Talán a szerelem, az önfeledtség
Tette, hogy egy kicsit túl messze
mentek,
És a hegyen érte õket
az este.
Lassan megtorpantak volna amúgy
is,
Ha eszükbe jut a sziklás, veszélyes,
Vízmosásos visszaút
a sötétben,
Mikor útjukat állta egy ledõlt,
Dróttal borított fal. Lendületük
Búcsúpillantássá
sûrûsödött,
Amelyet a magasban eltûnõ
Tiltott ösvényre vetettek,
ahol
Ha éjjel kõ moccant, görgeteg
indult -
Nem talp alatt. "Hát jó éjt
neked, erdõ" -
Sóhajtották. De nem. Valami
volt még.
Egy lucfenyõ mögött szarvasünõ
állt,
Karnyújtásra, a fal túloldalán.
Nézték egymást, külön
térfelükön.
Egy fejreállított, kettõbe
szelt
Kõtömb feldolgozása
fátyolozta
Szemét; árnyéka sem
a félelemnek.
Gondolta: ketten veszélytelenek.
Nem sokkal késõbb túltette
magát
A furcsa látványon, egyet
sóhajtott,
S a fal mentén könnyedén
tovatûnt.
"Hát
most
jó éjszakát.
Mi más jöhetne?"
De nem. Horkantás marasztalta õket.
A fenyõ mögött szarvasbika
állt,
Karnyújtásra, a fal túloldalán.
Agancsos bika, vérbõ orrlyukakkal,
Semmiképp sem az elõbbi ünõ.
Félrebiccent fejjel szemlélte
õket,
Csúfolódva, vallatólag:
"Miért nem
Mozdultok már meg? Erõsen
gyanakszom,
Hogy a látszat csal, és ti
nem is éltek."
Kínáló tenyerük
már-már megindult,
Nyúlt volna már, megtörve
a varázst -
Ám a bika tovatûnt könnyedén.
Zárult a kör: négy szempár
látta egymást.
"Most már
tényleg
jó éjszakát." Csak álltak.
Hullám öntötte õket
el, akárha
A föld kéretlenül feltárta
volna
Az irántuk érzett viszontszerelmét.
Ezek a tócsák, bár
erdeiek,
Visszatükrözik a teljes eget;
Virágként fáznak és
lúdbõrözõdnek,
Létük rövid, mint a virágoké,
És nem ér vagy folyó
viszi el õket,
Hanem gyökér, sötétlõ
lomb felé.
A fák, a lomb a feszülõ
rügyekben,
Mely várja, hogy nyári erdõ
lehessen,
Mind, egytõl egyig, jól fontolja
meg,
Mielõtt apránként
felhörpölik
Ezeket a virágos vizeket,
A tegnapi hó maradványait.
Mint hogyha kanállal
Szednél levelet,
S bár telve a zsákok,
Léggömb-szerüek.
Csak zörgök egész nap,
Oly hangosan,
Miként avaron nyúl
Vagy õz rohan.
De hiába ölelném
A levélhegyeket,
Arcomba s a földre
Özönlenek.
És újra meg újra
Fordulni kell,
Amíg tele nem lesz
A csûr - de mivel?
Nincs semmi súlya,
S mert teljesen
Földszínüvé vált,
Nincs színe sem.
Nincs haszna sem.
De növényi anyag,
S aratáskor az ember
Mindent arat.
A harc egy pók hálóját
letarolta,
S egy virág szárát
egy fürj fészke mellett,
De még nem mocskolt be emberi mellet.
A virág lekonyult, kétrét
hajolva.
Sértetlenül tátogott
a fióka.
Egy pillangó, miután nincstelen
lett,
Eltûnt nyugvóhelye felett
kerengett,
Majd mégis leszállt, verdesve,
a csonkra.
Reggelre ökörfarkkórók
között
Felföldi fonálkerék
körözött,
Harmatos küllõkkel, ezüstösen.
Egy golyó: s már szárazon
reszketett.
A pók rohant, fogadni a legyet,
Aztán vissza, mert nem volt senki
sem.
A vödrös-rongyos vén banya
(Lépcsõmosó, õsz
satrafa)
Egykor Abiság volt maga,
Hollywoodi büszke plakát.
Túl sokan buknak ekkorát
-
Hát mi más is várhatna
rád?
Legjobb, ha még ifjan bevégzed.
De ha sokáig kéne élned,
Legyen díszes a temetésed.
Legyél a tõzsde ura, vagy
Ha kell, ülj be egy trónba,
hogy
Ne mondhassák: vén hülye
vagy.
Van, aki tanulni szeret,
Mások csak becsületesek.
Nekik ment, neked is mehet.
Nem élsz meg régi, nagy napokból:
Ha lekerültél a porondról,
Vár a kíméletlen öregkor.
Jól jár, aki elõre
vesz
Barátokat: jobb vége lesz,
Mint egyedül. Szerezz, szerezz!
A parton az emberek
Mind egy irányba néznek.
A homok hátuk megett.
Mindenki a víz fele réved.
A láthatáron idõnként
Végigbiceg egy árboc;
A nedves föld tükörként
Sirályt rendel sirályhoz.
Változhat bár a tájék,
De az igazság ott lehet,
Ahol elhal a parton a tajték -
Ott néznek az emberek.
Nem látnak messzire.
A mélybe hiába merednek.
De volt-e ez, s lehet-e
Korlátja tekinteteknek?
A földet sokáig csak birtokoltuk.
Több, mint száz éve
miénk volt, de még
Mi nem voltunk a népe. A miénk
volt
Massachussetts-ben és Virginiában,
De mi még angolok, gyarmatosítók,
Urai és nem gazdái a földnek,
Az elhagyott birtok alattvalói.
Az önmegtartóztatás
kimerített,
Míg rá nem jöttünk,
hogy saját magunkat
Tartjuk vissza saját lakóhelyünktõl,
S az önfeladásban leltünk
menekvést.
Feltétel nélkül adtuk
át magunkat
(Egy sor háború volt az adományunk)
A nyugatra nyúló, történelem-
Határ- és mûvészet-nélküli
földnek,
Úgy, ahogy volt, ahogyan lenni készült.
A lábam alatt éreztem a rét
hüvösét,
Odafönn a napot;
Eszembe jutottak régi verstöredékek
És dallamok.
A nyílegyenes vízparti égeresen
Sétáltam el.
Az évszak már a virágzás
évszaka volt,
De semmi jel.
A kaszások elõtt elõresiettem
a fûben, -
Már térdig ért;
És láttam, amerre a karcsú
róka pihegve
Jött s visszatért.
Akkor követtem a róka nyomát
És rátaláltam
A rég keresett virágra, a
szirmon elömlõ
Szín bíborában.
Szellõ se fújt, a furakvó
méh se kuszálta
A szirmokat,
Tökéletes nyugalomban állt
egész nap
Az éger alatt.
Az ágakat széthajtva térdepeltem
Számlálva ott,
Hogy az aljnövényzet alatt
hány gyenge bimbó
Sápadozott.
Majd csöndesen hazamentem, azt motyogva,
Hogy jöjjön akár
Az õsz meg a rõt levelek
forgószele, mert
Megvolt a nyár.
IMREH ANDRÁS fordításai