Erhardt Miklós
„Sajnálatos félreértés”
Kotányi Attila és a Szituácionista Internacionálé
 

Kotányi Attilát néhány barátommal együtt két éven át látogattam rendszeresen a kilencvenes évek végén, Ág utcai lakásában, Budapesten. Tőle szereztem tudomást a Szituácionista Internacionáléról (Sz. I.). Az ő hatására kezdett foglalkoztatni a kapitalizmus-kritika és a kritikai művészet, és az ő hatására fordítottam le Guy Debord könyvét A spektákulum társadalmát, feltételezvén, hogy kettejük intenzív kapcsolata révén abban ő is benne van, ha másképp nem, hát a contrario. Közvetlenül ugyanis nem sokat lehetett megtudni tőle élete e szakaszáról; ismételten felajánlotta ugyan, hogy megosztja a tapasztalatait, de inkább volt ez retorikai fordulat, mint valódi szándék. Végül elment, mielőtt fel tudtam volna tenni lényegi kérdéseket.
Az alábbiak jó része ezért spekuláció, illetve egy sajnálatos módon forráshiányos nyomozás eredménye, amelynek megértéséhez esetleg szükség lehet a Szituácionista Internacionálé történetének, jelenségének legalább hozzávetőleges ismeretére.  A történet röviden a következő: az emigráció sokkjából, a Szabó Lajossal történt szakításból, a tornyosuló egzisztenciális gondok szorításából alig kilábaló Kotányi Attila az 1960-as év elején keres kapcsolatot a Szituácionista Internacionálé francia szekciójával, barátságot köt szellemi vezetőjükkel, Guy Debord-ral. A jórészt autodidakta fiatalok között a megalapozott filozófiai műveltségű, ’valóságos’ diktatúrák, egy valóságos forradalom és egy felnőttkori gyermekbénulás tapasztalatában megérett, karizmatikus Kotányi gyorsan tekintélyre tesz szert. Publikálni kezd a csoport bulletinjében, majd a szerkesztőbizottság tagja lesz, és a lap négy számát szerkeszti. 1963 nyarán eljuttat elvtársaihoz egy leiratot, amelyben a Szituácionista Internacionálé programjának irányváltását javasolja, minek következtében szeptemberben „szó nélkül” kizárják a mozgalomból. Élete végéig engesztelhetetlen, nincs jó szava Guy Debord-ról. Lánya, Sophie Kotányi Amor Fati című filmjében, az ezredforduló környékén (!), Debord-t infantilisnak, imbecillisnek, hullának, fasisztának, Eichmannak nevezi. Guy Debord a maga módján megbocsátóbbnak tűnik: elhelyezi (a portréfotón valahogy ijedtnek tűnő) Kotányi Attilát In girum imus nocte et consumimur igni című 1978-as filmjében, vesztes csatákat és elvesztett társakat sirató, igen áttételesen önkritikus, elégikus mondatokkal kísérve. 
Kotányi és Guy Debord viszonya kölcsönösen inspiratív, szenvedélyes viszony volt, amely kreatív kisülésekben fejlődött; két alfahím találkozása, amely törvényszerűen gravitált a szakítás felé. Mindketten karizmatikus figurák voltak, erős álláspontokkal és autoriter hajlamokkal, akiket nem csak a világi hatalom iránti, de a kispolgár, a ’tömeg-demokrácia’ iránti mélységes megvetés, egyfajta szellemi-forradalmi, avantgárd elitizmus is összekötött. 
A Szituácionista Internacionálé nevű szélsőbaloldali, militáns avantgárd mozgalom legnagyobb eredménye, hogy lepárolta és végiggyűrte az elkötelezett művészeti avantgárd történelmi programját, a művészet és a művészet körüli tér teljes megtisztítását, hogy így az a valóságos forradalom kovásza lehessen, másfelől ne lehessen többé annak akadálya. A külső feltételek kritikájával párhuzamosan önmagukat is folytonosan „tisztították”, világossá téve, hogy a valóban radikális kritika semmit nem tekinthet függetlennek a környezet kritikájától. Így rendkívül gyorsan (Kotányi hathatós segítségével) eljutottak a belátásig, hogy avantgárd létük egyedüli záloga, hogy csak ők látják világosan saját nemlétüket, és vonnak le abból (a jövőre) érvényes következtetéseket. A Szituácionista Internacionálé mint szervezet vértelen pandanja volt a sztálinista őrjöngésnek, amelynek indoka – Slavoj Zizek szerint – „a hit, hogy a megtisztító pusztítás bevégeztével maradni fog valami, az éteri ’oszthatatlan maradék’, az Új párhuzama (…) ’irracionális’ kegyetlenségük (t.i. a tisztogatásoké – E.M.) egyfajta ontológiai bizonyítékkal szolgált (…), hogy itt tényleg a Valódival van dolguk…” 
Kotányi elsősorban az „öntisztításban” volt érdekelt. Az ő művészetképének alapja is a képrombolás – egyrészt a kép mint reprezentáció, tehát nem transzcendált entitás, illetve a kép mint információ, mint manipuláció rombolása -, de az ő esetében nem volt kérdés, hogy „marad” valami a kép lerombolása után, és az lesz a kép: Ikon. Ő is redukcionista volt, ám azzal a filozófiailag beléplántált reménnyel, hogy a dolgok, elérkezvén az igen és a nem dialógusához, a zenhez és a kalligráfiához, a „kisgyermekek, a természeti népek és a városi proletariátus”  közvetlenségéhez, felkészülnek a transzcendenciára. Guy Debord redukcionizmusa ezzel szemben nem ismert határokat, a radikális tagadással, a kérlelhetetlen kritikával szinonim; a puszta talajig való ledöngöléssel – amelyen majd valamikor, a jövőben építeni lehet. Az egyik irány befelé mutat, a másik kifelé. 
Ugyanezt tükrözi viszonyuk a nyelvhez – meglehet, a köztük lévő félreértés oka végeredményben nyelvi kérdés, a jelentés keresésének ellentétes iránya. Egy időben egy „szószedetet” használtak – benne olyan kulcsszavakkal, mint „találkozás”, „dialógus”, „átfogó művészet” –, de más-más definíciókat találtak hozzá. Beszédes példa erre a képzavar Debord A spektákulum társadalma című könyvének utolsó mondatában, mely a jövőbe vetített szituácionista remény lehetőség-feltételét így szabja meg: „Míg nem kél fegyverre a párbeszéd, hogy a maga törvényeit szabja a világra” . Gyanítom, hogy a dialógus központi szerepe a dialogikus filozófiai iskolában szocializálódott Kotányi adaléka a szituácionista gondolat-keverékhez, a dialógus ilyen instrumentalizálása azonban tőle fényévnyi távolságra volt. Nála a dialektika maga is „Siva tánca”, amelyet csak figyelni szabad, „haszonra fordítani”, legyen az bár forradalmi haszon, soha . Kotányi legszívesebben költőként nevezte meg magát; számára a költőség alapja a nyelvvel, az élőszó definitív erejével kapcsolatos mélységes bizalom, a „mindent szóvá tenni” imperatívusza. Debord nyelve virtuóz elméleti próza, amely úgy rombolja saját jelentését, hogy közben a francia nyelv adta minden kifinomult konstrukciós lehetőséget kihasznál.     
A fenti eltérések és azonosságok játéka komplikálja erő felett Kotányi Attila és a Szituácionista Internacionálé kapcsolatának kérdését. Az emigráció poklából, az elszigeteltségből, a reménytelen mindennapokból menekülő Kotányi számára jó lehetőség volt csatlakozni egy tehetséges és eltökélt fiatalokból álló csoporthoz, akik éppen a mindennapi életet kívánták forradalmasítani ezzel a „szomjúságból kevert itallal” , a valódi kortárs művészettel és az új valóságra alkalmazott marxizmussal. Úgy is tűnhetett, hogy ez a csoport annak a szűk szellemi körnek a helyébe léphet, amelyet Budapesten maga mögött hagyott, és amely elsődleges filozófiai lételemét jelentette. Ugyanakkor elég egy pillanatra félrenézünk, máris nem értjük, hogyan tudott a kommunista diktatúrából elmenekült Kotányi szoros kapcsolatra lépni, intenzíven együttműködni egy olyan szervezettel, amely, mintegy az éjszakai sodródás (dérive) és a közösségi extázis ellensúlyaként, gyakorlati, bürokratikus létében megvalósította az állandó zaj uralmát a csend fölött, a mi önkényét az én fölött: ellentétét mindannak, amit Kotányi Attila hitvallásaként tudunk. 
Nem kizárva, hogy egyszerű „sajnálatos félreértésről” volt szó, hajlamos vagyok ebben bizonyos életrajzi vonások szerepét is értékelni. Kotányi számára a szituácionista időszak volt tulajdonképpen a „felnőttkor”, a hosszú tanítványi és tanítói életszakaszok közé ékelődve, ha felnőttkor alatt azt az életszakaszt értjük , mikor az ember „belekeveredik” a külvilágba: mikor megpróbálja a tudását aktivizálni, munka-szerű szituációkban (mint akár egy forradalom konstrukciója) mások tudásával konfrontálni, s ily módon kívülre helyezni.   
Egyfajta minimál-programként szeretnék végigtekinteni a fontosabb konkrét nyomokon, amelyeket Kotányi a Szituácionista Internacionálé központi lapja, a Guy Debord vezette Internationale situationniste (I. S.) lapjain hagyott. Kevés az önálló Kotányi-szöveg, mindössze két rövidebb írás, illetve vannak olyanok, amelyeket ketten vagy hárman jegyeznek. Bár a kizárását követően ezért is utána rúgnak , de a I.S. működésétől nem volt idegen, hogy különböző szövegek mint anonim szerkesztőségi írások jelenjenek meg, a szerkesztés tehát, amelyben Kotányi egybehangzó állítások szerint igen aktív volt, egyben írást is jelentett. Kotányi amúgy sem volt „publikálás-párti”, ráadásul külön nehézséget jelenthetett számára, hogy nem a saját nyelvén kellett írnia. 
Lapbéli debütálása mindjárt egy önálló szöveg, a Gangland és filozófia, amely az I.S. 4. számában jelent meg, 1960 júniusában. Az írás szerepe részben annak verifikálása, hogy a csatlakozó megértette a szituácionista tételeket, alkalmazni tudja őket, illetve (a „mi” névmás ismételt használatával) meghajlik a szituácionista beszédmód előtt. Őrzi ugyanakkor saját nyelvét, amelyet egyrészt radikális, elliptikus költőiség, másrészt az analitikus elemzés elnagyoltsága jellemez. A szöveg több szituácionista témát fűz fel a társadalmi manipuláció, kondicionálás gondolatára. Az egyén gondolatainak programozása a kapitalizmus legfőbb bázisa. Ennek eszköze az „információs bombázás”, illetve a kapitalista területrendezés, amelynek a szituácionisták által bevezetett egységes urbanizmus az élő tagadása (s mint ilyen határozza meg magát). Így ír: „Ki kellene itt dolgoznunk egy kis eltérített szószedetet. Javaslom, néha a „kerület” szó helyett olvassunk gangland-et; társadalmi szervezet helyett: védelmet; társadalom helyett: zsarolást; kultúra helyett: kondicionálást; szórakozás helyett: védett bűnözést; nevelés helyett: előre megfontolást.” 
Az I.S. 5. számát (1960. december) már szerkesztőként jegyzi. A lapszám fontos fejezete az Internacionálé 4. Londoni Konferenciájának protokollja. A konferencia Kotányi beszámolójával veszi kezdetét, amely szerint a „pre-szituácionista” (azaz a „szituációk konstruálását” megelőző) szakasz legfontosabb feladata szituácionista bázisok („kastélyok”) létrehozása, azok anyagi értelemben történő felszerelése és a köztük zajló kommunikáció feltételeinek megteremtése. Minden más tevékenységet (propaganda, kiadványok) ennek a feladatnak kell alárendelni.
A konferencia Guy Debord és a francia szekció, benne Kotányi Attila megerősödését hozza. Megalakul a Központi Tanács, amelynek tagjait a konferencia nevezi ki, és amelynek egyszerű többséggel hozott döntései két konferencia között az Sz.I. teljes tagságára nézve kötelező érvényűek. A Tanács lényegében a központi lap (az I.S.)  mindenkori szerkesztőbizottsága. Ezzel megszűnik az addigi föderációs rend, amely az egyes nemzeti szekcióknak nagyobb önállóságot biztosított. Kotányi a Központi Tanács tagja lesz, illetve kinevezik az Amszterdamból Brüsszelbe költöző Egyetemes Urbanizmus Irodája új vezetőjévé (mindkét esetben a leköszönt Constant helyét veszi át – aki inkább érdeklődött a kreatív megvalósítás, mint az alapfeltételek tisztázása iránt).
Az I.S. hatodik száma (1961. augusztus) hozza le az Egységes Urbanizmus Iroda Alapprogramját, melyet Kotányi Raoul Vaneigemmel, az I.S. másik „belga” tagjával együtt jegyez. Az alapprogram tíz pontban foglalja össze a Londoni Konferencián konszenzusosan elfogadott irányelveket. A szöveg nagy része a kapitalista urbanizmus vagy várostervezés (lényegében a dzsentrifikáció) különböző nézeteinek kritikája, s mint ilyen, illeszkedik az Sz. I. által preferált stílushoz: negatív módon közelít saját/sajátos tevékenységükhöz. Az alaptétel, hogy az „ellenség már minden területet elfoglalt, még a tér alaptörvényeit (a jogszabályokon túl a geometriát is) a saját céljaihoz alakította.” Ilyen feltételek mellett a járható szituácionista út az, hogy „támaszpontokat hozunk létre egy kísérletező élet számára: olyanok találkozásához, akik a céljaiknak megfelelően berendezett területeken alkotják meg a saját életüket.” Ezzel a konkrét munkával elérhető, hogy „a mai várostervezés, azaz a hazugság geológiája helyébe a folytonosan fenyegetett szabadságfeltételek védelmének technikája lép, az egyén pedig – aki jelenleg mint olyan még nem létezik – szabadon hozzákezd majd a saját történelme konstruálásához.”  Mindez, mint minden egyéb, a mindennapi élet forradalmának közvetlen függvénye.
Az urbanizmus a Szituácionista Internacionálénak kezdettől fogva központi problémája. Az I.S. 1958-as első számának egyik első írása, s mint ilyen, kvázi programadója Ivan Chtcheglov lettrista időkből származó, 1953-ban írott vizionárius szövegfolyama, a Formulaire pour un urbanisme nouveau (’Dokumentum egy új urbanizmushoz’) volt. Ebben az Sz. I. gyakorlatilag valamennyi kulcsfogalma – a sodródás vagy dérive, a kizökkentés vagy détournement, a pszichogeográfia – megjelenik, és a kapitalista urbanizmust a költészet hiánya, az élhetetlen szürkeség irányából éri kritika: „Unatkozunk a városban (…)” . Az „egységes urbanizmus” fogalmának karrierje már a Szituácionista Internacionáléban teljesedik ki, itt válik azzá a kivételezett területté, ahol a művészet megszüntetve megőrzése megvalósul – ily módon pedig közvetett gátja is lesz a Chtcheglov szövegéből még áradó humornak és játékosságnak.
Az I.S. hetedik száma (1962. április) fontos fordulópont az Internacionálé működésében. Az egész történetet átható avantgárd paradoxon, kritika és kreativitás, elkötelezettség és autonómia ma ismét oly divatos dialektikája itt kél önálló életre és kap néhol egészen meglepő formát. Ebben tevékeny részt vállal Kotányi Attila. Nevével a Szituácionista Internacionálé ötödik, Göteborgban rendezett konferenciájának protokolljában találkozni. A konferencia történései implicite már tartalmazzák a „nagy törést”, melynek során az addigi német és skandináv szekciók kiválnak/kilökődnek a szervezetből, és nyílt ellenségeskedés veszi kezdetét. A téma az önmeghatározás véget nem érő, öngerjesztő folyamata. A felmerülő kérdések egyrészt az Sz. I-t megközelítő csoportokkal kapcsolatos közös álláspont kidolgozása (ahol a németek és skandinávok a nemzeti szekciók szuverenitását hangsúlyozzák, míg a francia, belga és holland szekciók az ilyen kontrollt az internacionalizmus és az egység nevében „mértéktelennek” nevezik), ami egyben az Sz.I. PR-sikereit is mutatja. A másik kérdéskör a szituácionisták saját művészeti tevékenysége „címkézésének” problémája, különös tekintettel arra, hogy szituácionista művészet „köztudottan” nincs. A vitát Vaneigem vezeti be: „Nem a tagadás spektákulumának kidolgozása a tét, hanem a spektákulum tagadása. S hogy ez a tagadás az Sz. I. által kidolgozott új és autentikus értelemben művészi lehessen, a spektákulum elpusztításának elemei nem lehetnek többé művek. Nincs szituácionizmus, nincs szituácionista mű, és mindenek előtt nincs spektakuláris szituácionista. Egyszer s mindenkorra…. Helyzetünk az olyan harcosé, aki két világ között rekedt: az egyiket nem ismerjük el, a másik még nem létezik… Siettetnünk kell hát az egyik világ végét, a katasztrófát, amelyben a szituácionisták ráismernek majd az övéikre.”  A bevezetőt követő vitából Kotányi hozzászólását, amelyet revelatívnak tartok akkori felfogását illetően, teljes egészében idézem: „Már a mozgalom kezdetén felmerült az Sz.I. tagok művei címkézésének kérdése. Tudtuk, hogy ezek egyike sem volt semmi módon szituácionista, de akkor milyen nevet adjunk nekik? Javaslatom egyszerű: nevezzük őket anti-szituácionistának. Szemben állunk a művészi inautenticitás jelenleg uralkodó feltételeivel. Nem azt akarom mondani, hogy bármelyikünknek fel kéne hagynia a festéssel, írással, stb. Nem mondom, hogy mindennek ne volna értéke. Nem mondom, hogy tovább tudnánk élni e nélkül. Ugyanakkor mindannyian tudjuk, hogy a társadalom felzabálja és ellenünk fordítja az ilyen munka eredményét. A hatalmunk bizonyos igazságok kimondásában áll, amelyek pusztító robbanóerőre tesznek szert, mihelyt az emberek készen állnak majd küzdeni értük. A mozgalom még alakuló fázisában van, ami e lényegi pontok kidolgozását illeti. Az a tisztasági fok, amely a modern robbanóanyagokat jellemzi, még nem a teljes mozgalom sajátja.” 
Kotányi soha nem látott sikert arat a terminussal; az egy Jörgen Nash kivételével mindenki elfogadja, játszanak vele, fokozzák, a valódi szituácionista legfőbb karakterjegyévé teszik, ha az öntagadás ilyen szintjére jut el. Úgy vélem, itt tetten érhető, amit Kotányi költői nyelvéről mondtam: bizonyos vagyok benne, hogy groteszkségében találónak érezte a paradox szójátékot. Azt is érdemes megfigyelni, hogy mennyire megengedő a megközelítése a Vaneigeméhez képest. A megjegyzése ráadásul szubjektívként is értelmezhető, ami egyrészt elhajlik a szituácionista beszédmódtól, másrészt valódi meghasonlásról árulkodhat, amit a játékos paradoxon költői ereje így mágikus módon felold. 
A megjegyzés második fele azonban vitát vált ki. A német Heimrad Prem „absztrakt tudatot, a tisztaságról való monológot”  hall ki belőle – nem éppen ok nélkül. A tisztasággal az a baj, hogy tiszta akar maradni, ezért megmerevedik, mint mikor az ember először veszi fel az új cipőjét. Prem azt hányja a franciák szemére, hogy ezzel a mániájukkal az Sz. I. elszalasztja a kultúrában kínálkozó valódi esélyeket a beavatkozásra. Felszakadnak az indulatok, csúnya dolgokat vágnak egymás fejéhez. Kotányinak sikerült egy pillanatra elérnie a ”robbanóanyagok tisztaságát”. Élessé válnak a határvonalak a „játék-pártiak” (németek, skandinávok) és a „szigorúak” (franciák, belgák, hollandok) között. A vita végén, és elsősorban Debord szónoki képességeinek köszönhetően, a németek „önkritikát gyakorolnak”. Határozat születik arról, hogy a széttartás megelőzésére egységesítik a szituácionista kiadványokat. Ennek kapcsán Kotányit és Jacqueline de Jongot a német Spur magazinhoz rendelik „belső ellenőrnek”, azzal a rossz emlékeket idéző feladattal, hogy felügyeljék a német elvtársak fejlődését az elméleti kérdések terén. A megoldás nyilvánvalóan nem bizonyulhat kielégítőnek. A konferenciát követő időszakban a Spur magazin „illegálisan”, azaz a kötelező cenzúra megkerülésével jelenik meg, így az egész szekciót kizárják. Jörgen Nash puccsot kísérel meg, majd az ennek következtében kiközösített skandináv szekcióval megalapítja a Szituácionista Bauhaust és visszavonul az általa létrehozott dél-svédországi Drakabygget nevű kolóniára (amely, nem mellékesen, az egyetlen megvalósult „szituácionista támaszpont”).
Ugyanebben a számban találjuk Kotányi másik önálló szövegét, A következő szint címmel, illetve létezik ennek a szövegnek egy továbbírt, leegyszerűsített változata, A következő állomás, amely németül jelent meg a Spur-t felváltó Deutsche Gedanke című szituácionista folyóirat első számában. A két szöveg jóval jellemzőbb Kotányi stílusára, mint a Gangland és filozófia. Ugyanakkor még szituácionista mértékkel nézve is furcsán bonyolultak, mintha a szerző valamifajta optimizmust rejtegetne az ön- és szituácionista-kritikus megjegyzések mögött. Bár lehet a konferencia vitáira közvetlen utalásként is olvasni őket, számomra Kotányi itt lényegében azt konstatálja, hogy végre elérkezett a pillanat, mikor valóban számot lehet vetni a szituácionista programban inherens ellentmondásokkal, végre el lehet kezdeni az utazást a transzcendencia, a valódi kritika felé. A későbbiek fényében feltehető, hogy ez az óvatos remény vezette Kotányit a hírhedt, elveszett „programjavaslat” benyújtására, ami a kizárásához vezetett. 
A szövegekben utalás hangzik el bizonyos Hamburgi tézisek-re. Ez az Sz.I. történetének egyik leghomályosabb fejezete. A Tézisekben Debord, Kotányi és Vaneigem a Göteborgi Konferencia után, egy több napos hamburgi „dérive” alatt folytatott beszélgetéseik konklúzióit körvonalazták, azonban sosem publikálták őket. Debord így ír 1989-ben: „…e gazdag és összetett végkövetkeztetéseket legszerencsésebben az alábbi megfogalmazás foglalja össze: ‘Az Sz. I-nek most meg kell valósítania a filozófiát’. De ez a mondat sem került leírásra. (…) A ’Hamburgi tézisek’ jelentős fontossággal bírtak, legalább két tekintetben. Először azért, mert az Sz. I. történetének legfontosabb irányváltását jelzik. De ugyanilyen fontosak, mint kísérleti gyakorlat: ez utóbbi szempontból pedig frappáns innovációt jelentettek a művészeti avantgárdok sorában, amelyek addig mind inkább ki akarták beszélni magukat. …a ’Hamburgi tézisek’ jelentették az Sz. I. első korszakának – a valóban új művészet területén végzett kutatás (1957-61) – végét; egyben pedig kijelölték a hadművelet kiindulópontját, amely az 1968-as mozgalomhoz és következményeihez vezetett.”  Debord szerint tehát a tézisek legfontosabb hozadéka, hogy végre lelkiismeret-furdalás nélkül el lehetett vetni az egyre inkább teherként hordozott művészetet , így elmondható, hogy Kotányi és Debord eltérően értelmezték még a legszorosabb kollektív tevékenységüket is. Ugyanakkor magánbeszélgetésekben Kotányi is elismerte, hogy ez lehetett a pillanat, mikor Debord megérzett egy valóságos esélyt, röviden 1968-ét, amiért nem volt drága semmi áldozta, és amely esélyt Kotányi nem érzékelt.
A Hamburgi tézisek másik közvetett eredménye a Tézisek a Párizsi Kommünről címmel 1963-ban, külön kiadványként megjelent pamflet (szerzők Debord, Kotányi, Vaneigem), amely visszatérést hirdet a Kommün ludikus, ösztönös „forradalmi urbanizmusához”, a munkásmozgalom sikereként, illetve az Sz. I. közvetlen előzményeként értelmezve azt. Ez talán az egyik legkoherensebb szituácionista szöveg, ami jelzi, hogy e napok valóban kreatív eufóriában teltek.
A ’63 januári számban Kotányi neve már csak a szerkesztők között szerepel, és a lap újra teli van pucér nőkkel, ami a hatása gyengülésének, visszahúzódásának vagy elszigetelődésnek is jele lehet (ellenezte a figyelemfelkeltés ilyen formáit), a 9. számban (1964. augusztus) pedig már az alábbi szűkszavú feljegyzés olvasható: „Kotányi Attilát 1963. október 27-én az Sz.I. kizárta tagjai közül. Nevezett három héttel azt megelőzően benyújtott a szituácionistákhoz egy szöveget, amelyben alapvető elméleti irányváltást javasolt. Ez az irányváltás szélsőségesen retrográd, egészen a miszticizmusig menően. A szöveg szerzője egyhangú elutasításban részesült. Kotányi A. igyekezett azt a szóbeszédet kelteni, hogy mindez csak sajnálatos félreértés, és hamarosan újra felveszi az Sz.I-vel a kapcsolatot. Mi is sajnálattal mondunk nemet: a szövege világos volt. Ahogy a mienk is.”  
A szakítással kapcsolatban Debord-ék kiadnak egy külön leiratot is, amely közvetve szolgál némi információval. Eszerint a szöveg részben az Sz. I. elméleti és gyakorlati orientációját jelképező művek és gondolatkörök karikatúrába hajló kritikája volt, amit a gnosztikus, transzcendens követelések teljesítenek ki. A karikatúra különösen fájhatott Debord-éknak, ami fontos adalék egy olyan csoport jellemzéséhez, amelynek egyik legfontosabb fegyvere éppen a másokkal szembeni kegyetlen, vitriolos karikatúra. Attilát saját bevallása szerint  az a belátás mozgatta, hogy a spektákulum-kritika közvetve túltengő öntudattal láthatja el az ily módon leírt alakulatot, és az ilyen kritikát könnyedén magába olvaszthatja – amit később Guy Debord is elismer . Kritikai elvárásaiban Kotányi radikálisabb volt: a maga is „halott szót” termelő médiumkritika nem elégíthette ki. 
Idézek a kizárásról szóló hivatalos közleményből : „A mi minimum-siker fogalmunk jószerivel nem lehet meg a számunkra adott valamennyi létfeltétel jelentős felforgatása nélkül, míg Kotányi Attila számára (talán az értelmiség Kelet-Európában játszott szerepének emléke okán) a siker könnyedén korlátozódhatott arra, hogy a domináns kultúra némely kivételezett szektora elismeri a tevékenységünket.” (…)
 „Kotányit ez az álláspontja, mely a lehető leginkább kisebbséginek bizonyult, arra vitte, hogy titokban, az Sz. I. minden elvi és gyakorlati meggyőződése ellenére, vágyaiban a tekintély fogalmára kezdjen építeni. Bár Kotányi Attila tekintéllyé válása köreinkben annyira volt valószerű, mint telefonközpontokká alaktani az egyiptomi piramisokat, ez irányú erőfeszítései nevezettet mégis két komplementer tevékenységbe hajszolták, melyek között maga is teljesen eltévedt: szellemi téren a lépcsőházi okkultizmusba menekült; a gyakorlati viszonyok tekintetében pedig színvonaltalan politikai manőverekbe (amelyek maguk is okkultizmustól fertőződtek, miután ügyetlenül és őrült módon voltak kivitelezve).”
Egy magánlevélben Debord így ír Vaneigemnek:
“Attila már megistenült. Ezért logikus módon magának követelte az isteni hatalmat: a transzcendenciáét – nem csak a reveláció, de a homályosság transzparenciáját is. A jogot, hogy folyamatosan ellentmondjon önmagának, azáltal, hogy mindig igaza van.” 
Vaneigem pedig: „Láttunk olyat is (Kotányit), aki az elemzései eredményét magának tartotta meg, időről-időre egy vízióra zsugori fensőbbségével csepegtetve csak.”  
Csúnya dolgok, ferdítések, „karaktergyilkosság”, ahogy a mai magyar politikai közbeszédben mondanánk, ami mögül nem nehéz kihallani a sértettséget és némi kisebbségi érzést sem. A szituácionisták naiv marxizmusát lenéző Kotányit könnyű elképzelni arrogánsnak vagy indulatosnak, de túlzás nélkül állítható, hogy az „erő-alkalmazás” még az Sz. I. gazdag tisztogatás-történetében is egyedülálló. Csak itt történt meg, hogy egy a Guy Debord közvetlen környezetéhez tartozó szituácionistától ilyen módon szabadultak volna meg. Pinot-Galliziót érdemei elismerése mellett küldték el, Constantnak, Asger Jornnak, később Vaneigemnek megadták a lelépés lehetőségét. A többi kizárt tag mind tett valami elfogadhatatlant kifelé – templomot épített, ellenfolyóiratot indított, elfogadhatatlan galériás kapcsolatai voltak, és így tovább –, míg Kotányi csak befelé vetett fel valamit – amit azután nem hoztak nyilvánosságra (pedig ha valóban annyira kompromittáló volt, akkor hatékonyabban rombolhatta volna Kotányi renoméját, mint bármilyen közlemény). A valószínű magyarázat az, hogy az Sz. I. végérvényesen forradalmi sejtté kívánt válni, nemzetközileg konspirálni létező vagy önjelölt forradalmi csoportokkal, amely helyzetben a Kotányi Attila képviselte gondolatok veszedelmes vírusnak bizonyultak volna. Másrészt, szituácionista nézőpontból, Attilának, úgy lehet, nem sikerült együttműködnie egy elsődlegesen politikai szervezettel, ami felveti a kérdést, hogy vajon milyen mértékben volt „forradalmár” – de ez egy másik vizsgálódás tárgya lehetne. Mindenesetre Kotányi kizárását követően új korszak kezdődött, amelyben az Sz. I. már megnehezítették a csatlakozást, hosszadalmas ellenőrző processzust vezettek be az új tagok számára, mintegy megelőzendő a hasonló csalódásokat.
A Szituácionista Internacionálé rövid állomás volt Kotányi Attila életében, de olyan állomás, amelynek legalább nyoma maradt. Nem mindig megbízható nyoma, lévén, hogy a szituácionisták, és Guy Debord különösen, hajlamosak voltak hőstörténetként írni a saját kronológiájukat, mindenesetre nyom, amelyet Magyarországon, talán a kontextus idegensége miatt, nemigen kutattak . Nagy hiányosság ez, miután a klasszikus avantgárd időszakát követően ez az egyik olyan utolsó momentum, mikor magyar alkotót találni a kultúrát nemzetközi szinten meghatározó mozgások élvonalában.



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu