Újdonságok az olasz kultúra piacán

Irodalomról beszélni

sosem volt könnyû, mégis sokan tették és teszik. A mit egyénre szabott, mirõl pedig mindig volt mit, hiszen a mûvészi-irodalmi találékonyság és alkotókészség általában egyik nemzet kultúrájában sem szünetelt. Az igazi kérdés tehát az maradt: hogyan beszélni arról, amit mások írtak, tettek, mondtak. A peripatetikus filozófia, minden korok egyetemi oktatása vagy az ismeretterjesztés mindennapi szükséglete - többek között - megteremtette a literátus beszéd különbözõ formáit: mindig kérdés maradt azonban, a szakmai verbalitás milyen mértékben igazodjon saját nyelvi szükségleteihez, illetve az irodalom fogyasztóinak nyelvi készségeihez.

Itáliában az irodalomról való beszédnek mind nyomtatott, mind élõ formái gazdag hagyományokra tekintenek vissza - elég ha a humanista vitákra gondolunk, akár az írott traktátusok, akár az akadémiai elõadások tekintetében (pl. Benedetto Varchi emlékezetes elõadása Firenzében a még élõ Michelangelo híres 151. szonettjérõl). Azonban a század eleji irodalmi és általános mûvészeti modernizáció, amely radikalitásával egyrészt túllepte az akadémikus keretek befogadó- és reflexiós készségét, továbbá ennek nyomán is a kritikát lényegében haszontalannak nyilvánította, újra felvetette a kérdést. Az irodalomról való beszédnek a század eleje óta nem szabad kikerülnie azon nyelvi változások kérdéskörét, amelyeket a költõi-prózai nyelvhasználat gyakorlata döntõ súllyal és visszavonhatatlanul létrehozott; sem pedig - részben ezzel is összefüggésben - azokat az interdiszciplináris összefüggéseket, amelyek más mûvészeti területekhez, a zenéhez, a színházhoz, a filmhez, a képzõmûvészethez, esetleg bizonyos tudományos terrénumokhoz kapcsolhatják az irodalmi nyelvhasználatot. Amely a kortárs civilizáció kínálta technikai és mûködési feltételek között számos döntõ változáson ment át.

Itáliában a kultúra intézményrendszere szerencsére kellõen artikulált ahhoz, hogy viszonylag bõ tere legyen azoknak az irodalom- és mûvelõdéstörténeti, egyszóval kritikai reflexióknak, amelyek a huszadik század irodalmi-költõi-mûvészi gyakorlatát illetik. Ezeknek is nyújt teret a szakmai érdeklõdést kielégítõ másodlagos, alternatív kisfolyóirat-piac; az ehhez tartozó folyóiratok egyenként nem nagy, sõt meglehetõsen kis példányszámban jelennek meg, és többnyire nem országos, hanem irányított terjesztésûek, és a létezõ költõi-irodalmi-mûvészeti gyakorlatnak és a rá vonatkozó kritikai reflexiónak adnak teret.

Nosztalgia nélkül, esetleg csipetnyi irigységgel állapíthatjuk meg, hogy mindez alighanem azért lehetséges, mert Olaszhonban a szellemnek még rangja van; a szellem még némi rangot ad - így a nem csak anyagiakban mérhetõ tudás csábereje még nem halványult el teljesen. Az egyetemi rendszer és a szakmai lapok kiadáspolitikája sem távolodott el teljes mértékben egymástól. Ennek is jele, hogy a Római Egyetem Asor Rosa professzor vezette modern irodalmi tanszéke - amely mindig is súlyt helyezett a szakmai vitaszellemre és a közéleti részvétel szellemi formáinak ápolására (ebben is van némi reneszánsz örökség) - nemrégiben rangos folyóiratot indított útnak Avanguardia címmel. A lap, amelyet a tanszék két tanára és tudós kutatója, Francesca Bernardini Napoletano és Aldo Mastropasqua szerkeszt, tudatosan vizsgálja - a modern mûvészet és irodalom organikus szemlélete alapján - szintetikus egységben a történeti avantgarde szellemi és filológiai kérdéseit, mozzanatait, valamint az elmúlt évtizedek neoavantgarde-alternatív-experimentális irodalmi-mûvészi gyakorlatát, szellemi hozadékát és a rá vonatkozó kritikai reflexiókat. Nem véletlenül segítik a szerkesztés munkáját a kortárs kritikai élet olyan mértékadó egyéniségei, mint - többek között - Filippo Bettini, Marcello Carlino vagy Francesco Muzzioli .

Az elsõ számban a századelõ két nagy non-konformista, illetve avantgarde fenegyerekérõl, Gian Pietro Lucini rõl és Filippo Tomaso Marinetti rõl olvasható tanulmány-összeállítás; de Corrado Govoni könyvtárát is elemzik benne, akárcsak a kortárs írók-költõk közül az eleddig kiadatlan verseivel is jelen levõ Edoardo Sanguineti t, a Gruppo `63 másik jelentõs alakját, Elio Pagliarani t, vagy az olasz film irodalmi nagyságát, Cesare Zavattini t. A friss, második számban a modern olasz filozófia és kritika jelentékeny alakjának, Galvano Della Volpé nak szentelt összeállítás olvasható, a kortárs irodalmi elemzések tárgya ezúttal Mario Lunetta írásmûvészete; a folyóirat szándékai szerinti rendszeres közép-európai kitekintést pedig ezúttal a lengyel avantgarde-nak szentelték; elsõsorban a lengyel futurizmus összefogottan dokumentált kérdéseinek, illetve az olasz futurizmus és általában a szláv futurizmusok összevetésének. Az Avanguardia interdiszciplináris felfogását jól szemlélteti, hogy e szám nyitóblokkjában Fausto Razzi a zenei modernitás és a hagyomány viszonyait méri fel, Maurizio De Benedictis pedig a vizuális mûvészetek és a különféle írásmódok viszonyát elemzi a század második felének mûvészi-költõi gyakorlatában.

A kortársi és a huszadik századi modern kultúrának ez a fajta organikus szemlélete, vitakészsége és problémakezelése természetesen nemcsak nyomtatott formákban és nem is csak az egyetemi oktatás szükségképpen korlátozott keretei között kaphat helyet - hanem olyan vitaalkalmakon is, amilyeneket a kisebb-nagyobb konferenciák, szakmai szimpóziumok kínálhatnak. Ebbõl a szempontból is rendkívül jelentõs volt az a rangos konferencia, amelyet múlt év végén rendezett szintén a Római Egyetem már említett tanszéke a XX. századi olasz irodalom értékelésének témakörében.

Az irodalomról való beszéd eltérõ hagyományai okozhatják, hogy néha, amikor az ember szakmai konferenciáról hall - a szûk körû szakmai verbalitás túltengésének hagyományára gondolva -, kizárólag a néhány vagy jó néhány tudós tudós, ám nem túl érdekfeszítõ közös elmélkedésére gondol. Ám szerencsésebb korokban, szerencsésebb történelmi éghajlatokon, szerencsésebb intézményrendszerekben sosem volt ritka a hitvita, a nyilvános polémia, az eltérõ nézetek ütköztetése. Különösen igaz ez Itáliában, ahol a középkortól kezdve máig nem szûnnek a disputák, a heves - sokszor reklámokokból is gerjesztett - véleményütköztetések; a kulturális élet ezektõl mindenképpen felpezsdül, a hallgató, a nézõ, a fogyasztó pedig közelebb kerül a szempon-
tok, nézetek, érvrendszerek egyéni mérlegelésének lehetõségéhez és képességéhez.

Ez történt az említett nagyszabású konferencián is, amelyhez eleve izgalmas társesemények kapcsolódtak: a Palazzo delle Esposizioniban, amely a legjelentõsebb központi mûvészeti galériaként talán Róma "Mûcsarnokának" nevezhetõ, archív könyv- és fotókiállítás reprezentálta a század irodalmának nagy eseményeit, jelentõs kiadványait, szerzõit és mozzanatait. A kiállítást a "Memoria del '900 letterario italiano" (A XX. század olasz irodalmának emlékezete) címû katalógus örökítette meg, amely fontos tanulmányokat, új bibliográfiákat tesz közzé, miközben bõven illusztrálja tárgyát korabeli arcképfotókkal és fotódokumentumokkal. A konferencia elõtt és után a század kiemelkedõ íróegyéniségei közül Attilio Bertolucci, Mario Luzi, Andrea Zanzotto és mások, a jelen kiválóságai közül Maurizio Cucchi, Enzo Siciliano, Valerio Magrelli, továbbá a legfigyelemreméltóbb nõírók és fiatalok képviselõi (utóbbi osztályozások sokunk szemében tán kissé formalistának hatnak) adtak lehetõséget az érdeklõdõknek a személyes találkozásra.

És itt a legnagyobb érdekesség: ugyanis a szintén a Palazzo delle Esposizioniba tervezett konferenciát az utolsó pillanatban át kellett telepíteni a Teatro Eliseóba - mivel az érdeklõdõk nem fértek volna el. Az ezerötszáz fõt befogadó színházban a konferencia mind a négy napján legalább ezer ember ülte végig - meglehetõs türelemmel - az egyenként negyvenperces elõadásokat, amelyek egyébként "zsinórban", órákon át mentek, idõnként kis megszakításokkal. Egyetemisták, középiskolás diákok, tanárok, a kulturális élet munkásai figyelték, mi hangzik el. Volt is mit: az elsõ napon a század fõ tendenciáinak kritikai vizsgálata folyt - Asor Rosa, Pier Vincenzo Mengaldo, Vittorio Spinazzola és mások a század irodalomszemléletének történeti és elméleti kérdéseit boncolgatták; a második napon a hagyomány és újítás viszonya került elõtérbe: Mario Lavagetto a század nagy olasz írójának, Svevó nak a munkásságát elemezte a modern európai regény összefüggéseiben, Stefano Giovanardi a modern verstan kérdéseit boncolgatta, Mirko Bevilacqua a század egyik elsõ nagy költõjének, Guido Gozzanó nak szentelte elõadását, míg Francesca Bernardini a kísérleti költészet problémáit állította elõadása tengelyébe. A harmadik napon a század különbözõ irodalmi modelljei álltak az elemzések homlokterében; köztük az egész konferencia talán két legkiemelkedõbb elõadásáéban. A kortárs olasz költészet egyik legkiemelkedõbb alakja, a genovai egyetem professzora, Edoardo Sanguineti briliáns tanulmányában a század avantgarde költészetének és irodalmának tapasztalatait elemezte, elsõsorban egy nemrég felfedezett jelentékeny író, Alberto Savinio - egyébként a nagy festõ, Giorgio De Chirico testvére - írásainak tükrében; Cesare Segre pedig a Novecento legenigmatikusabb, legbonyolultabb, egyben legjelentékenyebb írójának, Carlo Emilio Gaddá nak nyelvi forradalmáról (illetve az elõadó nézete szerint: forradalmairól) elmélkedett. Az utolsó napnak, amely az irodalmat és a társnyelveket, azaz félig-meddig a társmûvészeteket is bevonta a közös vizsgálódásba, külön érdekessége volt, hogy mások mellett megszólaltatta az egyik legjelentõsebb kortárs zeneszerzõt, Luciano Berió t (aki egyébként nem egy mûvében hívta segítségül Sanguineti szövegeit), valamint az Itáliában oly divatos canzone d'autore, (szerzõi ének, dal) egyik legismertebb alakját, Francesco Guccini t is.

Elképzelem, hogy a huszadik század magyar irodalmának szentelt konferencián az egyetemek szabadnapot adnak a diákoknak a részvételhez; az érdeklõdõ középiskolások tanáraikkal szintén hanyagolhatnák az iskolát; és a magyar kultúra dolgos munkásai is szabadnapokat nyernének - vajon hányan jutnának el közülük, mondjuk, a Vígszínházba, ahol se névsorolvasás, se jelenléti ív, se létszámellenõrzés nem volna. Szerintem legalább harmincan-negyvenen.

De vajon kapnának-e a magyar egyetemek irodalmi tanszékei olyan mérvû állami, önkormányzati és szponzori támogatást, amelybõl egy ilyen rangos konferencia professzionális szinten és nem degradáló módon megszervezhetõ? Lehetne-e ott nyilvános kerekasztal-beszélgetés a kulturális miniszterrel és a vezetõ oktatókkal-kritikusokkal a magyar irodalom középiskolai oktatásának kérdéseirõl? Nyilván nem a miniszteren múlna, ha nem lehetne - mint ahogy végül Luigi Berlinguer sem tudott eljönni a meghirdetett programra a költségvetésrõl pont akkor folyó, kiélezett parlamenti szavazás miatt -, hanem azon, hogy a középiskolai irodalomoktatás kérdése a tanárokon kívül alig érdekel már bárkit is. És itt ismét a kultúra és a szellem rangjának problémájához jutunk vissza.

Az irodalomkritikai szaksajtó egy másik, hosszú évek óta nagy szakmai és emberi odaadással készülõ fóruma a Milánóban, Gio Ferri, Gilberto Finzi és Guiliano Gramigna által szerkesztett Testuale címû folyóirat, amely alcímében kifejezetten a "kortárs költészet kritikája" feladatát vállalja magára. A lap mindig is híres volt nyitottságáról, egyben szigorú szakmai fegyelmérõl. Munkáját széles körû kritikai konzulencia segíti mind Olaszországban, mind külföl-
dön (elsõsorban Franciaországban és az USA-ban). Legújabb (20-21. ) számukban többek között Montale költészetét elemzi új megvilágításban Pino Corbo ; az íróként is ismert Giorgio Terrone a költõi írásmódot mint szövedéket teszi vizsgálat tárgyává; Gio Ferri a modern költõi nyelv természetérõl esztétikatörténeti összefüggésekben elmélkedik; Luca Lovisolo izgalmas tanulmánya pedig a zene nyelvezetét, lejegyzési kérdéseit, a hang és a nyelv érintkezési pontjait tárgyalja. A Testuale új kiadási gyakorlatot is kezdeményez azzal, hogy mellékletként két vékony füzetet tesz közzé: az egyik Giuliano Gramigna legfontosabb kritikai írásait tartalmazza (többek között Andrea Zanzottó ról, Ottiero Ottieri egy költeményérõl vagy éppen a kritikaelmélet kérdéseirõl); a másik pedig egy kevésbé szem elõtt tartott író, Giancarlo Buzzi prózáját elemzõ írásokat közöl, többek között a szellemi-irodalmi élet olyan ismert résztvevõinek tollából, mint Walter Pedulla', Giovanni Giudici, Giovanni Raboni, Enzo Siciliano vagy Mario Lunetta.

Megint másik, hosszú évek óta kitartó fóruma - mint alcímében is jelzi - "az irodalmi kutatásnak" a Flavio Ermini által szerkesztett és Veronában kiadott Anterem, amely elsõsorban a költõi mûvek közlésére koncentrál, azonban idõrõl idõre teret ad a kritikai feldolgozásnak és reflexiónak is. Legutóbbi, 53. számuk érdekességei közé tartozik Stuart Arends vagy Sirio Tommasoli fotóinak közlése; ami pedig a költészetet illeti, Michelangelo Coviello vagy Mara Cini költeményei mellett a szám revelációja a közelmúlt egyik legjelentõsebb, az utóbbi években egyre inkább - bár még nem eléggé - felfedezett költõjének, a néhány éve elhunyt Edoardo Cacciatoré nak egy eleddig ismeretlen verse.

Mindezek az irodalmi-költõi-mûvészeti és kritikai fórumok - valamint mások is, amelyekrõl remélhetõleg a késõbbiekben még szó lesz - nemcsak az olasz szellemi élet tájékozódását segítik elõ, artikulálják, hanem szívesen adnak helyet más nyelvterületek költõi kultúrájának is. Mind az Anterem, mind a Testuale teret kínált például a kortárs magyar költészet felvillantásához. Az Avanguardia pedig - mint említettük - meg is kezdte a közép-kelet-európai avantgarde hagyományának bekapcsolását kritikai figyelmébe. A fentebb tárgyalt konferencia alkalmából közössé vált reményeink szerint nemsokára egy magyar kitekintés következik.

Mert a szellem itt sem halt ki, s néha feltûnik ott, ahol még rangja van.