Azon a nyáron megadatott a szüleimnek a szerencse, hogy kezet szorítsanak a boldogsággal. Januárban, amikor sötét felhők borították az eget Barbacena fölött, és halálra rémítették a Zé Pinto sikátor lakóit, akik a folyó közelében éltek, és rettegtek a Pomba álnok vizeitől, fölhánytuk a kacatainkat egy költöztető autóra. Végre-valahára elkészült Paraísóban a négyszobás házunk. Attól kezdve, hogy megvettük a telket, egészen addig, amíg bevezették az áramot, vagyis két évig tartott a teljes káosz; két évig kellett termoszban hordani a kávét a kőművesnek meg az inasának, a kútfúrónak meg a segédjének, aztán a villanyszerelőnek, és azon a vasárnapon, amikor a födémet betonozták, zsákszám a paradicsomszószos-hagymás kenyeret és literszám az italporból készült szörpöt. Apám, aki lépésről lépésre felügyelte az építkezést, az alapok betonozásától a vécécsésze behelyezéséig, a veranda azbesztlapjainak lerakásától a mosóteknő lábainak leforrasztásáig, most magán kívül volt. Mindenkit megölelgetett, az ismerősöket és azokat is, akiket még soha életében nem látott, nagy hangon beszélt, ami nem volt rá jellemző, és csak nevetgélt az ostoba tréfákon, üres fecsegésen…

Anyám érzékeny asszony volt – „Hát persze, hogy boldog vagyok, képzelheted!, ostobaság, tényleg bolondság, na, csak úgy sírok” – és belegondolt: húsz évet éltek le ott – „Reginaldo még csak karon ülő volt, ekkorka, ni” –, igaz, persze, az árvizek mindent tönkretettek – „Már nem is tudom, hány matracot kellett kidobnunk” – és mindezt most maguk mögött hagyták, de neki még ez is, biztos vagyok benne, hogy ez is hiányzott, hogy egymás hegyén-hátán, papírvékony falak között laktunk, hapci-egészségére!, még ez is hiányzott Paraíso-ban, a kifosztott, még egymás előtt is szégyenkező házak, hiányzott neki a bajtársiasság, és igen!, még a veszekedések, a zűrzavar, a pletyka, az intrika is, mert úgy éltek ott, mint egy nagy család, fej meg írás; de a legfontosabb, hogy végre otthagyhatták a bérleményt, amiért annyit izzadtak fölöslegesen, csak hogy a tulaj szomját oltsák, igen, és ez a legfontosabb, ismételgette apám doromboló hangon, a teherautó padlójához rögzített kóczsák mellé szorulva; a kamion zihálva dőlt be, ahogy pöfögött fölfelé Paraíso viskórengetegében.

Apám februárban a két testvérem, Reginaldo és Mirtes segítségével hitelre vett egy huszonhárom hüvelykes Telefunken televíziót, hogy anyám nézhesse a szappanoperákat, „Nem is tudjátok, milyen jól ki tudom közben kapcsolni az agyamat”, és hogy pihentesse visszerektől duzzadó lábát. Ám minden eltörpült amellett, hogy teljesült végre kislánykori álma, amire már azon az isten háta mögötti helyen, jobb nem is gondolni rá, vágyott: hogy szerény, de saját háza fedele alatt élhessen, ahol a lesimított cementet szép sárga festék fedi. Ez volt az utolsó kérése. Élére rakva gyűjtötte össze rá a pénzt, a mosott ruháért kapott bankókból tette félre, és építőanyagboltról építőanyagboltra járva vetette össze a vágyott színpor árnyalatait.

Miután elköltöztünk, szombat reggelenként, amikor Reginaldo és Mirtes nem volt otthon, mert a gyárban gürcöltek, apám pedig bevette magát a zöldséges boltunkba, anyám kihasználta az alkalmat, és nekiállt rendet rakni a házban. Jó korán elküldött biciklivel a Vila Teresa negyedbe a benzinkútra egy liter benzinért. Kopott, virágmintás pamutruhába bújt, bekötötte kendővel a fejét, és kezelésbe vette a szobákat: egy öreg, kötött felső rongyaival letörölte a port a bútorokról, aztán kifényesítette őket parobaolajjal; az egyik sarokból a másikba tologatta a bútorokat, hogy a sarkokban is ledöngölje a talajt, összekeverte benzinnel a sárga Cristal gyantát, majd szétkente a talajon. „Mindig is ezt akartam… egy saját házat… Ha beverek valahová egy szöget, akkor az ott is maradjon… örökre… senki se húzza ki onnan… senki…”

Apám akkortájt nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy váltson, hogy bezárja egyajtós kis boltját, és rövidáru-kereskedést nyisson a Comércio utca közelében, elégedetlen volt azzal, amit elért, kevésnek érezte, ha utánaszámolt, még a bérleti díjra is alig futotta belőle, ráadásul hírnévre vágyott, azt akarta, hogy ismerjék, tiszteljék, hogy kiváljon a többiek közül… Közben pedig nagy titokban tanyasi tojást, lime-ot, hamlinnarancsot, fehérburgonyát, cukornádat, szalmazsákot, mindenféle folyékony árut, tűzkövet szerzett be. Délben az elalélt zöldségek között megkereste a Jelenések rádiót, hogy meghallgassa Victor atyát, „Az óramutatók a végtelenbe mutatnak”. Délután háromkor megkereste a Jelenések rádiót, hogy meghallgassa Victor atyát, „Felajánlás Miasszonyunknak”.

Mirtes akkoriban töltötte be a tizenhatot, és olyan fiú után vadászott, aki majd kiemeli a munkások közül, és úrinőt csinál belőle. A gyár posztóüzemében a zajtól, hőségtől, fülledtségtől, szövés-fonástól átitatott levegőtől távol nem sokat számított neki a család legfrissebb győzelme. Gyorsan meg akart ismerkedni valakivel, aki a belvárosban lakik, és látszerészüzlete vagy háztartásigép-boltja van. Hogy ő valami munkásnépséggel adja össze magát a gyárból?, még hogy ő?, szó se lehet róla! Meg a trafikosról se, az olyan portugál dolog, csak éhen halni lehet belőle. Közben éjszakára kényelmesen elfoglalta a nappaliban a kanapét, és titokban valami jóskapistával járkált a Santa Rita tér sötét zugaiban…

Én még nem voltam tizenegy éves, és délelőttönként a Cataguasesi Általános Iskolába jártam. Délután, ebéd utántól este hatig kergettem a labdát a fiúkkal Paraíso kis focipályáján. Este lementem a Beira Rio negyedbe, a folyópartra, mint egy partra vetett hal, bizalmatlanul kódorogtam, lógattam a lábam, figyeltem a harmonikázó bandákat, ahogy céltalanul föl-le járkálnak a harmonikájukkal, megnéztem egy gombfocimeccset, hőzöngő fuvarosok veszekedését, új kocsit az utcában, vicces műsort a tévében, csökönyös részeget, meztelen nőt az újságban, előre megrendezett bunyót, köszöntést, bélsarat, kővel kidobott üveget, harisnyából készült labdát, lábba fúródott üvegszilánkot, felcicomázott biciklit… Az idősebb fiúk kirittyentették magukat, és gitárral a kezükben lecövekeltek leendő szerelmeik háza előtt, mennyi hamis hang, a lányok meg csak sóhajtoztak, ugratták őket, álmodoztak, gúnyolódtak és olvadoztak az ablakban.

Reginaldo nagy volt már, húsz is elmúlt, amikor karácsony táján, a szüleim nagy örömére bejelentette, hogy összeveszett Rejane-nal, nem szereti többé Sá-Ana lányát – „Még jó, hogy figyelmeztetett rá, édesanyám…” ismerte el; „Fiam, egy anya szíve nem téved…” válaszolta anyám; „Isten meghallgatta a könyörgésemet”, tette hozzá apám. Ami tényleg zavarta őket, bizonygatták, az nem az volt, hogy a Sá-Ana fekete – fekete, mint a korom –, hisz Rejane inkább már mulatt, olyan csoki barna, állapították meg –, hanem inkább az a macumbaudvar a házuk mögött, a Zé Pinto sikátor mellett. És ez nem bőrszín kérdése, hangsúlyozta anyám, hanem arról van szó, hogy az ilyen népség olyasmire adja magát, amire nem kéne, varázslásra, alvilági dolgokra, Isten-őrizzen-tőle!, emelte a szemét az égre, keresztet vetett és megcsókolta a szentképet, melyet mindig a nyakában hordott. Paraíso-ban Reginaldo ahogy ledobta magáról olajszagú kezeslábasát, úgy vetette bele magát a ház körüli küzdelmekbe, mintha beleszerelmesedett volna: cirokseprűvel egyengette a talajt, a söprűhöz anyám vágta délutánonként a cirkot fönt, a legelőnél, hangyairtóval a hátán hangyabolyok után bejárta a bádognegyed dombjait; bicikliabroncsból kivágott kis körpántokkal körbekerítette a frissen átültetett növényeket, felügyelte a Marumby-szivattyút, mellyel tizenhat méter mély kútból szivattyúzták föl, és a tetőn elhelyezett tartályba vezették a vizet, és mindig odafigyelt rá, nehogy elduguljon a szelep. Ott aztán megfürdött, majd bekapott egy szelet vajas kenyeret, ivott hozzá egy pohár Toddy-kakaót, fogat mosott, lefeküdt, bekapcsolta piros Semp márkájú elemes rádióját, és addig forgatta a gombját, amíg be nem fogott valami portugál nyelvű adást közvetítő, rövidhullámú adót, de amíg megtalálta, kimondhatatlan nyelveken áramlott a rádióból a szöveg, fura zajok, egzotikus zenék, különös zörejek…

Egy szobában aludtunk, az ágyaink között álló asztalkába labirintusmintát rágott a szú, ennek az asztalnak a fiókjában a bátyám kulcsra zárva őrizgette a körömcsipeszét, egy tubus brillantint, csipeszt, villanyborotvát, egy doboz borotvapengét, egy tubus borotvakrémet, egy üveg Aquavelva arcszeszt, pár ampulla éjszakahercege-olajat, svájci bicskát, csavarkulcsot, tolómérőt, nagyítót és az iratai tárolására szolgáló, műanyag tokokkal felszerelt pénztárcáját.

Egy jéghideg májusi reggelen riadtan ébredtem, a baromfiudvarban ijedten kotkodácsoltak a tyúkok, kalapált a szívem, hideg futkosott a gerincemen, elgyengült a lábam, zúgott a fejem, mozdulatlanná dermedt testem a jéghideg cementpadlón hevert, körülöttem sűrű kátrány, szét tudtam volna morzsolni az ujjaimmal, vaksötét vett körül, a szörnyűség szaga, a szemem kigúvadt, iszonyat, vaksötét, ekkor hallottam meg a lemerülő elemek, sercegés, interferencia közepette az el-elhalkuló hangot …”A BBC-rádió portugál nyel(…) Londoni ad(…) új utasí(…) Cataguases városá(…). A támad(…) a vár(…) ügynökei szeri(…) kelet(…)rányból várh(…), a flot(…). Ekkor hirtelen, egy áruló pillanatban csend telepedett a világra, és minden ragacsos, büdös, iszamós folyadékká változott, kiömlött, és saját magába fulladt.

Korán reggel az ébresztőóra. Anyám felkelt, kivett egy tálat a szekrényből, kitárta a konyhaajtót, megnyitotta a csapot a mosóteknő fölött, vizet töltött a tejes kancsóba, fölrakta a tűzhelyre, cukrot tett bele, meggyújtotta alatta a lángot, bement a szobába, és azt mormolta: „Reginaldo, öt óra van, Reginaldo!”, aztán átment a nappaliba, és azt mormolta: „Mirtes, öt óra van, Mirtes!”, visszament a konyhába, kukoricát töltött egy konzervdobozba, kilépett az udvarra, és hívni kezdte a tyúkokat, piiii-pi-pi-pi, piiii-pi-pi-pi, apám köhögött… aztán… a kávé illata… Mirtes mormol valamit… a bátyám kinyitja a kisasztal fiókját… a serpenyőben sülő kenyér illata… „a nagy hideg”… „idén”… „aznapi kifizetéssel”… Reginaldo biciklije, a színes küllődíszek zaja… Mirtes fapapucsának kopogása…”Isten vele, anya… Isten vele, apa…” A bőröm lángra gyújtotta a ruhámat, a verejtékem átnedvesítette a szalmazsákot. Ez már a halál, gondoltam. Tűz. Víz. Halál. Bevettem Melhoralt és Novalginát, bevettem Coristinát és Connelt, narancslevél-teát és hörghurut elleni teát ittam, lement a lázam, de az izmaim teljesen elernyedtek.

Ebéd után anyám: „Elugrok a boltba, azonnal jövök”, elaludtam, de előtte egy tál tejbegrízt töltöttem a gyomromba. A szél zajt csapott a kertben: felborította a kút mellett száradó vágódeszkát, felborította a ruhaszárítóra kiakasztott váltóruhát, port hozott a parlagon hagyott legelőről, szétszórta a szemetet, megrémisztette a tyúkokat, meddig tart még ez a cikázás? Fejem anyám ölében, „Félrebeszél ez a gyerek, Ti?o, készítek szegénykémnek egy sárgadinnyeteát”. Elkaptam apám karját, „Apa…meg fogják támadni…”, „Kicsoda?, fiam, ki…”, „Ők, apa… meg fogják támadni… repülővel…”, „Ki mondta ezt neked, fiam?”, „A rádió… az a férfi… a rádióban…”. Apám megsimogatta a homlokomat, „Félrebeszélsz, fiam… Nyugalom, minden rendben van. Nyugalom…” És kikiabált anyámnak, „Geni, gyere gyorsan… a kicsi… A láza…”

Miután elmúlt az ijedség, belemerültünk a június kékséges nyugalmába és a szelíd júliusi vakációba.

A tanítás második hetében, augusztus közepén egy délután a bádogviskók között, a dombtetőn épp a hangyák vonulását figyeltem, egy rendkívül jól szervezett, két irányban haladó fekete utat, vajon hol lehet a bejárata a hangyabolynak, ennek az örökké mozgásban lévő csatárláncnak, mely a föld mélyébe vész, meg kellene tudni, hogy könnyebben legyőzhessem őket, amikor a lustán dél felé vonuló, gyér, rózsaszín-fehér felhők borította ég váratlanul eszembe juttatta a repülőket, motorjaik visító zaját… akkor hajnalban… a rádió hangjai… Nem, nem álmodtam, nem volt lidércnyomás, hallottam, magamnál voltam… Cataguasest le fogják… le fogják… bombázni! Levágtattam a lejtőn, és ahogy kifulladva hazaértem, Reginaldóba botlottam. „Hogy szalad ez a kis gazember…”, „Reginaldo…”, „Na, mi van?” „Az van, hogy…” „Semmi… nincs semmi…”…

– Mi bánt, fiam, mért emészted magad? – kérdezte anyám, miközben fehérneműt teregetett a napon, hogy kiszívja a színét.

– Semmi, anya.

– Ne hazudj az anyádnak, fiam… Mostanában sokat lógatod az orrod… olyan rosszkedvű vagy… Talán nem tetszik az új ház? 

– De, anya…

– Akkor… szerelmes vagy… Mi?

– Ugyan már, anya! Nem erről van szó… Ez komoly dolog, anya… Nagyon komoly… Egyáltalán nem vicces…

Anyám a nagyra nőtt angolai sásra öntötte a lavór alján összegyűlt szappanos vizet, gyűrött kötényébe törölte a kezét, és megállt előttem.

– Történt valami, fiam?

Megpróbáltam eltolni magamtól, de ő megragadta a karomat, és mélyen a szemembe nézett.

– Válaszolj, az isten szent fiára kérlek: történt valami?

Az asztal körül, az egész család előtt kérte az apám, hogy ismételjem meg, osszam meg velük, amit tudok.

– De hát már elmondtam, apa…

– Mondd el újra… Reginaldo és Mirtes még nem hallotta…

Leszegett fejjel, szégyenkezve, sarokba szorítva, Ki fognak nevetni, nevetni fognak rajtam…, hebegni kezdtem, „Azt… hallottam… a rádióban… hogy bombát fognak dobni… Cataguasesre… hogy mindenki…”

Reginaldo nagyot csapott az asztalra, és felkiáltott:

– Miféle rádióban, jóember! Apám, ez a gyerek álomvilágban él, mindenféle meséket kitalál…

– Szerintem baj van a fejével – mondta Mirtes.

Szinte röpülve menekültem a Paraíso fölött húzódó, feltöltött kis dombra, soha többé nem akartam betenni a lábam abba a házba, olyan dühös voltam Reginaldóra és Mirtesre, akik igazából nem is az édestestvéreim, csak együtt nőttünk fel, ahogy azt egyszer Neuma néném elmagyarázta nekem, engem árvízkor fogtak ki a vízből, anyám a mellkasáig érő vízben gázolva, egy kis kosárban talált rám, a kosár füle fennakadt egy narancsfa ágán. „Nem márciusban születtél? És márciusban talán nem esik mindig az őszi eső? Nahát akkor!” A dombtetőre fölkanyargó kis földúton indultam el, amelyet felszántottak a vízfolyások, kődarabok sebezték a lábam a papucsban, mély árok, beteg házak a sárga, poros talajba tapadva, a tető az ablakkeret magasságában, disznószag terjeng a levegőben, kis manióka-ültetvény, ványadt zöldségek elszórtan, egy macska nyújtózik az ablakban, egy másik a nappali ajtajában, mocskos szőnyegen összegömbölyödve, két kisgyerek fetreng az udvaron a porban, kóbor kölyökkutyák mindenfelé, mentem tovább, hézagos háztetők, itt egy barakk, amott egy előtető, lenn a Beira Rio negyedet körbefolyja a Pomba folyó, az is Paraísóhoz tartozik, beléptem a sűrű erdőbe, egyszer eljöttem ide anyámmal tűzifát gyűjteni, oda, ahol a fák csúcsain összefonódnak a levelek, a nap sugarai pedig csak úgy érnek le az aljnövényzethez, ha átküzdik rajtuk magukat, „Jár itt farkas, anya?”, „Farkas? Dehogy jár, fiam”, felmásztam egy pitangafára, összekentem magam indián cseresznyével, kinyújtóztam, elbóbiskoltam a csöndben, káprázott a szemem a levegőben kígyózó fényes szerpentinektől, észre se vettem, hogy a délutánt már maga alá gyűrte az éjszaka. Kétszer is elmentem a házunk előtt, hová lett a bátorságom?, ám a kukoricakásához sülő fokhagyma illata, a fürdés meg a tiszta ruha ígérete, és az, hogy utána bebújhatok a jó meleg takaró alá, meggyőzött. Kétségek közt vergődve léptem a házba, és lábujjhegyen osontam a konyhába; anyám, ahogy az várható volt, elkapta a bal fülemet, „Hol a csudába bujkáltál eddig, te elvetemült?”, veszekedett velem, „Jaj, jaj, anya, a fülem”, „Már mindenkit a frász kerülgetett miattad, te komisz kölyök!”, kiabálta vértelen ajakkal, „Azt akarod, hogy halálra rémüljek, mi?”, az ujja szinte az arcomban, „Most rögtön irány a fürdő!”, a fenekemre húzott egyet, „Apád majd megbolondult! Az egész várost végigloholta… a semmiért! Hol bujkáltál, mi?, micsoda nap! Hol voltál, mi? A pintangafáknál? Egyedül? És miért kellett neked odamenned, mi? Miért? Szüzmáriám! Hát így vagyunk… Ezek a gyerekek… Ajjajjaj”. Lesütött szemmel ülök a vacsoránál, Reginaldo közömbös, Mirtes grimaszol, apám halk szavú fejmosása jobban éget, mintha megvesszőzött volna.

Október közepén a rádió sercegése ragadott ki az álmomból. Óvatosan, nehogy felébresszem Reginaldót, a hajnali sötétben odamásztam a rádióért, beleakasztottam az ujjam a pántjába, magammal húztam, fölültem az ágy szélére, megkerestem rajta a ki-bekapcsoló gombot, de mielőtt megtaláltam volna, tisztán és világosan a következőket hallottam, „A BBC-rádió londoni adását hallják, újra portugál nyelven közvetítünk. Új utasítás Cataguases lakóinak: a CIA ügynökei szerint a németek december végén támadnak. Kelet felől érkeznek, és egy repülőszázaduk kegyetlenül végig fogja bombázni a várost, hogy megnyissa az utat a lovasság és a gyalogság előtt. Ismét azt tanácsoljuk: mozgósítsanak!” A testem egyensúlyát vesztett pörgettyű lett, kalapált a szívem, hideg futkosott a gerincemen, elgyengült a lábam, valaki dörömbölt a fejemben, vaksötét vett körül, a szemem kigúvadt, elhúztam a függönyt, mely a szüleim szobáját elválasztotta a konyhától, beléptem, „Mi baj?”, „Én vagyok az, anya…,”, „Ki az, Geni?”, „Én vagyok az, apa…”, „Gyere ide, fiam… Mi történt? Rosszat álmodtál?” „Anya… apa… én… én… én megint hallottam… megint…”, „A háborút?” kérdezte apám aggódva, miközben betette a fogsorát, „Igen… a háborút…” válaszoltam, miközben befúrtam magam közéjük. Másnap apám a nyakába vette a várost, megpróbált kihallgatást kérni az illetékes hatóságoktól:

Dr. Manoel Prata polgármester Juiz de Forában tartózkodik „Egészségügyi okokból”, magyarázták, „Nem tudja, mikor jön vissza?”, „Nem tudom megmondani”;
Levindo Novaes városi tanácsnok, akit apám látásból ismert, türelmesen végighallgatta őt, miközben odaköszönt néhány ismerősének a Comércio utcán, „Seb… Sebasti?o? Sebasti?o úr, igen! Tehát Sebasti?o uram… én ezt az egészet, komolyan, hogy is mondjam?, furcsának… már-már abszurdnak tartom… De nyugodjon meg, valamelyik ülésen majd javasolni fogom, hogy vitassuk meg… Efelől megnyugodhat… Nos, Sebasti?o uram, nekem mennem kell… ha szüksége van valamire, ne zavartassa magát… keressen föl nyugodtan…”;
Heraldo atya a Munkás Szent József templomban a sekrestye ajtajáig kísérte apámat, kezét a vállán nyugtatta, és mosolyogva azt mondta neki, „Sebasti?o uram, ez az egész csak a gyerek képzeletének játéka… puszta képzelődés…”;
Zé Pinto, a korábbi háziúr, akivel jól ismerték egymást, „Verje el alaposan nadrágszíjjal, kenjen paprikát a szájára, hogy ne találjon ki többet ilyen hazugságokat. Akar egy jó tanácsot?, minél előbb tegye meg, különben később… később már nem  lesz mit tenni… Hallgasson rám…”;
Dr. Manoel Prata polgármester Belo Horizonte-ban van, „El kell rendeznie egy problematikus ügyet”, magyarázták, „Nem tudja, mikor jön vissza?”, „Nem tudom megmondani”;
A Cataguasesi Gimnázium igazgatója, Guaraciaba dos Reis tanár úr hatalmas, fekete, zsakarandafa-íróasztala mögül, melyet egy üres, hosszú nyakú váza és egy kis, görög gipsz mellszobor díszített, így érvelt: „Sebasti?o… Sebasti?o uram… Mindenekelőtt tisztázzunk valamit: amióta 1945-ben, ismétlem, 1945-ben a németek elvesztették a második világháborút, még haderejük sincs… És ha ez nem is így volna, gondoljon bele, uram… egy ilyen hírről akkor is tudnának, legalább az elnök tudna róla, egyetért velem? Ráadásul, magunk között szólva, Sebasti?o uram, ha valaki meg akarná támadni Brazíliát, miért pont Cataguasesszel kezdené?, hm, Sebasti?o uram, meg tudja nekem magyarázni, miért pont Cataguasesszel kezdenék? Nézze, a maga fia jó tanuló, törekvő, jó magaviseletű gyerek… nem lehetne esetleg… Sebasti?o uram… hogy… megvizsgáltatja… egy orvossal… egy… pszichiáterrel… ki tudja, hátha valami baj van a fejével… egy egyszerű kezelés megoldaná… Itt van például dr. Gilson Machado… ismeri őt, ugye? Nahát akkor… állami rendelőintézetben rendel… csak végig kell állni a sort… korán menjen… húzzon sorszámot…”
Dr. Aníbal Resende rendőrfelügyelő megszorította apám kezét (bajtárs), „Köszönöm, Sebasti?o úr, hogy elfogadta a meghívásunkat. Ez csak még jobban meggyőz róla, hogy itt valami fatális tévedésről van szó… és mi most rá fogunk világítani magának… (cigarettára gyújt) Üljön le, Sebasti?o uram, helyezze magát kényelembe. Nos, nem akarok kertelni, Sebasti?o uram, rögtön a lényegre térek: 
(ironikusan, megváltozott hangon) miféle szerencsétlen történetet terjeszt itt maga, Sebasti?o uram, hogy Cataguasest meg fogják támadni a németek? Ki találta ki ezt az épületes nagy baromságot, Sebasti?o uram? (halkabban, megértően) Sebasti?o uram, hadd magyarázzak el magának valamit: maga és az egész családja jóravaló, ismert, rendszerető, kötelességtudó népek… Nos, hallott már az úr a kommunistákról? (kioktatva) Léteznek olyan emberek ebben a hazában, akik el akarják vetni a félelem magvát, hogy a testvér testvért öljön (felerősödik a hangja, izzadtságcseppek folynak végig a homlokán) (Színpadiasan hadonászik a kezével), Oroszország, a kommunisták kezén akarja látja Brazíliát!, Sebasti?o uram, Oroszországén!, ahol a keresztény értékek mit sem érnek, ahol a férfiak a barátaikkal osztozkodnak az asszonyaikon, a lányok apáikkal hálnak, a papokat pedig puszta szórakozásból felakasztják, ahol nem létezik törvény, csak anarchia, felfordulás, pusztulás… (kiabálva) Ezek a kommunisták terjesztenek olyan híreket, Sebasti?o uram, mint amiket maga terjeszt itt mindenfelé, hogy pánikot, felfordulást keltsenek, bizalmatlanságot ébresszenek…(ököllel az asztalra csap) (Feláll, újabb cigarettára gyújt, megnyugszik) Sebasti?o uram… Sebasti?o uram… hadd tegyek fel magának egy kérdést, és kérem, a legőszintébben válaszoljon nekem: (apám szemébe fúrja a tekintetét), Sebasti?o uram, ismer maga kommunistákat? Látott már valakit közülük? Nem? Tudja, kik a kommunisták? Nem? (Leül, egy zsebkendőbe törli az arcát, visszateszi a nadrágja hátsó zsebébe) (szarkasztikusan) Mi se tudjuk, Sebasti?o uram… Még mi, a rendőrség se… És tudja, miért? Mert nincs a kommunisták homlokára írva… Hogy lehetek én biztos abban, hogy maga, Sebasti?o uram, nem kommunista, amikor pont úgy agitál, mint azok? Nos, jó, adjunk magának egy esélyt, megbízunk magában, Sebasti?o uram. (ellentmondást nem tűrő hangon) Mostantól, a mai naptól fogva megtiltjuk, érti az úr?, megtiltjuk, hogy azért nyissa ki a száját, hogy erről beszéljen. Tilos! És még valami: elkobozzuk maguktól… persze csak átmenetileg… az összes rádiós és televíziós készüléket, amit a lakásban tartanak… (kiabálva) Ehhez nekem semmi közöm! Ha maga még fizeti a televízió részleteit, az a maga baja. A barátja vagyok, Sebasti?o uram, nem tudom, megértette-e! (Kivesz egy papírt a fiókból) (lágyabb, bizalmasabb hangon) Magának van egy fia… Reginaldo? Reginaldo… az egyik nagybátyámat is Reginaldónak hívták… Tehát, Reginaldo a Manufatora gyárban dolgozik, ugye? És egy lánya is van… Mirtes… ő pedig az Industrial vászonüzemében dolgozik? Szép munka, nemdebár, Sebasti?o uram… Jó úton haladnak a gyerekek, Istennek legyen hála (elérzékenyülve). Hát igen, és még lesz, aki azt gondolja majd magáról, hogy kommunista, ha azt látja, hogy elbocsátják a gyerekeit, vagy ha azt látja, hogy a családja nélkülözik… milyen világban élünk, Sebasti?o uram, milyen világban! (barátian) Ja, és ne felejtsen elmenni a gyerekkel a pszichiátriára, ahogy azt Guaraciaba tanár úr javasolta…”; dr. Gilson Machado, a pszichiáter szakorvos azt mondta nekem, hogy várjanak rá odakinn, fordult apámhoz, „Úgy tűnik… a gyerek hajlamos a… skizofréniára… az őrületre… továbbra is figyelni fogjuk… szemmel tartjuk… meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok…”

Láttuk-e valaha felderengeni a boldogságot?

Anyám teljesen összeomlott. Délutánonként a nappali foteljében üldögélt a nyitott ajtónál, melyen még szellő se járt, hogy kiseperje a meleget, színtelen tekintete bele-beleütközött az asztalterítő hímzett mintáiba, melyen nemrég, emlékszel?, a televízió állt, a mi televíziónk, amit még ki se fizettünk.

Sovány, foltos, mosólúgtól kimart kezével megpróbálta eltakarni naptól cserzett arcát, Istenem, segíts!, megpróbálták megérteni, mi történik velük, milyen rossz vette birtokba a házukat, milyen erő fenyegetett azzal, hogy földig rombolja, amiért egy életen át dolgoztak, mi ez itt, Istenem, mi ez?, bele se gondolt, miért kerülik a szomszédasszonyok, miért szöknek előle a komaasszonyok, miért mutogatnak rá ujjal az utcagyerekek csúfolódva, vajon tudnak valamit, amit ő nem?, és ha igen, miért nem osztják meg vele?, miért?, úgy érezte, mintha valami súlyos betegséget hordozna magában, leprás volna, felállt, nagyot sóhajtott, és az ablakon keresztül próbált magyarázatot találni, a ruhák kinn száradtak a ruhaszárítón, a többi nagy halomban állt a szekrényben vasalásra várva, meg kellett főzni a vacsorát, gyűlt a por a sárga falon, anyám lefogyva, mocskosan, kócos hajjal, kidagadó erekkel, „Sebasti?o, Ti?o… a gyerek… lehet, hogy bolond a gyerek, Ti?o? Megbolondult?”

Apám minden életkedvét elvesztette. Rosszkedvűen babrált a szakállával ócska kis zöldséges boltunkban, a négy fal között, rendszeresen olvasta az újságokat, amelyekbe a zöldséget és a gyümölcsöt csomagolta, sorvasztó csöndbe burkolózott, egyre kevésbé érdekelték a világ dolgai, késő délutánonként szétlocsolta a cukornádpálinkát a boltban, mindig majszolt valamit, főtt ebszőlőt, festett tojást, sült kolbászt, és egyfolytában azon rágódott, milyen hazugságokat hordanak össze, hogy fölényeskednek, milyen újdonságokat mesélnek, akik letették a műszakot az Industrialban, otthon pedig késő éjjel leverte a vakolatot a falról a könyökével, bűzlött az alkoholtól, hányásszag terjengett körülötte, és menekült az álom elől, mely tönkretette a hajnalait.

Reginaldo visszament Rejane-hoz – „Csak valami bűbáj lehet”, állapította meg anyám –, már házasságról beszéltek, kelengyéről, bútorvásárlásról, meg arról, hogy egy fedél alatt fognak élni… Mirtes most már úgy gondolta, nem is volna olyan kínos egy magafajtával összeállni…

Csüggedés mindenhol.

Hol a magyarázat ekkora szerencsétlenségre? Hol?

Jó gyorsan otthagytam az iskolát.

Egy vésővel harminc centiméteres négyzetet vágtam az ágyam alatt a cementpadlóba, anyám nagy bánatára. Ásóval gödröt kezdtem ásni. Eleinte vérhólyagok fakadtak ki a kezemen, csak akkor tudtam rendesen folytatni, amikor már teljesen megkérgesedett rajta a bőr, éjjelenként megfeszültek az izmaim, lángolt a fejem, forgott a gyomrom, zakatolt a vesém, csikorogtak a fogaim. A kiásott földet cinkvödörben szállítottam el, kötélre erősítettem a fogóját, fölmásztam a gödör nedves falán, felhúztam a vödröt, majd egy talicskába öntöttem, egy, két, három, négy, öt forduló, amíg tele lett, aztán a ház mögé toltam, közben felkarcoltam a talajt a szobában és a konyhában, és egy szemétdombra öntöttem, ahol korábban a kiskertünk volt, majd újraindult a robot. Amikor két méter mélyre értem, fogtam egy kis kapát, és szélesíteni kezdtem a gödröt, éjjel-nappal, mintha megszállt volna az ördög, őrült módon, gépiesen küzdött a testem, amíg egy kis helyiséget ki nem véstem magamnak, végül két méter mély, egy méter széles és egy méter hosszú lett. Ki is csinosítottam: faékkel kitámasztottam a tetejét, a padlót deszkákkal raktam le, és levittem egy hosszabbítót, a szalmazsákomat, a tollpárnámat. Bádogfedél zárta le a gödör bejáratát.

A falinaptár szerint december közepén járunk.

         BENSE MÓNIKA FORDÍTÁSA