinek rendelésre-házhoz-szállított-egzotikumává alacsonyítja, a „McOndo”-ban ezt a torz képet egy varázsütésre fölváltja a lounge és a mall kizárólagos valósága:
„Míg néhány éve a fiatal író még aközött választhatott, hogy tollat vagy gépfegyvert ragad, ma úgy tűnik, a legaggasztóbb írói dilemma az, hogy Windows 95 vagy Macintosh. […] McOndóban van McDonald’s, Mac számítógépek és condó lakások, nem beszélve a tisztára mosott pénzből épült ötcsillagos szállodákról és az eszelős méretű plázákról. […] Akár azt is mondhatjuk, hogy McOndo olyan, mint a Latin MTV, csak papíron és nyomtatott betűkkel.” 
A Spanyolul beszélünk (2000) kiadásának célja – az antológiában Fuguet repetázik, ezúttal a bolíviai író, Edmundo Paz Soldán (1967) társaságában – a McOndóban és a Légitársaságokban  már megjelent szerzők pozíciójának megszilárdítása. Fuguet és Paz Soldán válogatása szemernyi kétséget sem hagy tematikus jellege felől – a céljuk létrehozni „egy antológiát, igen, az Egyesült Államokról, de spanyolul”  –, szerzőinek szándékát pedig meglehetősen sajátos képpel mutatja be:
„Az antológia célja az volt, hogy kikeverjük a kor illatát (mondjuk úgy, parfümjét). Novellákat, és más írásokat gyűjtöttünk, melyek így vagy úgy megragadják az aktuális Zeitgeistet. Sign o’ the Times, Prince szavaival. Így a gyűjteménynek sült krumpli, vajas popcorn és hamburger szaga is van, ugyanakkor érezni rajta a burrito, a Goya konzervek, a magó-guava gyümölcs-shake, és a Häagen-Dazs tejes karamellkrém illatát is.” 
Bár a Spanyolul beszélünk határozottan tartózkodik a mágikus realizmus bírálatától, amit korábban sokan García Márquez személye ellen intézett támadásként értelmeztek, köszönhetően a helyenként kétértelműen megfogalmazott McOndói előszónak, és az újságírói és tudományos körökben tapasztalható rosszindulatnak, nehéz nem észrevenni, hogy a válogatás az első Fuguet-antológia folytatása. „Az Egyesült Államok – let’s face it – mindenhol ott van”  adja tudtunkra egy írás, feltűnő mesterkéltséggel használva mindkét nyelvet, így emeli ki a megkerülhetetlen kapcsolatot „Amerika (ugye, tudják melyik Amerika)” és az általa „elveszejtett/csapdába csalt/ elcsábított latin-amerikai”  között.
A kötetek hibáiról és erényeiről szót ejtve mindenképpen fontos kiemelnünk és üdvözölnünk a vitathatatlan tényt: mind a McOndo, mind a Légitársaságok és a Spanyolul beszélünk is sikeresen útnak indított egy egyedi látásmódú és változatos sorsú latin-amerikai (és spanyol) írógenerációt, melynek sikerült megteremtenie és leírnia egy, a „nemzeti” korlátoktól már elszakadó irodalmi világot, más médiumokhoz és művészeti ágakhoz való termékeny közeledésével pedig új szépirodalmi távlatokat nyitott mindazok számára, akik éberen és várakozással telve követtük őket. Eléjük állva, itt és most közhírré tesszük A jövő nem a miénket, bonckéssel a kezünkben, és abban a boldog tudatban, hogy az irodalomban, és általában a művészetben nincs változás drasztikus beavatkozások nélkül.
A legnagyobb ellentmondás ebben minden bizonnyal az, hogy a drasztikus beavatkozás éppen minket, a csoportunkat érinti. E sarjadzó széthullást, a kényszeredett elszigetelődést, ezt a saját házunk tájáról fakadó félig-meddig cinikus kiábrándultságot Tryno Maldonado (1977) próbálta összefoglalni a Slágerek. Mexikói prózaírók új nemzedéke (Grandes hits. Nueva generación de narradores mexicanos) előszavában, a következő a szavakkal:
„Az antológia szerzői egy csalódásokkal teli nemzedékhez tartoznak, mely beásta magát a cinizmus, a közöny sáncai mögé, így védekezve az újabb átverésekkel szemben, ők már nem hisznek semmiben, hisz egész életük hazugságokon alapult. Olyan generáció ez, melyet hazája betöltetlen ígéretekkel táplált, folyamatosan emelve a dózist, egy végtelenített, csattanó nélküli vicchez hasonlatosan.” 
És bár e gyűjtemény számos novellájában tetten érhető a kézzelfoghatóan apolitikus hozzáállás, vagy a félig-meddig nihilista meggyőződés, mellyel felvértezve, külön-külön szállunk szembe a Maldonado említette kiábrándultsággal, mégis, akár saját szándékunkkal ellentétesen, vonakodásunk ellenére is egyesít és felismerhetővé tesz minket egy közös formai és tematikus meggyőződés: átlépjük a totális regény korlátait, végső búcsút veszünk a boom latin-amerikai íróiból táplálkozó, bennük gyökerező alapeszmétől, megszűnik számunkra az a regényműfaj, mely egy korszak egészét akarta feltárni, megragadni, lojálisan viszonyulva országaink tragikomikus történelméhez.
Természetesen nem arról van szó, hogy megtagadjuk a történelmi múlt irodalmi témaként való fölhasználását. Egyáltalán nem. Ami változott, az a forma, és mindenekelőtt az alapvetően legitimálásra, félrevezetésre irányuló elbeszélői törekvés, amely belőlünk már hiányzik. Nem kötnek minket sem gyökereink, sem a hagyományok, még kevésbé olyan idejétmúlt fogalmak, mint a nemzetiség vagy a szülőhaza, immáron szabadon köthetünk szövetséget a szépirodalommal. Hasonlóképpen, már nem tűnik esztelen vagy komolytalan ötletnek e történelmi témák (szabadságharcosok és diktátorok, fegyveres konfliktusok és forradalmak) megközelítése olyan, korábban mechanikus természetük vagy popularitásuk miatt lenézett műfajokon keresztül, mint a krimi vagy a tudományos-fantasztikum. Többen voltak, akik kitaposták ezt az utat, tehetséggel és felszabadultan, stílusosan és a (kisbetűs) irodalom iránt érzett mélységes szeretettel; elismert és – ebben szinte mindannyian egyetértünk, akik szerepelünk ebben az antológiában – iránymutató szerzők. Öt írót említenék itt meg, de sokan vannak, akiket most nincs lehetőségem fölsorolni: Augusto Monterroso (1921–2003), Jorge Ibargüengoitia (1928–1983), Manuel Puig (1932–1990), Ricardo Piglia (1940) és Roberto Bola?o (1953–2003), és két irónőt: Clarice Lispector (1920–1977) és Diamela Eltit (1949).
Végezetül, a kötet szerzői gárdájának alapvető törekvése, tagjaik között sok internethasználót is találunk, akik élnek az elektronikus közeg adta lehetőségekkel – használják a blogot, a személyes weboldalt, a kapcsolati hálókat, a podcastot, az internetes rádiót és televíziót, az elektronikus levelezést stb. –, így veszik fel a harcot a régiót sújtó kiadói elszigeteltséggel (szinte lehetetlen egy ecuadori vagy egy uruguayi számára, hogy hozzájusson egy paraguayi vagy guatemalai részére nyomtatott könyvhöz), meghatározó céljuk tehát, hogy újraélesszék a szimbiotikus viszonyt az olvasóval, hisz ő az irodalom éltető erejének egyetlen forrása.
Most, hogy a világ szenvtelen szemlélője az olvasás kényszeredett visszaszorulásának. Most, hogy háttérbe szorul az írott betű, és teret nyer a könyvnyomtatás halálának apokaliptikus és hamis víziója. Most, hogy a kiadók, ügynökök és az írók arra kényszerülnek, hogy félmosollyal az arcukon alkalmazkodjanak a piac törvényeihez (jó lenne megkérdezni a nagyszerű – és sokunk által bálványozott – Cormac McCarthytól (1933) mit is gondol valójában Oprah Winfrey-ről). És végül, most, hogy „a regényre nézve a legnagyobb veszélyt nem a mozgókép- és tévékultusz jelenti (bár túlságosan sokak számára nincs is más regény, csak a teleregény), sem a technológiai társadalmak írásbeliséghez fűződő lenéző viszonya, sem a latin-amerikai országok közötti kulturális és kommunikációs sorompók, hanem az oktatásügyi katasztrófa, és az azt erősítő gazdasági összeomlás, valamint a humán tudományágak neoliberális lekicsinylése”,  ahogy erre Carlos Monsiváis (1938) rámutat. A jövő nem a miénkkel az a célunk, hogy újraindítsuk a konstruktív párbeszédet szerző és olvasó között, életre leheljük zsendülő szövetségüket, e csodálatos egyezséget, melyben az alkotói folyamat során egy nyílt, interaktív és kölcsönös kaland résztvevőiként teremtik meg az érett és újszerű irodalmat.
Igen, azt akarjuk, hogy olvassanak minket, de nem a bennünket megbélyegző, és a köztünk levő különbségeket leegyszerűsítő piaci érdekek által érvényre juttatott, irodalmon kívüli törekvések és feltételek szerint. Persze, azt akarjuk, hogy olvassanak minket, de anélkül hogy a vállunkon kelljen hordanunk azt a kiváló, és kétségtelenül stílusformáló irodalmi múltat, melyet a boom írói, szeretve gyűlölt mestereink fémjeleznek. És végül, nem várunk önöktől jóindulatot, vagy gyengédséget, csak cinkos, őszinte kíváncsiságot az útra kelés pillanatában, legyen bár az út kellemes vagy lidérces, a ti olvasatotok szerint.
Az ablak most nyitva áll: idegen csengésű hangutánzó szavak és hozzájuk tapadó előtagok nélkül. A rocksztárok marketingje nélkül, az ultrakúl író póza nélkül, aki néz-de-mégsem-néz a villogó vakufénybe, nézzen hát be hozzánk, meghívjuk kis házunkba, ellopva az elfelejtett orosz filmművész, Elem Klimov (1933–2003) egyik (horror-) filmjének címét:
Come and see, kedves olvasó; jöjj és láss, itt vagyunk: háttal a jövőnek, az összeomlás krónikásai.
Austin, 2008 júliusa

A jövő nem a miénk projekt két részből áll: két különböző válogatásról van szó, egymástól eltérő formátumban (az egyik elektronikus, a másik papíralapú). A nyomtatott antológiába beválogatott szerzők nagy többsége szerepel az online gyűjteményben is, más novellákkal. Négy szerző csak a nyomtatott változatban van jelen: Samanta Schweblin (Argentína), Santiago Nazarián (Brazília), Juan Gabriel Vásquez (Kolumbia) és Daniel Alarcón (Peru). A jövő nem a miénk első kiadása 2009 elején lát majd napvilágot Argentínában. Kérem, más országokból a diego@diegotrellespaz.com címre írjanak az érdeklődő kiadók. Országonként egy kiadó jelentkezését tudjuk elfogadni.