Tudja vagy sem, mesterválasztása (amely a számtalan lehetséges más mester közül, valamilyen vélt vagy válós lelki rokonság és az életmû keltette bizalom okán, éppen a megszólítottat veszi célba, merthiszen mûve s a belõle kirajzolódó énkép elfedi az apa, és a még korábbi elõdök kínálta sorslehetõségeket, s helyettük egy lidércnyomástól megszabadító jövõképet, értelmet létbe vetett hitet kínál cserébe), így vagy úgy, de mindenképpen meghatározza késõbbi sorsát; akár úgy, hogy mérlegre téve a Rilke-féle sorsmeghatározást: "mûvésznek lenni annyit jelent: nem méregetni és nem számlálni; érni, mint a fa, amely nem sürgeti nedveit s tavaszi viharokban vigaszosan áll, nem félve attól, hogy a nyár ezután nem is jöhet el"2, belátja a türelem, a kitartás és cselekvõ sorsalakítás szükségességét, akár úgy, hogy hûtlenül elhagyja a mestert, olykor egy másik kedvéért, s más fajta útra tér. S ha eleinte balga módon azt hitte, hogy csupán a levél megírásához szükségeltetik bátorság, alaposan téved, ugyanis késõbb egyre nyilvánvalóbbá válik a számára, hogy a válasz(ok)ban érkezett tanácsok és bírálatok megfogadásához, a nem feltétlenül sértõ szándékkal írott intelmek elviseléséhez még több erõt, önfegyelmet és fölülemelkedni tudást kell mozgósítania, mint valaha képzelte.
A válasz ugyanis szinte mindig kiszámíthatatlan, ráadásul nem is mindig azt érinti, amit tudni, amiben megbizonyosodni, s ami felõl tájékozódni óhajtott, s némelykor ellentmondó életbölcseletet vagy létesszenciát tartalmaz, mely hol tartós és nyugodt önszemlélésre, hol épp ellenkezõleg, a köldökzsinór vizsgálata helyett a lét fürkészésére ösztökéli. Ezért, ha fenntartás nélkül akarja megfogadni és sorsába szervesíteni az intelmeket, elõbb vagy utóbb összezavarodik, s kénytelen lesz szembesülni azzal, hogy inkább a leírtak szellemével, semmint tartalmával jobb azonosulnia, hiszen azt a "hitfunkciót", mely elviselhetetlen jelenébõl teremt hidat a jövõhöz, úgyis neki kell felépítenie és megerõsítenie. Erre utal Rilke egy másik szentenciája is: "hogy leveleim valóban segítségére vannak, abban sokszor kételkedem. (...) amit mondhatnék az Ön vonzódásáról a kétely iránt, vagy tehetetlenségérõl a külsõ és bensõ élet összehangolása terén, vagy mindarról, ami Önt gyötri - már elmondtam és csak megismételhetem azt a kívánságot, hogy elegendõ türelmet kell találnia önmagában a tûréshez és elegendõ egyszerûséget a hithez (...). És egyébiránt hagyja szabadon folyni az életet. Higyje el nekem: mindenesetre az életnek van igaza"3.
A válaszlevél, nevezzük "mesterlevélnek", bizonyos esetekben meghozza a közvetlen és meghitt kapcsolatot a fiatalember és választott mestere kõzött, másokban pedig ridegen elzárja a további közeledés lehetõségét; mindkét esetre bõséggel találunk példát. A levelezés megindulása és kiterebélyesedése - azoktól az esetektõl eltekintve, amikor a megszólított maga buzdítja a válaszlevelére válaszadással a fiatalembert, vagyis szemérmes módon a kapcsolat fenntartására tesz félreérthetetlen célzást rögtön az elsõ levelében -, egyáltalán nem magától értetõdõ és nem feltétlenül biztos, tudjuk jól, sok-sok véletlenszerû mozzanatnak és tudatos felismerésnek kell együttállnia ahhoz, hogy "valódi" levelezés bontakozzék ki a két fél között. Pusztán azért is, mivel az idõsebb mester részérõl nem oly villámcsapásszerûen történik az azonos érdekeltség és lelki rokonság felismerése, a másik iránti bizalom és vonzalom megnyilvánulása, mint az egymásra rácsodálkozó kamaszok esetében szokott.
A levelezés folytathatósága - melyek okai és indokai inkább csak utólag, a levelek megszaporodtával, a mester egyre felszabadultabb és õszintébb vallomásaiból olvasható ki -, olykor a "mester" bizonyos érdekeltségétõl, magányfeladásra való hajlamától függ, olykor pedig a fiatalember állhatatosságától, attól a szívós és naiv kitartástól, mely tudvalevõleg abból a tévhitbõl táplálkozik, hogy a számára szorongást okozó gondok megoldásának a kulcsa a másiknál van. E naiv tévhitnek, s az olyasfajta feltételezett bölcsességnek vagy "világos látásnak" - mely receptet és gyógyírt nyújthatna a tanácskérõnek, s amely képes a lét szorongató végsõ kérdéseire megfellebbezhetetlen választ adni - az eloszlatását láthatjuk egyfelõl Goethe Moritz Seebeckhez írott levelében: "legöregebb korunkra marad ama kötelességünk teljesítése, hogy az emberit, amibõl sohasem fogyunk ki, legalább a maga furcsaságában elismerjük, s az elmélkedésben nyugodjunk bele azokba a fogyatékosságokba, amelyeknek figyelembevétele nem küszöbölhetõ ki teljesen"4; vagy Marán du Gard egy Pol Gaillard-hoz írott levelében is: "Semmilyen képességem sincs arra, hogy tanácsokat adjak. Harminc éven át dolgoztam, a bizonyosságok után rohangászva, anélkül hogy megtaláltam volna õket. Az `igazságok', melyekhez ragaszkodunk, csak átmenetiek, sohasem teljesen `igazak', és a `tévedések', melyek ellen küzdelmet folytatunk, sohasem egészen `alaptalanok'"5.
Több szempontból sem tanulság
nélkül valók azok a "mester-levelek", melyeket egy pályája
csúcsán lévõ, ismert és elismert (lélektani
szempontból az sem mindegy persze, hogy mikor, kellõ idõben
avagy csak megkésve elismert), a mûveit érintõ
kritikákkal s nem ritkán a kritikusokkal is hadi lábon
álló író ír
egy pályakezdõ irodalmárnak vagy bölcsésznek.
Hát persze hogy nem az, mondják némelyek, s nem is
teljesen indokolatlanul, hiszen a mellõzöttség érzete
és az állandó rivaldafény hiánya miatti
panaszkodás, a jogos vagy vélt sértettség és
az elképesztõ méretû hiúság megnyilvánulása,
az elviselhetetlen önzõség és az életmû
könyvtári polcokon való porosodása okán
támadt indulat, a nagy gonddal festett önportré és
errõl az arcképrõl mások által - természetesen
mindig fogyatékosan vagy rosszul - kiállított bizonyítvánnyal
szembeni berzenkedés, az írás rögeszméje
és a megírt mû szükségszerû retusálásának
kényszerképzete egyszerre és együtt vannak jelen
az ilyesfajta "mester"-levelek többségében. Egyszóval
a Montaigne-féle toronybéli könyvtárból
küldött üzenetek és becses híradások,
némelykor rezignációjukkal, melankóliájukkal,
máskor pedig derûs létszemléletükkel és
ironikus csipkelõdésükkel hatnak.
Igaztalan volna ez a kritika? Nem teljes egészében. Mégis látnunk kell, hogy a válaszlevél megírására hajlandóságot mutató "mester", fogalmazványa papírra vetésének "pillanatában" beleütközik az idõbe, melyrõl tudja, valamiképpen meghatározza jelenvaló létét és jövendõ sorsát, s amely a múlt és jövõ közötti "köztes lét" állapotában cselekvõ erõvé válik, emlékezetébe idézi a múltat megannyi kaleidoszkópszerûen forgó élményével és tapasztalatával egyetemben. A múlt pedig, olyan idõ- és léttartományként elevenedik meg számára, "amitõl szoronganom keli, a velem való lehetõséggel kell kapcsolatban állnia. Ha valami múltbeli szerencsétlenség miatt szorongok, akkor ez nem amiatt van, mert elmúlt, hanem mert megismétlõdhet, vagyis jövõ idejûvé válhat"6, mondja Kierkegaard, s szavaiból nyilvánvalóvá válik, hogy a goethe-i "zajló életen" kívül álló mester azért szorong, mert fél annak a lehetõségétõl, hogy önkéntes számûzetése vagy fölülemelkedettsége ellenére is újfent s halála után is megismétlõdhetnek azok a félreértések, támadások, sérelmek, átmeneti mellõzöttségek, melyek egykoron útján követték, s ezt a lehetõséget szeretné valamiképpen - akár levelei révén is - kiküszöbölni, hiszen tudja, hogy az utókor nem mindig halás, igazságos, elfogulatlan és könyörületes. Ugyanakkor látnunk kell azt is, nem a hiúság, az önzõség, az éntudat, a sértettség és a mellõzöttség foka és együttléte tesz különbséget, vagy teremt azonosságot a késõ öregkori "mester-levelek" között (noha ez sem egészen érdektelen és figyelmen kívül hagyható), hanem például az, vajon mennyire veszik komolyan az írók a csönd méltóságát, "mert egyedül ez beszél még akkor is, amikor már minden kimondatott, s a csönd méltósága az, ami nem elõzi meg a beszédet, mert inkább megakadályozza abban, hogy kezdõdõ beszéd legyen, mivel megvonja tõle azt a jogot és lehetõséget, hogy hirtelen félbeszakadjon"7. Nagyon is jellemzõ egy-egy íróra, mily mértékben tiszteli a csönd méltóságát, amelyet több évtizedes mûépítéssel és gondos sorsalakítással szerzett meg, s amely megóvja attól, hogy a személye és mûvei körül folyó vitában termékenyítõ vagy fékezõ erõként részt vegyen, hogy úgy érezze, valamiféle deus ex machinán aláereszkedve a bírák táborába, görög isten módjára kell igazságot szolgáltatnia a vitatkozó feleknek, ugyanakkor megkíméli a magyarázkodástól, a sárdobálástól és iszapbirkózástól is, hiszen elhagyva a toronybéli könyvtárszoba meghitt nyugalmát, a zajos szóasszókban, az indulatos adok-kapokban méltóságát veszítené.
Egyébként író és életmûve sohasem áll oly messze egymástól, egyik a másikától oly végzetesen elszigetelve, mint abban a pillanatban, amikor az író visszatekint terjedelmes életmûvére, amelytõl az évek során visszavonta személyes jelenlétét, ám az újbóli számvetés során hirtelen "átérzi az ürességet, csakhogy azt hiszi. hogy a mû befejezetlen, ezért még egy kevés munka, a kegyes pillanatok alkalmai lehetõvé teszik számára, s egyedül csak az övére, hogy befejezze",8 s valamiféle végsõ értelemmel telítse azt, amit valójában csakis a halál képes befejezetté és végsõvé tenni. A "pillanat", melyet mindegyre fülön akar csípni, hogy az idõ tartományán rést üssön és kitágítsa a múlandóhoz kötött létét s önmeghatározása. lehetõségeit, , azért oly csábító számára, mert "az örökkévalóság elsõ visszatükrözõdése az idõben, egyben elsõ kísérlete az idõ föltartóztatására",9 és semmit sem akar hevesebben az író, mint a bármely pillanatban esedékes halált egy kevés idõre kitolni. Ez a múltba tekintés egy ördögi kör, mely veszélyes csapdákat tartogat az író számára, hiszen úgy véli, újfent oda kell kölcsönöznie személyét a más megírt mûhöz, amely eltûnt a múlt folyamában, hogy a visszatekintés idején az életmûben érzett ürességet, elveszettséget, a megelevenítettel szembeni kínzó elégedetlenséget és a szorongást keltõ befejezetlenséget valamiképpen felszámolja. A hiányérzet ha nem is az életmû átírására (ami fizikai képtelenség volna, bizonyos szempontból jól példázza ezt az "idõzavarba" került Proust esete is), de folyamatos javítására, gondos kozmetikázására s újabb mûvel történõ kiegészítésére késztetik, vagy éppen arra, hogy újfent kommentárokat, naplófeljegyzéseket, levelekben megfogalmazott újraértelmezéseket fûzzön hozzájuk, melyek a múlt jelenné átalakítása révén az örökkévalót érintik. Ettõl persze nem lesz elevenebb sem a mû, sem az írónak a mûhöz fûzõdõ nagyon is bonyolult kapcsolata, legfeljebb lankadni látszó tevékenységét mozgósítja, mely arra irányul, hogy bizonyos toldozgatásokat és kényszerû felújításokat végezzen a szöveg itt-ott málladozó építményén, akár a megszállott templomépítõ, aki még évtizedekkel a "szent hely" elkészülte után is, ugyanis eredeti állapotában szeretné látni mûvét, melyért életének és alkotó erejének egy nem csekély hányadát adta, hogy a "teremtés" folyamatos jelen idejûsége révén beleírja magát az örökkévalóságba.
Mialatt az író kimondhatatlanul vágyik arra, hogy a kritikusok állandóan és csakis az õ mûveivel foglalkozzanak, felfokozott érzékenységgel és a kölykeit védelmezõ anyatigris elszántságával reagál ténykedésükre, mert az a kényszerképzete támad, hogy a kritika lámpása alá vont mûvén keresztül voltaképpen egész lényében sértették meg, hiszen az elmúlt évtizedek alatt önmagát oldotta szét a mûben, oly mértékben, hogy életmû és személye el- és szétválaszthatatlanok egymástól, kölcsönösen szívják egymásból éltetõ sóikat, ezérthát a legkisebb és ártatlan baki, a mégoly egyértelmû kritikai megállapítás is halálos és megbocsáthatatlan bûnnek számít a szemében. Talán mert egyáltalán nem gondolta végig azt, amirõl Martin du Gard ekképp vall: "egy mûalkotás annyira magányosságunk kifejezése, hogy eltûnõdhetünk azon: az érintkezésnek miféle furcsa szükségessége ösztökéli a mûvészt, hogy napvilágra hozza"10; vagy az európai író kényszerképzetétõl: a mûvé válás paroxizmusától hajtva, úgy véli egyedül életmûve maradandósága és helyes olvasása biztosíthatja énje múlhatatlanságát. Talán azért, mert kedvezõtlen tapasztalatokat szerezve az ítélõ szellem öntörvényûségérõl, a mû értelmezésének és befogadásának nagyon is sokféle eljárásáról, melyek olykor kizárják, máskor kiegészítik egymást, némelykor felületesen karcolják meg a mûvet, máskor viszont hajlamosak a kinyilatkoztatásra, nem hisz semmiféle irodalmi poétika létjogosultságában, egyedül az élmény-esztétikát tartja üdvözítõnek, akár Rilke levélírója: "A mûalkotások határtalanul magányosak és talán a kritika férkõzhet hozzájuk legkevésbé. Csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg õket és lehet igazságos irántuk"11. Holott, s ezt az író is pontosan tudja, a mûbírálat esetén nem történik más, minthogy egy-egy, az övétõl eltérõ olvasat, szemléletmód és hangvétel igyekszik újra vagy másként értelmezni, életre támasztani, vagy a rárakódott ítéletektõl megtisztítani a mûvet, kísérlete közben kipróbálva azt, hányféle "átiratban" képes az eredeti mû megszólalni.
Ember legyen hát a talpán az a kritikus, aki veszi a bátorságot arra, hogy az írót és mûvét egymástól elkülönítve elemezze abban a hiú reményben, képes megfelelni a megbírált elvárásainak. Tudjuk jól, ez a próbálkozás már csak azért is eleve kudarcra van ítélve, mivel az író, aki "nem olvassa sohasem a mûvét, amely számára olvashatatlan, titok, amivel nem foglalkozik"12, olyan elemek, vezérmotívumok, összefüggések és láthatatlan egyberingások feltárását is elvárja kritikusától, a "titkok faggatójától", melyeket vagy ténylegesen elrejtett valaha a mûben, vagy csak az elméjében szunnyadnak leíratlanul, ám azt, hogy vajon nem az utóbbi eset áll-e fent, érintettsége okán bajosan tudná megállapítani. Lélektanilag ugyanaz a helyzet áll fenn, mint a kettõs éntudattal élõ ember, vagy regényhõs esetében, ahhoz, hogy az egyiktõl meg tudjon szabadulni, a másikat is meg kell semmisítenie. A kudarc többnyire csak az író szempontjából tûnik hiábavaló és elvetélt próbálkozásnak; a mû az õ jóváhagyása nélkül is, engedelmeskedik türelmes faggatójának, s gyakorta olyan arculatait, erényeit és gyöngéit is megmutatja, melyekrõl a szerzõnek tudomása sem volt, vagy ha volt is, nem tulajdonított jelentõséget nekik, vagy éppen palástolni igyekezett õket.
*
A "mester"-levelek többnyire olyan fiataloknak íródnak, akik kritikátlanul és feltétel nélküli hódolattal adóznak a "mester" nagysága elõtt, aki, s lett légyen ez a hódolat bármily hízelgõ is számára, igyekszik bizonyos túlzásokat és bosszantó félreértéseket idejében tisztázni a lehetséges párbeszéd nyitányaként; vagy épp ellenkezõleg, olyanoknak szólnak, akik saját ízlésüknél, bölcseleti hajlamuknál és emberi természetüknél fogva inkább csak ürügyként kezelik a vizsgált (élet)mûvet, hogy egy adott kérdésben logikájukat és mûveltségüket csillogtassák, elméncségeiknek szabad terepet találjanak, s az író ilyen esetben, elismerve ugyan kritikusa jogát az általa helyesnek és célra vezetõnek vélt vizsgálódási módszer megválasztására, nyíltan és határozottan ad hangot kétségeinek és aggályainak a sikeres kutatást illetõen. Miként abban az esetben is így tesz, ha azt tapasztalja, hogy a mûvét faggató mindössze egy-két szempontból óhajtja megvilágítani az életmû sajátosságait, anélkül, hogy e töredékes szemlélet veszélyeit és buktatóit látná.13
Ez utóbbi esetre találunk példát Marguerite Yourcenarnál is - összegyûjtött levelei tanúsága szerint, nem volt rest két egyetemistának, Simon Sautier-nek és Anat Barzilaï-Tierelincks-nek, igen hosszadalmas levélben kifejteni a véleményét -, s azt látjuk, hogy az írónõ mindjárt levelei elején tudatosítja mindkét levelezõtársában azt, hol és mely pontokon vannak fenntartásai kritikusi alapállásukkal szemben:
"Elõször olvasva a munkáját, mindenek elõtt azokra a részekre voltam kíváncsi, amelyek a mûvemet érintõ éleslátásról és érzékenységrõl tanúskodnak. Ezért a fõbb kifogások, részletekbeni tévedések s egyfajta zavarosság esszéje tervezetében csak, az újraolvasás során váltak szembetûnõvé a számomra" -
írja kendõzetlen nyíltsággal Sautier-nek.
"Másfelõl, jelleme vagy mûveltsége teszi gyakorta hajlamossá a tévedésre a könyveim értelmezését illetõen. Ön azt mondja, hogy sem nem teológus, sem nem filozófus, s ez hátrányt jelent e könyv bírálatában. Ami azt illeti, úgy tûnik számomra, hogy sokkal inkább befolyásolják önt a filozófiák, mintsem hinné, igen gyakori eset ez Franciaországban, ahol oly sok "nem hívõ" inkább csak ellentéte a " hívõ" kereszténynek, akit megtagadnak" -,
mutat rá az egyetemista lánynak a fiatal kutatók és kritikusok "filozofálási mániájára", melynek igézetében egyfelõl hajlamosak is a túlontúl általános ítéletalkotásokra, másfelõl gyakorta önnön csapdájukba esve, ellentmondásokba keverednek. Eltekintve attól, hogy az értelmezésben valóságosan léteznek nem kellõ körültekintéssel kimondott ítéletek és a jól érzékelhetõ ellentmondások, az írót, aki szentül meg van gyõzõdve írásmódjának egyedül üdvözítõ módjáról, minden esetben visszariasztja és megdöbbenti az a szövegelemzõk részérõl megfogalmazódó igény és szándék, hogy másféleképpen is, vagy sokféleképpen másféle olvasatban próbálják megszólaltatni a mûvét, s ezek a lehetséges olvasatok más irányba terelik a szövegelemzést és az életmû vizsgálatát, miként azt helyesnek tartaná. S noha a tézisíró szemére hányja a filozófiáktól átitatottságát (vagy azért, mert olyan területre tévedt, amely idegensége és érthetetlensége okán meghaladja az író érdeklõdését, s emiatt Jacobival együtt válaszolhatja: "sohasem jutott eszembe, hogy saját vállaimra akarjak állni, azért, hogy szabadabb kitekintésem legyen";14 vagy azért, mert saját "gyengéjét", a filozófia iránti múlhatatlan s bensõséges vonzalmát óhajtja takargatni az elemzõje elõtt), nem egészen ártatlanul és akaratlanul, maga is a bölcselkedés egy fajtájának áldoz, ha másként nem is, épp levele megírása révén. Merthiszen a "mester-levél", számos hasonlóság tanúbizonysága szerint, egy tõrõl fakad azzal a fajta filozófiai levéllel, melyet a felvilágosult gondolkodók, kiváltképpen is Voltaire és Rousseau tett örökérvényûvé és becsessé. Elõször is a másik fél nézeteinek és tézisének az elemzése kiváló alkalmat nyújt az írónak arra, hogy ellenvéleményét, saját nézetrendszerét vitatkozás vagy dialógus formájában fejtse ki, akár úgy, hogy a szemlélet objektuma, az életmû és saját személye között teljesen feloldja a távolságot és a viszályt, s a kettõ szintézisét önmagában teremti meg (semmivel sem ártalmatlanabb cselt vetve a bírálónak, mint amilyet õ vetett korábban, amikor is tézist írt az életmûrõl a szintézis létrehozásának a szándékával, de olyan tézist, "amelybõl a szintézisnek nem kiindulnia kell, hanem amelyben végzõdnie kell"15), akár úgy, hogy a másik nézetében a hibákra való rámutatás révén az alapokat, az eredeti szándékot igyekszik érthetõvé tenni, nemcsak a címzett, de egy feltételezett olvasói kör számára is. Másodszor a másik fél nézeteinek a rekonstruálása a "mester" egykoron elfoglalt álláspontjának a felidézéséhez és ki- vagy helyreigazításához vezet, s eközben a múltfaggatás és a párbeszédre kényszerítettség azt is lehetõvé teszi az író számára, hogy olyan új nézõpontokat vázoljon fel és távlatokat nyisson a mû értelmezhetõsége elõtt, amelyek épp tarthatatlanságuk, vitára. alkalmas voltuk alapján kilendíthetik a mûvet magába zártságából vagy skatulyába rekesztettségébõl.
E Yourcenar-leveleket böngészve, ne tévesszen meg bennünket az az érzésünk, hogy mások helyett kell szégyenkeznünk, ez ugyanis a helyzet félreértésébõl táplálkozik, pontosabban abból a tévhitbõl, hogy ezek a fiatal irodalmárok téziseik elküldésével valósággal sarokba szorították az elhíresült írónõt, aki pusztán csak mesterségét, s mások rokonszenves törekvését komolyan véve kényszerítette önmagát saját válasza megfogalmazására, hiszen "kiszolgáltatottá" vált az életmûvével ki tudja milyen indíttatásból foglalkozó s nem is feltétlenül azonosulni vágyó idegenekkel szemben, noha tudta róluk, aligha másért, mint a tanácskérés, a bizalmas viszonyba kerülés, a párbeszéd kezdeményezés, vagy éppen az elismerésszerzés, a gondolatmenet és ítéletalkotás helyességének visszaigazolása végett küldték el neki kéziratukat. Ugyanis a téziseket átolvasva, valamiféle "belsõ késztetés" hatására maga az írónõ döntött arról, hogy akar-e, s ha igen, milyen megjegyzéseket, kiegészítéseket, módosításokat fûzni a neki nem tetszõ kitételekhez és feltételezésekhez; akár annak az õszinte megvallása árán is, amit Rilke írt Kappus úrnak: "a levélíráshoz a legnélkülönözhetetlenebb eszközökön kívül többre van szükségem; némi csendességre, magányra s egy nem túlságosan kedvetlen órára". A "kiszolgáltatottság" fogalmát nem érdemes abban az értelemben használni, mint amilyet a védtelenség, a dolgokkal szembeni tehetetlen szembenézés, vagy a mások által kellemetlen és függõ helyzetbe hozás esetén szoktunk tulajdonítani neki; sokkal célravezetõbbnek tûnik, ha valamiféle "hivás" -ra kényszerítettség állapotaként értelmezzük.
Az egyik esetben egyfajta "felhívásként", sürgetésként foghatjuk fel, amely a "mesterhez" forduló féltõl érkezik, aki az általa felvetett konkrét kérdéseire, aggályaira vár halaszthatatlan választ, s igényének nyomatékosításával igyekszik kieszközölni valamiféle tanácsot, ellenvetést, vagy bármit, ami megnyugtatja vagy továbbgondolkodásra ösztönzi. A másik esetben "kihívásként" értékelhetjük, ami az ismeretlen beszélgetõtárs által felvetett kérdéseken töprengés közben éri az írót, aki õszintén magába száll, hogy szigorúan faggassa meg önmagát és múltját, s visszatekintve az idõ távolába, a megtett életútra, olykor az olümposzi istenek magaslatából összegzi, inkább magamagának, semmint a másiknak, élettapasztalatait és bõséges tudását. A harmadik esetben "elhívásként" is mély értelmet kap az író válaszadásra kényszerítettsége, hiszen némely esetben joggal érezheti úgy, hogy a kiválasztott szerepe jutott számára, akinek módjában áll, sõt egyenesen kötelessége az isteni tehetséggel megáldott fiatalembert elindítani és eligazítani az útján; gondoljunk csak Barres Jacques Riviere-hez írott leveleire vagy Kosztolányi Weöres Sándornak küldött soraira.
Egyszóval a "kiszolgáltatottság" meghatározással azért is érdemes csínján bánni , merthiszen nem csupán, illetve nem elsõdlegesen az íróra nézve igaz. Az ismert és elismert író valamennyi kritikusának és kutatójának a céltáblája, melyen, attól függõen, hogy ki mennyi tapasztalattal és tehetséggel rendelkezik, némelyek ilyen, mások olyan találatot érnek el; az író jobb híján legfeljebb zohorálhat vagy pamfletet írhat ellenük, vérmérséklete és hajlandósága szerint, ám, s ezt is jól tudja, hivatásával mindez együtt jár. Ellenben az a kritikus vagy kutató, voltaképpen mindegy is, hogy fiatal-e vagy sem, aki valamilyen indíttatásból elküldi bírálatát a "célba vettnek", sokkal inkább kiszolgáltatottá válik, mint az író, mert udvarias gesztusával egyszersmind elismeri a megbírált jogát a viszontbírálatra16, mely megnyilvánulhat olykor úgy is - különösen, ha a megbírált kellõ önismerettel és pallérozott szellemmel rendelkezik -, hogy az író, a pontosan megfogalmazott kifogásokat, a számára elfogadhatatlan kitételeket és a briliáns telitalálatokat, a margóra rótt jegyzetei summázatával küldi vissza, vagy ami a legrosszabb, úgy is, hogy válaszra sem méltatja a feladót.
Yourcenar, ha az egyik esetben habozott is egy ideig, válaszoljon-e vagy sem a neki küldött kéziratra, végül is nem zárkózott el attól, hogy bizonyos erõfeszítéseket tegyen, talán önbecsülésbõl, vagy az irodalom "szentségének" megkérdõjelezhetetlensége okán is, hiszen azon írók táborába tartozik, aki megélve a regény módosulását és önnön hagyományai közül nem is egynek a felfüggesztését, a regényrõl szóló diskurzusok jelentõs változását, fenntartja magának a jogot arra, hogy akár a nem túlságosan hízelgõ "klasszikus", "ódivatú" jelzõvel illetett irodalmi áramlathoz és idejét múltnak tûnõ írói magatartáseszményhez tartozzon, amely az író bizonyos bástyáinak: mondjuk a "háborítatlan meseszövésnek", a "hõsteremtésnek", az "én"-központúságnak, a nyelvi igényességnek és fegyelmezettségnek a védelmét továbbra is és makacsul fontosnak tartja.
"Egy hetet töltöttem munkájának sorról sorra történõ tanulmányozásával, ami, már önmagában is, az irodalmi munkába való elmélyültségemet mutatja, azt a maximumot, melyet képes vagyok magamból nyújtani. Kérem értse meg, hogy ez a lelkiismeretes figyelem egyben dicsérõ értelmezés is...".
A másik esetben pedig, ha hagyta is néhány napig ülepedni magában az olvasott sorokat, a személyes érintettség és a múltból felelevenített emlékek okán, mégiscsak rászánta magát a levélírásra:
"Hagytam a június 19-dikei levelét "ülepedni" egy kicsit, mert senki sem ismeri nálam jobban azt az idõnként megmutatkozó zûrzavart és a véleményeknek azt a kényszerû változtatását - egy író életmûvének olvastán, melybõl néhány könyvet csodáltunk -, abban a témában, melyrõl egy kritikai esszét szándékoztunk írni".
A hetvenen fölül járó írónõ, mintegy érzékeltetni akarta válaszában, a tapasztalat és a belátás nem adatik meg senkinek sem egy bizonyos életkor elõtt, amit lehet persze úgy is értelmezni, hogy madártávlatból kívánta szemlélni mindazt, amit kritikusa mond, mert meggyõzõdése szerint azt, amit õ is csak egy "tisztességes" kort megélve tudott létrehozni, éppannyi év tapasztalatából lehet helyesen megítélni; s lehet persze úgy is, hogy okító szándékkal és féltõ aggódással óvta fiatal rajongóját a túlságosan hamar, megfellebbezhetetlenként és végsõként kimondott ítéletektõl. No persze a "senki sem ismeri nálam jobban" fordulattal, amely egyszerre az önmeghatározásnak és elhatárolódásnak egy fajtája, kiemeli magát a többiek arctalan és összefüggõ tömegébõl, érzékletessé teszi az állandó önreflexióra és a "zajló életen" fölülemelkedni tudásra való hajlandóságát, megteremti a kellõ tiszteletet az értekezés írójában, s ugyanakkor viszontbírálata helyességének és kiérleltségének úgy ad nagyobb nyomatékot s hitelt, hogy személyét kölcsönözi oda fedezetként érveihez, mely eljárással szemben akár komoly aggályaink is támadhatnak.
A közvetlen hangvétel, amely Rilke szavával élve a "sajátvilágba-merülés" és az énszemléletbe zártság állapotából történõ megnyilatkozás, s az elsõ bizonytalan lépéseket tevõhöz való odafordulás, valójában feltételes beszédmódot sejtet, vagyis az együttérzés, az õszinteség, a megbocsátani tudás és biztatás, s ami mindezzel együttjár, a még szorosabb viszony véglegesítése csak és kizárólag abban az esetben lehetséges, ha a "fiatalember" hajlandó belátni a levél további részeiben felsorolt bírálatok érvényességét. Egyébként az írók azért is használják elõszeretettel a közvetlenségnek ezt a formáját, mert ekként kettõs szerepet ölthetnek magukra; az egyik által felidézik az egykori pályakezdõ énjüket (aki az értekezés írójához hasonló gondokkal és kétségekkel küzdött valaha), hogy világosan megmutathassák az évtizedes mesterséggyakorlás mindazon gyötrelmeit és örömeit, buktatóit és emelkedõit, melyek végigkísérték õket a "mesterré válás" rögös útján, s amely feljogosítja õket arra, hogy a másik szerepben, a biblikus korú bírák bölcsességével mondjanak ítéletet a másik és a létezés felett, s pontos látleletet rajzoljanak kételyeikrõl és saját szerepük megítélésérõl. Erre látunk példát Rilke egyik levelében: "ne higyje, hogy az, aki vigasztalni próbálja Önt, fáradság nélkül él az egyszeû és csöndes szavak között, amelyek néha jót tesznek Önnek. Az õ élete is sok törõdéssel és szomorúsággal terhes és messze az Öné mögött marad". A sztoikus szellemi nyugalommal szemlélõdés állapotát, mely túl van ama nemes harc megharcolásának szorongást idézõ és oszlató küzdelmein, a választott sors beteljesítésének akarásán és igazolásán, talán Schelling határozta meg a legegyértelmûbben egyik híres filozófiai levelében: "Ha a küzdelem színjátékának az a rendeltetése, hogy az embert saját önhatatmának csúcspontján mutassa be, akkor ... a nyugalom csöndes szemlélete az embert az élet csúcspontjain ábrázolja. Az ember átadja magát az ifjú világnak, hogy az életre és a létezésre vonatkozó éhségét csillapítsa. Létezés, létezés! így szól benne egy hang; az ember inkább szeretne a világ karjaiba, mint a halál karjaiba zuhanni".17
Mindkét Yourcenar-levél esetben annak tehetünk a tanúi, hogy az írónõ a já tanítómesterek alaposságával, pontokba szedte ellenvetéseit (a kézirat felépítettségének logikáját követve, még ha e "logikában" épp a logikátlanságot: a szemmel látható törést vagy félresiklást, hiátust vagy megtorpanást tartja is a tévedések egyik legfõbb okának), s e támpontok segítségével mutatott rá bizonyos figyelmetlenségekrõl árulkodó következetlenségekre; a helytelen szóhasználatból vagy fogalomértelmezésbõl eredõ melléfogásokra; valamelyik kor, személyiség, mû, eszme ismeretének hiányában gyökerezõ félrehallásokra. E továbbgondolkodásra és a leírtak újbóli megfontolására serkentõ tévedéslajtsrom mellett, engesztelésként vagy bátorításként, csokorba gyûjtötte egyetértõ és elismerõ szavait is, amelyek az útbaigazítás és javításokra ösztönzés természete folytán a véleménynyilvánítás kisebbik hányadát alkotják csupán, de Yourcenar elsõdleges célja nem is a feltétlen dicséret, nem az álságosan megbocsátó felmentés, hanem a bírálaton való elmerengésre késztetés volt.
*
A hangvételben és az írói hozzáállásban (mármint ami az õszinteséget, a szándékot, a szerkesztettséget, az elmélyülés fokát illeti), feltûnõ különbséget láthatunk a hivatásos kritikusoknak szánt levelek és a "fiatalok" számára megvilágító célzattal írott, más szóval a nem kellõen átgondolt gondolatok újragondolására ösztökélõ levelek között. Nyilvánvalónak tûnhet a feltûnõ eltérés oka; senki sem hiheti ugyanis komolyan, hogy Yourcenar, a mégoly határozott ellenvéleményei formálásra és az elhangzott kritikusi kifogásokkal szemben támadt érvi felsorakoztatására való jogát fenntartva, oly vehemens kioktatásra, fölényes hangvételre és bántó ironizálásra bátorkodik egy kritikussal szemben, mint teszi azt a két egyetemistának szóló levelében; egészen más ugyanis a kritikusokkal és a fiatal értelmezõivel kiatakított beszédhelyzete, miként odafordulásának indítéka is.
A kritika kritikája részben a hivatásos kritikus ítéletének véglegességét és "végsõként", vagy kizárólagos érvényûként értelmezését igyekszik célba venni, hogy néhány, szubjektivitása ellenére is figyelemre méltó szempont nyilvánosságra hozatalával (ami egy levél esetében nem jelent azonnal nagy nyilvánosság elõtti megjelenést is), másféle lehetséges ítéletek meghozatalának is esétyt adjon; illetve, hogy rámutasson a csak második, vagy sokadik olvasat után feltárulkozó jelentésrétegek és rejtett szimbólumok, szándékok, magánmitológiai elemek jelenlétére, számba vételük és mérlegre tételük szükségességére. A tézisét vagy sajátos olvasatát megfogalmazó "fiatatembernek" szóló kritika viszont - amely terjedelmében és részletességében gyakorta meghaladja egy kritikusnak szánt "köszönõ levélét" -, abból a nem is alaptalan feltételezésbõl és valóságos tapasztalatból indul ki, hogy néhány évnyi figyelmes olvasás, türelmes mesterséggyakorlás és tudatos elméleti felkészülés nyomán, a tézisíró másképp látja mind saját magát, mind a korábban szemlélõdése tárgyává tett mûvet, ezért tartja szükségesnek részletekbe menõen és élesebben megvilágítva megmutatni azokat a rosszul választott kiindulási pontokat vagy szembeötlõ tévedéseket, amelyeket újra átgondolva és kiigazítva, egészen másfajta következtetésekhez jut el a bíráló az életmû értelmezésének újfent nekiveselkedve. A kifogások és nyomós érvek csokorba szedése után , mintegy azzal a jól esõ érzéssel sóhajt fel Yourcenar, hogy sikerült a másik felet meggyõznie és önmagát is megnyugtatnia, ezért is mondhatja: "e levélnek meg kellett íródnia".
Mielõtt e kétféle magatartás miatt túl gyorsan és elhamarkodottan alkotnánk ítéletet az írónõ felett, nem árt hangsúlyozni, hogy nem jellemgyöngeséget kell feltételeznünk ennek az eltérésnek a hátterében. Yourcenar becsületére legyen mondva, bizonyos udvariassági formulákat és érintkezési szabályokat megtartva, a kritikusok, alkotótársak, barátok s filmrendezõk melléfogásai olvastán támadt szellemes és lakonikus megjegyzéseit sosem hallgatja el, legfeljebb az általános alany használatával, vagy egy sajátos modoros-affektív, mûvészi érzékenységtõl és felnagyított éntudattól átitatott hangnem mögé bújva, ellégiesíti a kemény kritika súlyát. Íme néhány példa erre:
"Meglepõdve állapítottam meg, hogy oly sok más, nagyon jóindulatú kritika között, szinte egy sem akadt, mely a társadalmi kérdést érintette. Azt hiszem az emberek többsége, irodalmi körökben, egyáltalán nem törõdik már ezzel...".18 "Az eszmék és vélemények kifejezésében nyilvánvalóan nem egy nyelvet beszélünk. Agyafúrt okoskodásai a Hadriánus emlékezéseinek megfilmesítése érdekében teljes mértékben figyelmen kívül hagyják érveimet - melyeket azért adtam tudtára, hogy hozzá se kezdjen munkájához -, s egyáltalán nem érintik a lényeget"19.
"Eltöprengek azon, vajon nem feledjük-e a kelleténél is jobban, hogy az Akadémia csupán csak egy klub, s azt választ tagjai közé, akit akar, nem pedig az élõk számára fenntartott Pantheon, vagy egyfajta `Hírnév Csarnok', melybe mindenki saját érdeme alapján kerül".20
Igaz, ezzel szemben a fiataloknak írott leveleiben kíméletlen kegyetlenséggel mutat hibáik forrására és pontos helyére, s kertelés nélkül mondja meg lesújtó véleményét, egyetlen pillanatig sem hagyva kétséget bennük afelõl, hogy részben vagy teljes egészében újra kell gondolniuk értekezésük kiindulási pontját és gondolatmenetüket.
"Nem tudom, bemutatta-e már értekezését, avagy sem, ha még nem, jegyzeteim segítenek elkerülni számos hibát; ha viszont igen, könnyen elõfordulhat, hogy soha többé nem gondol e munkára. De, ha soha sem ír egyetlen sort sem rólam, úgy tûnik nekem, fontos, hogy egy nap rászánja magát értekezése újragondolására, legyen az holnap, vagy akár tíz év múlva is. Egy efféle munka, mint amit felmutatott, nem marad eleven másként, csak ha egy fejlõdési fokozat, s valami más dologhoz vezet (olykor, bocsásson meg a szavakkal való akaratlan játszadozásért), a saját ellentételéhez".
Kettõs szájjal beszélés volna ez az írónõ részérõl, aminek azt az egyszerû magyarázatát adhatnánk, hogy Yourcenar nem tartotta ésszerûnek kockára tenni a nehezen megszerzett írói megbecsülését és mûvei többnyire kedvezõ fogadtatását egy-két befolyásos kritikus ítéletének bírálata révén, s ehelyett jobbnak látta az ízlésükben, ítéletalkotásukban és értékszemléletükben kiforratlan "csikókon" elverni a port? Kézen fekvõnek tûnhetne ez a fehételezés is, valójában mégsem errõl van szó. A tévedések kiigazítása, a szigorú feddések és személyes tanácsadás szándéka mellett, nyilvánvalóan másfajta nyomós indítékoknak is munkálkodniuk kellett Yourcenarban, ha hajlandónak mutatkozott egy egy hosszú levélben kimerítõ bírálatot mondani olyan értekezésrõl, melyek akár az egyes mûveit, akár életmûve egészét illetõen, az elemzésnek nem érték el azt a mélységét, a megértésnek nem mutatták azt a fokát, amelyet a szerzõ okkal-joggal elvárhatott volna, s el is várt kutatóitól.
Azt kell hinnünk, hogy Yourcenart, élete alkonyán is ugyanaz az illúzió élteti, amelyrõl egy helyütt Kierkegaard beszél: "a fiatalok a remény illúziójával rendelkeznek, az öregeké pedig az emlékezet illúziója, (...) A remény illúziója természetesen nem gyötri az öreget, ezzel szemben többek között annak a különös képzetnek a rabja, hogy valamilyen feltételezett, illúziótlan magaslatról tekinthet le a fiatalság illúziójára. A fiatalember illúziók fogságában él, az élettõl és magától rendkívüli dolgot remél; kárpótlásul az öregebbek illúziói olyanok, hogy a fiatalságukra emlékeztetik õket"21 -; ezt a levelekben felbukkanó múltra hivatkozás, a fiatalkori reményekre és csalódásokra utalás, a hajdani könyvtármélyi búvárlásokra és szellemi tornamutatványokra emlékezés egész sora teszi szemléletessé az olvasó számára. Elegendõ csak a Sautier-nek írott levél ama részleteire utalni, melyben a fiatalon, mindössze huszonkét évesen papírra vetett, s utóbb közepes színvonalúnak minõsített Pindaroszá nak keletkezésére hivatkozik Yourcenar; vagy amelyikben a tézisíró szemére veti, hogy figyelmen kívül hagyta, illetve nem a súlyának megfelelõen vizsgálta az öregség témáját, melyet egyébként számtalan idõs ember portréján keresztül igyekezett kibontani.
Az írónõ, aki egyfajta "illúziótlan magaslatról" tekintett le mindkét elemzõjére, némi joggal vélhette úgy, hogy a tévedések természete és gyakorisága eleve lehetetlenné teszi egy levél keretében a mindenre kiterjedõ bírálatot, s egyébként is ezt a sorról-sorra való szövegelemzést és forráskutatást sokkal inkább attól a személytõl várná el, aki a szövegeit óhajtja faggatni, semmint önmagától.
"Egy kézirat margóján lehetetlenség egy olyan fajta párbeszédre vállalkozni mint amilyenre én itt megkísérlek, anélkül, hogy megpróbálnánk elképzelni azt az írásmódot, mely az ismeretlen beszélgetõtársat áthatja, és amelybõl a megállapított tévedések is fakadnak. Ez a fajta távdiagnózis nyilvánvalóan abból a fajtából való, melyre egyetlen orvos sem vállalkozna".
Ám annak ellenére is enged a kommentárírás "illúziójának", hogy épp maga jelentette ki e vállalkozás képtelenségét, merthiszen az illúziótlan szemlélõdés és ítélkezés csábító "illúziója" felértékeli a kész mûrõl szóló utólagos vallomások és okfejtések szerepét, ezért aztán azt sem bánja, hogy alá kell ereszkednie az olümposzi magaslatról és a mesterséggyakorlás során szerzett tapasztalatok birtokában, a feltételezett kritikusi szerep álarcát öltve látja el széljegyzetekkel az értekezéseket, mintha szándékosan óhajtaná megnehezíteni a különbségtételt az írói álarcok és hõsei révén magára öltött maszkok között. Az ideiglenes "szerepcsere" óhatatlanul is fontos dolgokról árulkodik; nevezetesen arról, hogy az író e látszólag kényszerû, ám nagyon is kedvére való szerepjáték folytán rámutathat arra, milyen alapállásból és milyen szempontokat figyelembe véve közelítene az adott szöveghez, ha a kritikus helyében volna. Ez a szerepvállalás - melyrõl semmiképp sem mondható el tehát, hogy szándéka ellenére történt volna --, az álarccserét követõ átalakulás sajátos természete révén, a feltételes módot azonnal jelenidejûvé is avatja, s e szerepcsere okozta izgalom és felelõsség okán (melynek tétje az életmû kevéssé vagy rosszul megvilágított mélységeinek a feltárása), az író szinte belelovalja magát a kritikus szerepébe, s kívülrõl vagy felülrõl szemléli önmagát, eközben bonyolult tükörjátékon keresztül igyekszik írói énjének és mûvének lényegét meghatározni, ha nem is tûnik mindig elfogulatlan és érzéketlen bírának a saját mûvérõl folyó perben. Elfogultságának az oka persze aligha keresendõ másban, minthogy Yourcenar nem kíván põrére vetkezni az olvasó-bíráló elõtt, mivel egyetlen pillanatra sem szeretne valamilyen álarc nélkül maradni, ami arról tanúskodik, hogy a számtalan "álarcos-vallomás" ellenére sem akar Rousseau-féle önvallomást írni, s a bölcseletet érintõ kísérletei alanya sem közvetlenül önmaga, mint ahogy ezt látjuk Montaigne esetében. Így aztán a legfõbb "illúzió", melyet Yourcenar körömszakadtáig védelmez, nem más, minthogy az olümposzi istenek álarca mögé bújva, létének kikezdhetetlen egységét, az élet és mû "életmûbe" oldottságát és szétválaszthatatlanságát védelmezheti mindörökre, kizárva annak a lehetõségét, hogy bárki is az írói-énen keresztül vizsgálja, elemezze az egyes mûveket és az álarcos-hõsöket.
"Túlságosan hamar felejt, vagy talán nem vetett még kellõképpen számot azzal, hogy gondolkodásom alapjai és összhangzói indulásomtól fogva a görög bölcseletben gyökereznek..."
Az idõskori illúziók természetén eltöprengve, nem szükséges túlontúl hamar pártot ütni az írók mellett, s azt a gesztusukat, hogy hajlandóak levelet írni egy-egy fiatal kutatónak, rögtön a fiatalok gondolkodása és szemlélete iránti nyitottsággal, kitüntetõ és szívet melengetõ érdeklõdéssel, vagy a párbeszéd nagyvonalú elfogadásával magyarázni, bármennyire is szeretné olykor ekként feltüntetni a dolgot az írók többsége. Jobban tesszük, ha e szerepvállalás hátterében egy idõben felismert lehetõség tudatos kiaknázására való törekvést fedezünk föl, amely Yourcenart is vezérli e nem mindennapi játszmában. Az írónõ ugyanis, a fiatal kritikusok mûhöz közelítésében (bizonyos elõfeltevésekhez és párhuzamokhoz ragaszkodásukban), felkészültségük fokában és fogalomhasználatukban, mely mindig is hagy maga után kívánni valót, nem pusztán az értekezésírók valóságos vagy felnagyított hiányosságaira mutat rá. Nem, nem éri be ennyivel, ennél is tovább megy, s egy váratlan oldalvágással általában a mûveit érintõ kritikák tévedéseire és gyöngéire utal, mert azt feltételezi, hogy a fiatalok az éppen divatos kritikai módszerek és filozófiai eszmék uszályába szegõdve mondják a számára elfogadhatatlan ítéletüket. Jourcenar a dolgozatokban "kipécézett" lapsusokon keresztül eleveníti föl a kritikusok kedvelt vesszõparipáit, fenntartásaikat és vádpontjaikat, melyekkel a személyét és mûveit szeretik illetni, hogy jobb híján legalább egy ilyen levél keretében hatástalanítsa, semmisítse meg vagy tegye nevetségessé õket:
"Minden bizonnyal jó oka van azt gondolni, hogy nem vagyok `nyugodt', a szónak abban az értelmében, ahogy az egy párizsi kritikus értelmezésében elhangzott. De viselkedésem nyugodt, vagy legalábbis igyekszem, hogy az legyen, a fegyelmezettség révén".22
Más esetben pedig a befejezetlenség okozta szorongás okán, amely mûve megoldatlansága és a megoldhatatlanság dilemmáját mélyíti el benne, olyan esztétikai okfejtésekbe bocsátkozik, melyek kifejtettséget igényelnek a részérõl, ám épp lakonikussága miatt növelik a zûrzavart, vagy a félreérthetõségek számát, vagy alig is mutatnak túl bizonyos jól ismert poétikai elveken:
"És az utolsó sor (melyet az olvasók szinte mindig figyelmen kívül hagynak) jelzi annak, aki tud olvasni, hogy egyetlen befejezés sem szükségképpen befejezettség".
Mindenesetre az az illúzió, hogy a múlt nem veszett el végérvényesen számára, hiszen az emlékezés révén visszaperelhetõ és a felidézett a jövõ szolgálatába állítható - még ha gyakran a valóságostól eltérõ módon fûzi is fel az egyes emlékeket, s kiigazítja a köztük elhomályosult vagy zûrzavarosnak s megoldatlannak látszó viszonyt, és eközben folyamatossá teszi az egymásutániságok pillanatait -, kísértésbe ejti az írónõt, mert úgy érzi, újra visszatérhet az egyes vitatott pontokhoz, hogy megmagyarázza, értelmezze és újraértelmezze õket, s ugyanakkor más megvilágításba helyezze mindazt, ami valamilyen oknál fogva félreértésre adott okot kritikusainak, vagy azért, mert az írás során eredetileg sem kapott elegendõ fényt, vagy azért, mert az elemzõk kutatólámpásaikkal elsiklottak felette és árnyékban hagyták.
"Az európai, vagy ha jobban tetszik, a mediterrán szellem számára, a Valóságos, így nagybetûvel, mindig a Képzeletbelivel volt szembeállítva, ám a képzeletbeli sohasem képezte túlnyomó részét a valóságosnak, melyet mégiscsak azóta észlelünk, hogy a vallások, eszmeváltozások és politikai vélemények összehasonlító tanulmányozását végezzük".
A címzetteknek szóló üzenet, akárcsak a palackba zárt segélykérés, mely a tengeren hánykolódva vár arra, hogy eljusson valakihez, akit mozgósíthat, túlmutat érvényességi körén és az irodalmárok és életmûkutatók egész táborának szól. Egyébként ezt a gyanúnkat erõsíti meg az a tény is, hogy Yourcenar maga sem égette el ezeket a leveleket, noha több száz másikat dobott oda a lángoknak martalékul, s a hagyatékban válogatók is fontosnak vélték közölni õket. Bár Yourcenar maga is tudja, hogy az utókor nem mindig hálás, mégis talán azért vállalkozott ilyesfajta levelek megírására, mert cseppet sem elítélendõ módon úgy vélte, hogy a felnövekvõ "újak" emlékezetében és szakdolgozataikban való jelenléte biztosíthatja számára a túl- és továbbélés egyfajta esélyét. Ezt felismerve, s a saját jól felfogott érdekében igyekezett befolyásolni a kutatások és elemzések irányát, menetét, kimenetelét, s eközben az értelmezés hangsúlyait idõnként olyan pontokra helyezte, amelyekrõl nem állíthatjuk bizton, hogy valóban ott is vannak, és hogy valóban azok is volnának a mû kulcspontjai. Mindenesetre Yourcenar volt annyira bölcs és tapasztalt író, hogy miután katalogizálta a szakdolgozatokban feltárt tévedéseket, és szépen logikai rendbe állította saját ellenérveit, a meggyõzõ - vagy idõnként csak annak tûnõ - érvelésével szemben tiltakozók vitorlájából úgy fogja ki a szelet, hogy efféle megjegyzéssel tántorítja el õket a további vitától:
"Minden bizonnyal azt mondja majd, hogy <mindez csak értelmezés dolga>. S egy bizonyos pontig igaza is van. Jó néhány értelmezés, akár a szerzõ sajátjától nagyon is eltérõ, rendkívül hasznos lehet, sõt, még igaz is...".