Kettőt pislantott a fényképezőgép. A rideg, vakító fénye miatt be kellett hunynom a szemem. A fejemben tovább cikáztak a vakuszórta villámok, és ha erősen összeszorítottam a szemem, csillagokat és csigavonalakat is láttam. Silvia mosolygott. Silvia vidám kis denevér volt, bal felső szemfoga aprócska tőrként villogott a szájában. A nyelve hegye néha kikandikált a szemfog és az elülső foghíjak által formált kis ablakon.
– Amikor tiszenegy éveszek leszünk, szégyellni fogjuk eszt a fotót. Anyukám mindig aszt mondja, hogy a hétévesz gyerekekről készült fotókat készőbb mindenki szégyelli – mondta Silvia. Az esz betűit nyálcsöppek kísérték.
– Ezt mondta anyukád? Anyukád meg van bolondulva – mondta Silvia apja. Silviát évente egyszer látogatta meg az apja, Dél-Afrika valamelyik távoli sarkából érkezett, ahol bányamérnökként dolgozott. Igazából nem is volt apa a szó valódi értelmében. A saját apám jár a fejemben, szerintem ő sosem készített volna rólunk képeket pusztán azért, mert az udvaron játszunk egy szál bugyiban, és gilisztákat aprítunk egy ceruzahegyezőből kiszuperált pengével. Silvia apjának ez az egész csak látványosság volt, talán azért, mert Dél-Afrikából jött, és váratlanul érte, mennyire felnőtt Silvia. Titokban Mr. Orange-nak hívtam magamban.
– Gyerünk, gyerünk, még egy képet! – mondta Mr. Orange. Beállította az objektívet, és felkészült, hogy újabb zivatart zúdítson ránk.
Egymás mellé álltunk, feszesen, mint két katona, kihúztuk magunkat, büszkék voltunk a barátságunkra; a köldökünk még csak egy árulkodó bumszli volt ártatlan kislánypocakunk közepén.
Húzódjatok egy kicsit közelebb egymáshoz! – vezényelt Mr. Orange. – Mosolyogjatok!
A páncélszem hosszú másodperceken keresztül okádta ránk a vakuvillámokat. Már fájt az arcom a mosolygástól. Átöleltük egymást, farkasszemet néztünk, szamárfület mutattunk, kinyújtottuk a nyelvünket, hátat fordítottunk egymásnak, lehajolva kikukucskáltunk a térdünk között, olyan mutatvány volt ez, ami már elképzelhetetlen, ha egyszer a gerinc porckorongjai megszilárdultak.
– Mikor jössz haza? – kérdezte Silvia. Betelt a tekercs, és a kamera csettintő, jóllakott hangokat adott ki magából.
– De hát itt vagyok. Vagy talán nem jöttem vissza? Minden évben visszajövök, nem így van? – Mr. Orange oda sem nézve, egy vastag zsákon belül matatott a gép belsejében, hozzászokott már, hogy nem látja a saját mozdulatait.
– Nem – mondta Silvia –, azt akarom mondani, hogy haza, hogy újra itt élj velünk. Haza, apuci, haza, haza – Silvia szeretett volna világosan fogalmazni: „haza, nem pedig látogatóba”, de akkoriban még kicsúsztak a kezünk közül a kifejező szavak, csak sima, egyszínű szavaink voltak, mögöttes jelentések nélkül.
– Nem tudom. Nézd csak, figyeld, hogy ragyognak, ezeket napfényben csináltam. Orosz lencsével, egy egész vagyonba került – mondta Mr. Orange. A kezében egy összehajtható fényképalbumot tartott, a mellényéből húzta elő, aminek a szív felőli oldalán volt egy nagy zseb, rajta egy hímzett emblémán ez állt: O. M. British Company. Megrázta az albumot, és szinte varázsütésre, fényképek hosszú sora tekeredett ki a szemünk előtt.
– Ezt Orange-tól néhány mérföldre készítettem, rögtön, ahogy megérkeztem. Nézd, ezt a sok aranyat! – mondta Silvia apja, közben a hüvelykujjával megsimogatott egy képet, kövek és ásványok voltak rajta, egyáltalán nem tűntek aranynak. – Fojtogat… elemészt… és föltámaszt. Nem szeretnél velem jönni?
– De igen! Igen! Ezerszer is igen! Ezerszer is igen! – mondta Silvia. Bár ő maga igyekezett elfelejteni az apját, életében végül senki más nem tudta betölteni a helyét. Még én sem. Ilyen értelemben Silvia áthatolhatatlanabb volt, mint a kínai nagy fal. Egy degenerált vagyok, mondta magáról Silvia, amikor rájött, hogy lelke mélyén gyűlöli Mr. Orange-ot. A szó: „degenerált” akkoriban nem jelentett semmit, azt akarta mondani: „kegyetlen”, azt akarta mondani: „rossz”, „aljas”, azt akarta mondani „mikor lesz már ennek vége?”.
– Amikor betöltöd a tizenegyet, elviszlek magammal – mondta az apja. Silvia mosolygott még néhány másodpercig. Biztos vagyok benne, hogy közben arra gondolt, milyen ostoba az apja, milyen reménytelenül ostoba, hogy lehet ilyen végtelenül, menthetetlenül ostoba. Sziámi gyűlölettel gyűlöltük az apját. Silvia mégis azt mondta: 
– Az még soká lesz, és akkor már nem lesz kedvem.
– Ó, dehogyisnem, persze, hogy lesz kedved – Mr. Orange szeretett ellentmondani neki, felügyelni, kijavítani a válaszait. Vártam a pillanatot, amikor kijön a sodrából, ugyanis Silvia apja végül mindig kijött a sodrából. Nagyon nehéz volt bányamérnökként az élete, így mesélte, folyton a robbanó dinamitrudak hangjától, megmagyarázhatatlan lázaktól szenvedett. – Nézd csak, van még pár fényképem. Ez egy zulu kisfiú. 
– Olyan, mintha szénből lenne – mondta Silvia. A gyerek ruhátlan volt, de a kamera nézőpontja miatt nem látszottak azok a testrészei, melyektől igazán meztelen lett volna: felülről lefelé fotózták a képet. A fiú csak nézett minket felemelt fejjel, világított a szemfehérje, ennivaló volt a fekete szembogara. Mosolygott, és neki is hiányoztak az elülső fogai, de velünk ellentétben nem szégyenlősködött, nem látszott rajta, hogy gyámoltalan gyerek lenne, vagy hogy hiányozna neki az apja. Annak ellenére, hogy pontosan ránk szögezte a tekintetét, mégis a fotón túlra nézett, legalábbis nekem úgy tűnt.
– Ezek a niggergyerekek – fújtatott Mr. Orange, nem volt sok kedve magyarázni – szénből vannak. – Mr. Orange fölült, a készüléket összegubancolódott pántjánál fogva húzta maga után, ezen is címke volt, szintén O. M. British Company felirattal. Minden bizonnyal Mr. Orange lelkén is lógott egy hímzett embléma, rajta: O. M. British Company. Mr. Orange tényleg elég ostoba lehetett. – Gyere! – mondta hirtelen, mint valami szitokszót – Csinálok még pár képet rólad, most rólad egyedül.
Silvia lógó karral megállt, a frufruja izzadtságtól nedvesen tapadt a homlokára. Akkoriban szerzetesfrizuránk volt, a csatát mégis mindig a tetvek nyerték. Édes volt a vérünk.
– Ha majd mégis akarom – mondta Silvia azzal a komolyságával, amit mindig összetévesztettem a csalódottsággal –, elviszel magaddal a brakterítőhöz?
– Térítő. Baktérítő – javította ki az apja, nem tetszett neki, hogy hiába volt már nagylány Silvia, nem igazán törte magát, hogy mindent helyesen ejtsen ki. „Kocsoládét” mondott csokoládé helyett, „manisát” masina helyett, és „degeneráltat” aljas helyett. Ez pedig kihozta a sodrából Mr. Orange-ot. – Mosolyogj! Te egy boldog kislány vagy.
– Nem vagyok boldog kislány.
– Dehogyisnem. Biztosan anyád mondja, hogy nem vagy boldog, te pedig elhiszed neki. Anyád teljesen megbolondult – mondta Mr. Orange, és felcsattant egy érthetetlen nyelven. Minden évben hozott magával pár ehhez hasonló szófordulatot, és mielőtt elöntötte a méreg, elővette őket a tarsolyából. Mindig egy hajszálra volt attól, hogy elöntse a méreg. Silvia minden karácsonykor az ágyba pisilt, az volt az az időszak, amikor az apja meglátogatta.
– Nem akarok mosolyogni – mondta Silvia, és összerezzent, miközben a szájához emelte a kezét.
– Pedig mosolyogsz – mondta Mr. Orange, és támadásba lendült a villámaival. – Simítsd már ki a hajad az arcodból! Gyerünk, kislányom, ne mozogj, nézz rám!
Silvia mégis rám nézett, és intett a kezével. De én már nem akartam többet grimaszolni és a szemfogaimat mutogatni. Zavart a napfény. Lehet, hogy az ostoba Mr. Orange nem is sejtette, hogy sziámi gyűlöletünk egyik pillanatról a másikra, egy sóhajtásnyi idő alatt képes veszélyes vámpírrá változtatni bennünket? Szinte semmit sem tudott rólunk Mr. Orange. Milyen ostoba is volt Mr. Orange.
– Nem, várj, most téged egyedül. Csak egy pár képet apucinak.
– Szerintem ijesztőek a zulu kisfiúk – mondta Silvia, csak hogy mondjon valamit.
– Ne félj tőlük! Veszek neked egy dobot, akarsz egy dobot? A zulu gyerekek hihetetlen szép dobokat készítenek – Mr. Orange kérlelhetetlenül megnyomta a kioldógombot. Minden egyes villanás új sebet ejtett Silvián.
– Ugyan már! Ne tedd a kezed a szádba! Vedd ki onnan! Mosolyogj, nézz rám!
Silvia leengedte a kezét. Elmosolyodott, vérzett az ínye. Tudtam, hogy amikor Silvia izgatott lesz, addig vájja a körmét a lágy húsba, amíg föl nem sérti. Ártatlan időtöltés volt ez, édes fájdalom.
– Micsoda? Ugye nem kezdesz el most sírni? – mondta Mr. Orange, aki ugyan minden évben egy kicsit öregebben érkezett, a lelke mélyén nem változott. Csak a szorongás változott. Mr. Orange arról beszélt, hogy ezt úgy hívják: „tisztelet”. Arra gondoltam, hogy ő rosszabb minden általam ismert főgonosznál, pedig voltak egy páran, minden képregényben szerepelt legalább egy.
– Nem – mondta Silvia, és láttam, hogy megremeg az alsó ajka, de ő erősen ráharapva leküzdötte a remegést. A tenyerébe mélyesztette a körmét. Figyeltem Silviát, ismertem az összes rezdülését. Barátnők voltunk.
– Akkor tessék mosolyogni! – mondta az apja, és miközben egyik kezével a kamerát egyensúlyozta, és működésbe hozta a zárszerkezetet, a másik kezével hátrahúzta Silvia frufruját, és ott tartotta a hajtincset összezárt ujjai között. Egy rántással le tudta volna szakítani a frufrut, és akkor Silviának parókát kellett volna hordania, ahogy a nagy színésznők teszik, vagy közös kedvencünk, Tina Turner.
Silvia nyaka végül engedett, és ő is úgy nézett az ég felé, mint a zulu kisfiú. Az apja közelebb vitte hozzá a fémszemet, és lefényképezte, egészen közelről, alighanem látni lehetett a fogak helyén megmaradt selymes kis hegeket. 
Milyen lenne Silvia helyében lenni? Hinni az apjában és szeretni őt. Szeretni, és azt kívánni, hogy a Baktérítőhöz utazzunk. A megfelelő szavakat használni. Silvia mosolyogni próbált, de a mosoly helyett apró ráncok jelentek meg az orrnyergén, és a pofiján. Mr. Orange odahajolt lánya felsértett ajkaihoz, és beszippantotta a lélegzetét, mondott valamit azon a furcsa nyelven, amit a bányákból hozott magával. Silvia magába fojtotta a sírást. Én ismertem ezt az önuralmat, más volt, mint, amikor pisilned kell, és tűröd, ahogy belülről éget, vagy amikor félsz a sötéttől, és összeszorítod a szemed, hogy ne lásd. Belül ugyanolyan sötét van, belül ugyanúgy sírni akarsz. Arra gondoltam, hogy amikor majd Silvia apja ismét Orange bányáihoz utazik, előszedhetjük anyja parókáit, és sétálhatunk egyet a parkban, a műhaj színes tincsei pedig a derekunkat fogják simogatni. Úgy dobáljuk majd a hajunkat, mint Tina Turner. Kislányként Tina Turner is biztosan zulu volt. A téren azt mondanánk a bolond nőnek, hogy „Ott egy pók.”, és ő azt kérdezné: „Hol?”, mire mi azt felelnénk: „Az orrodon lóg!”. A nő pedig idegesen csapkodná a térdét, ismételgetné, hogy „Az orrodon lóg! Az orrodon lóg!”, és egy másik testrészét mutogatná, azt, amelyiket nekünk tilos volt megmutatnunk, aztán a hasát fogva egy jóízűt nevetne. A bolond zápfogai tiszta aranyból voltak, narancssárgás, tompa fényű aranyból. Igazi aranyból. Ez történne, ha Silvia apja végre eltakarodna. De ez a pillanat nem akart véget érni, és Silvia továbbra is a homlokát ráncolta, az apja pedig a leheletét szagolta. Így hármasban – még ő is az egzotikus hülyeségével – a lázasan zakatoló idő foglyai voltunk. Miért kellett ennek így lennie?
– Fényképezzen le engem! – mondtam.
Mr. Orange megfordult, még mindig a markában tartva lánya frufruját, téged?, kék szeme fölvillanyozódott, mint egy vaku. Téged, malacka?, mondta. Téged, téged? ismételte milliószor „téged?”, minden alkalommal, amikor megnyomta a kioldót, és amikor a gép berregve nyelte a filmet.
Ha az apja végre eltakarodna a krémszínű, dohányszagú mellényével együtt, felvennénk a vörös parókákat, és álneveken szólítanánk egymást. Silvia nem Silvia lenne. Szerette, ha Susanának hívjuk. Ez történne, biztos voltam benne, csak a szemünket kell becsuknunk, hogy végre vége legyen ennek a pillanatnak. Becsukni a szemünket, foszforeszkáló csillagokat és csigavonalakat képzelni magunk elé, amilyeneket a képregényekben látni az üvöltő hősök körül.
Téged, malacka? Téged?
Silvia sírni kezdett, az ínyébe vájta a körmét. Az apja hátat fordított neki. Össze akartam gyűjteni a nyálam, és arcul köpni, ahogy a bolond nő szokta csinálni, aki gyűlöletét a nyelve hegyével juttatta célba. Fortyogó düh, mint a képregényekben. Elemi, tiszta gyűlölet. Őszinte gyűlölet. De a nyálam cserbenhagyott. 
– Akkor hát, mosolyogj, malacka! – mondta Mr. Orange bosszúsan.
Duzzadni kezdett a nyakán a verőér, ha elhúznánk fölötte a hegyező pengéjét, ez a láthatatlan giliszta is fölszakadna, ahogy fölszakadt a kert összes többi gilisztája. Összeszorítottam a szemem és elmosolyodtam, a fényképezőgép pedig újra és újra fénybe borított, a fény áthatolt a szemhéjamon, ami addigra vékonnyá vált, mint valami pókháló, vagy mint azok az undorító hártyák, amiket a magzatokról készült képeken látni. Katt, katt, katt a kamerával, amíg teljesen le nem ment a nap, sőt még azután is. A szemhéjamon át láttam a meredten bámuló holdat, biztos telihold volt. Egy félszemű farkas. Azt is láttam, ahogy Silvia vért fakaszt az ínyéből, és láttam magamat, mintha a lelkem, a vágyaim, én magam lennék a kamera, az arcom pedig egy zulu kisfiú arca. És olyan erősnek éreztem magam, mint egy zulu kisfiú, és azt gondoltam, hogy az erővel, amit érzek magamban, a határtalan, őszinte gyűlölettel, a legyűrhetetlen gyűlöletemmel most igazán, végleg meg tudnám ölni a menthetetlenül ostoba Mr. Orange-ot.

       KERTES GÁBOR FORDÍTÁSA