Szegedi Péter

Zsidók a debreceni sportegyesületekben*

1922 márciusában egy labdarúgót megvertek Debrecenben. Az eset önmagában nem lenne figyelemre méltó, a háború, a forradalmak és az éppen elhalkult várospolitikai harc mellett, egy ilyen elszigetelt, spontán erôszakos akció nem keltett különösebb feltûnést. Emellett nyílt erôszakkal a futballpályán már korábban találkozhattak a debreceniek, 1920 júliusában az egyik mérkôzésen „a közönség a pályára hatolt, s ott a játékosokat, valamint a rendet fenntartani igyekvô rendôröket is insultálta.”1 A fentebb említett incidens a Debreceni Egyetemi Atlétikai Club és a Debreceni Torna Egylet csapatai között lezajlott mérkôzés után történt, a találkozó alatt folyamatosan zsidózó egyetemisták megverték a DTE játékosát, Róthot. Az eset azért különösen figyelemre méltó, mert a játékos zsidó volta miatt kapta az ütéseket, és nem azért, mert a konkurens egyesületben futballozott.2
 

Az elsô asszimiláns nemzedék
(1867–1919)

A debreceni zsidók részvételének alakulása a város sportegyesületeiben kimutathatóan párhuzamba állítható a város gazdaságában, kultúrájában, közéletében betöltött szerepük alakulásával, vagyis az asszimiláció folyamatával. A fenti történet így – amely a zsidó asszimiláció megakadásának eklatáns példája – nem 1922-ben kezdôdött, a gyökerek több mint nyolcvan évre nyúlnak vissza. Az 1840. évi 29. tc. engedte meg a zsidók betelepülését a szabad királyi városokba, debreceni letelepedésük azonban komoly nehézségekbe ütközött, akárcsak korábban a katolikusok beköltözése. A város 1693-ban kapott szabad királyi városi rangot a bécsi udvartól, amit az 1715-ös magyar rendi országgyûlés csak azzal a feltétellel erôsített meg, hogy a városba katolikusokat is beengednek, és azok templomot építhetnek. A zsidókat – akárcsak a katolikusokat – a város igyekezett falain kívül tartani, aminek vallási és gazdasági okai egyaránt voltak. A katolikusokkal szembeni idegenkedés az ellenreformáció számlájára írható, érthetô, hogy a debreceni polgárok a kálvinista Rómába nem szívesen engedtek be katolikusokat. A zsidók távoltartása csak részben magyarázható vallási okokkal, egy, a debreceni zsidók történetével foglalkozó írás szerint „…ôsi hagyományos elfogultságból, a debreceni polgárság idegenkedett a zsidóktól, holott itt mindenki olvasgatta […] Mózes öt könyvét, Izráel prófétáinak írásait […] De a kereskedôk és iparosok foglalkozásuk jövedelmezôségét, keresetüket, kenyerüket féltették az élelmesebb, ügyesebb, összetartóbb héberség versenyétôl.”3 A zsidók 1863-ban nyerték el a városon belüli föld- és telekvásárlás, illetve -birtoklás jogát, de e jog megszerzésében a városi hatóság szinte csak hátráltatta ôket, ami azt mutatja, hogy a szabad költözés jogának bevezetése után negyedszázaddal még mindig nagy volt az ellenállás, pedig ekkor már mintegy ezren költöztek be Debrecenbe. A beköltözés mellett a valódi beilleszkedést végül az könnyítette meg, hogy már a kiegyezés elôtt megindult egy erjedési folyamat a hagyományos cívistársadalmon belül, ami 1867 után felgyorsult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a még mindig céhes keretek között termelô ipart, a fejletlen kereskedelmet nem a „színház helyett magtárat” gondolkodású cívisek fogják felvirágoztatni. A zsidók különbözô bérletek révén egyre fontosabb partnereivé váltak a városnak, és a város vezetésének arculata is folyamatosan átalakult, köszönhetôen többek között a – többnyire nem magyar nevû, de református – kereskedôk5 egyre nagyobb térnyerésének.
A kiegyezés lehetôvé tette, hogy élénk egyesületi élet induljon meg az országban, ekkor alakultak meg az elsô sportegyesületek is. 1867-ben hívták életre a Debreceni Torna Egyletet, s az alapító tagok társadalmi összetétele jól reprezentálja a városban ekkor még csak körvonalazódó, az elsô világháború után még szorosabbá váló kapcsolatot a református és zsidó elit között. A közel százötven alapító között6 – bár az alapítói címhez késôbb is hozzá lehetett jutni, ami némileg megnehezíti a kutatást – gyakorlatilag nem található sem cíviscsalád leszármazottja, sem katolikus vallású közéleti szereplô. Az alapítók között volt Szôllôsi Jánosné, a város elôzô polgármesterének felesége; Kovács Lajos, az éppen hivatalban lévô, és Simonffy Imre, az ôt követô polgármester.7 A klub elnöke Simonffy Sámuel, a Városi Zenede késôbb igazgatója, Simonffy Imre testvére volt. Alapító volt gr. Dégenfeld József fôispán; Molnár György és Szabó Kálmán késôbbi országgyûlési képviselôk, a város törvényhatósági bizottságának számos tagja, és több ismert kereskedô.8 Tisza Kálmán felesége, Dégenfeld Ilona grófnô volt a „zászlóanya”, aki saját kezûleg hímzett szalaggal díszítette fel az egyesület zászlaját.
Témánk szempontjából azonban a reformátusok és mindenekelôtt a zsidók részvétele érdekes. Az eddig felsoroltak között gyakorlatilag csak reformátusok voltak, sôt a református egyház püspöke, Révész Bálint és Ármós Bálint egyházmegyei fôjegyzô is alapító volt, de itt kell megjegyezni azt is, hogy a város mindenkori polgármestere – aki általában tagja volt az egyesület vezetôségének – a református egyházban is több funkciót viselt. A már említett Simonffy Imre például egyházi fôgondnok, a presbitérium világi elnöke, a Református Kollégium gondnoka, a Debreceni Egyházmegye zsinati képviselôje és egyházkerületi elnök volt. A Debreceni Torna Egylet azonban ezek után sem könyvelhetô el református egyesületként, a református püspök mellett ugyanis alapító volt a zsidó közösség vezetôje is. Steinfeld Antalról van szó, akinek életútja, illetve családjának sorsa iskolapéldája annak, milyen a tökéletes asszimiláció. Steinfeld Mihály – Steinfeld Antal apja – az elsô betelepülôkkel érkezett Debrecenbe, s Klein Ignáccal a zsidó közösség elsô vezetôje volt.9 Az 1850–51-es adókönyv mint háztulajdonost említi Steinfeld Mihályt és Áron Manót, ôk ketten voltak az elsô zsidók, akik házat tudtak venni Debrecenben.10
Az 1868-as zsidókongresszuson – ahol a város hitközségét Steinfeld Antal képviselte – a debreceni zsidóság többsége nem kapcsolódott egyik irányzathoz sem, míg kis részük a neológokhoz húzott. A neológ és status quo ante hitközség 1886-os egyesülésekor született csak meg az ortodox hitközség, vagyis mintegy húsz éven keresztül az „ôsiséget” képviselô ortodox zsidóság nem volt jelen a városban, de késôbb is csak minimális kisebbséget alkotott.11 Amikor Steinfeld Antal testvére – Steinfeld Ignác – 1889-ben elhunyt, a temetésen részt vett Dégenfeld gróf fôispán, és Simonffy Imre polgármester; az elhunyt egyébként jelentôs összeget hagyott a Református Kollégiumra.12 Az 1896-ban elhunyt Steinfeld Antalról így emlékezett meg a zsidó hetilap: „A megboldogult szép állásokat töltött be, és társadalmi állása olyan volt a kálvinista Rómában, mint egy régi patríciusé. Testestôl-lelkestôl a magyar földhöz tapadt.”13 A család harmadik nemzedéke már teljesen elfordult a zsidóságtól, az 1891-ben született Steinfeld István – aki alapító tagja,14 1921-tôl 1939-ig pedig elnöke volt a DTE-nek – a református egyház kötelékébe tartozott. Az alapítók között találjuk még Falk Lajost, aki a XX. század elején a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke volt. Sajnos sok alapító esetében nehéz feladatot jelent az adatgyûjtés, így a vallási összetételt is csak becsülni lehet, a mintegy 85–90%-os kálvinista részvétel mellett az alapítók kb. 10, maximum 15%-a volt zsidó, más vallásúakra adatot nem találtam.
Az asszimiláció útja mindenhol mutat helyi eltéréseket, ami abból adódik, hogy a többségi társadalom jelentôsen különbözik az ország egyes részein. Debrecen mezôgazdaságra épülô gazdálkodása, kálvinista kultúrája más stratégiákat követelt meg az asszimilálódni kívánóktól. Egyrészt a reformátusokhoz kell alkalmazkodni – mint tudjuk, Magyarországon a megkeresztelkedett zsidók nagy része a római katolikus egyház kötelékébe került –, másrészt földet kell birtokolni. Jogos lehet a felvetés, hogy miért nem a szintén kisebbségi sorban élô katolikusok felé nyitottak a zsidók.15 A kérdés azért érdemel különös figyelmet, mert a két világháború között öt nagyobb sportegyesület mûködött Debrecenben, ezek közül három vezetôségében elsôsorban reformátusok és zsidók vettek részt (DTE, DKASE, Bocskay FC), a másik kettôében katolikusok és reformátusok vegyesen (DEAC, DVSC), tehát a zsidók a sportegyesületekben sem érintkeztek a katolikusokkal. A kálvinista Debrecent azonban a köztudat „a magyarság fôvárosaként” tartotta számon, márpedig a katolikusokat sokan egyszerûen „német kémeknek” tekintették.16 Egy asszimilálódni kívánó zsidó számára így egyáltalán nem volt jó taktika, ha a városban kisebbségben élô, ráadásul a többség által a vallási hagyományokból fakadóan nem kedvelt, sôt, idegennek tartott vallásközösség felé nyit. A reformátusok felé irányuló kapcsolatkeresés így azt is jelentette, hogy a zsidók folyamatosan kimutatták a magyarsághoz való hûségüket,17 ami a „református, tehát magyar” uralkodó nézet miatt Debrecenben talán még lényegesebb volt, mint az ország más részein. A református egyházhoz való közeledés ugyanakkor magyarázható azzal is, hogy az elôítéletesség talán náluk kisebb: a kálvinisták – bár sokáig nem látták szívesen a zsidókat a városban – nagyon jól tudták, milyen érzés, ha valakit a vallása miatt üldöznek, így elképzelhetô, hogy ôk is nyitottabbak voltak a zsidók felé. A viszony mindenképpen kölcsönös volt, több, mint egy egyoldalú asszimilációs folyamat, legalábbis erre utal, hogy a harmincas évek közepéig a zsidók tevékeny részt vevôi voltak Debrecen közéletének. Az asszimiláció másik jellegzetessége az volt, hogy a klasszikus kereskedelmi, majd ipari és értelmiségi pályák mellett a tehetôsebb debreceni zsidók – igazodva a helyi viszonyokhoz – igyekeztek földet vásárolni, hisz a már-már szakrális konnotációkkal bíró föld tulajdonlása eleve az asszimilációra való törekvésre utal. A két világháború között, az 1000 hold feletti debreceni birtokok területének 43,7%-a volt zsidó földbirtokos tulajdonában – összesen hét ilyen földbirtokos volt, köztük az egyik éppen Steinfeld István, a DTE alapító Steinfeld Antal fia.
Látható, hogy a zsidó sport teljesen más alapokról indult Debrecenben, mint Budapesten. Az MTK alapítására a fôvárosban azért volt szükség, mert a többi sportegyesületbe – különösen a Magyar Athlétikai Clubba – nem engedtek be zsidókat, vagy legalábbis korlátozták számukat, Debrecenben viszont a DTE alapítója volt a református püspök mellett a zsidó közösség vezetôje is. Az MTK esetében maga a névválasztás – a rövidítés minden egyes szava – is asszimilációra való törekvésre utal. A fôvárosi csapatok közül az MTK egyedülálló módon felvette az egyesület nevébe a „Magyar” jelzôt, a második és harmadik szó az igen magyarosan hangzó „Testgyakorlók” (tehát nem „Torna”, „Atlétikai” vagy „Sport”), illetve „Köre” (nem „Klub”, sôt „Club”). Debrecenben erre nem volt szükség, a lokalitásból adódóan „univerzális” (vagyis a „debreceni” jelzô, ami esetünkben ekvivalens a „magyar”-ral) elnevezésû egyesületbe beengedték a zsidókat, akik abban egyenrangú debreceni polgárokként vettek részt.18
A XX. század elején – a labdarúgás megjelenésének köszönhetôen – sorra jelentek meg a különbözô sportegyesületek, melyek a városi társadalom egyre finomabb tagozódásának betudhatóan társadalmi dimenziók mentén jöttek létre. 1902-ben alakult meg az erôsen katolikus kötôdésû vasutascsapat, az Egyetértés FC, mely 1912-ben felvette a Debreceni Vasutas Sport Club nevet. 1910-ben jött létre a jórészt zsidókra támaszkodó Debreceni Kereskedelmi Alkalmazottak Sport Egyesülete, 1919-ben pedig a kifejezetten antiszemita Debreceni Egyetemi Atlétikai Club. A város sportéletének színesebbé válásával a DTE folyamatosan meggyengült. Egy 1911 októberében megjelent cikk már jelzi a DTE hamarosan bekövetkezô hanyatlását: „Züllött állapotok uralkodnak a DTE vezetésében. Választmányi gyûlések hónapok óta nincsenek, ügyvezetô elnöke régen lemondott, helye betöltetlen, s igazán a football szakosztály egyedüli éltetô eleme, melynek sikerei nélkül talán el is felejtették volna, hogy a DTE még lélegzik! Hová süllyedt a dicsô múlt, negyven év eseménye hova enyészett el?”19 Az 1912 áprilisában tartott közgyûlésen megválasztott vezetôség összetétele már ezt a süllyedést jelzi,20 hisz – bár a tiszteletbeli elnökségi tagok között bizonyára több ismert személyiség szerepel – a klub ügyeit ténylegesen intézôk ekkor még jórész ismeretlenek voltak a város életében. Lestyán Adorján udvari tanácsos, a debreceni közjegyzôi kamara elnöke, Magoss György 1923 és 1928 között Debrecen polgármestere volt. Aczél Géza mûszaki fôtanácsos, illetve városi fômérnök volt 1897–1924 között, Jászi Viktor pedig 1902-tôl a debreceni jogakadémia tanáraként tevékenykedett, 1914 és 1915 között a debreceni egyetemen tanított. Rostás István volt Debrecen rendôrfôkapitánya, míg Radó Dezsô csak késôbb vált ismertté, divatáruüzletét 1921-ben alapította, 1940-ben már 10 alkalmazottal dolgozott. Késôbb választmányi tagja, majd tiszteletbeli elnöke volt a zsidók körében népszerû Kereskedelmi Csarnoknak, majd a debreceni Kereskedelmi Kamara fôtitkára, és kormányfôtanácsos lett. Számunkra azért érdekes különösen az 1912-es vezetôség, mert az abban szereplô 11 tagnak már közel fele zsidó volt. Nem tudni, mi okozta a reformátusok és zsidók közötti arányeltolódást. A többi sportegyesület megjelenése semmiképpen sem, hisz e zárt klubok között gyakorlatilag nem volt „átjárás”. A legfontosabb ok mindenképpen az, hogy 1867 és 1910 között a zsidók száma majdnem megötszörözôdött. Másrészt feltételezhetô az is, hogy a zsidók továbbra is az asszimiláció egyik terepének tekintették a sportegyesületeket, míg a nem zsidó polgárok számára 1867-ben a DTE csupán egy kitörési lehetôséget jelentett az elmúlt évek zártsága után, illetve akkor a testedzés az arisztokratikus értékrenddel szemben, a test elhanyagolásának oppozíciójaként jelent meg, így a századelôre vesztett korábbi vonzerejébôl.
A két világháború közötti idôszakban debreceni zsidó egyesületként a Debreceni Kereskedelmi Alkalmazottak Sport Egyesületét, a DKASE-t tartották számon, melyet 1910. szeptember 5-én alapítottak, a labdarúgó- mellett késôbb birkózó-, atlétika- és korcsolya-szakosztályt mûködtetett. Mint az egyesület neve mutatja, kereskedôk alapították, színe kék-fehér volt. Debrecenben a zsidók körében sokáig a földszerzés volt az elsô számú célkitûzés, a századfordulótól áramlottak egyre többen a – természetesen addig is népszerû – kereskedelembe,21 illetve az iparba és az értelmiségi pályákra. A két világháború közötti Debrecenben – akárcsak egész Magyarországon – a kereskedôknek már tekintélyes része, 1930-ban 46,6%-a volt zsidó, illetve a zsidók 18,4%-a volt kereskedô. A századelôn azonban ez az arány még jóval kisebb volt, ennek tudható be, hogy az egyesület nem zsidó csapatként alakult meg, elsô elnökségében legfeljebb 50% volt a zsidók aránya, mivel azonban az elnökségi tagok vallási hovatartozásáról nincs feljegyzés, ráadásul egyik név sem árulja el egyértelmûen, hogy viselôje milyen felekezethez tartozik, ez csak egy becsült adat.22 A névsorból elsôsorban a református Sesztina Jenôt kell kiemelni, akinek apja – Sesztina Lajos – a DTE alapító tagja volt. Az alapítók közül kétségtelenül a legérdekesebb személy egy másik elnök, Jánosi Zoltán, a Habsburg-ellenességérôl ismert református lelkész, ismert „választójogi aktivista”, a törvényhatósági bizottság tagja, 1918 novemberétôl belügyi államtitkár, akit 1918-ban, illetve1924-ben országgyûlési képviselônek választottak.23 Az egyesület színválasztása – bár a tudatosság nem bizonyítható – a zsidó csapatokra jellemzô. Kék-fehérben – Izrael Állam színeiben – játszik a fôvárosi MTK, a londoni Tottenham, ilyenben játszott az 1919–20 között fennállt debreceni Makkabea, vagy Máramarossziget zsidó csapata, a Sámson.24 Mérkôzéseit az ügetôtéren játszotta,25 ami nem utal ugyan a zsidó jellegre, de annyiból fontos jelentése van, hogy a lóversenyre járás tipikus polgári szórakozás, márpedig a polgárok nagy része – a két világháború között különösen – zsidó volt.
 

Disszimilánsok és a második asszimiláns nemzedék (1919–1935)

A zsidók debreceni beilleszkedése látszólag zavartalanul ment végbe, a református egyházzal fenntartott jó kapcsolatoknak is köszönhetôen, melyek a közismert zsidóbarát Baltazár Dezsô 1911-es püspöki kinevezése után még szorosabbá váltak. A század elején zsidó volt a villamos helyiérdekû vasút és a gázgyár igazgatója, az ügyvédi, illetve a kereskedelmi és iparkamara elnöke, 1901-ben pedig a debreceni zsidó, Bakonyi Samu országgyûlési képviselô lett. Ennek ellenére, elsôsorban a cionizmus megjelenésének betudhatóan – amely bár jóval kisebb súllyal volt jelen, mint a fôvárosban, mégis létezett –, 1920-ban, a román megszállás idején egy olyan sportegyesület alakult Debrecenben, melynek léte már egyáltalán nem az asszimilációt és akkulturációt szolgálta, és az, hogy egyáltalán megalakult, jelzi az asszimiláció csupán felemás sikerét. Mindössze egy évig mûködött a stílszerûen kék-fehérbe öltözött Makkabea. Szervezôje Róth Miksa, és Krausz Jenô (a DTE játékosa), Krausz Vilmos rabbi fia. Mint láttuk, a DTE alapításában részt vett az akkori zsidó közösség világi vezetôje, és a két világháború közötti idôben is gyakran elôfordult, hogy a zsidó közösség magas rangú képviselôi szerepet vállaltak valamilyen sportegyesület vezetôségében, de csak olyan egyesületben, mely vállalta – a kor követelményeként, és természetesen csak üres frázisokban – a „hazafias” szerepet. Most fordult elô elsô és egyben utolsó alkalommal, hogy ha nem is egy rabbi, de annak leszármazottja sportegyesületben részt vegyen. Talán nem véletlen az sem, hogy éppen Krausz Vilmos fia volt a fôszervezô. Krausz Vilmos Debrecenbe kerülése elôtt kiskunhalasi ortodox rabbi volt, így – még ha ô is a „hazafias magyar zsidósághoz” tartozott – bizonyára más értékrendet képviselt, mint a reformátusokkal szoros kapcsolatot fenntartó „hagyományos”, egyébként is status quo debreceni zsidóság.26 Az alapító Krausz Jenô egyébként szombatonként nem futballozott, a csapat tagjai pedig a futball régi szabályai szerint sapkában játszottak, ahol az ellenfelek elsôsorban más – a románok által megszállt területen több helyen alakult – zsidó egyesületek közül kerültek ki. 1920 nyarán a Gazdasági Akadémia hallgatói megverték a csapatukat (GASE) legyôzô Makkabea játékosait, az egyesület pedig nem sokkal e botrány után feloszlott.27 Az incidens ténye jelzi, hogy egyrészt a korábbi városon belüli szövetség az elsô világháború utáni idôszakra maximum egymás mellett éléssé változik, másrészt a sport – mely a kiegyezés után kapocs volt a zsidók és a város között – ekkorra a megosztottságot manifesztáló tényezôvé vált. Ahogy a DTE-t az MTK-val hasonlítottuk össze, s láttuk, hogy a zsidó sport gyökeresen más alapokról indult Budapesten és Debrecenben, úgy figyelemre méltó a két város cionista hátterû sportegyesületeinek különbsége. A sportegyesülettel megegyezô nevû mozgalmat Debrecenben a húszas évek elején Bécsbôl hazatérô diákok alapították, Budapesten a Makkabea már 1903 szeptemberében létrejött. A sportegyesület a román megszállás idején alakult, és alig egy évig mûködött. Ezzel ellentétben Budapesten már 1906-ban megalakult a Dömény Lajos cionista vezetô által alapított Vívó és Athletikai Club (VAC) – melyet a Magyar Zsidó Lexikon az egyetlen budapesti zsidó sportegyesületnek tartott.28 A két város zsidó sportjának különbségeit egyrészt okozhatja az, hogy Debrecenben eleve kisebb számban és arányban éltek zsidók, mint Budapesten, másrészt – és e dolgozatnak ez a fô mondanivalója – az asszimiláció milyensége határozza meg a zsidó sportegyesületek jellegét is, így Debrecenben (az alapvetôen sikeres asszimiláció és a többségi társadalom befogadókészsége miatt) nem létezhetett tisztán zsidó egyesület, különösen cionista hátterû klub.
A két világháború közötti idôszakban a sportegyesületek közötti legerôsebb ellentét a zsidó–antiszemita dichotómián alapult, egyik oldalon a DTE és a kereskedôk csapata állt, szemben velük pedig az egyetemisták csapata, a DEAC. A korábbi református–zsidó szövetség mellett pedig fontos tényezô lett a sokáig csak másodrendû, de ekkorra már megerôsödô, a város lakosságának közel negyedét kitevô katolikus társadalom. Ha az egyetem, illetve a – a jobboldal biztos támaszaként ismert – gazdatiszteket képzô Gazdasági Akadémia tanulóinak vallási összetételét megvizsgáljuk, kitûnik, hogy az egyetemen enyhén, a Gazdasági Akadémián azonban erôsen felülreprezentált arányban tanultak katolikusok. Mindkét intézmény hallgatói – ez különösen a Gazdasági Akadémiára igaz – elôszeretettel zaklatták a város zsidó lakosságát (gondoljunk a GASE – Makkabea mérkôzésre!), az egyetemisták pedig a zsidó diákokat, ami miatt többször komoly összetûzésbe kerültek a számukra helyet biztosító Református Kollégium vezetôivel, különösen Baltazár püspökkel. A Debreceni Egyetemi Atlétikai Club szellemiségére egyébként is erôsen rányomta bélyegét az 1920-ban bevezetett numerus clausus törvény, nem véletlen, hogy a már említett 1922-es incidens – amikor egy zsidó labdarúgót megvertek – éppen a DTE–DEAC mérkôzésen történt. A DEAC alapítói között jórészt egyetemi tanárokat találunk, de képviseltette magát az akkor Debrecenbe került, egyébként a jobboldalhoz közel álló Lindenberger János apostoli prépost, a katolikus egyház helyi vezetôje, az elnök pedig sokáig a katolikus Milleker Rezsô egyetemi tanár volt. Az alapítók között találjuk Iványi Béla jogászprofesszort is, az ébredô magyarok debreceni vezetôjét.29 A megosztottságot viszont semmiképpen sem a vezetôségi tagok közötti különbségekben kell keresni, a DEAC elnök Milleker például 1931-ben a DTE vezetôségének is tagja volt, a már-már kibékíthetetlennek tûnô ellentétet elsôsorban a DEAC antiszemita szurkolói gerjesztették.30 Az egyesület antiszemita jellegének kialakulásáért egyértelmûen a numerus clausus törvény okolható, amit jól mutat, hogy az elsô világháború elôtt – amikor az egyetem terve már elkészült – a zsidók is örömmel fogadták annak megnyitását. A századfordulón Lefkovits Artúr zsidó ékszerész 1000 forinttal támogatta az egyetem megnyitását, míg ugyanekkor a zsidó hitközség elnöke, Reichmann Ármin a zsidók körében országos gyûjtést szervezett az egyetem felállítására. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az eddig leírtak ellenére elnagyolt lenne az az állítás, hogy a katolikusok antiszemiták, a reformátusok pedig egytôl egyig harcos filoszemiták lettek volna. Nem tudjuk, hogy az egyetemi zavargások kezdeményezôi milyen vallásúak voltak, feltételezhetô, hogy mind az egyetem, mind a város egész társadalmában az antiszemitizmus nem ismert vallási határokat. A Református Kollégium viszont tovább ôrizte régi szellemét – a kimondottan zsidóbarát püspök személye mellett minden bizonnyal azért is, mert ezt az intézményt a numerus clausus nem sújtotta.
A román megszállás elmúltával éles hatalmi harc folyt a város vezetéséért, mely az egyesületek támogatóit is érintette. Még 1920-ban fegyelmit indítottak Magoss György, Aczél Géza és Rostás István ellen (1912-ben mindhárman a DTE vezetôségi tagjai voltak), támadások érték a református egyházat és magát Baltazár püspököt. A régi politikai elitnek 1921 közepére sikerült megszilárdítania hatalmát. „A városi társadalom felsô rétegén belül zajló hatalmi küzdelemben az a csoport maradt felül, amelynek mérsékelt liberális képviselôi az önkormányzati és a református egyházi területeken, az igazgatói apparátusban addig is meghatározó szereppel rendelkeztek, s amely szerteágazó gazdasági, társadalmi kapcsolataira és a – fôleg református és zsidó – lakosság körében élvezett nagyobb befolyására támaszkodhatott.”31 Az 1922-ben megtartott parlamenti választásokon három olyan jelölt nyert, akik az országos politikai élet alakítóihoz képest kimondottan ellenzékieknek számítottak. A zsidó Györki Imre (aki a város professzionalista labdarúgó csapatának, a Bocskay FC-nek is volt elnökségi tagja) a szociáldemokraták támogatásával jutott be a parlamentbe, Rassay-párti programmal indult és kapott mandátumot Jánosi Zoltán, az a kimondottan radikális református lelkész, aki alapítója volt a DKASE-nek, 1920 után pedig aktív szerepet játszott a DTE ügyeinek rendbetételében, végül Hegymegi Kiss Pál (aki elnöke is volt késôbb a Bocskay FC-nek), a református püspök, Hegymegi Kiss Áron leszármazottja.

***

Ez a rövid politikai kitérô azért fontos, mert a DTE elnökségének tagjai pontosan ebbôl a régi-új vezetô elitbôl kerültek ki, a háború elôtti helyzethez képest annyi változással, hogy ekkorra már egyértelmû volt a zsidó túlsúly, a harmincas évek közepéig a vezetôségi tagok mintegy fele zsidó volt, gyakorlatilag a mindenkori polgármesteren, fôispánon és más tiszteletbeli tagokon kívül szinte mindenki.
1921 és 1939 között a dolgozat elején már bemutatott Steinfeld család leszármazottja, Steinfeld István volt a DTE elnöke. 1891-ben született, a két világháború között minden virilisjegyzék az ô nevével kezdôdött, jövedelmei – ô volt az egyik legnagyobb debreceni földbirtokos – birtokaiból származtak. Vallása szerint református volt, tagja volt a város törvényhatósági bizottságának, és kormányfôtanácsosi címet szerzett, az 1928. január 9-én megalakult Egységes Párt debreceni szervezetében pedig alelnöki tisztséget vállalt. Steinfeld István már református volt, és a kormányfôtanácsosi cím is asszimilálódásra utal.32 Az 1930-as évek elején a birkózószövetség keleti kerületének elnöke, és igen jelentôs összegekkel támogatta a DTE-t.
1926-ban Létay Lajos a DTE ügyvezetô elnöke.33 1872-ben született, tagja volt a törvényhatósági bizottságnak, elnöke lett az 1927-ben Debrecenben is megalakult OMIKE-nek (Országos Magyar Izraelita Közmûvelôdési Egyesület). Az Általános Forgalmi Bank vezérigazgatója, a Békéssy Vívó Club elnöke. A DTE egyik legaktívabb támogatója, Rômer Richárd 1894-ben született Debrecenben. Az egykori tornász egy operáció miatt bicegett, így fel kellett hagynia az aktív sportolással. A labdarúgók Keletmagyarországi Alszövetségének alelnöki, majd fôtitkári tisztét is betöltötte. Újságírói pályáját a zsidó újságban, az Egyetértésben kezdte, majd a zsidó napilapként számon tartott Debreceni Független Újsághoz ment át. 1925-ben az egy évvel korábban megalakult Debreczen újsághoz került. 1934-ben hunyt el, neve – a megemlékezés szerint – „összeforrt a DTE-vel”. A zsidó temetôben temették el, Steinfeld István „beszéde végén a DTE gyönyörû sárga-kék szalagos babérkoszorúját eresztette le a sírba”.34 A társelnök egy kereskedô, a szintén zsidó Mittelmann Miksa, a Kereskedelmi Csarnok ellenôre volt.
1927-ben, illetve 1931-ben a város közéletének ismert zsidó tagjai közül a vezetôségben részt vett35 – a már fentebb említetteken kívül – a zsidó gimnáziumban az asszimilációt gátló tényezôt látó, és annak még gondolatát is elvetô, az egyetem és múzeum megnyitására viszont bôkezûen adakozó Lefkovics Artúr ékszerész, a már 1912-ben is vezetôségi tag Radó Dezsô, az 1933-tól a zsidó iskolaszéket vezetô ügyvéd, dr. Fényes Jenô, a szeszkereskedô Nuszbaum Jenô, az 1921-tôl a zsidó hitközség vezetésében részt vevô Keiner Ármin, a dolgozat elején bemutatott, igaz, ekkor már református Steinfeld István.

***

A két világháború közötti idôszakban az amatôr labdarúgócsapatok közül a kereskedôk egyesületének csapata a vasutasok mögött a második legeredményesebb egyesület volt nemcsak Debrecenben, de egész Kelet-Magyarországon is. Az egyesület a két világháború közötti idôszakban a debreceni zsidó sportegyesület szerepét töltötte be, még akkor is, ha keretein belül nemcsak zsidók sportoltak, és a vezetôségben is jelentôs számban (kb. 25–30%) vettek részt nem zsidók. Az egyesületet a zsidók és a nem zsidók is zsidó csapatként tartották számon, fontos azonban megjegyezni, hogy a DKASE össze sem hasonlítható a rövid életû Makkabeával, hisz míg az a zsidó disszimiláció „terméke” volt, addig a DKASE azért volt zsidó egyesület, mert a kereskedôk tekintélyes része is zsidó volt, vagyis a „merítési terület” határozta meg elsôsorban az egyesület jellegét. Ezért sem meglepô, hogy a kereskedôk egyesületének beszámolói, szabályzatai sem fukarkodtak a sok esetben kifejezetten nacionalista frázisokkal, melyekkel a klub „hazafias” mivoltát hangsúlyozták.36 A KASE sem maradt el ebben a többi egyesülettôl – bár esetükben jóval kevesebb, illetve kevésbé harcias – a harmincas években megszaporodó – ilyen utalást találunk, mint például a vasutas vagy az egyetemi sportegyesület esetében. Az 1934-es alapszabály például kimondta, hogy „Az egyesület célja: a tagoknak egyéni hajlamaik és tehetségük szerinti kiképzése a sport terén, a test edzése, a társas érintkezésnek és szellemnek hazafias irányban való fejlesztése”.37
Már említettük, hogy az egyesület színe kék-fehér volt, és mérkôzéseit az ügetôtéren játszotta; mindkét elemnek igen erôs másodlagos jelentései vannak. Az egyesület klubhelyisége a Royal kávéházban volt, de elnökségi üléseit esetenként a Kereskedelmi Csarnokban is tartotta. Gonda Moshe Elijahu szerint a zsidók beszélgetésre, kártyázásra rendszerint a Kereskedelmi Csarnokot keresték fel, de a Royal kávéház is a kedvelt zsidó helyek közé tartozott.38 1940-ben egy detektív pedig a következôket jegyezte le a Kereskedelmi Csarnokról: „Tagjai 98%-ban zsidók, mégpedig zsidó intellektuelek […] A Kereskedelmi Csarnokot zsidó kaszinónak is emlegetik.”39 A DKASE életérôl szóló hírek rendszeresen a Debreceni Független Újságban jelentek meg, ami zsidó újságnak számított.
1925-ben a klub tiszteletbeli elnöke40 Rimanóczy Béla volt, aki egyetemi tanulmányait a Mûegyetemen kezdte, majd Chicagóban folytatta. A román megszállás idején szülôvárosában, Nagyváradon volt a helyi világítási vállalat igazgatója, 1922-ben került Debrecenbe, és itt is a világítási vállalat igazgatója lett. A Gyáriparosok Országos Szövetsége debreceni fiókjának elnöki tisztjét is betöltötte. Vele kapcsolatban a legérdekesebb információ, hogy katolikus volt, ami azt mutatja, hogy az egyesület nem akarta a díszelnöki tisztségen keresztül kifejezni azt, hogy tagjai között sok zsidó van. Pedig – mint azt a DTE megalakulásakor is láttuk – zsidó hitközségi vezetô már volt vezetôségi tag sportegyesületben, ez a két világháború között idôszakban sem ritkaság – gondoljunk Ungár Jenônek, a zsidó hitközség késôbbi elnökének vagy Freund Jenô alelnöknek tagságára a Bocskay FC elnökségében –, valószínû, hogy a KASE-ban is vállalt volna tiszteletbeli tisztséget zsidó hitközségi vezetô. Rimanóczy díszelnöki posztja inkább a klub tisztán kereskedô – és nem zsidó – jellegét hangsúlyozta.
Króh Vilmos – aki a harmincas években a klub elsô számú vezetôje volt – részt vett a törvényhatósági bizottságban, elnöki tisztet töltött be a Kereskedôk és Utazók Egyesületében, választmányi tagja volt a Kereskedelmi Csarnoknak, tagja a status quo ante izraelita hitközség elöljáróságának. A harmincas években – annak megszûnéséig – ismét elnöke az egyesületnek. A társelnök, Székely Simon 1880-ban Nagysurányban született, 1906-tól 1923-ig polgári fiúiskolai igazgató Debrecenben, jegyzôje a talmud-tóra kuratóriumnak, 1930-tól a Magyar Cionista Szövetség debreceni csoportjának egyik alelnöke. Tagja a zsidó dalkör választmányának, akárcsak az elnökségben szintén szereplô Waldmann Géza.
1926-ban elnökségi tag volt41 Rex Ferenc gyógyszerész, aki a századelôn a Rex gyógyszergyár egyik alapítója. Dr. Hajnal Dezsô fogorvos jelenléte azt mutatja, hogy a KASE társadalmi háttere némileg különbözik a Debreceni Torna Egylet hátterétôl. Láttuk, hogy a DTE vezetôségében csak asszimilált vagy asszimilálódó zsidók vettek részt, Hajnal Dezsô viszont az elsô debreceni cionisták egyike. A húszas években a Bécsbôl visszatérô egyetemisták megalakították a futballcsapattal megegyezô nevû Makkabeát, a cionista egyetemisták szervezetét, melynek vezetôje Hajnal Dezsô volt. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy Hajnal – aki a zsidó hitközségnek is egyik elnökségi tagja – a Református Kollégiumban tanult. Lényegesebb különbség, hogy a DTE vezetôségében helyet foglaló zsidók a város társadalmában elôkelôbb helyet, magasabb pozíciókat foglaltak el, míg a kereskedôknél a „névtelenek” nagyobb szerepet játszottak. Az eltérések ellenére a DTE és a KASE társadalmi bázisa hasonlított leginkább egymásra a debreceni egyesületek között. A közeli kapcsolatot mutatja, hogy a két egyesület többször játszott barátságos mérkôzéseket közös csapattal, és többször felmerült az egyesülés lehetôsége is. 1925-ben, majd 1928-ban is szó volt róla, mivel „úgy a DTE, mint a DKASE kifejezetten polgári egyesület, tagjai ugyanazon társadalmi rétegbôl kerülnek ki.”42 A terv szerint az egyesület a DTE nevet tartotta volna meg, a KASE vezetôi pedig a DTE vezetôségben mûködtek volna tovább. 1934 februárjában Króh Vilmos bejelentette, hogy a KASE egyesül a DTE-vel nehéz anyagi helyzete miatt, de az egyesülés végül nem jött létre.

***

1926-ban Magyarországon létrehozták a professzionalista labdarúgó-bajnokságot, a sportág magyarországi történetében elôször nyílt arra lehetôség, hogy vidéki csapatok bekapcsolódjanak az országos labdarúgóéletbe. Így alakult meg Debrecenben a Bocskay Futball Club,43 és elsô vezetôségének összetétele nagyon hasonlít a Debreceni Torna Egylet alapítóinak társadalmi hátterére, még ha a társadalom összetétele jelentôsen változott is 1867 óta.44 A DTE egykori alapításában részt vett az akkori református püspök, a polgármester és a fôispán. A Bocskay elsô elnökségében szerepelt Magoss György polgármester, aki ezzel párhuzamosan a DTE vezetôségében is részt vett, díszelnök volt Hadházy Zsigmond fôispán. A klub elnöke az a Vásáry István volt, aki a debreceni vezetôk közül méltán a legnagyobb sportbarát hírében állt. Elnöke volt a DTE-nek, a Bocskaynak, alapítója a DEAC-nak. 1887-ben született, tôsgyökeres debreceni családban. 1925-tôl polgármester-helyettes, 1928–1935 között, majd 1944-ben ismét polgármester. 1939-tôl kisgazda országgyûlési képviselô, 1944–1945 között pénzügyminiszter. 1946-ban kizárták az FKGP-bôl, 1955-ben hunyt el Debrecenben. Az DTE alapítói között két késôbbi parlamenti képviselô nevével is találkozunk, a Bocskay esetében pedig Vásáry mellett képviselô volt az 1931-ben elnöklô liberális Hegymegi Kis Pál liberális országgyûlési képviselô, az egykori református püspök, Hegymegi Kis Áron leszármazottja, illetve az 1936-os elnökség tagja volt a szociáldemokrata képviselô – az egyébként zsidó – Györki Imre, és Lázár Andor igazságügy-miniszter.
1867-ben DTE alapító volt a zsidó hitközség vezetôje, és többen az elsô betelepülôk közül. 1921-ben Freund Jenôt kérték fel a zsidó hitközség vezetésére, amit ô nem vállalt el, végül a hitközség alelnöke lett, a Bocskay elsô elnökségében pedig mint társelnök szerepelt. 1865-ben született Miskolcon, Budapesten jogot tanult, majd gyakornok Debrecenben. 1896-ban már tagja a törvényhatósági bizottságnak. 1914-tôl alelnöke a zsidó hitközségnek, az októberi forradalomban a helyôrség parancsnoka. Számos vállalat igazgatóbizottságában vett részt, alapítója volt a Hegedûs és Sándor Irodalmi és Nyomdai Rt.-nek – mely többek között a Debreceni Független Újságot kiadta –, és szintén alapítója volt a Kereskedelmi Csarnoknak. Ô is az erôsen asszimilálódott, „hazafias” zsidóság képviselôje, aki a DTE-ben elnökségi tag Lefkovits Artúrhoz hasonlóan „zsidó önérzet híján, nem látta helyesnek zsidó gimnázium alapítását”.45 1931. július 9-én hunyt el Debrecenben, a megemlékezés szerint „egyike volt azoknak, akik éveken át küzdöttek azért, hogy a magyar szót bevigyék a templomba, hogy a prédikáció magyar nyelvû és szellemû legyen, az ôsi tradíció életben tartása mellett”.46 Freund Jenô – még ha nem volt is tôsgyökeres debreceni – mindenképpen régi polgárnak számított, akárcsak egy másik társelnök, Hegedûs Jenô, az ügyvédi kamara elnöke. Ô tagja volt az izraelita hitközség iskolaszékének, a törvényhatósági bizottságnak, elnöke a Kereskedelmi Csarnoknak. Szintén régi debreceni polgárnak számított Gál Samu, a villamos helyi érdekû vasút igazgatója, 1930-tól az OMIKE vezetôje,47 1931-ben és 1936-ban vezetôségi tag. Ifj. Schwartz Vilmos 1887 óta volt kereskedô Debrecenben, 1896 óta tagja a törvényhatósági bizottságnak. 1927-tôl az izraelita hitközség alelnöke, választmányi tagja a Kereskedô Társulatnak és a Kereskedelmi Csarnoknak, több vállalatnál igazgatósági tag. Fia –1930-ban választmányi tag, az 1934-ben átadott Nagyerdei Stadion tervezôje –, Sajó István pedig állítólag nemcsak nevében asszimilálódott, hanem meg is keresztelkedett.48 1931-ben és 1936-ban elnökségi tag volt a zsidó hitközséget 1931 és 1944 között vezetô bankigazgató Ungár Jenô.
Alapító volt és késôbb is bekerült az elnökségbe a DKASE elnöke, Króh Vilmos, a DTE zsidó származású vezetôségi tagjai közül pedig a Bocskay egyik fô szervezôje volt Nuszbaum Jenô szeszkereskedô, Létay Lajos bankigazgató, Mittelmann Miksa kereskedô, és a Bocskay egyik leghûségesebb támogatója, az egyesületnek nevet adó Rômer Richárd. Elsô hallásra talán különösnek hangzik, hogy a kimondottan magyar hazafias hangzású Bocskay FC-nek zsidó névadója volt, ha azonban megvizsgáljuk a Bocskay szimbolikáját, akkor ez már egyáltalán nem tûnik ilyen szokatlannak. Az egyesület színe kék-sárga volt, akárcsak a városé és a DTE-é, érdekes viszont, hogy nem volt címerük: a klub címere megegyezett a városéval. Maga a Bocskay elnevezés nagyon sok információt hordoz.49 Egyfelôl jelzi, hogy a csapat nemcsak Debrecen, hanem az egész régió csapata (az egyesület hivatalos elnevezésében sem szerepelt a város neve!), így épített a régióban meglévô Bocskai-kultuszra. Másrészt Bocskai személye jelképe a reformációnak, a függetlenségnek – talán megkockáztatható, bizonyos értelemben a „vidékiségnek”, a „másik Magyarországnak” –, és szemben áll az idegen hatalommal, a katolicizmussal és a fôvárossal. Zsidó szemszögbôl lényeges, hogy hazafias mivoltukat azon keresztül is bizonyíthatták, hogy egy ilyen „hazafias elnevezésû” klub munkájában részt vesznek,50 másrészt Bocskai személyéhez kapcsolódóan fontos szimbolikus elem lehet a szabadság eszménye, végül arról sem felejtkezhetünk el, hogy a debreceni zsidók milyen szoros kapcsolatban álltak a reformátusokkal.51
A mindössze futballszakosztályt mûködtettetô Bocskayt azonban – akárcsak a DTE-t és a DKASE-t – ezek után sem lehet zsidó csapatként kezelni, hiszen hasonló funkciót töltött be a város életében, mint a Debreceni Torna Egylet a századfordulóig. A Bocskay vezetôségeinek összetétele – bár abban a városi számarányukhoz képest nagyobb súllyal vettek részt zsidók – gyakorlatilag reprezentálta a városi elit összetételét. Ezt alátámasztja, hogy vezetôségében szinte minden amatôregyesület képviseltette magát, és a város lakosságának ekkor már közel negyedét kitevô római, illetve görög katolikus felekezet tagjai is részt vettek benne.
 

A sportegyesületek „zsidótlanítása”
(1935–1942)

A harmincas években lezajlott gazdasági és politikai változások kétszeresen is hátrányosan érintették a zsidókat, így azokat a sportegyesületeket is, amelyek vezetôségében jelentôs volt a zsidó részvétel. A gazdasági válság visszavetette a Speyer-kölcsönnek köszönhetôen a húszas évek végén megindult gazdasági fellendülést, ami természetesen különösen érzékenyen érintette a jelentôs zsidó kereskedelmet is. A politikában több év alatt lezajlott változások – bár csak közvetve éreztették hatásukat a sportéletre, és az összefüggések sok esetben csak hipotetikusak – változásokat indukáltak az egyesületekben. A – gyakorlatilag 1867 óta vezérszerepet játszó – református és zsidó polgárokra támaszkodó debreceni politikai elit 1935-ben megbukott. A bukás természetesen nem egyik pillanatról a másikra következett be, a történet 1931-re nyúlik vissza, amikor Debrecen országgyûlési képviselôje, Bethlen István távozott a miniszterelnöki székbôl. A városi vezetés Bethlen politikai irányvonalát követte, az országos politika „jobbrafordulása” itt is változásokat idézett elô. 1932-ben a lemondott Hadházy fôispán helyét a fajvédô Vay László vette át. 1934 áprilisában a belügyminiszter vizsgálatot rendelt el a város gazdálkodásának felülvizsgálatára, a politikai vezetés megbuktatására indított akció mögött a fôispán állt. Vásáryt felfüggesztették polgármesteri állásából, bár az ellene felhozott vádakat soha nem tudták bizonyítani. A városi törvényhatósági bizottság kettészakadt, egyik oldalon a Vásáryt támogató Városi Szövetség, másikon Vay László csoportja állt. 1934 végén a virilisválasztáson a Vay László által vezetett Nemzeti Egység Pártja elsöprô gyôzelmet aratott, akárcsak az 1935-ös országgyûlési választásokon. Bethlen István – aki egy évtizeden keresztül a város egyik országgyûlési képviselôje volt – a változások miatt már Nagykanizsán, és nem Debrecenben indult. A helyi vezetés teljesen kicserélôdött, ami szempontunkból azért fontos, mert ezek a vezetôk tartották fent a sportegyesületeket, és vettek részt vezetésükben, a zsidóság pedig gyakorlatilag több mint fél évszázadon keresztül éppen ehhez az elithez asszimilálódott, sôt ennek az elitnek a tagja volt.

***

A három sportegyesület háromféleképpen reagált a változásokra. Mint a város legrégebbi sportegyesülete, a DTE volt a legérdekesebb helyzetben. Steinfeld István személyében zsidó származású – bár református vallású – az egyesület elnöke, az elnökség tekintélyes részét zsidók alkották, a DTE múltja alapján azonban elsôsorban a városi elitet tömörítô egyesület volt, és a változásokra is ennek megfelelôen reagált. A legnagyobb tömeget már ebben az idôszakban is a futball vonzotta, azonban a profizmus bevezetésével az amatôrfutball iránti érdeklôdés megcsappant, és a DTE futballcsapata 1934-ben elsôként oszlott fel a városban. Ez azt jelentette, hogy az egyesület tevékenysége némileg zártabb lett a külvilágtól, már a futballmérkôzéseken nemegyszer elôfordult atrocitásoktól sem kellett tartani. A klub mûködéséhez azonban így is pénzre volt szükség, aminek elôteremtése attól függött, hogy a város milyen mértékben kívánja támogatni a klubot. A DTE eleve szerencsés helyzetben volt, mert a középiskolások tömegei már ekkor használták nagyerdei pályájukat, amit késôbb leventeképzésre is felhasználtak, ez pedig azt jelentette, hogy a sokáig hangoztatott hazafias eszmét a gyakorlatban is meg tudták honosítani. Az egyesület mûködésében tehát igazodott a korhoz, ami a túlélést jelentette, de igazodnia kellett vezetôségének összetételében is. Az 1938-as elnökség összetétele azt mutatja,52 hogy a klubhoz közel álló személyek társadalmi helyzete gyakorlatilag reprezentálta a megváltozott városi elit társadalmi helyzetét. Az egyesület valamikor a gazdasági elit képviselôinek is csapata volt, ekkor már jóformán csak a közigazgatás, illetve államigazgatás prominens képviselôi vannak jelen, egyedül a földbirtokos Steinfeld István tartozott a gazdasági elithez. A DTE ekkor már nem a tôsgyökeres reformátusok és zsidók egyesülete. A 62 elnökségi tag közül csupán 29 született Debrecenben, a reformátusok száma 38, jelen volt 18 római katolikus, mindössze 3 izraelita, 2 evangélikus, 1 görög katolikus. Az egyesületre addig jellemzô politikai arculat is eltûnt. Az elnökségben helyet kapott a Vásáry Istvánt 1934-ben megbuktató – ekkor már államtitkár – Vay László fôispán (ugyanakkor Vásáry István is tagja az elnökségnek), de elnökségi tag volt a még szélsôségesebb fôispán, Bessenyei Lajos is, akinek szerepérôl sokat elmond, hogy 1920-ban még az ébredô magyarok egyik vezetôje, 1944. október 9-én pedig elmenekült a városból.
Jelentôsebb változás történt 1939-ben, amikor leköszönt a 18 éve elnöklô Steinfeld István, helyét a debreceni születésû Ferenczy Tibor budapesti nyugalmazott rendôrfôkapitány foglalta el, aki három hónap múlva már a Magyar Élet Pártja színeiben lett országgyûlési képviselô. Nem lehet tudni, hogy az elnök önszántából távozott-e az egyesület élérôl, az újságok szerint igen, sôt nyilatkozata szerint utódjában megfelelô személyt látott. Nem bizonyítható, de a város közéletében, megfigyelhetô folyamatok azt sugallják, hogy ez a váltás korántsem lehetett ilyen zökkenômentes. Egyrészt Steinfeld István származása református vallása ellenére közismert volt – és ekkor már 1939-et írtak –, másrészt figyelemre méltó, hogy utódja rövidesen a MÉP országgyûlési képviselôje lett. Steinfeld 1928-ban alapítója volt az Egységes Párt debreceni szervezetének, mely Vásáry polgármestert is támogatta. A kormánypárt jobbratolódásával 1935-ben Vásáry támogatására – a NEP-pel szemben – megalakult a Városi Szövetség, az 1939-es választásokon Vásáry azonban már a Kisgazdapárt – a MÉP legnagyobb ellenfele – színeiben indult. Végül nem elhanyagolható momentum az sem, hogy az ominózus közgyûlés elôtt alig három hónappal többen beadványt nyújtottak be a város vezetéséhez, hogy téves adókimutatás miatt Steinfeld Istvántól vegyék el az örökös törvényhatósági bizottsági tag címet, ami végül nem következett be.53
Az egyesület késôbb ki is zárta zsidó tagjait. Az 1942-es alapszabály kimondta, hogy zsidó nem lehet az egyesület tagja, az egylet céljait pedig a következôképpen határozta meg: „Az egyesület célja amatôr alapon a testedzô sport ágainak mûvelése […] a nagy egyetemes nemzeti és keresztyén célkitûzések szolgálatában. Mûködésének egész területén érvényre juttatja a honvédelmi nevelés és a helyes jellemnevelés eszméit.”54

***

Jóval nehezebb helyzetbe került a Bocskay. Egy profi futballcsapat fenntartása jelentôs összegeket emésztett fel, amit nagymértékben a város finanszírozott. Az a város, melynek régi, liberális vezetése sem nézte sok esetben jó szemmel, hogy egyesek – amikor pedig az hazafias feladat lenne – pénzért sportolnak. A Bocskay a nehézségek áthidalása érdekében másfél év alatt három kulcsjátékosát adta el,55 illetve – akárcsak a DTE – megpróbált a megváltozott politikai körülményekhez igazodni. 1935-ben felmerült annak lehetôsége, hogy a nemzetiszocialisták vezetôjét, Festetich grófot kérik fel elnöknek, ami azt jelzi, hogy az egyesület ekkorra már egyáltalán nem volt politikailag elkötelezett. 1935-tôl a vezetés egyre nagyobb tartozással küszködik. Szintén ez évben szóba került, hogy Miskolcnak és Debrecennek közös csapata legyen, sôt júliusban a Nemzeti 20 000 pengôt ajánlott fel a Bocskaynak, ha a fôvárosi egyesület javára visszalép a második osztályba. A jegybevétel kritikus mértékben lecsökkent. A gazdasági válság elôtt a klubnak mérkôzésenként még 2300–2600 pengô bevétele volt, ekkora már csak 1500, míg ugyanekkor egy fôvárosi egyesület jegybevétele 3000 és 20 000 pengô között mozgott.56 A süllyedést jelzi az is, hogy 1936-ban az elnökség már több mint száz tagot számlált, az összetétel pedig azt mutatja, hogy a DTE-hez hasonlóan a Bocskay is próbált igazodni a megváltozott elithez. A klub megalakulásának elsô éveiben elképzelhetetlen lett volna, hogy a bethleni politikai iránytól jobbra található politikusok tiszteletbeli tisztséget töltsenek be. Díszelnök volt Kölcsey Sándor polgármester, elôdje, Vásáry István, Rásó István alispán, sôt a függetlenségi Hegymegi Kiss Pál, de a névsor Lázár Andor igazságügy-miniszter – aki az 1935-ös választásokon a Magyar Élet Pártja országgyûlési képviselôje lett – és a fôispán Vay László nevével kezdôdött.57 Az elnökség tekintélyes része továbbra is zsidó volt, a társelnökök között még Györki Imre is szerepelt (Lázár Andor és Vay László mellett egy zsidó származású szociáldemokrata!), talán az ô ellensúlyozására került be Vidoni János szalámigyáros, aki a debreceni olasz kolónia „fascio csoportjának” elnöke volt…
Ez volt az utolsó elnökség, melynek névsorát az újság közölte. Talán a csapat késôbbi gyengébb szereplése idején már kényelmetlen volt egy elnökségi pozíció, de az is elképzelhetô, hogy nem sikerült legitim elnökséget választani, a meghirdetett közgyûlésekre ugyanis sok esetben alig mentek el a tagok. Az 1938-as vezetôségi összetétel még érdekesebb. A levéltári forrás58 dr. Balogh Gyula kormányfôtanácsost, törvényhatósági bizottsági tagot, a debreceni egyetem gazdasági hivatalának igazgatóját, a Baross Szövetség elnökét, a Stefánia Szövetség társelnökét tünteti fel a Bocskay elnökeként. Ô nem fogadta el a felkérést, állítása szerint már nem tagja a klubnak. Ennek ellenére 1939 novemberéig – amikor a klub vezetésére megalakult a „tizenkettes bizottság”59 – az újságok ôt tüntették fel elnöknek.60 A klubigazgató a Debreceni Független Újság fiatal hírlapírója, Béber László, fôtitkára a szintén fiatal korosztályhoz tartozó Thomas Henrik ügyvédjelölt volt, aki 1943-ban már a DVSC vezetôségében tûnt fel, és évtizedekig ismert alakja volt a debreceni labdarúgóéletnek. Az egyesület titkára Szeszich Gyula bírósági joggyakornok, Haraszti Sándor tanár és Sz. Kovács Imre hírlapíró. E névsor össze sem vethetô a pár évvel azelôtti elit vezetôséggel. A klub erôs zsidó támogatottsága teljesen megszûnt, amit jelez Papp Lajosnak (1940-ben ô volt a klub egyik legnagyobb támogatója) Zöld István alpolgármesterhez írt levele: „…így kellett cselekednem a jobboldali gondolat megvédéséért, mert a túloldalon már köszörülték a pennákat [sic!], és fenték a fogukat, mint a fenevadak, hogy sikerül már újból bebizonyítaniok, hogy zsidó vezetés nélkül nem lehet meglenni […] és a jobboldali vezetôségek nem képesek arra, hogy egy ilyen egyesületet elvezessenek.”61 Nem voltak képesek. Az 1939/40-es bajnokságban már csak azért indulhatott a Bocskay, mert idôközben a Nemzeti feloszlott.62 1940-re az egyesület teljesen eladósodott, a klub tartozása már közel 50 000 pengô volt.63 1940 februárjától Zöld István az egyesület hatósági biztosa. Ô 1940 júniusában a fôispánhoz írt felterjesztésében kéri a Bocskay feloszlatását (szerinte már 1939-ben meg kellett volna tenni, és az amatôregyesületeket kell támogatni). Az indoklás szerint „Debrecen társadalma a Bocskay FC iránt közönyösen viseltetik”.64 A belügyminiszter végül 1940. július 31-én feloszlatta az egyesületet.

***

A három egyesület közül kétségkívül a kereskedôk csapata került a legnehezebb helyzetbe. A gazdasági válság igen érzékenyen érintette a kereskedôk által fenntartott csapatot,65 másrészt mivel a legkarakteresebb zsidó jelleggel ôk rendelkeztek, az egyre nacionalistább, jobboldali közhangulat ôket érintette legérzékenyebben. A DTE-vel ellentétben megmaradt a labdarúgócsapatuk, sôt ez volt a legjelentôsebb szakosztályuk, ami azt jelentette, hogy sokkal inkább „szem elôtt” voltak, mint a DTE. Ehhez kapcsolódik, hogy az 1932 novemberében lezajlott KASE–DEAC mérkôzés volt a felvezetése a másnap kezdôdô egyetemi rendzavarásoknak, a mérkôzésen végig zsidózó egyetemisták a szünetben megvertek egy KASE-szurkolót. A kereskedôk elôtt járhatatlan volt az az út, melyet a DTE követett, hisz a KASE nem rendelkezett hasonlóan mély helyi beágyazottsággal, ráadásul történetének egészére jellemzô a zsidó részvétel. A Bocskay – a DTE-hez hasonló, végül kudarcot hozó – útja is járhatatlan volt, egy olyan városban, ahol a kereskedôk több mint fele zsidó, nem lehetett olyan vezetôséget összehozni, melyben nem vesznek részt e felekezet tagjai. A KASE pár év alatt teljesen elsorvadt, névleg azonban még évekig létezett, amit a radikalizálódó jobboldali vezetés már nem tûrhetett el. Nem véletlen, hogy amikor 1945-ben a KASE újjáalakult, az egyik városházi képviselô olyan klubról beszélt, „melyet a múltban üldöztek”.66 1937-ben megszûnt a már régóta vegetáló futballszakosztály, de az „utolsó döfést” a hatalom adta meg. 1939 novemberében a belügyminiszter vizsgálatot rendelt el a DKASE ellen, és felfüggesztette önkormányzatát, mert „pénzkezelésével kapcsolatban bûncselekmények gyanúja látszik fennforogni”. Szabó Lajos, a klubhoz kirendelt hatósági biztos jelentése a belügyminiszternek így szólt: „Tisztelettel jelentem Nagyméltóságodnak, hogy az összes vizsgálati iratokat a magyar királyi rendôrség debreceni kapitányságához tettem át, miután ismeretlen tettesek által elkövetett bûncselekmény gyanúja látszik fennforogni.”67 1940 májusában a polgármesterhez írt jelentésben ez áll: „A pénztárkönyv átvizsgálásának eredményébôl, valamint a kihallgatott tanúk vallomásából megállapítható egyébként, hogy az egyesületnek az utóbbi években rendes bevétele alig volt. Adományokból tartotta fenn magát, s erre, valamint arra figyelemmel, hogy évek óta mûködést nem fejtett ki, az egyesület feloszlatása feltétlenül kívánatos.”68 Maga Króh Vilmos elnök is elismerte meghallgatásán: „Az egyesület ügyvitelében tevékeny részt soha nem vettem. Az egyesület tudomásom szerint több mint három éve nem mûködik.”69 A feloszlatás feltételezhetô oka az volt, hogy a hatalmon lévôknek nem tetszett, hogy – még ha csak formálisan is, de – a városban létezik egy zsidó klub. Ez nyilvánvaló, hisz az a bizonyos „hûtlen kezelés” azt jelentette, hogy a klub néhány pengôvel nem tud elszámolni. „Összesen pénztári maradvány 12.49 [!] pengôben állapíttatott meg. Ezen pénztári maradvány a vizsgálatnál nem találtatott. Az egyesület pénztárosa, Kohn József Buenos Airesbe távozott.”70 Az egyesület ezenkívül nem tudott elszámolni egy kb. hatvan (!) pengô értékû ezüstlabdával, melyet állítólag Budapesten értékesítettek. A hiány tehát nem haladta meg még a száz pengôt sem. 1940. november 7-én ezért az egyesületet feloszlatták, az ügy koncepciós jellegére utal, hogy a feloszlatás után négy hónappal a hûtlen kezelés címén ismeretlen tettesek ellen indított eljárást megszüntették. Bár a koncepciós jelleget egyértelmûen még ez sem bizonyítja, az mindenesetre érdekes, hogy fél év leforgása alatt a hatóságok többek között feloszlatták a KASE-t, a Bocskayt, és a fôvárosi MTK-ra is olyan nyomást gyakoroltak, hogy önmaga volt kénytelen kimondani feloszlását.71
 
 

Felhasznált irodalom

Liszt Nándor–Sümeghy József (szerk.): Debrecen katholikus múltja és jelene. A Szent Imre jubileumi Váradi Egyházmegyei Bizottság kiadványa, Debrecen, 1930
Erdélyi Ferenc: A DTE története. DTE irattár, é. n.
Gazdag István: Debreceni polgármesterek. In: HBmL. évkönyve XIX., 1992
Gazdag István: Debrecen országgyûlési képviselôi. In: HBmL. évkönyve XXII., 1995
Gonda Moshe Elijahu: A debreceni zsidóság száz éve. Tel-Aviv, é. n.
Fésüs László (szerk.): 75 éves a Debreceni Universitas Sport Egyesület, Debrecen, 1983
Irinyi Károly: A politikai közgondolkodás és mentalitás Debrecenben (1867–1918). In.: Debrecen története III., Szerkesztette: Gunst Péter. Csokonai, Debrecen, 1997
Kováts Zoltán: Népesedési viszonyok. In: Debrecen története III., Szerkesztette: Gunst Péter. Debrecen, Csokonai, 1997
Síró Béla: A debreceni zsidóság szellemi képéhez. Múlt és Jövô, 1994. 1. sz.
Sportegyesületek levéltári anyagai:
Bocskay FC: HBmL, X.301 2d. 7.
DKASE: HBmL, X.301 8d. 138.
DTE: HBmL, X.301 8d. 139.
Tamássy László: Debrecen sportja a stadion felépítéséig. Debreczen, 1934 több szám
Tímár Lajos: Vidéki városlakók. Magvetô, Bp., 1993
Tóth Gábor: Debrecen a második világháború elôtti évtizedben (1931–1941). In: Debrecen története IV. Szerkesztette: Tokody Gyula, Megyei Városi Tanács V. B. Mûvelôdésügyi Osztálya, Debrecen, 1986
Veress Géza: A román megszállás és az ellenforradalmi korszak elsô évtizede (1919–1931). In: Debrecen története IV. Szerkesztette: Tokody Gyula, Megyei Városi Tanács V. B. Mûvelôdésügyi Osztálya, Debrecen, 1986
A Sport Élet, a Sport Hírek, a Színház és Sport, a Keletmagyarországi Sporthírlap, a Debreczen, a Debreceni Újság – Hajdúföld és a Debreceni Független Újság egyes számai
 

Jegyzetek

1 Színház és Sport, 1920. aug. 8. A mérkôzés 1920. július 22-én zajlott le a Debreceni Torna Egylet és a Debreceni Vasutas Sport Club csapatai között.
2 „Amikor Rott (DTE) a mérkôzés után lejött a pályáról, az állóhely közönsége (egyetemi hallgatók) utána vetette magát, egyikôjük az öltözô korlátjánál elérte és belérúgott […] Itt megjegyezni kívánjuk, hogy a két párt között éles ellentétek voltak a mérkôzés alatt felekezeti szempontból, ami különféle nem sporttérre való kifejezésekben nyilvánult meg.” In: Kelet-magyarországi Sporthírlap, 1922. március 27.
3 Zoltai Lajos: A zsidók letelepedése Debrecenben. Magyar Zsidó Szemle, 1934. 51. sz., idézi: Gonda: 38–39. o. Az 1843–44-es országgyûlésen 3000 debreceni polgár aláírásával tiltakozott a zsidó polgárjogok bevezetése ellen.
4 A dolgozatban közölt ábrák adatainak forrásai: Tímár: 72–74. o., Debrecen katolikus múltja és jelene 85–87. o., Kováts: 51. o.
5 Többek között az örmény Csanak, a szláv Sesztina, Kaszanyitzky, a német Rickl stb. családokról van szó.
6 Az alapítói névsor: Erdélyi: 6–7. o.
7 Szôllôsi János 1861–1867, Kovács Lajos 1867–1875, Simonffy Imre 1875–1902 között volt polgármester.
8 Többek között Sesztina Lajos, Csanak József, Rickl József, Kaszanyitzky Endre, Vecsey Imre, Gyôrffy Aladár, Kardos László, Berghofer István, Gerébi Fülöp.
9 Gonda: 41. o.
10 Gonda: 43. o. Talán nem véletlen, hogy Áron Manó szintén szerepel a DTE-alapítók között, ô a kiegyezés utáni években Debrecen egyik legnagyobb sertéstenyésztôje. A sertéstenyésztés kétszeresen is szemben áll a magyar zsidó toposszal, egyrészt mezôgazdasági foglalkozás, másrészt önmagában is érdekes, ha egy zsidó a vallási tabu alá esô állat tenyésztésével foglalkozik.
11 Az 1920-as években már jelentôs kisebbségben voltak az ortodoxok, arányuk elérte a 20%-ot.
12 Gonda: 66. o.
13 Idézi: Gonda: 89. o.
14 1896-ig 25 forinttal, késôbb 200 koronával az alapítói címet meg lehetett vásárolni. Erdélyi: 6. o.
15 A katolikusokkal csak akkor kerültek közelebbi kapcsolatba, amikor a XIX. század végén Wolafka Nándor volt a római egyház helyi vezetôje, akivel Krausz Vilmos fôrabbi igen jó viszonyt tartott fent.
16 Jellemzô újságcikk 1878-ból: „Debrecen az ôsi, eredeti magyarság bevehetetlen vára, a nemzeti ôserô megdönthetetlen bástyája, […] a magyar haza valódi fôvárosa, classicus Rómája.” Debreczen, 1878. május 9.
17 Az anekdota szerint az 1877-es orosz–török háború idején a debreceni zsidók a törököket támogatták, azzal, hogy „Paszkievics 1849-ben eltiporta a magyar szabadságot, de a törökök most visszafizetik a muszkáknak”. Gonda: 61. o.
18 A dolgozatban csak sportvezetôk szerepelnek, a sportolók közötti vallási és nemzetiségi viszonyokat lehetetlen megállapítani. A század elején megalakult DTE futballcsapat 20 játékosa között – amennyire a nevekbôl megállapítható – legalább 50% a zsidók aránya, tehát a megosztás a sportolókra is (többnyire) érvényes.
19 Sport Hírek, 1911. október 9. A cikk borúlátása ellenére, a DTE ekkor még mindig a legjelentôsebb sportegyesület a városban. 1938-ban, az egyesület hetvenéves évfordulóján megjelent cikk pedig úgy jellemzi ezeket az éveket, hogy ez az idôszak „az egyesület igazi fénykora”, amikor „lehetôvé vált az egyesület minden irányban való fejlôdése […], anyagilag eléggé gondtalan mûködése.” Debreczen, 1938. május 15. Kiss Gábor fôtitkár a DTE történetérôl.
20 Forrás: Sport Élet, 1912. április 22.
21 A kereskedelem és ipar vonzása régebben is erôs volt – gondoljunk a Zoltai-idézet „élelmes héberségére” –, viszont a zsidók száma és aránya is pár évtized alatt megsokszorozódott.
22 Az elsô elnökség felállása a következô: Léhmann László tiszteletbeli elnök; Sesztina Jenô, Bárdos K., Jánosi Zoltán elnökök; Tolnai József és Koszteczky Lajos alelnökök; Fekete Kálmán I. titkár; Lusztig Frigyes II. titkár. Forrás: Sport Hírek, 1911. december 4.
23 Jánosi sokak szemében persona non grata volt, 1921-ben elmozdították az egyházi kötelékbôl, 1924-ben megfosztották parlamenti mandátumától.
24 Természetesen rengeteg ellenpéldát lehet hozni arra, amikor egy zsidó csapat színe nem kék-fehér, ilyen például a legismertebb zsidó gyökerekkel rendelkezô csapat, az amszterdami Ajax.
25 Elôtte a Margit-fürdô mellett volt sporttelepük. A két világháború között hazai mérkôzéseiket az ügetôtéren játszották.
26 Érdekes adalék a Krausz családdal kapcsolatban az is, hogy az 1911-es bázeli cionista konferencián Debrecenbôl Krausz Vilmos másik fia, Krausz József vett részt.
27 A Makkabeára vonatkozó információk: Gonda: 112. o.
28 A VAC az országos bajnokság elsô osztályában is részt vett, 1921 és 1925 között öt idényen keresztül. A 98 csapatot számláló bajnoki örökranglistán a 45. helyet foglalja el.
29 Iványi Béla 1923-ban Magyar Nemzetiszocialista Párt debreceni megszervezésére is kísérletet tett.
30 Nemcsak Debrecenben radikalizálódtak az egyetemista szurkolók, 1927 szeptemberében a Soproni Fôiskolai FC a Soproni FAC-cal mérkôzött. A végig zsidózó egyetemistáknak a mérkôzés közben a SFAC egyik játékosa visszaszólt, mire azok a pályára özönlöttek. Debreczen, 1927. szeptember 29.
31 Veress: 199–200. o.
32 A növekvô antiszemitizmus korában tehetôs zsidók 30 000 pengôért vásárolták ezt a címet, mellyel együtt járt a méltóságos megszólítás. Gonda: 188. o.
33 Az 1926-os vezetôség névsora: Debreczen, 1926. július 16.
34 Debreczen, 1933. december 21.
35 Az 1927-es vezetôség névsora: HBmL, X. 301. 8d. 139., az 1931-es vezetôségé: Debreczen, 1931. április 1.
36 Több mint fél évszázad távlatából nehezen lehet megállapítani, hogy a „hazafias” jelszavak hangoztatásával csupán a korszellemhez kívántak igazodni (a két világháború között már-már gépiesen hangsúlyozták a sport nemzeti jellegét), vagy – egyébként közismert – társadalmi beágyazottságukról akarták elterelni a figyelmet.
37 HBmL, X.301 8d. 138.
38 Gonda: 165. o. A Kereskedelmi Csarnok 1939-tôl lett a zsidó társasági élet központja, addig elsôsorban a Hungária Kávéház, de az Arany Bika Szálló nagyterme is a zsidók által kedvelt helynek számított.
39 HBmL, XI. 9 detektívjelentések. Idézi: Tímár: 198–199. o.
40 Forrás: Debreceni Független Újság, 1925. március 11.
41 Forrás: HBmL, X.301 8d. 138.
42 Kelet-magyarországi Sporthírlap, 1928. június 5.
43 Az 1926, 1927, 1929, 1930, 1931, 1936, 1938-as elnökségek névsora: Debreczen, 1926. július 30., HBmL, X.301. 2d. 7., Debreczen, 1929. szeptember 10., Debreczen, 1930. október 7., Debreczen, 1931. december 13., Debreczen, 1936. augusztus 19., HBmL, X.301. 2d. 7.
44 Az alapítók társadalmi összetétele az egykori DTE-vel mutat párhuzamot, az elsô években a játékosok többségét a Debreceni Vasutas SC adta, ennek ellenére a DKASE volt a Bocskay hivatalos „anyaegyesülete”.
45 Gonda: 122. o.
46 Debreczen, 1931. július 10.
47 A DTE és a Bocskay vezetôségében is helyet foglaló, 1930-ban elhunyt Létay Lajostól vette át az OMIKE vezetését.
48 Gonda: 156. o.
49 A Bocskay végén levô -y, – bár nem felel meg a helyesírás szabályainak – nem nyomdahiba, hanem ezen a néven szerepelt a klub. A tévedés (?) oka valószínûleg a korszellemben keresendô.
50 Természetesen az egyesület alapszabályában – akárcsak a többi sportegyesület – is megfogalmazta hazafias elveit: 2. §: „Az egyesület célja […] a labdarúgósport népszerûsítése és a nemzeti irányú propaganda szolgálatába állítása.; 5.§: „Az egyesület tagjai […] nemzeti és hazafias gondolkodása minden kétségen felül áll.” In: HBmL, X.301. 2d. 7. 1929-ben az egyesület csatlakozott az Újpest és a Somogy akciójához, a nem magyar nevû játékosok új nevet vettek fel (nem hivatalosan, csak a pályán!), így lett Hübnerbôl Hubai, Dettrichbôl Debreczeni, Vampetichbôl Vámos, Keviczkybôl Keveházi, Semlerbôl Szemes, Mertinbôl Marosi.
51 Érdekes adalék, hogy a Turul Szövetség által is támogatott egyetemista zavargásokban egyedül a református teológushallgatók bajtársi egyesülete nem vett részt. A szervezet a Bocskai Bajtársi Egyesület nevet viselte. A témához pedig csak érintôlegesen kapcsolódik az a tény, hogy a zsidónegyed legnagyobb útján, a Hatvan utcán volt Braun Sándor könyvesboltja, mely történetesen Bocskai nevét viselte.
52 Az egyesület vezetôsége 1938-ban: HBmL, X. 301. 8d. 139.
53 Debreczen, 1938. december 15. A DTE közgyûlésére 1939. március 14-én került sor.
54 Idézet az 1942-es alapszabály 5. §-ból. HBmL, X. 301. 8d. 139.
55 1933 júliusában Móré János állítólag 8000 pengôért a Ferencvárosba, 1934-ben a kapus Alberti Gyula Madridba, míg 1935 januárjában Vincze Jenô 15 000 pengôért az Újpestbe távozott. Késôbb – 1936 szeptemberében – a Bocskay legeredményesebb válogatott játékosa Markos Imre (19 alkalommal szerepelt címeres mezben) 7000 pengôért a francia Rennes-be igazolt, ô és Móré késôbb visszatért a Bocskayba.
56 HBmL, X. 301. 2d. 7.
57 Nem ismert azonban, hogy valójában kik vitték az egyesület ügyeit, jellemzô, hogy az elnökség megválasztása után két héttel – melyben Kölcsey Sándor is díszelnök volt – az egyik mérkôzésrôl tudósító újságcikk szerint „Új arc is tûnt fel a díszpáholyban, dr. Kölcsey Sándor személyében.” In: Debreczen, 1936. szeptember. 1.
58 HBmL, X. 301. 2d. 7.
59 A bizottság 1939. augusztus 18-án állt fel, október közepére már csak hatan maradtak. „Mindenki otthagyta a Bocskay süllyedô hajóját.” Debreczen, 1939. október 21.
60 1939 szeptemberében több mint 100 embert tudtuk nélkül választottak be a Bocskay vezetôségébe, az Országos Társadalombiztosítási Intézet rajtuk akarta behajtani a klub 23 000 pengô tartozását. Debreczen, 1939. szeptember 12. Elképzelhetô, hogy Balogh Gyula is ezért tagadta le, hogy köze lenne a klubhoz.
61 1940 márciusában kelt levél. HBmL, X.301. 2d. 7.
62 Nem csak a Bocskayt sújtotta a pénztelenség, 1939 júliusában a Phöbus, egy évvel késôbb – 1940 júniusának végén – a Nemzeti oszlott fel nehéz anyagi helyzetére való tekintettel, alig másfél héttel késôbb pedig a Hungária is hivatalosan a pénzhiány miatt szüntette be mûködését. Az anyagi gondok megszaporodása elsôsorban a túrák hiányára vezethetô vissza. A Bocskay 1938 nyarán vett részt utoljára túrán, Svédországban. Az egyesület sorsa szempontjából szimbolikus tartalommal bír, hogy ezt követôen, 1939 tavaszán a játékosok a vasútállomáson tudták meg, hogy albán (!) túrájukat meghívóik indoklás nélkül lemondták. Két nap múlva Olaszország megtámadta Albániát.
63 HBmL, X.301. 2d. 7.
64 HBmL, X.301. 2d. 7. Jellemzô, hogy a Bocskay megszûnése után a klub életérôl rendszeresen hírt adó Debreczen újság egy rövid hírben közölte, hogy a Nemzeti Sport cikkben emlékezett meg a Bocskayról, a városi lapban viszont semmi több nem jelent meg az egyesületrôl…
65 „Több mint 25 éve az elsô virilisek közé sorozott adófizetô polgára vagyok városunknak […] 20 évi önállóságom és elsô nagykereskedô mivoltom után tönkrementem, gazdák, kereskedôk, iparosok, több mint 600 ezer pengôvel adósom maradtak” – írja 1932-ben Króh Vilmos a fôispánnak. (Idézi: Tímár Lajos: 183. o. Forrás: HBmL, IV.b. 901/d. 1. F 144/1932.) Ha egy egyesület leggazdagabb elnökségi tagja tönkremegy (nem ismert persze, hogy Króh Vilmos milyen mértékben támogatta anyagilag az egyesületet, hiszen a tagsághoz elegendô volt évi 6 pengô befizetése), akkor ez óhatatlanul magával vonja a klub anyagi helyzetének megingását.
66 HBmL, X. 301 8d 138.
67 HBmL, X. 301 8d 138.
68 HBmL, X. 301 8d 138.
69 HBmL, X. 301 8d 138.
70 HBmL, X. 301 8d 138. Szabó László hatósági biztos jelentése.
71 A Debreczen 1937. október 9-ei száma számolt be a KASE megszûnésérôl. A történeti hûség okán meg kell említeni, hogy az újságban késôbb nem jelent meg híradás a rendôrségi vizsgálatról, ami szintén megkérdôjelezi az ügy koncepciós jellegének hipotézisét.