Talán érdemes még egyszer visszatérni ahhoz a kérdésfelvetéshez, amely mindenekelõtt a költészet titkát faggatja. Miért van az, hogy minden költészet alapjában véve kép, és miért a képet tartjuk a költeményben az igézés par excellence eszközének? Gaètan Picon "az ember és a világ közti kiváltságos kapcsolatra" hivatkozik, amelyet megsejtet és feltár a költõi kifejezés. Valóban nem kis mértékben kiváltságos az a viszony, amelynek hatására közelinek és egymáshoz tartozónak érezhetjük a tudomány által elszigeteltnek és heterogénnek tartott elemeket; például azt, hogy a szépség = egy esernyõ és egy varrógép véletlenszerû találkozása (Lautréamont). Ám ha jobban megvizsgáljuk a dolgot, inkább a tudomány alkot "kiváltságos" és végeredményben embertõl idegen viszonyokat, amelyeket fokról fokra haladva, tanulással kell elsajátítanunk. Egy gyerek négyévesen teljesen ösztönösen ki tudja jelenteni, hogy "De fura, hogy a fák nyáron viselnek kabátot, pont fordítva, mint mi", de csak nyolcéves korára - s micsoda fáradsággal! - tanulja meg a növényvilág jellemzõ jegyeit, és hogy mi a különbség a fa és a zöldség közt. Már kellõképpen bebizonyították, hogy a metaforizálás nem kizárólag költõi magatartás, hanem általános emberi tulajdonság; elég, ha megkérdezzük róla Jean Paulhant. Hétköznapi, sõt közönséges térbõl bukkan elõ a költészet, akár Andersen meséjében a hattyú; csak az keltheti fel a kiváncsiságunkat, hogy a sok kis kacsa közt miért nõ fel idõrõl idõre egy-egy eltérõ sorsú példány. Egyszerûek a tények: bizonyos mértékig a nyelv mindenestõl metaforikus, ami csak erõsíti az ember analógiás világfelfogásra való hajlamát, akárcsak a költõi vagy más egyéb analógiák behatolását a nyelvi formákba. Ez az analógiás megismerésre és a pre-szcientista képzetalkotásra való késztetés, amely már az elsõ érzelmi és értelmi folyamatokkal kialakul, ez sejteti meg az emberrel, hogy lényében létezik egy erõ, egy irányultság, amely a szimpatikus értelmezés felé viszi, ami sokkal fontosabb és nagyobb horderejû, mint amit bármilyen racionalizmus hajlandó elismerni. Az embernek ez az analógiás irányultsága, amelyet a racionális világfelfogás apránként kiszorított, s amely meghatározza a nyugati kultúrák történetét és sorsát, különbözõ szinteken és különbözõ erõsséggel minden emberben megvan. A nyelv érzelmi és feszültség oldó elemeként megtalálható a legkülönbözõbb nyelvi rétegekben, kezdve a tájnyelvtõl ("Cifrább, mint a harminc tojást tojó tyúk"; "Akkora szemet meresztett, mint egy sulky -kerék"), a kültelki stíluson át ("Meglógtam az igából... odébb állt az asszony!"), egészen a mûvelt nyelvezetig, a hétköznapi beszélt nyelv közhelyszerû fordulataiig, s végül a pompás stílusú irodalmi kidolgozottságig - ahol a gazdag és eredeti költõi kép mindenütt érinti a költészet tartományát, vagy már mindenestõl benne is van. A nyelv állandó jelenléte és változatlan frissessége, folytonos megújulása, amely nap nap után milliószámra keletkezõ, új formákba rázza össze az emberi szókincset a Föld bûvészcilinderében, csak világosabbá teszi azt a meggyõzõdést, hogy jóllehet az ember racionálisan rendszerezi és irányítja önmagát, amikor társadalmi szerkezetének tengelyében a logikai ítéletet állítja, ugyanakkor és ugyan olyan erõvel (mégha ennek az erõnek nincs is hatékonysága) elfogadja a szimpátiát, a körülményekkel való analógiás érintkezést. Ugyanaz az ember, aki racionálisan fájdalmasnak találja az életet, megfoghatatlan gyönyört érez, ha ugyanezt egy képpel mondhatja el: az élet egy hagyma, amit könnyezve kell meghámoznunk.
Ha egyszer a költészet része ennek az általános analógiára való késztetésnek, ha azt mindenek fölé helyezi, ha a képet állítja szerkezetének tengelyébe meg az "affektív logikát", melyet maga alkot meg, ugyanakkor benne is lakozik, és ha az analógiás irányultság minden emberben meglévõ folytonos és elidegeníthetetlen erõ, vajon nem érkezett-e el az idõ, hogy felhagyjunk a kép kizárólag poétikai megközelítésével, és lefelé haladva a gyökerét keressük, azt a mélyen fekvõ réteget, mely a szemünk színével és a vércsoportunkkal egyszerre kerül az életünkbe?
Módszerünk feltételezi és megköveteli, hogy megjelöljünk néhány fázist és elõzetes megszorítást: 1) Az "analógia ördöge" démon, mindenki ismeri, ártását senki sem kerülheti ki. Ám 2) az emberek közül csupán a költõ lát (épp költõi mivolta miatt) aktív erõt az analógiás kapcsolatokban, tehát olyan képességet, amit akaratával eszközzé tud változtatni; és aki nyilvánvalóan árral szemben úszva maga választja az analógiás irányt , amihez az analógizáló képesség csak "surplus" , társalgási sziporka, kényelmes klisé, ami a közvetlen kommunikációt megkönnyítendõ - a gesztusokhoz és a hanglejtéshez hasonlóan - oldja a feszültséget és egyszerûsíti a sémákat.
Ez után a megszorítás után 3) fel kell tennünk a kérdést - mégpedig nem elõször -, hogy vajon a analógiás irány nem sokkal több-e ösztönös segédeszköznél, egyfajta luxusnál, ami együtt él az érvelõ ésszel, s fogódzóival segíti a fogalom- és ítéletalkotást. A költõ erre a kérdésre azt a választ adja, mint bárki más, aki az analógiás irányultságban alapvetõ képességet és hatékony közvetítõ eszközt lát; tehát nem " surplus "-t, hanem egyfajta lelki érzéket - valami affélét, ami egyszerre szem, fül és tapintószerv, ami az érzékelhetõ tartományon túlra figyel, állandóságokat és viszonyokat fog fel, s egy olyan világot igyekszik feltárni, melynek lényege nem értelmezhetõ ésszel.
De amikor hatékony közvetítõ eszközrõl beszélünk, a költõ vajon miféle hatékonyságra utal? Hogyan lehet hatékony az analógiás tevékenység?
Mágikus közvetítõ
Valaki egyszer egy szép megfogalmazással azt állította, hogy a metafora az azonosság elvének mágikus formája, amivel a valóság alapvetõen költõi felfogását emelte ki, és egy olyan strukturális és ontológiai szempontot hangsúlyozott, amely idegen (de nem rejtett antagonizmusa, legfeljebb közömbössége miatt) a valóság tudományos értelmezésétõl. Elég egy kis antropológiailag vizsgálódás, és máris látjuk, hogy ez a felfogás egybevág (természetesen analógiás alapon!) a primitívekre jellemzõ mágikus világképpel. A költõ és a primitív ember régi keletû rokonítását a szokásosnál mélyebb érvekkel újra lehet fogalmazni. Azt szokták mondani, hogy a költõ annyiban "primitív", amennyiben kivül marad minden merev fogalmi rendszeren, mert az ítélet elé helyezi az érzést, mert a dolgok világába, s nem a dolgokat összemosó szavak világába hatol be, és így tovább. Most hozzátehetjük, hogy a költõ és a primtív ember esetében az is közös, hogy mindkettõnél szándékos az analógiás irány, azt módszernek és eszköznek tekinti. Mint majd látni fogjuk, a primitívek mágiája és a költõ költészete ugyanannak az iránynak két síkja, illetve két célja.
Az ember racionális fejlõdése fokozatosan kiszorította a mágikus világképet, és a filozófia- és tudománytörténetbõl ismert formákkal helyettesítette. És egyazon szinten (hiszen a megismerésnek, a megismerés vágyának mindkét formáját érdek vezérli, lévén, hogy a valóság meghódítására irányul) a mágikus módszert fokozatosan felváltotta a filozófiai-tudományos módszer. Nyilvánvaló szembenállásuk még ma is megfigyelhetõ különbözõ utócsatározásokban, például az orvos és a kuruzsló párharcában, de nem kétséges, hogy az ember szinte végérvényesen lemondott a hódító célú mágikus világfelfogásról. Mára csak egy bizonyos kolletív tudatalattira jellemzõ aberrált, ismétlõdõ formák maradtak belõle, egy-egy elszigetelt menekülés a fekete vagy a fehér mágiába, a vallási babonákkal való szimbiózisba, a nagyvárosi ezoterikus kultuszokba. Az üveggömb és a bölcsészdoktorátus, a hipnotizáló kézrátartás és a sztreptomicin injekció közt már eldõlt a választás.
Csakhogy mialatt évszázadokon át folyt a küzdelem a mágus és a filozófus, a kuruzsló és az orvos között, egy harmadik harcos, akinek költõ a neve, minden ellenállás nélkül folytathatta a primitív mágiaval különös módon rokon tevékenységét. Látszólag az különböztette meg a mágustól (ez mentette meg a kipusztulástól), hogy nem kevésbé látszólagosan érdek-nélküliséget mutatott, azt, hogy "a mûvészet szeretetéért", hogy csak úgy, hogy egy maroknyi ártatlan, vigaszt nyújtó, megkapó eredményért munkálkodik, mint amilyen a szépség, a magasztalás, a katarzis, az öröm, az emlékezés. A valóság meghódításának a vágyát - ami a mágia egyetlen nagy célja - a költõ azzal gyakorlattal cserélte fel, amely nem igyekezett eljutni a lélek világából a valós világba. S tekintve, hogy elsõ látásra a költõ nem vitatta el a filozófustól a fizikai és metafizikai igazságot (azt az igazságot, ami a filozófus és a savant számára birtoklást és uralmat jelent, és amiért mindeketten harcolnak), békén hagyták s lenézõen kezelték, ha pedig olykor kiebrudalták a Köztársaságból, az csak azért volt, hogy világosan jelezzék a területek közti egészségesnek tartott határt.
Elég csak felvázolni ezt a csodásan gazdag témát, és máris kirajzolódik a szemünk elõtt, hogy milyen közeli a legyõzött mágus és az õt túlélõ költõ között irracionálisan és prelogikusan fennálló kapcsolat. Hála annak az izgalmas helyzetnek, hogy ma is élnek még primitív népek, akiknek semmit sem változott a világképük, az antropológusok megfigyelhetik az analógiás irányultság megnyilvánulásait, amely a mágusban, a törzsi varázslóban a megismerés és a hódítás eszközeként strukturálódik. Én pedig egyetlen pillantással felmérhetem egy matabele viselkedését meg mondjuk a nyugati kulturának egy olyan magasszintû termékét, mint amilyen Dylan Thomas. Több korszakot átugorva, a költõ megõrzött és továbbvitt egy rendszert, amely hasonló a máguséhoz, s osztozik vele az intuitív gondolkodás mindenhatóságáról, a szavak erejérõl, a metaforikus formák "szentségérõl" vallott sejtelmes tudásában. A logikai gondolkodásra a mágikus-poétikus gondolkodás (helyesebben: érzés) az A=B lehetõségével válaszol. A primitív ember és a költõ lelke mélyén kielégitõnek tart (nem mondhatjuk, hogy "igazinak", mert az meghamisítaná a dolgot) minden analógiás kapcsolatot, minden képet, mely meghatározott elemeket köt össze. Mindketten elfogadják ezt a látásmódot, amely magában hordja önnön érvényességének a bizonyítékát. Elfogadják az abszolút képet: A az B (vagy C, vagy B és C): elfogadják az azonosítást, amely porrá zúzza az azonosság elvét. Merthogy a kötelezõ metafora sem több már - melyhez a kellemes "mint" szócska a híd ("szép, mint egy rózsa") - értelmünknek szánt, szónokias fordulatnál, azaz szalonképpessé tett költészetnél. Ám a primitív ember és a költõ tudja, hogy noha lehetséges, hogy a szarvas olyan, mint a sötét szellõ, világlátásukban vannak olyan pillanatok, amikor a szarvas (est) a sötét szellõ, és a létige itt nem hídként áll, hanem egy elfogadható egység verbális jeleként, amire semmi más bizonyítéka nincs, mint berobbanása, nyilvánvalósága - és szépsége.
Egy kétkedõ itt majd közbevág: "Nem lehet összehasonlítani egy matabele és Ezra Pound felfogását. Mindkettõjük fejében megfordulhat, hogy a szarvas sötét szellõ, de Pound nem hiszi, hogy a cervus elaphus nevû állat azonos volna a széllel." Erre azt kell válaszolnunk, hogy ezt a matabele sem hiszi, mégpedig annál az egyszerû oknál fogva, hogy neki mást jelent az "azonosság" fogalma, mint nekünk. Neki a szarvas és a szellõ nem két dolog, ami egy , hanem - Lévy-Bruhl meghatározása szerint értett - "részesedés". Ha ez nem elég, hallgassuk csak:
"A megismerés általában objektivációt jelent; az objektiválás a megismerendõnek mint különösségnek az önmagából való kivetítése. Ehhez képest mennyire szoros közösséget hordoznak a prelogikus gondolkodás kollektív képzetei azok közt a lények közt, akik egymásból részesednek! E participációnak épp az a lényege, hogy megszüntet minden kettõsséget; az ellentmondás elvével szembeszegülve itt az alany egyszerre önmaga és az a lény is, akibõl részesedik..."2
S akkor a következõ jelenség is lehetséges:
"... itt nem csak analógiáról és összekapcsolásról van szó, hanem sokkal inkább azonosságról. Lumholz kimondtottan kategórikus ezen a ponton: az huicsolok szerint a szarvas = hikuli, a hikuli = búza, a búza = szarvas, a szarvas = toll. Másrészt azt is tudjuk, hogy a legtöbb isten és istennõ = kígyó, amint kígyó az a víz és forrás is, ahol istenségek laknak; és kígyók az istenek pálcái is. A logikus gondolkodás szemszögébõl ezek az "azonosságok" most is és a jövõben is felfoghatatlanok. Egy lét lehet jelképe egy másik létnek, de nem lesz az a lét. A prelogikus gondolkodásmód szemszögébõl érthetõek ezek az azonosságok: a participáció azonosságai. A szarvas est hikuli..."
Egy matabele és Pedro Salinas közt az az egyik külsõ különbség (más-más költõt idézek, nehogy valamiféle személyeskedésre gondoljanak), hogy Salinas tökéletesen tudatában van , hogy az õ költõi bizonyossága csak költészetként érvényes, a gyakorlati életben, ahol a szarvas szarvas, már nem; ezért engedi meg, hogy idõlegesen betörjenek az efféle bizonyosságok a költészetébe, hiszen azok valóságosan nem zavarják meg a szarvasról és a szellõrõl alkotott tudományos fogalmát; a civilizált embernek ezek a primtívekhez viszszanyúló, visszatérõ epizódjai abszolút költõi érvényességet és sajátosan költõi szándékot hordoznak - ahogy azt majd késõbb látjuk; de ennyi is elég, hogy nevetségesnek tekintsük azt a gyakori vádat, miszerint a költõ - akárcsak a maga esztétikai területén a festõ meg a szobrász - "mókamester".
A matabele ezzel szemben csakis prelogikus gondolkodásmóddal rendelkezik és abban él. Eredjünk csak a nyomába a szakemberek szafáriján, és meglátjuk, hogy mennyire ismerõs dolgok történnek ezen az állítólagos fekete földrészen.
"A jövendölés módszereinek a lehetõ legtökéletesebb leírása sem tárja fel elõttünk annak teljes értelmét - írja Lévy-Bruhl. - Szükségszerûen homályban hagy a primtív gondolkodásmód sajátos szerkezetébõl eredõ alapvetõ elemeket: ott, ahol mi csak jelképes viszonyokat látunk, a primtívek szoros participációt éreznek. Ez utóbbit nem lehet lefordítani a mi gondolkodásunkra, se a nyelvünkre, ami sokkal fogalmibb, mint a primtíveké3 . Ebben az esetben sikerültebben adná vissza a terminust az `idõleges lényegi azonosság' kifejezés."4
A participáció Charles Blondel szerint meghatározza a valós elemek "osztályozását", ami az én szememben tökéletesen analóg azzal, ami a költõt foglalkoztatja. A primitív ember esetében a dolgok "misztikus" tulajdonsága képezi az osztályozás szempontját: s mivel ezek a tulajdonságok õt sokkal jobban érdeklik, mint az objektív jellegzetességek, heterogén formációk jönnek létre (fa-én-varangy-vörös), de misztikusságuk szempontjából neki azok egyformán homogének. Majd Blondel így folytatja: "A primitív mentalitásban a dolgok érzete rendkívül intenzív; a belõle fakadó gondolat ellenben kimondottan zavaros."5 Pontosan ez hozza közel egymáshoz a primtív embert és a költõt: az, hogy érzelmi alapú analógiával teremtenek érvényes viszonyt a dolgok közt, mert bizonyos dolgok olykor más dolgok, s ha a primitív ember számára létezik a fa-én-varangy-vörös, nekünk egy üres szobában szóló telefon egyszerre csak a tél orcája lesz vagy egy illatozó kesztyû, melyben hajdan benne voltak a ma már porladó kezek.
A fa-én-varangy-vörös a primitívek szemében homogén sor, mert minden eleme egyformán részesül a "misztikusságból"; most vegyük ki ebbõl a transzcendens utalást (vajon a primitív embernek is az?), és tegyük a helyére azt, hogy érzelmi alapú participáció , intuitív analógia, szimpátia. Így már a primitívekre és a költõre egyaránt vonatkozik Blondel következõ észrevétele: "A primitív gondolkodásmód tehát nem aszerint itéli meg a dolgok közötti viszonyokat, hogy tulajdonságaik közt mi azonos vagy ellentmondó." Azonosság és ellentmondás csak a homályos és zavaros tagolási kényszer után létezik. A primtíveknél még nem fejlõdött ki a logika; nálunk ellenben ez az úr, a nappalok ura, csakhogy odalenn - Rimbaud szavaival élve - la symphonie fait son remuement dans les profondeurs , amiért is jóllehet a pad tetején geometriát oktatatnak, alatta összebújik és jól kijön egymással a jó matabele és Henri Michaux. Nem lehet nem idézni Blondelnek a következõ szavait: Le propre de telles représentations est plutôt de faire battre les coeurs que d'illuminer les intelligences. 6
Ennek a szempontnak a kiegészíteseként most egy olyan szakaszt fogok idézni, ami a primtív gondolkodásmódra vonatkozik; de talán érdemes volna azok elé tárni, akik szerint a költészetnek és a festészetnek még mindig olyan kritériumokhoz kell igazodniuk, amelyek sajnálatos módon ennek a világnak a Boileau-ival születtek meg:
"Az alacsonyabb rendû társadalmak gondolkodásában a logika és a prelogika nem különül el egymástól, akár a víz és az olaj egy edényben. Kölcsönösen átjárják egymást, aminek olyan elegy az eredménye, amelyben csak üggyel-bajjal tudjuk szétválasztani az elemeket. Mivel a mi gondolkodásunkban a logikai következetesség - bárminemû engedmény nélkül - kizár mindent, ami nyilvánvalóan ellent mond neki, nem tudunk belehelyezkedni egy olyan gondolkodásmódba, ahol egymás mellett létezik a logika és a prelogika, s azok egyszerre hatnak a lélek mûködésére. A kollektív képzeteinkben még meglévõ prelogikus rész túlságosan erõtlen ahhoz, hogy képesek lennénk egy olyan mentális állapot rekonstruálására, amelyben az uralkodó prelogika nem zárja ki a logikát."7
Ez pontosan ráillik minden költõre. Ezért nem tudta Robert Browning "megmagyarázni" a Sordelló t.
Aztán itt ez a másik szakasz,
ahol Lévy-Bruhl megkisérli gondolatilag
- ez itt a bökkenõ! - megfogalmazni,
hogy mi játszódik le a matabelénk fejében,
ami szerintem tökéletesen ráillik Nerudára, René
Char-ra és Antonin Artaud-ra:
"Értelmi mûködése túlságosan differenciálatlan ahhoz, hogy külön tudná választani a tárgyakról alkotott fogalmakat és képeket, s hogy függetleníteni tudná e fogalmak és képek által kiváltott érzéseket, érzelmeket és szenvedélyeket, vagy az ezek által felidézett fogalmakat és képeket. Pontosan azért, mert a mi értelmi mûködésünk differenciáltabb, továbbá mert funkcióival tisztában vagyunk, képzeletünk megfeszítésével is nehezen tudunk felfogni olyan bonyolultabb állapotokat, amelyekben az érzelmi vagy mozgató elemek szerves alkotórészei a képzeteknek. Valójában e terminus fenntartásához módosítanunk kell a jelentését. Az értelmi mûködésnek a primitívek közt létezõ formáját nem szabad tisztán, vagy szinte tisztán értelmi vagy megismerõ tevékenységként felfogni, hanem sokkal bonyolultabb jelenséget kell látni benne, ahol ami nekünk igazából "reprezentációt" jelent, az számukra összemosódik más, érzelmi vagy mozgató jellegû elemekkel, amelyek árnyalják és átjárják õket, s ez következésképpen a megjelenített tárgyak szempontjából másféle viszonyulást jelez."
Azért érdemes ezt ilyen hosszan idézni, mert minden szava épp arról tanúskodik, ami sokaknak még mindig a költészet "rejtélye". Rejtély, rendben van; de az lényegileg összefügg az ember titkával; tehát nem a felszín rejtélye, ahol ha kellõ érzékenységgel rendelkezünk, könnyen adhat-kaphat az ember.
Még egy utolsó magyarázat: Lévy-Bruhlnak a "mozgató... elemek" kifejezése megfelel - természetesen a költészet tartományában - a verssornak mint mozgató, hangzó, ritmusos nyelvi egységnek, amelyben benne van minden olyan stimulus, melyrõl a költõ úgy érzi (persze, hogy érzi!), hogy egybevág a képpel, ami épp az ingerekkel, az ingerek ben, ingerek ként támad fel benne. (Megint csak A = B.) Minden vers igézés, bármennyire szabadnak és ártatlannak tûnik is, a vers egy megszokott világon kívüli idõnek és térnek a megalkotása, bizonyos elemeknek az érvényesítése. Helyesen látta ezt Robert de Souza: "Hogyan is tûnhetne el teljesen a primtív formákban született festmények, szobrok, táncok és dalok igézõ, valóban mágikus jelentése a modern költészet lelkületébõl?"8 Maga is Marcel Jousse és Jules de Gaultier vallomására hivatkozik, akik megerõsítik, hogy a primitív emberre jellemzõ analógiás irányultságból születõ költészet fogalma megfelel annak az érzelmi és mozgató légkörnek, amit a mindenkori mágia jelent a primtíveknek. G. K. Chesterton is megsejtette ezt a The Trees of Pride címû mûvében: "A költõnek igaza van. A költõnek mindig igaza van. Jaj, õ már a világ kezdete óta itt van, már látta az úton ránk leselkedõ sok csodát és iszonyatot, ami egy-egy cserjésben vagy kõ alatt lapul..."
Most pedig váljunk meg a matabelénktõl, nézzünk inkább szemtõl szembe azzal a poétikai folyamattal, amelynek lappangó titkai egybeesnek a kollektív tudatalattival, és egy rendkívül magas értelmi kultúra egyik formájában nyilvánulnak meg - azért emelem ki ezt a mondatot, mert végérvényesen el akarok távolodni a jó vademberünktõl, és elébe akarok menni annak a vádnak, hogy szerintem a költõ primitív ember. A költõ nem primitív, de olyan valaki, aki felismeri és tiszteletben tartja a primitív formákat; azokat, amelyeket ha jól meggondoljuk, helyesebb volna "elsõdlegesnek" formáknak neveznünk, mert megelõzik a ráció hegemóniáját, s csak késõbb vettettek alá hivalkodó uralmának.
Rövid összefoglaló: azt
állítottuk, hogy az analógiás irányultságtól
- amibõl a kép, a vers születik
- a költõ egy hatékonynak tartott
eszközt
kap. Feltettük a kérdést, hogy vajon miben áll
ez a hatékonyság. A mágus számára az
analógiás irány a valóság meghódításának
az eszköze. A kis viaszfigurába döfött tû megöli
az ellenséget; a sókereszt meg a fejsze lecsendesíti
a vihart.
No és a költõ...?
A következõkben azt fogom bemutatni, hogy a költõ más síkon kívánja folytatni a mágiát; s hogy a látszat ellenére a költõt sokkal nagyratörõbb és hatalmasabb célok vezérlik, mint a mágust.
Elidegenedés és csodálat
A szarvas sötét szellõ... A "mint" (e fogódzónak szánt kis híd, az értelemhez igazított metafora) kihagyásával a költõk semmit sem kockáztatnak; egyszerûen azt az érzést fejezik ki vele, hogy valami ugrás következett be egy létben, egy lét behatolt egy másik létbe, egy másik létformába: részesedést fejez ki. Hiszen amit képekkel képes kifejezni a költõ, az nem más, mint egyéni, elidegenítõ szorongásának a poétikai áttétele. Ezzel az elsõ kérdésünkhöz - Miért a kép a par excellence költõi eszköz? - egy még fontosabb, második kérdés társul: Miért kíván a költõ más dologban létezni, más dolog lenni? A szarvas sötét szellõ; a költõ vágyakozásában az a szarvas lesz, mely elidegenedve önmagától (de közben mindvégig szarvas maradva) átveszi a sötét szellõ lényegét. Most pedig paradox módon mi fordulhatnánk az analógiához, és kijelenthetnénk, hogy a költõnek is (ennek az ontológiai cserekereskedõnek) véghez kell vinnie az azonosság elvének mágikus alkalmazását és más dolognak kell lennie. "... ha egy verébfi jön az ablakom alá, létébe csal és vele csipegetek a fövenyen..."9
De mindkét kérdés megszorítható, amivel eljuthatunk egy lehetséges válaszhoz. Már észrevettük, hogy a költõi tevékenységben olyan késztetés mûködik, ami nem kizárólag "esztétikai" indíttatású, ami nemcsak a lírai eredményre, a versre irányul. Valójában a szorongó költõ számára - és itt most róla beszélünk - minden költemény csalódás, egy többé-kevésbé meghatározott, mélyrõl fakadó vágynak a terméke, egy zaklató és sürgetõ létbeli dadogásnak a kiábrándító eredménye, amelyet csakis a költemény költészete (s nem maga a költemény mint esztétikai termék) tud analógiásan felidézni és rekonstruálni. Idetartozik - az említett létbeli sürgetés költõi kifejezéseként - a kép és az analógia minden más formai fortélya. Látható, hogy a két kérdés egy és ugyanaz, csak korábban az ok és okozat (vagy a cél és eszköz) terminusaira különültek el; a költõ és a költõi képek egyetlen vágyat alkotnak és hordoznak, azt, hogy átugorjanak, berobbanjanak egy másik létbe. Íme az elsõ válasz a metaforának a költészetben látható állandó jelenlétére: a költõ az elidegenedés személyes vágyát bizza a képre, s a kép sajátosságaiból indul ki.
Ám ez a daloló ember a filozófushoz hasonlóan képes a csodálatra. Épp ennek a kifejezésére születik meg eredetileg a költészet, jóllehet a primtívek közt a megismerés egyéb formáival összekeveredve jelenik meg. Ha a vallási érzés ott sarjad, ahol már nincs szó a csodálat (vagy a szinte mindig benne lévõ félelem) kifejezésére, a költészetet az aziránti csodálat teremti meg, amit meg lehet nevezni vagy amire utalni lehet, s a költészet pontosan ezt a néven nevezést tûzi maga elé célnak, aminek nyilvánvaló mágikus-poétikai eredete ma is megtalálható a nyelvben, ebben az ember alkotta, nagy, kollektív költeményben.10
Továbbá eredetét tekintve, a költészet egyben mágia is. Ezért az érdek nélküli csodálathoz a valóság analógiás feltárásának az igénye is társul11. Mégpedig mindannak a feltárása, ami-nem-az-ember, s ami analógiák révén homályos sejtésként mégis felfedhetõ. Ha sikerül megtalálni az analógiát (érvel a poéta-mágus), azzal birtokba vehetõ a tárgy. A hódítás vágya teszi hasonlóvá a mágust és a költõt, s hoz létre kettõjükbõl egyetlen lényt, aki mohón vágyik a védelmet és presztízst jelentõ hatalomra.
Most, hogy már egy teljes kultúra választja el a matabele varázslót Paul Eluard-tól, vajon mi marad nekünk a költészetnek ezekbõl a kezdeti fázisaiból? Megmarad - szûzen, mint amilyen az emberi élet elsõ napja - a csodálkozás képessége. És megmarad a hatalomvágy is, de metafizikai, ontológiai síkra terelve. Itt a líraiság valóságos gyökerét érintjük, hisz az a lét felé vivõ út, a lét megszerzésére irányuló törekvés. Távoli õseitõl ezt az uralmi vágyat örökli a költõ, mégha az már nem a valóság rendjében mûködik is; a mágus ott már legyõzettetett, már csak a költõ maradt meg, e metafizikai mágus, esszenciák felidézõje, aki a lét síkján mind nagyobb mértékben igyekszik meghódítani a valóságot. A költõ minden tárgyban - amit a mágus mint tárgyat kíván birtokolni - a sajátjától eltérõ lényeget lát, s birtokba vételével önmagát gazdagítja ontológiailag. Léte valóban gazdagabb lesz, ha azon túl, hogy szarvas, sikerrel hatol be a sötét szellõbe is.
Az Örökkévalóság ciklus egyik rövid versében Juan Ramón sorai jól mutatják, hogy a költõi értelemben vett esszencia mennyire háttérbe szorítja a tárgyat mint tárgyat felfogó (mágikus) mûveletet:
... Hogy szavam, mit kiejtek,
a tárgy lelke lehessen,
mit lelkem alkotott meg újra. 12
Költõileg vagyis "esszenciájában" "újraalkotva". És akkor a szó - a költõnek ez a zavaró kelléke - annak az esszenciának már nem jelszerû áttétele, hanem mindannak a hordozója, ami végül is maga a tárgy, annak formája, fogalma és legtisztább, legmagasztosabb állapota.
Dal és lét
Ám a költészet dal, dicsõítés. A lét vágya elmosódottan tárul fel egy-egy ünnepet zengõ, lírai kibontású verssorból. Hogy is történhetne ez így, ha nem tudnánk, hogy a költészettel csodálat jár? Csodálat és lelkesedés, és még valami mélyebb dolog is: az a minden költõ által vallott, homályos, de makacs elképzelés, hogy csak a dal révén lehet eljutni a dalba foglalt világ létéhez.
Da stieg ein Baum. O reine Ubersteigung!
O Orpheus sings! O hoher Baum im Ohr!
Itt egy fa nõtt. Ó szûzies sudárság!
Ó, Orpheusz zeng! Ó, faóriás
a fülnek! 13
A diszkurzív megközelítésrõl bölcsen lemondva a dalt zengõ költõ a lényegbe hatol, enged az eredendõen érzelmi természetének, s az analógia felizzított, zeneivé tett lehetõségére ösztönöz, hogy abból lényegek törjenek fel , és hogy az közvetlenül a lét mélyére hatoljon. A szózene katartikus jelenség, melynek révén megszabadul a metafora, a kép (nyíl az, amely a megnevezett lényt veszi célba, és amely ugyanakkor megteszi a visszautat is abból az idõtlen és teretlen kalandból) minden referenciális jelentéstõl 14, hogy tárgyának kizárólag az eszszenciáját hordozza. Ez pedig - szavakkal kimondhatatlan áttétel során - azt feltételezi, hogy ontológiai szinten a kép a tárgya lesz.
Az analógia birodalma ezzel poétikai és "logikai" térfélre osztódott. Az utóbbi terület minden olyan "összefüggést" magában foglal, amit - racionális vagy irracionális analógiás értelmezéssel - az értelem létre tud hozni, az elõbbiben ellenben az analógiák poétikailag, zeneileg meghatározott, kiválasztott és ösztönös módon keletkeznek.
Láthatóan minden költõ mindig is úgy érezte, hogy egy tárgy (egy "téma") megéneklése nem más, mint lényegének a birtokba vétele; és hogy csakis zengedezéssel lehet egy másik dolog felé közelíteni és belehatolni. Az, amit egy fogalom konnotációval és denotációval fogalmaz meg, azt a költészetben a költemény lírai ünnepléssel és kibontással éri el. Egy tárgy megéneklése ("Táncotok most: a narancs" - kiált fel Rilke15) olyan ontológiai minõségekkel való - a költészet által megvalósuló - egyesülés, amelyek nem esnek egybe az emberi tulajdonságokkal, és amelyekhez az elámult felfedezõ, az ember el akar jutni, s amelyek létén osztozni akar a költemény fúziójában, ami összeolvasztja õt a megénekelt tárggyal, átadja neki annak lényét, s gazdagabbá teszi. Hiszen "a másik" valójában mindaz, ami a specifikus emberi állapotot ki tudja egészíteni a tõle idegen lét különbözõ fokozataival.
Ahhoz, hogy valami legyen az ember, vagy hogy - s ne túlozzuk el azt, amit csak a legnagyobb költõknek sikerül elérniük - valaminek a létét megénekelje az ember, ahhoz ismeret kell, az ontológia szintjén pedig, ahol most mozgunk, birtoklás. A "költõi megismerés" kérdésérõl elég sok jeles értelmezés született napjainkban, azt követõen, hogy Edgard Allan Poe néhány prózadarabjából kialakult egy irányzat, amit Rimbaud késõbb túlzó magasságokba emelt, és ami "a szavak alkímiáját" látta a költészetben, egyfajta megismerési módszert, emberi menekülést, amolyan baudelaire-i kiutat: Au delà du possible, au delà du connu!
A lényegre tapint Jacques Maritain, amikor kijelenti, hogy minden költészet megismerés, de nem megismerõ eszköz. E szerint a megkülönböztetés szerint a költõ Picassóval vallhatja, hogy "Én nem keresek, találok." Aki keres, az megrontja a költészetét, mágikus gyûjteménnyé, a megidézés formatárává teszi - mindazzá, ami miatt Rimbaud-ból is kiszakadt a végsõ csend iszonytató jajkiáltása. A fentiekben azt kíséreltem meg bemutatni, hogy a költészet valami mélyebbet rejt magában, mint a puszta megismerés; ha megrekedünk ez utóbbinál, lemondunk a költõi törekvés utolsó lépésérõl, arról, amihez feltétlenül kell ismeret, de az nem az ismeret volta miatt kerül a költeménybe. A megismerésre való törekvésnél - ami csak az alkímiával "megrontott" költõknél fordul elõ - fontosabb az az igyekezet, ami tisztán vagy homályosan minden költõ sajátja: az, hogy mindig több akar lenni. S minthogy ontológiai halmozással lesz több, a birtokba vett létek összegeként ölt testet és jelenik meg az alkotóban a költõi mû .
Tudniillik a lírikust nem érdekli az öncélú megismerés. Ezen a ponton lényegileg tér el sajátos valóságfelfogása a filozófiai-tudományos ismeretszerzéstõl. Az a kijelentés, hogy a költõ meg szokta elõzni a megismerés terén a filozófust, semmi mást nem bizonyít, mint hogy a költõ nem vesztegeti az idejét azzal, hogy bebizonyítsa az ismereteit, és nem is igyekszik ellenõrizni õket. Vajon ez nem mutatja máris, hogy õt nem érdekli az öncélú ismeret? Számára teljesen közömbös, hogy lehet-e bizonyítékot találni az élményeire. Ha egyszer a szarvas sötét szellõ, vajon elégedettebbek leszünk-e, ha elemeire bontjuk a képet, ha sorba állítjuk a különbözõ konnotációit? Ez olyan, mintha az érzelmek világában - ami érintkezik a poétika terével, lévén, hogy közös bennük az alapvetõ irracionalitás - nagyobb lenne a szerelem egy kiadós pszichológiai EKG elvégzése után. Ha hirtelen megtudjuk, hogy az õ szeme tûnõdõ meduza, akkor ugyan miféle bizonyítás növelhetné ennek a költõi ismeretnek a nyilvánvalóságát?
Ha még további bizonyítékra volna szükség, hogy a költõt nem érdekli az öncélú megismerés, érdemes lenne összehasonlítani a haladás költészeti és tudományos fogalmát. A tudomány valamiképpen a haladás akarása, szándék, hogy a hibák helyére az igazság kerüljön, a tudatlanság helyére pedig a tudás. S e tudás minden eleme egymásra épül a tudomány általános megformálásában. A költõ ezzel szemben nem vágyik semmiféle haladásra, hacsak métier mivoltának technikai szempontjából nem. T. S. Eliot már bebizonyította a Hagyomány és egyéniség címû írásában, hogy a költészetre és a mûvészetre vonatkoztatva értelmetlen a haladás eszméje. Brémond apát "poétikája" elõrelépést feltételez Horatius elveihez képest, de nyilvánvaló, hogy ez a haladás valaminek a kritikai értelmezésére vonatkozik és nem arra a bizonyos valamire: a legfrissebb bakelit kapcsolókon ugyanaz az áram halad át, mint a régi, nehéz porcelán elõdein.
Tehát a költõnek nem érdeke az ismeretek bõvitése, a haladás. Elfogadja, amit talál 16, és azt olyan mértékben magasztalja, amilyen mértékben az adott ismeret õt ontológiailag gazdagítja. Az a költõ, aki a megismeréssel létet akar; itt minden hangsúly a második elemen van, a létbeli kielégülésen, amellyel szemben minden részletezõ tudás szertefoszlik és semmivé lesz. A költõ a megismerés révén jut el a léthez; vagy helyesebben, a poétikailag felfogott (létében megragadott) dolog léte kitör az ismeretbõl és beleolvad a rá vágyó létbe. A költõi aktus abszolút formáiban az öncélú ismeret (a megismerõ szubjektum plusz megismert objektum) helyére az esszenciák közvetlen fúziója lép: a költõ mindaz, ami lenni vágyik. (A mûre vetítve: a költõ = saját dala.)
No és a költészet nem mûveli ontológiai síkon a mágikus gyakorlatot? A mágia, mint már említettük, alapvetõan analógiára épülõ világfelfogás, s gyakorlati megnyilvánulásai a valóság leigázását, birtokba vételét célozzák. A költõnk, ez az ontológiai mágus, ugyancsak azért indítja útjára a költészetét (e szent cselekvést, e rituális megidézést) a tõle kimondottan idegen lényegek felé, hogy birtokba vegye õket. A költészet birtoklási vágy, birtoklás. A költõ a létéhez teszi hozzá a megénekelt dolgok lényegét: ebbõl az okból és ezért a célért dalol. A mágusnak a valóságos hatalom iránti vágyát itt ontológiai birtoklási vágy követi. Lenni akar, több lenni, mint egy ember; egyszerre akar lenni az esszencia minden lehetséges lépcsõje, valamennyi létforma, amely magában foglalja a csigát, a fülemülét, a Betelgeusét! "Hogy a szavam legyen / maga a tárgy..."
Így marad fenn - a legmagasabb szinten - a mágia. A költészet nem a dolgokat akarja, hanem a lényegüket. De kivetve magából minden kapcsolatot, ami nem a lényegre irányul, rituálisan mûködik, mint a mágia. Fétisek helyett kulcsszavakat használ; tánc helyett szózenét; rítusok helyett hódító képeket. A költészet korunkban továbbra is él a valóság birtoklásának homályos és parancsoló kínjával, azzal a lycanthrópiával, amely örökre befészkelte magát az ember szívébe, aki sosem fog belenyugodni - ha költõ -, hogy csupán egyetlen ember. Ezért érzi a költõ, hogy gyarapszik a mûvében. Minden költemény gazdagítja a létét. Minden költemény verem, amelybe a belepottyan a valóság egy-egy újabb szilánkja. Mallarmé így határozta meg a költõiséget: divine trasnposition du fait à l'idéal.
A dolgok önmagukban elemezhetetlenek; mindig lesz szubjektum, mely szembenéz a Kozmosszal. Ám a költõ poétikailag átviszi magát a valóság lényegi síkjára; a költemény és az õt tápláló analógiás kép alkotja azt a területet, ahol a dolgok lemondanak a magányról és kitárulkoznak, s ahol van valaki, aki elmondhatja:
mert nem vagyok felnõtt, se költõ, se falevél,
vagyok sebzett pulzus, hogy a túloldalra is átlüktessek 17
Ezért a kép a mindig többrevágyás lírai formája, állandó jelenléte pedig a költészetben azt a hatalmas erõt szabadítja fel, amelyet (akár tudja a költõ, akár nem) a birtoklás metafizikai késztetése teremt meg benne.
SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása