Csan Hszüe 1953-ban született a Hunan tartománybeli Csang sában. Neve írói álnév, jelentése: Utolsó Hófolt. Életének negyvenöt éve: négy és fél évtized kínai történelem. Életrajzát a kínai történelem írta.
Alig négyesztendõs kislány, amikor apját megvádolják, hogy pártellenes klikket szervezett a Hszin Hunan szerkesztõségében, s ezért átnevelõ munkára ítélik; ugyanez a sors vár anyjára is. A kilenctagú családnak ki kell költöznie a szolgálati lakásból; egy tíz négyzetméteres rozzant viskóban húzzák meg ma gukat. Jövedelmük alig több a semminél. A „Nagy Ugrás” elõidézte országos nyomor kétszeresen sújtja õket, ha nem volna egy csodálatos nagymama, aki mindig össze tud szedegetni valamit a természet asztaláról, a gyerekek aligha menekülnének meg az éhhaláltól. Az 1966-ban meghirdetett Nagy Proletár Kulturális Forradalom terrorja elõl nem menekülhetnek: az apát börtönbe csukják, az anyát átképzõ intézetbe küldik, a nagyobb lányokat falura, hogy a parasztság körében átnevelõdjenek. Szerény házukat is elveszik. Csan Hszüe egyedül marad egy apró, sötét lyukban, ennyit utaltak ki neki. Éppen befejezte az általános iskolát, de tovább már nem tanulhat. Évekbe telik, mire sike rül állandó munkához jutnia, fémmunkás, majd szerelõ egy gyárban. A Mao Ce-tung halála utáni enyhültebb légkörben családjának sorsa jobbra fordul. Apját rehabilitálják. Csan Hszüe férjhez megy, aztán megszüli gyermekét; egyet engedélyeznek az elõírások. Tíz év után otthagyja a gyárat. Férjével, aki egyébként mûbútorasztalos, kitanulják a szabás-varrást, és ezzel apránként rendezett anyagi körülményeket teremtenek maguknak.
„Egyszer csak harmincéves lettem - írja Csan Hszüe önéletrajzi elbe szé lésében -, ifjúságom tíz esztendeje odaveszett, reménytelenül elszállt. S akkor úgy éreztem, van valami mondanivalóm errõl a tíz évrõl, meg a jövendõrõl is. Olyasmi, aminek a köznapi emberek nincsenek tudatában, amit sosem mondtak ki, én pedig szeretném a magam nyelvén megfogalmazni.”
1983-ban fog tollat, elõször 1985-ben közli novelláját egy hunani irodal mi folyóirat. Aztán sorjáznak az elbeszélések, regények, egyik-másik ko mo lyabb visszhangot kelt, de a kritikusok többnyire értetlenül és elutasítóan fogadják õket. Az okot maga Csan Hszüe így látja: „Az én mûveim nem az irodalom, a valóság visszatükrözése elmélet jegyében születnek; a realizmus idegen tõlem.”
Csakugyan: írásaiban a köznapok megélt szörnyûségei rémálmokkal, látomásokkal, hallucinációkkal keverednek, metaforákká, különös jelképpé alakulnak. Kísérteties világ ez. Kopár tájak: csupa szikla, elszáradt fa, megfakult virágok, süvöltõ szél. Furcsa állatok: sosem barátságosak, csakis marcangolásra, fojtogatásra, vérszívásra termettek. Omladozó házak, homályos, bûzös helyiségek: beteg, megnyomorodott testek zsúfolódnak bennük, alig-emberek, alig-emberi kapcsolatok. Innen csak az menekülhet, aki repülni tud. Csan Hszüe - miként novellákbeli „én”-je - tud repülni. Valóság és képzelet egybemosódik a látomásban, ami a világ.