Ha a fény szót halljuk, legtöbbünknek olyan tág jelentéshálózattal bíró fogalmak jutnak eszünkbe, mint a remény, a jó, a meleg vagy maga az élet. Talán viszonylag ritkábban asszociálunk nagyon is földhözragadt módon olyan dolgokra, mint áram, villanypózna, villanyszámla, gázkonvektor, fa. A fény e gyakorlati megvalósításához szükséges eszközök némiképp varázstalanítják a fény fogalmát, az alapvető létfenntartás gyakorlatias területére száműzik azt. 
 Ahhoz, hogy a földtől valamelyest elrugaszkodva beléphessünk a fény metaforája által kínált jelentésvilágokba, a fénynek mint mindennapi létezésünkhöz szükséges energiaforrásnak léte magától értetődő kell, hogy legyen. Azaz természetes, hogy otthon felgyújthatjuk a lámpát, felkapcsolhatjuk a fűtést, ha szükséges. Bár a földünk energiatartalékaiért aggódó hangok olykor arra próbálnak rábírni minket, képzeljük el, mi lenne, ha mindez nem állna a rendelkezésünkre ilyen természetességgel.
Vannak olyan emberek, akiket nem kell ilyen fantáziajátékra rávenni, hiszen számukra a fényhez és a meleghez szükséges energia előteremtése napi problémát okoz.  Nézzük meg, milyen az élet e „maguktól éretetődő” dolgok nélkül.
 Egy borsodi falu cigánytelepén, ahol kutatásaimat végeztem, soha nem volt bevezetve a gáz és a víz, az áram viszont elérhető minden háztartás számára – igaz nem teljesen a szokványos módon. A cigánytelep egy olyan speciális utca, ahol nincsenek házszámok, a házak többsége ugyanis, ha nem is alkalmatlan a lakhatásra, a helyi hatóságok szemében nem számít teljes értékű lakóingatlannak. A telepen mindössze négy olyan ház áll, amely „kiérdemelte” ezt a címet. Ezekbe a házakba hivatalosan is bevezették az áramot, jön a villanyszámla minden hónapban. A többi család pedig tőlük kapja azt, és hozzájuk jár elszámolni.
 Ha követjük a vezetékek útvonalát, azok mentén kirajzolódnak a rokoni hálózatok. Mindenki ahhoz a házhoz tartozik, amelynek lakóival a legszorosabb rokoni viszonyban áll. Hónap elején odaviszik a pénzt, hiszen csak egy számla jön az összes fogyasztással, amit három-négy család használt el. Ez a kényszermegoldás egyszerűnek és korrektnek tűnik, hiszen a fogyasztó megkapja az áramot, a szolgáltató pedig a pénzét. Ugyanakkor mindebből számos konfliktus alakulhat ki. Mi történik, ha az egyik család annyira rosszul áll anyagilag, hogy inkább ennivalóra költ, mint számlákra? Bízhat abban, hogy a többiek nem akarnak áram nélkül maradni, úgyhogy úgyis kifizetik. 
 Csakhogy egy cigánytelep élete nem teszi lehetővé, hogy az adós elbújjon azok elől, akiknek az adósságával kárt csinált. A cigánytelep nyilvános terei, utcái egyfajta agóraként működnek, ahol minden eseménynek tétje lehet. A kárvallott pontosan tudja, hogy ha e nyilvános terekben veszi elő az adóst, ahogy mondják: „az egész cigány előtt”, akkor annak felelnie kell. A számonkérés – mivel bizonyos értelemben közönség előtt zajlik – teátrálissá válik, ami olyan helyzetbe hozza a „vádlottat”, hogy a számára oly fontos közösség előtt kell tisztáznia magát. Ezt a rendkívül nehéz és kellemetlen helyzetet, azt hogy a másik „leszégyenítse az egész cigány előtt”, mindenki igyekszik elkerülni.
 Bár az uzsorakamat nyilvánvalóan teljesen más jellegű adósság, az adósok ebben az esetben is  elsősorban a szégyent nevezték meg (és nem a fizikai erőszaktól való félelmet) a törlesztésre kényszerítő erőként. „Nem az, hogy most megvernek – meséli Gizi, öt gyermek édesanyja – csakhogy odagyön, azt elhord mindennek, hogy ťamikor éhen voltatok, akkor tudtál gyönni, hogy adjakŤ, meg így meg úgy, hát tiszta szégyenbe tesz! Mmm, megadom én inkább.”
 Még radikálisabb eszköz a cigánytelepen kívül elővenni az adóst, „bent”, a faluban, a magyarok előtt: bár ebben az esetben mindkét fél megkockáztatja, hogy „szégyenbe teszi magát”, hiszen az ügyek hangos intézése a magyarok szemében szégyenletes cigány szokásként tűnik fel. Azaz ebben az esetben mindkét fél „lecigányozza” magát, és kérdés, hogy ez megéri-e.
 A fentiek ismeretében érthető, hogy igen ritkán fordul elő olyasmi, hogy valaki nem fizeti ki számlatartozását annak, akitől az áramot kapja. Az olvasóban felmerülhet az a gondolat, hogy a cigányoknak tehát megvannak a „belső törvényeik”, amelyeket betartanak. Mintha ez az úgynevezett „belső” eleve adott lenne, nem pedig egy társadalmi viszonyrendszer szülötte. Ez a belső, oly mértékadó nyilvánosság az egymásra utaltságban jön létre; ezek az emberek egymás nélkül teljesen ellehetetlenednének. 
 Veráék tíz éve élnek egy háromszobás házban a falu másik cigánytelepén. Vera, a férje, öt gyermekük, köztük legidősebb fia a feleségével és két kisgyerekével. Vera éveken át takarítóként dolgozott egy közeli nagyváros szállodájában, ahonnan tulajdonosváltáskor elküldték; férje (túlélve egy agydaganatot) rokkantnyugdíjas. Mivel a rokkantnyugdíjból nem lehet megélni, igyekezett itt-ott munkát vállalni. Amikor eljött az ötévenkénti orvosi felülvizsgálat ideje, az orvos ránézett a kezére, és így szólt hozzá: „Hát ez egy munkás, dolgos kéz, látom, dolgozunk, de a segély meg kéne!” És megvonta a rokkantnyugdíjat, ami havi ötvenezer forintos kiesést jelentett a családnak. Hamarosan kikapcsolták az áramot, Vera részletfizetést kért, de volt, hogy azt sem tudta fizetni. Így az áram visszakapcsolása a messzi távolba került. Vera csak a szomszédjára számíthatott, aki felajánlotta neki, hogy hozhatja tőle az áramot, feltéve, ha minden hónapban kifizeti a saját részét.
 Ez a fajta egymásra utaltság természetesen nem csupán anyagi természetű, hanem ugyanannyira érzelmi is; az itt élők viszonyai nem igazán nyúlnak túl a cigányságon. Igen ritkák a vegyes házasságok, vagy akár „vegyes barátságok”. A most felnövekvő generációra ez még inkább igaz: ők már az iskolában sem találkoznak nem cigány gyerekekkel, hiszen  szüleik azokat átvitték a városi iskolába vagy a szomszéd falu magasabb presztízsű intézményébe. 
 Így nem csupán egy önmagába záródó „cigány világ” jön létre, hanem egy külső is, amely egyrészt mindig veszélyes egy cigány számára, mivel nem látják ott szívesen, másrészt pedig éppen ebből adódóan ez egy olyan világ, amelynek nem tartoznak felelősséggel. Számtalan olyan cigánytelepen élő családot ismerek, amely szinte minden létező kölcsönnel el van adósodva. Ezeket többnyire akkor vették fel, amikor valamelyik családtagnak volt munkája, majd annak elvesztésével fizetésképtelenné váltak. Ám ezektől a családoktól nincs mit elvenni, lakóingatlanaik nagyrészt eladhatatlanok, hiszen rossz állapotúak, és amúgy is a cigánysoron állnak. A bank pedig csak azokra tud nyomást gyakorolni, akik rendelkeznek a bank fogalma szerinti tulajdonnal. A családok számára ilyen tulajdonok híján a bank mentehetetlenül annak a világnak a része lesz, amely nem értük hozta és nem rájuk szabta törvényeit. A törlesztőrészletek elhagyása számukra – azon kívül, hogy nem tudnak többet hitelt felvenni – nem jár következménnyel.
 Az áramszolgáltató azonban tud mit elvenni, és mint látjuk, az ő hatalmától ez a belső cigány viszonyrendszer képes védelmet nyújtani. Vannak mégis olyan helyzetek, amikor ez a „védőháló” nem áll rendelkezésre. Ez éppen akkor fordul elő, amikor egy család úgy dönt, megpróbál kitörni nehéz helyzetéből, elhagyja munkanélküliséggel sújtott faluját, és felköltözik Budapestre, hátha ott könnyebb boldogulni. Ez főként akkor reális alternatíva, ha már élnek más, esetleg a falujukból származó rokonok Pesten, akik révén munkát tudnak szerezni. Merész vállalkozás ez, ugyanis albérletet találni három-négy, esetleg öt gyerekkel nem könnyű, ráadásul ott a kaució, maga az albérleti díj, na és persze a számlák. Az elérhető munkák pedig főleg az építkezések, ahol bár viszonylag jól lehet keresni, de elég bizonytalanul:  rossz idő esetén szünetelnek, sokszor pedig az alvállalkozó nem tud időben fizetni. Így aztán újra ott találhatják magukat, ahonnan elmenekültek: a fizetésképtelenség kellős közepén. 
 Csakhogy itt nem veszi körül őket az a hálózat, amelyben otthon meg tudtak kapaszkodni. Esetleg a főbérlő ad valami haladékot, és ha nem elég szigorú, a számlákkal is el lehet maradozni, azok pedig csak gyűlnek, gyűlnek. Majd nem marad más hátra, mint úgy viselkedni, ahogy egy olyan világ rákényszerít, ahol igazán semmi sem kiszámítható, semminek sincs következménye, a munkáért lehet, hogy nem jár fizetés, az adósságot nem követi törlesztés, a család tovább áll, maga mögött hagyva tartozását. A megkárosított tulajdonosnak nincs sok esélye, hiszen nincsen az a mértékadó közönség, amely előtt számon lehetne kérni az adósokat, amely előtt „meg lehetne szégyenülni”, de ha lenne, a tulajdonosnak (mint abban a közegben nem járatos embernek) akkor sem lenne meg a kompetenciája az ilyesmihez. Ha a család új albérletet keres, akkor ugyanez megismétlődhet, ha pedig visszamennek a falujukba, szintén ismerős helyzetek előtt találják magukat. 
 A fénynek mint alapvető szükségletnek megszerzése, ahogy a fentiekből láthattuk, megoldható, de a meleg vagy akár csak az elviselhető hőmérséklet biztosítása az otthonokban évtizedek óta komoly kihívást jelent. A cigánytelepen élő családok kivétel nélkül fával fűtenek. Akik egy kicsivel jobb helyzetben vannak, próbálják télire megvásárolni a fát, hogy már csak tél végén, tavasz elején kelljen kimenniük az erdőre. Ám a sokgyerekes, nagyon szegény családok sokszor kénytelenek a puszta emberi erőre támaszkodni. Ahol több fiú gyermek lakik, ott 12-13 éves koruktól ők járnak apjukkal fáért. Késő ősszel és kora tavasszal, amikor már a szerencsésebbeknek is elfogyott a tartalékuk, a férfiak csapatostul járnak ki az erdőre, az erdő közelébe. Szétszóródnak, hogy az erdésznek ne tűnjön fel jelenlétük (viccesebb kedvűek egymást ijesztgetik). Főként a fiatalabb fiúk versenyeznek egymással, ki hoz haza nagyobb fát, kiben van több erő. E kényszerű szórakozást csak az erdész zavarhatja meg, és csak az ő jóindulatán múlik, hogy a tetten érteknek még egy büntetést is sóz-e a nyakába, vagy eltekint ettől, és csupán megígérteti velük, hogy nem jönnek többet.
 Bár illegálisan használják, ezek az emberek bensőséges viszonyban állnak az erdővel, ismerik, mint a tenyerüket, sosem tévednek el benne, tudják, melyik fa hogyan ég, érdemes-e kivágni. Nem csupán az erdőt voltak kénytelenek kiismerni, hanem a fakitermelés üzletágát is. Az utóbbi időkben sokan igyekeztek ismeretséget kötni különböző erdészetekkel, hogy onnan munkáért cserébe jutányos áron vagy ingyen kapják a fát. Az ügyesebbek, akik jobban tudnak kapcsolatokat teremteni, majdhogynem üzlettársakká léphettek elő, hozzák rokonaikat dolgozni, a munkájukért kapott fát, amely már nem kell otthonra, eladhatják más, a faüzletben kevésbé járatos családoknak.
 Akár az építőipar, a fakitermelés is olyan szakma és üzletág, amelyekben a cigányok évtizedek óta jelen vannak, vagy mint munkások, vagy csak mint úgy nevezett „károkozók”. E jelenlétből mindkét szakágban lassan kinőtték magukat a cigány származású vállalkozók, akik munkát, szolgáltatást tudnak ajánlani a környezetükben élőknek. Ezeket a szakmunkásokat nem az oktatási rendszer bocsátotta ki a munkaerőpiacra, hanem az élet. Az az élet, amely rákényszerítette őket arra, hogy akármilyen módon is, de fűtésre való fát szerezzenek családjaiknak.
 Az ezekben a közegekben élő cigány gyerekektől már többször hallottam, hogy a „fabizniszben” látják a boldogulásuk útját. „Fával szeretnék foglalkozni” – mondogatják. Ez a szakma a maga életszerűségében áll előttük, szemben azokkal a szakmákkal, amelyeket az oktatási rendszer kínál nekik. 
 Csak reménykedhetünk abban, hogy az élet önmagában elég lesz, és lassan, önmaga erejéből kialakul egy életpálya, amely legalább pár ráteremettebbnek lehetővé teszi, hogy a jövőben ne legyen kihívás előteremteni a mindennapi élethez szükséges fényt és meleget.