Az a jelenség, ahogy Miskolc város neve behelyettesíthetővé vált a mára korántsem pozitív csengésű acélváros  kifejezéssel, hosszú múltra tekint vissza. Éppen ezért érdemes megvizsgálni e kifejezés jelentésváltozásának „karrierjét” is. Eredetileg és elsősorban Ózdra értették, Ózd volt Az Acélváros. És bár Miskolc ipara hosszú múltra tekint vissza, a sokarcú és változatos korszakokat maga mögött tudó város történetének csupán egy fejezete szól a nehézipar erőltetett előtérbe helyezéséről. 
A hagyományos miskolci kézművesipar mellett a 18. század során kezdődött a történet: a diósgyőri koronauradalom által alapított üveghutákkal (Óhuta: a mai Bükkszentkereszt, Újhuta, Répáshuta), Fazola Henrik ómassai őskohójával és a Hámori tóval, valamint fia, Frigyes újmassai kohójával. A szénbányászat az 1830-as évektől indult meg ipari méretekben, a perecesi bányakolóniát pedig az 1870-es években kezdték el kiépíteni. Egy évvel később a vasgyártás már a mai vasgyár területén zajlott a MÁVAG (Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak) egyik üzemeként. Vagyis a gyár a Magyar Királyi Államvasutak gyára volt, alapítását a vasúthálózat fejlődése tette szükségessé (fő feladata a mozdonyok, alkatrészek és a sínpályák gyártása volt). Az 1872-es alapítású diósgyőri papírmalomból nőtte ki magát a Diósgyőri Papírgyár. A drótgyár 1912-ben alakult Dieschel A. Magyar Acél-, Drót-, Drótkötél és Drótárugyár Rt. néven egy német cég leányvállalataként. 
A II. világháború után létrejövő ún. Nagy-Miskolc több egészen különböző településből született meg: Miskolc, Diósgyőr és Diósgyőr-Vasgyár, Újdiósgyőr, Pereces, Hámor, Hejőcsaba, Görömböly, Tapolca, Szirma.  (2)A háború utáni „Hároméves terv” kimondta többek között azt is, hogy Magyarországot nehézipari nagyhatalommá kell tenni. Mindez az egész országra kihatott: vidéken téeszesítések, kollektivizálások kezdődtek a nagyszabású iparosítással párhuzamosan. Nagy-Miskolcon elsősorban a vasgyárat fejlesztették, amely főként a Győri kapu irányába terjeszkedett, a Szinva patak déli oldaláig. A vidékről a városba költözők száma nőttön-nőtt, hiszen a vidéki, paraszti életforma újabb átalakuláson ment keresztül. Az ott élő, más életre vágyó fiatalság nem kívánta falusi gazdálkodásra adni a fejét, emellett a kormányzati döntések is a munkás életformát választóknak kedveztek. 
 A fentebb már emlegetett helyi nagyipari vállalatok közül elsősorban – az iparosítás jelszavaként elhíresült „vas és acél országa”  (3) (1) szellemében – a nehézipart fejlesztették. Mindez természetesen a politikai légkörnek köszönhetően névváltoztatással is járt. Így lett az ó- és a leváló újgyár: LKM (Lenin Kohászati Művek), illetve Digép  (4), a drótgyár pedig a „December 4.” Drótművek. Az ország második városának legnagyobb gyárkomplexuma tehát a szovjet vezérnek, a kor nagy ikonjának, Leninnek a nevét viselte, míg a drótművek Miskolc – II. világháborús, szovjet hadsereg általi – elfoglalásának/felszabadításának napjáról kapta új nevét. A Diósgyőr-környéki bányák közül Pereces, majd – a korábbiak kimerülése után – Lyukóbánya lett a legfontosabb helyszín, melyeknek fő feladata a vas- és acélgyártáshoz való nyersanyag kitermelése volt. A Nehézipari Műszaki Egyetemet 1949-ben alapították (a selmecbányai tanintézet egyik utódjaként). A bánya-, kohász- és gépészmérnöki karral induló NME-t Rákosi Mátyásról nevezték el, ám ezt a nevezetet rövid ideig viselte az intézmény. Ugyancsak nagy hangsúlyt kapott az építőipar is: a városban és környékén a BÁÉV (Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat), az ÉÁÉV (Észak-magyarországi Állami Építőipari Vállalat) meg a Miskolci Házgyár próbálta kielégíteni a beköltözők igényeit. Mindezek mellett a könnyűipar, az élelmiszeripar, a kereskedelem és a vendéglátóipar is jelentős volt a városban.  (5)
Mindezek alapján jó látszik, hogy Miskolc nem felel meg a definíciónak, korántsem mondhatjuk, hogy Miskolc egyetlen újonnan létesített ágazat vagy üzem dolgozói számára épült, városi tradíciók, városközpont nélküli, íróasztalon fabrikált „szocialista város”  (6) lenne, sőt, az ún. primer, szekunder és tercier szektor is egyaránt jelen volt. Sem a szocialista város, sem az acélváros kifejezés nem helytálló Miskolc tekintetében, még akkor sem, ha a korban – egyesek szerint – Ózd és Dunaújváros mellett már Miskolcra is használták az acélváros elnevezést. Bár valóban jelentősen átalakult a város (területe növekedett, foglalkozásszerkezete drasztikusan átalakult), a vasgyári-nehézipari múlt komoly hagyománnyal bírt, mindez mégis csak a város egyetlen arcát jeleníti meg a sok közül. 
Sokan az ipari forradalom komoly előrelépésének értékelték a város és a megye eme korszakát. Mindezt a „Sajó-menti Ruhr-vidék” kifejezés is jól érzékelteti: „Én szerintem ezt a fogalmat [az acélváros-kifejezésről van szó] nem használták, de igazából ez a fogalom, ha most így fordítjuk le […], hibás fogalom, tudniillik használták, hogy mi a magyar Ruhr-vidék vagyunk, és ez már majdnem ezt fejezi ki. Ugye, a német Ruhr-vidéknek a mása. Persze, ez nem csak a városra értendő, hanem arra a Sajó-menti iparvidékre, hogy ugyanúgy, mint ott a Ruhr mellett, […] Ózd, Miskolc, Barcika, bányák sokasága, […] Sajóbábony, a másik vegyi művek. Na tehát, mi egy ilyen… és igaz is volt, tulajdonképpen egy leginkább iparosodott, iparosított megye voltunk…”  (7)
Ám van, aki máshogy emlékszik: „Használták akkoriban már, persze, hát akkor itten, hú, hát tán tízezer embernél több dolgozott a gyárba’. […] Hát akkoriba’ hogyne használták volna acélvárost?! Nem csak Ózd volt, hanem Miskolc is az volt. […] Hát azér’ csak pozitív volt, mer’ hát jobban éltek akkor az emberek, mint most élnek.”  (8)
 Akár így vélekedünk, akár úgy, az „ország második városa” mára jelentősen átformálódott, mint iparváros letűnt, vagy ahogy egyik interjúalanyunk fogalmazott: „Miskolc nagyon a taccsvonalra került az elmúlt 20 évben. Mármint ipari szempontból, elsősorban.”  (9) És valóban, a Miskolc nehéziparának gerincét képező, több tízezer embernek munkát adó LKM és a Digép már a múlté (privatizált utódvállalataik sorsa is bizonytalan), a korszerűtlenné vált bányákat bezárták. A kereskedelem és szolgáltatóipar pedig alapvetően átalakult a kapitalista piacgazdaság kívánalmai szerint.
A ’70-es, ’80-as évekre azonban felnőtt egy új nemzedék. Közülük sokan megtalálták a számításukat az iparban, illetve a nagyváros kínálta egyéb vállalatoknál. Megint mások inkább elvágyódtak a zsúfolt lakótelepekről és a munkáslétből. Az új korosztály életérzése az akkoriban divatos zenei irányzatok lázadó világához hasonult. Az Edda Művek nevű miskolci zenekar korai korszakában (1974–1983) érzékletesen fejezi ki mindezt. Ebben a közegben született a város egy új keletű mítosza: az unalmas és nyomasztó acélvárosról. A P. Mobil nevű rockzenekar 1984-es – kissé zavaros és szentimentális – szerzeménye nyomán ragadt Miskolcra az acélváros kifejezés. A fogalom elterjedéséhez és a köztudatban való jelenlétéhez hozzájárulhatott, hogy 1973-ban éppen Miskolcon rendeztek pop-rock fesztivált: így már – sokak számára – majd egy évtizeddel korábban is a rockzene központjának számított a város. A P. Mobil slágere azonban ezt a képet némileg elszürkítette a város színtelen és egyhangú voltáról beszélve. A dal több korosztály számára szinte himnusszá vált. Így érthető, miért jut eszébe még ma is, a várost alig vagy egyáltalán nem ismerők számára Miskolcról az acélváros kifejezés.
Az 1989-es rendszerváltással a „vas és acél országa” koncepció is megbukott. Így a ’90-es évek eleje az LKM és a Digép széthullásáról is szólt Miskolcon. Ezrek vesztették el a munkájukat és megélhetésüket. Sok család, és sok fiatal elvándorolt a városból: a népességszám nagyarányú csökkenésnek indult. A nehézipar széthullását traumaként élte meg a város . (10) Ezzel együtt az acélváros-mítosz elvesztette korábbi jelentését. Már nem a modern nagyvárosi élet, az ipar és a zsúfolt lakótelepek nyomasztó voltát jelenítette meg, a lázadás és a rock-jelmezek kora lejárt. A gyárhoz új képzetek társultak. Az egyik ilyen népszerű kép szerint a vasgyár a „város testén lévő fekély”. Egy másik, a várost szintén emberi testnek tételező metafora
a „város szívének” mondja. Az ott elhelyezkedő rozsdás vas és omladozó betontömeg pedig betegségként, egy rohadó, lerombolandó zónaként tűnik fel.  (11)A népszerű önsirató és romboló érzések mellett/mögött ugyanakkor érzékelhető a kibeszéletlen trauma. Még akkor is, ha különböző civil kezdeményezések voltak és vannak a gyár területén lévő épületek felhasználására, a nehezen feldolgozható múlt megemésztésére.
Mára azonban a fiatalabb korosztály számára mindez már történelem: a város közelmúltjának története, a miskolci hétköznapok társadalomtörténete. Szüleik és nagyszüleik elbeszélése mellett (vagy helyett) leginkább a média közvetíti számukra a múltról szóló információkat. Így az internetkorszakban felnövő fiatalok napjainkban is gyakran találkozhatnak az acélváros-mítosszal. Méghozzá leginkább a P. Mobil nyomán, hiszen a retróhullámnak köszönhetően a ’80-as évek könnyűzenéje is újra divat lett.
Kétségtelen, hogy az acélváros kifejezés és a hozzá kapcsolódó mítosz még ma sem  értéksemleges vagy netán pozitív képzetként, hanem elsősorban mint a közelmúltra utaló negatív érzés kötődik a városhoz. Mára tehát a nehézipar és a bányászat lealkonyulásával a kifejezés csúfnévként (a múlt rendszer esszenciájaként) ragadt a városon. Az acélváros kifejezés olyan állandó jelzős szerkezet, mely többrétegű jelentéseket foglal magába. Az acélváros a nehézipar városa, ipari fellegvár. Az acélváros a Lenin Kohászati Művek városa, a „vas és acél országának” második városa. Az acélváros az erőltetett iparosítás szimbóluma/mauzóleuma. Az acélváros a ’70-es ’80-as évek rock-lázadásának fővárosa. De az acélváros mindezekkel együtt a szocializmus, a totalitárius diktatúra szimbóluma is.
Miskolc történetét, korszakait és a mítosz történetét tekintve mégis érdemes néhány megállapítást tenni. Kezdjük matematikai képletekkel, néhány fontos fogalommal. Egy város ? egyetlen korszakának mítoszával. Miskolc ? Az Acélváros. Miskolc ? vasgyár. Vasgyár ? LKM. Vagyis Miskolcnak és a Nagy-Miskolcot képező településeknek többféle, különböző és sajátos története van. Noha Miskolc a múlt rendszerben az erőltetett nehézipari fejlesztés egyik célpontja volt, abban a korban is egy színes, összetett nagyváros, szemben az egyprofilú, úgynevezett „szocialista városokkal”. A város vasgyári városrésze eredetileg Diósgyőrhöz, s nem Miskolchoz tartozott (sőt, korábban az önállóság, a Diósgyőrről való különválás gondolatával is kacérkodtak). Nagy-Miskolc megalakulása után lett a vasgyár igazán domináns a város életében, hiszen ekkor kezdődött el a folyamat, melynek csúcsán több tízezren dolgoztak az LKM-ben és a Digépben. A vasgyárnak az LKM csupán egy nagy korszakát fémjelzi: a túlburjánzásét és a hanyatlásét. A vasgyár (12), az őskohó, a kolónia, az ó- és az újgyár és ezek történetei messze túlmutatnak az LKM kapuin. 
Vagyis érdemes körültekintően bánni az elődeinktől ránk hagyott örökséggel, a különböző korszakok képzeteivel és mítoszaival, hiszen – eredeti közegükből kiragadva – könnyen félrevezethetnek. Fontos lenne továbbá, hogy jobban megismerjük Miskolcot, ezt a sokarcú várost, és hogy történetének mozaikdarabjaira egységes rálátásunk legyen. Ha a vasgyár okozta trauma kibeszélése és feldolgozása megtörténik, könnyebben megy az új utak keresése. A gyár területének kezelése és újrafelhasználása, a korszak és a város megítélésének a múlttal szembenéző módja jelentheti a továbblépést.  (13)Sokkal inkább ez látszik előremutatónak, mint a lerombolandó/eltávolítandó fekély képzete, és az önsiratóvá lett mítosz szajkózása. 

Acélvárosi dilemmák II.
Az akvarista vitorláshal szemüvege – avagy, hogyan lehettem kívülállóból érintett szülővárosom terepkutatása során
 

Hogyan lehetséges terepkutatást végezni a „sajátban” a kívülállók szemszögéből?
Hogyan és mennyiben lettem érintett miskolci kutatásaim során? Ledarál-e az objektivitás csalfa reménye? Megkísért-e Sziszifusz? 

Amikor több mint két évvel ezelőtt a különböző kisebb-nagyobb terepgyakorlatok és terepmunkák sorában Miskolc következett, szülővárosom és lakóhelyem, még nem látszott, milyen izgalmas kérdések vetődhetnek fel a kívülálló terepkutató objektivitásra törő igyekezetét és az érintettséget illetően. Látható-e az akvárium vize az üveglapok közé kényszerített zebra- és vitorláshal számára? Látható és feldolgozható-e egy jól irányzott öngyilkos csukafejes elkövetése nélkül? 

Egy Erzsébet téri proxemikai megfigyelésen alapuló egyetemi dolgozatot leszámítva ez idáig többé-kevésbé „idegen” terepen zajlottak azok a résztvevéses társadalomtudományi kutatások és a különböző, valamiféle beavatkozással járó integrációs/településfejlesztési programok, amelyekhez korábban közöm volt. Aztán, egyszer csak, mint derült égből, beütött a ménkű! 2008. szeptember elsején kezdődtek a megpróbáltatásaim. Az első projekt kezdő időpontja tehát szeptember elsejére, az örök újrakezdés napjára, vagyis az új tanév első tanítási napjára esett. Ezúttal végre mindenféle oktatási intézményi tanéven kívüli volt a rajt, végre nem voltam már sem diák, sem hallgató, sem tanár. De mégis, a projektrendszerű világmindenség egyik kulturális örökségvédelmi projektjét kezdtem – célcsoporttag, önkéntes vagy szolgáltató titulusok helyett – projektvezetőként.  (14)

Miskolc történetének egy markáns, súlyos és nehezen feldolgozható örökséget ránk hagyó korszakát céloztunk meg problémaorientált megközelítéssel. Az idegenség megtapasztalását szavatolni hivatott másság nem eredhetett tehát a tér beláthatatlanságának megzabolázására törő igyekezet szédületéből, a hely azonosságát csupán az időbeli távolság enyhítette. A város egy letűnt korszaka  a valaha benne éltek számára is valószínűleg olyan ambivalens érzelmekkel fel-felidézett idegen város, amely csupán egy egyre fogyatkozó korosztály emlékezetében él. A város letűnt, semmibe tűnő arcai. Álarcok? A hétköznapok szürkeségében meg nem nevezett, hangulatfoszlányaiban vissza-visszavillanó városszeletek, vagy megkonstruált, barkácsolt és buherált termékvázak darabkái…
Kellőképpen megnyugtató volt tehát a kutatás tárgya, és így a projekt is, ám szépen lassan elkezdődött a kósza jelek sorozata, valamiféle rejtélyes betegség lappangásaként: előbb kisebb és jelentéktelennek tetsző, majd egyre inkább zavarba ejtő és nyomasztó tünetekkel.

A valamikori vasgyári kolónia tisztviselők lakta egyik utcájában állva fotózom az egykori DIGÉP (15)-irodaházat, amelynek felső szintjén sikerült berendezni az amúgy már jó egy éve használatunkba átvett egyesületi irodát. És megszólít az ideális interjúalany! „Minek ezt fotózni, nincsen itt már semmi”, stb. stb., itt dolgozott a vasgyárban és bokszoló volt a DVTK-ban. Sokat beszél, sztorizik, benne is vagyunk a kutatásban, csak úgy beszippant az utcán. „…de közben érzékeny voltam, mások mondták: üssed, de én úgy voltam, hogy ha már bevertem neki vagy kettőt, és éreztem, hogy fölényben vagyok, akkor, már hagytam.” De interjút adni nem akar, beteg a felesége, beszélni beszél sokat, ha már összefutottunk. Aztán felteszem a kérdést. És nem értem, miért teszem fel. Tudtommal nem munkálnak személyes vagy családi szálak a háttérben, sem a kutatást, sem a projektet, sem az egyesületet tekintve. A családom egyes tagjainak miskolci múltjáról csak nagyon halvány és felületes ismereteim vannak, ha a részletekről van szó, és túlságosan evidens minden más, olyannyira, hogy eszembe sem jutott, hogy bevegyem a korpuszba a nagyszüleim történetét. Nem ismerte esetleg a nagyapámat, ő is a nagykovácsműhelyben dolgozott? Ismerte, emlékszik rá, kedvelte, ott volt az irodája is, egy kis lyuk. Hozzáirányították, mondta az öreg, maradj itt, jól elleszel. Jó ember volt a nagyapja, ne legyen miatta álmatlan éjszakája, nagyon rendes volt a nagyapja!
Nagyapám az „ország második városában” volt munkás, a Mexikó-völgyben, a fegyvergyár nagykovácsműhelyében.  (16) Nagyanyámtól nem sok informatív részletre derült fény, mikor utoljára találkoztunk, és visszavittem neki azt a néhány családi fényképet, amit a kutatáshoz mégiscsak elkértem tőle, halála előtt néhány hónappal, alig emlékezett régi életére: melyik évben költöztek a szüleivel Miskolcra? – kicsi volt; dédszüleim mivel foglalkoztak azelőtt? – hát, szántottak; hogy ismerkedtek meg nagyapámmal? – táncoltunk!  
Mégis, ha nagyapámra gondoltam, nem a vasgyári munkást láttam benne, nem igazán érdekelt esetleges kutatási tárgyként, míg rá nem kényszerítettek a stúdiumok és a projekt. Nem veszteség. Mindez nem dönti meg a koragyerekkoromtól bennem élő mágikus és teljességgel vasgyáriatlan, életmódvizsgálattól tipizálatlan nagyapa-figura bálványát, inkább izgalmas és vadregényes fényt vet rá, a történelem nevetős-véres, tragikomikus homályába süppedve. Oly mélyre zárva és elreteszelve, hogy csak a kifürkészés vágya ébredhet föl, és a teljes hiánya a bizonyosságnak, hogy a megismerést legalább megközelítő, kielégítő válaszok lehetségesek, elérhetőek.

Bár az „Egyszer volt, hol nem volt Acélváros“ kutatásának hólabdás mintavétele bőven lehetővé tette volna, nem került be az interjúalanyok listájára vasgyári-munkás-rokon. Egy kereskedelemben dolgozó anyai nagybátyám igen, és idegenek vagy ismerősök ismerősei. És aztán nagyanyám, mint mellékszál a néhány fotójával. Aztán a következő perecesi (17) „Horizonton…” projekt kutatása a témájánál fogva is pihenőt jelentett, jelenthetett volna bányatelepülés voltával. A kívülálló pozíciómban biztos voltam, és az is maradhattam: nem derült fény perecesi érintettségre a családom kapcsán.  (18)
Az időközben beindult „Műszakváltás” projekthez is közöm lett, amelyben további kutatásra nem volt lehetőség, ám a kiállítás a korábbi kutatásainkra épült. Ezúttal még kevésbé éreztem, hogy közöm lenne felmenőim miskolci történetéhez. Léhaság, nemtörődömség, valami értékes hagyaték elfecsérlése? Sokkal inkább, mint a szándékos, tudományos kívülállásnak, reflexív megközelítésnek való megfelelés vágya. 
Egy baráti csevegés, csetelés közbeni, minden komolyságot mellőző dialógus alkalmával azonban újabb evidencia kerül elő: persze, én Miskolcon születtem, a vasgyári kórházban! – hát akkor innen ez az acélváros vonal! – hát hóóógyne, persze-persze…

Így segíti a kohász a bányászt! – így a 80. évén is jóval túl lévő L. Tivadar bácsi, Perecesen, a Bányamécs Baráti Kör közgyűlésén, ahol meghívott vendégként voltam jelen: a sikeres projektet (19), de még inkább a helyszínre tervezett kiállítást méltatták, majd borral kínáltak. Tivi bácsi, aki ugyan nem volt bányász, de Perecesen nőtt fel (tehát a tagság egyik kritériumának eleget tett), kérdezett a családomról, miután jó néhányszor találkoztunk és beszélgettünk már (a vele készített interjúim és a kapcsolódó képek archiválása során, a különböző rendezvényeken, megnyitókon). Mérnök volt a vasgyárban, a csavargyárban, ahol dédnagyapám (apai nagyanyám apja) művezető volt! Ismerte az öreget! Sőt, nála van egy kis füzet, dédnagyapám kézírásával, amelyben a régi időkre visszaemlékezve ír. Ahogy tudatja a körülötte borozókkal a felfedezést, kontextusba helyezi ténykedésem: Így segíti a kohász a bányászt!
Beszkenneltem dédnagyapám indigókék csomagolású kockás füzetét. Csavargyári gépek és termékek leírásával, rajzaival, az ott dolgozók névsorával 1920 és 1967 között, egy baleset leírásával, ami az ő munkagépénél esett meg egy külföldi vendéggel, a végén pedig egy kétoldalas rajz található: a csavargyár felülnézetből, csarnokaival és gépeivel. A csavargyári csarnokban ma a Factory Aréna székel, amely – a skate park és a mászó csarnok mellett – a Műszakváltás kiállítás és a Tudásgyár projekt helyszínéül is szolgál. Vajon ki bírom-e hagyni dédnagyapám rajzait a Műszakváltás kiállítás következő bővítésekor? – teszem fel a költői kérdést a gyárSZTORI helytörténeti műhely egyik foglalkozásán a középiskolásokból álló csoportnak, a kívülállóság-érintettség kérdését ecsetelgetve. 

Igen, kihagytam, és nem hogy nehéz nem volt, de már fel sem tűnt. És a nagyanyámtól örökölt képeket sem szkenneltem be, és az Amerikából hazatelepült nagynénémet sem kerestem meg, aki még beszélni tudna a képek egy részéről…

Valahogy másformán lettem én érintett. Eltékozoltam örökségem. A proli(?) családregény atomjait a szél fútta el: vagyok én, lettem mostoha. Nem is a család, a város mostohája. Generációról generációra csak fogyatkoztak a történetek, nem adatott más, mint a csend. A felejtés csendje. Gyökértelenül, sivár harcmezőn kellett lábra állnom és mérlegelni: mitől romlott a város? Így lettem valahogy érintett: egy történelem sújtotta városban, az elvándorlók tízezrei keltette űrben, a nehézipari kapituláció romjain. A sztereotipizálódó éter hullámhosszait kéne gatyába rázni! Tettük mindezt a lokális identitás jelszava alatt, ismeretterjesztő tartalmakkal, önkéntes munkával, a revitalizáció szándékával.     

De hogyan mondjam el? Érdekelhet-e valakit, érdemes-e egyáltalán szavakba önteni? 

Értelmezhető-e a szellemtudományok magasleséről egy civil pályázat oly földhözragadt, szelíden triviális célkitűzése, mint a városlakókat megismertetni a történettel, a nagy egésznek legalább egynéhány darabkájával? A társadalomkutató dilettantizmusa őrjöng a célcsoporttagként nem kalkulált projektvezetőben? 
Lezajlott. Indikátorok teljesítve, az eredmények fenntarthatósága bebizonyosodott, a hatás érződik – mostanában leginkább a gyomromban (különösképpen, ha költői hangulatba kerülök).  

Végül mégsem hagytam ki: harmadjára, a Műszakváltás kiállítás újabb bővítésekor (gyárSZTORI-sztoriGYÁR tábor, Tudásgyár projekt, Factory fesztivál). A kiállítás utolsó táblájára került fel a füzet laponként, nagyban a csavargyár felülnézeti rajzával, 1x1.4 m-es méretben. Közben az motoszkált a fejemben, rájátszom-e? A táblának nincs helye, az utolsó pillanatban, percekkel a megnyitó előtt végül felkerül a falra, a budi mellé (volt LKM Hivatalház). Felkerült. Dédnagyapám irománya és rajzai volt munkahelyén és annak szomszédságában. Mégsem kíséri diadalittas örömmámor, bármilyen katarzisszerű érzés. Érdekességként mutatom meg többeknek, ez is ki van pipálva. 

„Ipari szafari” a Factory fesztiválon, a muzeális Ikarusról leszállnak a látogatók, és néhányan felsétálnak a hosszú lépcsősoron a volt LKM Hivatalház irányába. Köztük a nagynéném, az amerikai. Megnézi fesztiválsátrunkat (Átjáró-Ház), kap néhány „retró vasgyár” képeslapot ajándékba, aztán megnézi a kiállítást is, megmutatom dédnagyapám füzetét… Kezd izgalmas lenni! Mesél: ő is itt dolgozott, a szomszéd irodaházban, mielőtt férje, nagybátyám után kiutazott az USA-ba az ’50-es évek végén. Sokszor átment a csavargyárba, ahol nagyanyám is dolgozott!!! Nagyanyám volt az irodán is, de jobb szeretett a gépeken dolgozni, tetőtől talpig olajosan… Nagynéném szívesen mesél majd, hívjam csak, megnézi a nagyanyámtól származó családi képeket is, mesél majd, hívjam csak. Szeptemberre tervezem, hogy megkeresem.

Magányos és frenetikus élmény megismerni Miskolc leradírozott, eltúrt belvárosát, a régi belváros jó részének ’60-70-es évekbeli utcáit, épületeit. Az idegenség eltávolít, ez már egy másik város, valaki másnak, másoknak a városa. Közben egy-egy momentum ismerős, itt mintha jártam volna gyerekkoromban, ezek a gyerekrajzok ismerősek, az épülő panelházak alján, a Széchényi utcán az autó- és buszforgalomról is vannak emlékeim, mégis nyomasztó, hogy ez a Miskolc nem az én, nem a mi Miskolcunk. Egyszer volt és elfelejtett, egy újraírt város korábbi palimpszeszt-rétegein rejtőző Miskolc, és annak nem eltitkolt, de kidobott, veszni hagyott bensőségei. 
Gyula bᒠaz ötvenes évektől készíti képeit. Az egyik helyi fotóklub alapítója, már a kutatás kezdeti fázisában megmutatja képeit (egy részüket már láttam valahol egy kiállításon). A képek egy részét még Gyula bácsi segítségével is nehéz betájolni. Bevezet, megmutatja az ő saját, külön-bejáratú Miskolcát, egy ősi és mitikus várost, ami az övé is, és másoké is (volt). Passziója a változás dokumentálása, érzések, illetve érzelmei, veszteségei megvallásai nélkül kalauzol, profi TIT-es és idegenvezető módjára, a nagybetűs történelem súlyától távoli, dohszagú, mezítlábas és dohányszagú sztorik és legendák tudójaként, szakszerűen és pikáns részletekkel fűszerezve.

A célok ütemtervek szerint megvalósulva formálhatják a célcsoportot, a szemléletformálás lokális identitásuk erősítését is szolgálja: a degradáló sztereotip kép árnyalása, az ismeretek terjesztése, vagy a leromlott közösségi tér (Perecesi Szabadtéri Színpad), a helyi kulturális örökség méltatlanul elfeledett színterének felújításával, önkéntesek bevonásával. Belecsöppentem, fényévek távolában családom miskolciságával, mégis érintettként. Ám az érintettség a mai Miskolc, az én Miskolcom okán: valami változzon, a tudományos módszereknek lehessen közvetlen hasznát venni. Végül saját projektünk célcsoportja is lettem egyben. Közben néhány pofon, vagy inkább röhej szintű galiba: civil pályázat versus tudományos szigorúság (mint szemellenző). Ha a szövegbe nem kerül be, hogy a népességszám megugrása nem csak a migrációnak tudható be, hanem a városegyesítésnek is, az felkészületlen dilettantizmus, vagy a bennszülöttség evidenciája miatt van? 

Mindenszentek napját választottam ki, hogy végre folytatom, vagy inkább elkezdem végre a nagyanyámtól elhozott képek szkennelését. Kiélvezhettem a kettősséget: családtörténeti privát kíváncsiskodás és a hivatalos kutatás kissé megkésett befejezése… Otthon maradtam és rászántam a napot, de persze, nem értem a végére, megint el kellett napolni.

Sztárfotó nagyapámról és nagyanyámról, a ’40-es évek stílusában, befésült frizurával, filmcsillagok magabiztosságával, ifjúságuk hevével. Az alig elmesélt, töredékes történetekkel, sok-sok néma fotóval – ezek némelyikéről nagynénémet  (20) kell majd faggatnom, amíg lehet… És csak megtörtént! Megérkeztem, eljutottam valahogy nagyanyám és nagyapám Miskolcába. Bár velük eddig még mindig épp csak összefutni volt alkalom… Kedves nagyapám – és már szaladnak a könnyek –, alig négy közös év jutott… Képek maradtak és néhány másodkézből (apámtól és a családtól) származó kósza, mitikussá terebélyesedett legenda, a háborúról, az orosz (vagy milyen) nőről, aki befogadott hazafelé menekülőben a frontról, a végül letarolt század kalandjairól szóló töredékek. 
Zavaróan nem tudtunk beszélgetni jelen vagy jövő időben már. Idegenségünket nem a hely, csak a kor mássága hordozza, ahogy a bepörgő 20. század lemosott világrendeket, hiteket és életmódokat. 

Nagynénémet több mint egy évre rá végül csak felhívtam, de éppen nincs jól, nagy a hőség, hívjam később. A rá következő hétre ígértem, hogy jelentkezem, de nem maradt rá időm…
Bár még mindig nincs vége, a kérdés adott: kitanult akvarista lettem-e? Mennyire képes kívülről látni, külső szemlélőként alakítani mindennapi közegét a projektvezető-vitorláshal?  Kell-e keresni a végét? 

Jegyzetek

 1 Jelen írás az „A Célváros. Egyszer volt, hol nem volt… Acélváros? c képeskönyv bevezetése alapján készült. A Norvég Civil Támogatási Alapból működő alapprojekt (2008-2009.), majd a későbbi könyv fő célként a város sztereotipikus, leegyszerűsítő és degradáló képének felülírását, a stigma és a stigmatizálás jelenségének felülbírálását, egy korszerű, a múlttal számot vető, azt el nem hallgató szemlélet megerősítését jelölte meg mint az Észak-Keleti Átjáró Egyesület kiadványa és projektje (www.atjarokhe.hu).
2  A kutatás során általunk megkérdezett interjúalanyok jó része még a városegyesítés előtt született, így születési helyként többen Diósgyőrt, Újdiósgyőrt, Perecest vagy például Görömbölyt nevezték meg.
3  „1. § Az ötéves népgazdasági tervnek a következő főfeladatokat kell megvalósítania:
(1) Magyarország iparosításának meggyorsítását, elsősorban a nehéz- és gépipar fejlesztését, mert ez a könnyűipar fejlesztésének, a mezőgazdaság gépesítésének és szocialista átszervezésének, a közlekedés korszerűsítésének feltétele. Ez a döntő belső feltétele népünk további gazdasági és kulturális felemelkedésének is, népi államunk és nemzeti függetlenségünk megszilárdításának és biztosításának, a szocializmus építésének hazánkban. […] 
(5) Magyarország átalakítását agrár-ipari országból ipari-agrárországgá, tehát olyan országgá, melynek gazdaságában az ipar súlya a döntő és melynek ugyanakkor fejlett, korszerű mezőgazdasága van.” – részlet az 1949. évi XXV. A Magyar Népköztársaság első ötéves tervéből.
4  A különválás 1915-ben vette kezdetét. A kohászat 1953-tól lett LKM, a Digép 1949-tól DIMÁVAG Diósgyőri Gépgyár néven működött, majd néhány részlegének különválása után 1963-ban egyesült újra, immár Digép néven.
5  Úgy is mint: a Miskolci Papírgyár, a Miskolci Pamutfonó, a Röviköt, a Diósgyőri Csokoládé- és Ostyagyár, a Megyei és a Miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat, a Miskolci Sütőipari Vállalat, a Miskolci Húsipari Vállalat, az ÁFÉSZ (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetek), a Borsod megyei Vendéglátóipari Vállalat, a Miskolci Vendéglátóipari Vállalat, az Utasellátó, a MÁV, a Borsod Volán, és így tovább. 
(A mezőgazdasági termelés legjelentősebb helyi csoportja a Nagymiskolci Állami Gazdaság és az Egyetértés Termelőszövetkezet volt.)
6  A szocialista város ismérveiről bővebben: Germuska Pál: Ipari város, új város, szocialista város. (Korall, 11-12 szám; A város és társadalma; 2003.)
7  Interjú D. Lászlóval, 2009. Készítette: Darázs Richárd.
8  Interjú Cs. Emillel, 2009. Készítette: Darázs Richárd.
9  Interjú F. Gyulával. 2009. Készítette: Kis Dorottya és Veres Edina.
10  Sokak emlékezetét ma is főleg ez a két üzem és az általuk meghatározott nosztalgia hatja át. Ezekben az elbeszélésekben a hetvenes évek mint fénykor, a mai idők pedig mint a bukás időszaka jelennek meg.„Nagyon jó szervezettség volt akkor. Nagyon nagy kár érte, hogy ez így tönkrement. Amikor az ember összetalálkozik ismerősökkel, régi kollégákkal, mindenki azt mondja, hogy az egy család volt. Pedig több mint 17 000 ember dolgozott.” (Interjú J. Jánossal, 2008. Készítette: Fáy Ádám, Korsós Bernadett.)
11  Gyakran az Andrej Tarkovszkij Sztalker c. filmjében ábrázolt, tiltott, nehezen megközelíthető zónához is hasonlítják a területet. 
12  Érdekes, hogy mi mindent jelent, mi mindent jelölhet egy miskolci számára a vasgyár kifejezés: egyrészt a volt kohászatot (a volt LKM vagy ógyár), de a volt gépgyárat is (Digép, újgyár) külön-külön, kontextustól függően, de jelentheti mindkét gyárkomplexumot együttesen (ideértve a Mexikó-völgyi fegyvergyárat is); jelentheti magát a Diósgyőr-vasgyári kolóniát, a fénykorában a legmodernebb és a Monarchia legszebb munkástelepét, pontosabban annak romjait; továbbá jelentheti mindezeket együttesen is. Mindezeken túl a vasgyár a lokális vonatkozáson túl a kemény és veszélyes fizikai munka, az üzemekre és a kapcsolódó lakótelepekre jellemző életmód és életérzés jelképe is, továbbá ennek a hiányát, a veszteséget, a fájdalmas traumát és egy aranykor utáni nosztalgiát is jelölheti. A vasgyár egyúttal takargatni való szégyenfoltként is kódolható mind ipari (rozsdazóna), mind lakónegyed (slum) voltában. 
13  Érdekes az is, hogy bár két vasgyári családból származó polgármestere is volt a városnak (az egyik egy jobb-, a másik egy baloldali párt tagjaként), akik kb. 15 évig álltak a város élén, az önkormányzatnak és vezetőinek igyekezete a rendszerváltás óta eltelt időben nem igazán terjedt ki a térség fejlesztésére, sem az ipari revitalizáció, sem az elképesztő mennyiségű műemlék jellegű, de mindössze helyi védelem alatt álló lakónegyed intézményeinek és lakóházainak megóvására, netán turisztika célú hasznosítására.
14  A 2007 elején bejegyzett Észak-Keleti Átjáró Egyesületnek még a bírósági bejegyzés utáni első évben (partnerségben) lezajlott első rendezvénye: az I. Kertek alatt fesztivál, Gömörszőlősön. Ezen túl néhány kisebb projekten és rendezvényen kívül – mint amilyen például. az I. Napvilág fesztivál volt –, a legkülönfélébb ötletek és pályázati tervek arzenálja fogadta a kezdeti lelkesedést, ám hamar aggasztó helyzetbe kerültünk: a pályázatfüggő hazai civil szervezetek sanyarú, és – idő és kapacitások fogytán – reménytelennek tetsző zsákutcájába tartottunk. Aztán egy kedvezőnek tűnő nagyobb kiírásra az egyik majdnem kiforrott irányvonal mentén beadtunk és megnyertünk egy pályázatot „Egyszer volt, hol nem volt Acélváros” címmel.
15  Diósgyőri Gépgyár, „újgyár”
16  Néhány háborús történetet is ismerek róla, majd egyetemistaként a Javított kiadást olvasva életének egy másik epizódja kezdett foglalkoztatni: több hónapot töltött az USA-ban a ’60-as években, ahol öccse szerszámgyárában dolgozott – miként sikerült nyugatra jutnia? Megpróbálták-e beszervezni, és ha igen, sikerült-e nekik, vagy elég volt a párttagsága a vízumhoz? Figyelték-e az amerikaiak, tartottak-e tőle mint lehetséges kémtől? Minderről többet nemigen fogok megtudni, maradnak a kérdések, regényalapnak így is kiváló.
17  Az 1870-es években alapított Pereces-bányatelep, vagy Pereces 1950-től Miskolc része.
18  Mindössze a bányászsors tekintetében került elő némi számomra új információ. Amikor Éva, a projekt partnerszervezetének vezetője, akivel egymás főnökeiként dolgoztunk, mondta a bányászzenekar 100 éves évfordulójára készítendő filmmel kapcsolatos megbeszélés során, hogy ne mondjam, hogy nem, mindenkinek van bányász rokona. Ezt persze szakmai paranoiaként és egyszerű, hétköznapi általánosításként kezeltem, majd nem sokkal később kiderült, rám nézve is igaz: egyik dédnagyapám (apai ágon) dolgozott egy amerikai bányában a 20. század elején – erről talán már régebben is halottam valamit, egy üknagyapám pedig, (anyagi ágon) szintén amerikai bányában dolgozott. A bánya mélyén lelte halálát is.  Az urbanizációs folyamatok ismeretében mindez nem meglepő. Nem sok olyan család lehet, amelynek valamelyik őse ne lett volna bányász vagy munkás egy jó százéves intervallumon belül, mondjuk a rendszerváltásig bezárólag.
19  A történeti (oral history) kutatáson és riportfilmen meg az arra épülő ismeretterjesztő kiadványon és kiállításon túl a valaha legendás hírű Perecesi Szabadtéri Színpad – önkéntesekkel kivitelezett – felújítása és a színpadra szervezett zenés-táncos programok sorából állt össze a Norvég Civil Támogatási Alap támogatásával megvalósult projekt 2009-2010. folyamán. 
20  Igazából nagynénjémet akartam írni – de kijavított ez a tudálékos, fránya helyesírás-javító program!