Az utóbbi két évben rendkívül sokat beszéltek és írtak Svájcról, a szerencsés és gazdag alpesi országról. Amerikai zsidó szervezetek képviselôi, majd befolyásos izraeli személyiségek idézték fel a semleges Svájc erôsen vitatható viselkedését a második világháború alatt, s fogalmazták meg azt a vádat, hogy a legnagyobb bankok, az állami hatóságok közremuködésével eltulajdonították az üldözött európai zsidók odamenekített vagyonát. A vádak kapcsán követeléseket is megfogalmaztak, melyeket a svájci bankárok elôször visszautasítottak arra hivatkozva, hogy 1946-ban egyszer már kiegyeztek a zsidók nevében fellépô amerikai és angol hatóságokkal, majd végül mégiscsak megegyezésre jutottak. A svájci bankok letétjeibôl 1998 elejétôl humanitárius alapon folyósított összeg kis része Magyarországra is eljutott, a holocaust-túlélôknek folyósított járadék fejében.
Az 1997 folyamán megjelent három terjedelmes kötet közös jellemzôje, hogy mindhárom szerzô Svájc felelôsségét firtatja a második világháború alatt történtekért, a három író közül az egyik, Isabel Vincent kanadai újságírónô. Claude Mossé Genfben élô francia újságíró. Csak André Lasserre tôsgyökeres svájci, a lausanne-i egyetemen tanító történész.
Áttekintve a munkákat, rögtön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a második világháborús múlt újkeletu boncolása Svájcban rendkívüli indulatokat kavart. “Ez valójában nemzeti méretu pszichoanalízis. Ahogy egy beteg sem, egy ország sem élhet úgy, ha összevissza hazudoznak az egészségügyi állapotáról. Vagyis le kell folytatnunk a vizsgálatot, és fel kell tárnunk az igazságot. Ez katartikus folyamat. És ez a folyamat bizony fájdalmas” – jelentette ki Verena Grendheimer, az elsô svájci parlamenti képviselô, aki a banktitok feloldását sürgette a zsidó szervezetek által kifogásolt számlák esetében. Ugyanekkor azonban Jean-Pascal Delamuraz, a Svájci Államszövetség soros elnöke “zsarolásnak” minôsítette a Zsidó Világkongresszus követelését, melyre válaszul nem kisebb személyiség tiltakozott, mint Izrael állam elnöke, a Zsidó Világkongresszus pedig bojkottot, valamint a betétek visszavonását helyezte kilátásba a svájci bankok ellen.
Nem kétséges: ebben az igencsak bonylult ügyben mindenképpen több síkon, valamint egy szukebb és egy tágabb periódust figyelembe véve kell vizsgálnunk Svájc és a zsidók szövevényes kapcsolatát. Meg kell különböztetnünk a menekültek befogadásának problémáját – ez a kérdés az 1939 és 1945 közötti idôszakban volt a legfájdalmasabb, de gyökerei még az elsô világháború idejére, sôt még régebbre nyúlnak vissza. Másrészt a gazdátlanná vált zsidó vagyonok és az “alvó számlák” problémáját kell megvizsgálnunk. Itt az 1933 és 1945 közötti tragikus éveket követôen egy napjainkig tartó “epilógus” következett, melyben a hidegháború és a kelet-európai kommunista rezsimek is jelentôs szerepet játszottak.
Kezdjük elôször a menekültek ügyével, a mindennél elôbbre való emberi élet mentésével. Ismeretes, hogy Svájc a második világháború elôtt és alatt szinte teljesen elzárkózott az üldözött zsidók befogadásától: összesen 296 ezer idegen állampolgárnak nyújtott ideiglenes menedékjogot, ezek közül azonban legföljebb néhány tízezer volt zsidó, akikrôl már csak azért sem vezettek nyilvántartást, mert a “faji üldözöttek” befogadása elôl az alpesi ország elvi alapon elzárkózott. Az a sankt-galleni rendôrparancsnok, Paul Grüninger, aki 1939 tavaszán mégiscsak hajlandó volt befogadni háromezer üldözött, zömmel osztrák zsidót, “szocialista menekültként” tüntette fel ôket, s így, az elôírásokat megszegve mentette meg ôket. Emberséges tettét – melyért késôbb az Igazak érmét kapta Izrael államtól, s a Yad Vashemben emlékfát ültettek a tiszteletére – a svájci hatóságok nem nézték jó szemmel: 1939 végén hamis papírok kiállítása miatt leváltották, majd egy per során megfosztották jogaitól, és jelentôs összegu pénzbírságra ítélték. Ügye éveken át “mérgezte” a svájci–német kapcsolatokat, s a hatóságok mellesleg azzal is megvádolták, hogy a Gestapo számára kémkedik – errôl Claude Mossé olvasmányos, s mégis “elsô kézbôl” származó intermédiákra támaszkodó könyvébôl szerezhettünk tudomást.
“1944 februárjában, amikor a posztjukon lévô svájci diplomaták figyelmeztetô leveleket küldtek egyszerre Bernbe és Genfbe a Nemzetközi Vöröskereszt központjába, s tudósítottak a még életben lévô zsidókat fenyegetô szörnyu veszélyekrôl, akiket szintén megsemmisítô táborokba szándékoztak küldeni a németek, Pilet-Golaz külügyminiszter Bernben, illetve a Nemzetközi Vöröskereszt vezetôi elôtt Genfben elítélte azokat a svájci diplomatákat, akik lépéseket tesznek a zsidók megmentése érdekében. Ez nem tartozik a feladatkörükbe. Milyen jogon keveredik bele egy svájci diplomata a humanitárius ügyekbe?” – írja Claude Mossé könyve 254. oldalán. Ennek tudatában értékelhetjük csak igazán a budapesti svájci ügyvivô, Karl Lutz hôsiességét, aki kormánya utasításaival szembeszegülve vállalkozott menlevelek kiosztására, s ezzel életek ezreit mentette meg. (Mondanom sem kell, Karl Lutz tettét a háború után sem értékelték hazájában, évtizedeken át szukös körülmények között, elfeledve élt.)
“A bárka megtelt” jelentette ki Pilet-Golaz, s hogy az emlékezetes svájci film címében szereplô vízijármuvet ne fenyegesse a túlterhelés veszélye, Svájc már 1938. augusztus 19-én lezárta határait. S még azt megelôzôen felkérte a német hatóságokat, hogy a zsidók útlevelébe jól láthatóan pecsételjék bele a “J” betut, hogy azon nyomban visszafordíthassák ôket a határról. A Hitler iránti szimpátiától nem mentes, 1946-ban diszkréten lemondatott Pilet-Golaz utasításait Heinrich Rotmund, a berni székhelyu idegeneket ellenôrzô rendôrség vezetôje a lehetô legpontosabban, igazi svájci alapossággal hajtotta végre. Pilet-Golazzal és Rothmunddal szemben a svájciak a második világháború “pozitív hôsének” tartják – okkal vagy ok nélkül, errôl lehet vitatkozni – Henri Guisant, a hadsereg fôparancsnokát. ‘ a náci Németország feltételezett inváziós terveit meghiúsítandó 1940. július 25-én Gürtli mezején, ott, ahol a legendás nemzeti hôs gyujtötte össze seregét, arra hívta fel a polgárokat, hogy “mint Tell Vilmos, számszeríjjal a kezükben védelmezzék a hazát”.
A menekültkérdés kezelésének elbírálásakor azon nyomban felmerül egy másik, azzal szorosan összefüggô probléma: volt-e reális esélye annak, hogy Hitler seregei elözönlik Svájcot? Figyelembe kell venni, hogy több mozgósításra került sor, s a Wermacht is hajtott végre csapatösszevonásokat a határ mentén, melyet különben tíz kilométeres körzetben szigorúan ôriztek. A német támadás lehetôségét mérlegelve foglalhatunk csak állást a zsidó menekültek befogadásáról. Nehéz ugyanis szemrehányást tenni egy országnak, melynek a függetlensége csak hajszálon függött, hogy nem vonta magára az egész Európát leigázó náci diktátor haragját.
De hogy a képlet még bonyolultabb legyen: a külpolitikai, illetve katonai helyzeten kívül számításba kell vennünk a korabeli Svájc belsô viszonyait, társadalmának reagálását az Európa-szerte rohamosan tért hódító antiszemitizmusra. Ennek a dimenziónak a figyelembevételével beszélhetünk csak “nemzeti méretu pszichoanalízisrôl” – természetesen ez a megállapítás nemcsak Svájcra igaz, de valamennyi európai országra, köztük nem utolsósorban Magyarországra is.
De maradjunk ezúttal Tell Vilmos honánál, mely nekünk, magyaroknak – ahogy ez kedvelt kártyánk figuráiból is kitunik – a szabadság és a demokrácia mintaképének számít. Nos, a kép soha nem volt olyan idilli, mint amilyennek látszott – ez tunik ki Claude Mossé könyvébôl, melyet a három munka közül a legjobbnak tartok. A helvétek gazdag, évszázados alkukban csiszolt, garanciákra épülô, többnemzetiségu, ugyanakkor szigorúan haszonelvu demokráciája mindig szívesen zárkózott el a világtól, melynek hasznát úgy fogadta be, hogy gondjaiban nemigen osztozott. Az idegenek újabb beözönlésének lehetôsége a harmincas években megrémítette a közvéleményt, hiszen Svájcban az elsô világháború idején hatszázezer menekült, tehát az összlakosság 15,4 százaléka tartózkodott, többek között egy orosz úriember is, bizonyos Vlagyimir Iljics Lenin, aki Zürichbôl kelt útra egy lepecsételt német vagonban, hogy bolsevizálja a cárok birodalmát…
E helyzet ismétlôdésének megakadályozására hozták létre berni székhellyel 1917. november 21-én az államrendôrség idegenrendészetét, melynek feje Heinrich Rotmund – aki mellesleg “szakmai” látogatást is tett a nácik egyik kirakattáborában, Orianenburgban – elérte, hogy 1941-ben már csak a lakosság 5,2 százaléka, 223 552 menekült élt Svájcban. Emberei szigorúan ellenôrizték ôket, mindent megtettek azért, hogy elejét vegyék az általuk okozott “felfordulásnak” az alpesi országban.
André Laserre könyve, melynek címét Háborúk és táborok, a menedék Svájcban 1933 és 1945 közöttnek fordíthatnánk magyarra, a három közül a legalaposabb, hiszen nemcsak a szakirodalomra, hanem levéltári kutatásokra is támaszkodik. Megismerhetjük belôle az idegenrendészet s személyesen Heinrich Rothmund gondolkodásmódját, akinek figyelme már 1930-ban kiterjedt a zsidókra mint “potenciális bajkeverôkre”, amikor még tizennyolcezren voltak, azaz az összlakosság 0,44 százalékát alkották Svájcban. Az élet és halál urának számító rendôrparancsnok elvi álláspontja az volt, hogy Svájc “nem lehet menedéke mindazoknak, akiket egyetlen állam sem ismer el a polgárának”. Megtudhatjuk belôle hogy bár egy zürichi bíróság a harmincas években hivatalosan igazolta, hogy a Cion bölcseinek jegyzôkönyve, mely állítólag 1897-ben Bázelben készült, közönséges hamisítvány, az ebben az irományban foglaltak “eredendô félelmet keltenek a tudatalattiban”.
Laserre részletesen foglalkozik az emlékezetesen tragikus, 1938 júliusában tartott eviani konferencia svájci hatásával, illetve svájci hatóságok praktikus (de azért szigorúan bizalmasan kezelt) felkérésével a német hatóságokhoz 1938 szeptemberében, hogy pecsételjenek nagy J betut az ország területét elhagyó, s Svájcba belépni szándékozók útlevelébe. A különbözô Svájcban muködô, menekültügyekkel foglalkozó zsidó és nem zsidó segélyszervezetek és pártfogoltjaik bemutatása azonban a legkevésbé sem módosít a már kialakult képen.
Sokkal jellemzôbb viszont a probléma teológiai megközelítése. Lasserre idézi Paul Vogtot, a “menekültek lelkipásztorát”, akinek szavai tükrözik a svájciak s általában véve a protestáns keresztények viszonyát a zsidók üldözéséhez.
“Az együttérzés nem szeretet. Az együttérzés megáll a faj és a vér határainál. Nincs továbbá köze a szeretetnek a szentimentalizmushoz sem. A szentimentalizmus fuzfavesszôként rugalmas, hajlítható és formálható, de nem képes a terhek viselésére. A szeretet viszont mindent elvisel, mindent remél, mindent elhisz, mindent elszenved. A szeretet fáradhatatlan.”
Nem szabad ugyanakkor elfeledkeznünk arról, hogy mind a német, mind a francia területen erôsek voltak az antiszemita mozgalmak és szervezetek, s befolyásuk alatt tartották a közvéleményt. Henri Guisan fôparancsnok és hadügyminiszter veszélyes riválisa volt a nácibarát Ulrich Willa, akinek birtokán, Mariafeldben Adolf Hitler is többször megfordult még hatalomra jutása elôtt. A svájci ipar és gazdaság intenzív segítséget nyújtott Németországnak, többek között a precíziós fegyver- és lôszergyártásban, természetesen úgy, hogy a tôkések megtalálták a számításukat. Vagyis Svájc nemcsak banktrezorként, kémközpontként és közlekedési útvonalként volt nélkülözhetetlen a nácik számára, de nem lebecsülendô ipari potenciálját is igénybe vették. Mellesleg a helvétek kórházat küldtek a keleti frontra, ahol kizárólag sebesült németeket gyógyítottak, s vagy ötszáz SS-önkéntest is toboroztak a szívbôl gyulölt bolsevisták ellen.
Másrészt arról sem szabad elfeledkezni, hogy Svájc bizonyos mértékig rá is kényszerült a Németországból származó, kétes eredetu (például a cseh, osztrák, belga nemzeti bankból származó) arany megvásárlására és “tisztára mosására”, mert az Egyesült Államok 1941 júniusában zárolta a svájci nemzeti banknak Fort Knoxban biztonságba helyezett aranykészletét. Az is tény, hogy a Hitlerrel szövetséges, illetve az általa megszállt országokkal körülvett Svájc egészen 1945-ig rá volt utalva a német szén- és olajszállításokra, vagyis az alpesi országnak kisebb volt a lehetôsége a nácikkal való dacolásra, mint Svédországnak, mely 1942-tôl kezdve közelebb állt a szövetségesekhez, mint Svájc, s ez a zsidókhoz való viszonyában is megmutatkozott.
Közbevetôleg érdemes azért megjegyezni, hogy a svéd tôkések is jókora profitra tettek szert a Németországgal folytatott kereskedelembôl. Mint a mostanában napvilágra került adatokból kitunt, oda is jutott a zsidó aranyból – ha bizonyára kevesebb is, mint Svájcba –, és az egyik leggazdagabb iparbárót, a számos kifogásolható tranzakciót lebonyolító üzletembert Jakob Wallenbergnek hívták. Nagybátyja volt annak a Raoulnak, aki a zsidók mentése céljából érkezett Budapestre 1944 júliusában…
Isabel Vincent könyvének címe sokat ígér (Svájc, a zsidó javak és a banktitok – nyomozás egy állam bunrészessége ügyében), de ebbôl viszonylag keveset vált valóra. Ez az elôször az Egyesült Államokban Véres Pénz (Blood Money) címmel kiadott könyv Abraham Hammersfeld, egy New Yorkban élô, egykori osztrák zsidó ügyébôl indul ki, aki szülei Svájcban “biztonságba helyezett” vagyonát próbálja visszaszerezni. Minthogy azonban a konkrét ügy kevéssé alkalmas az általánosításra és egy egész munka alapanyagául, a szerzô vizsgálódását kiterjeszti más esetekre, illetve az egész problematikára. Ebben a könyvben találjuk a legtöbb magyar vonatkozást az osztrák zsidó, Stilman Renée és Selma ügye kapcsán, akik 1941-ben Bécsbôl átmenetileg Magyarországra menekültek. Ebbe a “sztoriba” illesztve találjuk egy menekült lengyel zsidó visszaemlékezését, aki 1943 végén járt Budapesten.
“Teljesen meg voltam lepve, mennyi zsidót látok ünnepi öltözetben, akik senkitôl sem zavartatva imádkoztak. Ez olyan látvány volt, amelytôl már jó ideje elszoktunk. Mindez a nagy zsinagógában, a Dohány utcában játszódott le. A magyar rendôrök fehér kesztyuben irányították a forgalmat. Az volt a benyomásunk, hogy a háború még nem ért el Magyarországra, és az emberek, köztük a zsidók, egyszeruen nem akarnak hallani róla.”
Végül is azonban Isabel Vincent, azon kívül, hogy ismerteti Peter Hag történésznek a svájci hatóságok felkérésére elkészült 1997-es jelentését – melybôl kitunik, milyen kitunô “üzletet” kötöttek még a hetvenes évek elején is a svájciak, amikor az elpusztított magyar zsidók “alvó” számláiról kárpótolták saját tôkéseiket, akiknek vagyonát 1948 után a kommunisták államosították –, kevés újdonsággal szolgál, nyilvánvalóan azért, mert a nagy svájci bankok levéltári anyagaihoz nem férhetett hozzá.
Szóval az élet rendkívül bonyolult, s a svájciakat legalábbis problematikus elmarasztalni azért, hogy saját érdekeiktôl vezérelve nem vettek tudomást a holocaustról. Nem jutott el a tudatukig, vagyis inkább tudatosan elfojtották a reakcióikat, homokba dugták a fejüket. De az egész világ ezt tette még évtizedekig, hiszen csak a hetvenes évekre vált nyilvánvalóvá: 1939 és 1945 között valójában két háború folyt, egymással párhuzamosan. Az egyik, melynek hadieseményeit ismerte a közvélemény, a tengelyhatalmak és szövetségesek között. Ebben a hagyományos háborúban, melyet Hitler, ahogy ez 1942-tôl kezdve nyilvánvaló volt, elveszített, Svájc semleges volt. De dúlt egy másik is, az elôbbitôl független háború fegyvertelen és szervezetlen civilek, a zsidók ellen. Ezt Hitler kis híján megnyerte, amennyiben az európai zsidóság legnagyobb részét, több mint hatmillió embert sikerült elpusztítania. Svájc a szövetségesek gyôzelmét kívánta, de a zsidók sorsa iránt érdektelen volt, s ennek megfelelôen bánt odamenekített vagyonukkal is.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu