Leora Bilsky

Történetmondók versenye és az Eichmann-per

---

A történelem és a történet szó egy tôrôl fakad, a történész is történeteket mesél. De ki mondja el a történetet, ha maga a történelem kerül az ítélôszék elé?

Izrael állam perére Adolf Eichmann ellen 1961-ben, Jeruzsálemben került sor, és bírósági ítélettel végzôdött. Az ítéletet egyhangúlag mondták ki – a bíróság egy emberként adta meg a hivatalos történetet/történelmet. A tárgyaláson a bírók azonban nem egyedül írják a történelmet, kiveszik belôle részüket az ügyvédek is, akik megszabják a történet keretét, és eldöntik, ki mondja el.2

Gideon Hausner, az Eichmann-per fôügyésze az elsô számú történetíró szerepét vállalta magára. Hatmillió áldozat, hatmillió vádló nevében beszélt.3 Hannah Arendt, aki a The New Yorker tudósítójaként érkezett Jeruzsálembe, szintén az Eichmann-pert beszélte el. A jogi drámában azonban nem hivatalos szereplôként lépett fel, tudatosan vállalta, hogy elmondja az ellentörténetet, azt, amelyik a tárgyalóteremben nem hangzott el, pedig el kellett volna mondani.

Ha valaha beszélhettünk “történetmondók versenyérôl”, itt mindenképpen errôl volt szó. Arendt újraírta a fôügyész vádiratát, felülbírálta Hausner tanúválasztását,4 ellenezte azt az irányvonalat, amely alapján Hausner a tárgyalást vezette,5 újraértelmezte a buntényt,6 végül pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek és meghozta saját ítéletét.7 Eichmann in Jerusalem (Eichmann Jeruzsálemben) címu könyvében gyakran kritizálja Hausner döntését. Hausner a maga részérôl az Justice in Jerusalem (Igazság Jeruzsálemben) címu könyvében csupán egyszer említi meg Arendtet. Egy cikkbôl idéz, amely “Miss Arendt”-et kritizálja, és a lábjegyzetben hozzáteszi, hogy Arendt könyvét több kritikus is megcáfolta, ezért könyvében nem képez további vitaalapot.8 Mindkettôjüket magával ragadta a hév, hogy elôállítsák a “helyes” történetet,9 közben pedig helyenként megfeledkeztek a történetmondás határairól, és mindketten a kizárólagos szerzô szerepét próbálták betölteni.10 Ezért javasolom egy képzelt párbeszéd lefolytatását Arendt és Hausner között, amely, az Eichmann-per kapcsán, megvilágítja nézeteiket a történet, a történelem és az ítélet közötti összefüggésekrôl.

Két elbeszélôt állítok szembe egymással, történetüket két szempontból vizsgálom. Az elsô szempontot az elbeszélés keretének nevezhetjük, amelyen a történet tér- és idôbeli korlátozását is értem. Hausnernél az idôbeli korlátozás a zsidó történelem egészét magába foglalja, míg Arendt csak a XIX. században kezdi elbeszélését. A térbeli korlátokat illetôen Hausner a zsidó nép történetére szorítkozik, Arendt viszont az egész emberiséggel foglalkozik.11 A két elbeszélés összehasonlításában a második szempont, hogy “kinek a hangján” szólaljon meg a történet. Más szóval, az írott dokumentumok beszéljenek-e, vagy pedig a túlélôk tegyenek szóbeli tanúvallomást. Mielôtt azonban rátérnék az ellentmondások megvitatására, elméleti szempontból vizsgálom meg a történet, a történelem és az ítélet közötti kapcsolatot.
 
 

A nyolcvanas évek elejétôl a jogtudomány területén új mozgalom terjeszkedésének lehetünk tanúi, amely jogi és irodalmi mozgalom néven vált ismertté.12 A mozgalom támogatóinak kutatási témája széles skálát ölel fel, kezdve a történetmondás muvészetétôl a tárgyalóteremben, a tárgyalóteremben elhangzott döntések strukturális elemzésén keresztül egészen az olyan ellentörténetek készítéséig, amelyek felfedik a faji és nemi indíttatásokat a jogi diszkurzusban. Hasonló mozgalom lelhetô fel a történetírásban is.13

Annak ellenére, hogy a két mozgalom között érdekes párhuzamok vonhatók, jelenleg nem kívánok ezzel foglalkozni. Dolgozatomban arra mutatok rá, amint a két tudományág Adolf Eichmann-perében találkozik, és azt vizsgálom, hogyan világítja meg jobban az elbeszélôi perspektíva ezt az egybeesést. A történelmi tárgyalások és a történelem tárgyalása abban az útkeresztezôdésben áll, ahol jog és történelem találkozik egymással. Ezt érzékelték kezdettôl fogva az Eichmann-perben is.14 A bírók, akik tudatában voltak a nyilvánosság elvárásainak, és tudták azt is, hogy ítéletük a holocaust “hivatalos történetével” lesz egyenlô, felhívták a figyelmet erre a tendenciára, és bíráskodásuk határát is ennek megfelelôen vonták meg.15 Mindazonáltal sem a bírók, sem az ügyvédek, sem pedig a nyilvánosság nem tudta teljes mértékben elválasztani a történelmet a tárgyalóteremtôl. Az alapvetô kérdés az volt, “milyen történelemrôl van szó?” és “ki mondja el ezt a történelmet/történetet?”

A jog, a történelem és az elbeszélés közötti kapcsolat három, egyenként kisebb témát felölelô kérdésével kezdem: Hogyan kapcsolódik egymáshoz a történet és az ítélet? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a történelmi elbeszélés és az ítélet? Végül pedig, hogyan kapcsolódik egymáshoz a jog és az elbeszélés? Három különbözô szakterületrôl (irodalomkritika, történetírás és jogtudomány) származó íróhoz folyamodom, akik megpróbálták megválaszolni ezeket a kérdéseket. Írásaikban meglepô módon bukkan fel a közös téma.

Walter Benjamin a történet és az ítélet közötti kapcsolatra ad magyarázatot a történetmondás eltunôben lévô muvészetérôl szóló esszéjében, A mesemondó ban: “Mindez arra a mozzanatra utal, amely minden igazi mese sajátja: a haszonra, amit – nyíltan vagy rejtetten – valamennyi magában hordoz. Ez a haszon lehet egyszer valamiféle gyakorlati tanács, másszor valamiféle erkölcsi útmutatás, egy harmadik esetben lehet akár egy szólásmondás vagy életszabály, de a mesemondó mindegyikben tanácsokat osztogat hallgatójának.”16

Benjamin számára a történet nem csupán kellemes idôtöltést, hanem olyan gyakorlati eszközt jelent, amely eligazítja az olvasót a világban. Ugyanis minden történet tartalmazza az ítélet pillanatát, amelyen közösen osztozik a történetmondó és a hallgató. A történetben a tanács, a szólásmondás vagy az életszabály jelenti az ítélet pillanatát. Benjamin azért használja a tanácsadás terminust, hogy ezeknek az ítéleteknek a gyakorlati oldalát hangsúlyozza. Véleménye szerint a történet által szolgáltatott tanács “nem is annyira válasz egy kérdésre, mint inkább javaslat az éppen kibontakozó történet folytatására”. Emberi lényként ítéletünkkel nem csupán elmúlt dolgokra reflektálunk, az ítélet segít a jövô felé vezetô folyamatosság biztosításában. Sôt Benjamin azért tulajdonít oly különleges értéket az ítéletnek a történetmondásban, mert emberi élménybôl fakad, és ettôl késôbb sem távolodik el. Benjamin szemében a mesemondás eltunôben lévô muvészete a modern korban az emberiség irányelveinek elvesztését jelzi.

Hayden White olyan történeteket vizsgál, amelyek a múlt eseményeirôl nyújtanak történelmi beszámolót. White elmagyarázza, hogy ma ahhoz, hogy a történetírás nagyra értékeljen egy történelmi beszámolót, elbeszélés formájában kell megalkotnia.17 White felteszi a kérdést, milyen többletértéket nyújt más formákkal szemben az elbeszélô forma egy történelmi beszámolóban, és meg is válaszolja: az erkölcsi értékítélet. “A lezárás iránti igény a történeti elbeszélésben – vélem – igény a morális jelentésre. Igény arra, hogy a valóságos események sorozatát jelentôségében egy morális dráma elemeiként értékeljük.”18

A történelmi beszámolók korábbi formáival, az annalesekkel és a krónikákkal ellentétben az elbeszélésnek van befejezése. White azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a valóság nem mindig rendelkezik az elbeszélés formális összefüggéseivel, amelynek eleje, közepe és vége pontosan meghatározható. Ezért ahhoz, hogy a valóságot elbeszélés formájába öntsük, a dolgokat olyan normatív rendszer szerint kell újrarendezni, amely minden történelmi elbeszélés sajátja. Más szóval, a történelmi elbeszéléshez szervesen hozzátartozó ítélet az, ami a történeti elbeszélés számára biztosítja a befejezést.

Az elbeszélô forma azonban felveti a történész autoritásának problémáját, mivel “amennyiben a történeti elbeszélés lezárható, amennyiben narratív befejezéssel rendelkezik […] a valóság az ideál buvkörébe kerül. Éppen ezért a történeti elbeszélés cselekménye mindig csalódás, s ezért kell »találtként«, s nem narratív technikák segítségével odahelyezettként bemutatni.”19 White számára tehát az elbeszélés egyrészt egy probléma megoldása (a befejezésre való igény), másrészt viszont új problémát vet fel (a történész autoritását ássa alá). Erre késôbb még visszatérek, amikor azt vizsgálom, hogyan jelentett az elbeszélô forma egyben megoldást és kényelmetlenséget is Hausner és Arendt számára.

A harmadik kérdés közelebb visz bennünket a jog világához. Hogyan kapcsolódik a jogrendszer a környezô társadalmi rendszerekhez, teszi fel a kérdést Robert Cover. Válasza szinte tükörképe annak, amit White is megfogalmazott: “Normatív világunkban jog és elbeszélés elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Minden elôírásnál erôs az igény arra, hogy egy diszkurzuson belül helyezzék el – vagyis az elôírásnak legyen történelme és célja, kezdete és vége, magyarázata és értelme. Az elbeszélésnél pedig erôs az igény a perspektíva megteremtésére.”20

Cover azt állítja, hogy a jog (elôírások) csak akkor nyer értelmet, ha figyelembe vesszük a történeteket, amelyekbe beágyazódik, és azzal az emberi tapasztalattal világítjuk meg, amelybôl származik. Annak felismerése, hogy a jog normatív világa milyen mélyen fonódik bele a közösségi elbeszélések hálójába, arra a központi problémára mutat, amely Covert foglalkoztatja. Cover azt tanulmányozza, a különbözô társadalmi csoportok között hogyan versengenek az elbeszélések annak érdekében, hogy az államjog elismerje ôket, és hogyan vitatkoznak a különbözô csoportok ennek a jognak az értelmén. Ha megértettük, hogyan vesznek részt ezek a társadalmi csoportok a történelmi és a normatív elbeszélések megjelenítésében, fontos részét értettük meg a Hausner és Arendt közötti versengésnek is. Lehetséges, hogy ez a versengés azt a tényt tükrözi, hogy Hausner és Arendt különbözô társadalmi csoportokat képzeltek maguk elé, amikor megfogalmazták mondanivalójukat Eichmann buneirôl.

Most már megpróbálhatjuk egymás mellé állítani a három nézôpontot: a forma (irodalom), a jelentés (történelem) és az igazság (jog) szükségességét. White a következôképpen magyarázza, hogyan kapcsolódik össze mindez: “Ám a Hegel által sugallt, a jog, a történetiség és a narrativitás közötti közvetlen kapcsolat felismerése után meg kell lepôdnünk azon, hogy – a fiktív vagy a valóságos – elbeszélés milyen gyakran elôfeltételezi a jogrend meglétét, melyért vagy mely ellenében az elbeszélés tipikus figurái harcolnak […] Minél öntudatosabban történeti a histográfia bármely formájának szerzôje, annál inkább foglalkozik a társadalmi renddel és törvénnyel, amely ezt megjeleníti, annál inkább elôtérbe kerül e törvény autoritása és annak igazolása, s annál tudatosabban figyel e törvényt fenyegetô veszélyekre.”21

A náci rezsimmel kapcsolatban ez a megfogalmazás megoldás helyett nehéz problémával szembesítette az elbeszélôket, a történészeket és a bírókat. Mindannyiuknak meg kellett birkózniuk a diszkontinuitás valóságával – az egyre mélyülô szakadékkal, mely elválasztja a múltat a jelentôl. A példa nélkül álló esemény megítélésében nem lehetett a hagyományos buntetôtörvény eszközeire hagyatkozni, hiszen a vizsgálttól radikálisan eltérô emberi tapasztalaton alapul. Ahhoz, hogy a náci totalitarista rezsim alatti új társadalmi helyzetnek megfelelô törvényt lehessen alkotni, elôször is meg kellett fogalmazni a korszakot leíró történelmi elbeszélést. Ahhoz azonban, hogy ezt az elbeszélést meg lehessen fogalmazni, fel kellett tételezni egy közös normatív világot. De pontosan ez a világ omlott össze a náci rezsim alatt. Úgy tunik, ördögi kör foglyai lettünk. Ez a kör azonban nem logikai paradoxon eredménye, sokkal inkább a határvonalak megtapasztalásából ered. A határoknak pontosan ez a megtapasztalása jelentett kihívást a regényírók, történészek és bírók számára egyaránt.22

Ezzel a problémával szemben a tárgyalóterem kihívást, de egyben lehetséges megoldást is jelentett. Egy tárgyalás arra kényszerít bennünket, hogy ítéletet mondjunk a múlt eseményei felett, megfogalmazzuk azt a történelmi elbeszélést, amelyre az ítéletet alapozzuk és megteremtsük azt a precedenst, amelyet magunkkal viszünk a jövôbe. Más szóval, az Eichmann-per, mivel találkozópontot biztosított az elbeszélésnek, a történelemnek és az igazságszolgáltatásnak, egyszerre jelentett kihívást és felhívást. Arendt, akit foglalkoztattak ezek a kérdések, a következôket írta riportkönyvében: “Maradt azonban egy alapvetô probléma, amely rejtve ugyan, de minden háború utáni tárgyaláson felmerült, és amelyet itt meg kell említeni, hiszen minden idôk egyik legfontosabb erkölcsi kérdését érinti: az emberi igazságérzet muködését és természetét. Ezeken a tárgyalásokon megköveteltük, hogy az emberi lény képes legyen megkülönböztetni a jót a rossztól még akkor is, ha ebben csupán saját igazságérzete vezényli, amely ráadásul szöges ellentétben áll mindazok egyöntetu véleményével, akik körülveszik ôt.”23

Arendt felismerte, hogy az igazságszolgáltatás, a társadalmi elbeszélések és a történelmi beszámolók hagyományos kerete egyszeruen megszunt létezni, amikor a holocaust felett próbáltunk ítélkezni. Az Eichmann-per a korlátok nélküli ítélkezés problémájával állította szembe az ügyvédet és a történészt. Mint minden más tágyaláson, az Eichmann-pernél is erôsen érzékelhetô volt, milyen nagy szükségünk van arra, hogy a múltbeli események zurzavarát a törvény szabályos paragrafusai alapján ítéljük meg. De ezen a tárgyaláson nemcsak a jogi paragrafusok bizonyultak elégtelennek, hanem az azokat meghatározó történelmi elbeszélést sem fogalmazták még meg. Egyben azonban az Eichmann-per nagyszeru lehetôséget is kínált az ügyvédek és a történészek számára, mert olyan találkozópontot jelentett, ahol egyszerre vált szükségszeruvé, hogy elmondják a történetet, megítéljék a buntényt, és megírják a történelmet. Mindez arra késztette a résztvevôket és a hallgatóságot is, hogy megkezdjék a történet elmondásának és a múlt megítélésének fájdalmas folyamatát, hogy továbbléphessenek a jövô felé.24 Most pedig lássuk, hogyan szállt szembe Hausner és Arendt ezzel a kihívással.
 
 

A két történetmondó, Hausner és Arendt közvetlen összeütközésbe került egy bizonyos fejezettel kapcsolatban, amely kimaradt a tárgyalásból. “Az ötvenedik ülésszak után elérkeztünk a magyar zsidóság fejezetéhez – írja Hausner könyvében. – A tárgyalótermet ekkor egy másik [korábbi] per emléke árnyékolta be.”25

Hausner a Kastner-ügyre utal, amelyet 1952-ben tárgyaltak Machiel Gruenvald, magyar zsidó rágalmazási pereként, aki kollaborációval és árulással vádolta dr. Rudolf (Rezsô) Kastnert.26 1943–1944 során, miközben Kastner Eichmann-nal tárgyalt a nácik javaslatáról: “teherautót emberéletért”, mintegy 400 000 magyar zsidót vagoníroztak be Auschwitz felé. Ugyanebben az idôben Kastner elintézte 1685 zsidó, köztük több barátja és rokona kiszöktetését. Shmuel Tamir védôügyvéd úgy alakította a tárgyalást, hogy az a Munkáspárt (MAPAI) háborús években tanúsított magatartásának politikai perévé vált.27 Ítéletében Halevi bíró a következô elhíresült szavakkal ítélte el Kastner kollaborálását a nácikkal: “Kastner eladta lelkét az ördögnek.” 28 Késôbb, a fellebbviteli bíróság tisztázta Kastnert a vád alól, ez azonban már nem segített rajta, mivel a fellebbviteli tárgyalás során meggyilkolták.29

Az áldozatok perét (Kastner-per) és a hóhér perét (Eichmann-per) gondosan szétválasztották, két autonóm perként kezelték. Az izraeli törvénykezésben egymástól független fejezeteket alkottak, amelyeket “hangszigetelt fallal” választottak el egymástól. A hangszigetelt fal azonban nem tudta elrejteni azt a tényt, hogy a fôszereplôk közül többen is (bírók, ügyvédek és tanúk) mindkét tárgyaláson “szerepeltek”.30 Sôt a két per oly egyértelmuen összefonódott, hogy a fôállamügyésznek a tárgyalás elôtt fel kellett kérnie a tanúkat, hogy a nemzeti egység megóvása érdekében ne rángassák bele a Kastner-ügy keseru ellentmondásait az Eichmann-perbe. Hausner így emlékszik vissza: “Mindenkit felszólítottam, tartózkodjék a belsô vitáktól, hiszen ez a per gyilkos pere, nem pedig az áldozataié.”31

A Kastner-ügy néhol mégis átszivárgott az Eichmann-perbe. Hansi Brandt, Kastner társa a budapesti mentési bizottságban és az Eichmann-nal folytatott tárgyalásokon, tanúvallomást tett. Halevi bíró, aki mindkét tárgyaláson bíráskodott, megkérdezte Brandttól, a bizottság felvetette-e Eichmann meggyilkolásának lehetôségét. Brandt visszautasította a bíró kérdésében rejlô vádat (miért nem lázadt fel?), és azt felelte: “Mentési bizottság voltunk, nem pedig hôsök. Célunk az emberek megmentése volt, azt pedig nem tudtuk, Eichmann meggyilkolása elôsegítené-e ezt.”32 Ez a válasz visszavezetett a nácikkal folytatott tárgyalások legitimitásáról szóló vitához a Kastner-perben. A budapesti ortodox közösség egyik vezetôje, a Judenrat (Zsidó Tanács) tagja, Pinchas Freudiger (Freudiger Fülöp) vallomása alatt a közönség soraiban felállt egy nézô, és magyarul kiabálta a tanúnak: “Maguk megnyugtattak bennünket, hogy ne meneküljünk, közben pedig családjukat kiszöktették”.33 Az incidens minden nyomát gondosan eltuntették a tárgyaláson tett tanúvallomások hivatalos jegyzôkönyvébôl.34

Hannah Arendt azonnal lecsapott erre a megrendezett hallgatásra.35 Amit kitöröltek a hivatalos jegyzôkönyvbôl, rögtön megtalálta útját Arendt riportjába.36 Könyvébôl huszonkét oldalt, a legellentmondásosabb oldalakat szentelte annak, hogy általánosságában vitassa meg a zsidó vezetôk együttmuködését a nácikkal, különösen pedig a Kastner-féle kollaborációt, annak ellenére, hogy ezt az ügyet nem hozták szóba a tárgyaláson.

Arendtnek igaza volt, ahogy az ki is derül Hausner jelentésébôl, amelyben a varsói gettó zsidó ellenállóinak vezetôivel, Jitzhak és Zivia Zuckermann-nal folytatott beszélgetésrôl számol be:

“– Mit fog majd mondani a Zsidó Tanácsokról? – kérdezte Jitzhak. […]

– Ez a gyilkos pere lesz, nem pedig az áldozataié – válaszoltam.

– Csakhogy nem lesz módja megkerülni a kérdést – mondotta Zivia. […]

– Tudom – feleltem –, de az egészbôl az igazság fog kiderülni. Minden szépítés nélkül.

– Akkor rendben van – bólintott a férfi. – A teljes igazságot kell megmondani.”37

Hausner nem tartotta be az ígéretét. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a hatvanas évek elején az izraeli társadalom még alig-alig lábadozott abból a fájdalmas betegségbôl, hogy az áldozatokat okolja saját tragédiájukért, éppen csak elindult afelé, hogy a gyilkosokat hibáztassa.38 E tekintetben az Eichmann-pert Ben Gurion miniszterelnök igyekezeteként is értékelhetjük, aki megszervezte, hogy a jogrendszer alkalmazásával mozdítsák elô ezt a folyamatot.39

Miért ellenkezett Arendt ilyen hevesen ez ellen a próbálkozás ellen? Miért volt olyan fontos számára, hogy a “hóhér” tárgyalásán szerepeljen a Kastner-ügy és a zsidó vezetôk viselkedése? Karl Jasperhez írott magánlevelében Arendt megmagyarázza, miért vette bele ezt a fejezetet a perbe: “Attól féltem, hogy Eichmann képes lesz bebizonyítani […], hogy a zsidók milyen óriási mértékben segítették megszervezni saját pusztulásukat. Ez természetesen a meztelen igazság, de ha ezt az igazságot nem magyarázzuk meg kellôképpen, az erôsebb antiszemitizmust szülhet, mint tíz emberrablás.”40 Ha azonban tüzetesen megvizsgáljuk, ez a magyarázat nem állja meg a helyét, hiszen amikor az ügyész úgy döntött, nem hozza szóba az ügyet, Arendt fogta magát, és saját kezdeményezésére hozakodott elô vele.

Könyve megjelentetése után Arendt éles kritikát kapott, hogy belevette ezt a fejezetet.41 Úgy döntött, nem válaszol a bírálatokra, a válasszal azonban készen állt, és erre utalt is Mary McCarthynak írott levelében (1963. október).42 Ebben elmondja, hogy egy tanulmányt szeretne írni, amely magában foglalná a választ is. 1967 februárjában meg is jelentette a tanulmányt a New Yorker ben. Ezt használtam fel dolgozatom alapjául, amelyben tisztázni szeretném Arendt véleményét a tárgyalás szerepével kapcsolatban, és az okait, miért vette bele riportkönyvébe ezt a fejezetet.
 
 

A tanulmány címe, Truth and Politics (Igazság és politika) az igazság és a politika között fennálló ôsi ellentétre utal. Arendt a perrôl szóló könyvében valóban azzal vádolta Hausnert, hogy politikai megfontolásokat követ, ahelyett, hogy az igazságot és a pártatlanságot keresné.43 Arendt szerint a pártatlanság és a jog úgy kívánta volna, hogy a per a vádlott, Adolf Eichmann tetteire koncentráljon, a politika pedig arra szólított volna fel, hogy teret adjanak az áldozatok tanúvallomásainak a “zsidó nép szenvedéseirôl”.44 Arendt maga sem maradt pártatlan nézô, az Igazság és a Jog pártjára kelt: “A tárgyalás egyedüli és kizárólagos célja az igazságszolgáltatás; még a legnemesebb rejtett cél is csak kisebbíti a törvény fô feladatát, amely a vádlottal szemben felhozott vádak mérlegelése, az ítélet meghozatala és a büntetés kiszabása.”45

Arendt Hausner politikai célkituzéseként értékelte azt a tényt, hogy a “nagy kép” felvázolása érdekében folyamatosan túllépte a tárgyalás szuk kereteit.46 Hausnerrôl írt kritikájában egyfajta szerepcserének lehetünk tanúi: Arendt, a történész az igazság érdekében lép fel, és azzal vádolja Hausnert, a vádlót, hogy a történész szerepét vállalta magára.

Ha azonban alaposabban vizsgáljuk meg a dolgot, kiderül, hogy az igazság és a politika szembeállítása félrevezetô lehet, ha meg akarjuk érteni az Arendt és Hausner között húzódó valódi ellentétet. Véleményem szerint Arendt saját maga sem engedelmeskedett a jog követelményének, és idôrôl idôre a tárgyalás “képének felnagyítása” mellett döntött, különösen, amikor a Zsidó Tanácsok ügye került napirendre. Arendt könyvében megmagyarázza, miért hozta fel a témát: “Azért idôztem ennyit ennél a fejezetnél, amelyet a jeruzsálemi tárgyalás nem tárt valódi jelentôségében a világ szeme elé, mert ez a fejezet nyújtja a legmeghökkentôbb képet arról a morális összeomlásról, amelyet a nácik okoztak a tekintélyes európai társadalmakban – nemcsak Németországban, hanem szinte mindenütt, nemcsak az üldözôk, hanem az áldozatok körében is.”47

Ez a magyarázat merôben eltér attól, amit Arendt eredetileg Jaspersnek adott arról, miért foglalta bele könyvébe ezt a fejezetet. Láthatóan hiányzik viszont a magyarázatból az, amit a jog követelt volna meg, vagyis hogy Eichmann tetteire koncentráljanak.48 Ez azt bizonyítja, hogy Arendt és Hausner közötti ellentét valódi mozgatórugója az, hogy melyik “nagy képet” vázolják fel, vagyis mi legyen a per történetének történelmi kerete. Arendt és Hausner is megértette, hogy az Eichmann-per nem foglalható a szokásos jogi keretek közé. Azt a történelmi elbeszélést próbálták megteremteni, amely Eichmann tetteinek megítélési alapjául szolgálhat. A per pontosan azért bírt ekkora fontossággal, mert a múlt és a jövô közötti senkiföldjét foglalta el,49 azt a területet, ahol az emberek kénytelenek visszapillantani közös múltjukra, és megpróbálják megérteni azt.50 A két történelmi elbeszélés azonban jelentôsen eltért egymástól.
 
 

Hausner a hagyományos zsidó történetírás eszközeivel kívánta áthidalni a szakadékot múlt és jövô között.51 A legutolsó katasztrófát egyrészt a diaszpórában élô zsidók ellen folytatott antiszemita üldözésekkel, másrészt a jelenlegi ellenséggel, Hadzs Amin Husszeini palesztin vezetôvel hozta összefüggésbe.52 Ahhoz, hogy elérje célját, Hausnernek jól látható demarkációs vonalat kellett húznia az áldozatok és hóhéraik közé. Adolf Eichmannt a régi korok üldözôihez, a fáraóhoz és Hámánhoz hasonlította. Érvelésének alapja a zsidók elnyomásának hosszú története volt, amely a Nürnbergi perbôl hiányzó “zsidó történet” megvilágítására szolgált.53 Ennek megfelelôen az Eichmann ellen felhozott vádpontok a “zsidó nép ellen elkövetett buncselekményekre” irányultak.54 Ebben az egyértelmu történetben nem volt helye Kastner és a Judenrat körüli vitának. Arendt erôs kritikával illette ezt a történelmi elbeszélést: “Helytelen történelmi szemlélettel és olcsó retorikával állunk szemben; sôt, ami még rosszabb: ez a hozzáállás egyenesen ellentétben áll Eichmann bíróság elé állításának céljával, hiszen azt sugallja, hogy Eichmann csupán valami titokzatos és elôre elrendeltetett végzetnek, vagy akár magának az antiszemitizmusnak ártatlan végrehajtója, amire talán szükség is volt, hogy felégesse maga mögött »ennek a népnek vérrel bemocskolt útját«, hogy beteljesíthesse célját.”55

Arendt a hagyományos zsidó jelentésrendszerben nem találta meg a megfelelô magyarázatot. Eichmann tetteit a modern történetírás eszközeivel, a közvetlen történelmi körülmények fényében próbálta megérteni. Szerinte a modern kori katasztrófát európai kontextusban, a totalitárius állam megjelenésének idején kell vizsgálni. Eszközéül nem az analógiát, hanem a distinkciót választotta. Valóban egyértelmuen különválasztotta Eichmannt, a férfit a fáraó és Hámán misztikus alakjaitól. A könyvében Eichmannt mint saját korának – a bürokrácia, a tudomány és az ideológia korának – termékét jellemezte.

Amint felismerjük, hogy a történetírásban jelen van az elbeszélés eleme, újabb problémával találjuk magunkat szemben: az autoritás kérdésével.56 Ha Arendt és Hausner is elbeszélôk, akkor melyikük történetét fogadjuk el? Egyikôjük sem foglalkozik ezzel a problémával. Hausner a túlélôk tanúvallomására és a bíróság ítéletére támaszkodik, hogy megjelenítse az ô történelmi elbeszélését és a törvény által megállapított objektív igazság tekintélyét. Arendt, mivel a jogi drámát kívülrôl szemléli, inkább azt hangsúlyozza, hogy helyzeténél fogva a “tények riportere”, bár minimalizálja jelenlétét mint a tények narrátora. Ez a hozzáállás magyarázza meg könyvének alcímét, riport a gonosz banalitásáról. Ugyanez derül ki McCarthyhoz írott levelébôl: “Ahogy látom, ebben a riportban nincsenek »ideák«, csupán tények és néhány következtetés, amelyek általában a fejezetek végén jelennek meg.”57

Igazság és politika címu tanulmányában Arendt visszatér ehhez a kérdéshez, és egyértelmuen kifejti viszonyát a tények és az elbeszélés közötti kapcsolathoz a történetírásban. Itt a történetírás azon elméletét fogalmazza meg, amely hangsúlyozza a tények iránti tisztelet szükségességét, miközben elismeri az elbeszélés szerepének fontosságát.58 Miután kifejti, milyen törékeny a tényszeru igazság, és milyen nagy szükség van arra, hogy megóvjuk, különösen a “szervezett hazudozás” és a “képi manipulálás” korában, Arendt felteszi a kérdést, léteznek-e véleménytôl és értelmezéstôl független tények. Válasza pozitív, bár úgy gondolja, hogy a tények önmagukban nem határozzák meg a történelmi elbeszélést. Véleménye szerint a tények feladata, hogy meghúzzák történelmi elbeszélésünk határait, “ôk jelentik a földet, amelyen állunk” és “az égboltot, amely felettünk ragyog”.59 Arendt azt magyarázza, hogy “még ha elismerjük is, hogy minden nemzedéknek joga van megírni saját történelmét, nem ismerünk el többet, mint azt a jogukat, hogy saját nézôpontjukkal összhangban újrarendezzék a tényeket; azt a jogot azonban nem ismerjük el, hogy magukhoz a tényszeru dolgokhoz hozzányúljanak.”60 Ez a megfogalmazás azonban nem visz elôbbre bennünket, hiszen láttuk, hogy az Arendt és Hausner között húzódó ellentét éppen abból fakad, hogyan rendezzék újra és milyen perspektívából mondják el a tényeket, és milyen keretet használjanak hozzá. Hausner és Arendt is a tény/fikció kettôsségét hívja segítségül, hogy igazolják történelmi beszámolójukat ahelyett, hogy megmagyaráznák, miért rendezték a tényeket történelmi elbeszélô formába. Azt javasolom, vizsgáljuk meg nézeteiket a tárgyalás azon szerepével kapcsolatban, amint az a múltat összeköti a jövôvel, és ennek alapján rekonstruáljuk indoklásaikat.
 
 

A két teljesen különbözô történettel Arendt és Hausner is abban reménykedett, hogy a tárgyalás megbékéléshez vezet. Hausner azt írja: “Csak ilyen tudás segítségével juthatunk el a megértéshez és a múlttal való megbékéléshez .”61 Arendt ugyanezt a nézetet visszhangozza: “Amennyiben a tényigazság elmondója egyben mesemondó is, létrehozza a valósággal való kibékülést .”62 Más szóval, megbékélés csak akkor érhetô el, ha a tényeket emberileg érthetô történetként beszéljük el.63 Arendt nézetei szerint az ítélet alapjául az elbeszélés segítségével történô megbékélés szolgálhat.64 Abban azonban már egyáltalán nem értenek egyet, hogyan is kellene megtörténnie ennek a megbékélésnek.

Hausner kerettörténet-választását a Kastner-per eseményeinek fényében lehet megérteni.65 Kastner perének bírósági végzése, vagyis hogy Kastner “eladta lelkét az ördögnek”, nem zárta le az ügyet, és katarzishoz sem vezetett. Kastner pere olyan volt, mint a múlt traumatikus ismétlése, újra feltépték a sebeket, és ez nem vezethetett a megbékéléshez. Az Eichmann-per egyik célja az volt, hogy a tárgyalás szerkezetét felhasználva a múltat szimbolikusan megfordítsa (az üldözött áldozatokat üldözôvé változtassa), és megoldást kínáljon a fájdalmas múlt feldolgozására. A cél érdekében az áldozatok és hóhéraik között éles demarkációs vonalat kellett húzni.66 Ez volt az oka, amiért a fôállamügyésznek fel kellett szólítania tanúit, hogy “tartózkodjanak a belsô vitáktól”.

Arendt a múlttal való megbékélést egészen másképp képzelte el. Igazság és politika címu tanulmányában rámutat a két per között felállított hangszigetelt fal veszélyeire. Elmondja, hogy az Eichmann-perben a vádló elbeszélésében tetten ért kihagyás nem egyszeru hazugság. Beismerte, hogy riportkönyve nem tár fel semmilyen új, az izraeli társadalom elôtt addig ismeretlen tényezôt, mert “ezekrôl a dolgokról egészen nyíltan és meglepô ôszinteséggel beszélnek az izraeli tankönyvekben”.67 Pontosan emiatt a jelenség miatt tuntek Arendt szemében még veszélyesebbnek a tárgyalásból kihagyott tények. A következôképpen magyarázta a modern kihagyások elméletét: “Azok a tények, amelyek foglalkoztatnak, köztudomásúak, mégis ugyanaz a nyilvánosság, amely tud róluk, sikerrel és gyakran önként tabunak minôsítheti nyilvános megvitatásukat, és titokként kezeli ôket, holott valójában nem azok.”68 Arendt jó ismerôje a történetmondás közösségi aspektusainak, s véleményem szerint épp ezért félt attól, hogy az Eichmann-per “fehér foltokat” eredményezhet az izraeli kollektív emlékezetben.69 Ez a lehetôség a tényszeru igazság törékenysége miatt áll fenn, amelyet “a szemtanúk beszámolói erôsítenek meg és amely tanúbizonyságon alapul; csak annyiban létezik, amennyiben beszélnek róla …”70

Arendt aggodalma a kollektív önábrázolást illetôen politikai filozófiájával áll kapcsolatban. Arendt a tettek filozófusa – minden determinista történelmi iskolát ellenez, mert hisz az emberi újjászületésben, hisz az újrakezdés lehetôségében. Igazság és politika címu tanulmányában azt írja, hogy az emberi újjászületés ténye, a fenyegetô “másképp is történhetett volna”, amely minden valós esemény velejárója – ezek azok a dolgok, amelyek frusztrálják a történészeket, akik egyszer és mindenkorra próbálják megérteni és magukévá tenni az eseményeket. De pontosan az emberi újjászületés megértése az, ami meggyôzi Arendtet arról, hogy jelentésébe belevegye azt, amit a “történet legsötétebb fejezetének” nevez. Így érvel: “A cselekvés elôtt nem a múlt – és persze minden tényigazság a múltra vonatkozik – vagy a jelen, amennyiben az a múlt eredménye, hanem a jövô áll nyitva.”71

Ezen azt érti, egyetlen reményünk arra, hogy tanuljunk és változtassunk (és itt a zsidó nép lányaként elmélkedik) az, ha védekezô mechanizmus nélkül nézünk szembe a múlttal, úgy, ahogy az megtörtént, és megértjük, hogy a jövô nyitva áll a változások elôtt. “Ha a múltat és a jelent a jövô részeként kezeljük – vagyis visszahelyezzük ôket a lehetségesség korábbi állapotába –, a politika világát nem csupán fô stabilizáló erejétôl, hanem a változtatásnak, valami új elkezdésének kiindulópontjától is megfosztjuk.”72

Így tehát kétféle módját láttuk a múlttal való megbékélésnek. Hausner a történet szétválasztása mellett emel szót, és az áldozatok történetére koncentrál az Eichmann-perben. Számára a zsidók mindenkori üldöztetésének ténye történelmi állandó (történelmi determinizmus), amelyen csak a zsidó állam megalapításával lehet változtatni. A holocaustból partikularista tanulságot von le: a zsidókat államuk védelme által ruházza fel hatalommal. Ezzel ellentétben Arendt szemében a zsidó nép üldöztetése olyan figyelmeztetô jel a totalitárius állam veszélyeivel szemben, amely az egész emberiségnek szól. Számára az a tanulság, hogy meg kell erôsíteni a nemzetközi összefogást és a buncselekmények új kategóriáját – “az emberiség ellen elkövetett buntettek” – kell megfogalmazni.

Az Arendt és Hausner közötti ellentét összefüggésben áll azzal, hogy mindketten jól ismerik a precedens szerepét. Hausner elbeszélése rávilágít a folyamatosságra, a náci bunök és az antiszemitizmus elôzményeire. A “zsidó nép ellen elkövetett buntettek” jogi kerete hangsúlyozza a zsidó nép egyedülálló üldöztetését. Ez a történet a jövô felé is mutat – az egyetlen módja, hogy legyôzzük a zsidók végzetét, egy erôs zsidó állam megalapítása. Arendt viszont olyan elbeszélést választ, amely a buncselekmények precedens nélküli természetét emeli ki. Visszautasítja az egyedülállóság elméletét, és azt magyarázza, hogy “a zsidók fizikai megsemmisítése az emberiség elleni buntett, amelyet a zsidó nép testén követtek el”. Hausner elbeszélését a következôképpen cáfolja meg: “csak az áldozatok kiválasztása, nem pedig a bun természete következik a zsidógyulölet és az antiszemitizmus hosszú történetébôl.”73 A jövôvel szembenézve Arendt olyan jogi precedenst próbál megteremteni, amely megakadályozhatja azt a nagyon is reális lehetôséget, hogy ilyen buncselekményeket kövessenek el a jövôben, másutt, más népeken.74

Többen úgy gondolják, hogy Arendt univerzalista nézetei miatt választotta “az emberiség ellen elkövetett buntettek” jogi kategóriáját. Én ezt a feltételezést megkérdôjelezem, és azt állítom, hogy az univerzalista és a partikularista álláspontot kívánta ötvözni. Arendt zsidóként az univerzalista megközelítést tette magáévá. Ahhoz, hogy megértsük ezt a kijelentést, nemcsak az Arendt és Hausner által támogatott különbözô jogi kereteket kell figyelembe vennünk, hanem azt is, ezek a jogi keretek hogyan alakították történelmi elbeszélésüket. Általános hiba, hogy Arendt történelmi elbeszélését “a zsidó nép ellen elkövetett buntettek” jogi kategóriája alapján értékelik. Ahogy már rámutattam, a Hausner által támogatott jogi kerettörténetet az a történelmi elbeszélés alakította ki, amelyben Hausner a zsidók üldöztetését helyezte elôtérbe. Való igaz, hogy ha Hausner jogi kerettörténetében, amely a zsidó történelem páratlanságát hangsúlyozza, szerepelt volna az Arendt által javasolt, a zsidó vezetôség (Judenrate) magatartásáról szóló fejezet, az antiszemita felhangokat ütött volna meg. Ezeken a jogi kereteken belül a zsidó vezetôség együttmuködése a nácikkal inkább a zsidó nép természetét tükrözte volna, mintsem a náci rezsim alatt fennálló körülményeket, hiszen ez a jogi keret nem teszi lehetôvé az összehasonlítást, hogyan viselkedtek más népek a náci uralom alatt. Arendt azt írja, az a tény, hogy “a tárgyaláson szándékosan csak zsidó szemszögbôl beszélték el a történetet, eltorzította az igazságot, még a zsidó igazságot is ”.75 Ezzel szemben “az emberiség ellen elkövetett buntettek” jogi kerete a Zsidó Tanácsokról szóló történelmi elbeszéléssel együtt lehetôvé tette volna az összehasonlítást a náci totalitárius rezsim alatt élô más nemzetekkel és csoportokkal. Ez a jogi keret kontextusba helyezte volna a zsidó vezetôk viselkedését, és egész Európában, minden leigázott nemzetnél rámutatott volna a teljes morális összeroppanásra. Más szóval tehát, Arendt jogi kerettörténete lehetôvé teszi számára, hogy kontextusban beszélje el a zsidó nép történetét, hogy aztán a nemzetközi jogra vonatkozó következtetéseket vonhasson le belôle. Arendt története rávilágít a nemzetközi jogrendszer gyenge pontjaira, amelynek alapja az egyén jogainak védelme, anélkül, hogy valódi védelmet biztosítana az egyes csoportok számára.
 
 

A per keretén belül el kellett dönteni egy alapvetô kérdést – ki mondja el a történetet? Nürnberg olyan precedenst teremtett, ahol a dokumentumok szólaltak meg. Arendt szívvel-lélekkel támogatja ezt a megoldást. Tekintettel a per céljaira, a dokumentumok megbízhatóbb forrást jelentenek. Annyi évvel az események után nem kell a tanúk emlékezôtehetségére támaszkodni. Egy dokumentum nem törik meg a keresztkérdések súlya alatt. Biztos hangon beszél, nem lehet elhallgattatni vagy félbeszakítani. Sôt Arendt attól fél, hogy a szóbeli tanúvallomások utat nyitnak az áldozatok szenvedésinek – a szenvedéseknek, amelyek nem mérhetôk és nem felfoghatók. Arendt azzal a reménnyel érkezett a tárgyalásra, hogy a jogi kategóriák biztosítják majd a megértés lehetôségét.76 Ennek egyetlen módja, írja, ha a vádlott tetteire koncentrálunk, nem pedig az áldozatok mérhetetlen szenvedéseire.77

Hausner nagyon is tisztában volt ezekkel a nehézségekkel. Könyvében azt írja, hogy döntésével, vagyis hogy szóbeli tanúvallomásokra alapozza a vádat, saját pozíciójának meggyengítését kockáztatta.78 Amikor felkészítette a tanúkat vallomásuk elmondására a tárgyaláson, szembe kellett néznie azzal, milyen nehezükre esik történetüket úgy elmondani, hogy annak legyen eleje, közepe és vége. A tanúk különösen nehéznek találták, hogy idôbeli korlátok közé szorítsák tapasztalataikat, ami a táborokban lehetetlen volt. Hausner szembetalálta magát azzal a jelenséggel, amelyet Lawrence Langer “mély memóriának” nevez.79 Hausner a következôket írja: “A tárgyalást megelôzô tanácskozásokon egyikük-másikuk egyszerre csak megszunt értelmesen közölni a tényeket, és beszédük úgyszólván zavarossá vált. A beszámoló addig szabatos és világos volt, egy bizonyos ponttól azonban szakadozott lett és homályos. Nehéznek találták, hogy konkrét kifejezésekkel ecseteljék egy merôben más világ jelenségeit.”80

Pontosan ez jellemezte Jehiel Dinur (K-Zetnik) oly híressé vált tanúvallomását, mielôtt elájult az emelvényen.81 Mindezen nehézségek ellenére Hausner úgy döntött, hogy a túlélôk tanúvallomásán keresztül beszéli el az eseményeket.82

Ha ismeretelméleti szempontból vizsgáljuk az ügyet, Hausner döntése valóban megkérdôjelezhetô. Véleményem szerint azonban nem kizárólag az ismeretelmélet vezette ôt. Tapasztalt gyakorló ügyvédként nagyon jól ismerte a tárgyalások elôadói jellegét. Minden gyakorló ügyvéd tisztában van azzal, hogy egy tárgyalás a legritkább esetben a múlt pontos megjelenítése, sokkal inkább a múlt eseményeinek újra eljátszása koncentrált és dramatikus formában.83 A tárgyalások “színházi” jellege segíthet az igazság feltárásában, amely különben távoli és homályos maradna.84 De a tárgyalást arra is fel lehet használni, hogy a tárgyalótermen belül szimbolikusan újra eljátsszák az eredeti buntényt.85

Eichmann esetében Hausner megértette, hogy a per szerepe nem csupán az igazság elmondása egy elhallgatott buntényrôl. Olyan jogi eljárás kereteit próbálta megteremteni, amely az új buntényhez igazodik. A náci buntények újdonsága nemcsak abban a tervben rejlett, hogy egy egész népet töröljenek el a föld színérôl (az emberi sokféleség ellen elkövetett buncselekedet, ahogy azt Arendt nevezte riportjában), hanem abban is, hogy olyan buntényt kövessenek el, amelynek nem marad tanúja.86 E cél érdekében az eltávolítás és a rejtegetés egész rendszerét építették ki, kezdve a falaktól és a kerítésektôl, egészen a nyelvi szabályokig.87 The Origins of Totalitarianism (A totalitarizmus gyökerei) címu könyvében Arendt “fehér foltoknak” nevezi a buntény ezen aspektusait.88 Paradox módon ragaszkodása ahhoz, hogy az igazságot dokumentumokon keresztül mutassák be, pontosan a nácik által óhajtott elhallgattatást szolgálta volna: az emberi hang mint megbízható tanú szerepe megszunt volna.

Nürnbergben a bíróság engedélyezte a kamera tanúvallomását, bemutattak egy filmet a koncentrációs táborok felszabadításáról.89 A kamera azonban hangtalan figurákként ábrázolta az áldozatokat – “figuren”, elrettentô alakok, akik nem szólalnak meg.90 Arendt volt az elsô, aki a koncentrációs táborokról ebben az értelemben beszélt. A táborok nemcsak a halál eszközének szerepét töltötték be, hanem a náci ideológiai élô “bizonyítékaival” szolgáltak, vagyis azzal, hogy bizonyos népek alacsonyabb renduek más népeknél. Ezt azzal érték el, hogy a foglyokat addig éheztették és kínozták, amíg elvesztették cselekvôképességüket.91 Sôt az elembertelenítés alapvetô részét képezte a cselekedet és a beszéd kötelékének elvágása.92 Ha Hausner úgy dönt, hogy kizárólag dokumentumokra és képekre támaszkodik, megint elhallgattatta volna az áldozatok hangját. Ebben az értelemben az a tény, hogy teret adott az áldozatok tanúvallomásának, etikai/politikai üzenetet hordozott magában. Hausner hajlandó volt jogi kockázatot vállalni, és lehetôséget biztosított az áldozatoknak, hogy statisztikai adatokból emberi lényekké lépjenek elô, akiknek hangjuk és történetük van.

A túlélôk erkölcsi kötelességüknek tartották, hogy tanúskodjanak, afelôl pedig kétség sem merült fel, hogy a vallomásoknak nyilvános fórumon kell elhangozniuk. A nehéz kérdés az, vajon a tárgyalóterem megfelel-e ennek a célnak? Milyen többletértéket nyújt a tárgyalóterem a túlélôk tanúvallomásainak? Megéri-e annak kockázatát, hogy a per politikai perré váljék, a kockázatot, amelytôl Arendt óva intett? Nem hiszem, hogy ez a kérdés, amely a tárgyalások természetére vonatkozik, általánosságban megválaszolható. Véleményem szerint a válasznak egyrészt tükröznie kell a tárgyalás szerkezeti jellemvonásainak, másrészt pedig annak a meghatározott történelmi és társadalmi kontextusnak az áttekintését, amelyben kibontakozik.93 Ezért a holocaust-túlélôk tárgyalótermi tanúvallomásainak értékét csakis az Eichmann-per történelmi és társadalmi körülményeinek fényében vizsgálom.

Az Eichmann-per olyan nyilvános fórumot biztosított a túlélôk tanúvallomásainak, amely minôségében tért el a filmtôl és a könyvtôl. A tárgyalásnak megvan az a feladata, hogy hatásköre révén a magánkezdeményezéseket a nyilvános szférába emelje, az egyes történeteket a közös történet hálójába fonja, amelyet végül a tárgyalótermi ítélet hagy jóvá.94 Ez a tény különösen nagy jelentôséget nyert az Eichmann-perben amiatt, ahogy a holocaust-túlélôkhöz viszonyultak Izraelben az ötvenes években. Ebben az idôben az izraeli társadalom minden olyan túlélôt gyanúsnak talált, aki nem tartozott semmilyen földalatti szervezethez (“Hogy sikerült megmenekülni? Judenrate? Kápó?”). A túlélôkrôl az a negatív kép alakult ki, hogy vagy erkölcsileg korrumpálódtak a náci rezsim alatt, vagy pedig pszichológiai zavarokkal küszködnek. A nácik és a kollaboránsok büntetésérôl szóló törvény beiktatásáról folytatott vita a kneszetben (Izraeli parlament), valamint a büntetôeljárások, amelyeket ennek a törvénynek az értelmében folytattak le a túlélôk ellen, szintén az áldozatok felé mutató vádló ujj képét erôsítik.95 A Kastner-per ennek a viszonyulásnak csak a csúcsát jelentette. A kép megváltoztatásához elég volt nyilvános fórumot biztosítani a túlélôk tanúvallomásainak. Meg kellett változtatni az egész fogalmi rendszert, amelynek alapján a túlélôket gyanúsnak tekintették, hogy a társadalom végre odafigyeljen arra, amit mondani akartak.96 Ennek a változásnak az Eichmann-per biztosított terepet, ahol egyértelmuen meghatározott szerepe volt a vádlónak és a vádlottnak, mivel a túlélôket most elôször állították a vádlók, és nem a vádlottak oldalára. Sôt most elôször állottak a túlélôk az izraeliek mellett (Hausner pernyitó beszédében szemléltette is ezt a változást) a közös ellenséggel – Adolf Eichmann-nal – szemben. Ez a változás segítette hozzá a túlélôket, hogy pozitív beállításban lássák önmagukat, amire szükség volt ahhoz, hogy túljussanak a szégyenérzeten, és nyilvános fórumon szólaljanak meg. Sôt, minthogy a vád a túlélôk tanúvallomásaira alapozta érveit, a tárgyaláson az áldozatok megbízható tanúkként jelentek meg, szavuknak súlya volt.97 Végül pedig minden tárgyalás egyben a közösség törekvése is, hogy a szó eredeti értelmében vett felelôsséget vállaljon a tanúvallomásokért azzal, hogy jogi ítéletet hoz, és valóban ez volt az Eichmann-per jelképes üzenete is.

Azzal a döntéssel, hogy Eichmann bunösségét a holocaust-túlélôk tanúvallomásainak alapján bizonyítja be, Hausner az igazságtételt saját interpretációja szerint értelmezte; nemcsak ahhoz ragaszkodott, hogy az el nem mondott történet elhangozzék, hanem hangsúlyozta annak fontosságát is, hogy ki mondja el ezt a történetet. Arendt végül is megváltoztatta véleményét az áldozatok tanúvallomásainak szerepérôl, aminek oka, véleményem szerint, Hausner jogi procedúrát illetô döntése volt. Mary McCarthynak írt egyik levelében Arendt elmondja, hogy megváltoztatta véleményét a “fehér foltok” létezésével kapcsolatban, mert rájött, hogy “valaki mindig életben marad, hogy elmondja a történetet”.98 Ezt a változást könyvében akkor észleljük, amikor Zindel Greenschpan tanúvallomása alatt Arendt, minden elôzô figyelmeztetés ellenére egyszer csak felkiált: “mindenkinek jár egy nap a tárgyalóteremben” – vagyis, minden áldozatnak. Véleményem szerint Arendt ezen a ponton hirtelen felismeri a bírósági tárgyalás mint nyilvános fórum politikai jelentôségét, ahol az emberi cselekedetek nevet kapnak, és történetté állnak össze. Ezen a ponton hagyja el Arendt azt az ismeretelméleti keretet, amelyhez a pert próbálta igazítani, és a történetmondás tekintetében ráeszmél saját etikai kötelességeire.
 
 

Dolgozatom két részét a Következtetés ben a “fehér foltok” fogalmával szeretném összekapcsolni. Arendt megértette ezt a veszélyt, és ezért szállt szembe a Hausner-féle jogi kerettel, mivel az kizárta Kastner és a Judenrat megtárgyalását. Abban a kérdésben azonban, hogy ki mondja el a történetet, éppen Hausner ragaszkodott ahhoz, hogy az áldozatok szót kapjanak, mivel tudatában volt annak, hogy az izraeli társadalomban igenis léteznek “fehér foltok”. Azt hiszem, így tudjuk megérteni Arendt könyvének Evidence and Witnesses (Bizonyítékok és tanúk) címu fejezetének befejezését: “A fehér foltok nem léteznek. Semmi emberi nem lehet tökéletes, és egyszeruen túl sok ember él ahhoz a földön, hogy a fehér foltok létezhessenek. Valaki mindig életben marad, hogy elmondja a történetet.”99

Mindehhez még azt szeretném hozzáfuzni, hogy minden valószínuség szerint két emberre van szükség ennek a történetnek az elmondásához, akik különbözô kereteket használva, más-más elbeszélô hangján szólaltatják meg azt. Sem Hausner, sem Arendt elbeszélésében ne keressük a korszak értelmének magyarázatát, sem pedig Eichmann pontosan definiált megítélését. Nem kell a kettô között választanunk, hanem meg kell tanulnunk felismerni, milyen fontos a holocaust megítélésében az elbeszélések versengése.

Jegyzetek
 
 

1. Az Arendt in Jerusalem (Arendt Jeruzsálemben) c. konferenciára benyújtott tanulmány – 1997. december 9–11.

2. Pernyitó és záró beszédükben az ügyvédek is szembeállítanak egymással (megszakítás nélkül) elbeszéléseket.

3. Gideon Hausner: Justice in Jerusalem . New York, 1969. 322–324. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, Európa, Bp., 1984. ford.: Balabán Péter, 458–460. o.); Eichmann-per: A vád nyitóbeszéde. (héber) Jeruzsálem, 1974.

4. Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem . New York, 1994. (revised ed.) 268–270. o.

5. Eichmann in Jerusalem , 19–20. o.

6. Uo. 268–270. o.

7. Uo. 277–279. o.

8. Justice in Jerusalem, 465. o.

9. “Helyesen” azt értem, hogy mindketten azt a történetet akarták elôállítani, amely megfelelôen meghatározza az idô- és térbeli keretet, a fôszereplôk megválasztását, az elbeszélôk kérdését stb. Arendt és Hausner egyaránt megértette a per központi szerepét minden további történetben, és pontosan ez a kiváltó oka a vad versengésnek.

10. Az elbeszélô és a szerzô közötti alapvetô különbséggel kapcsolatban l. Hannah Arendt: The Human Condition . Chicago, 1958. 184–186. o.

11. További földrajzi összevetés is lehetséges. Hausner azt szerette volna, ha Európa – Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa – összes zsidó központjának sorsa belekerül az elbeszélésbe. Arendt amellett érvel, hogy az elbeszélésnek csak Nyugat- és Közép-Európára kell szorítkoznia, ahol Eichmann valóban tevékenykedett.

12. Law’s Stories, Narrative and Rhetoric in the Law . Peter Brooks and Paul Gewirtz eds., Yale University Press, New Haven, 1996. 2–13. o.

13. Elazar Weinrib: The Rise and Fall of the Historical Narrative. Zmanim vol. 52, 20–29 1995. (héber); Hans Kellner: Narrativity in History: Post-Structuralism and Since. In: History and Theory. vol. 26, 1–29. o. (1987).

14. Ahogy azt Ben Gurion, Izrael miniszterelnöke kijelentette: “Azt akarjuk megmutatni a világ népeinek, hogyan gyilkoltak meg a nácik több millió embert csupán azért, mert zsidónak születtek, és egymillió csecsemôt, mert zsidó csecsemôk voltak.” Idézet Tom Segev: The Seventh Million: The Israelis c. könyvébôl. Hill and Wang, New York, 1993. 333. o.

15. “A jogi eljárásnak megvannak a maga, törvény által szabályozott lehetôségei, amelyek nem változnak, bármi legyen is a per tárgya. […] A bíróságnak nem állnak rendelkezésére az általános kérdések megvitatására szolgáló eszközök. […] Ennek megfelelôen az általános eseményeket csak korlátozottan tudja megjeleníteni.” Igazságügyi Minisztérium, Izrael állam, The Trial of Adolph Eichmann: Record of Proceedings in the District Court of Jerusalem (6 vols., Jerusalem) v, 2082.

16. Walter Benjamin: The Storyteller, Illuminations, 86 (A mesemondó, ford.: Bizám Lenke. In: Kommentár és Prófécia, Gondolat, Bp., 1969. 98. o.

17. Hayden White: The Value of Narrativity in the Representation of Reality. On Narrativ. W. J. T. Mitchel ed., 1981. 1–23, 6. o. (A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében, for.: Braun Róbert. In: A történelem terhe. Osiris, Bp., 1997. 103–142. o. (White Groce-tól idézi: “ahol nincs elbeszélés, nincs történelem”; és Peter Gaytôl: “a történeti elbeszélés elemzés nélkül felszínes, a történeti elemzés elbeszélés nélkül tökéletlen.”)

18. White, 20. o. L. még: 14, 22. (136). o.

19. White 20 o. (135). o.

20. Robert Cover: Nomos and Narrative. In: Narrative, Violence and the Law . M. Minow, M. Ryan, A. Sarat eds., The University of Michigan Press, Ann Arbor, 1992. 95–172, 96. o.

21. White, 13 (123). o.

22. L. Probing the Limits of Representation: Nazism and the “Final Solution”. Saul Friedlander ed., Harvard University Press, Cambridge, 1996. ( A náci antiszemitizmus, Egy tömegpszichózis története, Uránusz, Bp., 1996.

23. Eichmann in Jerusalem, 294–295. o.

24. Arendt a következôket írja Jaspersnek 1960. december 23-án: Correspondence, 417. o.: “Úgy tunik, az ügy természetében rejlik, hogy a jogi eszközökön kívül más nem áll rendelkezésünkre, hogy valami olyan felett bíráskodjunk és hozzunk ítéletet, amit sem a jogi, sem a politikai terminusokon belül nem lehet megfelelôen megjeleníteni. Éppen ettôl olyan izgalmas maga a folyamat, vagyis a tárgyalás.”

25. Justice in Jerusalem, 340. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, 480. o.).

26. Criminal Case 124/53 The Attorney General v. Gruenvald, 44 P. M. 33 (1965).

27. Leora Bilsky: The Kastner Affair: The rhetoric of “truth” in libel trials and in truth commissions (héber, megjelenés elôtt in: Teoria & Bikoret).

28. Gruenvald supra… 51.

29. Cr. A. 232/55, Attorney General v. Gruenvald, 12(3) P. D. 2017 (1958).

30. Gabriel Bach, a fôügyész helyettese, Benjamin Halevi bíró, Simon Agranat vizsgálóbíró és a tanúk hosszú sora, többek között Yoel Brand, Elisheva Sense és Pinchas Freudiger.

31. Justice in Jerusalem, 344. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, 481. o.).

32. Hansi Brandt: Testimonies in Eichmann Trial.

33. Justice in Jerusalem, 341. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, 482. o.).

34. Eichmann-per: Testimonies vol. VII., 734–774. o. (héber). A hivatalos jegyzôkönyv elvileg nem tartalmazza a közönség soraiból származó megjegyzéseket és kérdéseket, de Freudiger esetében, ahogy Arendt írta ( Eichmann in Jerusalem, 124. o.) a tanú azt mondta: “Mit tehettünk volna? Mit tehettünk volna?”, mire az elnöklô bíró így válaszolt: “Nem hinném, hogy ez válasz a kérdésre” (a kérdésre, amelyet a közönség soraiban tettek fel, nem pedig a bíróság) – a bíró és a tanú szavai kétségtelenül jelentôséggel bírnak a hivatalos jegyzôkönyv számára, mégis kimaradtak. Össze lehet hasonlítani Yehiel Dinur jegyzôkönyvével, ahol a tanú zavarodottsága és az utána következô ájulás egyértelmuen megjelenik.

35. “A jeruzsálemi ügyészség, amely úgy vigyázott, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza az Adenauer-kormányt, ezt sokkal egyértelmubb igazságszolgáltatás árán is elkerülhette volna, vagyis ha a történetnek ezt a fejezetét nyilvánosságra hozza.” ( Eichmann in Jerusalem, 119. o.) “Mrs. Charlotte Salzberger tanúvallomása Theresienstadtról […] bepillantást engedett abba az elhanyagolt sarokba, amelyet az ügyészség következetesen »általános képnek« nevezett.” (uo. 120. o.) “Nagyon is örültek, hogy nem kell »kidolgozniuk« a történetnek ezt a részét.” (uo. 121. o.) “A legsúlyosabb hiba az volt, hogy az általános képbôl kihagyták azt a tanúvallomást, amely a náci hatóságok és a zsidó vezetôk közötti együttmuködésrôl számol be.” (uo. 124. o.).

36. Eichmann in Jerusalem, 124. o.

37. Justice in Jerusalem, 294–295. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, 418. o.).

38. Pnina Lahav: Judgement in Jerusalem: Chief Justice Simon Agranat and the Zionist Century. University of California Press, 1997. 121–165; Hannah Yablonka: The Law for the Adjudication of Nazis and Their Collaborators: Another Aspect to the Question of Israelis, Survivors and the Holocaust. Kathedra, 82, 1997.135–152. o. (héber).

39. Michael Keren: Ben Gurion’s Theory of Sovereignty: The Trial of Adolph Eichmann, in: Politics and leadership in Israel . London, 1991. 46. o. Hausnernek, aki megpróbálta elômozdítani azt a lépést, hogy ne az áldozatokat, hanem az elnyomókat vádolják, és ezért emelt hangszigetelt falat a két tárgyalás közé, óvatosnak kellett lennie, hiszen éppen azok a zsidó vezetôk, mint Hansi Brandt és Pinchas Freudiger, akik Eichmann-nal tárgyaltak, voltak a legfontosabb tanúk bunösségének leleplezésében.

40. Levél Karl Jaspershez, 1960. december 23., Karl Jaspers Correspondence, 1926–1969, ed. Lotte Kohler and Hans Saner. San Diego, 1993. 414, 417. o.

41. Arendt könyvének zsidó körökbôl származó kritikái két fô témára koncentráltak: a Judenratról szóló fejezetre és a Gonosz banalitásáról alkotott elméletére. Mindkettô, érveltek a kritikusok, arra szolgált, hogy elhomályosítsa a különbséget áldozat és hóhér között. Lionel Abel: The Aesthetics of Evil: Hannah Arendt on Eichmann and the Jews. Partisan Review , 1963. nyár, 211. o.; Marie Syrkin, Hannah Arendt: The Clothes of the Empress. Dissent , 1963. ôsz, 341. o.; Marie Syrkin, Miss Arendt Surveys the Holocaust, Jewish Frontier , 1963. máj. 7. o. Néhány interjúban egyenesen azzal vádolták Arendtet, hogy magára vállalta Eichmann védelmét. L. például: Norman Podhoretz: Hannah Arendt on Eichmann, A Study in the Perversity og Brilliance. Commentary , 1963. szept. 201. o.

42. Arendt levele McCarthyhoz, 1963. október 3. In: Between Friends: The Correspondence of Hannah Arendt and Mary McCarthy 1949–1975 . Carol Brightman ed., San Diego, 1995. 151. o.

43. Eichmann in Jerusalem, 5. o.

44. Uo. 5. o.

45. Uo. 253. o.

46. Uo. 119–121, 124, 225. o.

47. Uo. 125–126. o.

48. Arendt úgy gondolta, hogy a teljes morális összeomlás hátterének megértése jobban megfelelne az igazság követelményének, mert megkérdôjelezné a hagyományos jogi doktrínákat a bunös államon belüli felelôsségvállalásról. L. cikkemet: When Actor and Spectator Meet in the Courtroom… Véleményem szerint azonban Arendt érdeklôdése a náci totalitárius rezsim okozta erkölcsi összeomlás iránt túllépte a jogi felelôsség kérdését. Attól félt, hogy ez a jelenség megismétlôdhet a jövôben, és ezért próbálta megérteni eredetét.

49. Hannah Arendt: Truth and Politics, a comment “[az ellentmondásosság] példaként is szolgálhat arra, mi történik, ha valamit a múlt és jövô közötti urbe telepítünk át, ami talán minden reflexió legmegfelelôbb helye”. ( Igazság és politika, ford.: Módos Magdolna. In: Múlt és Jövô között, Osiris–Readres International, Bp., 1995. 233–272. o.)

50. Arendt egyetértett Jaspersszal, aki azt írta a perrôl, hogy “jelentôsége nem abban rejlik, hogy bírósági tárgyalás folyik, hanem abban, hogy történelmi tényeket állapítanak meg, amelyek emlékeztetôül szolgálnak majd az emberiségnek.” Karl Jaspers levele Hannah Arendthez, 1960. december 12., Correspondence, 401–411. o.

51. Haim Moshe Yerushalmi, Zechor.

52. Eichmann in Jerusalem, 13. o. Arendt megjegyzi, a tárgyaláson kiderült, hogy minden olyan hír, amely kapcsolatot tételezett fel Eichmann és Hadzs Amin Husszeini, Jeruzsálem korábbi muftija között, alaptalannak bizonyult.

53. Okait, hogy miért maradt ki a Nürnbergi perbôl, l. L. Douglass: Film as a Winess ‘Nazi Concentration Camps’ before the Nuremberg Tribunal. Yale L. Rev. 449, 459–463; Michael R. Marrus: The Holocaust at Nuremberg.

54. Törvénybe iktatva: A nácik és a kollaboránsok buntetésének törvénye (1950).

55. Eichmann in Jerusalem, 19. o.

56. White, 18 (130). o.

57. Hannah Arendt levele Mary McCarthyhoz, 1963. szeptember 20., Correspondence, 148. o. McCarthyval folytatott levelezésében Arendt több alkalommal is hangsúlyozza könyve “riport” természetét. L. Correspondence Arendt and McCarthy, 146, 147, 148, 152. o.

58. Arendt álláspontjának összevetése Hayden White-éval. Itt útjaik különválnak.

59. Truth and Politics, 264. o. ( Igazság és politika, 271. o.)

60. Uo. 238–239. o. (uo. 244–245. o.)

61. Justice in Jerusalem, 291. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, 413. o.).

62. Truth and Politics, 262. o. ( Igazság és politika, 269. o.).

63. Arendt megmagyarázza, miért nem elegendô a történetmondáshoz a tények puszta felsorolása: “a valóság más és több, mint a tények és események összessége […] A történetben az egyes tények elvesztik esetlegességüket, és egyfajta emberileg felfogható jelentést nyernek.” Uo. 261–262. o. (Uo. 269. o.)

64. “A történetmondó – a történész vagy a regényíró – politikai szerepe az, hogy megtanítson a dolgokat úgy elfogadnunk, ahogy vannak. Ebbôl az igazsághoz való huségnek is nevezhetô elfogadásból fakad az ítélôképesség .” Uo. 272. o. (uo 270. o.)

65. Hausner kerettörténetét valóban a két elôzô per, a Kastner-per és a Nürnbergi per ismeretében lehet megmagyarázni. Kastner pere olyan nyilvános vitához vezetett, amely a résztvevôket politikai hovatartozásuk alapján osztotta meg, de az ügyet nem zárta le, és katarzishoz sem vezetett. Ennél az oknál fogva Hausner úgy döntött, hogy kettéválasztja a történetet, és a hóhér perében nem tárgyalja meg a Judenrat ügyét. A Nürnbergi per kihagyta a zsidó történetet, mert az agresszív hadviselés megítélésének keretein belül az emberiség ellen elkövetett buntetteknek csupán korlátozott megtárgyalására szorítkozott. Erre reagált Ben Gurion, amikor úgy döntött, hogy Izraelben olyan tárgyalást folytat le, amely elmondja a náci rezsim zsidó áldozatainak történetét. Ahhoz, hogy ezt lehetôvé tegye, Hausnernek a “zsidó nép ellen elkövetett buntetteket” kellett hangsúlyoznia. Vagyis a két korábbi per szolgál magyarázatul, miért döntött Hausner az Eichmann-perben ilyen bunvádi eljárás mellett.

66. Hausner kerettörténetét össze lehetett egyeztetni a “diaszpóra elvetését” hirdetô cionista tannal is, amely a diaszpórában élô zsidók életét az üldözések összefüggô sorozataként ábrázolja, a zsidóknak pedig az örökös passzív áldozat szerepét tulajdonítja.

67. Eichmann in Jerusalem, 119. o.

68. Truth and Politics, 236. o. ( Igazság és politika, 242. o.).

69. Arendt szemében a kollektív önbecsapás veszélyesebb, mint a hazugság, mivel velejárója az erôszak a csoporton belül azokkal az egyénekkel szemben, akik ellenállnak ennek a mechanizmusnak, és mivel valószínubb, hogy szélesebb skálán valósul meg. Paradox módon az önbecsapás olyan hazugság, amely gyulöli a hazugságot – eltökélten igyekszik “bunöst faragni emlékezetünkbôl”, hogy “elhitesse saját hazugságainkat”. Uo. 253. o. (uo. 263. o.).

70. Uo. 238. o. (uo. 244. o.); A beszéd, a közösség és a valóság közötti kapcsolatot Arendt jól megragadta a “közösségi érzés” fogalmának magyarázatánál. L. The Human Condition, 208. o.

71. Truth and Politics, 258. o. ( Igazság és politika, 266. o.).

72. Uo.

73. Eichmann in Jerusalem, 269. o.

74. Igazság és politika, 273. o.; “Az emberi dolgok lényege, hogy ha egy tett egyszer megjelent és beírta magát az emberiség történetébe, megismétlôdésének lehetôsége még jóval az után is fennmarad, hogy valójában már rég a múlt emléke lett.”

75. Eichmann in Jerusalem, 12. o.

76. Arendt Jaspershez írt levele, 1960. december 23., Correspondence, 417. o.

77. Eichmann in Jerusalem, 211. o.; A vagy/vagy választási lehetôség (túlélôk tanúvallomása vagy dokumentumok) arra a jelenségre mutat rá, amelyet a totalitárius rezsim alakított ki, vagyis hogy két, egymástól független világ létezik, az áldozat világa és az üldözô világa, amelyet áthidalhatatlan szakadék választ el egymástól.

78. Justice in Jerusalem, 291. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, 413. o.).

79. Lawrence L. Langer: Holocaust Testimonies. Yale University Press, New Haven–London, 1991.

80. Justice in Jerusalem, 294. o. (Ítélet Jeruzsálemben, 417. o.).

81. Eichmann in Jerusalem, 223–224. o.; Hausner is leírja, milyen hatást gyakorolt a “mély memória” Yoel Brand, Kastner társának tanúvallomására, akit Magyarországról küldtek, hogy szót emeljen a “teherautót vérért” terv mellett. Hausner ezt írja: “Rádöbbentem, hogy ez az ember már csak afféle emléklerakat. Jelene nincs; élete rég megszunt […], hiszen a németek naponta tízezer magyar zsidót küldenek a halálba.” Justice in Jerusalem, 354. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, 486. o.).

82. Hausner, hogy lehetôvé tegye a tanúvallomásokat, úgy döntött, enyhít a megszokott kérdés-felelet formán. Arendt élesen kritizálta ezt az eltérést a perrendtartástól: “a vád egyszeruen megtagadta, hogy irányítsa tanúit. A tanúk úgy viselkedtek, mint valamilyen ülés résztvevôi, amelyen a fôállamügyész elnököl, aki beszédük elmondása elôtt bemutatja ôket a közönségnek.” Eichmann in Jerusalem, 121. o.; Arendt nem tudta, hogy a jogi precedenst teremtô Kastner-per a megszokott keresztkérdések formájában zajlott le, ez pedig egyszeruen megsemmisítette a tanúk történetét. L. például Danzing tanúvallomását. Criminal Case 123/54 State of Israel vs. Gruenvald, P. M. 44, 1, 85–88 (héber), Criminal Appeal State of Israel vs. Gruenvald, P. D. 12, 2115.

83. A korábbi Kastner-perben a védôügyvéd például a tanúvallomások ellentmondásos struktúráját használta fel, hogy a tárgyalóteremben újra megjelenítse a tragikus választást a zsidó elit (a vád tanúi) és a megsemmisítésre szánt tömegek (a védelem tanúi) között. L. Bilsky, supra, note 13. A múlt tárgyalótermi megjelenítését szolgáló dramaturgiai eszközök általános megvitatásához l. Mark Osiel: Mass Atrocity, Collective Memory and the Law. Transaction Publisher, New Brunswick, 1997.

84. Milner Ball: The Play’s the Thing: An Unscientific Reflection on Courts under the Rubric of Theater. Stanford L. Rev., 28 (1975) 103. o.

85. Az erôszakos nemi közösülés áldozatai közül például sokan panaszkodnak egy szimbolikus második erôszakra, amikor a tárgyalóteremben keresztkérdéseknek vetik alá ôket.

86. Shoshana Feldman és Dori Laub: Testimony – Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis and History. New York, 1992. 80–82. o. (‘An Event Without a Witness’).

87. Shoshana Felman: The Return of the Voice. In: Testimonies, 208. o.: “A nácik gondoskodtak arról, hogy a zsidók és kivégzésük is láthatatlan maradjon: a haláltáborokat ebbôl a célból fákkal kerítették körbe.” Arendt is tárgyalja ezt a témát a koncentrációs táborokról szóló cikkében: Hannah Arendt: Social Science Techniques and the Study of Concentration Camps. Jewish Social Studies (1950) 49, 59–60. o.: “A legnehezebb elképzelni és a legelképesztôbb megvalósítani azt a teljes izolációt, amely a táborokat választotta el a körülöttük lévô világtól, mintha, lakosaikkal egyetemben, már nem is tartoznának az élôk világába […] A letartóztatás pillanatától kezdve, a külsô világból elvileg senki sem hallhatott többet a fogolyról, mintha máris eltunt volna a Föld felszínérôl.”

88. Arendt elmondja, hogyan képez a totalitárius rendszer “fehér foltokat”, amelyekben minden tett, legyen az jó vagy gonosz, eltunik. Eichmann in Jerusalem, 232. o.; Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei, Európa, Bp., 1992.

89. Lawrence Douglass: Film as Witness, l. fent.

90. Idézve in: Testimonies, 210. o.: “A németek még azt is megtiltották, hogy a »holttest« vagy az »áldozat« szavakat használjuk. A halottak csupán farakást, szarkupacot jelentettek. A németek kényszerítettek, hogy a holttesteket figuren nek, vagyis bábunak, babának vagy Schmattesnek nevezzük, ami »rongyot« jelent.”

91. Arendt: Concentration Camps, 60. o.: “Teljes uralomról akkor beszélünk, ha egy embert, aki mindig a spontenaitás és a kondicionáltság bizonyos keveréke, átalakítanak egy tökéletesen kondicionált lénnyé, akinek reakcióit még akkor is ki lehet számítani, amikor a halál elôtt áll.”

92. Az áldozatokat valóban az motiválta legerôsebben a túlélésre, hogy elmondhassák történetüket. Hausner így idézi az egyik túlélô szavait: “Amikor Varsóban bujkáltam a gettólázadás után, azt hittem, én vagyok az egyetlen életben maradt zsidó a több millió lengyelországi zsidó közül. Tudtam: életben kell maradnom, hogy Hitler veresége után elmondhassam a világnak, mi történt.” Justice in Jerusalem, 293. o. ( Ítélet Jeruzsálemben, 416. o.). L. még: Primo Levi: The Drowned and the Saved (1989).

93. Ez néhány különbséget megmagyaráz az Eichmann- és a Demjanyuk-per között, mert a túlélôk tanúvallomása egészen más történelmi és társadalmi háttér elôtt hangzott el.

94. Felman: Testimony .

95. Trunk: Judenrate .

96. Ha figyelembe vesszük a túlélôk hallgatását az ötvenes évek alatt, megértjük, hogy Hausner azért hagyta ki a Kastner-fejezetet az Eichmann-perbôl, hogy teret biztosítson tanúvallomásaiknak. Arendt tévedett, amikor úgy gondolta, hogy az elhallgatásban csak Hausner vétkes. Ha módja lett volna rá, és a Kastner-ügy az Eichmann-per központi fejezetévé válik, lehet, hogy ez a holocaust-túlélôk további és folyamatos elhallgattatását eredményezte volna. Mint kívülálló, aki nem része az izraeli társadalomnak, Arendt egyrészt élvezte azt a perspektívát, amely lehetôvé tette az ellentörténet kidolgozását, másrészt viszont nem érthette meg azokat a belsô folyamatokat, amelyek az izraeli társadalomban mentek végbe a holocausttal kapcsolatban.

97. Ez különösen fontos annak fényében, amit a túlélôk vallottak a nácik megjegyzéseirôl, miszerint senki sem fogja elhinni történetüket, ha túlélik ezt az egészet.

98. Levél Mary McCarthyhoz, 1963. szeptember 20. In: Between Friends, The Correspondence of Hannah Arendt and Mary McCarthy . Ed. Carol Brightman, San Diego, 1995. 147. o.; Eichmann in Jerusalem, 232–233. o.

99. Uo.