1. Dr. Baruh Goldsteint a sötétség leple alatt, zuhogó esô áztatta sáros mezôn temették el Kirjat Arba biztonsági kerítésénél. A mártír koporsójának megérintéséhez csak azok számítottak eléggé tisztának, akik aznap alámerültek a mikvében. A gyászolók csöndesek voltak, mintha Goldstein szenvedélyével az övék is kimerült volna. Halk áhítat volt érzékelhetô közöttük, amilyet csoda láttán él át az ember: a barátról és szomszédról, akirôl eddig mindenki azt hitte, hogy ismeri, hirtelen kiderült, hogy a sors küldötte. A megrendültség és a fájdalom mögött azonban némi önelégültség is érezhetô volt: most végre meglátják a gójok, milyen veszélyesek is vagyunk valójában.
A Jerusalem Report engem küldött ki, hogy a temetésrôl tudósítsak, de elrejtettem a noteszomat; az újságíró itt ellenségnek számított. Így hát csak kulcsszavakat jegyeztem a tenyerembe a híres rabbik dicshimnuszaiból. A dicshimnuszokból, melyeket annak az embernek a tiszteletére zengtek, akit huszonkilenc imádkozó muzulmán lemészárlása után lincseltek meg a hebroni szent Mahpéla barlangban: caddik, hôs, egy Pinhász, aki azért ragadott fegyvert, hogy visszaadja Izrael becsületét. Életemben elôször féltem zsidók között.
A 1994. február 25-i vérfürdôt Goldstein messianisztikus tettnek szánta. Kahanista volt, és abban hitt, hogy a Messiás nem a világbékét hozza el, hanem a zsidók bosszúját a "gójok" felett. Számára a megváltás azt jelentette: most a zsidókon a sor, hogy az elszenvedett megaláztatásokért visszavágjanak a többi nemzetnek. Ezért követte el tettét épp a kahanisták bosszúünnepén, purimkor, amikor a Mordehájnak szánt bitóra Hámánt lógatták föl.
Azt az Izraelt, ahova 1982-ben költöztem, nem szokványos nemzetállamnak, nem is holmi szent földnek képzeltem, hanem a küszöbön álló messianisztikus kinyilatkoztatás központját láttam benne. Eljött az idô, és Izrael volt a hely.
Úgy képzeltem, hogy a politikai valóságból átléptünk a metatörténelembe. A zsidóság Auschwitzba gyûjtését eltörölte a zsidóság gyülekezése Cionban. Természetesen századok óta mi voltunk az elsô generáció, amely a "Messiah now"1 eszméjét hirdette. A náciktól a tökéletesen funkcionáló poklot örököltük. Csak az ellenvízió utópiájának megidézésével válthattuk meg Izrael és a történelem Istenét a végzetes eljelentéktelenedéstôl.
Jeruzsálem utcái a világvégét hirdették.Szukkotkor, a Messiás-várás ünnepén norvég, texasi és ghánai keresztények ezrei vonultak az "város utcáin a zsidóság iránti szolidaritásból pálmaágat lengetve és sófárt fújva. Ézsaiás látomását valósították meg arról, hogy a nemzetek imában emelkednek Jeruzsálemhez. A messianisztikus valóság hatással volt hétköznapjaink illúzióira: egy reggel, vásárlás közben kis izraeli zászlókat ritmikusan lobogtató és az eljövendô megváltásról héberül éneklô japánok százaival találkoztam. És a cionisták még azt képzelték, hogy a zsidó létet épp itt, egy ilyen helyen fogják normalizálni?
Mások számára nem hallható hívószóra a látnokok Jeruzsálemben gyülekeztek. Egy csoportosulás valamennyi nemzetbôl toborzott világkibucot akart alapítani: a jövendô emberiség csíráját. Egy barátom napenergia-vállalatot alapított, azzal a céllal, hogy Izrael a szó szoros értelmében a nemzetek fáklyájává váljon hogy míg az arabok energiája szennyezett, és a földbôl származik, a miénk felülrôl jöjjön, és gyógyítson.
Rokonságot éreztem az egész
messianisztikus közösséggel. A zsidókat apró
jó cselekedetekre buzdító hábádnyikokkal,
hogy összeadódjon az erô a megváltás kiérdemléséhez,
a Szentélyben tartandó istentiszteletek szabályait
a Szentély-hegy közelében sietve tanuló jesivabóherekkel,
az éjfélkor a Cfát környéki mezôkön
megváltásért kiáltó braszlauer haszidokkal.
Mindannyian az Auschwitz-világon próbáltak áttörni,
hogy megérinthessék a felettük lebegô új
valóságot. Rájöttem, hogy hibásak voltak:
a megpillantott fényt nem tudták megtartani, de a mi korunkban
ôrültek és bolondok részesültek a kinyilatkoztatásokban.
Bármennyire egyszerûek is történelmi manipulációik,
egy alapvetô ponton ekkor még egyetértettünk:
a megváltás eszközei Izrael és a zsidók
lennének.
2. Emil Grunzweig életét egy jobboldali zsidó gránátja oltotta ki 1983 februárjában egy "Peace Now!"2 tüntetésen. A hír hallatára azonnal a helyszínre siettem.
A rendôrség fényszórói vértócsákban úszó elhajított orvosi fecskendôket világítottak meg. A "Peace Now!" tüntetôi döbbenten menekültek. A jobboldali ellentüntetôk egy kis csoportja viszont a helyszínen maradt, és úgy skandálta jelszavait, mintha mi sem történt volna. Szefárd melósok voltak, "neighborhood residents" ahogy izraeli eufemizmussal nevezik ôket.
"Nem tudjátok, hogy egy zsidót öltek meg itt ma este?" kérdeztem tôlük. Jobboldali vezetôk gyakran hívják segítségül a "zsidó vér" kifejezést az arab terrorizmus és a világ közönyének elítéléséhez. Itt most a szó szoros értelmében zsidó vérben álltunk. "Ki küldött ide? élcelôdött egy suhanc , Simon Peres?" A barátai röhögtek.
Számomra Grunzweig halála azért is volt olyan megrázó, mert a vallásos jobboldal, a messianisztikus közösség által szított gyûlölet légköre eredményezte. Míg a többi messianista a megváltáshoz vezetô utat a bibliai területek megtartásához vagy a szekuláris izraeliekre is kötelezô tefilin viseléséhez kötötte, addig az én forgatókönyvem a zsidóság egységességére épült. Még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy a Messiás maga a zsidó nép. A fényévnyi távolság, amit a holocausttól Izraelig megtettünk, legborzalmasabb apokaliptikus félelmeinktôl a legvadabb messianisztikus látomásunkig példát adhatna a világnak, hogyan hagyja maga mögött a nukleáris öngyilkosságot, és lépjen át egy új korba. Az emberiség egy mikrokozmoszának egybegyûjtésével és összeegyeztethetetlen, néha szemben álló elemeinek kibékítésével Izrael egy új világtudat bölcsôjévé válhatna.
De ahogy a megosztottság mélyült, a megváltásnak a zsidó egységhez kapcsolása egyre groteszkebb vízióvá vált. Annak dacára, hogy a bal- és jobboldal egyaránt egy, a zsidó történelembôl vett igazságot testesített meg "részvét az idegenek iránt", illetve "óvatosság az ellenséggel szemben" , az egydimenziós zsidóság nemzetévé kezdtünk válni, képtelenül arra, hogy konfliktusainkat megoldjuk. Nem vitatkoztunk, hanem jelszavakkal, autóink hátsó ablakait elborító politikai matricákkal és haragos szónoklatokkal gúnyoltuk egymást.
Politikai ellenfeleinkben már nem
egyszerûen csak az ország jólétére, hanem
a puszta túlélésünkre leselkedô veszélyt
láttuk. A telepesek örök, végezetül vesztes
harcra kárhoztattak bennünket az arab világgal, a békéért
tüntetôk pedig felemésztették erôtartalékainkat
a kiûzetésünkrôl álmodozó ellenségeinkkel
szemben.Izraeli ismerôseim kezdték elveszíteni az összetartozás
legalapvetôbb érzését is: egy baloldali azzal
intézett el egy, a hebroni zsidók elleni terrorista merényletet,
hogy nem érinti közelebbrôl, mint egy brazíliai
gyilkosság, egy ultraortodox zsidó pedig megkönnyebbülését
fejezte ki, hogy egy merénylet számos izraeli áldozata
közt nem volt "közülünk való". Emil Grunzweig
meggyilkolását egyre baljósabb elôjelnek éreztem.
3. Nem sokkal azután, hogy Jeruzsálembe költöztünk, feleségemmel úgy döntöttünk, hogy hebraizáljuk vezetéknevünket. A "Halevi"-t, azaz a "levita törzsbeli" nevet választottuk, a Szentély muzsikusaiból álló törzs nevét, mert íróként jelképesen Isten szolgálatába ajánlottuk alkotóerônket. (Én is a leviták törzsébôl származom, próbáltam a szkeptikus belügyminisztériumi hivatalnoknak elmagyarázni, amikor törzsi származásom bizonyítékát követelte.)
A Szentély-hegyet egy diaszpórazsidó szemével néztem: nem konkrét helyet, inkább egy lelki megdicsôülésre vágyó, számkivetett nép ártatlan metaforáját láttam benne. A Szentély testesítette meg azt a reményt, hogy Isten és zsidóság újra közel kerülhet egymáshoz. Természetesen nem állatáldozatok bemutatásáról vagy a Sziklamecset lerombolásáról álmodoztam. Fantáziámat nem mozgatta meg a vallásos cionisták között népszerû poszter sem a Szentély-hegy fotójára montírozott Második Szentély oszlopos modelljével. Azzal, hogy betartva az ortodox tilalmat, nem léptem a Szentély-hegy területére, hallgatólagosan tudomásul vettem a Szentély érinthetetlenségét, amit a politikai realitás kényszerített rá. Egyelôre a Szentély a misztikum, nem pedig a politikusok szférája, melynek sorsa a messianisztikus folyamat legvégén fog eldôlni.
És mégis, észrevétlenül bár, de vonzott a Szentély-hegy. Egy egész éjszakán át tartó széderen, Jeruzsálem "városában barátainkkal fél óra hosszat táncoltunk az asztal körül az Adir hut énekelve: "Felépíti Házát, gyorsan, gyorsan, a mi idônkben." Egy betért zsidó ember, hajdani keresztény szerzetes megölelt, és így örvendezett: "Komolyan mondom, látom magunkat, amint a Szentély hegyén táncolunk!" És abban a pillanatban ez nem is hangzott teljesen valószínûtlennek, hiszen csak ötpercnyire voltunk tôle.
Csakugyan, az aranykupola néha olyan közelinek látszott, hogy a tenyerembe zárhattam volna. Ha nem vigyázott az ember, a számunkra leginkább tiltott hely közelségének igézete a Szentélyt a jövôbôl a jelenbe hozta át, a vágyakozást pedig elviselhetetlenné tette.
1984 májusában az arabok elleni többrendbeli terrorista támadás vádjával zsidó telepesek földalatti csoportjának 15 tagját tartóztatták le. A PFSZ terrorizmusára megtorlásnak szánt merényleteik során két ciszjordániai polgármestert autóba rejtett bombával megsebesítettek, a hebroni iszlám fundamentalista fôiskola három diákját legépfegyverezték, egy izraeli tûzszerész-rendôr pedig bomba hatástalanítása közben megvakult. A csoport néhány tagja azonban nem érte be a megtorló terrorizmussal: a Sziklamecset felrobbantásával akarták közelebb hozni a megváltást. Izrael feltalálta a messianisztikus terrorizmust.
A Szentély-heggyel kapcsolatos összeesküvés vezetôje, Jehuda Ecion, Gus Emunim elsô telepének, Ofrának egyik alapító tagja volt. Mikor 1989-ben Eciont kiengedték a börtönbôl, Ofrába mentem, hogy interjút készítsek vele. Számomra több volt ez, mint interjú: Ecion személyes figyelmeztetés volt a messianisztikus fanatizmussal szemben.
Meglepôen nyájas és jókedélyû volt. Mikor mosolygott ami gyakran fordult elô a barázdák a szeme körül összefutottak. Semmi jelét nem adta a telepesek közt oly gyakori újságíró-ellenességnek, s a legkeményebb kérdésekre is türelmesen válaszolt. Bár vörös hajába és szakállába már ôsz szálak vegyültek, fiatalságának keresetlen tisztaságát még mindig érezni lehetett. "Nem volt túl nagy ár egy muzulmán szent háború kockázata a Szentély megtisztításáért?" kérdeztem. "Isteni parancs írja elô az Házának elôkészítését felelte. Ha módunkban áll, és mégsem engedelmeskedünk, Isten szava ellen vétkezünk." "Nem borzongott a gondolatra, hogy dinamitot helyez a Legszentebb Szentségbe?" "Féltem. Rettegtem. Hogy is vihet valaki robbanószert arra a helyre, amely a világbéke forrása? Sôt tudtam, hogy bûnt követek el. És tisztában voltam azzal, hogy bûnhôdnöm kell majd érte. Természetesen nem ez volt a Szentélyhegy-kérdés ideális megoldása. Mivel a kormány úgysem cselekedett volna, s az alternatíva az volt, hogy egyáltalán nem foglalkozunk vele, úgy döntöttem, ahogy döntöttem."
Jehuda Ecion arra kényszerített, hogy izraeliként valóságos helynek tekintsem a Szentély-hegyet. Attól kezdve, hogy fegyveres messianisták megkísérelték a dzsihádot, a Szentély utáni sóvárgásunk elvesztette ártatlanságát. Akaratlanul én is hozzájárultam annak a szellemi közegnek a megteremtéséhez, melyben Ecion mûködött. Ami ártalmatlan, sôt ihletô képzelôdés volt a számkivetésben, itt katasztrófával fenyegetô valósággá vált.
A Szentélyt nem lehetett kiszakítani
a zsidóság vágyódásában elfoglalt
központi helyérôl. Ám akár a bibliai hetedik
évben, mikor tiltott volt a vetés, a Szentély-hegyet
is parlagon kellett hagyni, messianisztikus csábításainak
ellen kellett állni.
4. A Gus Emunim telepesmozgalommal kapcsolatban ambivalens érzéseim voltak. Úgy gondoltam, megdönthetetlen érvek szólnak a telepek fenntartása mellett: a stratégiai szükségesség, az anyaföld szeretete, illetve annak a nemzedéknek az elutasítása, amely évszázadokon át tartó vágyakozás után, mikor végre visszatért a bibliai területekre, önkéntesen lemondana róluk. Ugyanakkor viszont saját messianisztikus forgatókönyvem a zsidóság egységére épült, és megvalósulását mi sem fenyegette jobban, mint éppen a telepek. Ennek az egységnek az összeomlása túl magas árnak tûnt azért, hogy Izrael földje épségben maradjon.
A vallásos telepesek egyik legfontosabb messianisztikus meggyôzôdését én is osztottam: a zsidó erô feltámadása melyet leghívebben Júdea és Szamária hatnapos háborúban történô elfoglalása jelképez azt jelentette, hogy elérkezett az idô. Izrael katonai diadalai kétségbevonhatatlanul jelezték, hogy a megváltás a küszöbön áll. A következtetés elkerülhetetlennek látszott: hogyha a holocaustot bizonyítéknak tartottuk arra, hogy Isten elhagyta népét, akkor a zsidó erô visszatérése azt kell hogy jelentse, Isten visszatért hozzánk. Sorsunk hirtelen fordulata a végletes tehetetlenség után szinte bibliai gyôzelmek következtek túl mélyreható sokk volt ahhoz, hogy pusztán a politika nyelvén dolgozzuk fel.
A zsidó erô megtestesítôit láttam azokban a telepesekben, akik a hegyekbôl jártak poros Subaru kombijukon jeruzsálemi lakónegyedünk bevásárlóközpontjába. A JESA-i Júdeából, Szamáriából és Gázából összerakott héber mozaikszó zsidók jól néztek ki, sokkal jobban, mint az ortodox zsidók valaha is. Mokányak voltak, magabiztosak, pisztolyuk hanyagul lógott a csípôjükön, s az elithez tartozóként viselkedtek. A "JESA" szó szerint üdvözülés a zsidó erôben rejlô messianisztikus lehetôség nyelvészeti igazolása volt. Noha tartottam attól, hogy a telepek léte milyen következménnyel jár a zsidó egységre nézve, vonzódtam is a JESA-zsidókhoz, a megváltás ígéretének hordozóihoz.
1991. augusztus. El Bureij menekülttábor, Gázai övezet. Nappali ôrjáratainkon képünkbe követ és törött üveget hajigáló gyerekeket hajkurásztunk a szennyvíz áztatta sikátorokban. Éjjel hálószobákat dúltunk föl terrorista gyanúsítottakat, adócsalókat, terrorista merényletek után pedig rendôrségi kihallgatásra elôállítható, találomra kipécézett lakosokat kerestünk.
Egyszer, késô este bezörgettünk valakinek az ajtaján. Egy közeli falra politikai jelszavak voltak mázolva: a feladatunk abban állt, hogy találjunk valakit a menekülttáborban, aki eltünteti ôket. "Iftah, jeis!" kiáltotta tisztünk. "Katonaság, kinyitni!" Gyér arabtudásunk néhány parancsszóból állt. Egy fehér hálóinges tagbaszakadt, kopaszodó férfi félálomban nyitott ajtót. Utasítottuk, hogy szerezzen festéket, és jöjjön utánunk. "Bszéder" mondta héberül. "Rendben." Pár perccel késôbb visszatért, és nekilátott, hogy lefesse a terpeszkedô arab betûket. Tisztünk utasított egy katonát, hogy a teherautó fényszóróját irányítsa a falra, hadd lásson jobban a férfi. Álltunk a földúton a sötétben, és bámultuk: nem szólt egyikünk sem, és nem is néztünk egymásra. A csöndben hallatszott az ecset percegése a falon.
Az egyik reggelen a gázai tengerpart közelében járôröztünk. Megpörkölôdött szeméthalmok sorakoztak egymás mellett. Hirtelen megálltunk: az út közepén egy vászonzsák hevert. Oren, a tisztünk, attól tartva, hogy bomba, odaintett egy középkorú, kúpos kibuckalapos palesztin férfit, aki csak most cserélt fürdônadrágot a bokorban. "Vidd innen a zsákot!" szólt Oren. A férfi rezzenéstelen arccal fogadta a parancsot, mintha a pontos idôt kérdeztük volna tôle. Távolról néztük, ahogy cipeli a zsákot. Oren hátrébb parancsolta az egyik katonát, aki túl közel állt: "Sosem lehetsz elég óvatos!" mondta.
Egy délután egy mezítlábas, bekötött szemû kamaszt hoztak a táborba, akit kôdobáláson értek. Puhány fiú volt, sánta, csak hálni járt belé a lélek; még az alsó ajka is lebiggyedt, nem tudta tartani magát. A szorosan megkötött szemkendô felgyûrte a szemöldökét, s így állandó bárgyú csodálkozást ültetett az arcára. Egy csoport katona gyûlt össze a fogoly körül kíváncsiskodók és kárörvendôk, néhányan erôszakoskodni próbáltak vele, mások igyekeztek megvédeni. Egy katona megszorongatta az alkarját: "Jó kôdobáló kar" mondta. "Ismételd utánam!" szólt egy másik katona a fiúhoz arabul. "Wahad humus, wahad ful, ana bahibb Mismar Hagvul." "Egy humuszt és egy babot, a határôrség elkapott." "Wahad humus, wahad ful" ismételte a fogoly. A tömeg röhögött.
És így ment ez minden évben egy hónapon át. Egyszer a ciszjordániai Ramallah városában egy bérház tetején teljesítettem szolgálatot. Négy emelet magasságban voltunk, a kôdobálók pedig alattunk, így a tetô egyik szögletében könnyítettünk magunkon. Az ember pár nap alatt hozzászokik, hogy a más házának tetejére piszkítson.
Mint hadsereg alig követtünk el atrocitásokat. Összességében nem éltünk vissza a hatalmunkkal ezt bizonyítja, hogy a mindennapos provokációk során a jól felszerelt katonák nem lôtték halomra a palesztinokat. Mintha fegyvert fognának, a tüntetôk célzásra emelték karjukat így kötekedtek, mert tudták, hogy lövétési tilalom van érvényben. Nem voltunk agresszorok, és nem voltunk áldozatok. Inkább s ez azoknak, akik hittek a zsidók kiválasztottságában, így nekem is, sokkal lesújtóbb volt erkölcsileg középszerûek voltunk, hétköznapi emberekként reagáltunk ebben a lehetetlen helyzetben.
A foglyok néha ütlegelést, néha meg cigarettát és üdítôt kaptak. A katonák idônként megsimogatták a gyerekek fejét, máskor meg minden ok nélkül ütötték a palesztin gyerekeket. Fôként apróbb bûnök írhatók a számlánkra, és pontosan ez az, ami velünk mint néppel történt, felfedeztük kicsinységünket. Gázában végre valóra vált a cionisták régi álma, a zsidóság normális néppé vált.
A mi generációnk számára az Intifáda teológiai fordulópont volt. Ráébresztett bennünket, hogy szellemi elbizakodottságunk tarthatatlan. Gázában olyasmit tettem, amit korábban sohasem tartottam volna elképzelhetônek és mindezt az 1967-es, a megváltás izraeli hadseregének tagjaként.
A messianisztikus álmok nem illettek az izraeli valósághoz: a "JESA"-t nem lehetett ráerôszakolni a területekre. A Gus Emunim végzetes teológiai tévedése nem abban rejlett, hogy korunkat messianisztikusként látta, s nem is abban, hogy a területeket benépesítette, hanem hogy a kettôt összekapcsolta, és ezzel a megszállást a messianizmusért folytatott harc arénájává tette.
Gáza értette meg velem, milyen
csôdhöz vezet, hogy a messianizmust katonai erôre alapoztuk.
A zsidó erô és a palesztinok ebbôl fakadó
gyengesége, még ha maguk okozta gyöngeség volt
is nem lehetett messianisztikus eszköz. Továbbra is hálát
adtam azért, hogy erôsek vagyunk, hisz enélkül
nem maradhattunk volna életben a Közel-Keleten, de ezentúl
már nem tudtam a hatalmat önmagáért szeretni.
5. Baruh Goldstein ámokfutásáig a Mahpéla-barlang volt a kedvenc zarándokhelyem. Alkalmanként voltak ugyan feszültségek, azonban a muzulmánok és zsidók jól megfértek egymás mellett ima közben. Ez annál is figyelemre méltóbb, minthogy a hebroni muzulmánok és zsidók a legszélsôségesebbek közé tartoznak. A Sára anya szônyeggel borított síremlékét védô bronzkapu elôtt nem volt szokatlan látvány, hogy egymás mellett imádkozott a tarkón megkötött, színes kendôs zsidó és az álla alatt megcsomózott, fehér kendôs palesztin nô. A szent helyek közül egyedül a Mahpéla volt földönkívüli. Egy zsidó legenda szerint a Mahpélából nyílt az Édenkert bejárata: amikor Ábrahám sírhelyet keresett Sárának, egy fénycsóvát követve jutott be a barlangba, ahol Ádámmal találkozott. Ádám arra intette, hogy az ô feladata az emberiség paradicsomi egységének helyreállítása. A Mahpéla ezt a messianisztikus víziót jelentette. Azt bizonyította, hogy Hebron egyszerre tartozik a zsidókhoz és egyszerre a muzulmánokhoz, és hogy egyik sem szoríthatja ki a másikat. Baruh Goldstein megsértette Mahpéla történelmi érintetlenségét. Mire a mészárlás után több mint fél évvel a hadsereg újra megnyitotta, a megsárgult kôépület a messianisztikus egység hírnökébôl a köztünk lévô szakadék jelképévé vált. Zsidóknak és araboknak külön bejáratot létesítettek, videokamerák kémleltek a csiszolt boltíves oszlopokról. Egy lelakatolt acélajtó elválasztotta Ábrahám és Sára helyiségét Izsákétól és Rebekáétól, megjelölte azt a helyet, ahonnan egykor Goldstein tüzelt; az elôbbibe csak zsidókat, az utóbbiba csak arabokat engedtek be. Képtelen voltam így imádkozni. Amikor megpróbáltam elmélyülni, úgy éreztem, hogy visszavettettem a meggyalázott imádságok világába. Azzal, hogy Goldstein a muzulmánokat az Örökkévaló elôtt térdepeltükben mészárolta le, tudtul adta, mennyire semmibe veszi a judaizmus kivételével valamennyi vallást. Mindez csupán szélsôséges megnyilvánulása annak a megvetésnek, vagy jobb esetben teljes közönynek a nem zsidó világ iránt, melyet annyi ortodox zsidó is oszt. Amikor a betegekért imádkoztunk, kizárólag Izrael betegeire gondoltunk, amikor pedig a békéért fohászkodtunk, csak Izrael békéje járt a fejünkben. Kelletlenül ismertük el, hogy az isteni kinyilatkoztatás az emberiség egészére kiterjed majd, de csak akkor, ha a népek megítéltettek, elnyerték méltó büntetésüket, és rákényszerültek arra, hogy a történelemben elfoglalt központi helyünket elismerjék. A zsidók radikális elkülönítését elôíró vallásos törvények egykor, a pogány világban talán spirituális funkciót tölthettek be, késôbb, a babilóni fogságban pedig hasznos túlélési stratégiát jelenthettek. Ám egy olyan korban, amikor a monoteista vallások dominálnak, és a zsidók a zsidó államban élnek, ezek a törvények csak a mások semmibevételét szolgálják. Miközben azon igyekeztünk, hogy megôrizzük, bemocskoltuk lelki tisztaságunkat. Így történt, hogy vezetô rabbik arról vitatkoztak, hogy egy zsidónak szabad-e spirituálisan lealacsonyító módon vérátömlesztést elfogadni egy gójtól. Ultraortodox zsidók kiásták egy gój asszony tetemét, és tagjait a földön vonszolva a temetôn kívüli árokba cipelték egy asszonynak, aki egy zsidó ember felesége volt, és zsidó temetôben nyugodott. És tilos volt a mieink közé temetni azokat az elesett orosz-bevándorló katonákat és terrorista áldozatokat, akik nem voltak zsidók, de sorsukat a miénkhez kapcsolták. Kezdtem felismerni, hogy a "gojim" iránti megvetésünk érthetô történelmi indoklása többé már nem helytálló. Különösen nem abban az ortodox közösségben, amely a zsidók kiválasztottságát és a megváltásban betöltött központi helyüket hirdette. Akik megvetik, nem tudják az emberiséget megváltani. A kahanisták csupán szélsôséges megnyilvánulásai voltak az egész vallásos jobboldal alapvetô messianisztikus paradoxonának: úgy várták a Messiást, hogy közben továbbra is dédelgették sérelmeiket és dühüket, s ily módon a megváltás folyamatát a még megváltatlan világ érzelmeivel szennyezték be. 6. Generációnk messianisztikus korszaka 1967. június 7-én, Jeruzsálem újraegyesítésével kezdôdött, és 1995. november 4-én, annak az embernek a meggyilkolásával ért véget, aki a gyôzelem hadvezére volt.
Talán a Sinai-hegyi szövetség megkötése óta nem volt olyan szoros érzelmi kötelék zsidó és zsidó között, mint a hatnapos háborút megelôzô hetek rettegése, majd a háborút követô hetek euforikus megkönnyebbülése idején. A zsidóság egységének e kinyilatkoztatása, mely még a legelszigeteltebb diaszpórákban is hatott a zsidóságra, ahhoz fogható messianisztikus ujjongást robbantott ki, mint visszatérésünk a Biblia földjére. Egységünk elhitette velünk, hogy van erônk megváltani a világot. Jichak Rabin egy, a hatnapos háború területi hódításait féltô zsidó, bizonyos Jigal ("Megváltó") Amir keze általi meggyilkolásával szertefoszlott az illúzió, hogy át tudjuk lépni a saját árnyékunkat.
A számûzetésben élô zsidók számára olyan valószerûtlennek látszott az ôsi földre visszatérés, hogy azt csak a világ végén, egy mindent felforgató "robbanás" esetén tudták elképzelni. Izrael megalakítása rögtön a holocaust után e forgatókönyvet látszott megvalósítani. Ha annak idején nem történik meg ez a messianisztikus felbolydulás, kollektív zsidó lelkünk megsérült volna.
De túl sokat vártunk önmagunktól. Nem tudtunk megtenni a fényévnyi lépést a holocaustból a megváltásba, s nem tudtuk egyetlen generáció alatt megfordítani a történelem menetét. Akárcsak a Szentély hegyét, magát a messianizmust is karanténba kellett zárni, amíg népünk át nem látja spirituális korlátozottságát.
A cionizmus lélektani feladatának a zsidó nép nagykorúvá tételét tekintette. És valóban, az államiság spirituális alázatra nevelt bennünket, és megtanította, milyen ostobaság a világ megváltójának szerepében tetszelegnünk, amikor jó, ha saját magunkat meg tudjuk váltani.
Izraelbe költözésem idején a szuvenírboltok "Israel is Real"3 feliratú trikókat árusítottak. A kijelentést komolynak szánták, én mégis egyre ironikusabbnak éreztem. Hisz Izrael volt a gyakorlóterepe valamennyi zsidó képzelôdésünknek, a kiválasztottságunkkal, messianisztikus szerepünkkel kapcsolatos önámításunknak, megtanított bennünket arra, hogy olyannak lássuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk. A cionizmus kíméletlen ajándékul a valóságot adta a zsidóknak.
A messianisztikus kijózanodás korába léptünk. A vallásos cionisták ma már alig emlegetik a messiást. Elnémította ôket a Baruh Goldstein és Jigal Amir tette okozta döbbenet és az, mennyire félreértelmezték a történelem menetét: az általuk szentként tisztelt állam készségesen vonult ki a bibliai földekrôl. Talán még a hábádi zsidók is kijózanodnak a jövôben. Néhány haszid még reménykedik ugyan a rebbe feltámadásában, és akárcsak Istenhez, még fohászkodik is hozzá, de a legtöbb "King Messiah"4 eljövetelét hirdetô neonjel már eltûnt a hábád autók tetejérôl.
Az ortodox messianisták zsidó felfuvalkodottsága és a szekuláris normalizálók zsidó tagadása között van harmadik út: egyesítjük a túlélés bölcsességét más népek lelki tapasztalataival, és együtt fedezzük fel, hogy Isten milyen szerepet szánt terveiben az emberiségnek. Izrael elvégre is olyan laboratórium, amelyben Kelet és Nyugat, hagyomány és modernitás, vallás és demokrácia ellentmondása találkozik és feloldódik.
A messianizmus által ígért rövidebb út reményében elhagytuk azt a lassú, de biztos utat, amely a judaizmus következô korszakába vezetett. Egy olyan korszakba, ahol nincsenek gettó-félelmek és lázálmok, s ahol a zsidóság a cionizmus két legnagyszerûbb eredményét valóra váltva, újra Izrael földjén és újra egységes nemzetként él. Most, hogy feloszlik a messianisztikus központiságunkkal kapcsolatos káprázat, végre nekikezdhetünk az igazi lelki építômunkának.
1 Messiást most
2 Békét most!
3 Izrael valódi
4 Messiás király
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu