Görgey Artúr

Fülledt nyári nap...

Prága és környéke fölött azonban elviselhetetlenebb a levegõ, mint a legpárásabb napon - kihirdették az ostromállapotot...

Petrín, a Vyšehrad várfalaira és a Mária-bástyára kivontatták az ágyúkat - a katonák többsége a szabad ég alatt hál...

Windisch-Grätz herceg egy idõre Prága leghatalmasabb ura lett; egyetlen szavába kerül csupán, és a sok vastorok valamennyi környezõ magaslatról pusztulást zúdíthat a Cseh Királyság dicsõ fõvárosára...

Komor, gyötrelmesen komor Prága és környéke... Nem csoda, hogy a legárnyasabb kertvendéglõben is alig lézengenek - nem csoda hogy a smíchovi "Štepánhoz" címzett fogadó árnyas kertje, ahol pedig válogatott társaság szokott összeverbuválódni, most szinte üres...

Közeledik az este, ám a kertben néhány vendég van csupán, s mindöszsze egyetlen asztalt ülnek teljesen körül a veranda sarkában...

Értelmiségi társaság foglalt ott helyet; különösen az egyik vendég hívja fel magára eredetiségével a figyelmet.

Alacsony, de izmos testû, köpcös, széles vállú, harminc év körüli férfi. Szokatlanul nagy fej, jellegzetes és rendkívül kifejezõ arc, magas, erõsen domborodó homlok, sasorr, hosszú, sûrû rõt szakáll, átható szürke szem - egyszóval minden vonása feltûnõen különbözik a szokványos arctól... Dr. Sperlich, az orvos - éppoly mûvelt, mint amilyen éles eszû; ateista, filozófus, és jó humora van, vagyis társaságban mindig õ viszi a szót...

Most is így történik...

Éppen befejezte a politikai helyzet érdekfeszítõ taglalását, amikor a társaság valamelyik tagja megemlítette asztaluk egyik, szinte mindennapos vendégének a nevét...

Dr. Sperlich egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:

- Eh! Kár, nagy kár azért az érdekes emberért! Amióta a hivatal megküldte neki idõs nagynénje végrendeletét - ezért nyárson süssön belõle az ördög pecsenyét a pokolban! -, hogy õ legyen a birtok intézõje; amióta, vagy három hónapja, itt hagyott bennünket, társaságunkban soha nem volt olyan szórakoztató az idõtöltés, mint azelõtt... Hiányzik az a mély, jellegzetes férfihang - az a maró gúny... Felülmúlhatatlan volt iróniája és szarkazmusa...

- Egyébként is érdekes ember volt - fûzte hozzá a társaság egyik tagja.

- Elegáns, szellemes, sztoikus - felelte dr. Sperlich. - Egyszer egy régi bajtársa igen jellemzõ apróságot mesélt el róla. Négy évvel ezelõtt a Nádor-huszárok fõhadnagyaként Klatovyban állomásozott. Jóképû tiszt hírében állt, de a zsebe mindig üres volt... Havi zsoldjából csak néhány napra telt - azután úgy tátongott a zsebe mintha kifosztották volna... Ennek ellenére nem volt nála nagyobb gavallér. Mindig elegáns volt; senki még csak nem is sejtette, hogy üres a zsebe.

Abban az idõben egy Klatovy környéki nagybirtok gyakori és kedvelt vendége volt. Estefelé járt oda, megkínálták vacsorával is, ám a házigazda egyszer sem dicsekedhetett el azzal, hogy a jóképû huszártiszt evett volna valamit.

Mindig arra hivatkozott, hogy nem szokott vacsorázni, és sokszor az egész estét éhségtõl korgó gyomorral töltötte a terített asztal mellett, a jó
étvággyal falatozó vendégek társaságában. Csak amikor - nemegyszer éjfél után - hazatért a lakásába, ahol télen-nyáron nyitott ablaknál aludt, tömte meg kiéhezett gyomrát néhány kihûlt krumplival, amit háziasszonya tett félre neki a vacsorából...

- Ez valóban érdekes! - szólalt meg a társaságból egy másik vendég, mire dr. Sperlich folytatta: - Itt nálunk sem élt másképp, és állítom, hogy a nagynénje birtokán sem él másképp és sohasem fog másképpen élni... Katona volt ugyan, akinek feljebbvalói soha semmit nem vethettek a szemére, de mégis más fából faragták, mint a hosszú békeidõk alatt a nyugalmazott kapitányokat, õrnagyokat, meg a többieket.

A hadiállapot békében olyan, mint a nyári szánkózás - mondogatta, s megelégelve a katonaságot, ahol a legalkalmatlanabb nemes is húsz évvel korábban elõbbre jut, mint az egyszerû származású katona, Prágába ment, hogy vegyészeti tanulmányokra adja a fejét. Akkoriban ismerkedtem meg vele. Betévedt ebbe a kerthelyiségbe, és odaült az asztalhoz, amelynél éppen egyedül üldögéltem...

Menten szóba elegyedtünk. Szenvedélyes vegyészt ismertem meg benne, s mivel a kémia mindig is rendkívüli módon érdekelt, mindjárt az elsõ alkalommal kölcsönösen elégedettek voltunk a társalgással.

Eleinte egy kis szobában lakott két vénkisasszonynál a prágai ócskapiac közelében, és ebédre nap mint nap kizárólag karórépát, sárgarépát és hasonlókat evett; húsra nem telt a pénzébõl.

Ekkor Redtenbacher professzor felismerte benne a tehetséges vegyészt, ingyen lakást és évi háromszáz aranyat biztosított számára, amibõl végig nagyvonalúan meg tudott élni...

Legalábbis senki sem büszkélkedhet azzal, hogy valaha is panaszkodni hallotta volna - úgy élt, ahogy tudósjelölthöz illik: gavalléros nyomorúságban, azzal a tudattal, hogy idõvel mégiscsak kitûnik valamivel... S hogy ki kell tûnnie, afelõl semmi kétség nem volt; hiszen már elsõ vegyészeti tárgyú értekezésérõl egy elismert szaktekintély azt mondta, hogy rövidesen korunk egyik legkiemelkedõbb vegyésze válik belõle...

Dr. Sperlich elhallgatott.

- Milyen furcsa - szólalt meg valaki a társaságból -, hogy a vegyészet iránti szenvedélyes vonzalma ellenére félbehagyta tanulmányait, és a gazdaság felé fordult...

- Ó, az nem baj! - vetette közbe dr. Sperlich. - Csak egy idõre köszönt el tõlünk és Prágától, azzal a meggondolással, hogy hamarosan visszatér és folytatja tanulmányait. Egyelõre, ahogy a múltkor írta nekem, azon gondolkozik, hogy kis laboratóriumot rendez be nagynénje birtokán, hogy dolgozni tudjon... Biztos vagyok benne, hogy elõbb vagy utóbb...

Dr. Sperlich hirtelen elhallgatott.

Sasszeme megpillantott egy férfit, aki éppen belépett a kerthelyiségbe, és körülnézett, mintha keresne valakit…

- Uramatyám… no de ilyet!? - kiáltott fel dr. Sperlich, orrára csíptetve cvikkerét, hogy jobban lásson. - Lupus in fabula...

Minden tekintet a jövevény felé fordult...

Harminc év körüli magas, sovány, szinte vézna testû férfi. Arca szláv vonásokat mutat; bajusza nincs, csak hamvas, vörösesszõke szakálla teszi férfiassá, különben éles, szigorú vonásai ellenére arca messzirõl egy fiúéhoz hasonlítana.

Alacsony, szépen ívelõ homlok, rövid, tövénél széles orr, keskeny, majdnem színtelen ajak, rövidre vágott vörösesszõke haj - mindez egyáltalán nem teszi feltûnõvé az arcát.

Csak a kék üvegû szemüveg ad neki hûvös kifejezést...

Egyszerû és elegáns civil ruhát visel.

S amikor dr. Sperlich asztaltársasága ráemelte a tekintetét, felismerte néhány ismerõsét, és elmosolyodott... Fogai egészségesek, ám az egyik elsõ -
hiányzik, így a különben kedves, szinte naiv mosolya valahogy keserûvé
válik...

- Viktória, viktória! - kiáltja dr. Sperlich. - Artúr ismét köztünk van! - és elébe siet...

Barátságosan kezet ráztak és az asztalhoz mentek.

Dr. Sperlich ezekkel a szavakkal mutatta be az újonnan érkezõt:

- Görgey Artúr úr, a Nádor-huszárok egykori fõhadnagya. Most ezeket a huszárokat van szerencsénk vendégül látni a Mária-bástyán és a Petrín-hegy kopár kõtömbjein, ahová megfigyelõállásukat tették. Artúr azelõtt a modern alkímiai tanok példás tanulója volt, most leginkább mogorva intézõ nagynénje magyarországi birtokán...

Az élcelõdés könnyû mosolyt csalt Görgey szigorú arcára. Meghajlással köszöntötte a társaságot, és szó nélkül leült dr. Sperlich mellé.

- Nos... Artúr, szívélyesen üdvözlünk - szólalt meg kis szünet után ismét dr. Sperlich baráti hangon, ám csipkelõdve rögtön hozzátette: - Mondd csak, kérlek, mi ûzött el a magyar pusztáról és a csárdák szalonnaszaggal átitatott levegõjébõl, hogy ily váratlanul... elteltél a hízósertéssel és a tokajival? Honvágyad volt Prága és a kémiai kotyvalékok után? Vagy talán az egykori huszár fõhadnagy...

Nem fejezte be; Görgey élénken közbevágott: - [[Otilde]]rnagy, barátom... honvéd õrnagy...

- Lehetetlen! - döbbent meg dr. Sperlich. - Megint katona lettél?! Pedig biztos voltam benne, hogy tudományos érdeklõdésed már soha nem fog öszszeférni a katonáskodással...

- Elismerem - felelte Görgey -, meglehetõsen nagy erõfeszítésembe került, míg egy régi bajtársam rábeszélésének engedve ismét katona lettem.
A magyarok szolgálatában állok. Kapitánynak osztottak be az ötödik honvéd zászlóaljhoz, Gyõrbe. Ma reggel érkeztem Prágába, hogy elintézzek egy ügyet. Ebédidõ után meglátogattam bajtársaimat a Mária-bástyán, hogy elbeszélgessek néhány volt Nádor-huszártiszt ismerõsömmel, most pedig itt vagyok, itt, ahol egykor oly sok kellemes órát töltöttem...

- És mit szólnak a barátaid a kialakult politikai helyzethez? - érdeklõdött dr. Sperlich.

Görgey egy ideig hallgatott, majd vállát megvonva, így szólt:

- Egyelõre nem könnyû errõl bármit is mondani; de úgy tûnik, nemsokára másképp fognak beszélni...

E szavak után Görgey elhallgatott, teljes bizonytalanságban hagyva a társaságot afelõl, hogy milyen küldetéssel érkezett Prágába. Nem lehetett tudni, hogy kizárólag mûszaki jellegû feladat volt-e, vagy egyúttal politikai is...

Folytatódott az élénk társalgás; Görgey azonban szokása szerint csöndben maradt, csak néha tett egy-egy gunyoros megjegyzést- - -

A feladathoz, amelyet Görgey Artúrnak Prágában végre kellett hajtania, a következõ részleteket szükséges hozzáfûzni:

A perzselõ júliusi nap lustán vonult a felhõtlen égen, s úgy megégette a kertek és mezõk zöldjét, hogy a levelek lekonyultak, mintha az õsz elsõ hideg lehelete érintette volna meg õket.

Attól a pillanattól, amikor 1848. június 12-én felcsókolta a prágai utcák kövezetét elárasztó elsõ vércseppeket, mintha nem is lett volna más tenni-
valója, mint a lehetõ leggyorsabban eltüntetni és felszárítani az itteni barikádharcok véres nyomait.

Prága környékét szárazság sújtja. A földeken érik a termés, minden sárgul, fakul. Az országutakat, földutakat és gyalogösvényeket piszkos por lepi. A leggyengébb fuvallatra is sárgásfehér örvények emelkednek a magasba, forognak, majd felhõként szállnak tova, hogy mindent, amihez hozzáérnek, száraz zúzmaraként sárgásbarnás réteggel fedjenek be.

Szomorúbb, gyászosabb képet már közel egy évszázada nem mutatott Prága környéke.

A várostól puskalövésnyire levõ települések mintha kihaltak volna. A prágai kapukhoz vezetõ utak szinte néptelenek. Csak itt-ott a magaslatokon venni észre a távolból különféle szokatlan körvonalakat - a katonai megfigyelõállásokét.

Prága kapui már három napja zárva vannak. Csupán a kiskapu nyílik ki idõnként, hogy ki- vagy beengedje a katonai járõröket meg Prága és környéke legbátrabb vagy legártatlanabb lakóit. A kapuk fölött, a bástyákon és néhol a Kisoldal és a Hradzsin várfalain ágyúk állnak, csövüket a környékre szegezik.

Nem kevésbé szomorú és gyászos képet mutat maga a város.

Szinte nyoma sincs a megszokott nagyvárosi sürgésnek-forgásnak, mintha Libuše száztornyú Prágája kõvé dermedt volna.

A Moldva jobb partján némelyik utca teljesen néptelen, a házak kapuja, ajtaja zárva, a függönyök összehúzva, mintha minden élet megszûnt volna, csak egy-egy magányos járókelõ suhan el a bezárt házak mentén.

Némelyik utcán egyáltalán nem lehet végigmenni, mert eltorlaszolták a barikádok.

Csupán a Moldva-part közelében élénkebb a forgalom, mindenféle felfegyverzett népek hemzsegnek itt: diákok, polgárok, munkások.

A Kisoldal és a Hradzsin sokkal elevenebb képet nyújt.

A Moldva bal partjától a nyugati, a déli és az északi városfalig katonák táboroznak - támadásra és védekezésre készen, szinte csatarendben.

Minden téren, minden utcában és sáncon katonák nyüzsögnek. Valamennyi fegyvernem képviselve van: itt gránátosok, ott gyalogság, máshol vadászok vagy tüzérek; egyik helyen utászok, máshol huszárok, dragonyosok vagy ulánusok… Néhol, különösen a Moldva menti utcákban, a szabad ég alatt vagy az átjáróházakban táboroznak a katonák.

A legtarkább képet azonban a Hradzsin mutatja, mert a királyi várba fészkelte be magát Windisch-Grätz és vezérkara, a Mária-bástyán pedig a tartalékosok táboroznak - elsõsorban a puszta tüzes, ám megbízhatatlan fiai, a Nádor-huszárok, akik között ott vannak a szlovák anyák szerencsétlen fiai is... Hogy itt kell harcolniuk, sokuknak csöppet sem volt kedvére. Köztük is elterjedt a hír, hogy honfitársaik szembeszálltak a bécsi kormánnyal. Az értelmesebbjében forrt a vér, ágaskodott a merész vágy, hogy hazája segítségére siessen.

A szigorú katonai rendtartás, s különösen a haza dolgai iránt közömbös és érzéketlen tisztikar ezért úgy igyekezett elejét venni a tömeges dezertálásoknak, hogy amennyire csak lehetett, lazított a katonai fegyelmen.

A Nádor-huszárok táborában, a Mária-bástyán, a fülledt júniusi hõség ellenére uralkodó zsongás és nyüzsgés inkább hasonlít buján, felszabadultan mulatozó népek zsivajához, mint táborozó katonákéhoz, akiket bármelyik pillanatban a tûzvonalba küldhetnek.

Igaz, a katonák parancsra készen várják, hogy felpattanjanak felnyergelt lovukra, és kardot rántsanak. De most még a lovak távolabb állnak... a legénység csoportokba verõdve mulatozik: iszogat, kurjongat, nótázik...

Cimbalom és hegedû is szól. Honnan, honnan nem, cigányok kerülnek elõ, csárdást játszanak... sarkantyúk pengnek. S valahányszor a cigányok ellankadnak, újra és újra felhangzik a táncolók bátorítása: - Húzd rá, cigány! - és a cigányok tovább játszanak...

A kurjongató legénység azonban nem is sejti, hogy a tisztek, akik a maguk módján mulatoznak a nagysátorban, az összes lehetséges biztonsági intézkedést megtették, hogy idegen hatás ne zavarja meg a katonai fegyelmet.

A tábort õrök veszik körül... és jaj minden hívatlan látogatónak vagy gyanús alaknak, aki be akarna lopakodni a táborba.

Az egész ezred lehetséges dezertálásának rémképe lebeg a tábor fölött. A biztonsági intézkedéseket azonban megtették - a tisztikar nyugodt.

A tisztek az égetõ naptól védve, sátorban lakomáznak néhány asztal körül. Körbejárnak a tüzes tokaji borral teli serlegek és megoldják a mulatozók nyelvét.

Élénk beszélgetés folyik, még a hazájukban kialakult politikai helyzet is szóba kerül, ahol minden úgy forrong és pezseg, mint egy kitörni készülõ vulkán mélyében.

A sátrat körülvevõ õrök teljes biztonságot nyújtanak. A tisztek felszabadultan vitatkoznak - idõnként olyan szavak is elhangzanak, amelyeket idegen ezred hadbírójának nem lenne szabad meghallania... De mi ez?

A fennhangon vitatkozók hirtelen elnémulnak, mintha váratlanul villám sújtott volna le közéjük.

A sátor bejáratánál egy harminc év körüli magas, vékony, szinte vézna testû férfi áll egyszerû, ám elegáns civil ruhában.

Néhány pillanatig csak áll, mintha élvezné a tisztek zavarát, majd elmosolyodik... - Hisz ez a mi sztoikus Platónunk! - kiáltott fel az egyik tiszt.

- A maró gúnnyal ironizáló - tette hozzá másvalaki.

- S mégis a mi kedves bajtársunk. Aki oly lankadatlan buzgalommal teszi nevetségessé a gyûlölt örök eszméket - szólalt meg a harmadik.

- Isten hozott nálunk! - hangzott szinte minden oldalról.

Körbeállták, kezet fogtak vele, kérdésekkel halmozták el; alig gyõzött válaszolni. Néhány pillanat múlva ott ült velük az asztalnál, a társalgás pedig új irányt vett.

- Mondd csak, hogy tudtál bejutni civil ruhában a táborba, ráadásul egészen a sátrunkig? - érdeklõdött egyikük.

- Ne kérdezz!

- Bejelentkeztél? Megismertek?

- Nem jelentkeztem be... nem ismertek meg. Mondom, hogy ne kérdezz! Hiszen ismersz!

- És mi szél hozott Prágába? - érdeklõdött egy másik tiszt.

- A magyar kormány követeként jöttem.

- Akkor tehát már nem nyári szánkózás számodra a katonaság, ahogy mondtad. Megint szolgálatba álltál? Megint fõhadnagyként?

- Úgy van, szolgálok; de nem a bécsi kormányt, amellyel a hazám harcban áll, hanem a magyar kormányt. Honvéd õrnagy vagyok - felelte hûvösen a jövevény.

- Gratulálok az elõléptetésedhez! - kiáltott az egyikük.

- Éljen! - hangzott kórusban... poharak csörrentek... koccintottak...

- Akkor hát nem úgy élsz már, mint amikor Klatovyban állomásoztál, s egyhónapi zsoldodat néhány nap alatt elverted és a hónap többi napján éheztél? - emlékeztette õt szarkasztikusan az ezredes.

- De ugye, ma is télen-nyáron nyitott ablaknál alszol, nincs igazam? - tette hozzá az alezredes. A kérdezett nem válaszolt.

- És emlékszel - vette át a szót a jóképû lovaskapitány -, amikor még katonai iskolába jártunk, s te egyszer túlhajtottad a lovad, és nem volt mibõl újat venned? Emlékszel, hogy adtuk össze mi, a bajtársaid a pénzt egy új lóra, hogyan vettük meg, és vezettük eléd?

A szemüveges férfi erre sem válaszolt.

- És hinnétek-e - tette hozzá a lovaskapitány -, hogy nem fogadta el az ajándékot? Hinnétek-e, hogy elõvette a mordályát... és lelõtte a lovat?

Szavait mély csönd követte.

A férfi, akire ezek a szavak vonatkoztak, nem szólt, csak a szája körül játszott büszke és gúnyos mosoly.

- Mondd csak - fordult hozzá ismét a lovaskapitány, hogy más irányt adjon a beszélgetésnek -, miért küldött a kormány Prágába?

- A kormány - válaszolt a megkérdezett - eredetileg Konstantinápolyba és Szmirnába akart küldeni, hogy nyélbe üssek egy fegyvervásárlást; de elállt ettõl a tervtõl, és megbízott egy nagyszabású lõszer-, de fõleg gyutacsgyártó üzem megszervezésével, elsõsorban a magyar hadsereg egyéves szükségleteinek biztosítására... Néhány nappal ezelõtt Bécsben idõztem, ahol a hadügyminisztérium engedélyezte, hogy betekintést nyerjek néhány szóba jöhetõ üzembe és gyárba, elsõsorban az úgynevezett Raketendörfelbe Wakelsdorf mellett. S most itt vagyok Prágában, hogy itt folytassam az elõkészítõ munkákat. Délelõtt meglátogattam a Sellier és Bellot cég gyárát, és most, délután, láthatjátok, a ti társaságotokat...

Fergeteges éljenzés szakította félbe a honvéd õrnagy beszédét... azután újból koccintottak...

- És miért van szüksége a magyar kormánynak saját lõszerre? - ragadta magához a szót az ezredes, amikor a lárma és zsivaj kissé elcsöndesült.

A megkérdezett elõbb megvonta a vállát, majd körbehordozta fürkészõ tekintetét és visszafogott hangon azt felelte:

- Úgy látom, honfitársaim közt vagyok, ezredes úr, így õszintén beszélhetek. Azt gondolom, hogy a magyar kormánynak kell a fegyver és a lõszer, mert minden eshetõségre fel kell készülnie, mindenekelõtt a harcra... a bécsi kormánnyal.

Az õszinte bejelentést síri csönd követte. Mindenki érezte az utolsó szavak súlyát, ám senki sem akart véleményt nyilvánítani.

- És voltaképpen mit akarnak a honfitársaink? - szólalt meg hosszú hallgatás után az ezredes.

- Köztársaságot örökletes királysággal - hangzott a hûvös válasz.

- Ezek szerint, úgy tûnik, nem kizárólag a gyutacsgyárak tanulmányozás miatt látogatott el Prágába - folytatta az ezredes.

- Igaza van, ezredes úr - felelte a honvéd õrnagy.

- És mit akar most itt?

- Én? - válaszolta a megkérdezett, mintha nem egészen értené; ám nyomban utána emelt hangon, nyomatékosan hozzátette: - Meg akarok egyezni a Nádor-huszárokkal!

A honvéd õrnagy elõbbi szavai kellemetlenül érintették a tisztek nagy részét, de utolsó mondata egyenesen megdöbbenést váltott ki belõlük.

Az ezredes felállt, a többiek követték a példáját.

- S ezt nemcsak nekem mondja, hanem nyíltan tudatja az ezred összes tisztjével? - kérdezte az ezredes a legnagyobb fokú csodálkozás hangján.

- Ismerem önt, ezredes úr - hangzott a hûvös válasz -, éppúgy, mint a Nádor-huszártiszteket. Tudom, hogy a haza érdekében hallgatnak, mint a sír... Egyébként - tette hozzá -, amit most önöknek elmondtam, kész vagyok nyíltan elmondani mindenkinek, aki megkérdez. Tudom, az emberek csak nagy ritkán hiszik el azt, amibe kertelés nélkül avatják be õket...

Görgey Artúr honvéd õrnagy a véres pünkösd hetében látogatott el Prágába, ahol - akár a magyar kormány megbízásából, akár önszántából ment oda, hogy "megegyezzen" a Nádor-huszárokkal - rövid idõt töltött csupán.

Minden erejét megfeszítve dolgozott; lõszergyártásról szóló szakleírásokat tanulmányozott és gyakran látogatott el kémiai laboratóriumokba. S szinte mindennap ismerõsei körében töltötte az estét. Váratlanul azonban eltûnt Prágából, anélkül, hogy bárkitõl is elköszönt volna. A magyar kormány visszarendelte hazájába, ahol szükség volt a szolgálataira.

BALÁZS ANDREA fordítása