S. Nagy Katalin

Bolmányi Ferenc

Bolmányi Ferenc zsidó családból származik. Anyja, Schwarcz Julianna négy gyermeket szült, ô volt a legkisebb. Mária nevû testvére katolikus férfihoz ment feleségül, hat gyereke lett. Bolmányi feleségei is zsidó származásúak. Nem volt vallásos az elôírások szerint, szívesen ment zsinagógába is, keresztény templomba is szombat délelôttönként. „Maga alkotta vallása volt” – foglalja össze a festôi hagyatékot gondosan megôrzô felesége. 1976-ban a zsidó Új Életben Bolmányi így vall: „Erôsen és mélyen érzô hívô vagyok és töretlenül hiszek a zsidóság fennmaradásában, mint ahogy akkor is hittem, amikor az súlyos megpróbáltatással járt. Ez a hitem ösztönösen átitatódott festészetemben is.” Bizonyságul szolgál A péntek este címû kép, amely két falusi zsidót ábrázol, amikor a kis zsinagóga elé sietnek a szombat köszöntésére. Egyik vázlatfüzetében kék és fekete tollal zsinagógabelsôket rögzített. A rajzok megörökítik azt a zsidó kultúrát, amelyet éppen elpusztítani, kiirtani igyekszik az uralkodó ideológia. Analógiaként kikívánkozik belôlem Albrecht Altdorfer, akinek rajzaiból a középkori német zsinagógákat ismerjük, melyeket egy szörnyû antiszemita hullám eltörölt a föld színérôl. Bolmányi is rögzíti a zsidó templombelsôket, a tóraszekrényt, a gyertyatartókat, az imádkozó rabbikat, az éneklô kántorokat, az öreg szakállas hívô zsidókat. Mintha tudná, az esztétikain túl dokumentumértékûekké válnak jegyzetei. Hiszen mire a háború véget ér, ez a zsidó élet megszûnik nemcsak Budapesten, hanem az egész Közép- és Kelet-Európában.
Bolmányit számon tartják mint tehetséges magyar zsidó festôt, hiszen a Magyar Zsidó Lexikon már 1929-ben ír róla (akkor 25 éves!).
1938-tól 1944 decemberéig munkaszolgálatosként Szentkirályszabadján, Várpalotán, a Dunántúlon dolgozik. Azonban szerencsésebb, mint más zsidó származású mûvésztársai. Portréfestô, -rajzoló képessége könnyít helyzetén, végigrajzolja a háborús éveket, helyszíneket. 1944. december 20-án bevagonírozzák egy Auschwitz felé tartó szerelvénybe, de Budapest körül már bezárult a gyûrû, a vonatokat nem tudják elindítani. Ám mintegy öt-hatezer férfit és kétszáz nôt elôbb a Tattersaalba, majd a budapesti gettóba tereltek. Bolmányi tagja lesz a gettórendôrségnek. Nem rajzol, emberek életét próbálja menteni.
„Édesapám fényképész volt Békéscsabán és mivel azt látta, hogy már egészen kisfiú koromban ügyesen rajzoltam, nagyon örült. Elképzelése az volt, hogy a negatív fényképlemezeket ügyesen fogom retusálni. Azt akarta, hogy ha tanulmányaimat befejezem, utána az ô mesterségét folytassam. De engem ez a pálya egyáltalán nem érdekelt. Egészen kicsiny korom óta csak a rajzolással, festéssel foglalkoztam. 7 éves koromból van egy fényképem, amely »mûveim« között ábrázol. Minden energiámmal igyekeztem a festés mesterségét megtanulni, és szüleim ellenzésével dacolva, 17 éves koromban, két inggel, de nagy önbizalommal utaztam fel Budapestre, ahol felvételt nyertem a Fôiskolára. (Az 1920-as évek elején ez igen nehéz dolog volt, mert akkor a felvételnél inkább a származást, a szülôk anyagi és társadalmi helyzetét vették tekintetbe, nálam pedig ezek az elôfeltételek nem voltak meg.)”
1920–21-ben, 16-17 évesen Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban állítja ki elôször mûveit. Családját és környezetét meggyôzi tehetségérôl és pályaválasztása elszántságáról. Budapesten a Képzômûvészeti Fôiskolán tanul szobrászatot Róna Józsefnél, festészetet Magyar-Mannheimer Gusztávnál. Tisztelte tanárait, ám egyéni észlelése és ízlése szerint festett, szobrászkodott. A függetlenség igényét valószínûleg vándorfényképész apjától örökölte.
Bolmányi igen sikeres osztrák portréfestôvé válhatott volna. Sôt olyan nemzetközi megbecsülésre is szert tehetett volna, mint a magyar származású, ám különféle országban uralkodók megrendelésére dolgozó László Fülöp.
Bécsben a Glaspalastban a „legfelsô tízezer” tagjairól készült mellképeivel, egész alakos festményeivel szerepel, megfelelve a megrendelôk ízlésének (Hugo Ruzek-Rosé elnök, Traute Flame filmcsillag, dr. Stella von Marno, Eduard Elmann gyáros stb. portréi). A sikeres operettszerzô, Kálmán Imre feleségét is megfesti sok más társasági hölgy mellett (például vitéz Jánossy Gyuláné, dr. Nagel Pálné, dr. Sebôk Lajosné, magyarokat és osztrákokat egyaránt). Liane Hayd ünnepelt osztrák színésznô egész alakos képét többször is megfesti igen teátrális, gazdagon díszített háttérrel, egyszer pedig minden díszlet nélkül. Az osztrák és a hazai film-színház újságok, divatlapok, nôi magazinok szívesen reprodukálják a beállított modellt, a festményt és a festôt. 1935. május 2-án a Képes Pesti Hírlapban jelenik meg, ahogy a háttal álló fehér köpenyes Bolmányi Anna királyi hercegasszony életnagyságú egész alakos portréját festi (némileg a XVIII. századi angol udvari festô, Gainsborough modorában). Újságból ismerjük vitéz Jánossy Gyula békéscsabai polgármester feleségének portréját. Ugyancsak újsághír és fotó ôrzi Bolmányi és az általa festett Hültl Hilmér professzor portréját, melyet a Budapesti Orvosi Kaszinóban lepleztek le.
Bolmányi megfesti Hevesi Sándor rabbi portréját is, mely a hetvenes–nyolcvanas években többször is látható az Új Életben a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének falán, különbözô tárgyalások háttereként. Amikor a portré készült, Magyarországon már korlátozni kezdik a zsidó származásúak mozgásterét, a politikai antiszemitizmus a németországi eseményekhez igazodik.
1932-ben még megfesti elsô felesége, Edit portréját. Eltávolodnak egymástól, elválnak. Második felesége, Saci megértô társa abban az elhatározásában, hogy abbahagyja a sikeres portréfestô életformát, mely által hírnévre és jómódra tett szert. Egy riportban, mely a harmincas évek elején készült az akkor még Bécsben élô festôvel, arra a kérdésre, hogy gazdag-e, Bolmányi így válaszolt: „Mûvészetbôl élek. Áraim elég nagyok. Egy portréért egy-kettô-három-négyezer pengôt kapok, ami bizony elég magas ár. Viszont Fritz Werner barátom Los Angelesben tízezer dollárt is elkér egy festményéért.” 1933 után Szentendrén, Pismányban viszont szinte nyomorognak. Akárcsak a többi fiatal avantgárd, Vajda, Ámos, Korniss és a többiek, akiket késôbb „a szentendreieknek” nevez a szakma. Ennek a döntésnek a következménye, hogy Bolmányi festômesterbôl festômûvész lesz.
Szinte minden korszaka bevezetôjeként megfesti önarcképét. Így történik ez 1933-ban a Fényváros ciklus kezdetekor is. Ez a portré messzire távolodik korábbi önarcképeitôl. Azok illeszkednek a korai, sikeres pályakezdéshez: a huszonéves tehetséges ifjú, aki elôtt nyitva a nagyvilági élet, siker, pénz, nôk, megrendelôk, utazás, luxus. Az 1933-as önarckép egyértelmûen jelzi, az udvari festô a maga útjára lépett, választott: test helyett a lélek, anyagiak helyett az ideák, megfestés, leképezés, megörökítés, részletek helyett a lényeg, a mögöttes, a rejtett, a lemeztelenítés. Önportréja szomorkás arc, már alig-alig figyel kifelé. Elbeszélés helyett líra, külsôségek helyett a belsô fény, a miért és mi végre keresése. Stílusa, festésmódja megváltozik, palettája kivilágosodik, színei fénnyel telítôdnek, vibrál a felület.
Fényváros sorozatában megjelenik a háború elôérzete. Ágyúk és emberek c. festményén ugyanazok a figurák, akik a városképeken kicsinyben láthatók, csak azoknál jóval nagyobbak, arányosak a fenyegetô csövû ágyúkhoz, ám ugyanúgy feltartott kezekkel állnak és futnak, mint amazok. A bal szélen befelé világító reflektor is ismerôs. Bolmányi 10-14 évesen élte át az elsô világháborút. A hétéves kora óta festô, rajzoló gyerek nyilván megörökítette azt, amit Békéscsabán, Tótkomlóson látott. Az 1936-os Tamás galériabeli kiállítás kapcsán kritikusai úgy vélik, Bolmányi egy új, szükségszerûen bekövetkezô világháborútól való szorongásait festi bele a Fényváros-sorozatba. 1935–36-ot írunk. Hitler 1933 óta Németország kancellárja. Alighogy Hindenburg kinevezi Hitlert birodalmi kancellárnak, februárban már ég a Reichstag, márciusban letartóztatják Thällmannt, Európát az ámokfutó fasizmus pusztulással fenyegeti. Bolmányi közérzetét erôteljesen befolyásolják a politikai hírek, történések.
Elek Artúr így ír a vészterhes jóslatot rejtô képeirôl: „…a szörnyeteg utcákon törpe emberi foltok ágálnak: futnak, mint akik a veszedelem elôl menekülnek. Nem ok nélkül teszik. Ágyúk merednek a városra és a levegôben bombahordó gépek kóvályognak. Félelmetes vízióban jeleníti meg Bolmányi azt a lappangó rettegést, amellyel a jövô elé néz és az elháríthatatlan végzetre készül. Az emberiségpusztító végzetre, a szörnyû ítéletnapra, amelyet emberek készítenek elô az emberiség ellen.”
A Háború c. festményen ugyanazt a hatalmas kváderkövekbôl megépített, zsúfolt várost látjuk, mint a sorozat más darabjain. Még a háromrétegû templomtorony is ismerôs a magasba nyúló kereszttel. A sorozat némely darabján ezoterikus fény, mintha Bolmányit csupán a fény festôi megfoghatósága, ábrázolhatósága érdekelné, mintha beletemetkezne egy nem létezô világ atmoszférájának megjelenítésébe. Csakhogy itt nem a transzcendens fény világítja meg reményt keltôen a kikezdhetetlenül merev falakat, hanem az égô tûz lobogó csóvái. Többfelé a robbanás, gyulladás megfékezhetetlen pusztításai. A Háborún halálba dermedt város. És mégis. Bolmányi hinni akar az apokalipszis elkerülhetôségében. Talán a fény segíthet, talán lehetséges a megváltás.
1965-ben – a kádári szocializmus és materializmus uralkodásának idején – Bolmányi 1948 elôtti mûvészetére visszaemlékezve így fogalmaz egy interjúban: „…érzem, hogy a magasabb rendû erôkben való hit fontos gyökere az embernek. Ha ettôl elvágja magát, akkor pusztulásra van ítélve. Nevezzük ezt erkölcsi erônek, Istennek – ha ebben nem hisz, akkor lassan kicsúszik a lába alól a talaj. Úgy érzem, hogy a festészetemben is mindig ezek a gondolatok foglalkoztatnak, ha nem is éppen festés közben. Képeim formai elemein belül ezek az érzékenységek és ezek az érzelmek, fûtött hangulatok, hol kitörô optimizmusban, hol kétségbeesésben, a szélsôségek örök harcában megnyilvánulnak a vásznon is. Természetesen ezt mint illusztratív elemet nem lehet bennük felfedezni, de a vonalakban, a színekben és formákban, melyek sajátjaim, minden a létkérdésbôl való eredetre vall.”1 „Kis porszem vagyok” – így kezdi Bolmányi ezt az idézett részt. A Fényváros-sorozaton szereplô lények valóban porszemek környezetükhöz, a városhoz, a szigethez, a tengerhez, a felhôkhöz, az éghez viszonyítva. S valóban optimizmus és pesszimizmus között hányódik mindaz, ami a festményeken látható. Gyerekkockákból hatalmas kváderkövek. Fenyegetô lilák, vörösek és meleg rózsaszínek, pirosak. Se növényzet, se állatok. Akasztófa és kereszt. Halál és feltámadás. Reményvesztettség és remény. S mindenekfölött a csaknem misztikus fény, hol külsô, hol belsô fényforrások. S a konkrét pusztulást hozó ágyúk és a pusztulás emlékét ôrzô romvárosok ellenére is a fény – azaz a hit – az erôsebb.
A háború elôérzete a képeken. Kihalt utcák, vágtázó halál, lángba borult, vörös ég. Ugyanakkor szivárvány, a remény, a szövetség jelképeként. Mindvégig ez a kettôsség, feszülô ellentét marad Bolmányi festészetének jellemzôje: a fény és a sötétség, a jó és a gonosz, a remény s a reménytelenség, reményvesztettség, hit és hitetlenség, bizakodás és kétségbeesés. Mintha egymást követô korszakai is így váltakoznának: hol a látott világ, a környezet, a természet, a konkrétumok, hol a fantázia, a mese, a képzelet, az elvonatkoztatott.
A felesége halála utáni depresszió betegséghez vezet. Nem tud Szentendrére kimenni, nem képes festeni, akárcsak Chagall Bella halála után. Hazamegy Békéscsabára s ott festi meg 1933 címû bombafüstös, repülôgépekkel fenyegetett várost ábrázoló 3¥4,5 méteres kompozícióját, melyet egy újságreprodukcióból ismerhetünk. Némileg a Fényváros sorozattal is rokonságot mutat, de még inkább a borongós, ôszies képeivel. A magánéleti válság így kapcsolódik össze a világot fenyegetô válsággal.
1938-tól folyamatosan behívják munkaszolgálatra. Nem ír errôl és késôbbi interjúkban sem idézi fel ezt az idôszakot. Rendszeresen részt vesz az 1939 decemberében beinduló OMIKE2 kiállításokon. A harmincas évek végétôl a negyvenes évek közepéig sok zsidó származású mûvésznek nem is volt más lehetôsége, mint a budapesti Zsidó Múzeum kezdeményezésére létrejött kortárs képzômûvészeti kiállításokon szerepelni (például Scheiber Hugó 1940–1945 között mindössze két OMIKE-kiállításon vett részt).3 Az idôsebb mesterek: Berény Róbert, Erdei Viktor, Diener-Dénes Rudolf, Perlrott Csaba Vilmos stb. mellett kiállítottak a fiatalok: Vajda Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre, Bán Béla, Szántó Piroska stb. és közöttük Bolmányi Ferenc is. S persze olyanok is, akik 1944– 45-ben zsidó származásuk miatt pusztultak el, munkaszolgálatban, lágerekben vagy magyar csendôrök lelôtték ôket, mint például Jándi Dávidot Nagybányán.
Ez idô tájt jelenik meg Bolmányi festészetében egyik fô motívuma, mely végigkíséri munkásságát: a madár. Míg markáns korszakokat lehet elkülöníteni életmûvében, bizonyos motívumok, megoldásmódok, festôi technikák vissza-visszatérnek, megjelennek különbözô korszakokban, s összekötnek egymástól idôben, olykor stilárisan távoli szakaszokat. A madár Bolmányinál az égi szféra képviselôje, kapcsolattartó, közvetítô ég és föld között. Az európai festészetben szinte mindig a lélek és a szellem szimbóluma, eredetmítoszokban totemállat. Képes megszabadulni a földi terhektôl, a halandóságtól, nem úgy, mint az ember. Bolmányinál olykor dénomikus, mágikus erô megtestesítôje, olykor – akárcsak Assisi Szent Ferenc legendájában – a spiritualizmus, a teremtés iránti szeretet megnyilvánítása.
1945 után azok a festôk, akik nyaranta a harmincas években is Szentendrén dolgoztak és budapesti lakásuk, mûtermük a háború következtében tönkrement – vagy idegenek foglalták el –, megpróbáltak Szentendrén lakást találni, dolgozni. A szentendrei tanács a kultuszállamtitkár segítségével mûvésztelep céljára kiutalja a volt áruház-tulajdonos, Milenko nagymarosi kastélyát. Egy-egy szobát kap s rendezhet be mûteremnek többek között Diener Dénes Rudolf, Schalk László, Szigethy István, Boór Vera, Beron Gyula, Vajda Júlia. Bolmányi, akit megbíznak a telep vezetésével, a kastély toronyszobájába költözik. „Nagymaros Zebegénnyel együtt ugyanúgy festôi kolóniának termett a magyar képi fogalmazás felfrissítésére, mint a maga idejében Nagybánya” – írja Nagy Tibor a Kis Újságban.4
1947-ben, a Magyar Képzômûvészek Szabadszervezetében, a Régi Mûcsarnokban (Andrássy út 69.) mutatja be új sorozatának képeit. A kiállításhoz a korszak vezetô kritikusa, Rabinovszky Máriusz ír katalógusbevezetôt. „…kackiás színekbe öltözik a mezô, a manézs és a belsô szoba, ahol egy festôállvány szétvetett lábbal kész birokra kelni támadásra induló gazdájával, a festôvel… Robin úr maga a festô, álruhában…”
A kiállításon Bolmányi Halottsiratók (1945) c. festményén az egyetlen halott, akit hat ember vesz körül, szimbolizálja a felfoghatatlan mennyiségû halottat, áldozatot, a háborúban elpusztultakat, elpusztítottakat. Az esemény nem belsô, intim térben zajlik, hanem külsô térben, a házak elhelyezkedése alapján nem is kertben, hanem az utcán, a nyilvánosság elôtt, s ez szintén bizonyíték arra, hogy a festô a személyesbôl az általánosba tágítja a történést. Hasonlóképp, mint Chagall 1908-ban festett Ravatal a sötét utcán c. festményén, ahol a halott a házak elôtt, gyertyák között, az utcán van kiterítve, s ezáltal egy egész közösség fájdalma sûrûsödik a képbe. Ugyanakkor még irracionálisabbá válik a halál ténye. Bolmányinál a földre terített szônyeg az otthont idézi, s egyben meseszerûvé, kicsit díszletszerûvé teszi a környezetet. A vörösek és a kékek is növelik a dekorativitást, az ellentmondásokat, a reménytelenségben is a reményt, bizakodást sugározva. A formák elnagyoltságában és a színekben is van valami gyermeki s nem evilági egyaránt. Ez az 1945–1950 között festett képek szinte mindegyikére jellemzô.
Az 1945–47-ben festett képek zömére, a Robin úr és társulata sorozat egészére elmondható: Bolmányi újra akarja teremteni a hitet, a háború nélküli létet, a békés, játékos, idillinek látszó állapotokat. A sorozathoz kapcsolódó Önarcképében Bolmányi ugyanolyan színesnek, expresszívnek festi magát, mint akár A sárga kocsi szereplôit, lehetne ô is egy a figurák közül. Arckifejezése is hasonló, bizakodó, elmélyült, egyszerre befelé forduló és nagyon figyelô, egyszerre békés, csaknem vidám és szomorú. Az ecsetek mellett virágokat szorít magához, íme: újra a remény.
Az 1947-ben festett Festô Nagymaroson (ugyancsak önarckép) a valóságos környezetet – ház, vörös utcakô, fenyôfa, macskák, festôállvány – írja át a Robin úr és társulata sorozat szellemében, a festô, a teremtô újraélesztheti közvetlen közegében mindazt, ami a továbbélés feltétele, segíthet a felejtésben, annak kimondásában, hogy a történelem ellenében is van szépsége a létezésnek.
A Robin úr és társulata korszak lezárása egybeesik a hazai politikai fordulattal. Bolmányi a háború után rövid ideig tagja a Szociáldemokrata Pártnak, ez részben összefügg nagymarosi mûvészeti iskolát vezetô tevékenységével is. Az utolsó portrét a szocdem vezetô, Szakasits Árpádról festi, aki a háborús években több modern képzômûvészeti kiállítást is megnyitott. A politikai fordulat, a kommunisták egyeduralmának kezdete feszültségekkel tölti el. Vége az árkádiai idillnek festészetében. Még az olyan festményen is, mint a Koncert (1949) vibrál a nyugtalanság. A többszörösen is háromszögbe komponált zenélô figurák környezete visszautal a háború utáni évben festett enteriôrök színvilágára, de a megfestés módja más, nyugtalan. Nincsenek széles, nyugodt felületek, ecsetvonások. Valami megbomlott, akárcsak a századelô polgári – szinte idilli – enteriôrjei (például Bonnard szobabelsôi) után a tízes évek avantgárdjainál. Jelzésszerû átírások. Egy lépéssel közelebb az absztrakthoz.
1948-ban a politikai terrorhullám elsöpri az Európai Iskola, a polgári festészet, az avantgárd, az absztraktok kiállítási, megmutatkozási lehetôségeit. Bolmányit, akárcsak az Európai Iskola tagjait, egy évtizeden keresztül kizárják a nyilvánosságból. Megszüntetik a KÚT-at (a Képzômûvészek Új Társaságát), a Szentendrei Festôk Társaságát, az Európai Iskolát, minden képzômûvészeti csoportosulást elôbb elítélôen polgárinak, majd ellenségnek bélyegeznek. A mûvészek tisztességes többsége, így Bolmányi is, újra a létezésért, a megmaradásért küzd, akárcsak a háború alatt.
Ekkoriban fogalmazza meg: „szóval nincs helyem a magyar képzômûvészetben”.
1952-ben ismerkedik meg az 1923-ban született Domonkos Annával, akinek apját, Domonkos Miksát, a pesti zsidó hitközség ügyvezetô igazgatóját 1953 márciusban elviszik az ávósok, és koholt vádak alapján pert készítenek ellene. Amikor mások elkerülik a családot, Bolmányi feleségül veszi Annát és haláláig, 1991-ig hû társa marad. Annak az etikai magatartásnak, morális magasrendûségnek, melyet Bolmányi kapcsán személyes ismerôsei gyakran emlegetnek, ez is ékes bizonyítéka. Nagyon nehezen élnek, szegényesen. 1955-ben Bolmányit szemlélete, festésmódja miatt a nagymarosi mûvészteleprôl is kirúgják, azt mondják, nem lehet rábízni a proletár festônemzedék nevelését.
„A félelem éltet” – mondja ki Bolmányi riasztó egyszerûséggel az ötvenes évek eleji festményeirôl. Árkádiába menekül (a kép címe is ez, 1954), megpróbál a nem e világi idillbe kapaszkodni. Mintha visszafelé keresné a megoldást, az 1945– 48 közötti átmeneti boldogságban, a Robin úr társulata sorozatban meglelt örömökben. Ez azonban itt és most csak az idill látszata. A nô felemelt tekintetében azonban rémület, csodálkozás, mindketten nagyon szomorúak. Ugyanolyan bánat lengi át a képet, mint a harmincas és a negyvenes évek végén festett posztnagybányai, kicsit czóbeles, a nem avantgárd szentendreieket idézô szomorkás portréit, tájképeit. A vörös és kék kontrasztjára épülô, nagyon színes képben túl sok a sötét szín. Ádám és Éva a kiûzetés elôtti állapotban. A rossz közérzet, amely az ötvenes évek elején a kiállításokon részt nem vehetô, hallgatásra kényszerített mûvészt hasonló mûvek létrehozására készteti.
A Vörös köpenyes imádkozó (1954, Haas János tul.). Itt a vörös köpenyes rabbi lehajtott fejjel, elmélyülten, önmagába fordultan, mintha ugyanaz a szomorú férfi lenne, mint az elôzô képen Ádám. De mégis: profilja, teste jobbra fordul, háttal a múltnak, a jövô felé, bizakodón. Olajág fogja körbe, a háttér irizáló, lüktetô kék, benne a vörös és fehér pöttyek virágokat idéznek. Az élénk színek és a képtéma óhatatlanul Chagallt juttatják a nézô eszébe. Ne felejtsük: 1954-et írunk, egy évvel a koholt vádak alapján konstruált zsidó orvosper után. Bátor kiállás, színvallás is ez a kép a hallgatásra kényszerített mûvésztôl.
1958 novemberében – tíz év után – váratlanul felszólítják, hogy decemberben rendezzen kiállítást a Mûcsarnokban. A meglepôen rövid határidô ellenére boldog: egy évtizedes kényszerû csend után megmutathatja, hogy utolsó kiállítása óta miket festett. Kölcsönt vesz fel a keretezésre, kompromisszumot köt a katalógus-szövegírót és a megnyitó személyt illetôen. A katalógusszöveget a Mûcsarnok igazgatója nem hagyja jóvá, így csak a képjegyzék jelenik meg. 54 festmény címe 1948 és 1958 közöttrôl. Ebbôl 25 kép 1957–1958-ból, vagyis a legújabbak. A címlapon egy rajz, Bolmányi aláírása és a felirat: Mûcsarnok, 1958. dec. – 1959. jan. Belül Berda József, a jó barát, a költô B. F. címû kétsorosa, melynél találóbban nem is lehetne jellemezni Bolmányi festészetét:

„Mese és valóság vibráló játékát játszod
s mindazt, mi eddig csak égi látomásnak látszott.”

A megnyitó elôtti napokban a kiállításról több lap közöl ismertetôt, az utcákon megjelennek a plakátok, több ezer meghívót küldenek szét. Két nappal a megnyitó elôtt a Mûcsarnok mûvészeti osztályának vezetôje közli Bolmányival, hogy felsôbb utasításra a kiállítást elhalasztják. A megnyitás idôpontjában az érdeklôdôk tömegesen jelennek meg a Mûcsarnokban, ahol már leszedték a megrendezett kiállítást. 1958 végét írjuk. Két évvel az 1956 októberi forradalom leverése, fél évvel Nagy Imre és társai kivégzése után. 1957–1958-ban a mûvészpolitika s ezen belül a képzômûvészethez való viszony, állami megnyilatkozások lényegében nem különböztek az 1949–1953 közötti idôszakétól. Az az Oelmacher Anna, aki már Bolmányi 1947-es kiállításakor is nemtetszésének adott hangot, az 1957 eleji Tavaszi Tárlatot, melyen végre tíz év után a modernek is bemutatkozhattak, „politikai tüntetésként” értékeli. (A mûcsarnokbeli kiállítást sem 1958-ban, sem máskor nem mutatják be, egyszerûen: betiltják.)
Egyesek szerint a betiltás fô oka a Memento c. kép (1957). A katalógusban címe még így szerepel: Memento… (A fasizmus szörnyetege, 1957). Vörös ördögként is emlegetik. Mintha nem is a fasizmus, hanem a bolsevizmus, az ötvenes évek eleji szörnyszülött korszak szimbolikus megtestesítôje volna a hatalmas, vigyorgó vörös figura. A hatalmat s az erôt jelképezô két szarva ellenére nekem leláncolt Minotauruszt idéz. Mintha már megfékezték volna, mintha már nem volna képes öldöklésre, pusztításra. Van, aki nem is látja ijesztônek, inkább groteszknek, nem ördöginek, hanem ördöngösnek, kajánkodónak. Van, aki az 1956. november 4-én, a függetlenségért kétségbeesve küzdô Budapestre bevonuló szovjet katonaság jelképeként értelmezi a meglehetôsen medvés alkatú figurát (orosz medve), akinek karjában valami karomszerû is van, mintha nagy madár kiterjesztett szárnya lógna bénán kövérkés, puffadt teste mellett. Mindez egyszerre igaz. Aki itt élt az ötvenes években és átélte ’56 októberét–november elsô napjait, annak ez a festmény szól egy óriásbirodalom s egy maroknyi ember esztelen, reménytelen küzdelmérôl. Aki nem, annak oly szimbolikusan mélységeket tárhat fel a létezés ördögi köreirôl, amilyen mélyre, messzire az átélô el mer jutni. Mindenesetre a kép monumentális, antropomorf szörnyet ábrázol és semmiképp nem vonatkoztathatunk el attól a ténytôl, hogy 1956 után készült.
A derûs, mindig udvarias, kiegyensúlyozott, jógázó, vegetáriánus Bolmányi bizakodva viselte a megpróbáltatás, a szegénység, a hallgatásba kényszerítettség tíz évét. Igen sokat dolgozott. Készült a majdani megmutatkozásra. Az 1958. végi visszavont mûcsarnoki kiállítás, a meghurcoltatás után azonban összeomlik, orvosi kezelésre szorul. Végül is 1959 májusában a Fényes Adolf Teremben bemutathatja a sötét, maszkos, baljós rémalakokat és mesés, csodás madarait, melyek buja növényzetben, színkavalkádban örömteli, szabad életüket élik. Félelem és szorongás az egyik sorozatban. Remény és vigasság a másikban.
1966. január 3-án a korszak vezetô mûvészettörténésze, Németh Lajos színes, vetített képes elôadást tart Bolmányi mûvészetérôl az Egyetemi Színpadon Színek a magyar festészetben címmel. Az újságok hírt adnak arról, hogy az elôadás zsúfolt teremben, meglepôen nagy létszámú hallgatóság jelenlétében zajlott. Németh Lajos szerint Bolmányi egyre inkább csak a színekre bízza mondanivalóját.
S végre 1966 márciusában kiállítása nyílhat a Fényes Adolf Teremben. A nagy sikerû kiállítás után rádióriport hangzik el, dicsérô kritikák jelennek meg. Nagy Ildikó a Jelenkorban megjelentetett tanulmányában összegzi Bolmányi pályáját, megállapítván, hogy „egy korai szakaszán kívül a magyar festészet egyetlen irányához sem kapcsolódik”.
Bolmányi mûvészetében mindig a színnek volt a legfontosabb szerepe. A festésmód gyakran közelít az absztrakció azon fokához, ahonnan már csak egyetlen lépés a figurativitás elhagyása. Alkotói folyamat, festészetének belsô logikája juttatja el a nonfigurativitáshoz. Nincs szüksége többé a konkrét látványhoz kötött formákra. A képfelületen önálló életre kelnek a színfoltok, a hol vékonyabb, hol vastagabb festékcsomók. Számos nagy- és kisméretû festménye mintha ugyanarról szólna: a teremtés és az elmúlás folytonosságáról, a lüktetô és elhaló energiákról, keletkezésrôl és pusztulásról. Ezért is találó a „kozmikus” elnevezés. Hiszen pulzáló csillagokra, nyárvégi hullócsillagos éjszakákra, napsütötte-szélfútta virágmezôkre s az emberi lélekben, érzelmekben zajló kavargásra, az ellentétek hullámzására egyaránt asszociálhatunk. Káosz és rend, a teremtés és az ösztönök megzabolázása, természeti erôk és intellektuális kontroll.
Bolmányi inkább a szürreális és a lírai absztraktokhoz áll közel, nem a konstruktivistákhoz. Képein organizmusok, élô szervezôdések mozognak a térben. Rendszerint a festmény közepérôl egy vagy két centrumból indul a mozgás szélek felé, ahol vagy visszafordul a kép belsejébe, vagy úgy nyugszik, csendesedik el, hogy a nézô érzékeli, a hullámzás tovább folyik a végtelenben. Egyébként is a végtelen egy darabkáját próbálja a festô keretek közé kényszeríteni, így az alkotás feszültsége, a képteremtésért folytatott küzdelem a nézô szeme láttára folyik.
A Kozmikus táj (1959) c. festményét a kecskeméti mûvésztelepen festette akkoriban, amikor Gagarint, az elsô ûrhajóst felrepítették. Az esemény igen nagy hatást gyakorol rá, hiszen évtizedek óta foglalkoztatja ember és kozmosz kapcsolata, a lehetôség, hogy az ember elhagyja a földet, kilépjen vonzáskörébôl, legyôzze a gravitációt. Festményeinek témájává válnak elképzelései a földön kívüli világról (Bolygók, Kozmoszban, Ûrben).
A Robbanó világ (1966) címében is utal a kozmikus erôtérre. Akárcsak a Bomló világ, amelyen az egymásnak feszülô, sûrû vörös-kék-sárga-fekete fehér színfoltok szinte szétnyomják a felületet. Az elemek ilyen fokú sûrûsége szükségszerû robbanáshoz, bomláshoz vezet. Túl sok ez így már együtt, túl tömény, túl dinamikus, nem teremthetô egyensúly, következik egy másik állapot: bomlás, robbanás után az újjászületés.
Bolmányi életkörülményei 1965-ben végre megváltoznak: önálló mûteremlakást kap a XI. ker. Bartók Béla úton egy Lehner Ödön tervezte házban, Csontváry egykori mûtermének tôszomszédságában. Elmúlt hatvanéves. Immár lehetôsége nyílik, hogy festményei mellett gobelinterveket és üvegképeket is készítsen. 1967-ben készül el nyolc darabból álló sorozata a szekszárdi Garay Szálló részére. „Az üvegfestészetet festôi világom egyik ágának tekintem” – nyilatkozza a Tolna Megyei Népújságban 1967. április 7-én.
Természetesen nemcsak az üvegablakokon, hanem az ez idô tájt készült festményeken is megjelennek ezek a motívumok, vagyis nonfiguratív-absztrakt korszakában is fest figurális, félabsztrakt képeket, ékes bizonyítéka annak, hogy az egyes korszakok között van átjárás. (Lásd például az Ördög, 1971, mely inkább vidám ördögöcske, bohócocska kék-vörös színáramlásban.) Az üvegablakok lényege festôi szempontból a fény, mely a Fényváros korszak óta vissza-visszatérô probléma Bolmányi festészetének. János evangéliuma szerint a fény maga Isten. A gótikus üvegablakokon a templomtérbe áradó fény összeköti a földet az éggel, az emberi világot a szakrálissal. A hívô Bolmányinak az üvegablakok még inkább lehetôvé teszik a közvetlen kapcsolatot mindazzal, ami szent, mint a festmények. Visszaálmodhatja magát régi névtelen mesterek helyébe, akik Chartres, Saint Denis s a hasonló csodák megteremtôi, akik számára még természetesen átjárható az égi s földi birodalom.
Az 1973. márciusi Ernst múzeumbeli életmû-kiállításon már szerepelnek azok az üvegablak-kompozíciók, melyeket a hetvenéves Bolmányi 1974 ôszén helyez el s fejez be a Kecskeméti Tudomány és Technika házában (egykor a város zsinagógája). Az avatáson felhangzott Szokolay Sándor zeneszerzô Bolmányi Ferenc üvegablakainak ihletésére, Weöres Sándor versére készült Orbis Pictus c. szólókantátája, melyet a bemutatón a szerzô vezényelt.
A hetvenes években sokszínûvé válik a magyar képzômûvészeti élet. A székesfehérvári István Király Múzeum hiánypótló kiállításain ismertté válik a magyar avantgárd. Olyan kiemelkedô életmûvek jönnek létre, mint Ország Lilié, Kondor Béláé, Schaár Erzsébeté. Az idôs mesterek mellé felsorakoznak az új generáció jeles képviselôi (Deim Pál, Keserû Ilona, Lakner László stb.). Németh Lajos vezetésével a kortárs képzômûvészettel foglalkozó mûvészettörténészek olyan szellemi közeget teremtenek, amelyben a modernizmus a mérvadó.
1973 márciusában végre Bolmányinak is méltó helyen nyílik életmû-kiállítása. Végre bemutathatja különbözô festôi korszakait a korai önarcképtôl, ifjúkori portréktól az üvegablakokig. 203 mûvét állítja ki, melyet kb. 900-ból válogat ki.
A kiállítás sikerének köszönhetôen 1977 januárjában a Helikon Galériában mutathatja be grafikáit, és az Ernst múzeumbeli kiállítás óta eltelt három évben alkotott nonfiguratív festményeit. A festmények egy része még a kozmikus korszakhoz kapcsolódik (Kozmikus kép, 1976; Robbanás, 1976). A rajzok zömén szörnyeket, ördögöket, alvilági lényeket örökít meg. Nyugtalanságuk, vonalvezetésük ugyanarról a belsô feszültségrôl árulkodik, mint a dinamikus, a kereteket szétfeszítô olajképek.
Bolmányinak a hetvenes–nyolcvanas években festett képeit sajátos, egyéni festôtechnika jellemzi. A felületen a vastagon felhordott színek élnek, lüktetnek. A gazdag, gyakran szinte plasztikussá váló faktúra rendkívüli belsô energiákról tanúskodik. A lendület, az expresszivitás, a gyors, széles gesztusok egy nyolcvan évéhez közeledô, majd azt elhagyó emberéi! (Formai ideáljaimból, 1978; Lírai atmoszféra, 1980; Magas hôfokú érzelem, 1982 stb.).
A hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji festményein az amorf képzôdmények a biológiai, organikus világot, az ösztönök világát idézik, miközben a kozmosz, a világmindenség szerkezetét is kutatja azzal a szándékkal, hogy egyensúlyt teremtsen az áradó emberi érzelmek és a gondolat, a ráció, a tudás között (Robbanás, 1976). Világmagyarázó alkatának megfelelôen világképteremtést tûz maga elé, miközben pontosan tudja, hogy csak magánmitológiák léteznek, a keresztény skolasztikától a szocializmusig az ideológiák kora lejárt, véget ért. Magatartása megegyezik kortársaiéval, Kassák Lajoséval, Korniss Dezsôével, Gyarmathy Tihaméréval, hinni akar és hinni tud abban, hogy a kép, a festészet rendelkezhet olyan vizuális jelrendszerrel, mely alkalmas világképet tükrözô képi nyelv kialakítására. Ezért választott témája a mikro- és a makrokozmosz összefüggése.
Talán Gyarmathy Tihamér festészete áll legközelebb Bolmányi absztrakt képi nyelvéhez, noha Gyarmathy világa alapvetôen geometrikus indíttatású, Bolmányié pedig organikus. Mindketten erôs érzelmi hatásra törekszenek, a kompozíció folytonos mozgásban van, a színek intenzívek, sûrûsödnek – ritkulnak a formák, vibrálnak a fények, s nem kevesebbre vállalkoznak, mint világmodell keresésre, a természet, az univerzum törvényszerûségeinek kutatására, rend és káosz mibenlétének megmutatására. Témájuk is közös: a mikro- és a makrokozmosz. Szellemi rokonság található a méltatlanul elfeledett Illés Árpád zenei ihletettségû hatvanas évekbeli organikus absztrakt festményei és Bolmányi ugyancsak zenei ihletettségû nonfiguratív festményei között, jóllehet Bolmányi felületei expresszivitásuk ellenére is strukturáltabbak, és nincsenek olyan mitologikus üzenetei, mint Illés Árpád szürreális, meseszerû képeinek. A fiatalabb Papp Oszkárnak is vannak olyan lírai absztrakt képei, melyeken kimutatható a Bolmányi-hatás.
Bolmányi festészetében erôs a zenei ihletettség. Az 1945 utáni figurális, expresszív korszakában gyakran jelennek meg képein hangszeren játszó mitologikus vagy gyermeki tisztaságú szereplôk. Az európai festészetben a szimbolisták, de különösen a XX. század tízes éveiben induló absztrakt mûvészet óta gyakori zene és kép összeforrottsága, a zenei élménybôl létrejövô festmény (Delaunay, Kupka, Kandinszkij, Tihanyi stb.).
Az a személyes autonómia, ami 17 éves korától életvitelét jellemzi, mûvészetének is meghatározója: nem figyel áramlatokra, divatokra, mások tevékenységére, csak saját belsô útjára, melyet a jógával, a meditációkkal, a világ egészérôl való filozófiai mélységû gondolkodással erôsít. Belsô szabadságának függvénye a kifejezésmód, amelyet használ, s ha nincs szüksége rá, átlép rajta, s választ más eszközöket, más formát, más nyelvet, mindig azt, amelyik leginkább megfelel aktuális lelkiállapotának és annak, amit festményeiben, grafikáiban a világról közvetíteni akar. Mindvégig élet és halál, születés és pusztulás, rend és káosz kettôs szorításában.
1984-ben az Ernst Múzeumban 80. születésnapja alkalmából mintegy 160 képébôl rendezik meg jubileumi kiállítását. A siker és elismerés talán még nagyobb, mint a tíz évvel ezelôtti életmû-kiállításon. Megváltozott a kulturális közeg is: van közönsége a nonfiguratív festészetnek. A hetvenes években új generációk kezdtek új képi megfogalmazásokat meghonosítani és ezáltal az idôsebb generációk (Kassák, Korniss, Lossonczy, Gyarmathy, Bolmányi stb.) által teremtett képzômûvészetet is elfogadottá segíteni. A kiállítás után B. Farkas Tamás rendezésében Színöröm címmel televíziós film készül Bolmányi festészetérôl, melyet 1985 júniusában vetítenek.
Az Ernst múzeumbeli kiállítás után merül fel, hogy Bolmányi Orosházának ajándékozza mûveit. 1989-ben Orosházán kiállítást rendeznek, s létre is jön a hagyatéki megállapodás. 1990-ben Bolmányi abban a tudatban hal meg, hogy elrendezte életmûve további sorsát. A rendszerváltozás azonban elsodorja a tervet, a múzeumnak, az önkormányzatnak nincs pénze a Bolmányi-hagyaték méltó gondozására, kiállítására.
A kilencvenes években a magángalériák fedezik fel életmûvét, rendeznek bemutatókat képeibôl (eveArt Gallery, Home Galéria, Haas Galéria, az Arte Galéria 1998-ban rajzaiból állít ki és állít össze egy igényes grafikai füzetet).
 

Jegyzetek

1 Rozgonyi Iván: Párbeszéd mûvekkel, interjúk 1955–1981, Budapest MTA Mûvészettörténeti Kutató, 1988, 52. o.
2 Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület.
3 Haulisch Lenke: Scheiber Hugó. Budapest, 1995.
4 Nagy Tibor: Bolmányi Ferenc gyûjteményes kiállítása, Kis Újság, 1947. jan. 14.

A cikk illusztrációjának anyagát a hagyatékból származó tollrajzokból válogattuk.