Budapesti beszélgetés
Mario Vargas Llosával

Scholz László: Kedves Mario, legutóbb 1977-ben adtál nekem interjút, mégpedig Mirafloresben, Limában.

Mario Vargas Llosa: Még nagyon fiatalok voltunk.

SL: Bizony régen volt, jobb, ha nem is számoljuk az éveket. Nos, akkor nagyon meglepett, hogy a Pantaleón és a hölgyvendégek filmváltozatáról szólva azt mondtad, hogy te soha semmilyen munkáddal nem vagy megelégedve. Most elégedett vagy a frissen megjelent Don Rigoberto feljegyzései vel ?

MVLL: Hát, az elégedettség olyan kifejezés, amit azt hiszem, egy jó író nem fogadhat el. Egy jó író igazából sosem elégedett a munkájával, mert tudja, hogy sosem éri el az áhított tökéletességet. Azt azért hozzáteszem, hogy az mindig nagy öröm, ha az ember egy történet végére ér, és meglátja a mûvét nyomtatásban, az mindenképpen jutalomnak számít. Más értelemben is öröm volt nekem ez a mû: írása közben nagyon jól szórakoztam, ami nem mindig esik meg velem...

SL: El tudom képzelni!

MVLL: Sokszor bizony kínlódom. Az írás nekem csodás, gazdagító, mély élmény, de nem nevezhetõ örömteli folyamatnak. Ezt a regényt azonban a kezdet kezdetétõl nagyon élveztem - talán még a Pantaleón nal esett ez meg velem -, és bizonyos mértékig könnyen írtam, ami nem fordul velem elõ gyakran: szokatlanul könnyedén törtek fel belõlem Rigoberto játékai, különcségei, kifakadásai. Tehát nagyon kellemes élmény volt ennek a regénynek a megírása, de biztos vagyok benne, hogyha nekifognék átfésülni a mûvet, hamar elfogna az elégedetlenség, mert látnám, hogy sok mindent jobban ki lehetett volna dolgozni, és hozzá lehetne tenni meg el is lehetne venni belõle. De hát minden könyvvel hasonló lelkiállapotba kerülök.

SL: Most került a kezembe a legújabb könyved, az a címe, hogy Levelek egy ifjú regényíróhoz. Az egyik levélben azt vizsgálod, hogy milyen kapcsolat létezhet az író és a megírandó téma közt; kijelented, hogy az író ritkán választja meg a témáit, inkább a téma választja meg az íróit.

MVLL: Pontosan.

SL: Akkor felfogható a Don Rigoberto feljegyzései bizonyos értelemben életrajzi regénynek?

MVLL: Tág értelemben véve nekem minden írásom önéletrajzi mû. No, nem azért, mert amit megírok, pontosan úgyanúgy történt meg az életben is - egyáltalán nem így van -, hanem azért, mert valamennyi mûvem rendkívül bensõséges, személyes élménybõl fakad. Olykor közvetlenül átélt eseményekrõl van szó, máskor meg közvetett dolgokról, például olvasmányélményrõl. A háború a világvégén címû regényemet például sosem írtam volna meg, ha nem olvasom Euclides da Cunhát. Ugyanígy, a Júlia néni és a tollnok sem született volna meg, ha nem ismertem volna meg az ötvenes években egy rádiójátékírót, és ha nem mentem volna keresztül mindazon, amit az elsõ házasságom jelentett. Nem kétséges, hogy sosem írtam volna meg a Don Rigoberto feljegyzései t, ha nincs rám akkora hatással egy Egon Schiele-kiállítás, mely maradandó benyomást tett rám, megragadta a képzeletemet, és olyan formába öntötte néhány elképzelésemet, hogy regényanyag lett belõlük. Tehát ilyen értelemben személyes tapasztalatokról van szó: van itt megélt élmény, ismerõs arc, szemtanúként vagy résztvevõként látott helyzet, olvasmányok... csupa olyasmi, ami nagyon mélyen megérintett, képként megmaradt az emlékezetemben, és megmozgatta a fantáziámat. Ilyen értelemben, azt hiszem, minden könyvem önéletrajzi mû.

SL: Hol találkoztál Egon Schiele képeivel?

MVLL: Bizonyára régebben is láttam egy-egy mûvét, de egy Bécsbe tett utazáson találkoztam vele igazán, s azóta az egész világon mindenütt a nyomában vagyok. Módom volt több nagy retrospektív kiállítását is látni, és roppant megfogott. Tulajdonképpen nagyon kedvelem az expresszionizmust, az egész korszakot szeretem, olyannyira, hogy George Groszról, akit nagyon nagyra tartok, még egy kis könyvet is írtam. Egon Schiele mûvészete serkentõen hatott a képzeletemre, az õ mûveinek és élettörténetének köszönhetem ezt a regényt.

SL: És ismered a bécsi századelõ légkörét is?

MVLL: Sokat olvastam Bécsrõl, szeretem a bécsi zenét, például nagy csodálója vagyok Mahlernak, kedvelem a festõket, Klimt és Kokoschka mûvészetét, és persze az írókat, akik jelentõsen meghatározták a modernség, a modern szellem, a modern érzékenység kialakulását. És a bécsi gondolkodókat se feledjük, az utóbbi években legnagyobb hatással talán épp Popper volt rám.

SL: A regényedben az egyik alapdistinkció az erotika és a pornográfia szétválasztása. A VIII. fejezetben így fogalmazol: "A probléma inkább esztétikai, mintsem erkölcsi, filozófiai, szexuális, pszichológiai vagy politikai kérdés, noha számomra, meg kell jegyeznem, ez a megkülönböztetés nem fogadható el, mert minden, ami fontos, az így vagy úgy, esztétika. A pornográfia megfosztja az erotikát a mûvészi tartalmától, a biológiai elemeket részesíti elõnyben a lelki és a szellemi tényezõkkel szemben." Ez azt jelentené, hogy egy erotikus regényben, mint amilyen a Don Rigoberto feljegyzései, az esztétizálás a kulcseszköz? Vagy szükség van - Lezama Lima szavaival szólva - még valami "bûvös elemre" is?

MVLL: A Rigobertótól idézett passzust én szó szerint a magaménak vallom. Úgy gondolom, hogy az erotikát nem lehet elválasztani az ember egyéb élményeitõl, hiszen az erotikának épp az az egyik jellegzetessége, hogy gazdagítja a személyiséget. Az erotikát nem lehet elválasztani a kultúrától, a megismeréstõl, az eszméktõl, az érzelmektõl és persze az ösztönöktõl sem. A pornográfia ezzel szemben gyakorlatilag az ösztönvilágra korlátozódik, s alapvetõen abban különbözik az erotikától, hogy hiányzik belõle az egyén. Az erotikában az egyén látomásos énje, személyes kreativitása fejezõdik ki. Az erotika saját látomásainkból megalkotott látomásvilág; amikor Rigoberto például egy olyan kivételes partnerre talál, mint amilyen Lucrecia, akkor egy emberpár látomásos énjei kötnek szövetséget, hogy létrehozzanak együtt egy élvezetvilágot: s világuk nemcsak az ösztönök kielégítésére szolgál, hanem olyan teremtõerõt alkot, amelyben a teljes személyiség benne foglaltatik. A pornográfia alapvetõen ipari termék, egyfajta gyárilag termelt portéka, amit a reklám révén erõltetnek a társadalomra; a pornográfiával az ember lemond az egyéniségérõl, tulajdon személyiségérõl, s az ipari társadalom által rákény-
szerített ál-én-eket teremt magának; kreativitásából szolgaság lesz, az emberbõl pedig manupilált lény, akibõl pontosan a legszebb emberi tulajdonság vész ki, a szabdság, az, hogy maga alakítsa a sorsát, egyéniségét és világát.

SL: Ezek a látomásos én-ek avagy fantazmák eszembe juttatják, hogy mennyi kettõzés van a regényeidben. A Don Rigoberto feljegyzései ben például a legtöbb szereplõ megduplázódik: Fonchito Schielével azonosul, és persze Don Rigobertóval is; Lucrecia Rigoberto felesége, de megtestesíti ugyanakkor az antikvitásból ismert Lucreciát is. Hogy látod ezt a kérdést? Úgy mint Borges vagy mint Cortázar vagy mint Bryce Echenique?

MVLL: Ezen nem gondolkodtam még el; azt mondanám, hogy nem tudatos megoldásról van itt szó, hanem valami mélyebb dologról, amit magam sem látok tisztán. Talán az az emberi - tehát nem csak regényhõsre jellemzõ tulajdonság - lehet rá a magyarázat, hogy elégedettlenek vagyunk a körülményeinkkel, azzal, hogy nem lehetünk többek, mások, mint amik vagyunk. Azt hiszem, épp ezért találtuk ki az irodalmat, a fikciót, hogy a valóságos lényünkön túlléphessünk, hogy megkettõzzük, megsokszorozzuk magunkat a képzelet szülte hõsökben: a fikció révén osztozunk az életükön, tapasztalataikkal saját magunkat gazdagítjuk, hiszen a fikció elvarázsol bennünket, kiragad a zárt világunkból, és arra ösztönöz, hogy valós élményként éljük meg az irodalmi élményeket. Talán ezért van annyi kettõzés és sokszorozás az irodalomban, és persze nem csak a latin-amerikai irodalomban.

SL: Most szeretnék egy nagyon perui témát felvetni. 1983-ban írtál egy cikket "Egy picurka pezsgõcskét, testvérkém" címmel.

MLL: Emlékszem rá.

SL: Ott meghatározod, hogy mit jelent a perui spanyolban a "huachafo", "huachafería" szó, amit másutt nemigen ismernek.

MVLL: Valóban perui szó. Talán a "giccsnek", a "giccsességnek" a perui változatáról van szó.

SL: A cikkben aztán a perui irodalmat ebbõl a szempontból osztályozod: azt írod, hogy Vallejo néha, Chocano mindig giccses, Ribeyro ellenben soha. Manuel Scorza javíthatatlanul "huachafo". Majd nagyon õszintén magadról is és Bryce Echeniquérõl is szólsz: "A giccsesség itt vagy ott, de mindig betör az írásunkba." Nos, a Don Rigoberto feljegyzései ben van "huachafería"? Fonchito, ha jól emlékszem, egy helyütt azt mondja, hogy a giccs elválaszthatatlan a szerelemtõl.

MVLL: Hát, van ebben valami, Fonchito névtelen levelei szinte kivétel nélkül szándékosan giccses stílusban íródtak. Ott van például a kicsinyítõképzõs szavakból összeállított étlap, csupa giccs. A giccs egyfajta esztétika, egyfajta alkotási és kifejezési forma, életérzés, aminek megvan a sajátossága, s inkább társadalmi környezethez, réteghez kötõdik, mintsem országhoz. Hisz minden társadalomban létezik, Chilében például "siutiquería" a neve.

SL: Venezuelában pedig "la pava".

MVLL: Igen, de a "pavá"-ban még az is benne van, hogy ízléstelen, hogy szerencsétlen. Érdekes. Minden országban, s a társadalom minden rétegében létezik a giccsre való hajlamnak egy-egy változata, amelyben az esztétikai, társadalmi és erkölcsi értékek bizonyos mértékig eltorzulnak. Ebben a torzításban van a sajátossága.

SL: Nekem Fonchito olykor nagyon tudálékosnak tûnik, például amikor Egon Schielét idézgeti. Nem gondolod, hogy ez is "huachafería"?

MVLL: Részben igen. A tudálékosság a giccsesség, a "huachafería" egyik formája. Meg a bizonytalanság kifejezõdése is. Azt hiszem, hogy a giccsességre oly jellemzõ kicsinyítõképzõs stílus is nagy bizonytalanságot jelez. Azért használ az ember kicsinyítõképzõt, mert túl félénk, bátortalan, óvatos, hogy megfogalmazzon egy határozott állítást. Ahelyett, hogy "Kérsz egy pezsgõt?", azt mondja, hogy "Egy picurka pezsgõcskét, testvérkém".

SL: Egy perui szóról beszéltünk. Hadd vessek fel most egy személyesebb témát: a te peruiságodat. Nem szeretnék most a politkába bonyolódni, inkább ismét idézek egy korábbi cikkedbõl. "Sebastián Salazar Bondy és az írói hivatás Peruban" címmel írtál egy cikket 1966-ban.

MVLL: Emlékszem rá, ma is nagyon nagyra becsülöm Salazar Bondyt.

SL: Én is, fordítottam is tõle egy-két novellát. A fivére meg remek filozófus volt.

MVLL. Hát persze, Augusto Salazar Bondy.

SL: Nos, a cikkben ezt a fájdalmas mondatot találtam: "Az a helyzet, hogy noha életükben itt a költõknek és prózaíróknak csak megaláztatás, közömbösség, üldöztetés, esetleg kényszeredett megtûrés jut, mihelyt ártalmatlanul fekszenek a sírban, történelmi figurát, nemzeti hõst csinálnak belõlük." Ez Rád is vonatkozik?

MVLL: Nézd, nekem szerencsém volt. Nekem valóban szerencsém volt, hogy megjelenhettem külföldön, hogy könyveim olyan kiadói sikert értek el külföldön, ami nemigen jut perui írónak osztályrészül. Peruban a legtöbb író csak nagy nehézségek árán tud publikálni, könyveiket csak helyben ismerik, és nemcsak hogy nem tudnak megélni az írásból, hanem az irodalomtól egészen távol esõ munkával kell megélhetésüklet biztosítani, ami elveszi az idejüket az írástól; ez a kettõs élet mindig deprimáló és demoralizáló. De ennél van még valami rosszabb is: az, hogy a perui társadalomban nem jut szerephez az író, szinte teljesen ki van szorítva. Ki olvas, ki vásárol könyvet Peruban? Nagyon kicsi az olvasóközönség, az nem képes társadalmi funkciót vagy egy többé-kevésbé megbízható státust adni a szerzõknek.

Azért nem kell túloznunk; az idézett mondatot egy kicsit fellengzõs, romantikus stílusban, ifjonti hevülettel írtam le, ma már biztosan másképp fogalmaznék. De az kétségtelen, hogy a perui író meglehetõsen marginalizált, nincs szerepe a társadalomban, nem érzi, hogy elismernék, elfogadnák, bevennék a társadalomba. Ez kétségtelenül hatással van az irodalomra: az író nem érez akkora felelõsséget, mint ha szerves része volna a közösségnek; vagy túlzásokba esik, vagy valamilyen önpusztító tevékenység vagy életforma rabja lesz, vagy a számûzöttek sorsát vállalja fel és eltûnik.

Nem tudom, láttad-e a legújabb könyvemet. Néhány hónapja jelent meg, Archaikus utópia a címe, és José María Arguedasról szól. Van benne egy rész, ahol épp azokkal a perui írókkal foglalkozom, akik egyszerre csak köddé válnak, eltûnnek, emigrálnak, felhagynak az írással, önmaguk szellemei lesznek. Régi hagyomány ez Peruban, s én nagyon tragikusnak találom, mert annyi tehetségünk veszett így el.

SL: Az említett cikkben is utalsz az emigrációra, a belsõ emigrációra, és Garcilasótól Egurenig sorolod a példákat.

MVLL: Igen, mégpedig azért, mert Sebastián Salazar Bondy valamenynyire kivételnek számított. [[Otilde]] hatalmas energiával, lelkesedéssel és optimizmussal olyan teret tudott teremteni, aminek lett társadalmi funkciója. Sebastián tanított, írt, kiállításokat szervezett, színházat rendezett, folyóiratokat szerkesztett; töretlenül dolgozott, és végül elérte, hogy szellemi munkából meg tudott élni, ami ma sem igen megy, hacsak nem az oktatásban dolgozol... Szóval, Sebastián író volt, és íróként, az irodalmból élt. Azért tisztelgek elõtte abban a cikkben, mert felvállalt egy harcot, és egy teljesen ellenséges környezetben nyert csatát.

SL: Lássuk a kérdés kényesebb részét! Mario, Te emigránsnak tartod magad?

MVLL: Jogi értelemben emigráns vagyok. Ma is külföldön élek, gyakorlatilag évek óta nem járok vagy csak átutazóként megyek Peruba. De ezt nem tekintem tragédiának, egyáltalán nem. Nem érzem magam idegennek Európában, teljes mértékben itthon érzem magam. Elértem azt, amire mindig is vágytam: kora fiatalságom óta arról álmodtam, hogy világpolgár leszek. Továbbá mindig is úgy gondoltam, hogy ez pontosan így áll az irodalomra is, az irodalomnak nem lehetnek határai; noha az irodalom nagyon mély gyökerekkel kötõdik valamely társadalomhoz, környezethez, régióhoz, országhoz, ha nem vetül ki teljes szabadsággal más területek felé, akkor nem lép túl a folklór határán.

Tehát külföldön élek, de semmiképpen sem érzem ezt - hogy is fogalmazzak - büntetésnek. Épp ellenkezõleg, roppant élvezem Európát, otthon nekem Európa. Latin Amerikát szintén magaménak érzem, elég gyakran felkerestem, mostanában például sokat járok a Dominikai Köztársaságba - Trujillóról írok regényt -, azt is a magaménak érzem, s a latin-amerikai valóságnak egy számomra eddig ismeretlen arculatát fedeztem ott fel. Azért kétségtelen, hogy Peruban vannak a gyökereim, perui spanyolt beszélek, perui a gyakran felidézett kamasz- és ifjúkorom; de sosem akartam magam perui írónak érezni, mert úgy gondolom, hogy ha valaki perui vagy bolíviai vagy spanyol vagy magyar írónak érzi magát, az óriási korlátot jelent, azaz az író valójában a lokális szintre redukálja az irodalmat, ami az én véleményen szerint ellentmond az irodalomnak.

SL: És mit gondolsz a legfrissebb latin-amerikai irodalomról? Sokféle címke van már, például a "boom junior" vagy a "posztmodern", egyik sem valami meggyõzõ. Hogy látod az utánad következõ nemzedéket?

MVLL: Hát létezik már az új irodalom. Nemrég olvastam például egy izgalmas antológiát: olyan fiatalok írták, akik most természetesen elvégzik az elkerülhetetlen, rituálius apagyilkosságot, ahogy annak idején ezt mi is megtettük. A kötetnek Makondo a címe, nem tudom, láttad-e, már a "k"-val is jelzik, hogy García Márquez - meg mindannyiunk - fejét akarják venni. Csupa fiatal, élettõl duzzadó, tiszteletlen hang van benne, s olyan irodalmat akarnak mûvelni, amely játékosabb, könnyedebb, s amely apolitikus és teljesen elveti a mi generációnkra oly jellemzõ társadalmi kérdésfelvetéseket.

Az utóbbi évek egyik legérdekesebb jelensége az írónõk megjelenése a latin-amerikai irodalomban. Elsõsorban persze a regényben, de a költészetben is. Ez is nemzedékhez kötõdik: korábban is voltak írónõk, de csak elszigetelt esetként, ma ellenben szinte többséget alkotnak a latin-amerikai irodalomban.

Igazából azonban részleteiben nem követem az új irodalmat, nagyon önzõ módon és a munkám szerint válogatom meg az olvasmányaimat.

SL: Egy mûfaji kérdést teszek fel: én úgy látom, hogy a spanyol-amerikai novella sokkal gazdagabb, mint a regény, ami nagyon egyenlõtlen színvonalú.

MVLL: Ez igaz.

SL: Ha jól tudom, A fõnökök címû kisebb kötet óta nem írtál novellát. Miért nem?

MVLL: Nézd, én nagyon szeretem a novellát. Sokkal intenzívebb és feszesebb forma, mint a regény. Épp a sûrítettsége miatt sokkal közelebb áll a költészethez, mint a regényhez. Csakhogy valami különös dolog történik velem, az, hogy novellát tervezek írni, és regény lesz belõle. Eredetileg a Pantaleón és a hölgyvendégek történetét is novellának képzeltem el, de addig duzzadt, míg regény lett belõle. Ugyanakkor a regényeimben mindig vannak novellák, elbeszélések, némelyik regényem - például a Júlia néni és a tollnok meg a Don Rigoberto feljegyzései is - tulajdonképpen elbeszélés-füzérek; ez utóbbi egy nagy elbeszélõ keretbe helyezett sok apró történetbõl áll. Lehet, hogy így él tovább a novellista énem...

SL: És önálló novellát nem készülsz már írni?

MVLL: Nem, nem merném kijelenteni. Van sok tervem, minden mûfajban, ki tudja, nem lesz-e belõlük egy önálló novelláskötet. Nem tudom.

SL: A magyar kultúra - nyilvánvaló okok miatt - fordításalapú. Neked mi a véleményed a mûfordításról? Mi a fordítás szerepe a latin-amerikai irodalomban?

MVLL: Alapvetõ szerepe van. Azt hiszem, a spanyol-amerikai irodalom nem juthatott volna el fordítások nélkül az egyetemesség szintjére. Fordítások nélkül nagyon provinciális lenne a kultúránk. Meghatározó volt a fordításirodalom, és sokszor abban a szerencsés helyzetben voltunk, mint Magyarország és sok más közép-európai ország, hogy legjobb íróink fordítók is voltak, és szellemi energiáikból sokat áldoztak a mûfordításra. Csodálatos fordításaink vannak, hála Borgesnek, Cortázarnak...

SL: Aki Poe összes novelláját újrafordította.

MVLL: Igen, remek a Poe-fordítása. Borges meg Kafkát és Faulknert fordított, valóban csodálatosan. Sajnos ma más a helyzet. Elüzletiesedett a fordítás, sok a hivatásos fordító, akik - legtöbbször anyagi okok miatt - nem áldoznak elég idõt a munkára, s nem rendelkeznek kellõ türelemmel sem. A jó fordítás - mûalkotás, nem több, de nem is kevesebb, mint egy eredeti mû. A fordításhoz végtelen szerénység kell, az, hogy elfogadja a fordító, hogy az írói szándék érvényesüléséhez neki háttérbe kell vonulnia, tehát óriási elhivatottság kell hozzá. Nagy tisztelettel kell öveznünk a fordítót, és el kell ismernünk alkotói szuverenitását.

SL: Mégis sokan fordításellenesek. Nabokov, például, elég negatívan beszél a fordítókról. Az angolszász világban gyakran nem tartják sokra a mûfordítást, egy-egy magyar vagy spanyol vers angol verziója kész katasztrófa.

MVLL: Verset fordítani nagyon nehéz. Amilyen biztos vagyok benne, hogy prózát lehet fordítani, ugyanúgy vallom, hogyha nem is lehetetlen a versfordítás, mindig tudnunk kell, hogy ott az eredetinek egy jó része óhatatlanul elvész. A költészet olyan szorosan kapcsolódik a nyelv szelleméhez, hogy átültetésekor ez a lényegi kapcsolat elkerülhetetlenül eltûnik.

SL: Nem gondolod, hogy ez értelmezhetõ a periféria/centrum viszonyában is? A középpontban lévõknek nem olyan fontos a fordítás, mint a "széleken" lévõknek.

MVLL: Ez a periféria/centrum viszony nekem nagyon a politikai korrektség fogalmához kapcsolódik, s az pedig szerintem csupa sztereotípia. Nagyon vitathatónak találom ezt a felvetést. A periféria és a centrum alapvetõen politikai megkülönböztetés, aminek a kultúra területén nagyon relatív az értéke; Borges meg Octavio Paz például a perifériát képviselné? Az irodalom területén alapvetõen inkább egyénekbõl, mintsem közösségekbõl kiindulva kell ítéletet alkotni; s akkor nem létezik periféria, se centrum, nem igaz? Egy olyan író, mint Gombrowicz, aki politikai értelemben maga volt a periféria, köny-
veivel a középpontba került; abszolút modern, kreatív, újító író volt. Ugyanakkor Angliában, az Egyesült Államokban sok író nagyon is periferikus, esztétikailag teljesen hagyományos, konformista.

SL: Azért sok fordítás szempontjából, én azt hiszem, nem mindegy, hogy ki hova tartozik. Nem mindegy, hogy kit, mikor és miért fordítanak, és a hogyan ennek is a függvénye.

MVLL: Azt hiszem, ez egy elõítélet. Nem tudom, hogy megmondha-
tó-e, hogy melyik nyelvre fordítanak többet, a centrálisra vagy a periferikusra, de nem hinném, hogy például angolra kevesebbet fordítanának, mint spanyolra vagy magyarra. Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy nagyon kreatív kis kultúra egyszerre csak a középpontban átveszi a helyét az angol irodalomnak, amely olyan hosszú múltra tekint vissza és annyira gazdag. De nézzük Angliát, amit jól ismerek, sok éve élek ott. Angliában sziget-mentalitás uralkodott sokáig, keveset fordítottak, alig ismertek külföldi írót. Emlékszem, Angliában éltem, amikor meghalt Breton, és legnagyobb megdöbbenésemre, összesen három mûve volt lefordítva angolra. Teljesen hihetetlennek találtam ezt a 60-as években. Mindez azonban gyökeresen megváltozott: Angliában ugyan ma sem ültetnek át annyi mûvet, mint mondjuk, Franciaországban, de azért rengeteg könyvet lefordítanak. Tanúja voltam, hogy fedezték fel a latin-amerikai irodalmat az angolok. Borges ma hatalmas hatással van a fiatal angol írókra, harminc évvel ezelõtt ez elképzelhetetlen lett volna. Ezen a területen is mûködik a globalizáció. Természetesen a kisebb kultúráknak, mint amilyen a magyar vagy a lengyel, sokkal nagyobb erõfeszítést kellett tenniük, hogy kitörjenek az elszigeteltségõl; szerencsére meg is tették, mert különben megfulladtak volna, s nagyon provinciálisak maradtak volna. Amit nem tudok elfogadni, az az, hogy a centrum/periféria megkülönböztetés esetleg azt a látszatot kelti, mintha a kiterjedtebb, hatalmasabb kultúrák igyekeznének diszkriminálni, elszigetelni a kisebbeket. Ez Latin-Amerika esetében nem helytálló. Latin-Amerika azóta olvassa saját íróit, hogy a franciák jónak találták õket. Borgest például mindaddig elenyészõ kisebbség olvasta csak Latin-Amerikában, míg Franciaországban fel nem fedezték a zsenialitását. Ugyanez történt Cortázarral és Carpentierrel is. Magam is hogy fedeztem fel Carpentiert? Elárulom: egyetemistaként, franciául olvastam a Les temps modernes -ben. Gondoltam, ha ott megjelenik, csak jó író lehet, és akkor elkezdtem keresni a könyveit.

SL: Hasonlóan történt ez egy másik kubai szerzõvel, Lydia Cabrerával, akinek a Kubai néger mesék címû gyûjteményét addig senki sem adta volna ki, míg meg nem jelent franciául Párizsban.

MVLL: Octavio Paz egyik ragyogó esszéjében azt írja, hogy Párizs a latin-amerikai irodalom fõvárosa. Párizsban fedeztük fel, hogy írók vagyunk. Párizsban vettük észre, hogy latin-amerikaiak vagyunk, s hogy egy nagy közösséghez tartozunk... Ez velem is így történt. Amikor 1959-ben Párizsba érkeztem, én nem éreztem magam latin-amerikainak, inkább elfranciásodott perui voltam. Aztán egyszerre csak Párizsban felfedeztem, hogy létezik egy rendkívül gazdag latin-amerikai irodalom, találkoztam latin-amerikai írókkal, és elkezdtem olvasni a mûveiket, amit Peruban nem tettem volna meg, hisz korábban ott csak francia meg észak-amerikai írókat olvastam. Szóval Franciaország óriási szerepet játszott a nála sokkal kisebb és ismeretlenebb kultúrák terjesztésében.

SL: És milyennek találod a saját mûveidnek a fordításait? Például milyenek franciául?

MVLL: Nézd, a francia fordításokkal elégedett vagyok. Nagy szerencsém, hogy franciára ugyanaz a kitûnõ fordító ülteti át a könyveimet immár két évtizede, aki nagyszerûen ismeri a mûvemet és a perui spanyolt is. Angolul már más a helyzet, jó és rossz fordító is jutott nekem, van néhány angol fordítás, ami ma is bánt.

SL: Még egy utolsó kérdés: ha jól olvasom a Don Rigoberto feljegyzéseit, a tengernyi szerzõ és mû közt csak egy magyar név szerepel: Lukács György.

MVLL: Fiatalon sokat olvastam Lukácsot. Amikor 1959-ben Párizsba érkeztem, óriási hatása volt. Olyan írónak számított akkor - ma már ez így nem lenne pontos -, aki a liberálisabb marxizmus kevésbé heterodox változatát képvislete, és hát mûvelt, nagyon mûvelt ember volt. Könnyedén mozgott sok kultúrában, irodalomban, filozófiában; a korabeli marxizmus vagy neomarxizmus egyik nagy alakjának számított. Sok mindent elolvastam tõle, amit - például a Történelem és osztálytudat ot - ma teljesen elutasítok, de annak idején nagy hatása volt. És elovastam az irodalmi tanulmányait is, némelyik nagyon szép, s A regény elméleté t. Nem tudom, hogy ma elfogadhatónak találnám-e, de akkor nagy érdeklõdéssel olvastam. A 60-as években Lukács befolyásos figura volt. Most ellenben, hallom, amióta megérkeztem Budapestre, hogy Magyarországon senki sem olvas Lukácsot. Látod, ez nagyon érdekes, hogy változnak az idõk!