Noha Kerouac a The Town and the City vel, a New England-i gyermekkoráról szóló, meglehetõsen hosszú regénnyel valamennyire felhívta magára a figyelmet, igazi hírnevet csak a hatévi visszautasítás után, 1957-ben megjelent Úton nal szerzett. Zokon vette a megkésett elismerést, és neheztelt a kritikusokra, akik munkáját mint a beat hóbort részét utasították el. Kerouac, aki szíve mélyén romantikus amerikai volt - favágó énekmondónak tartotta magát - egyre szkeptikusabb lett beat szerzõtársaival, Allen Ginsberggel és William S. Burroughs-szal szemben. Naplójában gyakran kritizálta cinizmusukat, és hogy nem elég hazafiasak.
Kerouac további tizenkét
regényt írt, de egyik sem hozott olyan sikert számára,
mint az
Úton
. 1969-ben, alkoholfogyasztással összefüggõ
okok következ-
tében halt meg, a floridai St.
Petersburgh egyik kórházában. Kerouac naplóit,
amelyek száma meghaladja a kétszáz
kötetet, egy páncélszekrényben õrizték
a Massachusetts állambeli Lowellben, és özvegyének
utasítása szerint haláláig nem voltak hozzáférhetõek.
Az özvegy 1990-ben hunyt el.
Douglas Brinkley
1948. január 1. Queens, New York. Ma teljesen elolvastam a regényemet [The Town and the City]. Majdnem kész. Mit gondolok róla? Saját magam summázata, amennyire ez írott szóval lehetséges, és azt gondolom róla, amit magamról gondolok! - egyik nap jókedvû és szeretetteljes, és zord az undortól másnap.
2500 szót írtam, amíg
félbe nem szakított Allen Ginsberg látogatása,
aki azért jött át hajnali négykor, hogy elmondja,
megõrül, de ha majd egyszer meggyógyul, úgy fog
kommunikálni az emberekkel, mint még soha senki
- tökéletesen, gyöngéden,
természetesen. Elmondta rémületét, és
úgy látszott, már-már rohamot kap ott, nálam.
Amikor megnyugodott, felolvastam neki a regényembõl, és
õ sokatmondóan kijelentette, hogy "nagyobb, mint Melville,
bizonyos értelemben - a nagy amerikai regény". Egy szavát
sem hittem el. Egyszer majd leveszem az álarcomat, és mesélek
Allen Ginsbergrõl, hogy milyen is "élõben". Azt hiszem,
olyan, mint mindenki más, és ez teljesen kikészíti.
Hogy segítsek valakinek, aki az egyik pillanatban szörnyeteg,
a másikban isten akar lenni?
1948. április 17. N. Y.-ba mentem, egész este egy lánnyal vitatkoztam. Ginsberg megõrült, és könyörgött, hogy üssem meg - ami elõrevetíti a véget, már ami engem illet, mert elég nehéz épelméjûnek maradni, ehhez nem kell az embernek hetente ellátogatnia az elmegyógyintézetbe. Azt akarta tudni, hogy "mi egyebet" akarok az életben csinálni, amiben õ nincs benne. Mondtam neki, hogy tudat alatt tényleg meg akartam ütni, de késõbb még örülni fog, hogy nem tettem.
Én már keresztülmentem mindezeken az õrültségeken, mióta Edie-vel [Edith Parker, Kerouac elsõ felesége] veszekedtünk, és Luciennel [Carr] fára másztunk, de az ilyen Ginsberg-félék azt hiszik, hogy senki sem látta az õ kataklizmaszerû érzelmi vízióikat, és megpróbálják ezeket másokra erõltetni. Hazug és megbízhatatlan nyámnyila alak voltam, amikor úgy tettem, mintha barátjuk volnék - Ginsbergé, Joané [Burroughs], Carré, Burroughsé, vagy akár [David] Kammereré -, miközben észre kellett volna vennem, hogy nem kedveljük egymást, és csak állandóan pofákat vágunk valami gonosz komédiában. Az ember vagy felismeri a korlátait, vagy sohasem lesz igaz ember.
1948. június 2. Vacsora után Allen Ginsberg beugrott, és magával hozta a kézirat maradékát, amirõl azt mondta, hogy "súlyosan és mélyértelmûen" végzõdik. Azt gondolja, gazdag leszek, de aggódik, hogy mit csinálok majd a pénzzel, vagyis nem tudja elképzelni, hogy pénzem van (én sem). Azt hiszi, igazi Miskin vagyok, az ég áldja meg... Most az õrültség elszállt Allenbõl, és ugyanúgy szeretem, mint valaha.
1948. június 3. Kidolgoztam egy bonyolult matematikai képletet, amely megadja, hogy milyen szorgalmasan gépelem és korrigálom a regényemet nap mint nap. Túl nehéz elmagyarázni, de legyen elég annyi, hogy tegnap 0.246-ot csináltam, és mai munkám után a "dobóátlagom" 0.306-ra emelkedett. A lényeg az, hogy úgy kell ütnöm, mint egy bajnoknak, utol kell érnem Ted Williamst, és szinten maradnom vele (õ most 0.392-t dob baseballban). Ha beérem õt, júniusra befejezem a The Town and the City t.
1948. június 17. 'rülten, kínlódva vágyom nõ után esténként... és tovább dolgozom. Látom, kint nõk sétálnak, én meg megbolondulok. Miért van az, hogy az a férfi, aki valami nagyot akar csinálni, magányos és szegény, és nem talál nõt, aki szerelmét és idejét nekiadná? Valaki, mint én, egészséges, érzéki, hajt a vágy minden szép lány után, aki az útjába kerül, és mégsem tud szeretkezni most, fiatalon, a nõk közönyösen parádéznak az ablakom alatt - a francba! ez nincs rendjén! Ettõl keserû leszek, Istenemre!
0.350-es átlaggal mentem ágyba.
1948. július 3. Nagy buli Harlemben Allennél és Russell Durginnél. Három napja jószerivel nem eszem és nem alszom, csak iszom, pislogok és izzadok. Volt ott egy vidám, a húszas éveket idézõ lány, vörös hajú, zaklatott, frigid (mint megtudtam). Három és fél mérföldet gyalogoltam a Második Sugárúti hõségben "modern olasz lakásáig", ahol a padlón feküdtem, és bámultam kifelé egy álomból. Mintha már mindent megéreztem volna korábban. Nyomor volt, és az emberek gyönyörû csúnyasága, és ott volt [Herbert] Huncke, aki azt mondta, hogy találkozott Edie-vel Detroitban, és azt mondta neki, hogy még mindig szeretem. Még mindig szeretem Edie-t? Ifjúkorom feleségét? Ma éjjel azt gondolom, igen. Örömfantáziámban nincs világítótorony, és nincs beat, csak az október reggeli szél, ahogy befúj a konyhaablakon.
1948. augusztus 17. Tegnap meghalt Babe Ruth, és arra gondolok, "Hol van Babe Ruth apja?" Aki a világra hozta ezt a Bunyant. Milyen ember, hol, milyen gondolatai voltak? Senki sem tudja. Ez egy amerikai rejtély.
1948. augusztus 23. Mondtam anyámnak, jobb lenne, ha az egész családdal délre költözne, ahelyett, hogy egész életében cipõgyárakban robotol. Oroszországban az Államért robotolnak, itt a Kiadásokért. Az emberek nap mint nap értelmetlen munkával törik magukat, lehet látni, amint hajnalban ott köhögnek a metróban. Lelküket olyasmikre tékozolják, mint "lakbér", "tisztességes ruha", "gáz és villany", "biztosítás", úgy viselkednek, mint a parasztok, akik épp most jöttek a mezõrõl, és reszketnek, hogy a boltokban csecsebecséket és mütyürkéket vásárolhatnak.
Az életem egy farm lesz, ahol magam termelem meg az ennivalómat. Nem csinálok semmit, csak ülök egy fa alatt, amíg nõnek a növényeim, saját boromat iszom, regényeket írok, hogy nemesítsem a lelkemet, játszom a srácaimmal, és fütyülök a nyomorultakra. Mire észbe kap az ember, mind egy megsemmisítõ háború felé masírozik, amit vezetõik robbantanak ki, csak hogy fenntartsanak valami látszatot. Szarok az oroszokra, szarok az amerikaikra, szarok mindegyikõjükre.
Egy másik regény jár a fejemben - Úton, egyfolytában erre gondolok: két srác autóstoppol Kaliforniában, kutatva valami után, amit nem igazán találnak meg, elvesztik magukat az úton, visszajönnek, valami másban reménykedve.
1948. szeptember 9. Visszautasítás a Macmillantól, elõre nyomtatott kártyán. Egyre magabiztosabb és dühösebb leszek minden alkalommal, amikor valami ilyesmi történik, mert tudom, hogy a The Town and the City a maga esetlen módján nagy könyv. És el fogom adni. Minden elképzelhetõ harcra kész vagyok. Még ha el kell is indulnom, és éheznem kell az úton, nem adom fel az elképzelésemet, hogy megélek ebbõl a könyvbõl: meg vagyok gyõzõdve, hogy az embereknek is tetszeni fog, ha a kiadók és a kritikusok és a szerkesztõk fala végre ledõl. 'k az én ellenségeim, nem az "ismeretlenség" vagy a "szegénység".
1949. január 3.
San Francisco.
A köd-saga (New Yorktól New Orleansig)
N. Y. az alagúton keresztül
New Jerseybe - Allen Ginsberg "jerseyi éjszakája". Vidáman
ülünk a kocsiban, a 49-es Hudson kupé mûszerfalán
doboljuk a ritmust... nyugatnak tartunk. Üldöz valami, ami nem
jut az eszembe. Ahogy száguldunk Neal [Cassady] és én
és Louanne [Henderson] az élet értékérõl
beszélünk. "Merre tartasz, Amerika, fényes kocsiddal
éjszaka?" Ritkán voltam ilyen boldog. Édes volt Louanne
mellett ülni. A hátsó ülésen Al és
Rhoda szeretkezett. Neal éljenezve vezetett, a rádióból
szólt a bebop.
Neal eltévedt Baltimore külvárosában, és egy nevetségesen keskeny erdei aszfaltútra keveredett (rövidíteni akart). "Nem úgy néz ki, mint az 1-es fõút" - mondtam gyászosan. Nagyon vicces megjegyzésnek tûnt. A virginiai Emporia közelében felvettünk egy õrült stopost, aki azt mondta, hogy zsidó (Herbert Diamond), és abból él, hogy országszerte bekopogtat a zsidó házakba, és pénzt kér. "Zsidó vagyok! Adjanak pénzt!" "Milyen jó hecc!" - kiáltotta Neal.
Én vezettem Dél-Karolinában; a táj lapos volt és sötét az éjszakában (csillagfényes utakkal és valami déli unalommal). Az Alabama állambeli Mobile után pletykákat hallgattunk a rádióban New Orleansról és "csajokról, dzsesszrõl és gunbóról", bebop mûsorokat, és vad alvilági dzsesszt, úgyhogy boldogan üvöltöztünk a kocsiban.
"Figyeld az emberek szagát" - mondta Neal egy algiersi benzinkútnál, mielõtt Bill Burroughshoz mentünk volna. Sosem fogom elfelejteni a vad reményekkel terhes pillanatot, a düledezõ utcákat, a pálmafákat, a nagy késõ délutáni felhõket a Mississippi fölött, a sétáló lányokat, a gyerekeket, az illatként érkezõ levegõhullámokat, az emberek és a folyók szagát.
Istent szeretem.
1949. február 1. Kalifornia, Richmondtól Friscóig. (Utazás Friscóba Richmondból egy esõs éjjelen, duzzogás a Hudson hátsó ülésén)
Ah, az utazás gyötrelmei! A hasis lelki hatása. Láttam, hogy Neal - szóval láttam Nealt a volánnál, keményen be volt pörögve és belõve, mániákusan nevetett, mint valamiféle emberi kutya; aztán láttam Allen Ginsberget mint XVII. századi költõt, sötét ruhába öltözve, rembrandti sötétségû égben; aztán magamat mint Slim Gaillardot, fejem kidugom az ablakon, Billie Holiday- szemmel bámulok, és lelkemet felajánlom az egész világnak - nagy, szomorú szempár, mint a kurváké a richmondi sárkunyhó kocsmában. Azt is láttam, hogy mekkora tehetségem van. Hogy Louanne milyen mogorva, és milyen szörnyen gyûlöl. Láttam, hogy milyen érdektelen vagyok a számukra; hogy milyen buták a lányra vonatkozó terveim, és hogy elárultam az összes férfi barátomat.
1949. február 6. Spokane. Portlandból Butte-ba . Két hobo koldus a busz hátsó ülésén éjfélkor azt mondta, hogy The Dallesbe tartanak, ami egy kis földmûves és favágó városka, hogy szerezzenek egy-két dollárt. Részegek.
"Bassza meg, ne dobasson ki bennünket a Hood folyónál."
A Columbia folyó völgyének sötétjében haladtunk, hófúvásban. Szundikáltam egyet, aztán beszélgettem az egyik hobóval. (Azt mondta, hogy régi zsivány volna már, ha J. Edgar Hoover nem tette volna törvényellenessé a lopást. Azt hazudtam neki, hogy egyszer N. Y.-tól Friscóig vezettem egy lopott kocsit.)
A Tonompah vízesésnél ébredtem fel: a több száz láb magas, csuklyás kísértet vizet zúdított hatalmas, jeges homlokáról. Féltem, mert nem láttam, mi van a jégcsuklya mögötti sötétségben, milyen szõrös rémület, milyen éj.
A buszsofõr nekivágott az
õrült hegygerincnek. Aztán északkeletnek, Connellen,
Sprague-en, Cheneyn át (búzamezõk és legelõk,
mint Kelet-Wyo-
mingban), hófúvásban
Spokane-ba.
1949. február 7. Miles City. Montanai látomások. Coeur d'Alene-bõl Miles Citybe. A Coeur d'Alene folyó mentén Cataldóba érkeztünk. A vad hegyek völgyeiben tanyákat láttam. Havas szürkeségben jutottunk fel a magaslatokra, alattunk a szakadékban egy kis kunyhó fénye világított. Két srác majdnem lezuhant, amikor kocsijukkal kikerülték a buszunkat.
Butte-ban csomagmegõrzõbe tettem a táskámat. Egy részeg indián hívott, hogy menjek vele inni, de óvatosan visszautasítottam. Rövid séta a lejtõs utcákon és láttam, hogy Butte-ban mindenki részeg. Vasárnap este volt, és reméltem, hogy a bárok nyitva maradnak, amíg megtömöm magam. Hajnalban zárnak, ha egyáltalán. Bementem egy ódivatú kocsmába, és ittam egy hatalmas sört. Egy másik, leírhatatlan hazárdkocsma: barátságtalan indiánok (feketelábúak) csoportban, vörös whiskyt isznak a budiban; több száz, mindenféle-fajta férfi kártyázik, és egy öreg profi kártyás, aki miatt majd' megszakadt a szívem, mert annyira emlékeztetett az apámra - nagydarab, zöld szemellenzõs, hátsó zsebébõl kilóg a zsebkendõ, markáns, himlõhelyes, angyali arcú (faterral ellentétben) -, és az ilyen férfiak asztmás, fáradságos szomorúságát árasztotta. Nem tudtam levenni róla a szemem. Az Úton egész koncepciója megváltozott, ahogy néztem.
Egy öreg, vágott szemû ember, akit a tiszteletteljes férfiak Johnnak szólítottak, nyugodtan kártyázott hajnalig; 1880 óta kártyázott a köpõcsészés, füstös, whiskys montanai kocsmai éjszakában (a téli texasi marhacsorda-terelések ideje és Sitting Bull napjai óta). Oh, drága apa.
Bigtimber. Láttam, ahogy az öregek
egy régi, roskatag kocsmában (a behavazott préri kellõs
közepén) régi kályhák mellett ücsörögnek
és kártyáznak,
délben.
Közöttük
ült egy húszéves fiú, akinek hiányzott
az egyik karja. Milyen szomorú! - és milyen szép volt,
mert nem tud dolgozni, és örökre az öregekkel kell
ülnie, miközben a haverjai a teheneket legeltetik, és
mulatoznak. De mennyire védi õt Montana. Szerintem a világon
sehol másutt nem volna szép, hogy egy fiatalembernek csak
egy karja van. Sosem fogom elfelejteni azt a
fiút, akirõl látszott,
hogy érzi, otthon van.
Billingsben láttam a három legszebb lányt életemben, komor fiújaikkal valami iskolai menzán ettek. Legyen neked utópikus orgiád, én jobb' szeretnék egyet a montanaiakkal.
1949. február 9. Észak-Dakota. Montanából Minnesotába . Az õrült buszvezetõ majdnem leszaladt az útról egy hirtelen hófúvásban. A havazás a legkevésbé sem zavarta, mindaddig, amíg Dickinsontól egy mérföldnyire a fekete dakotai éjszakában átjárhatatlan hótorlaszokhoz és közlekedési dugóhoz nem érkeztünk, amelyet a Saskatchewan alföldrõl lezúduló sztyeppei szél okozott. Fényeket láttunk, egy csomó birkabõrbe öltözött férfi lapátokkal küszködött, és zûrzavar volt és kemény hideg, óvatos becsléssel is mínusz 25 fok. Egy másik keletnek tartó busz és sok kocsi is elakadt. A torlódás oka egy kis furgon volt, ami játékautomatákat szállított Montanába. A huszonöt év körüli, erõs, vidám seriff vezetésével lelkes fiatalemberek jöttek lapátokkal a kis Dickinsonból, többségük piros baseballsapkát viselt. A fiúk között volt tizennégy éves, sõt tizenkettõ is. Az anyjukra és a feleségükre gondoltam, akik forró kávéval várják õket, mintha a hó miatti közlekedési dugó Dickinsont érintõ vészhelyzet volna. Ez volna az "izolációpárti" Közép-Nyugat? Hol dolgoznának az idejétmúlt gondolkodású keleten az emberek fizetség nélkül valaki másért süvítõ, viharos szélben?
Mi a buszban figyeltünk. Idõnként egy-egy fiú felszállt melegedni. Végül a buszvezetõ - mániákus és jó ember - elhatározta, hogy nekivág. Gázt adott a dízelmotornak, és a nagy busz ide-oda csúszkálva megindult a hófúvásban. Belefaroltunk a furgonba: mintha megütöttük volna a fõnyereményt! Aztán egy vadonatúj 1949-es Fordnak mentünk neki. Bumm! Bumm! Végül, egyórányi küszködés után újra száraz útra jutottunk. A dickinsoni kávéház zsúfolásig volt emberekkel és a péntek esti izgalommal a hófúvás okozta dugó miatt. Bárcsak Észak-Dakotában, Dickinsonban születtem és nevelkedtem volna!
A lapos és napos Minnesotában
eseménytelen volt az utazás. Milyen unalmas újra keleten
lenni: nincs több vad remény, itt minden vágyad ki-
elégül.
1949. február 25. New York. Az a szomorú helyzet a modern amerikai kisvárosokkal, mint például Poughkeepsie, hogy nincs meg bennük a metropolisok ereje, csak a csúf kisszerûség. Gyászos utcák, gyászos életek. Részegek ezrei a kocsmákban. Ebbõl a csõdtömegbõl emelkedik ki egy valóságos Cleophus - a néger, akivel a hétvégén ott találkoztam. Amerika jövõje az olyan feketékben van, mint Cleo... Most már tudom. Az amerikai földbõl feltörõ egyszerûség és nyers erõ fog megmenteni bennünket.
1949. április 17. Várom, hogy Robert Giroux szóljon, mikor kezdhetem a The Town and the City javítását. Kedvem van dolgozni. Tetszik a gondolat, hogy "esténként az irodájában fogunk dolgozni", ahol a kávé kartondobozban áll, ingujjban (jó Arrow-ingben), talán egy korsó whiskyvel, dumálunk, a Harcourt Brace* ablakai mögött az áprilisi és májusi nagyvárosi éjszaka, és izzik az öreg Broadway.
Aztán végre nyomtatásban is megjelenik majd a könyv, nagy fekete kötet, ami jelzi a megírása körüli sötétséget és magányos örömöt.
Végül örülni fogok e világi sikerem lehetõségének.
Közben remek ötleteim születtek a jövendõ hollywoodi karrieremmel kapcsolatban. Például megcsinálhatnám a Nézz vissza, angyal t. És A sötétség mélyén t, és azt is, hogy Út Indiába .
1949. április 23. A múlt héten Billt, Allent és Huncke-ot is letartóztatták és lecsukták - Billt drogozásért, New Orleansban, a többieket rablásért stb. New Yorkban.
Ideje, hogy komolyan nekilássak az Úton nak. Ezer éve elõször, új életet akarok kezdeni.
Az egész család [Kerouac, Kerouac anyja és a húga, Nin és annak férje, Paul] egy éven belül Coloradóba költözik. És két éven belül feleségül veszek egy fiatal lányt. Az a célom, hogy írjak, pénzt keressek és vegyek egy búzatermesztõ tanyát.
Ez a fordulópont, a "fiatalságom" vége, és a férfikor kezdete. Milyen szomorú.
1949. július 4. Denver. Ma volt életem egyik legszomorúbb napja. Elhomályosodott tõle a tekintetem. Reggel kikísértük anyut a vasútállomáshoz, és magunkkal vittük a pelenkás bébit is.* Nagyon meleg volt. Szomorú, üres ünnepi utcák Denver belvárosában, tûzijáték nélkül. A vasútállomáson ide-oda tologattuk a bébi kocsiját a márványpadlón. Kiáltásai összemosódtak az "idõ zúgásával" a kupolában. Anyám bõröndjét beadtam a megõrzõbe, hátha búcsúzóul elsétálnánk egy kocsmába, vagy ilyesmi, de csak szomorúan ültünk. Szegény Paul a Mechanix magazint olvasta. Aztán megjött a vonat. Amikor éjfélkor most ezt írom, anyám valahol Omaha környékén lehet.
Délután Paul, Nin, a bébi és én a Berkeley tónál egy piknikkel próbálkoztunk. De csak szomorúan ültünk a szürke ég alatt, és ízetlen szendvicset ettünk.
Már szürkület óta nagy tömegek várták a Denveri Egyetemi Stadionnál a tûzijátékot, álmos gyerekek, meg minden, de mégis, alighogy fellõtték a rakétákat, ezek a szomorú emberek hazavánszorogtak, mintha ahhoz is túl szomorúak volnának, hogy megnézzék, amire vártak.
1949. augusztus. Sötétségben járok, és senki sem fog segíteni nekem, csak az õrült énem. Szeretnék kommunikálni Dosztojevszkijjel a mennyben, és megkérdezni az öreg Melville-t, hogy még mindig csüggedt-e, és Wolfe-ot, hogy miért hagyta, hogy 38 évesen meghaljon. Nem akarom feladni. Megígérem, hogy sosem adom fel, és kiabálva és nevetve halok meg.
A baseballmeccs Denverben sokkal jobb volt, mint ez a nyomorult filózás. A szomorú megértés lázában messzebbre láttam, mint az ilyesfajta irigységek.
Épp most kísértem ki Bob Giroux-t New York-i gépéhez, és visszasétáltam és stoppoltam az irdatlan síkvidéki szürkületben; porszem a szomorú, vörös föld felszínén. A fények közé érkeztem, a Huszonhetedik és a Welton utca sarkára, a denveri néger negyedben.
Giroux-nál a Central Cityben azt láttam, hogy létem, mint sokat publikáló szerzõ, csak szomorú kaland lesz - nem mintha ezt akarta volna mutatni nekem. Láttam, milyen szomorú volt, és hogy a legjobb és legfõbb dolgok, amiket a "világ" adhat, valójában üresek és lélektelenek; mert végül is õ igazi New York-i, üzletember, harmincöt évesen sikeres, fiatal szerkesztõ. Mondtam neki, hogy nincs "babérkoszorú", vagyis a költõnek nem örömmámor az e világi hírnév, vagy vagyon, sõt még az ünneplés vagy tisztelet sem. ' nagyon helyesen azt mondta, hogy az író csak az írás pillanatában visel "babérkoszorú"-t.
De azon az éjjelen a dicsõségrõl szõtt álmom elsötétült, mert rájöttem, hogy még a legjobb dologban, amit a "fehér világ" nyújtani tud, sincs számomra elég eksztázis, nincs elég élet, vidámság, hecc, zene, nincs elég éjszaka.
Megálltam egy kis kunyhónál, ahol egy férfi papírpohárban forró csilit árult. Vettem egy keveset, és a sötét, rejtélyes utcákon sétálva megettem. Azt kívántam, bárcsak néger volnék, denveri mexikói, vagy akár japcsi, bármi, csak ne a saját "fehér világának" legjavától kiábrándult fehér. (És egész életemben fehér ambícióim voltak!)
Mexikói és néger házak sötét teraszai elõtt haladtam el. Halk hangok hallatszottak, néha elõtûnt valami rejtélyes érzéki lány fekete lába. Egy csoport néger nõ ment el mellettem, és egy fiatalabb különvált az anyányi idõsebbektõl, odajött hozzám, és azt mondta, "Szia, Eddy".
De átkozottul jól tudtam, hogy nem vagyok olyan szerencsés, hogy Eddy lehetnék - valami fehér srác, aki a színes bõrû lányokkal lóg. Én csupán saját magam voltam.
Olyan szomorú voltam - a lila sötétségben kószálva -, azt kívántam, bárcsak cserélhetnék a vidám, igaz szívû, mámoros amerikai négerekkel. Mindez Nealt és Louanne-t juttatta eszembe, akik itt és a környéken nõttek fel. ", hogy vágytam arra, hogy átalakuljak Eddyvé, Neallé, dzsesszzenésszé, négerré, építkezési munkássá, baseballjátékossá, bármivé a vad, sötét, zsivajgó denveri utcákon, bármivé, ami nem én vagyok, ilyen sápadt, szomorú és tompa.
A Huszonharmadik és a Welton utca sarkán baseballmérkõzés folyt a lámpák alatt, amelyek megvilágították a gáztartályt. Micsoda kegyetlen érzés - most a gázgyári kölykök nosztalgiája! Nagy, lelkes tömeg harsogott minden meccs alatt. A furcsa, mindenféle-fajta fiatal hõsök: fehérek, színes bõrûek, mexikóiak, indiánok halálos komolysággal játszottak. 'k csupán mezbe bújt srácok voltak a grundról, nekem egyetemista koromban, a "fehér ambícióimmal" profi sportolónak kellett lennem. Utáltam magam, ha csak rágondoltam. Életemben soha sem voltam elég bátor ahhoz, hogy így játsszam, a környéken lakó családok és a lányok elõtt - nem, nekem egyetemista balfácánnak kellett lennem, és sportcsarnokokban diáklányok elõtt játszanom, és belépnem a diákszövetségbe, és sportöltözetet viselnem Levi's és trikó helyett.
Vannak emberek, akiknek az a sorsuk, hogy mások akarjanak lenni, mint amik, hogy örökké csak vágyakozzanak és vágyakozzanak. Ez az én végzetem. Mit tettem az életemmel, hogy elzártam magamtól az ilyen igazi, fiús, emberi örömöket, miért erõlködöm, hogy "más" legyek?
Most már késõ.
A denveri belváros unalmas utcáin elsétáltam a villamoshoz a Colfax és a Broadway sarkához, ahol a nagy Capitolium épülete áll, kivilágított kupolájával és gyepesített kertjével. Jártam a vaksötét utcákat, és megérkeztem a házhoz, amire teljesen fölöslegesen elköltöttem az 1000 dolláromat, semmire, és ahol a húgom és a sógorom a fehérre csempézett konyhában aggódtak a pénz, a munka, a biztosítás és biztonság meg a hasonlók miatt.
1949. szeptember 21. New York. Dolgoztunk egy kicsit Bob Giroux irodájában, aztán szmokingot vettünk, és elmentünk az Orosz balett elõadására a Metbe. Ez a legkifinomultabb mûvészeti ág - az ember mintha egy furcsa kis halált halna, miután elõször látott balettet. A kék fényben táncoló sok lány olyan, mint valami látomás, mind keletinek tûnnek, vagy orosznak. Bobbal öltözõjében meglátogattuk Leon Danieliant, a nagy táncost. Danielian, a Balett Halálfej Impresszáriója egy széken ült, mint valami öreg John Kingsland. Ott volt Gore Vidal az anyjával. Mindenki csak azt mondja: "Jobban szeretem az anyját, mint Gore-t." Társaságunkban volt John Kelly (mûkereskedõ és Wall Street-i milliomos) és Gore Vidal és Mrs. Vidal, Danielian és a húga, Don Gaynor, aki olyan, mint az angol filmekben a partikon megjelenõ gonosz értelmiségi, és késõbb John Latouche és Burgess Meredith (aki vicces). Ráhajtottam a kis francia ruhatáros lányra, és randiztam vele. Berthynek hívják, nagyszerû! De ma este rájöttem, hogy meg kell változnom - most, hogy ennyire "keresett" lettem, nem fogadhatok el minden ebédmeghívást, és nem beszélgethetek mindenkivel, ahogy eddig tettem puszta örömbõl. Most el kell kezdenem válogatni. Nem szörnyû ez?
Úgy tûnik, rettenetesen naiv vagyok. "Igen, igen" - mondom. "Persze, majd felhívlak!" A tetejébe (szmokingban) megfordulok minden szép lány után, akit csak meglátok, randikat beszélek meg, amik minden mással ütköznek - micsoda káosz. Végül egyszerûen hazamegyek, és egész nap alszom. Azt gondolják, õrült vagyok.
Berthy bomba jó kis párizsi csaj. Párizsban fogunk találkozni. A férje New York-i, de hamarosan elválik tõle; fel akarom falni a kis sötét szemû vonakodásait.
Egyszerre csak egy dolgot.
1949. november 30. Az embereket nem a tények érdeklik, hanem az örömkitörések. Ezért nem képes az egyszerû naturalizmus kifejezni az életet. Kinek kell Dos Passos régi kameraszeme? Mindenki azt akarja, hogy hajrá! Tehát az íróknak is el kell felejtkezniük az apró részletekrõl, és szenvedélyes lelkük hevében lihegve-fújtatva rá kell kapcsolniuk - hajrá!
A regényíróknak racionális emberekrõl kellene írniuk? Trilling Félúton ja? Trilling a legabszurdabb irracionális álarcot öltötte fel, amit valaha is szerencsém volt megfigyelni: miután Ginsberget kirúgták az egyetemrõl, és én belekeveredtem ebbe a kalamajkába, és kizártak a Columbiáról, Trilling - bohózatba illõ módon - nem akart megismerni az utcán, mintha hirtelen leprás lettem volna, és saját magával mint az Értelmiségiek Liberális Felvilágosítójával szemben ésszerû kötelessége volna biztonságos távolságot tartani fertõzõ, gennyezõ sebemtõl. Lelkesen integettem neki az utca végérõl. Gondolataiba merülve elsietett. Végül szembetalálkoztunk egy presszó pultjánál, amely mögött én rendíthetetlenül mosogattam. Nem volt mit tennie; magára erõltetett egy halovány mosolyt, kifizette a kávéját, és sietve megitta. Az ajtónál lökdösõdés volt, így nem tudott elég gyorsan kijutni.
Az ilyen emberektõl nem veszek be semmilyen szart a munkámmal kapcsolatban.
1950. február 18. Tizenkét nap múlva megjelenik a The Town and the City, és aztán a kritikák. Gazdag leszek vagy szegény? Híres vagy elfeledett? Készen állok erre az "egyszerûség filozófiájával" (valami, amiben összefonódik a szegénység filozófiája és a belsõ öröm, ahogy 1947-ben és 1948-ban éreztem).
1950. február 28., kedd. Új terveim márciusra: amint megkapom a pénzt, beiratkozom a tornaklubba a reggeli órákra, és szinte minden hétköznap edzeni fogok. Aztán, feketén iszom a kávét (tejszín és cukor nélkül), húzódzkodom az ajtónál (rossz a fogása, így csak tízet vagy tizenegyet vagy tizenkettõt tudok megcsinálni), és kevesebbet alszom. Meghíztam és ellustultam. Eljött az ideje a cselekvésnek, az új életnek, az igazi életnek. Két hét múlva huszonnyolc éves leszek. Három helyett kétszer eszem naponta. Sokat utazom. Nem ragadok le. Nincs többé szomorúság! Nincs többé metafizikai áhítat! Cselekvés ...lendület ...méltóság... Hajrá! Igaz történeteket kell írni, nem állottakat újratálalni. Az Úton ban többet fogok kifejezni, és kevesebbet feljegyezni.
Hinni kell az életben, hogy elérhessünk valamit. Ezért van az, hogy a szigorú, menetrendszerû, racionális lelkû külügyminisztériumi diplomaták nem tettek semmit az emberiségért. Miért éljünk, ha nem a tökéletességért?
FÜZÉKI ESZTER fordítása