Randolph L. Braham

A Vatikán: emlékezés és felejtés

Drámai fordulat a katolikus–zsidó viszonyban

A Vatikán 1998. március 16-án közzétette régóta várt nyilatkozatát a holocaustról és a keresztény–zsidó viszonyról. Az Emlékezünk: elmélkedés a soáról címû dokumentumot1 általában egy sor olyan pozitív lépés betetôzésének tekintik, amelyeket a Vatikán az 1960-as évek dereka óta tett általában a keresztény–zsidó viszony megjavítására, kiváltképp pedig a rasszizmus és az antiszemitizmus leküzdésére.

*

Nostra Aetate. Közel tizenkilenc századnyi dühödt zsidóellenes rosszakarat, gyûlölet és üldözés után 1965-ben, amikor a Második Vatikáni Zsinat2 XXIII. János pápa irányításával elfogadta a korszakos jelentôségû Nyilatkozatot az egyház viszonyáról a nem keresztény vallásokhoz,3 a katolikus egyház hozzákezdett, hogy radikálisan megváltoztassa a zsidókkal kapcsolatos állásfoglalását. Ez a dokumentum, közismertebb nevén Nostra Aetate (A mi korunkban), elô kívánja segíteni „az egységet és szeretetet az emberek között”. Összegzi az egyház álláspontját valamennyi nagy szervezett vallással kapcsolatban, s egy hosszabb részt szentel viszonyának „a választott néppel” (4. szakasz). Cikkelyei értelmében az egyház
– elismerte a keresztények és zsidók közös örökségét – az egyház szellemi és idôbeli-történelmi rokonságát a judaizmussal;
– javasolta, hogy ezen örökség fényében „Biblia- és teológiai tanulmányokat folytassanak és testvéri dialógusokat tartsanak” a kölcsönös megértés és tisztelet elôsegítésére;
– elismerte, hogy Krisztus haláláért „nem lehet megkülönböztetés nélkül” kárhoztatni „valamennyi akkor élt zsidót, sem pedig a napjainkban élô zsidókat”, s elutasította azt az általánosan vallott és széles körben terjesztett nézetet, hogy a zsidó mint nép örökre vétkes az istengyilkosság bûnében; és
– helytelenítette „a zsidók elleni gyûlöletet, az üldözést és az antiszemitizmus megnyilvánulását minden idôben és bármely forrásból”.
Ez a történelmi dokumentum fenntartott a zsidókra vonatkozó két negatív utalást, ami tükrözi azokat a hitelvi korlátozó tényezôket, amelyek figyelembevételével a püspökök dolgoztak. Jóllehet ezeket az utalásokat enyhítette annak bizonygatása, hogy „a zsidók továbbra is igen kedvesek Isten számára”, egyértelmûen disszonáns hangot visznek be egy máskülönben rendkívül pozitív dokumentumba. A püspökök szükségesnek ítélték, hogy megismételjenek néhány hitelvi álláspontot, amely a múltban számos zsidóellenes erôszakos cselekmény forrásául szolgált. A dokumentum megismétli, hogy igen sok zsidó nemcsak nem fogadta el az evangéliumot, hanem ellene is szegült a terjesztésének, továbbá, hogy a zsidó hatóságok és híveik követelték Krisztus halálát. Jóllehet sok zsidó és keresztény megértette a püspökök kínos helyzetét, helytelenítette e negatív utalások bevételét a dokumentumba, valamint azt is, hogy nem ismerte el az egyház történelmi felelôsségét a judaizmusellenesség és antiszemitizmus elterjedéséért. A holocaust fényében fájlalták azt is, hogy a dokumentumból hiányzik a bocsánatkérés vagy a megbocsátásért való folyamodás.
A Nostra Aetate hiányosságait a múlt rossz cselekedeteinek kezelésében ellensúlyozza igen pozitív orientációja, amit a jövôre nézve elôre jelez. A nyilatkozat egyszer s mindenkorra elônyösen megváltoztatta a keresztény–zsidó viszonyt. Az ezt a viszonyt 1965 elôtt jellemzô kölcsönös gyanakvás helyébe a keresztény világ nagyobb részében a párbeszéd és a megértés lépett. Az 1965-öt követô néhány évtizedben több pozitív találkozó zajlott le katolikusok és zsidók között, mint bármikor a katolikus egyház hosszú története során. A Nostra Aetatét további fontos vatikáni és nemzeti katolikus egyházi dokumentumok követték, amelyek új értelmezést adtak az Újszövetségnek, és kiküszöböltek sok zsidóellenes utalást katolikus tankönyvekbôl, tanításokból és a liturgiából.

*

II. János Pál pápa hatása. A keresztény–zsidó viszony további javulásához vezetô legtöbb változást II. János Pál pápa kezdeményezte, akirôl általában azt tartják, hogy roppant konzervatív hittételi ügyekben. Ez a lengyel születésû egyházfô volt az, aki a történelem minden más pápájánál nyíltabban szólt az egyház nevében elkövetett vétkekrôl, bûnökrôl és tévedésekrôl, s kért bocsánatot miattuk. Carol Woytila, a leendô pápa Lengyelország déli részében nevelkedett, ahol nemcsak annak volt tanúja, hogyan nyomták el a nácik brutálisan hazáját, hanem a zsidók, köztük számos barátja és ismerôse módszeres megsemmisítésének is. Általános feltételezés szerint a pápa elkötelezettsége a rasszizmus és az antiszemitizmus felszámolása iránt a háború idején szerzett élményeibôl fakad. Amióta 1978-ban a Vatikán világi és egyházi vezetôjévé választották, jelentôs számú jelképes és lényegi rendszabályt kezdeményezett nemcsak a rasszizmus és az antiszemitizmus elleni küzdelemre, hanem a keresztény–zsidó viszony javítására is. A zsidó közösség nem üdvözölte II. János Pál pápa valamennyi nyilatkozatát és cselekedetét;4 mindazonáltal sok közülük korszakalkotónak tekinthetô – egyebek között – a keresztény–zsidó megbékélés felé vezetô úton. Így például a pápa
– a holocaustra „századunk Golgotájaként” utalt egy 1979-ben, Auschwitzban tett látogatása alkalmával;
– az újkor elsô pápájaként lépett be egy zsidó templomba, amikor 1986-ban ellátogatott a római zsinagógába;
– 1988-ban biztosította a strasbourgi zsidó közösség vezetôit, hogy „a leghatározottabban elítéljük a rasszizmust és az antiszemitizmust, amelyek ellentétesek a kereszténység elveivel”;
– hathatósan közremûködött Az egyház és a rasszizmus címû dokumentum elôkészítésében, melyet 1989-ben tett közzé a Pápai Bizottság a Békéért és Igazságosságért. E dokumentum szerint „az antiszemitizmus a legtragikusabb megnyilvánulás, amit századunkban a rasszista ideológia öltött”, és – a történelem folyamán elsô ízben – figyelmeztetett arra, hogy a cionizmusellenesség „idônként az antiszemitizmus álcázására szolgál”;
– 1994-ben diplomáciai kapcsolatot létesített a Vatikán és Izrael állam között;
– 1994-ben a házigazda szerepét vállalta a Vatikánban a holocaust áldozatai emlékére adott hangverseny során;
– 1995. január 29-én, Auschwitz felszabadításának ötvenedik évfordulóján kiadott nyilatkozatában ismét határozottan elítélte az antiszemitizmust, s a holocaustot „a józan ész, a lelkiismeret és a szív elhomályosulásának” nevezte;
– 1997. október 31-én elismerte, hogy bizonyos keresztény tanítások, amelyek az Újszövetség „hibás és igazságtalan” értelmezésén alapulnak, segítettek hozzájárulni a holocausthoz és a zsidók üldözéséhez Európában az évszázadok során, továbbá kijelentette, hogy „az antiszemitizmus igazolhatatlan, és abszolút elítélendô;5 végezetül
– egy 1998. június 30-án Bécsben tett látogatásakor osztrák tisztségviselôk és hivatalos személyiségek egy csoportjával közölte, hogy az európai keresztényeknek erkölcsi kötelességük maradéktalanul megbékélni a zsidókkal, s ismét hangsúlyozta Jézus Krisztus zsidó származását.6

Az Emlékezünk dokumentum

Pozitív vonások. A vatikáni dokumentum egyértelmûen tükrözi II. János Pál pápa elgondolásait és hittételi álláspontját. Óhatatlanul nemcsak hatékony nevelési-oktatási eszközként kell majd szolgálnia a türelem és pluralizmus elôsegítésére, hanem hatékony fegyverré kell válnia a küzdelemben a történelem meghamisítói ellen általában, s a holocaust meghamisítói ellen különösen. Egyebek mellett megható felhívást közöl bûnbánatra, elítéli a rasszizmust és az antiszemitizmust, sajnálatát és fájdalmát fejezi ki a holocaust miatt. Sok zsidó és keresztény joggal dicsérte a dokumentumot, amiért
– a pápa kísérôlevelében a soát „a század történetének lemoshatatlan szégyenfolt”-jaként és „hallatlan gonoszság”-ként határozta meg;
– kifejezésre juttatja, hogy a soára emlékezni kell, valamint arra, milyen embertelenül üldözték és mészárolták le a zsidókat;
– elismeri, hogy a zsidóellenes rendszabályok „az egyes keresztény körök judaizmusellenes érzelmeibôl”, továbbá „az egyház és a zsidó nép között fennállott szakadékból” fakadtak;
– mélységes sajnálkozását fejezi ki azon keresztények hallgatása miatt, akik tanúi voltak a holocaustnak, s ezt súlyos lelkiismereti tehertételként határozza meg, ami bûnbánatot követel;
– egyértelmûen megerôsíti a Nostra Aetate nyilatkozatot, kijelentvén, hogy az egyház „helyteleníti a zsidógyûlöletet, -üldözést és az antiszemitizmus megnyilvánulását minden idôben és bármely forrásból” végül
– elkötelezi az egyházat annak, hogy meggátolja, „a judaizmusellenesség és antiszemitizmus mérgezett vetése valaha is szárba szökkenjen bármely emberi szívben”.
Bírálatok. Jóllehet az Emlékezünk nyilvánvalóan a keresztény–zsidó viszony egyik legfontosabb határköve, nem fogadta általános és egyértelmû helyeslés. Számos bírálója azt bizonygatja, hogy bocsánatkérés helyett a dokumentum valójában a katolikus egyház apológiája. A legkritikusabb kommentárok a Vatikán vezetôinek arra a fölismert kísérletére vonatkoznak, hogy feloldozzák az egyházat a holocaustért viselt bárminemû felelôsség alól; különbséget tegyenek a keresztény judaizmusellenesség és a náci antiszemitizmus között; pozitív megvilágításba helyezzék a keresztények magatartását a háború idején; hangsúlyozzák a német katolikus egyház vezetôinek állítólagos náciellenes álláspontját; végül kiemeljék Pius pápa pozitív szerepét a náci korszakban. Tanulmányunk rövid áttekintést nyújt az elsô három bírálatról, és részletesebben elemzi az utóbbi kettôt.
A vatikáni dokumentum, amely II. János Pál pápa nézeteit tükrözi, felmenti az egyházat – akárcsak a Nostra Aetate – mindennemû felelôsség alól azért a szerepért, amit hosszú történelme folyamán a zsidók üldözésében játszott.7 Kizárólag „fiai és lányai tévedéseit és mulasztásait” kárhoztatja a zsidók elszenvedte üldöztetésért. A dokumentum feloldozza az egyházat azáltal, hogy megkülönbözteti tagjaitól. A pápát idézve kijelenti: „A keresztény világban – nem azt mondom, hogy az egyház részérôl mint olyanról – az Újszövetségnek a zsidó népet és állítólagos bûnösségét illetô téves és igazságtalan értelmezései túlságosan is sokáig voltak forgalomban, s ellenséges érzületet keltettek ezen nép iránt.”8
A történelmi tények arról tanúskodnak, hogy míg az üldözés szintje országról országra változott, a hivatalos egyházi dogmaként terjesztett judaizmusellenesség és antiszemitizmus volt az, ami Európa-szerte arra indított sok keresztényt, hogy elfogadja, elnézze, gyakorta pedig helyeselje az egyre keményebb zsidóellenes rendszabályokat, beleértve azokat, amelyek a náci korszakban a végsô megoldással foglalkoztak. A zsidókra nemcsak „bizonyos gyanakvással és bizalmatlansággal tekintettek”, amiért „ragaszkodtak vallási hagyományaikhoz és közösségi szokásaikhoz” – amint azt a vatikáni dokumentum állítja –, hanem kíméletlen intézményesített megalázási, megkülönböztetô, gyûlölködô és üldözési politikának voltak kitéve – s ezt az egyházi politikát gyakran támogatták és elôsegítették a helyi, regionális és országos világi kormányok a keresztény Európa szinte valamennyi országában.
A dokumentum azáltal, hogy védelmezi az egyháznak mint szent és sérthetetlen intézménynek csalhatatlanságát, egyértelmûen különbséget tesz a keresztény judaizmusellenesség és a náci antiszemitizmus között. Azzal kívánja védelmezni az egyház intézményi feddhetetlenségét, hogy kiemeli a keresztény judaizmusellenesség és a nácik rasszizmusának alapvetô különbségeit. Míg a dokumentum kijelenti, hogy „a soá egy velejéig modern újpogány rezsim mûve volt”, az egyház feloldozására irányuló további kísérletében képmutatóan azt állítja, hogy a nácik „antiszemitizmusának a gyökerei a kereszténységen kívül találhatók”. Egyértelmûen azt célozza, hogy elômozdítsa azon mítosz elterjedését, miszerint a holocaust kora antiszemitizmusának nem voltak keresztény gyökerei. Bôséges történelmi bizonyíték vall arról, hogy a zsidók démonizálása nélkül az egyház hosszú története folyamán a holocaust esetleg nem következett volna be. A zsidók és a judaizmus törvényen kívül helyezésével a keresztény judaizmusellenesség valójában megalapozta a nácik újpogány antiszemitizmusát. A keresztény judaizmusellenesség és antiszemitizmus ezen hosszú története határozta meg a legtöbb európai keresztény alapvetôen ellenséges magatartását a holocaust alatt.
Jóllehet a vatikáni dokumentum elismeri, hogy a judaizmusellenesség terjesztésének az évszázadok során súlyos következményei voltak a keresztény világban élô zsidók számára – s ebben a világban gyakran voltak kitéve üldözésnek, erôszakos térítésnek, gettósításnak és kiûzetésnek –, a holocaustért kizárólag a nácik faji antiszemitizmusát tartja felelôsnek.9 Azzal, hogy különbséget tesz a keresztény judaizmusellenesség és a náci antiszemitizmus között, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a nácik támadása a zsidók ellen a nézetek olyan légkörében következett be, amelyet már a keresztényeknek a zsidókkal szemben sok évszázadon át tanúsított ellenséges magatartása kondicionált.10 A náci korszak idején, de azt megelôzôen is sok egyházi személy gyakorlatilag megmérgezte a tömegeket a judaizmusellenesség és az antiszemitizmus mérgével, úgy ábrázolva a zsidó népet, mint amely elárulta Istent, és mindörökre átok sújtja Jézus keresztre feszítéséért. Egy híres francia zsidó tudós találóan jegyezte meg: „A keresztény katekizmus, prédikációk és szidalmazások nélkül a hitleri tanok, propaganda és becsmérlés elképzelhetetlen lett volna.”11 A történelem eseményei azt bizonyítják, hogy a faji antiszemitizmus lelkes fogadtatása Németországban és egyebütt nagymértékben a sok évszázados keresztény judaizmusellenesség következménye volt.
A vatikáni dokumentum érthetôen elnézô a keresztények holocaust alatti viselkedésével szemben, amikor azt állítja, hogy míg sok keresztény „minden lehetséges módon segítette […] az üldözött zsidókat […] mások ezt nem tették meg”. A történelmi tények valójában azt bizonyítják, hogy szánalmasan kevesen mertek kockázatot vállalni, hogy megmentsék zsidó barátaikat vagy szomszédaikat: a keresztények túlnyomó többsége – különféle okoknál fogva – alapvetôen passzív maradt, és viszonylag sokan tevékenyen együttmûködtek a nácikkal a zsidók ellen folytatott háborúban.12 Sok együttmûködô láthatóan megmámorosodott a judaizmusellenességtôl és az antiszemitizmustól; másokat kapzsi ösztönük vagy rasszista politikai-ideológiai megfontolásaik motiválták.
Bármennyire súlyosak is ezek az észrevételek a dokumentum hiányosságait illetôen, a legtöbb bíráló megjegyzés azon utalásai kapcsán hangzott el, amelyek a németországi katolikus egyház vezetôinek kétes szerepére és arra vonatkoznak, hogy a dokumentum nem foglalkozik ôszintén a Vatikán politikájával a náci korszakban, kiváltképpen XII. Pius pápa hallgatásával a holocaust alatt.

Németország katolikus egyházának vezetôi

A vatikáni dokumentum erôsen köntörfalazó és szelektív a német katolikus egyház vezetôirôl szólva. Legfôképp néhány vezetô hitelvi állásfoglalásaira összpontosít a Hitler uralomra kerülése és hatalmának megszilárdítása elôtti idôben, amikor is elítélték a nácik faj- és állambálványozását. Egyedül Adolf Bertram bíborost, Breslau érsekét, a német püspöki konferencia elnökét, Michael Faulhaber bíborost, a bajor hierarchia címzetes fejét és Bernhard Lichtenberg kanonokot, a berlini Szent Hedwig katedrális perjeljét említi név szerint. Míg a dokumentum helyesen említi meg, hogy Lichtenberg atya életével fizetett Dachauban, amiért nyilvánosan imádkozott a zsidókért, nem említi meg, hogy ô volt a Harmadik Birodalom egyetlen papja, aki tiltakozott a Kristallnacht barbarizmusa ellen.13 Érthetô módon azt sem jegyzi meg, hogy Bertram bíboros, ellentétben a weimari korszakban képviselt álláspontjával, késôbb fokozatosan magához ölelte a náci rendszert, és szívélyes kapcsolatot tartott a Führerrel, s 1945 májusában, mihelyt értesült Hitler haláláról, elrendelte, tartsanak ünnepélyes rekviem miséket valamennyi egyházközségében.14
Míg a weimari korszakban a német katolikus egyház vezetôi részint politikai, részint egyházi alapon nagyjából szembehelyezkedtek a nemzetiszocialistákkal, azt követôen, hogy Hitler 1933 januárjában hatalomra jutott, fokozatosan alkalmazkodtak a náci rezsimhez. A vatikáni dokumentum átsiklik afölött, milyen lelkesen támogatta ezen egyházi vezetôk többsége a Führernek bel- és külpolitikáját egyaránt szinte az egész nemzetiszocialista korszak idején.
A weimari korszak. A weimari köztársaság utolsó néhány évében a katolikus egyházi vezetôk nyugtalankodtak a nemzetiszocialisták politikai sikerei miatt, mert aggódtak, hogy e sikerek esetleg kihatnak az egyház érdekeire. Sokan közülük a Német Katolikus Béke Szövetség (Friedensbund deutscher Katholiken)15 tagjai voltak, és hatékony vezetô szerepet vállaltak az egyházi szabályok érvényre juttatásában, beleértve azt, hogy e szabályok tiltották a tagságot a náci pártban. Szilárdan ragaszkodtak azon hagyományos erkölcsi tanításokhoz is, amelyek a katolikusok részvételére vonatkoztak az államok által kezdeményezett ellenségeskedésekben, megkülönböztetve az „igazságos” és az „igazságtalan” háborúkat.
Ugyanezen egyházi vezetôk közül azonban sokan foglalkoztak a Németország történelmében elsô valóban demokratikus köztársaság parlamenti gyengéivel és liberális hiányosságaival. Lelkesen vagy kevésbé lelkesen rokonszenveztek a weimari köztársaság felismert hiányosságait illetô náci állásfoglalással, vagy éppen aktívan támogatták azt. Felfogásuk a kommunizmusról, szocializmusról, liberalizmusról és szabadkômûvességrôl – s e mozgalmak tagságában jócskán akadtak zsidók vagy zsidó származásúak – nagyjából egybevágott a nácik által hirdetett nézetekkel. Míg tehát ezek az egyházi vezetôk valóban aggódtak a nemzetiszocialista program egyes aspektusai, kiváltképp az állam és az egyház viszonyára vonatkozó pontok miatt,16 gyakorlatilag mit sem tettek az egyre növekvô antiszemita hullám megállítására. Némelyikük éppenséggel kifejezésre juttatta egyetértését a nácik „törekvésével, hogy fenntartsák a német vér és a német faj tisztaságát”, valamint azzal a szándékukkal, hogy harcoljanak a zsidók „hegemóniája ellen a pénzvilágban, a zsidók romboló befolyása ellen a vallás, az erkölcs, az irodalom és a mûvészet terén, valamint a politikai és társadalmi életben”.17
A náci korszak. Hitler, röviddel azt követôen, hogy 1933. január 30-án beiktatták Németország kancellári tisztségébe, megkezdte a totalitárius rendszer kialakítását, ami azután lehetôvé tette a nemzetiszocialista program megvalósítását. A Reichstag felgyújtása február 27-én, amit a kommunistáknak tulajdonítottak, megtette a hatását. Hitler sürgetésére Hindenburg elnök radikális szükségállapot-rendeleteket adott ki, amelyek lényegében eltörölték a weimari alkotmányban garantált alapvetô polgári jogokat. A nácik nyomban kihasználták e rendeleteket, és letartóztattak sok kommunistát meg más náciellenes személyeket. A március 5-én a megfélemlítés és a terror légkörében megtartott választásokon a nácik és politikai szövetségeseik, a nacionalisták, a szavazatok 52 százalékával abszolút többséget szereztek. Ahhoz, hogy megszerezze az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget, Hitler – legalábbis átmenetileg – arra kényszerült, hogy kedvében járjon a katolikusoknak: a Centrum Párt támogatásának elnyeréséért egy sor ígéretet tett és engedményt adott a német katolicizmusnak. Március 23-án politikai nyilatkozatot tett, amelyben biztosította a keresztény egyházakat arról, hogy az egyház és az állam békés viszonyának érdekében kíván tevékenykedni. Célzott arra is, hogy konkordátumot kíván kötni a Vatikánnal – márpedig ez a katolikus egyház egyik fô célkitûzése volt. Március 24-én Hitler megszerezte a katolikus Centrum Párt támogatását a felhatalmazási törvény megszavaztatásához, s ennek értelmében a törvényhozó hatalmat négyévi idôtartamra átruházták a törvényhozásról a kormány végrehajtó ágazatára. A törvény felhatalmazta Hitlert, hogy rendeleti úton hozzon törvényeket – és ezt a jogkört 1934 januárjában tovább bôvítették, amikor kifejezetten felruházták azzal a hatalommal, hogy alkotmányos változtatásokat rendeljen el.
A német katolikus püspöki kar az egyház elôjogait megvédeni szándékozva követte a Centrum Párt kezdeményezését, és 1933. március 28-án nyilatkozatot adott ki. Korábbi álláspontjával ellentétben biztosította a nemzetiszocialista párt és mozgalom katolikus tagjait: áldozhatnak, „anélkül, hogy tagságuk miatt zaklatnák ôket”.18 Május 30.–június 1-jén a fuldai püspöki konferencia – valamennyi német katolikus püspök elsô teljes létszámú konferenciája 1848 óta – közös pásztorlevelet bocsátott ki, amelyben a püspöki kar visszavonta a náci pártban való tagságot illetô korábbi tilalmát, s figyelmeztette a híveket, legyenek hûségesek az új rendszerhez, és engedelmeskedjenek neki.19 Készpénznek véve Hitler ígéreteit, úgy tekintették a nemzetiszocialista rezsimet, mintha csupán egy másik, kommunistaellenes tekintélyelvi rendszer lenne, s nem ismerték föl Hitler totalitárius céljait.
A német katolikusok lelkesen fogadták a Harmadik Birodalomnak a Vatikánnal hosszas huzavona után, 1933. július 20-án aláírt konkordátumát. Ez a szerzôdés további lépés volt Hitler rezsimjének legitimizálása útján, s a Centrum Pártnak a felhatalmazási törvényhez nyújtott támogatása és a fuldai püspöki konferencia után gyakorlatilag alárendelte a német katolikusokat a náci rezsimnek.20
Hitler kezdeti bel- és külpolitikai sikerein felbuzdulva a német katolikus vezetôség egyre inkább nacionalista álláspontra helyezkedett. Néhány kivételtôl eltekintve, a püspökök és alárendeltjeik fokozatosan megfeledkeztek a polgári jogok megsértésérôl, és gyakorlatilag szemet hunytak a nácik zsidóellenes kampánya fölött. Jóllehet nem mindig nyilvánosan, de általában helyeselték, vagy éppenséggel lelkesen üdvözölték a kommunisták, szocialisták és a rezsim más baloldai ellenfeleinek letartóztatását és bebörtönzését, hiszen azt tartották, hogy veszélyt jelentenek az egyházra is. Reagálásuk azokra a külföldi jelentésekre, amelyek a Birodalomban egyre vadabbul dühöngô terrorról számoltak be, általában – ismét csak alig néhány kivétellel – nemigen különbözött attól, amit maguk a nácik hangoztattak. Conrad Gröber freiburgi (Preisgau) érsek például „rágalmazás”-nak minôsítette a külföldi vádakat. A katolikus egyház ezen egyik vezetô személyisége, „aki egyáltalán nem tekintett barátságtalanul a nemzetiszocialisták hatalomra törésére”, az SS toborzó tagja (Förderndes Mitglied) lett. Náciellenes németek gyakorta a „barna inges püspök”-ként emlegették.21 A meghatározás nagyon is találó volt: a püspök miben sem vélekedett másként a zsidókról, mint a nácik. Zsidóként határozta meg Marxot, s a bolsevizmust így jellemezte: „Ázsiai állami zsarnokság […] egy zsidók által vezetett terrorista csoport szolgálatában.” Nézete szerint a Führer „helyesen határozta meg a harcot ezen gonosz hatalom ellen az európai civilizáció védelmeként”. Gröber hangsúlyozta, hogy a német nemzeti hagyományt veszélyezteti a marxizmus – a mozgalom, amelyet „fôként zsidó agitátorok és forradalmárok vezetnek”.22
A zsidók azonosítása a bolsevizmussal csupán egyike volt a számos antiszemita témának, amelyet a náci rezsim érdekeit szolgáló német katolikus papok kiaknáztak. Az antiszemitizmus tüzét szítva sokan démonizálták a zsidókat prédikációikban s azokban az írásaikban, amelyeket papok által kiadott folyóiratokban vagy az Imprimatur jegyével ellátott könyvekben publikáltak. A nácizmus korszakában mindvégig „a német népre ártalmas”-ként bélyegezték meg a zsidókat, Krisztus-gyilkosokként emlegetve ôket, akik „a kereszténység iránti határtalan gyûlöletükben még most is az egyház megsemmisítésére törekvôk elsô sorában állnak”. Egy veterán nemzetiszocialista pap Hitlert „Isten eszköze”-ként éltette, „aki arra hivatott, hogy legyûrje a judaizmust…”23
Maga Hitler észrevette a kapcsolatot ezen nézetek és a nácik által hangoztatottak között. 1933. április 26-án, egyik személyes találkozásakor katolikus püspökökkel felvetette a zsidókérdést, hangsúlyozva, hogy alapvetô megegyezés áll fenn a nemzetiszocializmus és a katolicizmus között. Azt állította, csupán azt teszi – és továbbra is azt fogja tenni –, amit az egyház már 1500 esztendeje tesz. Rámutatott, hogy az egyház mindig parazitának tekintette a zsidókat, és gettókba számûzte ôket.24
A német katolikus egyház és a náci rezsim együttmûködése nem mindig volt zavartalan. Hitler, miután megszilárdította hatalmát, nekifogott programja megvalósításának, s ez néha beleütközött az egyház érdekeibe. Ravasz erôfeszítései, amelyek a kereszténység „megtisztítására” irányultak, annak zsidó összetevôjének eltávolításával, törekvése az egyházi iskolák szekularizálására, továbbá arra, hogy minden egyházhoz tartozó gyermeket bevonjon a Hitlerjugendba – hogy csak néhányat említsünk –, ellentmondtak a keresztény egyházaknak tett korábbi ígéreteinek, s megszegték a Vatikánnal kötött konkordátum klauzuláit. Ezek a kérdések, nem pedig hadjárata a zsidók és a náci rendszer más ellenfelei ellen, váltották ki a német egyházi vezetôk haragját.
Lényegében ugyanezen okoknál fogva – a katolikus egyház alapvetô érdekeitôl indíttatva – kényszerült XI. Pius pápa arra, hogy kibocsássa híres enciklikáját, a Mit brennender Sorgét (Heves aggodalommal). A német püspökök, meglehetôsen éles hangú viták után, 1937. március 21-én, virágvasárnap Németország valamennyi katolikus templomának szószékérôl felolvastatták ezt a levelet. Számos püspök, közöttük Bertram, nyilvánvalóan attól félt, hogy a rasszimus elítélése XI. Pius pápa részérôl – s ezt a rosszallást hangsúlyozta a Vatikán nyilatkozata a holocaustról – kiváltja a nemzetiszocialista rezsim negatív rakcióját.25 A püspököket, akik továbbra is támogatták azt a rendszert, amelynek megszilárdításához segédkezet nyújtottak, feltehetôen megdöbbentette a pápa kijelentése, miszerint „az igaz istenhit összeegyeztethetetlen az olyan e világi értékekkel, mint a faj, a nép vagy az állam”.26 Szemmel láthatólag nem ismerték fel, hogy az enciklika támadása nem annyira a náci rasszizmus, hanem a német hatóságok által pártolt újpogányság ellen irányult. Az enciklika nem ítélte el sem a politikai és társadalmi totalitarizmust, sem az antiszemitizmust. Sôt mi több, a zsidókra úgy utalt, mint arra a népre, amelynek az volt „a rendeltetése, hogy keresztre feszítse Ôt”, vagyis megismételte az évszázados vádaskodást, amely a keresztény antiszemitizmus legfôbb forrása volt.27 A negatív katolikus visszhang a rasszizmusra és a nácik által uralt Európában életbe léptetett antiszemita faji törvényekre nem valamiféle zsidóbarát érzelmek következménye volt: fôleg az egyház létfontosságú érdekei védelmének vágya motiválta. A faji törvényekkel, köztük azokkal, amelyek megtiltották a vegyes házasságot és zsidók áttérését a katolikus hitre, azért szálltak hevesen szembe, mert „csapást mértek az egyház kizárólagos szakramentális felépítésére”.28
Azt, hogy a német katolikus vezetôket nem izgatta fel különösebben a nácik zsidóellenes politikája, tükrözi reakciójuk Hitler eutanázia programjára. Erôteljesen és sikeresen harcoltak e program ellen, ugyanakkor elmulasztottak tiltakozni a nácik egyre drákóibb zsidóellenes rendszabályai ellen. Akárcsak a többi keresztény vallás vezetôi, valójában legitimálták a rendszert azzal, hogy helyeselték a Führer bel- és külpolitikáját. Akárcsak az egész nemzetet, ôket is magával ragadta a Harmadik Birodalmat elborító nacionalista és hazafias hullám.29 A katolikus egyházi vezetôk, elferdítve hagyományos erkölcsi tanításukat az „igazságos” és az „igazságtalan” háborúkról, Hitler agresszióját igazságosnak ítélték, s „valamennyi hívüknek a lelkére kötötték, hogy megkerülhetetlen erkölcsi kötelességük eleget tenni mindazon szolgálatnak, amit a Birodalom megkövetel tôlük”.30 Ezt az engedelmességi kötelezettséget, állapította meg a német katolicizmus egy jeles tudósa, „…annyiszor és olyan hévvel ismételgették, hogy az egyház valójában a náci állam érdekében mûködô társadalmi ellenôrzés eszközévé vált, ami a háborúnak katolikus részrôl való lelkes támogatását illeti. […] A második világháborúban a németországi katolikus egyház vezetô szóvivôi valóban a nácik ellenôrzésének eszközévé váltak saját híveik ellenében, részint a törvényes hatalommal szembeni lojális engedelmességre történô általános buzdításaik révén, részint azon még közvetlenebb erôfeszítéseik révén, hogy felsorakoztassák e híveket, mintegy keresztényi kötelességként a Volk, a Vaterland és a Heimat védelmére.”31
Az egyházi vezetés efféle buzdítása nyomán a német katolikus egyház hívei általában következetesen egyetértettek a nácik belpolitikájával és katonai vállalkozásaival, kiváltképpen a háború Sztálingrádot megelôzô szakaszában. Az egyházi vezetôk, e hadjáratokat „igazságosaknak” minôsítve, nem gyôzték támogatni Hitler agresszív háborúit, ugyanakkor hallgattak a zsidók üldözésérôl. Sôt mi több, híveik közül igen sokan rasszista ideológiai megfontolásokból és kapzsi ösztöneiktôl hajtva lelkesen üdvözölték a nácik zsidóellenes hadjáratát. Akárcsak az egész német nép, az egyházi vezetôk sem álltak ki nyilvánosan az 1935. évi nürnbergi törvények igazságtalanságai, sem a kristályéjszaka (1938. november 9.) barbársága ellen.
Mire Hitler 1939 elején figyelmeztette a zsidókat,32 a német tömegek gyakorlatilag immúnisakká váltak már a végsô megoldás program borzalmaival szemben. Egyetértve a Harmadik Birodalom vezetôinek nacionalista érveivel, általánosan támogatták Hitler agresszióját Lengyelország ellen (1939. szeptember 1.), s csaknem hasonló lelkesedéssel a zsidók ellen egyidejûleg megindított hadjáratot. A háború kezdeti, euforikus szakaszában a Birodalmat magával ragadó hazafias ôrület gyakorlatilag immunizálta a németeket az ellen, hogy a nácik kiterjesztették a végsô megoldás programját a németországi zsidókra is. A háború elsô két esztendejében tökéletesített pusztító gépezetet 1941. szeptember 1-jén teljes sebességre kapcsolták, amikor a Birodalom zsidó lakosságát sárga csillag viselésére kötelezték. A keresztény egyházak vezetôi szinte kizárólag a nem árják lelki gondozásával törôdtek, meg azzal, hogy a csillagot viselô áttért keresztények (akiket a náci faji törvények zsidónak tekintettek) milyen hatással lehetnek az árja hívôkre istentiszteletek alatt. Ugyanezen alapvetôen negatív magatartást tanúsították a zsidók 1941. október 15-én kezdôdô tömeges deportálásakor.33 Dacára a deportálások barbarizmusának, az egyházi vezetôk szinte kizárólag a kikeresztelkedtekkel és a keresztények nem árja házastársaival törôdtek. Még akkor sem változtattak e negatív viselkedésükön, amikor már teljes egészében ismeretessé vált számukra a deportált német zsidók sorsa (többségüket gyorsan mozgó gyilkos alakulatok lôtték agyon Riga és Minszk közelében), s tudomásukra jutottak a tömeges mészárlások, amelyeket az SS és cinkosai követtek el a megszállt területeken, legfôképp Keleten.34
Akadt néhány alacsonyabb rangú egyházi személyiség, akinek felébredt a lelkiismerete a zsidók kétségbeesett helyzete láttán. Köztük volt Bernhard Lichtenberg,35 Margarete Sommer36 és a jezsuita Alfred Delp, a német ellenállás tagja.37 Egyes egyházi vezetôk a zsidóellenes kampány fölött érzett aggodalmuknak csupán szûk körben mertek hangot adni. Néhányan nyilvános nyilatkozatokban bírálni merték az „idegen fajokkal” való bánásmódot, anélkül azonban, hogy megnevezték volna a zsidókat. Guenter Lewy, a német katolikus egyház kérdésének neves szaktekintélye erre a következtetésre jutott: „Amikor az eutanázia program keretében németeket semmisítettek meg, a püspöki kar nem tett lakatot a szájára, és sikerült is leállítania az öldöklést, ezzel szemben a püspökök ezúttal nem vállaltak kockázatot. A végsô megoldás elleni nyilvános tiltakozásuk hatása ezért egyenlô volt a nullával. E nagyon is általánosságban tartott nyilatkozataik mit sem változtattak a kormány politikáján, s nem is sugalmaztak semmiféle változtatást a német katolikusok magatartásában. […] A megsemmisítés gépezete továbbra is zökkenômentesen dolgozott, mindenki lelkiismeretesen végrehajtotta a rá kirótt feladatokat. A püspöki kar ismételten utasítást adott arra, hogy rekesszék ki az áldozásból azokat a katolikusokat, akik párbajoztak, vagy akik hozzájárultak holttestük elhamvasztásához. Ámde sohasem hangzott el tilalom, amely kiközösítés terhe alatt megtiltotta volna a hívôknek, hogy továbbra is részt vegyenek zsidók lemészárlásában. Így azután katolikusok, más németekkel egyetemben továbbra is lelkiismeretesen részt vettek benne.”38
Még a háború végén is, amikor a nácik zsidók elleni hadjáratának már valamennyi hátborzongató részlete ismeretessé vált,39 Adolf Bertram bíboros, Breslau utolsó hercegérseke és a német püspöki konferencia feje nemcsak ellenzett mindennemû nyilvános tiltakozást a zsidók deportálása és lemészárlása ellen, hanem továbbra is fölkereste és tisztelettel övezte Hitlert mint a Birodalom katolikus államfôjét. Mihelyt 1945. május 2-án értesült a végsô megoldás program legfôbb kiagyalójának haláláról, Bertram bíboros érseki egyházmegyéjének valamennyi plébánosát utasította, „tartsanak ünnepélyes rekviemet a Führer és a Wehrmacht mindazon tagjainak emlékére, akik a német hazánkért folytatott harcban estek el, egyben mondjanak lélekbôl fakadó imákat a Volkért és a hazáért, valamint a katolikus egyház jövôjéért Németországban”.40

A Vatikán a náci korszakban

Az Emlékezünk felsorol néhány példát a Szentszék pozitív állásfoglalásáról a náci korszak folyamán, kiemelve XI. Pius pápa 1937. évi enciklikáját és 1938. szeptember 6-ai nyilatkozatát, amit egy belga zarándokcsoport elôtt tett. Idézi a pápát: „Az antiszemitizmus elfogadhatatlan. Lelkileg valamennyien semiták vagyunk.” A dokumentum azonban hallgat arról, miért nem hoztak sohasem nyilvánosságra a pápa által egy másik, 1938 júniusában megrendelt enciklikát. Ez a Humanis Generis Unitas (Az emberi faj egysége) címû enciklika elítéli a rasszizmust és az antiszemitizmust.41 Jóllehet a tervezett enciklika fenntartotta az egyház hagyományos litániáját a judaizmusellenességrôl, és csupán megismételte a szokványos katolikus állásfoglalást a rasszizmusról és az antiszemitizmusról, anélkül, hogy elítélte volna az ez idô tájt Németország és Olaszország által már életbe léptetett zsidóellenes rendszabályokat, kibocsátásának kijózanító hatása lehetett volna a hívôkre s talán még a Tengely kormányaira is. A dokumentum elismerte, hogy létezik egy történelmileg régóta fennálló, megoldásra váró zsidóprobléma, ám csupán megismételte az egyház hagyományos felfogását, s kifejtette, hogy egy igazi megoldás megkívánja a ragaszkodást „az igazságosság és könyörületesség szigorú követelményeihez”. A történelmi tények rávilágítanak, hogy akárcsak a német uralom alatti Európa legtöbb keresztény egyházi vezetôje, a Vatikán úgy vélte, a náci korszakban alkalmazott tengernyi zsidóellenes rendszabály eleget tett ennek a követelménynek.42
XI. Pius pápa politikáját folytatta egykori államtitkára, Eugenio Pacelli bíboros, akit 1939. március 2-án választottak pápává. Az elismerten tehetséges, rendkívül mûvelt és szorgalmas XII. Pius pápát általában németbarátnak tekintették. Kilenc éven át szolgált nunciusként Németországban (1920–1929), ezalatt jól megtanult németül, és rendkívül megkedvelte a német népet. A holocausttal foglalkozó vatikáni dokumentum két ízben is idézi XII. Pius pápát, „bizonyítékként” náciellenes felfogására. Hangsúlyozza a pápa 1939. október 20-án kibocsátott Summi Pontificatus enciklikáját, amelyben „óva intett az emberi faj egységét tagadó elméletektôl és az állam istenítésétôl”, továbbá kiemeli zsidó vezetôk köszönetnyilvánításait a háború után azért, amit „személyesen vagy képviselôi útján tett43 sok százezer zsidó életének a megmentéséért”.44
A történelmi tények azt bizonyítják, hogy a Vatikán állásfoglalása a nemzetiszocialistákat – hatalomra jutásuk elôtt és után is –, valamint a zsidók üldözését illetôen nagyjából egybevágott a német katolikus hierarchia felfogásával. A weimari korszakban XI. Pius pápa, akárcsak államtitkára, a német püspökök felfogását visszhangozta, amely elítélte az antiszemitizmust és a nácik faj- és vérmítoszát, ugyanakkor ragaszkodott az egyháznak a judaizmusra vonatkozó régi keletû doktrínájához. Még a nácik gyôzelmét követôen, majd az egyre szigorúbb zsidóellenes rendszabályok után is a Vatikán az egyház érdekeinek védelmére korlátozta közbelépéseit, amelyek kiterjedtek a nem árja katolikusok védelmére is. A Vatikán valamennyi kezdeményezése, beleértve a pápa közismert 1937. évi enciklikáját, szinte kizárólag Hitler azon kísérletére reagált, hogy a korábbi kötelezettségvállalás és törvényes kötelezettségek – beleértve a konkordátumban foglaltak – megsértésével alárendelje az egyházat az államnak. A zsidók üldözése sohasem volt egyetlen enciklika tárgya sem. A pápa és a Vatikán legfelsôbb szintû tisztségviselôi jól ismerték a nácik antiszemita célkitûzéseit Hitler kancellári beiktatása elôtt és után egyaránt. E célokat nemcsak a Vatikánt számos országban képviselô nunciusok hozták a tudomásukra, hanem sok magánszemély is felhívta erre figyelmüket. Ezek egyike volt Edith Stein, a katolicizmusra áttért ismert zsidó filozófus,45 aki könyörgött a pápának, adjon ki enciklikát a zsidókérdésrôl. Kérése a náci Európa és a szabad világ sok zsidó és nem zsidó személyisége folyamodásához hasonlóan nem talált meghallgatásra.

A zsidóellenes hadjárat ismerete. Bôséges és meggyôzô bizonyítékok világítanak rá, hogy a pápa, az államtitkára, Luigi Maglione bíboros és a Vatikán többi legfôbb vezetôi maradéktalanul és pontosan tájékozottak voltak a nácik uralma alatt álló egész Európára kiterjedô végsô megoldás program részleteirôl. Számos és megbízható információs forrás állt a rendelkezésükre. Informálták ôket – egyebek között – a nunciusok, a világ különbözô részeibôl katolikus és más keresztény egyházi tisztségviselôk, különbözô nagy zsidó szervezetek képviselôi és a szövetséges, valamint a semleges országok szóvivôi.46
Az 1970-es években maga a Vatikán is közzétett bizonyítékokat, miszerint a katolikus egyház vezetôsége tudott a végsô megoldásról. A pápaság második világháború alatti szerepével foglalkozó többkötetes sorozatában a Vatikán számos olyan – jóllehet nyilvánvalóan szelektív – dokumentumot hozott nyilvánosságra, amelyekbôl kiderül, hogy XII. Pius pápa diplomáciai és magánúton ismételten kapott jelentéseket a nácik által megszállt Európa különbözô részeibôl a zsidók tömeges lengyelországi legyilkolásáról és haláltáborokba deportálásáról. 1941 elején értesült zsidók deportálásáról, 1942 elejétôl fogva pedig özönével kapott részletes tájékoztatásokat a zsidóellenes hadjáratról, s arról, hogy a sok deportáltra a halál vár. Theodor Innitzer bíboros, Bécs érseke az elsôk egyike volt, akik vészjelzéseket juttattak el a pápához a zsidók „iszonyatos sorsáról”.
A legmegbízhatóbb jelentések azonban a nunciusoktól, a Vatikán képviselôitôl érkeztek.47 Az egyik legpontosabb forrás Giuseppe Burzio, a bratislavai pápai küldött volt, aki, miután 1942 márciusában elkezdôdtek az elszállítások Szlovákiából, folyamatosan tájékoztatta a Vatikánt a tömeges deportálásról. Cesare Orsenigo érsek, berlini pápai nuncius azt jelentette Monsignor Giovanni Battista Montininek, Pius pápa akkori államtitkárának, a késôbbi VI. Pál pápának, hogy „a leghátborzongatóbb feltevések is megengedhetôk nem árják sorsát illetôen”.48
Az egyik fô információforrás a nácik zsidóellenes terveirôl Angelo Giuseppe Roncalli érsek, isztambuli apostoli delegátus (a késôbbi XXIII. János pápa) volt. Monsignor Montinihez intézett 1943. július 8-ai jelentésében közölte, hogy több millió zsidót szállítottak Lengyelországba, ahol megsemmisítették ôket. Nem bocsátkozott részletekbe a megsemmisítésrôl, feltehetôleg azért, mert akkorra már kellôképpen ismeretes volt a koncentrációs táborok rendszere. Roncalli érsek értesüléseit a megsemmisítésrôl közölte Franz von Papen ankarai német nagykövettel is, aki erre a lengyelek szovjetek általi lemészárlását hozta fel a katyni erdôben, Szmolenszk közelében.49 Roncalli érsek egyik információforrása a palesztinai Jewish Agency végrehajtó bizottsága volt, amellyel 1943 óta szoros kapcsolatban állt. Chaim Barlas, a Jewish Agency isztambuli delegációjának vezetôje folyamatosan tájékoztatta az apostoli delegátust az európai zsidóellenes rendszabályokról.50
1942 nyarán elsô kézbôl származó információt juttattak el a Vatikánhoz a végsô megoldás programról. Kurt Gerstein SS-Obersturmführer tájékoztatta dr. Wintert, Konrad Preysing bíboros, Berlin püspökének jogi tanácsosát azokról az elgázosításokról, amelyeknek tanúja volt a Lublin melletti Belzecben, s nyomatékosan azt kérte, hogy ezt az értesülést juttassák el a Vatikánba.51 Néhány hónappal korábban a svájci belföldi és nemzetközi zsidó szervezetek interjút adtak Monsignor Filippo Bernardini berni nunciusnak, s ennek során szóban és írásban tájékoztatták a közép-európai zsidók végveszélyérôl. A Jewish Agency egy memorandumát, amelyben vázolták a nyugat-európai tömeges deportálásokat és zsidók kivégzését Lengyelországban, 1942 szeptemberében nyújtotta át Maglione államtitkárnak Harold H. Tittman Jr., Myron C. Taylor, Roosevelt elnök személyes vatikáni képviselôjének munkatársa.52
Sok zsidó és keresztény vezetô, aki a Vatikán segítségéért folyamodott, a pápának szánt kérelmeit, hogy tiltakozzék a zsidók megsemmisítése ellen, a nunciusokon át juttatta el a Szentszékhez. Nagy általánosságban azonban a zsidók szörnyû helyzetérôl szóló jelentéseket lelkiismeretesen továbbító nunciusok teljesítménye nem volt sokkal jobb, mint az államtitkáré vagy az egyházfôé. Jóllehet sokan közülük, akik a német befolyási szféra országaiban szolgáltak, aggodalmuknak adtak hangot a zsidóellenes törvények néhány eleme miatt – kiváltképp azok miatt, amelyek hátrányosan érintették az áttértek és a zsidó származású keresztények jogait –, általában passzív magatartást tanúsítottak e törvények egyéb aspektusai iránt. Sôt akadtak olyanok is, akik úgy vélték, hogy ezek a törvények valójában jótékony hatásúak, mert megnyirbálják a zsidó befolyást, amelyrôl azt tartották, káros a keresztény társadalomra. John F. Morley tiszteletes, a neves katolikus tudós hangsúlyozta, hogy „ezek a diplomaták a sárga csillag viselésére, valamint a zsidó foglalkozásokra, a kereskedelemre és az oktatásra vonatkozó rendelkezéseket értékeseknek ítélték, mivel korlátozták a zsidó tevékenységet ezeken a területeken”.53 A nunciusok nyilván úgy vélték, a zsidóellenes törvények összhangban vannak az igazságosság és a felebaráti érzület erkölcsi elveivel.
Néhány nuncius komoly erôfeszítéseket tett a deportálásra kárhoztatott zsidók érdekében, ezek azonban eredménytelenek maradtak: nemcsak azért, mert csakis diplomáciai jellegûek voltak – ezek a nunciusok, akárcsak vatikáni feljebbvalóik, nem álltak ki nyilvánosan –, hanem mert a nácik és cinkosaik szerte Európában céltudatosan elkötelezték magukat a végsô megoldás program végrehajtása mellett. Morley tiszteletes helyesen állapította meg: nem az a kérdés, hogy a nunciusok erôfeszítései kudarcot vallottak-e, nem akadályozták meg a deportálásokat, hanem „…az, vajon ezek az emberek latba vetették-e diplomata státusuk teljes súlyát, amellyel az önmagát nagy erkölcsi és vallási hatalomnak tekintô Szentszék képviselôiként rendelkeztek, amikor erôfeszítéseket tettek a zsidók érdekében. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy ezt nem tették meg. Míg az egyház jogainak védelmében aktívan tevékenykedtek, a zsidóproblémát illetô állásfoglalásuk a legjobb esetben is csak érintôleges, a legrosszabb esetben pedig minimális volt. Azzal, hogy a végveszély idején nem álltak ki szívvel-lélekkel a zsidók mellett, a nunciusok nem tettek eleget az önmaguk által kinyilvánított magasztos elhivatottságuknak.”54
Az alapvetôen minimális részvétel ugyanezen attitûdje jellemezte az államtitkár állásfoglalását. Luigi Maglione bíboros felelôssége még ennél is nagyobb, mert ô volt a pápai diplomácia irányítója. A nunciusok neki küldték meg diplomáciai jelentéseiket, s közvetlenül tôle kaptak utasításokat. Az államtitkár volt az egyik a legjobban informált személyek között arról, milyen óriási katasztrófa fenyegeti a zsidókat és a többi elnyomott népet a nácik uralma alatt álló Európában. Nemcsak a nunciusoktól kapott jelentéseket, hanem az elnyomottak számos zsidó és keresztény szószólója, köztük több vezetô lengyel katolikus is kérelmekkel ostromolta. Még a Vatikánon belül is hallatszott egy felháborodott hang. 1943 áprilisában Monsignor Domenico Tardini helyettes államtitkár egy memorandumban arra célzott, hogy a Vatikánnak joga van diplomáciai úton közbelépni emberiességi célokból. A németek bánásmódját a zsidókkal „nemcsak az igazságosság és a könyörületesség, hanem az emberiesség elleni vétek”-ként jellemezte. Az államtitkár azonban hajthatatlan maradt. Noha aggodalmát fejezte ki a deportálással fenyegetett kikeresztelkedett zsidók miatt, s néha még interveniált is egy-egy zsidó érdekében, nemigen foglalkoztatta az egész zsidó nép szenvedése. A szenvedélyesen cionistaellenes Maglione bíborost55 szemmel láthatóan jobban érdekelte, hogy fenntartsa a jó viszonyt a náci Németországgal és a többi állammal, mint az, hogy latba vesse a Vatikán hatalmát és presztízsét az elnyomottak érdekében.

XII. Pius pápa hallgatása. Az államtitkár és XII. Pius pápa politikai-egyházi kapcsolata igen szoros és harmonikus volt. „Kétségtelen – vonta le a következtetést Morley tisztelendô úr –, hogy Maglione döntései és nunciusainak küldött utasításai a pápa útmutatásai és utasításai nyomán születtek meg.”56 XII. Pius pápa, akárcsak alárendeltjei, maradéktalanul és pontosan tájékozva volt a nácik zsidóellenes háborújáról. Teljes összhangban államtitkárával, következetesen megtagadta, hogy nyilvánosan megbélyegezze e háborút. A szabad világbeli zsidó vezetôk, köztük a Zsidó Világkongresszus tagjai is, sok erôfeszítést tettek, hogy rávegyék a pápát, emeljen szót a megsemmisítések ellen, s fenyegesse meg kiátkozással Hitlert és a zsidóellenes hadjáratban tevékenyen részt vevôket.57 Hasonló kérelemmel nemegyszer fordultak hozzá nyugati vezetôk is. Harold H. Tittman, Jr. 1942 júliusában arra emlékeztette a Vatikánt, hogy némasága „veszélyezteti erkölcsi presztízsét, és aláássa mind az egyházba, mind magába a Szentatyába vetett hitet”.58 Röviddel azután, hogy a szövetséges hatalmak 1942. december 17-én közzétették nyilatkozatukat a zsidók kiirtásáról,59 Tittman ismét a Vatikánhoz fordult, s azt kérte, a Vatikán is adjon ki hasonló megbélyegzô nyilatkozatot. Kérését elutasították, az államtitkár ragaszkodott ahhoz, hogy a Vatikánnak szigorúan meg kell ôriznie semlegességét.60
A Vatikán még akkor is fenntartotta semlegességi álláspontját, amikor 1943. október 16–17-én összeterelték a római zsidókat, hogy deportálják ôket. A németek nagy megkönnyebbülésére a pápa nem hagyta magát „rávenni semmiféle tüntetô nyilatkozatra a zsidók deportálása ellen”. Noha a római zsidók elleni rendszabály egyértelmûen szemléltette a Vatikánnal azt, mi történt másutt a nácik uralma alatt Európában, a pápa nem volt hajlandó megnyilatkozni, mivel nem kívánt „semmit sem mondani, amit a német nép esetleg ellenséges cselekedetnek tekinthetne egy szörnyû háború közepette”.61
A szabad világbeli zsidó vezetôk megpróbáltak meggyôzni neves világi és egyházi katolikus személyiségeket, járjanak közbe a pápánál, hogy vessen véget hallgatásának. Azt akarták, hogy az egyházfô nyilvánosan ítélje el a népirtást, vagy fenyegesse meg kiközösítéssel a náci vezetôket. Erôfeszítéseik rendszerint kudarcot vallottak. Egyes katolikus tisztségviselôk, köztük Edouard Theunis, Belgium volt miniszterelnöke megtagadták befolyásuk érvényesítését, azzal érvelve, hogy „Ôszentségének komoly okai vannak, amiért nem hozza nyilvánosságra álláspontját”.62 Állítólag csupán egyetlen világhírû katolikusnak, akihez a zsidó vezetôk ezzel a kéréssel fordultak, volt annyi bátorsága, hogy elítélje a pápa hallgatását. Jacques Maritain volt az, a neves francia filozófus-teológus, aki akkoriban az Egyesült Államokban élt emigrációban.63 Eugene Tisserant bíboros, vatikáni tisztségviselô Emmanuel Suhard bíboros párizsi érseknek küldött levelében adott hangot elkeseredésének a pápa magatartása miatt. A röviddel Franciaország 1940. júniusi kapitulációja után kelt levelében hangsúlyozta, hogy „feljebbvalóink nem akarják megérteni ennek a konfliktusnak az igazi természetét”. Miután nem sikerült meggyôznie a pápát, hogy adjon ki enciklikát „az egyén azon kötelességérôl, hogy lelkiismerete parancsát kövesse, ne pedig vakon hajtson végre minden parancsot, bármennyire bûnös legyen is az”, Tisserant bíboros feltárta aggodalmát, hogy „a történelem elmarasztalja majd a Szentszéket, amiért politikáját csak és kizárólag önzô kényelemszeretet vezérelte”.64 Ezt a történelmi szemrehányást a háború után a legerôteljesebben Rolf Hochhuth A helytartó (Der Stellvertreter) címû sokat vitatott színdarabja fejezte ki; a dráma arról szól, hogy XII. Pius pápa nem ítélte el nyilvánosan a nácikat a zsidók megsemmisítéséért.

Mivel magyarázzák a pápa hallgatását? A Vatikán szabványválasza a zsidó és más csoportok számos kérelmére az volt, hogy „a Szentszék minden tôle telhetôt meg fog tenni”.65 A pápa hallgatásának lehetséges okai komplexek és nem maradéktalanul igazolhatók. Egyes tudósok szerint azért nem szólalt fel a megsemmisítések ellen, mert „elôszeretettel viseltetett Németország iránt”, és „mert mindennél jobban félt Európa bolsevizálásától”. Meglehet, a pápa meleg érzelmei a német nép iránt – több mint 20 millió volt a német katolikusok száma – és a német kultúra iránti leplezetlen csodálata a Németországban eltöltött tizenkét éves pápai nunciusi szolgálatára vezethetô vissza. A Vatikán iszonyodása a bolsevizmustól érthetô volt; vezetôi nem is titkolták, mennyire megvetik. Robert Leiber atya, a pápa egyik titkára szerint XII. Pius „az orosz bolsevizmust mindig veszélyesebbnek tekintette a német nemzetiszocializmusnál”. Azt követôen, hogy Olaszország 1943 nyarán kiugrott a háborúból, Maglione bíboros szintén ezt a felfogást visszhangozta, kijelentvén: „…Európa sorsa Németország gyôzelmes ellenállásán múlik az orosz fronton.”66 A Vatikán vezetôi, akárcsak világszerte más megrögzött konzervatívok, nyilvánvalóan úgy vélték, egy megbékélés a náci Németország és a nyugati szövetséges hatalmak között, majd közös front létesítése a Szovjetunió ellen, a világ feltétlen érdekében állna, s ebbe beletartozna a keresztény civilizáció védelme a bolsevizmus fenyegetô veszélye ellen.67
A pápa sok korabeli védelmezôje szerint az egyházfô iszonyodott a nácik bûneitôl, de úgy vélte, nem ítélheti el a zsidók lemészárlását anélkül, hogy ne nyilvánítaná ki szánakozását más csoportok tömeges legyilkolása miatt, és ne ítélje el azt is, vagy úgy ítélje el a németeket, hogy ne bélyegezné meg a szovjeteket is.68 Mások úgy érveltek, nem akarta megkockáztatni, hogy elveszítse a német katolikusok hûségét, akik közül sokan a bolsevizmus elleni harc élvonalában álltak, avagy azt, hogy veszélyeztesse a Vatikán semlegességét. Megint mások úgy gondolták, a pápa azért tartózkodott szándékosan a véleménynyilvánítástól a zsidókérdésben, mert Európa számos más egyházi vezetôjéhez hasonlóan úgy vélte, valamennyi korábbi diplomáciai erôfeszítése alapvetôen hiábavalónak bizonyult. Maga a Vatikán leggyakrabban azzal a magyarázattal állt elô, miszerint az egyházfô politikája, hogy nyilvánosan hallgat a zsidók drámai helyzetérôl, arra irányult, hogy ne veszélyeztesse az érdekükben végzett csöndes diplomáciai tevékenységet.69 Ennek az álláspontnak a gyengeségét – abban az idôben, amikor már folyt a zsidók lemészárlása – Guenter Lewy, a katolikus egyház háború alatti szerepének széles látókörû kutatója így összegezte: „Ha XII. Pius nyilvánosan megbélyegzi a tömeggyilkosságokat, amit széles körben sugároz a vatikáni rádió, és a püspökök minden szószékrôl felolvasnak, nyilvánvalóvá tette volna zsidók és keresztények elôtt egyaránt, mivel jár a keletre történô deportálás. A pápának hittek volna, míg a szövetségesek rádióadásait gyakorta figyelmen kívül hagyták, mert háborús propagandának tartották. Sok deportált, aki hitelt adott a németek bizonygatásának, hogy csupán áttelepítik, figyelmeztetést kapott volna, ami menekülésre ösztönözhette volna. Igen sok keresztény segíthette és elrejthette volna a zsidókat, s ekképpen sokkal több életet menthettek volna meg.”70
Jóllehet a kiközösítéssel való fenyegetés minden valószínûség szerint nem riasztotta volna vissza a szélsôséges radikálisokat aljas céljaik követésétôl, esetleg némi befolyással lehetett volna sok katolikusra (és más keresztényekre) egész Európában, olyanokra, akik tevékenyen részt vettek a végsô megoldás megvalósításában.
A pápa hajthatatlan maradt még 1944 elsô hónapjaiban is, amikor már világosan látszott, hogy a szövetségesek gyôzni fognak. Addigra a nácik és cinkosaik már jelentôs részben végrehajtották végsô megoldás programjukat. A közel 800000 fônyi magyarországi zsidóság volt az utolsó viszonylag érintetlen zsidó közösség. Jószerint közvetlenül március 19. után, amikor a németek megszállták Magyarországot, a pápát valósággal elárasztották segítségkérô üzenetekkel –mindhiába. Válaszolva egy kérelemre, amelyet a magyar zsidóság érdekében juttatott el hozzá egy küldöttség (tagja volt Róma fôrabbija is), a pápa állítólag azzal tért ki a küldöttség javasolta pozitív lépések megtétele elôl, hogy kijelentette, „imádkozni fog” az áldozatokért.71
A pápa elôször 1944. június végén avatkozott be közvetlenül, amikor a szovjet csapatok gyors ütemben közeledtek Romániához, a nyugati szövetségesek pedig már szilárdan megvetették lábukat Normandiában – nagyjából ugyanabban az idôben a svájci és a svéd sajtó részletesen és valósághûen beszámolt a nácik hadjáratáról a zsidók ellen. Ezek a cikkek túlnyomórészt két, Auschwitzból elmenekült férfi beszámolóin alapultak.72 Állítólag a Vatikán 1944. április végén az elsôk között kapott példányokat ezekbôl a beszámolókból.73 Jóllehet a beszámolók hitelességét minden kétséget kizáróan megerôsítették, akárcsak a magyar zsidóságra váró vészjósló következményeket, a Vatikán egészen június legvégéig nem reagált rájuk.74
De még a végsô megoldás program e tizenkettedik órájában sem foglalt állást nyilvánosan a pápa. Hajthatatlanul elutasította, hogy hallgasson a számos helyrôl érkezô kérésekre, miszerint forduljon közvetlenül a magyar néphez, amelynek kétharmada katolikus volt. Még azután sem volt hajlandó közbelépni a magyar zsidóság érdekében, hogy Isaac Herzog és Ben-Zion Meir Uziel, Palesztina fôrabbijai, akiket megriasztott a végsô megoldás magyarországi gyorsasága és mérete, az apostoli delegátus kairói hivatalán keresztül 1944. május 22-én, vagyis öt nappal a tömeges deportálások megindulása után, érintkezésbe léptek vele. Miután óriási nyomás nehezedett rá, a pápa végül úgy határozott, óvatos diplomáciai kérelmet juttat el Horthy Miklóshoz, Magyarország kormányzójához, felkérve ôt, lépjen közbe a „szerencsétlen emberek” érdekében, akik „békésen eltûrtek” oly sok szenvedést „nemzeti és faji származásuk következtében”.75 Ellentétben Roosevelt elnök és Gusztáv svéd király szinte ezzel egy idôben küldött üzeneteivel, a pápa még ekkor sem nevezte néven az üldözött zsidókat. Míg a magyar kormányzót minden bizonnyal befolyásolták ezek az üzenetek, a gyorsan változó hadihelyzet késztette végül cselekvésre. De mire 1944. július elején leállította a deportálásokat, Magyarország (az egyetlen Budapest kivételével) már Judenrein volt.
XII. Pius pápa háború alatti magatartását szemlélteti az is, hogy nem volt hajlandó találkozni Isaac Herzog fôrabbival. Amikor a fôrabbi kihallgatást kért a pápától, a Vatikán halogató taktikához folyamodott.76 Szeptember 5-én a fôrabbit meghívták Kairóba, hogy ott a pápa helyett Monsignor Hughesszal, a kairói apostoli delegátussal találkozzék, aki a szabványindokokkal igazolta, miért nem fogadja a pápa a fôrabbit. Udvariasan elutasította a fôrabbi azon kérését is, hogy a pápa „nyilvános felhívással forduljon a magyar néphez, és szólítsa fel, hogy akadályozza meg a deportálásokat”. Ezt azzal az érvvel utasította el, hogy egy ilyen felhívás „arra indíthatja a németeket, hogy likvidálják a magyar zsidók maradékát”.77 Úgy tûnik, Monsignor Hughes ugyanannyira tájékozatlan volt az idô tájt a magyarországi politikai-hadászati valós helyzetet illetôen, mint a fôrabbi: a németek teljes visszavonulóban voltak, a magyar vezetôk pedig szerették volna megmenteni a lehetô legtöbbet nemzeti örökségükbôl és becsületükbôl. Ami a fôrabbit illeti, ô meglehetôsen naivnak mutatkozott a maradék magyar zsidóság státusát, kiváltképp pedig a magyar keresztény egyházak vezetôinek jellemét illetôen.78 E vezetôk magatartása általában megegyezett Angelo Rotta budapesti pápai nunciuséval.79 Helyeselték a legtöbb zsidótörvényt, csupán azok faji elemeit ellenezték, amelyek sértették az egyház érdekeit, és kizárólag áttértek és nem árja keresztények érdekében jártak közben.
Mindent egybevetve, XII. Pius pápa legfôképpen a Vatikán érdekeivel törôdött, beleértve a jó kapcsolatok fenntartását az idegen országokkal. Németországi nunciusi tapasztalatai alapján rendkívül mély vonzalommal viseltetett Németország és a német nép iránt. Jóllehet meg kívánta ôrizni a Vatikán szigorú semlegességét, politikája és diplomáciai húzásai rávilágítottak arra, hogy érthetôen félt mind a bolsevizmustól, mind a Szovjetuniótól. Akár a katolikusok Németországban és másutt, ô is egyértelmûen kevésbé tartott a nácizmustól és a fasizmustól, mint a kommunizmustól, amellyel az antiszemita propaganda azonosította a zsidókat.80 Következésképpen a keresztény egyházak legtöbb vezetôjéhez hasonlóan a pápa szinte tudomást sem vett a náci uralom alatt álló Európában életbe léptetett zsidóellenes rendszabályokról, s szinte kizárólag a kikeresztelkedettek és a nem árja keresztények miatt fejezte ki aggodalmát. A jelenleg rendelkezésre álló történelmi bizonyítékok rávilágítanak arra, hogy nem szállt szembe a zsidó népet a keresztény Európában fenyegetô rémségekkel. Morley tisztelendô találóan vonta le a következtetést: „…A vatikáni diplomácia elmulasztotta kötelességét a zsidókkal szemben a holocaust idején, mert nem tett meg minden tôle telhetôt az érdekükben. Nem tett eleget kötelességének önmagával szemben sem, mert azzal, hogy figyelmen kívül hagyta a zsidók szorult helyzetét, és inkább a tartózkodást tûzte ki céljául, semmint a humanitárius gondoskodást, elárulta az önmaga számára megszabott eszményeket. E kettôs kötelességmulasztásért a felelôsség a nunciusoké, az államtitkáré és legfôképpen a pápáé.”81

A megbékélés és az összhang felé

A holocausttal foglalkozó vatikáni dokumentum, akárcsak a Nostra Aetate nyilatkozat nyilvánvalóan enyhén szólva sem alapos a múlt sérelmeinek vizsgálatában. Az egyház létfontosságú érdekei szemmel láthatóan megkövetelték, hogy
– mindazért, ami a zsidó néppel történt a kereszténység hosszú története alatt, minden felelôsséget elhárítson, és kizárólag fiai és lányai mulasztását kárhoztassa;
– megvédelmezze a pápák csalhatatlanságát;
– egyértelmûen megkülönböztesse a keresztény judaizmusellenességet a nácik újpogány antiszemitizmusától, s az utóbbit mind zsidóellenesnek, mind keresztényellenesnek ítélje, mint ami kizárólag felelôs a holocaustért.
Az 1965. évi és 1998. évi dokumentumok hiányosságait nagymértékben ellensúlyozza, hogy igen pozitív álláspontot foglalnak el a jövôt illetôen. A. James Rudin rabbi, az Amerikai Zsidó Bizottság vallásközi ügyek osztályának igazgatója helyesen állapította meg: „…1965 óta több pozitív találkozó zajlott le (zsidók és keresztények között), mint az egyház történetének elsô 1900 éve alatt.” Eloszlottak kölcsönös gyanakvások katolikusok és zsidók között; a kölcsönös sztereotípiák helyébe civilizált párbeszéd és eszmecsere lépett. II. János Pál pápa néhány amerikai zsidó vezetôvel 1985. február 15-én történt találkozása során kijelentette, hogy „a zsidók és a keresztények közötti viszony mélyrehatóan megjavult […]. Ahol a múltban tudatlanság és […] elôítélet volt […], most kölcsönös ismeretek, megbecsülés és tisztelet találhatók.”82
Az amerikai katolikus püspökök az elsô között szálltak síkra a vallásközi megbékélés és összhang ügyéért. Az amerikai püspökök már a Nostra Aetate kibocsátását megelôzôen elhatározták, hogy bizottságot hoznak létre a Katolikus Püspökök Országos Konferenciájának kebelében a katolikus–zsidó megértés elômozdítására. 1967-ben megszületett a Katolikus–Zsidó Viszony Hivatala, amely megalakulása után nyomban kibocsátotta az Irányvonalak a katolikus–zsidó viszonyról címû nyilatkozatot. Ez megelôzte, és feltehetôen modellként szolgált az Irányvonalak a Nostra Aetate alkalmazására, 4. sz. számára, amelyet a Vatikán 1975. január 3-án hozott nyilvánosságra.83 A keresztények és zsidók testvériségének elôsegítését célzó vatikáni Irányvonalak direktívákat tartalmaz a párbeszéd elôsegítésére, kedvezô megvilágításba helyezi a zsidókat a liturgiában, s a közös örökséget állítja elôtérbe az oktatásban és a nevelésben.
Az amerikai püspökök által meghonosított változások nyomán megtisztították az oktatást és a liturgiát a zsidóellenes utalásoktól. A püspökök arra ösztönözték mindazokat, akik cselekvô részesei az oktatás-nevelésnek – lett légyen az szemináriumokban, iskolákban vagy szószéken –, hogy ne csak kerüljék az olyasféle beállítást, amely becsmérelhetné a zsidókat és a judaizmust, hanem a Nostra Aetatéval összhangban hangsúlyozzák a hit azon aspektusait, amelyek a katolicizmusnak a zsidókkal való szellemi kapcsolatairól tanúskodnak. A holocaustot illetôen az amerikai püspökök megerôsítették a Vatikán következtetéseit, sajnálkozásukat fejezték ki a zsidók szenvedései fölött, és elítélték az antiszemitizmus minden formáját.84
Hasonló álláspontot foglaltak el a keresztény világ sok más részében katolikus püspökök. Így például a magyarországi holocaust ötvenedik évfordulója alkalmából a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa közös nyilatkozatot adott ki,85 amely többek között megállapította: „A XX. század legnagyobb szégyenének tartjuk százezrek életének kioltását, pusztán származásuk miatt. […] Az évforduló alkalmával meg kell állapítanunk, hogy ebben a tragédiában nemcsak az esztelen gonoszság képviselôit terhelte a felelôsség, hanem azokat is, akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelembôl, gyávaságból vagy megalkuvásból nem emelték fel szavukat zsidó embertársaik tömeges megalázása, elhurcolása és meggyilkolása ellen. Az ötven évvel ezelôtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe elôtt bocsánatot kérünk.”86
Noha a nyilatkozat elmulasztotta leszögezni a keresztény egyházak felelôsségét az antiszemita légkörért, amely fennállott Magyarország hosszú történelme során általában, az 1919–1944 közötti idôszakban pedig különösen, nagy lépést jelent elôre afelé, hogy szembenézzenek a holocausttal ebben az országban.
Hasonló vétkességet beismerô nyilatkozatot tettek közzé 1995. január 27-én a német katolikus püspökök. Az Auschwitz felszabadításának ötvenedik évfordulója alkalmából kiadott nyilatkozatban a német püspökök sajnálkozásukat fejezték ki, amiért a katolikusok elmulasztottak cselekvôen fellépni a nácizmussal szemben, és állást foglalni a zsidók és a judaizmus ellen elkövetett bûncselekményekkel szemben, és hangsúlyozták, hogy ezért különleges felelôsség terheli ôket, hogy harcoljanak az antiszemitizmus ellen.87 Az évforduló alkalomként szolgált arra is, hogy a Lengyel Püspökkari Bizottság a Judaizmussal folytatott párbeszédért címmel nyilatkozatot adjon ki. E nyilatkozat hangsúlyozza a zsidók és a lengyelek nácik okozta közös szenvedését, s többek között megismételte a lengyel püspökök 1991. január 20-ai pásztorlevelét, amely helytelenítette azon keresztények viselkedését, akik közömbösek maradtak a zsidók tragédiája iránt, továbbá mély sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „akadtak olyan katolikusok is, akik valamilyen módon hozzájárultak zsidók halálához”. Bocsánatkérés helyett a nyilatkozat pusztán csak ennyit jelentett ki: „Örökre lelkifurdalás maradnak társadalmi vetületben.”88
Auschwitz felszabadításának évfordulójáról megemlékeztek az amerikai katolikusok is. Az Alabama állambeli Mobile érseke, Oscar Lipscomb, az Egyesült Államok Püspöki Bizottsága az Ökumenikus és Vallásközi Ügyekért elnöke 1995. január 27-ei nyilatkozatában hangsúlyozta: szükség van a bûnbánatra és arra, hogy „eltökéljük, olyan világot építünk, amelyben soha többé nem válik lehetôvé az ilyen gonosztett”. Míg joggal felmenti az amerikaiakat a nácik által elkövetett mindennemû személyes vétkesség alól azért, a nyilatkozat elismeri, „valóban felelôsségtudatot kell éreznünk azért, amit a megkereszteltek közösségebeli hittestvéreink elmulasztottak megtenni életek megmentéséért”. Helytelenítette Amerika bevándorlási politikáját is a háború alatt, rámutatva, hogy „e korszak drákói bevándorlási törvényeinek kegyetlen alkalmazása […] meggátolta, hogy hazánk zsidók menedékhelyévé váljon…”89
A francia katolikus egyház 1997. szeptember 10-én figyelemre méltó nyilatkozatot adott ki Drancyban, abban a párizsi elôvárosban, amelybôl a Vichy-korszakban sok tízezernyi zsidót deportáltak Auschwitzba. Az Olivier de Barranger érsek által kiadott nyilatkozat többek között kijelentette: „Lényeges, hogy elismerjük azt a – ha nem is közvetlen, de közvetett – vezetô szerepet, amit a keresztények körében helytelenül fenntartott, szüntelenül ismételgetett zsidóellenes sztereotípiák a holocausthoz vezetô történelmi folyamatban játszottak.
A zsidók üldöztetése, kiváltképpen a Vichy által megszavazott sokrétû antiszemita törvények idején rendszerint néma csönd uralkodott, s kivételnek számított, ha valaki felemelte szavát az áldozatok érdekében.
Ma beismerjük, hogy a hallgatás hiba volt. Isten bocsánatáért könyörgünk, és kérjük a zsidó népet, hallja meg a bûnbánat e szavait.”90
Hasonló dokumentumot adott ki számos más ország, így Olaszország, Hollandia és Svájc katolikus hierarchiája.91
Az egyes országok katolikus püspöki karai által kiadott nyilatkozatok nyilvánvalóan a Nostra Aetate nyilatkozat és az annak alkalmazására vonatkozó vatikáni iránymutatások folyományai voltak. Döntô szerepe volt II. János Pál pápa számos nyilatkozatának is, amelyet hosszú pápasága alatt tett a rasszizmus és az antiszemitizmus elleni küzdelem szükségességérôl és a katolikus–zsidó viszony elômozdításának kívánatos voltáról.
Az Emlékezünk dokumentum persze elmulasztja, hogy maradéktalanul és kendôzetlenül feltárja a Vatikán szerepét a náci korszakban általában, és különösen XII. Pius pápa hallgatásának okait a holocaust idején. A soáról való megemlékezésnek szentelt dokumentum, a Vatikán érdekeit tükrözve, fontosnak tartotta a holocaust egyetemesítését azáltal, hogy felidézte a XIX. és a XX. század nagy emberi tragédiáit, beleértve az örmények lemészárlását, „azokat a tragédiákat, amelyek Amerikában, Afrikában és a Balkánon következtek be […], a totalitárius ideológia sok millió áldozatát a Szovjetunióban, Kínában, Kambodzsában […] és a közel-keleti drámát”. Mindent egybevetve, a Vatikán dokumentuma tükrözi II. János Pál pápa számos kijelentését, mert elmulasztja hangsúlyozottan beismerni az egyház intézményi vétkességét, s mert rendületlenül védelmezi XII. Pius pápa háború alatti magatartását.92 Ezek a kérdések – és számos egyéb, amely továbbra is megosztja a zsidókat és a keresztényeket, valamint a Vatikánt és Izrael Államot93 – kétségtelenül még sok esztendôn át a katolikus–zsidó párbeszéd tárgya lesznek. Joggal feltételezhetô, hogy a vitát csak akkor lehet sikeresen befejezni, ha a Vatikán teljesen és akadálytalanul hozzáférhetôvé teszi valamennyi archívumát.94 Sajnálatos módon a Vatikán állásfoglalása e tekintetben nem nagyon reménykeltô.95
 

Angolból fordította: Félix Pál
 

Jegyzetek

  1 A 11 éven át elôkészített 14 oldalas dokumentumot II. János Pál pápa utasítására a Zsidókkal való Vallási Kapcsolatok Vatikáni Bizottsága készítette el. A dokumentumot Edward Idris Cassidy bíboros, a bizottság ausztráliai születésû elnökének, Pierre Duprey fôtisztelendô alelnöknek s a Bizottság titkárának, Remi Hoeckman tisztelendônek az aláírásával adták ki. A pápa amerikai zsidó vezetôkkel Miamiban 1987-ben történt találkozója során ígérte meg egy ilyen dokumentum közreadását. Ezen a találkozón a zsidó vezetôk egy enciklika kiadását javasolták.
 2 Az elsô vatikáni zsinatot 1869-ben tartották. E zsinat, amelyet az egyház hagyományos kiváltságai megôrzésének szenteltek, kihirdette a „Hibák sillabuszát”, amelyben elítélte a vallási türelem, a szocializmus, az evolúcióelmélet és a politikai liberalizmus modern eszméit.
 3 Háromévi mérlegelés után a második vatikáni zsinat, a világ katolikus püspökeinek konklávéja 1965. október 28-án elfogadta a Nostra Aetate dokumentumot.
 4 Így például 1987. június 25-én az American Jewish Congress nyílt levelet tett közzé a The New York Timesban, amelyben magyarázatot kért a pápa azon döntésére, hogy kihallgatáson fogadta Kurt Waldheimet, Ausztria vitatott elnökét, aki hazudott a háború alatt a Wehrmacht tisztjeként folytatott tevékenységérôl. Zsidó szervezetek vezetôivel megtartott ünnepélyes találkozása során II. János Pál pápa 1987 októberében kifejezte abbeli meggyôzôdését, hogy XII. Pius pápát igazolni fogja a történelem. A felháborodott zsidó vezetôk azt feltételezték, hogy ezzel a nyilatkozattal a háború alatti pápa sokat vitatott rehabilitációját kívánta elôsegíteni.
 5 A pápa ezt a megjegyzést katolikus, protestáns és ortodox tudósok találkozójához intézett üzenetében tette. A tudósok A judaizmusellenesség gyökerei a keresztény környezetben címû szimpóziumon vettek részt Rómában. A szimpóziumot a 2000. év nagy jubileuma megünneplésére alakult bizottság történelmi-teológiai bizottsága szponzorálta.
 6 Az idôk folyamán II. János Pál pápa bocsánatot kért a protestánsok üldözéséért és a keresztesek által elkövetett bûnökért is; bocsánatot kért a világszerte folytatott térítô munka során elkövetett visszaélésekért; sajnálkozását fejezte ki, amiért az egyház elnyomta Galileit; elítélte az egyház hallgatását a maffia olaszországi gyilkos tevékenységérôl. Celestine Bohlen: The Pope’s in a Confessional, and Jews are Listening. The New York Times, 1997. november 30.
 7 Sok katolikus teológus, különbséget téve az egyház és tagjai között, az egyházra úgy tekint, mint ami „Krisztus menyasszonya, az égi Jeruzsálem, amely szent és bûntelen”. Lásd például Edward Idris Cassidy bíboros: Perspectives on We Remember: A Reflection on the Shoah. New York, The American Jewish Commitee, 1998. július, 10. o.
 8 Az idézet 1997. októberi üzenetébôl való, amelyet A judaizmusellenesség keresztény gyökerei vatikáni szimpóziumához intézett. Az eredeti szöveget a L’Osservatore Romano közölte (1997. november 1., 6. o.).
 9 A keresztény antiszemitizmus és a holocaust közötti összefüggés éles szemû és alaposan dokumentált beszámolóját lásd Hyam Maccoby: The Origins of Anti-Semitism. In: Randolph L. Braham (szerk.): The Origins of the Holocaust: Christian Anti-Semitism. New York, Columbia University Press, 1986, 1–14. o.
10 A Vatikán dokumentuma nem utal olyan nagy zsidóellenes kampányaira, mint a keresztes hadjáratok; az 1215. évi negyedik lateráni zsinat, amely megkülönböztetô öltözéket írt elô a zsidók számára; az 1555. évi pápai enciklika, amelynek alapján létrehozták a római gettót; vagy a zsidók kiûzését a pápai államokból 1569-ben V. Pius pápa rendeletére. Ebben az összefüggésben lásd Morton S. Kaplan, az American Jewish Committee vallásközi ügyek bizottsága elnökének megjegyzéseit: Perspectives on the Remember: A Reflection on the Shoah, i. m. 15–30. o.
11 Guenter Lewy: The Catholic Church and Nazi Germany. New York, McGraw Hill, 1964, 269. o.
12 Lásd például The Survivors of the Holocaust Respont to the Vatican’s Document „We Remember: A Reflection on the Shoah (Holocaust)”, The Jewish Week, 1998. május 15.
13 Lichtenberg perjelt 1941. október 23-án tartóztatták le – egy héttel azután, hogy megkezdôdtek a tömeges deportálások Németországból. A deportációkat „a keresztény erkölcsi törvénnyel összeegyeztethetetlennek” bélyegezte, és engedélyt kért, hogy lelki tanácsadójukként elkísérhesse a deportáltakat. Két évre bebörtönözték, majd 1943 októberében a Gestapo ismét letartóztatta. November 5-én, útban Dachau felé halt meg. Lewy, 293. o. Lásd még Saul Friedländer: Pius XII and the Third Reich. New York, Alfred A. Knopf, 1966, 91. o.
14 Klaus Scholder: A Requiem for Hitler. Philadelphia, Trinity Press International, 1989, 164–167. o. A vatikáni dokumentum hangsúlyozta, hogy Bertram és Faulhaber bíborosok, továbbá néhány más katolikus egyházi vezetô 1931 februárjában és márciusában pásztorleveleket adtak ki, amelyekben elítélték a nemzetiszocializmust. Idézi Faulhaber bíborost 1933. évi ádventi prédikációiért is, amelyekben elutasítja az antiszemita propagandát. A Faulhaber bíborost illetô részleteket lásd Gordon C. Zahn: German Catholics and Hitler’s Wars. New York, Sheed and Ward, 1962, 8. fejezet. Néhány további részletet Bertram bíboros rekviemjérôl lásd a következôkben.
15 A mozgalom legfôbb megalapítója és teoretikusa Franziskus Stratmann atya volt. A mozgalomnak, népszerûsége csúcspontján 40 000 tagja volt. A nácik 1933. július 1-jén feloszlatták. Zahn, 1., 5. o.
16 A Nemzetiszocialista Munkáspárt 1920. február 20-án elfogadott programjának 24. pontja többek között „szabadságot – követelt – az államon belül valamennyi vallási felekezet számára, amennyiben nem veszélyeztetik az államot, és nem szállnak szembe a német faj erkölcsiségével és erkölcsi érzékével” – vagyis maguk a nácik határozták meg a szabadság és az erkölcs feltételeit.
17 Levy, 271. o.
18 Az 1933. március 28-án nyilvánosságra hozott nyilatkozat nagyrészt Bertram püspök tervezetén alapult. Uo. 39–40. o.
19 A fuldai püspöki konferencia részleteit lásd uo. 94. o. után.
20 A Szentszék már a nácik hatalomra jutása elôtt konkordátumokat kötött Bajorországgal (1924), Poroszországgal (1929) és Badennel (1932), azzal a három német állammal, ahol a legtöbb katolikus élt. A Harmadik Birodalommal kötött konkordátum részleteit lásd uo. 57–94. o.
21 Zahn, 119–120. o. Gröber bíboros érdekes módon a weimari köztársaság idején tagja volt a Német Katolikus Béke Uniónak is. További részleteket lásd uo. a 9. fejezetben. Lásd még Lewy, 45–46. o.
22 Uo. 277. o. Jóllehet nem említi név szerint, a Vatikán 1998. március 16-ai dokumentuma pozitív személyiségként említi Gröber bíborost, hangsúlyozva azt a pásztorlevelet, amelyet más katolikus egyházi vezetôkkel együtt bocsátott ki 1931-ben, amelyben elítélték a nemzetiszocializmust.
23 Uo. 279. o.
24 A találkozón Berning püspök és Monsignor Steinmann vett részt. Uo. 50–51. o.
25 Bertram püspök igyekezett tompítani az enciklika hatását, elrendelve, hogy a kritikus szakaszokat ne olvassák fel. Úgy érvelt, hogy ezeket a szakaszokat csak a vezetôknek, nem pedig a hívôk tömegeinek szánták. Scholder, 159. o.
26 Lewy, 156–157. o. Lásd még Zahn, 76–77. o.
27 With Burning Anxiety. The New Republic, 1998. április 6. Lásd még Lewy, 158. o.
28 John F. Morley: Vatican Diplomacy and the Jews During the Holocaust, 1939–1943. New York, Ktav, 1980, 196. o.
29 Ez igaz mind Michael Faulhaber bíboros esetében, aki – amint azt a Vatikán holocaustról szóló nyilatkozata helytállóan megjegyezte – 1933-ban elutasította a nácik antiszemita programját, mind Franz Josef Rarkowski, azon katolikus tábori püspök esetében, aki lelkesen támogatta Hitler rezsimjét és háborúit. Faulhaberre és Rarkowskira vonatkozó részleteket lásd Scholder, 8., ill. 9. fejezet.
30 Zahn, 137. o. Zahn kutatásai alapján kimutatta, hogy mindössze hét német katolikus merészelte megtagadni a katonai szolgálatot; közülük hatot kivégeztek, a hetediket pedig a hadsereg elmegyógyintézetébe zárták. Uo. 54. o.
31 Uo. 202–203. o.
32 A Reichstagban 1939. január 30-án megtartott beszédében Hitler kijelentette: „Ha a nemzetközi zsidóságnak Európában vagy másutt sikerülne a nemzeteket világháborúba taszítani, annak eredménye nem Európa bolsevizálása és a judaizmus gyôzelme, hanem a zsidó faj megsemmisítése lenne.”
33 1942 végéig a nácik több mint 100 000 német zsidót deportáltak.
34 Információforrásukat illetô részleteket lásd Lewy, 287–288. o.
35 Lichtenberg atya azonfelül, hogy naponta imádkozott a német zsidókért, irányította a berlini egyházmegye különleges segélyszolgálatát (Hilfswerk beim Ordinariat Berlin) is. Néhány részletet lásd Michael Phayer: The Catholic Resistance Circle in Berlin and German Catholic Bishops during the Holocaust. Holocaust and Genocide Studies, 7. k. 2. sz., 1993. ôsz, 218. o. Lásd még a 13. lábjegyzetet.
36 Azt követôen, hogy 1941 októberében a Gestapo letartóztatta Lichtenberg kanonokot, Margarete Sommer vette át a Különleges Segélyszolgálat irodájának vezetését, és Konrad Preysing berlini bíboros támogatásával ô lett a német püspöki kar fô tanácsadója zsidó ügyekben. Szorosan együttmûködött Gertrud Lucknerrel, folyamatosan tájékoztatták a német katolikus püspököket a nácik zsidóellenes kampányáról. Lucknert a Gestapo 1943-ban bebörtönözte. Uo. 216. o.
37 Delp atya 1943-ban egy fuldai papi konferencián felszólalva megrótta az egyházat, amiért nem állt ki az emberi méltóság védelmében. Bajor egyházi személyiségek 1943. októberi gyûlésén úgyszintén aggodalmának adott hangot zsidók és lengyelek meggyilkolása miatt. Lewy, 307. o.
38 Uo. 292–293. o.
39 További dokumentációt azt illetôen, hogy a német katolikus püspökök tudomással bírtak a végsô megoldásról, lásd Phayer, i. m. Lásd még Frank M. Buscher és Michael Phayer: German Catholic Bishops and the Holocaust, 1940–1952. German Studies Review, 1988. október.
40 Scholder, 166. o.
41 Jóllehet még XI. Pius halála elôtt befejezték, meggátolták közzétételét. Egyes tudósok szerint az, hogy elmulasztották közzétenni az enciklikát, „az egyik legnagyobb és legtragikusabban elmulasztott történelmi lehetôség volt”. Nézetük szerint az enciklika visszatarthatta volna a nácikat a végsô megoldás program végrehajtásától. Michael R. Marrus, a holocaust egyik nagy tisztelettel övezett kutatója viszont azt bizonyította, hogy az enciklikatervezet „sokkalta inkább az egyház antiszemitizmusra vonatkozó szokványos bölcsessége ismételgetésének, semmint fegyvberbe szólításnak tûnt a németországi és olaszországi antiszemita erôk ellen”. Lásd a szerzô The Vatican on Racism and Antisemitism, 1938–1939. A New Look at a Might-Have-Been. Holocaust and Genocide Studies, 7. k. 3. sz. 1997. tél, 378–395. o.
42 Némely országban, köztük Horvátországban és Szlovákiában a katolikus egyház vezetô egyéniségei a zsidóellenes rendszabályok élharcosai voltak. Másokban, így Magyarországon, a keresztény egyházi vezetôk nyilvánosan szinte valamennyi zsidóellenes törvényt támogatták az ország németek általi megszállása elôtt (1944. március 19.).
43 Joseph Nathan, az Olasz Héber Bizottság képviseletében 1945. szeptember 7-én köszönetet mondott a pápának a háború alatti segítségnyújtásáért. A XII. Pius pápa háború alatti állásfoglalásáról írott rendkívül kritikus tanulmányában Aryeh L. Kubovy (korábban Leon A. Kubowitzki), a Zsidó Világkongresszus háború alatti és utáni titkára, a következôképpen említi meg a Világkongresszus és az Olaszországi Zsidó Közösségek Szövetsége részérôl mondott köszönetet a pápával 1945. szeptember 21-én folytatott beszélgetése során: „Szervezetem felkért, hogy római tartózkodásom alatt mondjak közösségeink nevében köszönetet Önnek mindazokért a dolgokért, amelyeket az egyház megkísérelt megtenni és megtett üldözött népünkért.” Kubovy 2 millió lírás (20000 dolláros) adományt hagyott pápai jótékonysági tevékenységek számára, „mintegy névleges részvállalásként azokból a kiadásokból, amelyek a Vatikán számára a zsidók támogatása során felmerültek”. Lásd e szerzô The Silence of Pope Pius XII and the Beginnings of the ’Jewish Document‘. Yad Vashem Studies, 6. k. 1967, 21., 23. o. Úgyszintén köszönetet juttattak el a pápához Isaac Herzog palesztinai fôrabbitól Monsignor Hughes kairói apostoli delegátuson keresztül, jóllehet a fôrabbinak a zsidók részérôl eljuttatott kéréseit alapvetôen figyelmen kívül hagyták. Friedländer, 230., 233. o.
44 A túlzó számadat idézésekor a Vatikán – sok más katolikus szervezethez hasonlóan – nyilvánvalóan arra a „bizonyítékra” támaszkodott, amelyet Pinchas Lapide, kanadai születésû újságíró és volt izraeli hivatalnok szállított. Lapide, minden tényleges dokumentáció nélkül azt állította, hogy a katolikus egyház hathatósan közremûködött közel 860000 zsidó élet megmentésében. Erre vonatkozóan lásd e szerzô Three Popes and the Jews c. könyvét (New York, Hawthorne, 1967). A túlzó számadat nyilvánvalóan tartalmazza a közel 100000 budapesti zsidót, akik deportálását Horthy Miklós magyarországi államfô 1944. július 7-én leállította. Legfôképpen a rosszabbodó hadihelyzetre reagálva, Horthy döntését röviddel azt követôen hozta meg, hogy XII. Pius pápa – Roosevelt elnökkel és Gusztáv svéd királlyal egyetemben – kérelemmel fordult a kormányzóhoz a zsidóellenes kampány leállítása érdekében. E zsidók megmentésének érdemét azonban nemcsak az egykori magyar államfô, hanem a Raoul Wallenberg-mítosz teremtôi, sôt még a nácik is maguknak tulajdonítják. Braham: Politic, 939. o., 152. lábjegyzet.
45 Edith Steint késôbb a karmelita rend Teresia Benedicta a Cruce nôvéreként ismerték. 1942 augusztusában a Gestapo egy holland kolostorban letartóztatta, ahol addig menedéket talált, és Auschwitzba deportálták. 1987-ben boldoggá, majd 1998-ban II. János Pál pápa szentté avatta – ezt sok zsidó kísérletnek tekintette a holocaust kereszténnyé vagy általánossá tételére. E bírálók kiemelték, hogy Edith Steint a nácik azért ölték meg, mert zsidó, nem pedig mert keresztény volt. Alessandra Stanley: A Jew’s Odyssey from Catholic Nun to Saint. The New York Times, 1998. október 11.
46 Részletekért lásd Morley, valamint Friedländer.
47 A nunciusok gyakorlatilag a Vatikán követei, akiknek az a feladatuk, hogy védjék az egyház érdekeit, és összekötôkként szolgáljanak az adott kormányok és a Szentszék között.
48 Paul Hofmann: Pius Knew in 1941 of Drive on Jews. The New York Times, 1974. április 27. Orsenigo állásfoglalásáról, kiváltképpen Konrad Preysing bíboros kísérletérôl, hogy nyomást gyakoroljon a pápára a zsidókért való beavatkozás érdekében lásd Phayer: The Catholic Resistance Circle in Berlin… 224. o.-tól.
49 Paul Hofmann: The Vatican Knew of Nazi Pogroms, Its Records Show. The New York Times, 1973. április 5.
50 A nunciusok Vatikánba küldött jelentéseinek néhány további részletérôl lásd Morley, 198–199., 202–203. o.
51 Gerstein 1945. április 26-ai nyilatkozatát lásd PS–1553, továbbá Friedländer, 125–129. o.
52 Nora Levin: The Holocaust. New York, Thomas Y. Crowell, 1968. 686–687. o.
53 Morley, 198. o.
54 Uo. 200. o.
55 Több más egyházi személyiséghez hasonlóan, köztük Tardini helyettes államtitkár és Angelo Roncalli érsek ankarai apostoli delegátus és Maglione bíboros a zsidó haza ellen érvelt. Uo. 206. o.
56 Uo. 207. o.
57 Kubovy, 11. o. Lásd még a Zsidó Világkongresszus brit szekciójának 1944. június 26-ai és október 14-ei felhívását a magyar zsidóság érdekében, Public Records Office (PRO), London, Fo. 371/42807, 32. o. és Fo. 371/42820, 22. o.
58 Foreign Relations of the United States, Diplomatic Papers, 1942. 3. k. Europe. Washington, Government Printing Office, 1961. 776–777. o. A tárgyra vonatkozó további dokumentumokat lásd a következô részben: „Vatican. Efforts of the United States and Other Governments to Have the Pope Protest Publicly Against Nazi Atrocities in German Occupied Areas”, uo. 772–780. o. Lásd még Levin: The Holocaust, 686. o.
59 A szövetségesek ezen nyilatkozata volt az elsô, amely bûntényként határozta meg zsidók megsemmisítését. A nyilatkozatra vonatkozó néhány részletet lásd Randolph L. Braham: The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary. New York, Columbia University Press, 1994. 1248–1249. o.
60 Lewy, 299. o.
61 Ernst von Weizsäcker, a német külügyminisztérium egykori államtitkára, majd a Szentszék melletti német nagykövet jelentése 1943. október 28-áról. Alvin Shuster: Vatican Releases ’43 Documents on Handling of Jewish Problems. The New York Times, 1976. január 24.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Chicago, Quadrangle, 1961. 429–430. o. Lásd még Lewy, 300–302. o.
62 Kubovy, 11. o.
63 Uo.
64 Lewy, 306–307. o.
65 A szabványválaszt rendszerint Monsignor Montini adta meg a pápa utasítására. Erre világított rá Monsignor Montini egy feljegyzése, amelyet egy ortodox zsidó csoporttól kapott távirathoz kapcsolt 1942 decemberében. A táviratban arra kérték a pápát, járjon közben a kelet-európai zsidók érdekében. Hofmann: Pius Knew in 1941 of Drive on Jews, i. m.
66 Friedländer, 190., 236. o.; Levin, 692–693. o.; Lewy, 305. o.
67 XII. Pius pápa manôvereirôl a szövetséges hatalmak közötti ékverésre a háború alatt, és a háború utáni szerepérôl a kommunista- és szovjetellenes kampányban lásd Michael Phayer: Pope Pius XII, the Holocaust, and the Cold War. Holocaust and Genocide Studies, 12. k. 2. sz. 1998. ôsz, 223–256. o.
68 Így például a pápa – válaszul az Alex L. Easterman, a Zsidó Világkongresszus brit szekciója politikai titkárának 1944. október 14-ei kérelmére – megtagadta, hogy nyilvános felhívást adjon ki. Azzal érvelt, hogy „ha nyilvános nyilatkozatot tenne a magyarországi zsidókkal való bánásmódról, feltehetôen engednie kellene a nyomásnak, hogy hasonló nyilatkozatot tegyen arról, miként bánnak az oroszok a lengyelekkel és a balti államok lakosságával”. Lásd Sir D. Osborne, a Szentszék melletti angol követ 1944. november 20-ei, 701. sz. táviratát a Foreign Office-hoz. PRO, Fo. 371/42822, 86. o.
69 Ezt a kérdést visszhangozták a Vatikán által 1976 elején kiadott 688 oldalas kötet dokumentumai. A kötet tükrözte a Vatikán cionistaellenes elfogultságát is. Sok vatikáni tisztségviselô, közöttük Maglione bíboros nyíltan ellenezte zsidó állam létrehozását Palesztinában. Alvin Shuster: Vatican Releases ’43 Documents on Handling of Jewish Problems. The New York Times, 1976. január 24. A pápa szerepével rokonszenvezô értékelésért lásd Carlo Falconi: The Silence of Pius XII. Boston, Little Brown, 1970, 430. o.; Robert A. Graham: Pope Pius XII and the Jews of Hungary in 1944. New York, The Amerika Press for the United States Catholic Historical Society, 1964, 26. o.; Jenô Lévai: Hungarian Jewry and the Papacy. London, Sands and Company, 1968, 132. o.; Anthony Rhodes: The Vatican in the Age of the Dictators, 1922–1945. New York, Holt, Rinehart and Winston, 1973. Lásd Még Kenneth L. Woodward: In Defense of Pope Pius XII. Newsweek, 1998. március 30.
70 Lewy, 303. o. Lásd még Friedländer, 103–147., 236–238. o.
71 A küldöttség tagja volt Gil Jakov, az akkoriban Róma közelében állomásozó Zsidó Brigád tábori rabbija, és Ben Dor, a Davar tudósítója is. Gil Jakov: XII. Pius pápa magatartása a Soá idején. Új Kelet, Tel-Aviv, 1987. október 9.
72 Az auschwitzi beszámolókat a szlovákiai Zilinában készítették 1944. április vége felé, Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) és Alfred Wetzler beszámolói alapján. Vrba és Wetzler április 7-én szökött meg Auschwitzból. Részletekért lásd Braham, 824–832. o.
73 A jelentéseket Giuseppe Burzio bratislavai nuncius továbbította Rómába. A jelentések egy másik példánya – feltehetôen az, amelyet Krausz Miklós (Móse) 1944. június 19-én küldött el – monsignore Filippo Bernardini berni apostoli delegátus útján jutott el június vége felé a Vatikánba.
74 A Vatikán ragaszkodott a jelentések ellenôrzéséhez. Csak azt követôen, hogy egyik megbízottja, monsignore Mario igazolta a jelentések hitelességét, miután kikérdezett két auschwitzi szökevényt, döntött a pápa úgy, hogy Horthy Miklóshoz, Magyarország államfôjéhez fordul. Braham, 830. o.
75 Ennek az 1944. június 25-ei táviratnak a szövegét lásd uo. 1219. o. Lásd még Friedländer, 224. o.
76 Ezeket az erôfeszítéseket és a Vatikán szemmel látható ellenállását az a levél részletezte, amelyet Jacob Herzog, a fôrabbi fia és titkára küldött 1944 júliusában Isaac Ben-Zvinek, a Jewish Agency végrehajtó bizottsága tagjának (Izrael egyik késôbbi elnökének). Részleteket lásd Friedländer, 224–226. o.
77 Uo. 231. o.
78 A fôrabbi többek között az alábbiakat javasolta monsignore Hughesnak: „…magyar püspökök menjenek el a táborokba, és nyilvánosan jelentsék ki, hogy amennyiben folytatódna a zsidók deportálása, ôk (a püspökök) együtt mennének és halnának meg a zsidókkal. Úgy vélem, a németek nehezen folytathatnák a deportálásokat.” Uo. 233. o. A fôrabbi nyilvánvalóan nem volt tájékozott a különbözô magyarországi keresztény egyházak vezetôinek kétes magatartásáról a náci korszakban. Magatartásuk részleteirôl lásd Braham, 30. fejezete és passim.
79 Angelo Rotta apostoli delegátus a budapesti diplomáciai testület doyenja is volt. A rendkívül tehetséges és jószívû nuncius a német megszállás után vezetô szerepet vállalt abban, hogy figyelmeztessék az újonnan megalakított Sztójay Döme-féle quisling kormányt, ne vetemedjék semmiféle zsidóellenes túlkapásokra. 1944. május 15-én, a deportálások elôestéjén a nuncius jegyzéket adott át a Külügyminisztériumban, amelyben arra hívta fel a kormányt, „ne folytassa a zsidók elleni háborút azon határokon túlmenôen, amelyeket a természet törvényei és Isten parancsolatai elôírnak”. Jóllehet ez a jegyzék fenntartásos volt, és nem került nyilvánosságra, különösen nagy jelentôségû, mert – amint Saul Friedländer megjegyzi – „ez volt az elsô hivatalos tiltakozás a Szentszék egyik képviselôje által a zsidók deportálása ellen”. Friedländer, 218. o. A nuncius beszámolóját lásd A budapesti nunciatúra diplomáciai akciója a zsidók érdekében. A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme. Szerk. Meszlényi Antal, Budapest, Szent István Társulat, 1947, 21–30. o.
80 További részleteket lásd Phayer: Pope Pius XII, the Holocaust, and the Cold War, i. m.
81 Morley, 209. o.
82 A. James Rudin: Catholics, Jews: 20 Good Years. The New York Times, 1985. február 23.
83 A „Nostra Aetate” (4. sz.) zsinati nyilatkozat alkalmazására szolgáló irányvonalak és javaslatok dokumentumot Johannes Willebrands bíboros és Pierre-Marie de Contenson, a Zsidókkal Való Vallási Kapcsolatok Vatikáni Bizottsága elnöke, illetve titkára aláírásával adták ki.
84 Pásztorlevél: Az egyház és a zsinagóga. Origins: CNS Documentary Service, V. k. 24. sz. 1975.
85 A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa.
86 A nyilatkozatot Ternyák Csaba püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára aláírásával adták ki. Megjelent, többek között, a Magyar Hírlap 1994. november 30-ai számában. 1992. október 26-án a Konferencia nyilatkozatot adott ki, amelyben elítélte az antiszemitizmus és a faji megkülönböztetés minden megnyilvánulását. Az 1994-es nyilatkozat angol változatának részleteit lásd Catholics Remember the Holocaust, Washington, United States Catholic Conference, 1988. 7–8. o.
87 A nyilatkozat összefoglalását lásd Stephen Kinzer: German Bishops Cite Catholic ’Denial and Guilt’ at Holocaust. The New York Times, 1955. január 27. Lásd még Catholics Remember the Holocaust, 9–11. o.
88 Uo. 12–15. o. A nyilatkozatot a Bizottság nevében Stanislav Gadecki püspök írta alá. A szöveg megtalálható, többek között, az American Jewish Committee levéltárában.
89 Commemorating the Liberation of Auschwitz. Origins: CNS Documentary Service, 24. k. 34. sz. 1995. február 24. Lásd még Catholics Remember the Holocaust, 16–20. o. Vezetô amerikai katolikus tisztségviselôk számos esetben pozitívan nyilatkoztak a Vatikán dokumentumáról; ezek között volt John O’Connor New York-i bíboros, továbbá William Keeler bíboros és Eugene Fisher. Uo. 57–60. o.
90 Uo. 31–37. o. A nyilatkozat kivonatát lásd Roger Cohen: French Church Issues Apology to Jews on War, uo. 1997. október 1. A teljes szöveget lásd Les éveques de France et le statut des juifs sous le régime de Vichy. La Documentation Catholique, 2168. sz. 1997. október 19.
91 Catholics Remember the Holocaust, 21–26., 38–40. o.
92 Úgy tûnik, a Vatikán igen aktívan tevékenykedik XII. Pius pápa tervezett boldoggá avatása érdekében. A boldoggá avatási erôfeszítéseket Peter Gumpel tisztelendô, jezsuita szerzetes irányítja A Szentek Ügyét Képviselô Kongregáció részérôl. Lásd Alessandra Stanley: Israeli Diplomat Urges Vatican to Delay Beatification of Pius XII. The New York Times, 1998. november 5.
93 Ezek között található – hogy csak néhányat említsünk – az a szerep, amelyet számos katolikus pap (néhányan közülük kapcsolatban álltak a Vatikánnal) játszott háborús bûnökkel gyanúsítottak szökésében; a Vatikán álláspontja Jeruzsálem végsô státusáról; Pierre Mouallem, állítólagos PLO-pártoló palesztin kinvezése a gallileai, fôként arab nyelvû melkita keresztények érsekévé; Edith Stein boldoggá, majd szentté avatása, és Alojzije Stepinac bíboros boldoggá avatása (Stepinac Horvátország nácibarát usztasa korszakának igen vitatott zágrábi érseke volt).
A Vatikán szerepérôl háborús bûnökkel gyanúsítottak megmentésében lásd Mark Aarons és John Loftus: Unholy Trinity (New York, St. Martin’s Press, 1991), továbbá Gitta Serény: Into That Darkness (New York, Vintage Books, 1983). Lásd még a 4. és 45. jegyzetet.
94 Röviddel az Emlékezünk dokumentum 1998. március 16-ai nyilvánosságra hozatala után Edward Cassidy bíboros javasolta egy zsidó–katolikus bizottság létesítését, amely közösen tanulmányozná az egyház második világháború alatti titkos levéltárának 12 kiadott kötetét. A legtöbb hivatalos dokumentumgyûjteményhez hasonlóan, az 1965 és 1981 között a Vatikán által elfogadott tudósok irányításával publikált 12 kötetrôl is feltételezhetô, hogy csupán gondosan megrostált anyagot tartalmaz. Vatikáni szabályok alapján a háborús idôk levéltárainak további húsz évig le kell lenniük pecsételve. Ámde 1998 szeptemberében John O’Connor bíboros, New York római katolikus érseke felszólította a Vatikánt, minél elôbb nyissa meg a náci korszak archívumait. Ezt a lépést sok vallásközi ügyekkel foglalkozó vezetô áttörésként ünnepelte. The Jewish Week, 1998. október 9.
A háromoldalas A Szentszék nyilatkozata archívumai hozzáférhetôségérôl c. kiadványban, amelyet Remi Hoeckman atya, a Zsidókkal Való Kapcsolat Vatikáni Bizottságának titkára osztott szét a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum által 1998 novemberében rendezett A holocaustkorszakban elrabolt értékek konferencián, a Vatikán kinyilvánította, hogy „egyedül a Szentszék ítélheti meg, milyen ütemet, idôzítést és mértéket szab archívumainak kutatási célokra történô hozzáférhetôvé tételének”. The Jewish Week, 1998. december 11.