„Én ugyan meg nem hajolok egy király elõtt!” - jelentett ki, Stock holmba érkeztekor, a baloldali meggyõzõdésérõl ismert Dario Fo. De amikor átvette Nobel-díját õfelsége XVI. Gusztáv Adolf fejedelmi kezébõl, a modern, rebellis „giullare” olyan szépen meghajolt elõtte, háromszor is, hogy öröm volt nézni. Elvtársainak, akik odahaza a tévé elõtt felszisszentek e „megalkuváson”, barátja, Enzo Jannacci így magyarázta viselkedését: „A király volt az, aki elõször tisztelgett, átadva neki a Nobel-díjat; azonfelül, kérem, ez az udvariasság minimuma. Meghajolni a hatalom elõtt, engedelmet, az kicsit más.”
*
Öltözködésével is azt bizonyította Fo, hogy nem olyan állhatatos, mint hírlett róla. Több ízben is fogadkozott, hogy õ bizony sosem húz magára frakkot, s valóban, negyven évvel ezelõtt, 1957-ben látták utoljára ilyen „polgári”, sõt, „úri” öltözékben, akkor is egy vígjátékban. S íme, most fekete, ele gáns Nobel-frakkját magával a híres divattervezõvel, Gianfranco Ferrével ké szíttette (akárcsak felesége, Franca Rame luxusruháját). A La Repubblica címû olasz napilap szerint Fo olyan természetesen mozgott az uralkodói és úri környezetben, „mintha egész életét XIX. századi északi udvarok követségein és báljain töltötte volna el, s nem a hetvenes évekbeli Olaszország sztrájkolók által elfoglalt gyáraiban s a nyolcvanas évek nekivadult szónokai között”. Hiába, Fo nemcsak Nobel-díjas író, de - s talán még inkább - elsõrendû komikus színész is.
*
Hogy mennyire komikus és mennyire színész, az két nappal az ünnepélyes díjkiosztás elõtt is megmutatkozott. Fo, ezúttal valóban „antikomfor mis ta” módon, nem követte azt a hagyományt, hogy az írók „komoly”, „fentebb stílusú” felolvasást, publikálásra szánt elõadást tartanak mûvészi hitvallásukról. Ehelyett saját rajzaival illusztrált, kötetlen show-mûsort rögtönzött, melyben nemcsak komikus-parodizáló talentumát mutatta be, de mûvészi „elõdeit” is, a középkori vándorénekes „giullaré”-któl, a „commedia dell’arte” vándorszínészein át, egészen - és meglepõ módon - Molière-ig. Az ünnepélyes, tudós publikum elõször igencsak meglepõdött ezen a „mûsorváltozáson”, de aztán jól szórakozott, s ami ilyenkor egészen kivételes, még nevetett is.
*
A Panorama olasz hetilap több hipotézist is felvet azzal kapcsolatban, miért éppen Dario Fo nyerte el a legrangosabb irodalmi díjat, az olaszok közt immár hatodikként. Szerinte 1975 - Eugenio Montale kitüntetésének éve - óta több Nobel-esélyes olasz név is felmerült: így Alberto Moraviáé, Italo Calvinóé és Leonardo Sciasciáé (mindhárman ismertek Magyarországon is). De az ak kori kereszténydemokrata kormány Albino Pierro tájnyelvi költõt kommen dálta, még inkább - írja a Panorama -, mint a katolikus Mario Luzit (akinek néhány versét, Sztanó László fordításában, Az utolsó fátyol címû kötetben ol vashatja a magyar érdeklõdõ). A hosszas viták, huzavonák, bizonytalankodások, kultúr diplomáciai manõverek után már csak két olasz szerepelt az öt „papabile” között: Umberto Eco, A rózsa neve írója és Dario Fo. „Eco magát lõtte ki - fogalmaz a Panorama -, amikor visszautasította egy fontos svéd szimpóziumon való részvételét. Stockholmban, akárcsak Palermóban, a hibákért megfizetnek.” Talán hozzájárult Fo díjazásához a svéd szociáldemokrata kormány rokonszenve az olasz baloldali „Olajfa”-koalíció iránt, s a Nobel-díj Bi zottság ama törekvése, hogy ne tartsák „maradi parókások” gyülekezetének. Így jutott a Nobel Fónak. Legalábbis a Panorama szerint.
Az amerikai Paul Auster új, önélet
rajzi könyvében
(Máról holnapra - Kezdeti
kudarcaim krónikája)
azokról az emberpró
báló, szûk esztendõkrõl mesél,
amelyek a
New York trilógiá
t és a nyomában
járó sikert megelõzték. Auster, aki egy ízléses
(és drága) házban lakik Brooklyn felkapottabb részén,
a jelek szerint nehezen birkózik meg a sikeres szerzõ szerepével,
és így akarja bizonyítani, hogy õ is szen vedett
a mûvészet ne vében. Úgyhogy most tudomást
sze rezhetünk kezdeti viszontagságairól, arról,
hogy senki sem hitt a tehetségében, és hogy milyen
nehéz volt bármit is kiadatnia, hogy hogyan éhe zett,
hogyan alázkodott meg és ho gyan gürcölt. A könyv
elsõ felét tölti meg e tragikus elbeszélés,
amely azzal végzõ dik, hogy Austernek sikerül egy kéziratot
elfogadtatnia egy kiadóval. De szegény csak kétezer
dollárt kapott érte, amibõl különféle
levonások után mindössze ki lencszáz maradt.
„Ennyit a pénzkereset céljából történõ
könyvírásról. Ennyit a kiárusításról”
- fejezi be sértett hangon, csak azt nem tudni, ki vagy mi ellen
védekezik.
- A könyv fennmaradó ré
szé ben olyan, a szegénység idõszakából
származó szö vegeket olvashatunk, amelyek korábban
még nem jelentek meg nyom ta tásban.
Viktor Docenko, a mai orosz tömeg irodalom elképesztõ sikerû írója talán nem zetközi karrier elõtt áll. Egyelõre Kínában és Bulgáriában kezdték el kiadni a könyveit, s a hírek szerint mindkét or szágban a szerényen óvatos elsõ kiadás után hatalmas példányszámokban jelent meg a „Veszett”-sorozat elsõ része. Ez a könyv, az 1993-ban született „Veszett a lá gerben” Oroszországban három és fél millió példányban kelt el, ami az utóbbi évek kimagaslóan legnagyobb könyv si kere. Az oroszországi könyveladási statisztikák nem túl megbízhatóak, de egyes adatok szerint ehhez hasonló sikert az elmúlt tíz évben csak Viktor Jerofejev Az orosz szép lány és Eduard Limonov Edicska vagyok cí mû regénye aratott, több mint kétmillió eladott példánnyal. Viktor Do cenko 1993-ban kezdte el írni a „Veszett”-sorozatot, amelybõl immár kilenc kötet jelent meg, s ezek közül néhányat a szer zõ meg is fil mesített: ezekben forgató könyvíróként, producerként, rendezõ ként és színészként mûködött közre. Vala mennyi regény fõhõ se az elpusz tít ha tat lan, a keleti harcmû vé sze tekhez ki válóan értõ, szûkszavú, s ugyan akkor oroszosan érzõ szívû Szavelij Govorkov, a „Veszett”, az új orosz hõs, aki szembe száll a poszt kommunista Oroszor szág gazembereivel, legfõképpen a maffió zókkal.
1976-ban Saul Bellow megkapta az irodalmi
Nobel-díjat. Az amerikai litera túra nagyjai közt tartják
számon, de könyvei iránt mostanában sokszor igen
lagymatag az érdeklõdés. Nem vádolható
viszont lagymatagsággal Harriet Wasser man, aki huszonöt éve
Bellow irodalmi ügynöke,
Handsome is
címen sze
mélyes hangú memoárkötetet írt a Bellow-val
egykor együtt töltött idõrõl. „Egykor”, hiszen
1996-ban a Nobel-díjas szerzõ le-
cserélte egy másik ügynökre.
Nem meg lepõ, hogy Wasserman duzzog és megbízóját
a könyvben úgy ábrázolja, mint aki sohasem boldogult
õnélküle, Harriet nélkül. Az utolsó
pillanatban Harriet tisztázza le a Nobel-díj átvételekor
elmondott beszédét, õ találja meg az elvesztett
irattárcákat, s addig tesz-vesz az író körül,
amíg egy éjjel Saullal a meg szokott kap-
csolatukon jócskán túllépnek.
Nem csoda hát, ha megcsalatva érzi ma gát, kivált,
hogy egy olyan nyálas szatócs típus ütötte
ki a nyeregbõl, mint Andrew Wylie mega-ügynök. (Jelenleg
Wylie zsebébe vándorol az összes James Joyce-ki adásból
befolyó összeg tíz százaléka!)
Az amerikai írók régóta versengenek, ki tudja a legvaskosabb regényt írni. Az ismert résztvevõk: Norman Mailer a Lee Harvey Oswaldról szóló Egy amerikai rejtély- lyel, Thomas Pynchon a Mason & Dixon címû, legutóbbi könyvével és James Ellroy az American Tabloid dal, csak hogy néhányat említsünk. A hosszan író férfiak közé sorolhatjuk immár Don DeLillót is, akinek korábbi regényei - A mérleg jegyében, a Mao II stb. - még normális keretek között, úgy 300 oldal körül maradtak; az új mû, az Underworld (Al világ), amely 827 oldalt számlál, hatalmas tabló az Egyesült Államok életérõl, kul túrájáról és politi kájáról az ötvenes évek kezdete óta. Van itt minden: rengeteg baseball, beatnikek, hidegháború és szovjethisztéria, Lenny Bruce, vietnami há bo rú, B-52-esek meg Kennedyk - a mûvet bízvást nevezhetjük „nagy amerikai re gény”-nek. Számos alak van benne, akik hol fõ-, hol mellékszereplõk. És mint mindig, az egész elegánsan és nagy hoz zá értéssel íródott. A szerzõ mindeddig alighanem legnagyobb irodalmi fegy verténye.
Anatolij Azolszkij
Kletka
(Sejt)
címû regénye nyerte el az 1997-es orosz Booker-díjat.
Immár hagyomány, hogy az orosz kritikusok többsége
vitatja a zsûri döntését - ezúttal többen
is kifejezésre juttatták azt a véleményüket,
hogy Ljudmila Ulickaja
Medeja i jijo gyetyi
(Média és
gyermekei) címû mûvét tartották volna
méltónak a legnagyobb presz tízsû orosz irodalmi
díjra. A Booker-díj döntõs mezõ nyé
ben rajtuk kívül Olga Szlavnyikova, Jurij Maleckij, Dmitrij
Lipszkerov és Anton Utkin egy-egy re génye szerepelt. Mihail
Zolotonoszov a
Moszkovszkije Novosz tyi
ban Azolszkij mû vét
- mely egyébként egy orosz gene tikusról, illetve
az orosz genetika Sztálin-kori történetérõl
szól - szokványos ka land regénynek nevezte, mely
ugyanúgy „leplezi le” a sztálinizmust, mint számos,
a nyolcvanas évek végén nagy sikert aratott, de mára
szinte teljesen elfelejtett regény. Más véle mények
szerint a zsûri helyesen döntött, amikor egy olvasmá
nyos, izgalmas mû nek ítélte oda a díjat, ugyanakkor
többen hiányolták a „short list”-rõl az 1997-es
esztendõ legnépszerûbb, ám nagyon vegyes kritikai
fo gadtatást kapott mûvét, Jurij Pelevin
Csapajev
i pusztota
(Csapajev és az ûr)
cí mû regényét.
Jellemzõ, hogy sem a Booker-díj, sem más orosz irodalmi
díjak odaítélésekor szóba sem kerül
az a két író, aki a mai orosz alkotók közül
egyér tel mûen világsikert aratott mûveivel:
Ed vard Radzinszkij és Viktor Jerofejev.
A Lityeraturnaja Gazeta 1997-es utolsó száma közli több orosz kritikus véleményét arról, hogy mi volt az 1997-es esztendõ legjelentõsebb irodalmi ese ménye. Dmitrij Bavilszkij azt emelte ki, hogy végre „normális, igazi olvasásra szánt regények” jelentek meg, s példa képpen O. Jermakov, A. Varlamov és J. Csizsov egy-egy mûvét említette. Mivel a válaszok között - a Mai Orosz Irodalom Akadémiájának létrehozását kivéve - a legcsekélyebb összhang sem fedezhetõ fel, minden kommentár nélkül közöljük a válaszokban említett szerzõk névsorát: O. Csuhoncev, A. Kusnyer, O. Nyikolajeva, I. Rodnyanszkaja, T. Kibirov, V. Jes zen kov, A. Sitov, D. Galkovszkij, A. Anyin, A. Goldstejn, Ny. Gorlanova, A. Satalov, I. Cservjakova, L. Agejeva, A. Gesztyeva, N. Vajman, Sz. Babajan. Az elsõ helyen holtversenyben - két-két említéssel - Timur Kibirov, Oleg Csuhoncev és Nyina Gorlanova végzett.
1997 decemberében harminc orosz kritikus létrehozta a Mai Orosz Irodalom Akadémiáját. A tagok között az orosz irodalmi kritika olyan jelentõs alakjai szerepelnek, mint például Pjotr Vajl, Alek szandr Genisz, Vjacseszlav Kuricin, Irina Rodnyanszkaja, Szergej Csuprinyin, Pavel Bászinszkij. Az „Akadémia” célja egyebek között „a mai orosz irodalom presztízsének emelése, az irodalmi te vékenység új formáinak keresése a piac és a demokrácia viszonyai között, az orosz irodalmi nyelv megõrzésének és fejlesz tésének elõsegítése, valamint az irodalmi központok és a vidék közti kapcsoaltok erõsítése”. A valójában inkább klubként mûködõ Akadémia elsõ konkrét akciója egy új irodalmi díj megalapítása volt. Az „Apollon Grigorjev” díjat évente fogja oda ítélni a zsûri az esztendõ legki emel kedõbb alkotásának minõsített, tetszõleges mûfajú irodalmi mû szerzõjének, s az összege huszonötezer dollár. Az Akadémia tervei között szerepel az „Orosz Utazók” elnevezésû program: fiatal íróknak kívánják lehetõvé tenni, hogy elutazzanak Oroszország bármely, általuk kiválasztott pontjára, annak ki derítése és irodalmi alkotásban való megfogalmazása végett, hogy „Ki él ma bol dogan Oroszhonban?”
Az NBA (National Book Award), a második legfontosabb amerikai irodalmi díj tavalyi finalistái voltak prózában: Thomas Pynchon: Mason and Dixon (800 valahány oldal!), Don DeLillo: Underworld (800 valahány oldal!), egy Charles Frazier nevû, eddig ismeretlen író Cold Mountain címû „surprise bestsellere” az amerikai polgárháború egyik névtelen katonájáról és szerelmérõl, és többek közt még a konzervatív zsidóságáról nevezetes és igen tehetséges Cynthia Ozick The Putter messer Papers címû regénye. Köl tészet ka tegóriában mások mellett a bizonyára ma gyar származású John Balaban új kö tete is esélyes volt. Meglepetésre se nem Pyn chon, se nem DeLillo, hanem Charles Fra zier kapta meg a díjat regény kate gó riában, költészetben pedig az idõs Wil liam Meredith, Robert Lowell kortársa.
A tavalyi angol Booker-díj hosszú listájára felkerültek többek között: John Banville, Ian McEwan, Jim Crace, Arundhati Roy, Jeanette Winterson, Christopher Hope. Kimaradtak: Rose Tremain, Kate Atkinson, Caryl Phillips, Peter Carey, Fred D’Aguiar, Brian Moore. A díjat végül is az indiai (és Indiában is élõ) Arundhati Roy The God of Small Things címû elsõ regénye nyerte el. Ma gyarul idén õsszel jelenik meg az Európa Könyvkiadónál.
A
Spectator
címû, konzervatív
irodalmi-politikai angol hetilapba rendszeresen író kritikusok
év végén mindig meg-
nevezhetik az év általuk
legjobbnak és leg rosszabbnak tartott könyveit. Egyikük,
Carole Angier Nádas Péter
Emlékiratok köny
vé
t látta az abszolút legjobbnak (amelyet egyébként
Angliában a Jonathan Cape, Amerikában a Farrar Straus and
Gi roux adott ki, tehát a legpatinásabb cégek).
Csoóri Sándor válogatott versei Mennesker, Grener (Emberek, ágak) címmel megjelentek norvég nyelven az oslói Solvm Forlag-nál Sulyok Vince és Odd Abrahamsen fordításában.
Van-e ma olyan gimnazista, aki hajnalig égetve a lámpát olvasná A Thibault-család ot? A Jean Barois- t még kevesebben olvassák, pedig az értékek, amelyeket hordoz, az intellektuális becsü letesség, az önmagunkhoz való hûség, az igazságosság, a tolerancia, a humánum semmit nem veszítettek aktualitásukból.
Bellême után letérve az ország út ról, rétek között vezet az út az ud var házhoz, amelyben Roger Martin du Gard lakott. Ma leszármazottai élnek benne. Az udvarházat a XIII. században a párizsi parlament egyik ügyvédje építtette, a XIX. században Abrial gróf kibõvítette. Eredetileg az író apósáé és anyósáé volt a ház, 1924-ben Roger Martin du Gard meg váltotta, 1926-ban költözött be. Itt halt meg 1958-ban. Kedvelt munkahelye volt, itt írta a Thibault-család egy részét, itt fogadta a barátait, az NRF-tõl, Gide, Mal raux, Schlumberger, Camus, Coupeau, Tardieu is megfordult benne. A ház rendbehozatala után a kilenchektáros park szé pítése következett. Az író gyakran mondogatta, hogy a birtok is életmûve része, akárcsak A Thibault-család , a Napló vagy a Levelek . Nagy teraszt épített a kert felõli homlokzat elé, ahonnan gyönyörû kilátás nyílik a környezõ mezõkre, ré tekre, erdõkre. A lóhere alakú medence egy forrás vizébõl táplálkozik.
A ház könyvtárszobájában tízezer könyv sorakozik. Itt, a kandallónál szerette fogadni Roger Martin du Gard a vendégeit. A szép, elegáns szalon, a meg hitt dolgozószoba érintetlenül áll.
A család vigyáz rá, hogy minden úgy õrzõdjön meg, ahogy az író szerette; de a tertre-i udvarház nem múzeum: ház, ahol egy nagy író lakott. Nincs elzárva a látogatók elõtt. Az érdeklõdõk meg te kinthetik; a kutatók, tanárok, egyetemi hallgatók rendelkezésére bocsátottak egy szárnyépületet, ahol akár hosszabb ideig is tartózkodhatnak.
1997 decemberében Bourges-ban Nemzeti Szövetség alakult az írók há zainak, az emlékezetes irodalmi he lyek nek a megõrzésére. A franciák megbecsülik irodalmukat, nagy becsben tartják íróikat.
Roger Martin du Gard házának
címe: Manoir du Tertre. 61130 Serigny. Látogatás elõzetes
megbeszélés alap-
ján.