Röviden a norvég irodalomról

A mai norvég irodalomról nem könnyû pár oldalon úgy írni, hogy az ne hangozzék közhelynek vagy banális általánosításnak. Magyar országon nem kell külön felhívni a figyelmet a kis nyelvek irodalmának helyzetére a globali zálódó világban: mi ezt sokkal inkább érezzük, mint a norvégok, akik a skan di náv kultúra részeseiként mégiscsak kultúrközösségben érezhetik magukat, amely ha nyelvében vagy történelmi-kulturális fejlõdésében nem is annyira homogén, mint azt sokan hiszik, mégiscsak erõs kohéziós erõ, és különösen a Skandinávián kívüli kulturális (és politikai-gazdasági) rendsze rekhez való kap csolódásban nyilvánvaló egységet képvisel. Norvégia nyelvi-kulturális helyzete belülrõl nézve sem homogén: egészen különleges kö rül ményt teremt irodalmában a hivatalosan is kétféle írott nyelvváltozat. A nor vég irodalom így olyan, nyelvileg is érzékelhetõ lokális szubkódrendsze rekre építhet, me lyek különbözõ, történelmileg, kulturálisan és szociálisan kialakult kontextusra utalnak. A nyelvváltozatokban rögzült asszociációs lehetõségek egymással ellentétes irodalmi tradíciókat is jeleznek, melyek a mai irodalomban eredetileg a „népi” és „urbánus” konvenciók sajátos vegyü letét mutatják fel.

A nemzeti irodalom 1814-tõl az 1960-as évekig

A modern nemzeti irodalom története nem egészen két évszázadot fog át. Tulajdonképpen 1814-gyel, a dán uniótól való elszakadással kezdõdik; addig ugyanis a norvégok a négyszáz éves dán uralom „sötét korszaká”-ról beszélnek, mely azonban egyben egy közös (dán-norvég) irodalmat és közös írott nyelvet jelentett. 1814-gyel az ún. „nemzetépítés” programjában az irodalomnak kitüntetett szerep jut. Gyakorlatilag a nemzeti kultúra milyensége dõl el az irodalmi vitákban. A két költõ, Wergeland és Welhaven irodalmi csatája egyben a zsenge nemzeti irodalom dilemmáját is jelzi: teremtsünk fo kozatosan egy nemzeti irodalmat a dán-norvég nyelv, a közös tradíciók, a kulturális közösség alapján (lásd Welhaven esztétikáját és az ellentábor által „dá nomán”-nak nevezett vonalát), vagy egy norvég nemzeti út kijelölése a he lyes, mely a beszélt norvég nyelvre épülve kell, hogy kialakítsa, illetve részben rekonstruálja a nemzet identitását, illetve irodalmát. A romantika, mondhatnánk - nem minden célzatosság nélkül a magyar hasonlatosságokra utalva - „népi-nemzeti” korszakában Asbjørnsen és Moe népmese- és népmon da gyûj tései ezért is lesznek a norvég nemzeti irodalom és nyelv(!), de a nem zetközi folklorisztika szemszögébõl is egyaránt alapvetõ jelentõségûek. Fo kozatosan kirajzolódik egy kétnyelvû (dán-norvég, azaz bokmål és a helyi, fõképp nyugatnorvég dialektusokra épülõ nynorsk) nemzeti irodalom változatos és izgalmas képe, amelyben a polgári liberalizmus és a paraszti demokrácia mindjobban erõsödõ esztétikai pozíciója egyaránt jól megfigyelhetõ. Ez a norvég irodalom válik aztán a brandesi, ún. „modern áttörés” hullámában - a svéd és dán irodalommal lényegében azonos hullámhosszon - világhírûvé. Pon to sabban: ismét világhírûvé, mivel nem szabad elfelejtenünk, hogy az óészaki irodalom, az Edda-költészet és a sagairodalom talán mindmáig a legjelentõsebb híradás Skandináviából. Így aztán amikor Ibsen, Bjørn son, Kielland és Lie mûveiben megtörténik a világirodalomba való nagy „át törés”, tulajdon képpen már másodszor kerül a periferiálisnak tartott skandi náv, illetve nor vég irodalom központi helyzetbe. A „négy nagy” - ahogy Nor végiában ne vezik õket - a századforduló elõtt már egész Európában ismert, elsõsorban a német nyelvterületen való ismertségüknek köszönhetõen. Hoz zánk is jó ideig német közvetítéssel jutnak el mûveik. 'ket követi aztán Knut Hamsun és Sigrid Undset generációja. A két Nobel-díjas mellett a modernista költõk, Sigbjørn Obstfelder és Thomas Krag európai rangúak. A 20-as és 30-as években aztán - hogy csak a legfontosabb neveket említsük - a radikális hármasnak nevezett csoportosulás: a prózaíró Arnulf Hoel, a költõ Øverland és a drámaíró Helge Krog játszik fontos szerepet. A két világháború között és 1945 után a modernista áramlatok recepciója azonban kifejezetten lelassul, úgy is mondhatnánk, hogy a norvég irodalom fáziskésésbe kerül az európai és világ irodalomhoz képest. Az uralkodó irányzat, az ún. pszichológiai realizmus pszichológiai folyamatokra koncentrál, a hagyományos realizmus kevéssé felújított-megújított kelléktárával; ebben a tradícióvonalban ír az 50-es évek egyik központi írószemélyisége, Johan Borgen a polgári társadalom felbomlásának folyamatáról. Kortársa, a másik nemzeti konvenciórendszerben, a nynorsk nyelven író Tarjei Vesaas viszont prózakísérleteivel elõkészíti azt a sajátos szimbiózist, amely a 60-as évek második felében aztán teljesen megváltoztatja az irodalom képét: Vesaas prózájában (és lírájában is) a paraszti dia lektusokban rejlõ potenciál ösztönösen rátalál az európai izmusok modern kifejezõeszközeire. Ez lesz lényegében az a konstelláció, amely az 1965-öt követõ években szinte máig meghatározza a norvég irodalom képét: ekkor jelentkezik ugyanis egy új generáció, mely nemcsak új író-, hanem új olva só tábort is reprezentál. 'k nem fogadják el a pszichológiai realizmus nemzeti tradícióját. Be akarják hozni a fáziskésést, és olyan modern irodalmat
sze retnének teremteni Norvégiában, amelyben a bokmål és nynorsk nyelvû irodalom egyaránt az európai eredményeket integrálva újul meg. Ez lesz a Profil-generáció forradalma, amely onnan kapja nevét, hogy az addig alig ismert egyetemi újság, a Profil szerkesztõségét 1965-ben puccsszerûen át-
veszik azok a fiatalok, akik gyökeresen szakítani akarnak a megkövese-
dett tradíciókkal.

Maótól az EU-ig

Hatalmas lendülettel és szerencsére nem kis tehetséggel indulnak el a göröngyös úton; nyelvi kísérleteikkel az irodalmi szöveg lehetõségeit akarják megismerni. Újító törekvéseik egybeesnek a szociáldemokrácia jóléti államának kiépítésével. Ezért is nevezik tréfásan a Profil-generációt „desszert-gene rációnak”: ez az elsõ nemzedék, amelyik a szülõk által kiépített jóléti társadalom áldásait élvezheti. A létrejött norvég szociáldemokrata modellben a kultúrának komoly szerep jut. Ez tükrözõdik az egyik - máig is mûködõ - nagyon fontos kultúrpolitikai intézkedésben, az ún. „felvásárlási rend”-ben. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az állam kötelezi magát arra, hogy minden megjelent szépirodalmi mûbõl 1000 példányt felvásárol!… A követ kez mények egyértelmûek: a kiadók és az írók gazdaságilag stabil háttérrel kísérletezhetnek; nem kell, illetve sokkal kevésbé kell a gazdasági fiaskótól tartani, a „piacra termelés” bénító kényszere fellazul. Hogy ez az állami szubvenció rendszer mennyire mûködõképes, bizonyítják a számadatok. 1965-ben, tehát az intézkedés elsõ évében a Norvég Kulturális Tanács összesen 124 mûvet vásárol fel 1000-1000 példányban a könyvtárak számára. 1996-ban pedig a szá mok a következõképpen alakultak: 300 szépirodalmi mûvet (egyenként 1000 pél dányban), 150 gyermek- és ifjúsági mûvet (egyenként 1550 példányban), 50 szép irodalmi fordítást (egyenként 500 példányban) vásárolt a Norvég Kul turális Tanács a 4,4 millió lakost számláló országban. Az új állami kultúrpolitika gazdasági hátterével a fiatal írók lendülete, tehetsége a 60-as évek végére teljesen megváltoztatja az irodalom képét. A ma középkorú írók ezekrõl az évek rõl mint „aranykorszakról” beszélnek. Tény, hogy Dag Solstad, Einar Økland, Paal-Helge Haugen, Espen Haavardsholm, Tor Obrestad, Edvard Hoem ma is meghatározó szerepet tölt be a norvég irodalomban. De a Profil-generáció mûködése még számos más meglepetést hoz: a pszichológiai realiz mussal való éles szembefordulás, a formai kísérletek számos irodalom esz té tikiai kérdést vetnek fel, ami egyre inkább az állami kultúrpolitika felé fordítja figyelmüket. A Profil-generációnak, mint ennek nemsokára hangot is ad nak, a szociál demokrácia már nem vonzó társadalmi modell; a gazdasági jólét fenntartása nem kínál nekik - úgymond - történelmi feladatokat. Nos, a desz szert-generáció - úgy is mondhatnánk: a szociáldemokrata aranyifjak - elõször az irodalmi intézményrendszert akarják megreformálni, új disztribúciós rendszereket kialakítani, új irodalmi csatornákat létrehozni; így például létrejön egy „alternatív” Írószövetség stb. Eközben a nem kellõen meg emész tett, megtárgyalt esztétikai kérdések mindinkább közhelyes felszólításokká alakulnak, s ez a vietnami háború, a csehszlovák bevonulás radikalizálódó politikai lég körében aztán olyan jelszavakhoz vezet, mint „írj a népnek”, „irodalmat a népnek” stb. Az esztétikai és irodalompolitikai forradalom így ha ma rosan egyre inkább politikai jelleget ölt: a megalakuló maoista párt demagóg irodalompolitikájának befolyása alatt a Profil-csoportból egyre több író tagadja meg tudatosan polgári író létét, és egy újfajta „népi irodalom” bûvkörében kü lönös irodalmat mûvel, amelyet mi innen, Közép-Európából nemcsak anakro nisz tikusnak, hanem egyenesen veszélyesnek, félelmetesnek minõsíthetünk. Ez az új irodalommodell, amelyet „szociálrealizmus”-nak hívnak, még elne vezésében is kísértetiesen emlékeztet a „mi” szocialista realizmu sunkra: nem csoda, hogy a Magyarországon lefordított norvég könyvek szá ma érezhetõen csökkent ezekben az idõkben. A modernista irodalom lassan ként a visszájára fordul: érthetõ irodalmat kell írni az olvasó „népnek”, így ismét a realista tradíciók kerülnek elõtérbe. Brecht-tradíciókat eleve ní tenek fel, egy sor olyan könyv jelenik meg, mely dokumentarista, illetve áldo ku mentarista formában a „dolgozó nép” felé fordul, írók riportregényeket ké szítenek; 1972-ben két kiadást ér meg egy vadsztrájkról készült dokumentarista regény (Tor Obrestad: Sauda!Streik!) . Közép-Európából nézve mindez ért hetetlen és nevetséges. A norvég (és skandináv) kontextusban azonban
- még ha újfent csak fáziskésésre gondolunk is - mégiscsak másról volt szó, mint a „mi” közép-európai abszurd világunkban. „Belülrõl” nézve éppen a 60-as évek politikai légköre veti fel a skandináv entellektüel dilemmáit: elsõsorban a svéd írók új generációja jelentkezik egy sor esszé-regénnyel, majd dokumentarista mû vekkel, melyek a skandináv értelmiség felelõsségét vetik fel és a jóléti társa dalom individuál-pszichológiai elefántcsonttorony-irodalmának jogosultságát kérdõjelezik meg India, Vietnam, Kína, Dél-Amerika nyomo rúsága láttán. Az irodalom feladatait éppen a szociáldemokrácia eszmevilá gá ban felnõtt nem zedék kívánja újragondolni. Az etikai kérdések irodalmi transzplantációjának naiv, tapasztalatlan felvetése ugyanakkor az elmélyültebb irodalomelméleti viták hiányáról tanúskodik. A politikai irodalom ezen periódusát Norvégiában egyfajta romantikus kísérletnek is lehet tekinteni. A Profi losok még hinni akarnak abban, hogy az irodalom döntõ befolyással lehet a politikára; azaz az irodalomnak a modernizálódó világban olyan szerepet szánnak, mint amilyen a XIX. században, a nemzetépítés korában volt utoljára lehetséges. A „világ járás”, a szélesebb perspektíva azonban más követ kez ményekkel is járt. A Pro fil-generáció több tagja óvatosabb volt a politikai kérdések irodalmi megfogalmazásában, a külföldi tapasztalatokat viszont az irodalomban jól hasznosították. Paal-Helge Haugen haiku-verseket ír, nynorskul, azaz a paraszti kód rendszerben, hogy aztán 1968-ban megírja Anne címû pontregényét, amelyben egészen egyedülálló módon a két nyelv kód rendszere tematizálódik egy parasztlány sorsának dokumentumszerû ábrázolásában: a Biblia és a orvosi leírások a dán-norvég nyelvi kultúra konnotációját, a környezetében hallott dialógusok a másik kódrendszerben rejlõ szociokulturális tartalmakat hozzák felszínre. Kjartan Fløgstad Dél-Amerikában az ún. mágikus realizmus elbeszélõtechnikájára figyel fel. Nagy sikert aratott könyvében, a Dalen Port land ban (Portland völgye) nyelvileg követi az ipari munkássá lett paraszt átalakuló világát, hogy aztán a folytatásban - Fyr og flamme (Tûz és láng) - már a nyelvi lelemények szürrealista elemekkel egye sülve mutassák fel jól érzékelhetõen a szociálrealizmus mellett folyamatosan meglévõ másik, kevésbé har sány irányt, melyet követõi „szociálmodernizmus”-nak neveznek.

A politikai irodalom korszaka hamarosan lezárul, és megkezdõdik a po litikai bódulat utáni önvizsgálat: rejtett önéletrajzi visszaemlékezések, és fõ képp az, hogy a Profil-csoport tagjai neves vagy példaképnek tekintett írók élet rajzát írják meg regény formájában, árulkodnak a visszatekintés fájdalmas aktusáról. A legszórakoztatóbb ebbõl a sorból Dag Solstad regénye 1982-bõl, Pedersen gimnáziumi tanár feljegyzése a hazánkat sújtó nagy politikai ébredésrõl , amelyben a norvég Lavrik város Pol Pot-jának(!) nevezett tanár meg ren düléssel, öniróniával, de nem kis büszkeséggel számol be élete tíz boldog esztendejérõl, amikor egész életét egy utópia szolgálatába állította. A 80-as években azonban már megjelenik az újabb generáció: legrangosabb képviselõje Jan Kjærstad, aki szerkesztõként, íróként kitûnõ irodalomelméleti esszéket is ír. ' a kor eszközeinek, az új médiának tudatos, egyben posztmodern ki hasz nálója: a számítógép adta lehetõségek felhasználása mellett a lexikonrend szerû irodalmat is kipróbálja. Számára a tér, a mátrix, a szõnyegszövés mind irodalmi forma, illetve szövegelrendezési lehetõség. Eddig leghíresebb re génye, a Forføreren (A csábító) sok motívumot és ismert tradíciót integrálva megalkotja korunk „Don Juan”-ját, a média-hõst, aki már nem olvas, de a tévé segítségével mégis jelentõs mértékben járul hozzá a nemzeti kultúrához és identitáshoz. Kjærstad mellett bontakozik ki a mai kortárs irodalom újabb vonulata, amely meglehetõsen tarka képet nyújt. Felületes megállapítások helyett soroljunk fel néhány olyan vonást, amely, úgy tûnik, meghatározza a mai norvég irodalom arculatát.

Az ún. nõirodalom - Skandináviában kezdettõl fogva meglévõ - vonulata a 60-as évek óta egyre erõsödik. A magyarra is lefordított Bjørg Vik a középkorú generáció élményanyagát dolgozza fel; Herbjørg Wassmo triló giájában egy kislány sorsát kíséri végig; Gerd Brantenberg a militáns feminista vonal képviselõje. Az ellenkezõ oldal válasza sem késett sokáig: Knut Fald bakken Ádám naplója címû könyvével megjelenik a „férfiirodalom” is: három férfi írja le ugyanahhoz az asszonyhoz fûzõdõ kapcsolatának problémáit.

Feltûnõ mértékben keverednek a krimi (és egyáltalán: a szórakoztató-ponyvairodalom) motívumai, elbeszélõ technikái a „komoly” irodalom tradícióival. Itt persze arról is szó van, hogy a skandináv krimi jelentõs része szociális érzékenységû, azaz gyakran tölti be a szociológiai riportregény funk ció ját is. Norvégiában a krimi elõször csak Chandler- és Dashiell Hammett-után érzéseket közvetített, de jelenleg (egyébként van már nõi detektív is férfi be osztottal, az írónõ, Anne Holt pedig egy darabig Norvégia igazságügy-mi-
nisztere volt) egyre inkább a „magas” irodalomban is helyet kap.

A film szerepe nemcsak tematikusan, de formálisan is bizonyítható: számos író ír filmforgatókönyvet. A könyvek borítói is arról tanúskodnak, hogy a könyvkiadók a vizuális kultúra térhódítását elfogadják, és elébe mennek az új tendenciáknak például azzal, hogy CD-lemezen is megjelennek könyvek.

Napjaink norvég irodalmának legfeltûnõbb vonása azonban mégiscsak az, amit talán a dokumentarizmushoz való egyfajta visszafordulásnak is ne vezhetnénk. Arról van szó, hogy a norvég bestsellerlistákon nem a szépirodalmi mûvek szerepelnek az elsõ helyeken, hanem az ún. memoárirodalom: visszaemlékezések, életrajzok, történelmi, fõképpen persze a norvég törté ne lem alakjairól írott regények. Így jelentek meg 1995-ben és 1996-ban könyvek Quislingrõl (Else M. Barth), Amundsenról (Tor Bomann-Larsen), Fridtjof Nansenról (Roland Huntford); egy alcímében regénynek mondott életrajz a norvég szociáldemokrácia egyik nagy alakjáról, Brattelirõl (Roy Jacobsen); de ugyanígy bestseller lett az oslói rendõrfõnök visszaemlékezése (Willy Haugli: Kemény évek) , akárcsak a klasszikus írókról (Ibsenrõl, Hamsunról, Ca milla Collettrõl) szinte menetrendszerûen megjelenõ életrajzok. Ezekben jól kivehe tõ a norvég történelemmel, a nemzeti identitással, a szociáldemokrácia modelljével, a norvég mítoszokkal való szembenézés igénye. Ebbõl a sorból „lóg ki” bizonyos mértékig a két európai hírû bestseller: a nálunk is megjelent Sophie világa Jostein Gaardertõl, illetve Erik Fosnes Hansen Zsoltár az út végén címû, magyarul ugyancsak napvilágot látott regénye a valóságos Titanic fiktív muzsikusairól. A könyvklubok jelentõsége egyre nõ, a „Bok klubbens Nye Bøker” 1996-ban már a mai norvég irodalom „négy nagy”-ja ként prezentálja Dag Solstadot, Kjartan Fløgstadot, Herbjørg Wassmót és Jan Kjærstadot, utalva a fénykor klasszikusaira. Piaci fogás és/vagy a folyama tosság igénye?

A politikai irodalom macskajajos csömöre nem tartott sokáig. Erre utal a fent említett hazai bestseller-lista könyveiben érezhetõ vágy a „történelem” „igazi” megismerésére. Másrészt az EU-hoz való csatlakozás kér dése - népszavazással Norvégia a kívülmaradás mellett döntött - az irodalmi életet politikai értelemben ismét reaktiválta. Az írók most már óvatosabban bár, de újfent felteszik a kérdést, hogy milyen mértékben kötelesek, mint a humán kultúra letéteményesei, aktuális politikai kérdésekben állást foglalni. Külön könyv jelent meg az EU-ellenzõk tollából, s az ellentábor is reagált. De - mint ahogy egy írókolléga megállapította - az ún. „poetokrácia” nem volt képes politikailag új vagy értékes aspektusokat bevinni a vitába: az egyik ol dalon a naiv víziók egy közös Európáról, a másikon a periferikus, provinciális ellenzõ vélemények cseppet sem segítettek a kérdések eldöntésében. Még ak kor sem, ha Ibsent is - félig tréfásan, félig komolyan - segítségül hívták egy rossz, elfeledett dráma-zsengéjének („Norma”) aktualizálásával Észak-Nor végiában, vagy színészinterjúk keretében ilyen kérdések felvetésével: „ho gyan szavazna Hedda Gabler most?”…

A Bloom-kánon és a mai norvég irodalom érvényessége,
avagy egy válogatás értelme

Végül is kiket ismer ma az átlagolvasó (ha van ilyen egyáltalán) , és kiket ismer és ismer el az irodalmi közvélemény? Kiket tart számon a „világirodalom”? És mit mutasson be egy norvég különszám, amely elsõsorban a mai irodalomra kívánja irányítani a figyelmet? Az amerikai filológus és Shakes peare-szakértõ, Harold Bloom sokat bírált könyvében (The Western Canon) a belsõ, mondhatnánk „VIP-listában” 26 írót-költõt nevez meg, s ezek között egyet lenegy skandináv, a norvég Henrik Ibsen szerepel. A szélesebb váloga tásban már többen is helyet kapnak Skandináviából; Norvégiából Knut Hamsun és Sigrid Undset nevét találhatjuk a listán. Ha a Bloom-kánon nem is mérvadó, mégiscsak tükröz egyfajta (angolszász gyökerû) értékelést. A ma-
gyar olvasó a felsorolt neveket mindenképp ismeri; Ibsen napjainkban is újabb és újabb fordításokban jelenik meg a színpadon és könyv formájában egyaránt. Knut Hamsun neve az idõsebb generációnak sokat jelent: a századforduló skandináv fénykorának egyik legismertebb, legtöbbet fordított írója; amellett õ az elsõ olyan neves író, akit már nemcsak német közvetítéssel, hanem közvetlenül, norvégból is fordítottak magyarra: a két világháború közti regényei többnyire Norvégiában vagy Németországban való megjelenésük évében magyarul is megjelentek. De a 30-as évek folyamán, amikor Hamsun szimpátiája a német nemzetiszocializmus iránt egyre konkrétabb és nyilvánvalóbb lett (gondoljunk csak az Ossietzkyvel kapcsolatos állásfoglalására, majd késõbb politikai cikkeire, amelyek betetõzése a Hitler halálára írt dicsõítõ nekrológ volt), Magyarországon csakúgy, mint sok más országban, Sigrid Undset felé fordult a figyelem: katolikus szellemiségû történelmi regényeivel õ lett itthon a norvég irodalom, a skandináv humanista örökség letéte ményese. Hamsun szerepe a norvég irodalomban ennek ellenére megkerülhetetlen. Nem lehet elintézni a sommás ítélettel: „a Nobel-díjas náci” (l. az Élet és Irodalom megemlékezését az 1970-es évekbõl); irodalmi örökségérõl és politikai szerepvállalásáról, a második világháború utáni bírósági felelõsségre vonásáról máig megoszlanak Norvégiában a vélemények. Árnyéka a mai irodalomra óhatatlanul rávetül; irodalmi és politikai szerepérõl a szinte évente fellobbanó viták nemcsak irodalomtörténeti kérdések újratárgyalásának a szükségességérõl árulkodnak, hanem arról is, amit akár a norvég próza és
irodalomkritika Hamsun-komplexusának is nevezhetnénk, nevezetesen, hogy - mint már korábban jelezni próbáltuk - a norvég irodalomban az irodalom etikai-morális-politikai szerepvállalása máig is rendkívül jelentõs. Hamsun személyében éppen a „költõ vagy politikus”, „nagy író, kisiklott politikus” stb. dilemmája kínál újból és újból alkalmat az irodalmi formák, lehe tõ ségek és a politikai felelõsségvállalás, illetve szerep együttes szemléletének újragondolására. Ezért nem véletlen, hogy 1996-ban egyszerre két film is ké szült Hamsun életérõl, és ahogy az egyik film rendezõje megjegyzi: Hamsun norvég szindróma, így még száz év múlva is lesznek Hamsun-filmek a 93 éves korában elhunyt íróról, akinek egyébként máig nincs igazi múzeuma, szobrát nem lehet felállítani. Ugyanakkor egy állandó Hamsun-társaság rendszeres nem zetközi konferenciákkal azt jelzi, hogy világszerte élénk az érdeklõdés a szerteágazó életmû és életút iránt. - Magyarországon Hamsun minden köny vét lefordították, egy kivételével: ez az 1949-ben megjelent Paa gjengrodde stier, amelybõl válogatásunkban jelennek meg elõször magyarul részletek Benõtt ösvényeken címmel. A közölt részletekbõl is kitûnik a törvényszék által meg rendült szellemi képességûnek tartott 90 éves író ravasz technikája, ahogy
- hõseihez hasonlóan - idõn és felelõsségen felülemelkedve próbál élete utolsó szakaszával szembesülni.

A történelmi visszatekintés után kortárs írók, költõk következnek. Jan Kjærstadról, Kjartan Fløgstadról már szóltunk feljebb, bemutatásuk így feles leges. Roy Jacobsen novellája csakúgy, mint Sidsel Mørck elbeszélése a Profil-generáció utáni nemzedék élményanyagába enged betekintést. Kjell Askild sen a norvég próza nagy öregje; elismerése sokáig váratott magára, az utóbbi években viszont életmûvéért több irodalmi díjat is átvehetett. Egyfajta „minimalista” prózát ír; nem véletlen, hogy csak késõbb ismerték fel ennek az iránynak a létjogosultságát. Jon Fosse a legújabb nemzedék egyik központi képvi selõje, író, drámaíró, költõ. A gyermek címû drámája már Magyarországon is megjelent fordításban és be is mutatták; itt egy általa is fontosnak tartott novelláját közöljük. Az õ generációjából való Terje Holtet Larsen is, akinek novellája, akárcsak a lírikusok: Gene Dalby, Øystein Ziener, Rune Christiansen, Torgeir Rebolledo Pedersen és Ailo Gaup versei, jól tükrözik napjaink norvég irodalmának lehetõségeit, s egyben határait is. Persze az igazi megismeréshez több hely kellene, mégis, egy ilyen válogatás talán segít az eligazodásban és a távoli ország kortárs irodalmának illúziók nélküli feltérképezésében.