– Valóban akarja őt? Elszánta magát? Képes lenne vele leélni az életét? – kérdezte a doktor, akinek azokban a hetekben folyamatosan a Sári-ügy fejleményeit taglaltam. 
– Igen. Azt hiszem, igen. Legalábbis ezt szeretném. 
– Tudja, hogy erre megvannak a konvencionális formák. 
– Mire gondol?
– A házasságra. 
– Gondolja, hogy ez segítene? 
– Nem tudom. De ez egyértelmű jelzés lenne a bizonytalanságban, hogy maga biztonságra vágyik, és biztonságot kínál.
A doktor ritkán volt ilyen határozott, én pedig ritkán voltam így felzaklatva. Még apámmal és anyámmal is részletekbe menően beszéltem Sáriról. Végig követték távozása utáni kínlódásomat. Ha új nő tűnt fel, megnyugodtak. Ha Sári bukkant fel, noha szerették, megijedtek, mert látták, hogy látszólag visszaszerzett nyugalmam ismét odavan. Amikor azonban megtudták, hogy kiléptem új kapcsolatomból, kezdték ismét komolyan venni Sárit.
Nem emlékeztem, mikor sétáltam utoljára kettesben apámmal. Talán, amikor óvodába vitt. Harminc éve is elmúlt már. Annyi idős voltam akkoriban, mint ő, amikor még élt az apja, s talán őt is óvodába kísérte. Egyik délután, hallva a telefonban zavarodott állapotom, sétálni hívott a Szent István parkba. Valaha játszani vitt oda, derengett fel hirtelen.
Elmondtam, hogy Sári fél, noha ő kezdeményezte ezúttal a találkozásokat. Fél, mert úgy érzi, kiszolgáltatta magát azzal, hogy elárulta az érzéseit, a gyengeségét, s most nem meri átadni magát. Biztonságra vágyik, de nem mer semmit kockáztatni pillanatnyi bizonytalan állapotában.
 – Te komolyan gondolod, hogy megpróbálkoznál vele újra? – kérdezte apám. 
 – Igen. Valakinek kockáztatnia kell.
 – Arra is felkészültél, hogy Sári esetleg gyereket akar? 
 – Arra is.
 – Hát akkor nincs mit veszteni: mondd meg neki, hogy te komolyan gondolod a kapcsolatot. Kérd meg a kezét. Mit veszíthetsz?
 Forróság öntött el. Nem emlékeztem, mikor bátorított így valamire. Általában aggódtak értem, mérlegelték a kockázatokat, a véleményemmel, döntéseimmel kapcsolatos ellenérveket, a velem szemben álló fél szempontjait, és óvtak mindenféle módon, olyannyira, hogy magam is tartottam lassan mindentől – leginkább önmagamtól. Most pedig, egyszer csak rádöbbentem, hogy Sárival szemben ez a sorsom, szüntelenül kockáztatnom kell, dupla vagy semmit játszanom, mert a gyengeségét csak erővel és határozottsággal lehet kiegyensúlyoznom.
 Elővettem a karikagyűrűt a vaskazettából, ahol a régi pénzérméket, családi emlékeket, rám hagyományozott ékszereket tartottam. Gyöngyház-nyelű bicska apró ollóval egy távoli nagynénitől, egy ezüst Kennedy féldolláros és egy pecsétgyűrű, ami nagyapám testvéréről maradt rám, közös monogramunkkal. Egy másik karikagyűrű talán a nagyanyámé volt. Nagyapámtól kaphatta, akit testvéréhez hasonlóan nem ismerhettem. Az új gyűrű, amit Berlinben vettem, kiragyogott a többi közül.
  Remegő hangon, izgatottan hívtam fel Sárit. 
 – Fontos dolgot akarok kérdezni. Hozzám jössz feleségül?
 Csend a telefon másik végén. Majd mégis megszólal: 
 – Hú, Miki, ez kicsit hirtelen. Leállok. A Körúton ülök a kocsiban, egy dugóban. 
 – Cselekednünk kell! El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá!
– De ilyen hirtelen? Mit mondjak? Tényleg meg vagyok lepve. – Derűs volt a hangja. Vidám.
– Na, és? Mit mondasz rá?
– Este otthon vagy? Feljövök és megbeszéljük.
 Lerohantam a virágárushoz, vettem egy nagy csokor vörös rózsát. Vacsorára lazacot sütöttem, friss salátával díszítettem, és zsebre vágtam a gyűrűt. Jóval korábban készültem el, ezért idegesen járkáltam fel-alá a lakásban, és dühös voltam, hogy ennyit kell várnom rá. 
Egész életünk sűrűsödött bele a várakozás pillanataiba. Úgy éreztem, kapcsolatunk kezdete óta várok rá. Vártam rá esténként, amikor későn ért haza, vártam rá jó ideig, miután szakított velem, s most, amikor én szakítottam miatta, megint csak én várakoztam. 
 Mosolygósan nyitott be. Bíztam benne, hogy sikerült áttörnöm félelme falát. 
Leültettem az asztal mellé, s mielőtt tálaltam volna, beszaladtam a szobába a csokorért. Miután átadtam, benyúltam a zsebembe és előhúztam a gyűrűt. Hüvelykujjam és mutatóujjam közt tartottam, nem húztam az ujjára, ne érezze a kényszert, s hogy kicsit neki is nyújtania kelljen a kezét. 
– Légy te nekem szentelve ezen gyűrű által, Mózes és Izráel törvényei szerint – mondtam neki –, feltéve, ha te is elszántad magad és akarod, ahogy én akarom. Mert én akarom. 
 Kivette a kezemből a gyűrűt, és az ujjára húzta. Könnyes lett a szeme. 
 – Ez nagyon szép és hálás is vagyok érte, de meg kellett volna beszélned velem. Miért ilyen hirtelen? Nem vagyok felkészülve erre, úgy érzem, és nem akarok neked újabb csalódást okozni. Máris csalódást okoztam, látod? Mire jó ez? 
 Szóhoz se jutottam. Erre nem számítottam. Mentem a vágyaim és a szokások útján, és nem tudtam, mit tehetnék még. 
 – Gyere, együnk. Kihűl a vacsora – mondtam gépiesen, bár elment az étvágyam. Próbáltam higgadt maradni, miközben úgy éreztem, körülöttem is, bennem is szakadék nyílik. Minden eltávolodott. Nincs tovább, gondoltam, legalábbis én nem tudom, hogyan tovább. 
Talán még a vágynál is mélyebb ösztön azt súgta, hogy ennél tovább ne menjek.  Hittem és bíztam benne, hogy lehetséges, egészen addig, amíg vissza nem utasított. 
Nem volt se bátorságom, se lelkierőm, hogy ajtót mutassak neki, hogy azután, ha meggondolta magát, maga kopogtathasson. Keveset ettünk, beszélgetni nemigen tudtunk miről. Félóra múlva ment el. A gyűrűt az asztalon hagyta, a széttrancsírozott lazac maradékai mellett. 
 

– Telefonon? – kérdezte apám elképedve, amikor utóbb felhívtam. – Telefonon kérted meg a kezét? És miért ilyen hirtelen? 
– Mégis mikor kellett volna? Meddig kellett volna várjak? Nem azt mondtad, hogyha eldöntöttem, akkor lépnem kell?
– Na de akkor se ilyen hirtelen, időt se hagyva a gondolkodásra! Jaj, fiam, sose nő be a fejed lágya. Nem kellett volna így lerohannod. Nem ezt beszéltük meg.
Reb Slojmét is hívtam, és felmentem hozzá még aznap este. Látta rajtam, hogy össze vagyok törve. 
– Ne haragudjon, de olyan fáradt vagyok. Üljön ide az ágyam mellé, én ledőlnék – lökte arrébb a bevetetlen ágyon a paplant, és már hanyatt is feküdt, felém fordítva arcát. – Hallgatom.
– El akartam venni feleségül Sárit.
– Már rég meg kellett volna tennie.
– De nem jön hozzám. 
– Mondta?
 – Nem fogadta el a gyűrűt. 
– Dehát maguk együtt éltek eddig is. 
– Úgy tűnik, hiába.
– Akik ennyiszer összejönnek, ott csak van valami, ami összetartja a két embert, Miklós, nem gondolja? És miért kellett most hirtelen a gyűrű? A talmud szerint különben három dologgal lehet feleséget szerezni... Habár ez most aligha érdekli magát.
Nem akartam másra hárítani a felelősséget. Magam sem értettem, mit vártam a fémkarikától. A nők olyan nagy jelentőséget szoktak tulajdonítani az esküvőnek, a házasságnak. Vagy tévedtem volna, és a készülődés, az izgalom éppen azt bizonyította, hogy számomra van nagy jelentősége az egésznek, és Sári gondolkodik másként? És ha apám nem biztat? Akkor meg se próbálom?
– És kész lett volna neki gyerekeket csinálni, Miklós? 
– ...
– Nem hallja? Magának beszélek. Mint aki nincs egészen itt... Szólok magához, de észre se veszi. Próbáljon egy kicsit koncentrálni. A maga Sárija egészen biztosan gyerekeket akar. Maga akar gyerekeket? 
 Nem tudtam válaszolni a kérdésére. Abban a pillanatban, hogy Sáritól távol voltam, minden, ami történt, irreálisnak tűnt. Míg a közelében voltam, fel se merült, hogy ne lenne valóság. 
– Akar egy pohár pálinkát, Miklós? – ült fel az ágyon. – Vegyen mély levegőt! Sápadt, mint egy üres papír. Attól van megijedve, hogy nemet mondott, vagy attól, hogy igent is mondhatott volna? Úgy látom, nincs beszédes kedvében. Mit szeretne? 
Néztem rá, de nem tudtam megszólalni. Úgy éreztem, minden erőm össze kell szednem, nehogy szétessek.
– Figyeljen csak, Miklós! Ismeri Jakov Glatstein versét? „A holtak nem dicsérik Istent. A Tóra élőknek adatott.” És a közmondást? Amíg a gyertya ég, mindig lehet valamit javítani. Másnak is akad gondja a gyűrűzéssel. Akar tanulni? Vagy inkább meséljek magának valamit? 
Bólintottam. Távolinak tűnt az arca, a hangja, s még távolodott. Szédültem, de igyekeztem figyelni arra, amit mond, hátha múlik a rosszullét.
– Nyírmada mellett volt egy falu, amit Ilknek hívtak. Lehetett ott vagy hat zsidó család, és ennek a hat családnak lehetett úgy huszonöt gyereke. Egész héten keményen dolgoztak a szülők, szombat reggel elmentek a templomba, megették a sóletet, délután elaludtak. A gyerekeik viszont inkább csavarogni mentek a falu melletti erdőbe. Nem mertek ezek rosszalkodni, csókolózni, vagy ilyesmi. Szégyellték volna magukat a fiúk, meg mindegyiknek fontos volt a reputációja. De bolondozni azt lehetett. Addig-meddig heccelték az egyik fiút a lányok, hogy ez a Jide milyen jó vőlegény lenne a Málkénak, míg a fiú fogta magát, és elmondta a lánynak a hagyományos formulát: „Hare at mökudesesz li betabasz zu ködajsz Móse vö Jiszruel”. Légy te nekem szentelve e gyűrű által, Mózes és Izrael törvényei szerint! Hazamentek este, és az egyik gyerek elpletykálta az apjának, hogy mi történt. Az meg szaladt a rabbihoz: „Gevalt! Történt itt egy hüpe v’kiddusin, getet kell adni!*? Mi lesz azzal a szegény lánnyal, alig múlt tizenhárom, és elvált asszony lesz. Tönkre van téve!”
 Értelmes emberek voltak ezek, nem akartak nehézségeket okozni senkinek, de csak ki kellett kérdezni a gyerekeket, elsősorban a fiúkat, akik tanúskodhattak már az ügyben, mert barmicvók voltak. Csakhogy ezek mind azt mondták: „Lo roiszi, velo somáti”: nem láttam és nem hallottam. A tanú, aki nem akar tanúskodni, ezt kell, hogy mondja. Megfenyegették őket, mégsem beszéltek, mert tudták, nagy a tét. Végül mégiscsak beszéltek, meg a „jegyesek” is. Egy bizonyos Jungreisz volt a nyírmadai rabbi, aki addig kérdezgette a Jide nevű fiút, míg az kibökte, valóban eljegyezte játékból a lányt, de nem volt házassági szándéka, a mondatból ezért kihagyta a „li” szócskát, azt, hogy legyen „nekem” eljegyezve, így pedig nem érvényes az egész. A rabbinak ez elég lett volna ahhoz, hogy a maga részéről megnyugodjon, de hogy meg ne szólják, levelet írt a büdszentmihályi rabbinak, Simon Grünfeldnek, a Maharsagnak, hogy megkonzultálja vele az ügyet, aki egyetértett vele, mondván: nem érvényes az esküvő, de meg kell büntetni a fiatalokat, hogy ne játszadozzanak szent dolgokkal. Viszont azt javasolta, hogy küldje el a mádi Levusé Mordechájhoz is a kérdését, aki viszont iszert: szigorító döntést hozott, miszerint, akár játszottak, akár nem, itt megtörtént a házasságkötés, válólevélre lesz szükség. Jungreisz rabbi visszament a Maharsaghoz, mit tegyen, ha a nagytekintélyű mádi rabbi így foglalt állást? Erre állítólag a Maharsag azt mondta: „Engem nem érdekel, mit mond a mádi, keress egy harmadik pajszekot?**. Ha egyetért velünk, akkor elfelejthetjük a tilalmát. Menj a váci Jesája Silbersteinhez, ő nagy tudós, hallgassuk meg, mit mond”. – Reb Slojme felnevetett. – Érti? Nem értett egyet a szigorító döntéssel, ezért akart egy másik véleményt. Nem akarta még egy vesszőfutásnak kitenni azokat a szerencsétlen gyerekeket. – Elhallgatott. Merengett egy kicsit, aztán felkelt az ágyról, mint aki kipihente magát és kivonult a hallba. 
 – És mi lett a történet vége? – szóltam utána.
Megvakarta a fejét, de nem fordult felém, a hallasztalon matatott, mintha keresne valamit. 
– A végén Auschwitz oldotta meg a problémát. Elvitték a hosznt és a kalét is, és velük együtt az egész kilét?***. 
 Megdöbbentem. – És mi köze ennek az én problémámhoz? 
– Semmi. Vagy éppen nagyon is sok. Döntse el maga. Különben, Miklós, jegyezze meg, minden mindennel összefügg. Mondok én magának még valamit. Volt Újhelyen egy Icse Lájzer nevű, nyolcgyerekes, öreg szatócs. Nem nagyon beszélt magyarul, csak jiddisül, de magyar lapokat azért tartott a boltjában. Aki akarta, helyben olvasgathatott, és közben meg is vitatták a világ fontos híreit. Amikor felolvasták neki az újságból, hogy szerelmi bánatában öngyilkos lett valaki, ez az Icse Lájzer csak ingatta a fejét: Szerelem, szerelem! Valami nagy dolognak kell annak lenni, ha az ember megöli érte magát. Nyolc gyereke volt, de nem tudta, mi a szerelem! Ezek az emberek nem szerelemből nősültek. És nem nagyon váltak. Ért engem? Más világ volt a miénk, és más a maguké. Én, aki éltem mindkettőben, meg nem mondom, melyik a jobb. Ne csodálkozzon, hogy most úgy érzi, nem tud Sári nélkül élni. Ez a legkevesebb, ha szeretünk. Gyászoljon, sírjon, vagy kiabáljon, ha tetszik. És küzdjön érte, ha úgy érzi, hogy érdemes. 
 Nehezen indultam haza. Amikor nála voltam, mindig minden olyan valóságosnak tűnt. Mire hazaértem, minden köddé vált. Az ajtóból utánam szólt. 
– Különben elolvastam, amit a múltkor odaadott. Egy kicsit direkt, pláne ahogy az apjáról beszél a főhős. És nem fair, ha csak ő beszél, vagy ír róluk.
 – Hát akkor mit kéne tennie? Végül is író a főhős.
– Miért nem bújik ez az író egy kicsit a szülei bőrébe? Nézze a világot az ő szemükkel. Esetleg önmagát is. Árvák voltak, vagy félárvák, bizonytalanok, akiknek erőt kellett mutatniuk. Legfeljebb homályos emlékeik voltak, milyen egy igazi család. Jó, hogy megírja, milyennek látja őket a fiuk, és milyen gyerekkori sérelmei voltak. Az igazságot keresi. Ez helyes. De ne csak róluk írjon az az író, hanem írja meg őket is. Ért engem? El tudja képzelni az életüket? Az ő szemükkel látni a világot? Próbálja meg, az az igazi írói munka. És tudja, mi a kulcsszó? Empátia. Érezzen együtt a gyerekkel, de érezzen együtt a szüleivel is. Elvégre egy írónak mindenki bőrébe bele kell bújnia. És az ő sorsuknak is megvan a maga igazsága. Merthogy az igazság, úgy értem, az igazi igazság, nem egyiknél vagy a másiknál van. Az igazi igazság, Miklós, a történetek elbeszélésében van. Ért engem? Na, menjen, látom, kimerült. Pihenjen le maga is – intett és elbocsátott. 
Sokáig csengett a fülemben, amit mondott. Amikor hazaértem, felírtam, és a cédulát az íróasztalomon hagytam, emlékeztetőnek, a több tucatnyi fecni között.
 

Sári persze hívott, további időt kért. Sírt, kétségbeesett, telefonálgatott, de akkorra belefáradtam a hiábavaló próbálkozásba. Hetek, hónapok idegfeszítő játéka után elegem lett belőle. További e-mailjeire nem válaszoltam, s ha láttam, hogy ő keres, nem vettem fel a telefont.
Akkoriban nyíltak Pesten a romkocsmák: a Szóda, a Szimpla, a Télikert és a többi. Összefolynak az esték, amiket ezeken a szórakozóhelyeken töltöttem egy-egy régi baráttal, aki elszabadult otthonról, vagy felületes ismeretségeket kötöttem más, hozzám hasonló kóbor lelkekkel. Húspiacnak éreztem e helyeket, nőkkel nemigen tudtam ismerkedni. 
Néha összefutottam Sárival. Vagy én álltam ilyenkor odébb egy házzal, vagy ő nem viselte a jelenlétemet a kerthelyiségek Bermuda háromszögében. Azután, egyszer csak kaptam egy sms-t, hogy születésnapja lesz, menjek el. Hosszas vívódás és a doktorral való konzultáció után rászántam magam. Gondoltam, ha a barátai körében akar találkozni velem, nekem is tennem kell felé egy lépést, még ha esélyeinket szerénynek látom is. Meg kell próbálnunk együtt szórakozni, örülni, ki kell próbálnunk azt, amire eddig csak külön-külön voltunk képesek. S mire eljött a nap, és a nap estéje, úgy éreztem, készen állok, búcsút tudok mondani tartózkodásomnak és gátlásaimnak, vajon mit szólnak a barátaink, akik hallottak szakításunkról és újabb próbálkozásainkról. 
A Szódában, a pincében szólt a zene, Sári lelkesen forgolódott szép számmal összegyűlt barátnői és hódolói gyűrűjében. Mindenki vidámnak tűnt, együtt táncolt körben, de senki nem párban. Magányosnak láttam őket is, magamat is. A pultnak támaszkodva pálinkát iszogattam. Pár szót váltottunk, azután eltűnt a táncoló gyülekezetben, más férfiakkal társalgott, nevetgélt. Vártam, hogy egyszer csak odajön és leül mellém, vagy szól hozzám, de nem mutatott több bizalmasságot, mint bármely más vendége irányában. Egy-két közös baráttal álldogáltam, látták rajtam a tanácstalanságot, és igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennék észre a jelenetet, de egy idő után, amikor megjegyzéseket tettem, ők se állhatták meg szó nélkül viselkedését.
Egy órát tölthettem ott. Néha rám nézett a táncolók sokaságából és mosolygott, sőt nevetett, mint aki szándékosan azt mutatja: nézd, milyen jó kedvem van nélküled, azután pörgött tovább, széles színpadias mozdulatokkal. Megelégeltem a játékot. Dühöngve távoztam. 
Hazarohantam, és az íróasztalfiókból magamhoz vettem a díszdobozt a karikagyűrűvel. Hajnali fél kettőkor ismét az utcán voltam. Zuhogott, verte az eső az arcom. Máskor ki nem állhattam, ha esik, ernyő nélkül utcára se léptem, most élveztem, hogy a szemembe, számba csorog a víz. Úgy éreztem, a csontjaim közé is beszivárog. Mentem, mintha abban bíztam volna, hogy az eső kimossa belőlem az este, és az elmúlt három év emlékét. Átázva, cél nélkül loholtam, zsebemben a gyűrűvel. A Margit híd pesti oldalán átvágtam a parkon, le a rakpartra, és a lépcsősor tetején siettem tovább, mintha tudtam volna, hová igyekszem. A hűvös szél borzongatta nedves bőröm. Egy lélek nem járt arra, legfeljebb egy-egy autó húzott el mellettem. Leszegett fejjel lépdeltem, néztem, ahogy a folyó felszínén hólyagokat vetnek a záporozó esőcseppek. A rakpart pereme egyszer csak kiszélesedett, s én megbotlottam valamiben, majdnem elestem. Az esővíztől áztatott bronzcipők kísértetiesen csillogtak a rájuk vetődő lámpafényben. Az utolsó hetekben, hónapokban nemigen tudtam a külvilág eseményeire koncentrálni, azért rémlett a hír: nemrég avatták fel az emlékművet. Ahogy rádöbbentem, hol járok, úgy lépkedtem a cipők között, mintha temetőben, sírok között járnék. Megnéztem az emléktáblát is, de alig hittem a szememnek. „A II. világháborúban nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt budapesti áldozatok emlékére”. Nem voltak képesek ráírni, hogy zsidókat lőttek a Dunába. Szerencsétlen ország, szerencsétlen zsidók, gondoltam. Mit keresek itt? Lehet, hogy Sárinak van igaza? El kell innen menni, minél előbb, minél messzebb. 
Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom. Mintha megérezte volna, hogy rá gondoltam. Sári volt. 
– Most értem haza. Hogy érezted magad? 
Gépies kérdésére idegesen elröhögtem magam. – Viccelsz? Ezt kérdezed azok után, ahogy viselkedtél? Normális vagy?
 – Ne haragudj! – mondta. – Megint elbasztam. Nem tudom, mi ütött belém. Teljesen megzavarodtam. Akartam, hogy ott legyél, de amikor megjelentél, lebénultam, nem tudtam veled mit kezdeni. Nem tudtam rád fókuszálni.
 – Rám fókuszálni? Oda se jöttél. Szándékosan átnéztél rajtam, másokkal táncoltál, édelegtél. Még jó, hogy lányos zavarodban le nem szoptad őket.
 – Ne haragudj! – mondta Sári megint, majd kis csönd után folytatta. – Nem tudunk együtt szórakozni. Én boldog akarok lenni. Valószínűleg túl sokat tudunk egymásról. Muszáj maradnia egy kis titoknak.
Nyakamba folyt az esővíz. Megborzongtam. – Ne pszichologizáld túl. Primitíven viselkedtél.
– Megzavarodom a jelenlétedben. Hol vagy most? Hallom, hogy nem otthon. Nem akarnál feljönni? 
– Nem, köszönöm – nevettem, elképedve. – Nem akarok. Még megzavarodnál.
– Szeretném, ha néha beszélgethetnénk, Miki – suttogta. Senkivel nem tudok így beszélgetni, mint veled. Ne érezz semmi köteléket. Azt tehetsz, amit akarsz. Találkozz más nőkkel, tégy velük, amit szeretnél, csak ne szakítsd meg velem a kapcsolatot. És néha gyere fel. Szükségem van rád. Bármikor jöhetsz, ha van kedved. 
– Remek – mondtam. – Nyílt kapcsolat. Te nem azt sugallod nekem, amit magad szeretnél?
– Azt hiszem, nem – válaszolt Sári egy pillanatnyi gondolkodás után. – Én téged szeretnélek, csak nem tudok szabadulni a nyugtalanságtól, az állandó mehetnékemtől.
– Szólj, ha majd megszabadultál! – feleltem. Elegem volt a lelkizésből, a zűrzavarból. Ráadásul ebben a pillanatban döbbentem rá, hogyha éppen nem ő menekült az utóbbi hónapokban, hogyha ő volt nyitott és kezdeményező, én éreztem magam úgy, mint aki csapdába esett. Kinyomtam a telefont. 
Az eső már csak csepergett. Bágyadt loccsanással törtek meg a hullámok a rakodópart kövein. Benyúltam átázott zakóm zsebébe és előhúztam a világoskék bélésű, sötétkék bársonydobozt. Álltam szemközt a folyóval, és tűnődtem. Néztem a vizet, csuromvizes voltam magam is, mint aki a folyóból mászott elő. Aztán zsebre vágtam a díszdobozt és hazaindultam.

Jegyzetek

* Jaj, házasságot kötöttek, válólevelet kell adni! 
** törvénytudó, döntnök (héber-jiddis)
*** vőlegényt, menyasszonyt és az egész közösséget (héber-jiddis)

Részlet az Édeshármas című regényből, mely az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a L’Harmattan kiadó gondozásában.