Jancsó Miklós mindig vonzódott
Itáliához, és Itália is érdeklõdött
a magyar rendezõ iránt. Ami emelkedett kezdõmondatnak
esetleg jó, de a valóságtól meglehetõsen
távol esik. A vonzalmak a filmgyártásban sohasem ilyen
vegytisztán jelennek meg. Kialakulásukban nagyon sok a véletlenszerû
mozzanat. Az Itália iránti eltökéltséget
Jancsó Miklós választása jelentette: mesterének
már az
Oldás és kötés
(1963)
idején a moziba járó magyar értelmiségre
(
Kaland,
1960
, Éjszaka,
1961
)
nagy hatást
kifejtõ Michelangelo Antonionit tekintette, neki ítélve
oda az úgynevezett hosszú snitt (beállítás)
felfedezésének pálmáját, mondván,
hogy az
Oldás és kötés
elõtt Hernádi
Gyulával alaposan tanulmányozták
Az éjszaká
t.
A tanulmányozáson természetesen nem valami komoly
analízist kell érteni, hanem hogy megnézték
a filmet, és beszélgettek róla. Jancsó Miklós
egy 1985-ös filmriportban azonban - minthogy saját módszerét
nem kellett már Antonionival legitimálni - a különbséget
is hangsúlyozta: "Vallom, hogy [...] õ találta ki
a hosszú beállításokat, bár azért
másfajtát, mint amit mi csináltunk. ' a naturalisztikus
vagy megemelten realista vágási technikát használta:
hosszan, sokáig mutatta a színészeit. Mindig azt a
trükköt alkalmazta, hogy már bõven vége
volt a jelenetnek, amikor még mindig hagyta, hogy menjen a kamera."
A véletlent Jancsó Miklós és Itália
korai kapcsolatában Nemeskürty István képviselte,
aki a
Csend és kiáltás
után stú-
diója felfedezettjét megpróbálta
nemzetközi pályán is indítani. S ha Nemeskürty
István a Föld bármilyen kicsiny térképét
terítette ki maga elé, azon akkoriban Itáliát
mindig megtalálta. Az õ vonzalmai arra gravitáltak,
hiszen 1963-ban is, amikor a filmszakma forrongott (mikor nem?), széltében
vitatva, hogy a gyártó vállalatnak, a Mafilmnek hány
játékfilmstúdiója legyen, valamint itthon készült
az
Oldás és kötés,
nos Nemeskürty
István ekkor kapott két hónapos ösztöndíjat
Itáliába, amit nem volt bolond visszautasítani. Az
õszt Olaszországban töltötte, s mivel fordításai,
tanulmányai révén itáliai kapcsolatokkal rendelkezett,
azokat alaposan kihasználta. Goffredo Parise, az író
Nemeskürty Istvánt például elvitte egy Federico
Fellini-forgatásra. A mester a
8 és 1/2-
t hozta éppen
tetõ alá.
Nemeskürty István tehát az "olasz vonalat" erõltette. A mû, amiben olasz-magyar koprodukció lehetõségét látta meg, Marcello Venturi kisregénye, az 1963-ban írt és magyarul még abban az évben megjelent Fehér zászló Kefalónia felett volt. Sõt társ-forgatókönyvírót is szuggerált az Olaszországban élõ magyar írónõ, Bruck Edit személyében. Koprodukciós társat keresve a kimondottan olasz érdekeltségû témához Jancsó Miklós Nemeskürty Istvánnal 1967-1968 telén Rómában és Velencében járt. Rómát Nemeskürty István igazi ciceroneként mutatta be a rendezõnek, aki ekkor egyszer s mindenkorra letudta a turisták Örök Városát. Velencéhez kapcsolódott ezzel szemben Jancsó Miklós egyik legfantasztikusabb képi élménye: a lagúnák városára köd szállt le, s az ismert épületek a ködbõl kibontakozva egyszeri elrajzolt arculatukkal, áthangolt tömegükkel és lefesthetetlen színeikkel lepték meg a rendezõt.
A
Fehér zászló Kefalónia
felett
- emlékszem - Nemeskürty Istvánnak szívügye
volt. Bruck Edit forgatókönyvi kísérletét
nekem kellett napok alatt lefordítani, s hogy munkámért
több pénzt kapjak, "lektori jelentést" is írtam,
amelyben azt taglaltam: a téma (a
Csillagosok, katonák
után
vagyunk egy évvel) és Jancsó Miklós, illetve
Jancsó Miklós és a ("katonás") téma
csodálatos filmre ad reményt, mert hiszen a második
világháborúnak nem egy olasz epizódja fog megjelenni,
hanem a mindenkori háborúk veszteseinek sajátos története.
A jól alakuló együttmûködést Jancsó
Miklós - ki más? - rontotta el: a társ-forgatókönyvírónõ
és a rendezõ között, miközben Bruck Edit forgatókönyvét
a Jancsó-Hernádi szerzõpáros gyorsan értékére
leszállítva félretolta és a ma-
gáéval helyettesítette,
kapcsolat szövõdött. Nemeskürty Istvánnak
ekkor már korántsem tetszett saját ötlete.
Igaz, azt a Hernádi-Jancsó
alegység már felperzselte: az érzelmes mozzanatokat
addigi filmjeikben megszokott strukturális elemzésnek vetették
alá, és egyszerûen kisöpörték. Nemeskürty
István, mint egy levelezõ kamasz, írásban akarta
összefoglalni problémáit. Ami meglehetõsen infantilis
megoldásnak látszott, hiszen a stúdióvezetõ
és a rendezõ napi kapcsolatban állt. Az infantilizmus
(és az alkoholizálás) azonban a filmgyár környékén
nem csupán elfogadott, hanem
követendõ
magatartás
volt. Az infantilizmus ("a filmesek komolytalan emberek") sok esetben segített:
védernyõje alatt a filmesek politi-
kailag is többet engedhettek meg maguknak,
mint a rigorózus figyelemmel kísért társadalomtudósok,
a "normális" emberekrõl nem is szólva. Visszatérve
Nemeskürty Istvánra: mivel úgy tudta, hogy egy hétfõi
napon Jancsó Miklós egy hétre Oslóba repül
magyar filmküldöttséggel, levelét a hét
végén fogalmazta meg. Ebben - sok beszédnek egy az
alja - visszautasította a Jancsó-
Hernádi forgatókönyvi
verziót. A levelet hétfõn délelõtt Mészáros
Mártának adta át, hogy olvassa el õ is, s tompítsa
- ha beszél esetleg Oslóval telefonon - a visszautasítás
élét, már csak Márta saját önzõ
érdekében is. A terv jó volt, csak Jancsó Miklós
húzta keresztül, aki a hétfõre virradó
éjjelt az Olimpia bárban töltötte, és a
taxit negyed hét helyett negyed nyolcra rendelte a Rózsa
Ferenc utcai lakás elé. Hiába próbálta
a taxi behozni a késedelmet, Jancsó Miklós látta
felszállni repülõjét, és így már
hétfõn délután kezében volt az ominózus
levél, amelyet a rendezõ elsõ felháborodásában
úgy értékelt, Nemeskürty István nem férfiasan,
face to face akarta közölni vele forgatókönyvi problémáit,
hanem hátsó szándékkal a
szakításról
akart dokumentumot gyártani. Vajon kinek? A viszony rögtön
fagypontra hûlt le. Jancsó Miklós "átigazolt"
az Ujhelyi Szilárd vezette 1. csoportba, és 1968-ban a
Fényes
szelek
et ott forgatta le.
Itália azért nem került le a napirendrõl. Jancsó Miklós, aki a befejezetlenül maradt cannes-i fesztiválon a Csillagosok, katonák kal vett részt, Hernádi Gyulával elõbb Párizsba utazott, majd az általános sztrájk idején taxival Ventimigliába autóztak, hogy idõben elérjék a pesarói fesztivál eseményeit. Pesaro ebben az évben a "lázadó fiatalok fesztiválja" volt. Sándor Iván tudósítása a Filmvilág ban (Lázadó filmesek és lázadó fiatalok. Pesarói helyzetkép) pontosan és pártfogóan számolt be az eseményekrõl. "Nem túlzás azt mondani: Pesaro legfontosabb napirendje a viták-tüntetések-rendõri demonstrációk sorozata volt." Persze ennél fontosabb megjegyzésre is futotta a szerzõ (és a Filmvilág fõszerkesztõje, Hámori Ottó) akkori erejébõl: "megragadtak és elragadtak bennünket a >>körülmények<<. Pontosabban: a körülmények különössége, hiszen egy mozgalom születésének kulisszái mögé láthattunk be. A mai nyugati diákdemonstrációk lélektanát figyelhettük meg, a sztrájkok, tüntetések szervezõdésének valóságos indítékait láthattuk, s a fiatal nyugati értelmiség hangadó köreinek legújabb politikai-filozófiai határrajzolódásait vehettük szemügyre."
A fesztivál egyébként "rendõrautók szirénázása és könnygázbombák" közepette "rendben" lezajlott, és megszülte az új rendezõideált Jean-Luc Godard személyében.
A nevezetes 1968-as pesarói fesztivál egyébként Jancsó Miklós Csillagosok, katonák jánakvetítésével ért véget. Sándor Iván szerint: "A mintegy ezerfõnyi közönség döbbent csodálattal figyelte a filmet." A forró szalonforradalmári hangulatokat alaposan lehûtötte az orosz forradalomnak addig sohasem látott kegyetlen ábrázolása. Utána az olasz fiatalok elõtt nem volt kétséges, hogy a francia rendezõ vitafilmje ( Hímnem-nõnem, 1966) jó eszköz, a Jancsó-film azonban alkotás.
1969 sem múlt el itáliai terv nélkül, bár ekkor a Sirokkó révén Jancsó Miklós mintha Franciaország iránt mutatott volna több elkötelezettséget. Fodor András naplója, mely Jancsó Miklósra és Hernádi Gyulára vonatkozó adatok valóságos tárháza, rögzítette 1969. szeptember 29-én: "Hernádi fáradt és diadalmas egyszerre. A nagy üzlet végre bevágott. Ha igaz, ma írják alá a hat filmre szóló olasz paktumot, minek fejében egymillió forint üti a markát, s dollárfolyószámlát is nyithat itthon. Nem is örül annyira, amennyire indokolt volna." Természetesen, hiszen a vállalkozásnak nem is annyira a filmes, mint inkább hazai oldala volt bonyolult: saját hajánál fogva kellett volna magát kihúzni abból a marginális helyzetbõl, amelybe a kulturális politika az írót a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején beszorította. Ráadásul úgy, hogy szinte naponta kellett a Jancsó-Hernádi párnak a leválasztási kísérleteket elhárítania. Hernádi Gyula ilyen helyzetben nem akart elõre inni a medve bõrére. Jól tette, hogy nem tette. Fodor András október 23-án kénytelen volt a rossz hírt rögzíteni: Hernádi Gyula "a lebunkózó tényt közli: elutasították az olasz koprodukciót. Fél esztendõ álmai halomra dõltek." Amirõl szó volt, az egy hatrészes televíziós sorozat lett volna Mátyás királyról. A terv bukásában - vonták le a következtetést az alkotók - szerepet játszott a távolság: Budapestrõl nem lehet római ügyeket intézni (mint kiderült, ez Rómában sem volt egyszerû).
Az 1969-es év Jancsó Miklós számára egyébként vesszõfutás volt. A Fényes szelek és a Sirokkó abban az ideológiai vákuumban jelent meg, amely az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után alakult ki az értelmiségben. A konszolidáció, a gazdasági reform álma szétfoszlott, és nyilvánvalóvá vált, hogy a létezõ szocializmus országaiban a baloldaliság meglehetõsen anakronisztikus magatartásforma. Ami természetesen nem jelentett automatikus átvonulást a jobboldali-konzervatív pólusra, ugyanakkor valamit ennek a veszélyébõl a kormányzó párt is megérzett, mivel szükségesnek tartotta szûkebbre vonni a játékteret. A Fényes szelek körül kialakult hatalmas (és sok elemében manipulált) vita jelezte, hogy a párt nem tart igényt saját története kritikus feldolgozására, azt pedig egyenesen kikérte magának, hogy egy mû a "szocialista film" le nem írt - és épp ezért sokkal kártékonyabb - Hays-kódexét áthágva ideológiailag nem eléggé kitisztázott erõszak ábrázolásával (Sirokkó) riogassa a nézõket. Ilyen nézõ volt Karinthy Ferenc, aki egy közös londoni italos éjszaka után egy életre meggyûlölte Jancsó Miklóst. Ezt be- vagy leszámítva, mivel naplóiban már a (virtuális) konzervatív jobboldal táborát gyarapította, nem tanulság nélküli 1969. december 4-i bejegyzése a film bemutatójáról: "Este Sirokkó. Zagyva elmebaj. Bábuk mozognak gyorsan ide-oda. Csalás, svindli. Rendkívül szûkszavú, úgy tesz, mintha azért, mert annyi minden van mögötte. De nincs mögötte semmi. Nincs egyetlen ember a filmben, egyetlen emberi érzés, vonás. Ez veszélyesebb a szocialista realizmusnál. Az naiv hülyeség volt, lényegében ártalmatlan, legfeljebb derültséget keltett, és csak a szocializmust járatta le, amit Sztálin sokkal eredményesebben járatott le. Ez a fajta mûvészet azonban az egész emberi fajt járatja le. Azzal az ürüggyel, hogy a fasizmust mutatja be, a nézõ (?) minden emberi vonását égetné, radírozná ki. Szerencsére nem sok hatással." Az események logikus egybeesése volt, hogy a Sirokkó t a velencei fesztiválon a legdurvább támadás a horvát nacionalisták felõl érte. A filmet nem tényszerûsége (vagy tényszerûtlensége) okán marasztalták el, hanem baloldali szemlélete miatt. Hiányolták Jancsó Miklós megértését a szélsõjobboldali antikommunizmus iránt.
Fél lábbal itt, fél lábbal ott
Jancsó Miklós a Sirokkó magyar visszhangját meglehetõsen távolról, Itáliából hallgatta, ha egyáltalán hallgatta. Fontosabb dolga volt. Emlékezhetünk rá, Hernádi Gyula kedélyét hol felhevítette, hol lehûtötte egy olasz finanszírozású tévésorozat éppen aktuális állása, amely Mátyás királyt lett volna megelevenítendõ. Nos a rendezõ Rómában próbálta megoldani a csaknem lehetetlen feladatot: egy mûvészként számon tartott alkotónak kommersz szériához pénzt szerezni. Vélhetõleg nem is "dobott be" mindent, mert mellesleg egy másik téma jobban izgatta, egy film Monica Vittivel. Ez utóbbi film azonban Jancsó Miklósnak egy újabb életéhez jelentett belépõt.
A dolog Cannes-ban kezdõdött. Monica Vitti zsûritag volt, amikor a Csillagosok, katonák at a versenyben vetítették. S bár a fesztivál félbeszakad, nem feledkezett meg hirdetni, hogy látott egy filmet, amelynek a rendezõjével bármikor szívesen dolgozna együtt. A sztárok szoktak ilyesmit mondani, mivel a lelkük mélyén tudják, nem õk teszik naggyá a rendezõket, hanem a rendezõk és a szerencsés szerep õket. Ahhoz azonban, hogy Jancsó Miklós a megvalósuláshoz közel kerüljön, nos ahhoz szükség volt Monica Vitti barátnõjére, Giovanna Gagliardóra is, aki 1968 õszén turistavízummal, grófnõ barátnõjével - a kommunista grófnõvel - megérkezett Budapestre a La pacifista õsverziójával.
Giovanna Gagliardo Monticello d'Alba-i parasztlány
volt, akinek a nagyapja még a Gagliardi nevet viselte, csak a hadseregnél
keresztelték el, hogy megkülönböztessék más
Gagliardiktól, Gagliardóra. Nos az "Erõs" vagy "Vitéz"
Giovannában - nomen est omen - keresztezõdött a lombard
keménység az Itáliában ritka német precizitással.
Négyen voltak lányok: a legidõsebb maradt otthon,
és vezette a kis birtokot, a többi elindult szerencsét
próbálni. Giovanna
- barátainak Gio - Rómában,
miután kiderült, hogy könnyen és gyorsan fogalmaz,
újságíró lett. A
La Stampá
ba
írt, s német magazinokat, például a
Quick
et
látta el talján témájú anyagokkal. Filmes
barátai révén támadt az a gondolata, hogy mi
lenne, ha íráskészségét mint forgatókönyvíró
is kamatoztatná. S mivel õ komolyan gondolta, amit Monica
Vitti az ismeretlen magyar rendezõrõl mondott, nem habozott
Budapestre utazni. Jancsó Miklós az elsõ pillanatban
levette lábáról: teljesen más volt, mint az
akkor még divatos macho olasz kollégái. Meghatotta,
hogy a vasfüggöny mögött egy nyitott gondolkodású
(ma azt mondanánk: européer) és baloldali érzelmû
talpig úriemberrel találkozott.
Jancsó Miklós udvariasan,
de határozottan rámutatott a forgatókönyv hibáira,
és ragaszkodott hozzá, hogy Hernádi Gyulát
is bevonják a munkálatokba. Szervezkedni a film érdekében
azonban szívesen szervezkedett: pél-
dául nevezetes esemény volt,
hogy a Rózsa Ferenc utcai lakást megtisztelte a filmfõigazgató
Ujhelyi Szilárd, hogy találkozzék az olasz újságírónõvel.
A nevezetesség abból adódott, hogy ebéd közben
Mészáros Márta ház elõtt parkoló
autóját összetörték, s Jancsó Miklós
és Giovanna Gagliardo Egerbe forgatókönyvírás
céljából kölcsönkocsival ment.
A könyv nehezen alakult, annál könnyebben a bensõséges kapcsolat.
Következményeképpen Jancsó Miklós az õsz második felét és az elsõ két téli hónapot Rómában töltötte. Giovanna Gagliardo révén csakhamar új barátokra tett szert. Megismerkedett Nanni Balestrinivel, az olasz kísérleti költészet egyik legjelentõsebb alakjával, aki a szélsõbaloldali mozgalmak (Manifesto, Vörös Brigádok) ideológusa volt (Aldo Moro elrablása és meggyilkolása után, amihez ugyan semmi köze nem volt, francia emigrációba kellett vonulnia).
Nanni Balestrini 1935-ben született
Milánóban, de joggal mondhatta magát római
polgárnak is, mivel az Örök Városban fejtett ki
irodalmi tevékenységet. Többek közt szerkesztõje
volt a modernista
Il Verri
címû folyóiratnak,
s megfordult mindenütt, ahol ars poeticáját a látható
és hallható költészetrõl pódiumról
vagy pódium nélkül hirdethette. Happeningeket szervezett,
amelybe a közösségi megnyilvánulásokban
mindig otthon lévõ magyar filmrendezõt (aki éppen
betöltötte ötvenedik életévét) könnyen
tudta bevonni. De hogy tudjuk, Nanni Balestrini költészete
mint jelenség mennyire volt Itáliában ismert, fel
kell idézni, hogy már 1961-ben az IBM rendelkezésére
bocsátott
számítógépeket
virtuális költészeti demonstrációihoz,
és Nanni Balestrini 1965-ben a milánói Scalát
is bevette rohammal, amikor bemutatták ott
Változatok
(Mutazioni)
címû balettjét (!), amelyhez Vittorio
Fellegara szerezte a zenét és Achille Perilli tervezte a
díszleteket. De jobb, ha "közelebbi" ismeretséget kötünk
Nanni Balestrinivel, s megpróbáljuk földolgozni egy
olyan költeményét, amelyben a költõ egy
újnak gondolt kommunikációs séma szerint -
az olvasó kiegészítõ-oknyomozó közremûködését
feltételezve - címszavakban löki ki magából
egy baloldali nemzedék, a Gruppo '63, híres tagja például
Edoardo Sanguineti, a nemzedék ideológiáját
meghatározó kötet, az
Ideologia e linguaggio
szerzõje,
vaskos rosszkedvét.
Vegyük figyelembe, amit a rendezõ barátjának költészetérõl a két fegyvertárs kritikus, Guido Guglielmi és Elio Pagliarani írt: "Balestrini mindössze a nyelv széttörésére, a szintaxis szétzúzására szorítkozik, valamint hogy nonszensz alakzatokat hozzon létre: ennek ellenére költészete a köznyelv felõl is megközelíthetõ." Ebben az értelemben került közel az olasz futuristák "legköltõibb" alakjához, Aldo Palazzeschihez, a "gyújtogatóhoz", aki nevezetes hoszszú versében az aktivitást és a gyújtogatást (mint költõi feladatot) egymással fölcseréli. Annyi azonban bizonyos, hogy Aldo Palazzeschinél, akivel 1962-ben a velencei Cini Alapítvány fogadásán, mint az alapítvány tágra nyitott szemû ösztöndíjasának, sikerült beszédbe elegyednem, van sztori vagy sztori-töredék, addig Nanni Balestrininél ilyet már nagyítóval kell keresnünk. Az "öreg" költõt mellesleg - annyi volt éveinek száma, hetvenhét, mint 1998-ban Jancsó Miklósnak - felvidítottam azzal, hogy nemcsak verseit, hanem regényét, a Déry Tibor fordította Materassi nõvérek et is ismerem. (A sztori hiánya természetesen nem értékelés, csak az Aldo Palazzeschinél éppen fél évszázaddal fiatalabb költõ Gyerünk, kezdjünk egy másikat címû versének nehéz átültetését magyarázom).
1,1
mondj nemet az ismétlésre
bárhonnan is jöttél
a nyelvezet szemével
más nem fejez ki semmit
mert áthatolhatatlan szoros
a kétértelmûség tengerén
s a szöveg mögött
mocsaras évek tocsognak
mondj nemet az ismétlésre
a szóbeliség tájain
miután összezavarodott a...
nincs többé hely számukra
a forradalom nem egy...
mindig siránkoznak
közben fölégetve mindent
túllépünk az új restauráción
a tagadás formád ad
a nyelvezet szemével
miután összezavarodott a...
mi a szándékok és eszmék
történelmét vetjük el
5,3
nyomot sem hagynak
7,3
abból ahogy a dolgokat összerakjuk
hiányzik az érzelgõsség
bárhonnan is jöttél
nincs többé hely számukra
szándékok és eszmék
a szóbeliség tájain
s amnesztiát adnak a fasisztáknak
itt a restauráció hajnala
nincs vesztegetni való idõnk
más szavakkal
nem tudtátok átnevelni õket
más nem fejez ki semmit
a forradalom nem egy...
3,5
amnesztiát adnak a fasisztáknak
5,5
a cselekvés harc
két nyelv között
innen hiányzik egy szakasz
9,5
áthatolhatatlan szoros
mindig siránkoznak
nyomot sem hagynak
itt a restauráció hajnala
a cselekvés harc
mi a történelmet vetjük el
új képet ad
a nyugtalan mûvészet
a szót mint tárgyat kiemeli
a kétértelmûség tengerébõl
közben fölégetve mindent
3,7
nincs vesztegetni való idõnk
a harcban gyõztes nyelv
új képet ad
7,7
a hosszú csendet megtörve
egy mindennél hosszabb vers felüvölt
a szöveg mögött
itt a restauráció hajnala
abból ahogy a dolgokat összerakjuk
nem tudtátok átnevelni õket
innen hiányzik egy szakasz
a nyugtalan mûvészet
hosszú csendet megtörve
a szóbeliség tájain felüvölt
ha az ellenállás erkölcse elvetélt...
mocsaras évek tocsognak
a tagadásunk formád ad
hiányzik az érzelgõsség
más szavakkal
5,9
a szót mint tárgyat kiemeli
s egy mindennél hosszabb vers felüvölt
ha az ellenállás erkölcse elvetélt
mi a történelmet vetjük el
Az utolsó két sor persze mindent
"megmagyaráz". A marxista történetírás
a történelmet fejlõdésnek írta le, melyben
mindig magasabb társadalmi formáció váltja
fel az elõzõt, s a "történelem vége" a
kommunizmusban lesz. Az
átmenet
minden problémája
ebben a perspektívában elveszti jelentõségét,
hiszen a "létezõ szocializmust" majd felváltja az
"igazi" stb. Az átmenet problémáit az ellenséges
és "begyûrûzõ" környezeti hatásokra
és - önkritikusan - a mozgalomba férkõzött
idegen elemekre lehetett visszavezetni. Az elsõ ellen - mint ismeretes
- bezárkózással kell védekezni, a másodikat
öntisztulással lehet kivédeni. Hogy a valóság,
1956, 1968 ellenállt ennek a primitív sémának?
Annál rosszabb a valóságnak. Az olasz baloldal már
nem hitt a "nagy narratívában", s ez Jancsó Miklós
számára hatalmas újdonság volt. Az is, hogy
az a római kör, melyben a nyugtalan mûvész részt
vett, az emberi kvalitást fontosabbnak tartotta, mint a pártállást.
Így ismerkedhetett meg néhány (nem fasiszta) jobboldali
konzervatív nézetet hangoztató mûvésszel,
sõt "középrõl" politikussal is. Jancsó
Miklós pél-
dául Pietro Nenni, a szocialista
pártvezér titkárával, Bettino Craxival kötött
barátságot, azzal a reményteljes fiatal politikussal,
aki 1983-ban miniszterelnökké emelkedett, s akinek tíz
év múlva Itáliában olyannyira forró
lett a talaj a talpa alatt, hogy Tuniszban (ahová a vádhatóság
véleménye szerint kimenekítette vagyonát) keresett
menedéket, hogy elkerülje a börtönt.
Apropó "menedék". Rendelkezünk Jancsó Miklós itáliai éveinek egy késõi magyarázatával. Mivel a szerzõ Jancsó Miklós életében nagyon is érdekelt, illendõ, hogy elõször õt idézzük. Mészáros Márta kilencvenes években lejegyzett sorain még ma is átsüt a fájdalom, mert Jancsó Miklós itáliai futása miatt hiányzott mellõle a biztos támasz, a Jancsó-kör: "Az történt ugyanis, hogy a családunk lényegében szétment. S ezzel szétment egy baráti kör, egy életforma, egy közösség, ami segített élni. Újra ki kellett alakítani mindent." Ez Mészáros Mártának 1975-re sikerült is, s ezzel a "fölénnyel" ítélkezett, politikai motívumokat is megpendítve: "Jancsó a Szegénylegények után még csinált itthon jó filmeket, a Csillagosok, katonák at, a Csend és kiáltás t . Egyre többet utazott, s a végén már lényegében nem élt Magyarországon. Az ideje nagy részét Olaszországban töltötte, ott kezdett dolgozni, próbált világkarriert befutni. Volt ebben egy adag menekülési vágy." Oka? "Negyvenöt évesen, szinte egyik napról a másikra õ lett az elsõ számú magyar filmrendezõ, a kultúrpolitika megpróbálta bekebelezni, díjakkal elhalmozni. Úgy viselkedtek vele, mint Illyés Gyulával. Jancsó nem akarta ezt a szerepet vállalni, vonzotta a nemzetközi filmvilág. A film különben is nemzetközi mûfaj. Szerintem nem jó helyet választott. Akkor õ ragyogó formában volt, de Olaszország tele volt zseniális rendezõkkel. Anglia vagy Franciaország jobban értette volna az õ stílusát. Elment, s ezzel felbomlott a családunk, s az a közösség is, amely õt tekintette mesterének. Magamra maradtam. A házasságunk alapja egy szövetség volt, hogy mi együtt gondolkodunk, együtt próbálunk filmet csinálni, s a magunk módján segítjük, támogatjuk egymást. Ez most megszûnt, Jancsótól semmilyen segítséget nem kaptam. ' azzal volt elfoglalva, hogy kialakítsa az olaszországi életét, s az itthoni dolgok távol kerültek tõle, nem igazán érdekelték. Nekem soha nem volt igazi családom, de mindig vágytam rá. "riási erõfeszítéssel megpróbáltam megteremteni egy otthont a három gyereknek és magunknak, egy otthont, amit összetart a szeretet. A legszörnyûbb az volt, hogy elkövetkezett egy pillanat, amikor már nem is tudtunk egymással kommunikálni. Nem tudtunk egymással semmit megbeszélni, csupa hazugság lett az életünk. Neki új élete, új élettársa lett Rómában. De én errõl semmit sem tudtam, próbáltam összetartani a dolgokat Pesten, ami egyre nehezebben ment."
Ha a szöveget finom kézzel szálazzuk szét, bizony furcsa bogokra is akadhatunk. Jancsó Miklós és Illyés Gyula szembeállítására, ami semmiképp sem legitim okoskodás, hiszen más világ más embereirõl van szó, ugyanakkor a kemény "kritikát" is kiolvashatjuk az idézett bekezdésbõl: "az itthoni dolgok távol kerültek tõle, nem igazán érdekelték". Ez bizony rágalom, ami kimeríti a büntetõ törvénykönyv idevágó alakzatát. Bizony, ha hinnénk, hogy Jancsó Miklós azért ment Itáliába, hogy "kiiratkozzék" az itthoni viszonyokból, akkor ez a hiedelem alkalmas lenne arra is, hogy kétségbe vonjuk a rendezõ magyar röghöz való kötõdésének (és kötöttségének) erejét. Hihetõ, hogy Mészáros Márta összekeveri Jancsó Miklós "esetét" egy másik esettel, ami 1970-ben mélyen megdöbbentette a filmesek családját. Mint ismeretes, Herskó János ekkor hagyta el az országot. Az õ kései magyarázata - 1980-as elsõ hazalátogatása alkalmából - sem érdektelen. Így vallott: "Ha az ember mérnök, orvos vagy taxisofõr, hasznosan gyakorolhatja a szakmáját esetleg rossz belsõ közérzettel is; én azonban talán valóban fontos ideológiai posztot foglaltam el, bizonyos mértékû hatalom volt a kezemben; s ilyen szituációkban - úgy véltem - jobban visszaélnék vele, ha kényelemre törekedve tovább gyakorolnám, mint ha föladom." Ez bizony lapos kompromisszumkeresés. Jól ítélte meg az "esetet" friss melegében Fodor András, aki naplójába ezt jegyezte be: "Herskó Svédországba disszidált. Írt egy levelet, hogy a féktelen antiszemitizmus és az ellenséggel paktáló kormányzat miatt menekült el. Lám, nem a folyton rugdosott Jancsó-Hernádi pár lépett meg, hanem a leghívebb ember, az ifjú filmesek atyja, a fõiskolai tanár, a Párbeszéd rendezõje."
Jancsó Miklós Rómában nem volt emigráns, hiszen ezen évei alatt is készített magyar filmeket, mint például 1970-ben az Égi bárány t, amelynek ideológiai (és akkor kevéssé megértett vagy méltányolt) szenzációja az volt, hogy szétszálazta a hatalom "pragmatikus" és "ideológiai" oldalát, sõt a kettõ közötti konfliktust is ábrázolta. Ha ugyanis a filmben nem a társadalmi és történelmi "megfeleléseket" keresem, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a filmnek legközelebbi rokona a pisai Campo Santo ciklusa, A halál diadala. A Halál két arca - Madaras József és Daniel Olbrychski megformálásában - egyfelõl értelmes, hiszen az európai kultúra egyik fõ sodrából, a kereszténységbõl meríti hangzó ideológiáját, másfelõl irracionális, aminthogy Daniel Olbrychski hegedûjére sincs kézenfekvõ magyarázat, hacsak nem az, hogy a hegedû szól leginkább emberi hangon. Meg kell jegyezni, hogy a filmben a kereszténység nem mint egyházi ideológia jelent meg, hanem mint az egyenruhákkal jelzett külsõ hatalom interiorizált változata. Mert végsõ soron Jancsó Miklós és Hernádi Gyula filmfreskójának ma is ez a tartalma: az apokaliptikus hatalom a halál szinonimája. A "konszolidátor" fehér Halál - Daniel Olbrychski - ugyanannak a hatalomnak a figurája, amely az õrjöngõ Fekete Halál - Madaras József - után hosszú idõre alapozza meg a "halál diadalát".
Természetesen ez is csak egy értelmezési kísérlet, ami azon alapul, hogy a filmben ma már sem a vöröskatonák szerepét nem kell túlértékelni, sem a megfeleléseket keresni azzal a fehérterrorral, amit egyébként ekkor Máriássy Félix Imposztorok ja is megpróbált pszichológiai kérdésként ábrázolni.
La pacifista
Daniel Olbrychski "átköt" bennünket Jancsó Miklós itáliai filmjéhez, amelyet eredeti címén - La pacifista - szoktunk szóba hozni. A filmet három milánói producer finanszírozta. Nem kell azt hinni, hogy a mértékadó nagyok közül kerültek ki. Például az egyik reklámfilmes volt. A forgatás - ebben rejlett elõnye, majd késõbb hátránya - "struktúrán kívül", családias légkörben zajlott le. Ezt elõsegítette, hogy az operatõr Carlo di Palma volt, az Antonioni- exfeleség Monica Vitti aktuális barátja.
A forgatás hangulatát mindenképpen
befolyásolta, hogy Hernádi Gyula útlevele körül
folyt a szokásos húzd meg, ereszd meg. Fodor András
pontról pontra megörökítette a dolgok aktuális
állását 1970. szeptember 1-jén: "Hernádi
vitriolos hangulatban, magából kikelve szitkozódik,
amiért magánútlevele körül is bonyodalmak
vannak. ' megmondta Garamvölgyi Józsefnek [miniszterhelyettes
a kulturális minisztériumban], elmegy, ha kell, az ENSZ-ig.
Olyan botrányt csap, hogy még." Másnap Fodor András
részletesebben ábrázolta az író lelkiállapotát,
s egyben a "leválasztási" taktika sikerét. Hernádi
Gyula nyomán az öntelt Jancsó Miklósról
kapunk képet: "Hernádival az Astoriában. A kirakatüvegen
besütõ nap körülborzolja megnõtt õsz
barkóját. Aki így elnézi furcsa keretû
szemüvegében, elõtte a nõk homoszexuális
jogait hirdetõ
Quick
új számával, a
Pressé
vel és a
Süddeutsche Zeitung
gal,
azt hiheti, valami nagy pénzû német üzletkötõ
ül itt. Tévesen ítél róla az is, aki a
tegnapi kirohanás után mai nyomott kedélyét
tapasztalja meg. (A BM Útlevéliroda parancsnoka ma is csak
azt közölte: >>Az ezredes még nem adta ki az útlevelet.<<
Félõ, hogy a Monica Vitti produkciójában mûködõ,
elsõ külföldi filmjét csináló Jancsó
mellé sem engedik ki.) ' most persze Jancsót is másképp
látja. Úgy tapasztalja: vele még a régi hangnemben
beszél, de a
fiatalokkal már fölényeskedik.
Félõ, megrontotta a siker. Már-már Bartóknak
érzi magát. Mondott ilyet:
- Kit ismernek Magyarországról a világban? Kádár Jánost meg engem.
- Vigyázz, papa, vannak még itt! Például Lukács György.
Másnál az ilyen sértettség a távlati döntést is lefokozó konfrontálássá változtatná. Nála - ismerem jól - ez nem következhet be, mert nemcsak az indulatai, intellektusa, morális judíciuma is erõs. Ki tud lépni az otromba ingerültségekbõl."
Sajnos nem folytatódott az idézet, mert akkor Hernádi Gyula is visszavonta volna az "öntelt Jancsó Miklós" és a közte, a marginalizált író között lefolyt dramatizált beszélgetést, amit természetesen a lebegtetett útlevél-helyzet okozott.
A hangulat azonban szeptember 16-án ismét emelkedetett volt. Fodor András bejegyzése tükrözi azt a játékos hangulatot, amit az író és a rendezõ még telefonon is meg tudott teremteni. A bejegyzésbõl az is kiolvasható, hogy Monica Vitti nem vette le a lábáról Jancsó Miklóst. A jó hangulat alapja merõben gyakorlati volt: Hernádi Gyula jó híreket hallott útlevelérõl. Az események Fodor András szövegezésében így folytak egy értelmiségi lakás szûk falai között: "A nap színes eseménye a Hernádiékhoz látogatás. Gyula a mégis megkapott magánútlevél hírétõl jó állapotban van. Ica friss és fitt. Bejön a két nagylány is. Kriszti különösen hatalmas, de nagyon kedves. Kis Ica kék szeme, orra, fehér bõre, talán természete is: anyjáé. [...]
A régi jó idõkben éreztük magunkat ilyen huncutul könnyednek. Gyula ugyan értésemre adja, hogy elsõ számú barátja most is én vagyok, élvezettel hallgatom a játékos, lezser hangot, ahogy Milánóba telefonál Jancsónak:
- Mi van, Papa?
- Monica Vitti egy hülye kurva, nem tud járni...
- Itt eddig úgy tudták, jó színésznõ.
Három üveg szamorodni után Gyula rávesz, menjünk még el pótlásért. Pompásan bánik a sofõrrel. A Szeged étteremben neki zárás után is hozzák a rendelést."
A jó hangulat nem tartott sokáig. A szeptember 22-i bejegyzés már a fordult kedélyrõl szólt: "Hernádi ül mellettünk, kezében a kis fekete notesszel. Összevissza telefonál. Közölték vele, hogy mégsem kap útlevelet.
- A Pécsi Filmszemlén nyilvánosan valagba rúgom õket - dühöng. - A tûrési határ végéhez jutottam. Jön Gyurkó, kék pöttyös ingben, kilátásba helyezi, hogy vasárnap fölszól Aczélhoz. Elõbb ugye, nem lehet. Itt van Aragon."
Gyurkó László közbenjárása (kegyes hazugsága?) nem sokat lendített az ügyön, hiszen a lelkiismeretes naplóíró szeptember 25-én bejegyezte: "Késõ este Hernádi Gyulával cserélünk híreket. Megkapta a végleges útlevél-elutasítást. Elmenetele >>közérdeket sért<<."
Míg itthon az útlevél körül folyt a tojástánc, addig Jancsó Miklós Milánóban le is forgatta a La pacifistá t, amelyben - híven a free cinema módszertanához - a diákok és rendõrök "eredetiek" voltak. Nanni Balestrini "ajánlólevelével" Jancsó Miklós megnyerte közremûködésre a baloldali diákszövetséget. A milánói helyszín egyéb tapasztalatokkal is járt: a "régi" város (nem a történelmi mag) Jancsó Miklós szemében inkább volt közép-európai, mint az olaszoknak. Hja, az osztrák uralom… Ami abban is megnyilvánult, hogy az egyik villamoson Jancsó Miklós döbbenten fedezte fel az olaszok számára már mit sem mondó Franck kávé reklámját.
A film egyébként, talán
a magyarországi filmekhez képest is, radikálisan szakított
a story jellegû feldolgozással, s lett igazi
discours
a
terrorizmusról. Ne feledjük el, hogy Jean-Luc Godard 1967-ben
készítette el a
Kínai lány
t, a
Weekend
et,
és részt vett abban a vállalkozásban, amit
a vietnami háborúról Chris Marker vezényelt
le, és amelyhez õ is hozzáadta a maga epizódját
Alain Resnais, Agnes Varda, Joris Ivens, William Klein és Claude
Lelouch társaságában
(Távol Vietnamtól)
!
Felesleges a két mûre, s a harmadikra, amelyben Jean-Luc Godard
személyesen jelenik meg és fejti ki nézeteit, nagy
szavakat használni, de bizonyos, az értékekre nyitott
Jancsó Miklósra is hatott az a mód, ahogy - Bikácsy
Gergely szemléletes megfogalmazását idézve
- "Godard új értelmet adott a politikai film rossz illatú
fogalmának". Ami pedig a terrorizmust illeti, ekkor még lehetett
azt hinni, hogy a terrorizmus "arab ügy". 1970 februárjában
a médiumok az izraeli repülõgépek elleni arab
terrortámadásokat hozták vezetõ hírként
- Nyugaton. (Magyarországon és a keleti blokkban ez a támadás
ideológiai, következésképpen kommunikációs
problémákat okozott, hiszen az arabok voltak a "baloldaliak"
és Izrael a "jobboldal".) De például mondhatjuk, hogy
maga Svájc "rezzent össze", amikor a würenlingeni atomerõmû
közelében február 13-án lezuhant a Swissair egyik
repülõgépe, amely Zürichben szállt fel tel-avivi
célállomással. A halálos áldozatok száma
negyvenhét volt. Szeptemberben a PFSZ újabb támadásai
veszélyeztették a polgári repülést. Ehhez
képest a
La pacifista
átfogóbb víziót
adott. Azzal, hogy Jancsó Miklós feltételezte, a jobboldali
erõk képesek politikai gyilkosságok elkövetésére
még egy olyan "konszolidált polgári demokráciában"
is, mint Itália, szembehelyezkedett az éppen aktuális
felszíni politikai folyamatokkal, és ez nem tetszett az olasz
forgalmazóknak, akik ugyan gratuláltak a filmhez, de nem
forgalmazták. Így tett Maria Cicogna is, aki inkább
a hazai filmet, Liliana Cavani
I cannibali
címû alkotását
karolta fel. A
Kannibálok
távolról emlékeztetett
a
La pacifistá
ra. Az Elektra-témát használta
fel egy politika alaphelyzet fölvázolására. Jancsó
Miklós csak késõbb "bukkant rá" az Elektra
mondakörben rejlõ lehetõségek kiaknázására.
A
La pacifistá
ban más - és hazai film-
jeiben csak két évtizeddel
késõbb polgárjogot nyert - stiláris kérdés
foglalkoztatta: "Számomra az volt a legérdekesebb, hogy azt
a struktúrát, amit eddig filmjeinkben alkalmaztunk, a jelek
szerint sikerült áttenni egy modern, civilizatórikus
környezetbe. Az olasz film kapcsán én két dologtól
féltem - fogalmazta meg a problémát Zsugán
Istvánnak. - Egyrészt, hogy Monica Vitti középponti
szerepe lerontja a csoportstruktúrákra alapuló filmépítkezésünk
lehetõségeit; másrészt attól tartottam,
hogy a civilizatórikus környezet - a mai Milánó
- nem adja meg olyan mértékben a stilizálás
lehetõségeit, mint az elõzõ filmekben választott
absztraktabb természeti-történeti környezetek.
A film engem teljesen meggyõzött arról, hogy ezt a filmkészítési
módszert modern környezetben is lehet alkalmazni." A
La
pacifistá
ban nehéz önéletrajzi elemekre bukkanni.
De mégis, az idézett nyilatkozatnak van egy olyan bekezdése,
amely tüzetesebb vizsgálatot igényel: "A film lényege
megint egy ambivalencia-probléma: a központi figura a maga
kispolgárian nyugodt létében megmozgatva ide-oda dobódik
a jobboldali szituációk, szélsõséges
csoportok között; idõlegesen jobboldali szituációkba
kerül, hogy aztán az ellenkezõ végletekbe lendüljön
át." Mi más ez, mint annak (elsõ?) keserû felismerése
és beismerése, hogy a magyar politikai szélsõségeknek
nincs külön személyi bázisuk. A baloldal és
a jobboldal között ozmotikus folyamatok játszódnak
le, s olykor a neofiták hangja a legerõsebb. Ha már
idéztem, hogyan értett egyet (naplójában) Karinthy
Ferenc az úgynevezett marxista kritikával, akkor méltányos,
hogy akkor is hagyjuk megszólalni, amikor a marxista kritika Pándi
Pál személyében az õ tyúkszemére
lépett rá: "Megjön a
Népszabadság,
és a szép reggel kissé megsavanyodik - jegyezte
naplójába 1971. június 6-án. - Pándi
Pál kolumnás cikke K. Ferenc állomásairól.
Úgy emlegeti a maga 1954-es és
1960-as cikkét rólam, mintha
azok közkézen forognának, akár a százas
bankók. Megtisztelõ hosszan fejtegeti ellentmondásaimat.
Ehhez csak annyit: a 40-es évek végén ezt a Potyit,
akkor Eötvös-kollégista volt, sokat agitáltam,
hogy hagyja ott a szocdemeket, és jöjjön át a kommunistákhoz.
Fenntartásai voltak - a fordulat után ezek mégis megszûntek.
A
Budapesti tavasz
ról már õ írta meg,
hogy nem látom eléggé világosan a kommunisták
történelmi szerepét. Késõbb, 1960-ban
újabb novelláimat visszalépésnek minõsítette
a
Budapesti tavasz
hoz képest. Most ezeket a 10-15 éves
novellákat dicséri, de az
Epepé
t ezekhez mérve,
ellentmondásosnak érzi. Semmi kétség, 10 év
múlva majd az akkori mûveimen kéri számon az
Epepe
ideológiai és írói erényeit." Micsoda
éleslátás - saját ügyében!
Az olasz forgalmazók, mint láttuk, nem foglalkoztak az ambivalencia finomszerkezetével. Hitték (vakon), hogy Itáliában szilárdabbak a politikai struktúrák. S ha a La pacifistá ból nem lett siker, gyanítható, azért, mert nem vették fel a sikerfilmek listájára. Ez pedig szükséges ott, ahol a sikert "csinálják". Azok a mûvek, következményképpen, melyek magukra hagyva szélárnyékban navigálnak, megbuknak.
A La pacifista "bukásáról" a legilletékesebbet, a rendezõt faggatta a hûséges riporter, Zsugán István:
"ZSUGáN ISTVáN: Olasz lapok azt írják, hogy a Pacifista megbukott a római bemutatón. Mi ebbõl az igazság?
JANCSó MIKLóS: Tulajdonképpen
tényleg megbukott a film, sokféle ok miatt. Három
napig ment Rómában, a cannes-i fesztivállal egy idõben,
vagyis nem túl szerencsés idõpontban. A bemutató
sikertelenségének egyik fõ oka az elõkészítetlenség
volt. Monica Vitti az utóbbi években a legalpáribb
vígjáté-
kok fõszereplõjeként
lett népszerû; az olasz közönség már
alig-alig emlékszik Antonioni nagy filmjeiben nyújtott alakításaira.
Ma másféle közönség megy be a moziba Monica
Vitti nevére, mint tíz évvel ezelõtt. Ez a
közönség könynyed, >>olaszos<< vígjátékot
várt; a
Pacifista
egyik-másik vetítése
csaknem botrányba fulladt. [...]
ZSUGáN ISTVáN: S milyen volt a film kritikai fogadtatása?
JANCSó MIKLóS: Elég vegyes. Igazán elismerõ kritikát csak a Paese Sera és még néhány baloldali lap írt róla; de nem tetszett például a L'Unità kritikusának; jobboldali lapok pedig - más indokok alapján - szinte egybehangzóan levágták a filmet.
ZSUGáN ISTVáN: Mi volt a bírálatok lényege?
JANCSó MIKLóS: Hogy nem ismerem az olasz viszonyokat, olyan belsõ politikai problémákba ártom bele magam, amiket nem ismerek."
A májusi római bemutató afféle "próbabemutató" volt. Az õszi évadban megvolt a "rendes" bemutató is. Addig is azonban Jancsó Miklós folyamatos vitában volt a producerekkel, akik azt hitték, hogy a befejezés átszabásával jobb eredményt tudnak elérni, mint amit a római bemutatkozás sejtetett.
A film utóéletének két jellegzetes mozzanatáról feltétlenül meg kell emlékezni. Egyrészt Bernardo Bertolucci "ellopta" (bevallottan kölcsönözte) az Utolsó tangó hoz a film befejezését, másrészt a filmben elhangzó Warszawianka - Nanni Balestrini szövegével - a Vörös Brigádok indulója lett.
Maria Cicogna, de nem csak õ, nagyon hamar "rehabilitálta" a filmet. A grófnõ másfél év múlva bocsánatot kért: Jancsó Miklós jobban megérezte az itáliai "fejlõdésvonalat", mint Maria Cicogna baloldali barátai. Igaz, ekkor már túl volt Itália azon a sokkon, amit a trockista, anarchista Giangiacomo Feltrinelli halála jelentett. 1972. március 14-én Giangiacomo Feltrinelli, a milánói könyvkiadó, akinek szellemi arculatát mi sem jellemezte jobban, mint hogy maga fordította le és jelentette meg Che Guevara naplóját, egy robbanóanyag-szerkezet felrobbanásakor lelte halálát. Baleset történt-e vagy jól megtervezett merénylet a baloldali mûvek megjelentetõje ellen? A kérdésre Itália nem tudott válaszolni, mint ahogy majd késõbb arra sem, hogy valójában mi történt 1975. november 2-án, Pier Paolo Pasolini brutális kivégzésének éjszakáján.
Roma non e citta
Jancsó Miklós csodálatos
karcolatban elevenítette fel azt a Rómát, amelyben
a hetvenes évek elsõ felében otthonosnak mondhatta
magát. Az
Európai Utas
szerkesztõi
voltak annyira szemfülesek, hogy a rendezõt írásra
késztették, s így élvezhetjük azt a kettõs
fénytörést, amely az
akkori
Róma és
a kilencvenes évek eleji Jancsó Miklós között
szikrázik. Persze szelíden, ahogy egy bölcs emberhez
illik, aki próbálja az írói szerepet:
"Az én Rómám kisváros volt. Félóra járás hosszában, félóra keresztben. Nem nyúlt át a Tiberis jobb partjára. Északon, a Piazza del Popolónál a régi városfal határolta, délen nem ért el a Colosseumig.
Itt, ezen a tenyérnyi helyen laktak a barátaim. Írók, festõk, filmesek. Sok-sok filmes.
Azért volt egy-két kivétel is. PPP szép villában élt az EUR-ban. Az EUR elegáns polgári negyed volt. Talán még most is az. A harmincas-negyvenes évek nagyszerû építészei tervezték. Itt lett volna a római világkiállítás. Sose nyílt meg a háború miatt.
PPP a villát elsõ jelentõs rendezõi jövedelmébõl vette. Írói honoráriumából nem tellett volna rá."
PPP: Pier Paolo Pasolini. A barátok között külföldiek is voltak, akik akárcsak Jancsó Miklós, Rómában látták lehetõségeik megvalósulását. Például a brazil Glauber Rocha és a francia Jean-Marie Straub. A társaság szociológiailag is "nyitott" volt. Még milliomos is tartozhatott bele. Természetesen megfelelõ kulturális szinten. A feltétel az volt, hogy tehetséges legyen. Például rendezzen egész Rómát megmozgató performance-ot. Amiben Jancsó Miklós is szerepet kapott: "Egyszer, valahol egy pincében kellett ülnöm. Fehér ing volt rajtam, rám vetítette a Csillagosok, katonák at. Kétszáz ember keringett körülöttem, néztek. Aztán kis buszokon átmentünk a panoptikumba. Ott egy szicíliai népénekes Churchill ölébe telepedett, elnyújtott hangon recitált. Az est egy fotómûteremben ért véget. Ettünk, ittunk. Az egyik felszolgálólány meztelenre vetkõzött. Késõbb játszott a Vizi privati ban. Angol volt, és kedves-hibásan beszélte az olaszt." A társaság híve volt az ugratásoknak, az egyik áldozata Marcello Mastroianni lett: "Giliola felhívott, hogy Bob Raphelson, a nagy sikerû >>öt könnyû darab<< rendezõje Rómába érkezett. Fõszereplõt keres, és próbafelvételeket csinál a Cinecittàban. Hogy nem akarok-e odamenni, megnézni. Nem akartam.
Raphelsonról kiderült, hogy alacsony, mogorva ember. Alig beszél, néha mond csak egy-egy szót, franciául. Rosszul. Olaszul semmit se ért. Mastroiannit két napig nyaggatta. Nem tetszett neki. Kereken megmondta, hogy rossz színésznek tartja.
Marcello ügynöke felháborodott. Felhívta Los Angelesben Raphelson képviselõjét. Tiltakozott. Az amerikai semmit se értett az egészbõl. Azt mondta, Raphelson félórája lépett ki az irodaajtón.
A római Raphelsont egy színinövendék játszotta. Giliola megtréfálta a szakmát. Az átverés sikerült. Ha Mastroianninak csak annyit mondtak: Raph... vérbeborult a feje."
Az írásból azt is megtudjuk,
hogy Jancsó Miklós kedélye Itáliában
- függetlenül filmkészítési lehetõségeitõl
- helyrerázódott. Olyannyira, hogy Alberto Moravia mindig
õt nyaggatta, mondana már egy pesti viccet, hiszen
- õ úgy tudta - ott születnek
a világ legjobb viccei. "Egyet unos-untalan el kellett ismételnem.
Valaha Kendétõ1 hallottam, mondtam is, hogy õ a forrás.
Ismerték Kende nevét. >>A hosszú beállítások
mestere.<<
János bácsi ül a szekéren. A lovak nincsenek befogva. Arra megy a Józsi gyerek. >>Adj Isten, János bácsi. Mit tetszik csinálni?<< >>Gondolkodom, fiam.<< >>Hát a lovak hun vannak?<< >>Azon gondolkodom.<<
Moravia nagyon mélynek tartotta ezt a faviccet. Az Osztrák-Magyar Monarchia filozófiai megnyilvánulását látta benne. ' csak tudhatta, trieszti volt."
Jancsó Miklós Rómában kezdett el fõzni. Akkoriban jött divatba, talán feminista nyomásra is, hogy a férfiak is odaállhatnak a tûzhely mellé, s kipróbálhatják magukat a leggyorsabban visszaigazolható "alkotás" frontján. Jancsó Miklós a társaság unszolására kénytelen volt valami speciálisan magyarral próbálkozni. "Pörkölttel, amit mindenütt a világon valami okból gulyásnak hívnak. De még mielõtt a nagy nyilvánosság elé léptem volna, otthon kísérleteztem. Az eredmény siralmas. A hús kemény, a lé híg volt. Gio letelefonált két pizzáért. Amíg rágtuk, Gio tárgyilagosan közölte, hogy már nem léphetek vissza a beharangozott >>magyar kulináris sajátosság<<-tól. Gio, aki praktikus elme és tõsgyökeres parasztlány, tudta, hogy ha sokféle összetevõ van egy ételben, az rossz nem lehet. Ezek után kreáltam konyhám leghíresebb fogását, amit itthon a történelmi csengésû >>Bethlen Kata táljá<<-nak kereszteltem; Rómában >>A favágók fazeka<< romantikus-népies nevet kapta. Igazában >>mindent bele!<<-stílus, mert négyféle hús - még füstölt is - és a világ minden föllelhetõ zöldsége benne fõ. Aszalt szilva is. Különösen emiatt tartotta igazi >>mitteleurópai<<-nak Moravia."
Némi magyarázat, gondolom, elkel Jancsó Miklós karcolatához. Vajon valóban Róma volt a filmvilág közepe? Mint láttuk korábban, ezt Mészáros Márta sem vonta kétségbe, de úgy gondolta, a sok zseniális rendezõ "kiszorította" a pályáról Jancsó Miklóst. Ellenkezõleg. A sok zseniális rendezõ tágította a filmkészítési lehetõségeket. Ulrich Gregor filmtörténete, a Geschichte des Films ab 1960 kétségkívül Jancsó Miklós igazát támasztja alá. A könyv olasz filmet bemutató fejezetei a legterjedelmesebbek, és Ulrich Gregor igazi germán alapossággal, számokkal is operál: Itália mozijait 1960 és 1971 között a televízió az európai átlag alatt fosztotta meg nézõitõl (míg az össznézõszám csökkenése az NSZK-ban 75,4%, Angliában 67,4%, Franciaországban 48,4% volt, addig Olaszországban csak 25,7%). De Itália rekordot könyvelhetett el az évente legyártott filmek számát tekintve is. A hatvanas években ez a mutató az elképesztõen magas évi 250 játékfilm körül mozgott. A csúcs 1972 volt. Ekkor 280 film készült. Ebbõl "tisztán" olasz film 149 volt, a többi koprodukciós együttmûködés eredményeképpen született meg. De az olasz producerek még 1976-ban is 233 játékfilmet hoztak tetõ alá. Ha a számok mögé tekintünk, még inkább állítható, hogy Róma volt az európai filmélet központja. Ulrich Gregor ugyan például az 1971-es év termésébõl 234 mozit mûfaji sajátosságok alapján tudott osztályozni, jelezve, hogy a film üzlet. A pálmát a 64 "giallo-thrillers", azaz bûnügyi film vitte el, második helyen a 48 "spaghetti-western" végzett, míg a képzeletbeli dobogó harmadik helyén a 30 "comico-brillante" (vígjáték, komédia) landolt. De például az üzlet árnyékában (?) ebben az évben is megcsinálta a maga kopromisszummentes filmjét Luchino Visconti (Halál Velencében). Roberto Rossellini egy rendkívül jelentõs tévésorozatot fejezett be, míg Federico Fellini barokkizáló stílusváltásának elsõ filmjét, a Rómá t alkotta. De - többek között - dolgozott Pier Paolo Pasolini (Decameron), Marco Ferreri (Audiencia), Elio Petri (A munkásosztály a paradicsomba megy), a két Taviani fivér (San Michele aveva un gallo), Ermano Olmi (Nyáron) és Damiano Damiani (Confessione di un commissario di polizia al procuratore della Repubblica) is. Bernardo Bertolucci pedig éppen két film között volt ( A megalkuvó, 1970 és az Utolsó tangó Párizsban, 1972). A pezsgést mi sem jelezte pontosabban - Ulrich Gregor is fontosnak tartotta, és áttekintésében alfejezetet szentelt nekik -, hogy az olasz film emancipálódott (az amerikai a mai napig nem), és az olasz filmmûvészetben a rendezõnõk éppen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján vívtak ki maguknak elismerésre méltó tekintélyt (Elda Tattolis, Lina Wertmüller és Liliana Cavani).
Róma - noha egy pillanatig sem tagadta,
hogy a film üzlet - nem zárkózott el a nem közvetlen
üzleti haszonnal kecsegtetõ vállalkozások elõl
sem. Így Jancsó Miklós is legitim alakja lett a nagy
producerek holdudvarának. Pél-
dául Ponti doktor sem tartotta abszurd
ötletnek, hogy filmet csináltat Jancsó Miklóssal.
A magyar rendezõ
neve
jól csengett, csak meg kellett
volna találni a megfelelõ témát.
Ebben segített Hernádi Gyula is, aki - a karcolat tanúsága szerint - megkapta útlevelét. A hogyan igen jellemzõ. Most is, mint oly sokszor, Fodor András naplója a leghitelesebb forrás. A bejegyzés dátuma: 1970. november 15. "[...] egy telefon Hernáditól: megjött az extra telefon útlevele megadásáról. Amilyen álságos volt a letiltás, olyan undokul kegyúri a megadás is." Fodor András közvetítésével megtudható, hogy mi volt az út célja és mi az eredménye: "Ismét az útra készülõdõ, diadalmas kedélyû Hernádi. Mosolyogtató, milyen vérmes reményei vannak. Ha Carlo Ponti megbízása beüt (Musa Dagh!), félmillió forint üti a markát. Nem irigylem, inkább féltem a csalatkozástól, bár az új és új ötletekbõl õ sose fogy ki." (1970. november 19.) "Este Hernádi telefonja. Úgy jött meg Rómából, hogy közben semmi távolságérzetet se támasztott bennem. Vidáman és okosan összegzi a kinti kudarcot. Merthogy a bajok éppúgy megvannak odakint, élni pedig mégiscsak jobb itt." (1970. december 19.) "Gyula folytatja beszámolóját. Néhányszor együtt voltak Antonionival. Tickelõ, szomorú ember, inkább a filmkészítés technikája izgatja. Monica Vitti Carlo di Palma operatõrrel él. Hisztériás nõ, felbõszült azon, hogy Jancsó ilyen baloldali filmbe vonta be. Félti politikai szüzességét, nem akarta vállalni az utószinkront. Aczél meg azért bõsz, mert Jancsó így nyilatkozott: >>Mindig is anarchista voltam<<." (1970. december 20.)
Kétségtelen, Rómában sem volt a kerítés kolbászból. Ponti doktor és Jancsó Miklós viszonya bizonyíték rá. Mert hiszen a producer Jancsó Miklóssal (és a mindenes Giovanna Gagliardóval) nem csak egy vasat tartatott a tûzben. A legmesszebbre a Werfel-regény megfilmesítésének kudarca után egy "magyar" témával jutottak, a Báthory Erzsébet életét feldolgozó filmmel. A fõszereplõ Maria Schneider lett volna. Már felvételeket készítettek díszletben. Amikor Ponti doktor megtudta, hogy a történet "rossz véget ér" (ritkán olvasta el a hozzá benyújtott forgatókönyveket), megbízta Antonioni forgatókönyvíróját, Tonino Guerrát, hogy "segítsen be" a magyaroknak. Aki - becsületére legyen mondva - visszaadta a megbízást, mondván, hogy a történet úgy jó, ahogy azt Jancsóék leírták. Ekkor hangzott el Ponti doktor szájából (nem elõször és nem utoljára) az õ különbejáratú Legfelsõbb Bíróságának döntése: "Az amerikaiak nem adnak pénzt."
Szerencsére nem Carlo Ponti volt az egyetlen filmgyártási instancia Itáliában. Jancsó Miklós jobban járt az olasz állami televízió, a RAI szerkesztõivel. 'k el tudták érni az intendánsoknál, hogy a magyar rendezõ a RAI-nak forgasson. Méghozzá úgy, hogy Jancsó Miklós helyszínt, színészt és operatõrt szabadon választhatott. Hogy magyar rendezõ a hun vezérrõl készítsen filmet ( La tecnica e il rito, 1972), az az olaszok számára természetes volt. Mégis Jancsó Miklós inkább rokona Attilának, mint bármely olasz rendezõ. Hogy Attilát Madaras József alakítsa, az pedig több volt, mint jó választás. A következõ film témája - Roma rivoule Cesare , 1973 - ezzel szemben a RAI részérõl helyesen felismert kelet-európai "szakértõt" igényelt, hiszen a szabadon kezelt (ál)történelmi film elmélkedés volt a hatalomról. A szabad anyagkezelést a leginkább a színészválasztás biztosította: Daniel Olbrychski és Hiram Keller játszották a televíziós film fõszerepeit. A történet - már amennyiben jogosult a történet szót használni - a Római Birodalom egyik észak-afrikai tartományában, Numidiában játszódik (a forgatás helyszíne Tunéziában volt), és szinte anakronizmusok nélkül ábrázolja a hatalom megszerzésének, birtoklásának azt a módszertanát, amit - többek között - Titus Livius ránk maradt könyvei oly jól mutatnak be.
Egyébként a lengyel-magyar
koprodukcióban tervezett Bem-filmnek az ötlete, mellyel Jancsó
Miklós oly sok hiábavaló idõt töltött
el, a
Roma rivuole Cesare
miatt, gyönyörû díszletek
között pattant ki: Nápolyban lengyel filmhét volt
Andzej Wajda jelenlétében, amikor Jancsó Miklós
a stáb élén, köztük színészeivel,
Daniel Olbrychskival és Hiram Kellerrel behajózott Tunisz
felé. Az exterritoritás érzete - hogy szépen
fejezzük ki a való helyzetet - mindkét úgynevezett
szocialista rendezõ fantáziájára jótékonyan
hatott, majd a késõbbiek során mindkét jól
nevelt rendezõtõl távol állt a kérdés
élére állítása: "Legyen vagy sem koprodukciós
Bem-film?" Andrzej Wajda azonban azt a tréfát nem díjazta,
hogy Jancsó Miklós és Hernádi Gyula a film
elsõ treatmentjébe pél-
dául egy múlt századi
szakácskönyvbõl bemásolta a teknõcleves
készítésének fortélyát.
A RAI egyébként a recesszió
idején sem vonta meg a támogatását Jancsó
Miklóstól, és megbízta egy hosszú dokumentumfilm
készítésével az olasz színház
fenegyerekérõl, Luca Ronconiról. (Magyarországon
ezt a filmet senki sem látta.) Emlékezetesek voltak annak
az elõadásnak a próbái, melyek Pratóban,
a nagy textilipari központ barokk színházában
folytak. Jancsó Miklóst Firenzébõl a gyártásvezetõ
az akkoriban divatos méregdrága motorkerékpáron
vitte Pratóba. Épp piac vége volt, és jött
egy olyan szélroham, amely elkezdte kavarni, majd fölemelni
a sok szemetet. Ez olyan látvány volt, amit Jancsó
Miklós sohasem tudott filmjeiben megcsinálni. Ezért
aztán döbbenten látta, hogy Tarr Bélának
a
Sátántangó
ban sikerült. Igaz, ehhez
több mint nyolcórás film kellett. Luca Ronconi, aki
két évig vezette a toszkán város színházát,
egyébként a játszóteret kibõvítendõ
a nézõteret is befedte, és az elõadást
a két oldalpáholyból 8-8 nézõ nézhette
végig. A boom idején a kisebbség kedvte-
lésének kielégítése
sem volt lehetetlen. A város PR-fõnöke jó ötletnek
tartotta Ronconi szerzõdtetését. Egyébként
is Itáliában virágzó alternatív színházi
élet volt, és még a legkisebb pinceszínház
is olyan technikai feltételek között dolgozott, amirõl
Magyarországon álmodni sem lehetett.
Italia anno...
A televíziónak készített
filmek elkészítését egy szerencsés konstrukció
eredményezte: "Filmek a televíziónak!" - hirdette
meg a RAI az akciót, amely révén rendezõk
filmet
forgathattak. Hogy csak a "húzónevet" említsem, Federico
Fellini a
Bohócok
at. Egyébként az olasz televízió
egy negatívumban jeleskedett; nem akarta kitalálni a "tévéesztétikát",
s nem húzott falat önmaga és a filmszakma közé.
Még az sem jelentett problémát, ami Magyarországon
- mint láthattuk - Aczél
Györgybõl dührohamot váltott ki, hogy Jancsó
Miklós magát anarchistának tartotta. Mellesleg Aczél
György dührohamát erõsen motiválta, hogy
véletlenül Giorgio Napolitanóval, az Olasz Kommunista
Párt egyik ideológusával abban a római vendéglõben
vacsorázott, amelyben Jancsó Miklós Nanni Balestrinivel
mulatozott, s közben félreérthetetlen jelét adták
annak, hogy
minden
hatalmat a pokolba kívánnak. (Nanni
Balestrini és Giorgio Napolitanio nem köszöntek egymásnak,
holott ismerték egymást, a magyarok természetesen
kezet fogtak. Ugyanakkor az olasz ideológus nem habozott elmondani,
hogy Jancsó Miklós micsoda anarchista környezetbe keveredett.)
Jancsó Miklós osztotta barátainak azt a nézetét, hogy számukra Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt fõtitkára, akinek jelszava a "történelmi kompromisszum" volt, s aki majd 1976-ban azt a "botrányos" nyilatkozatot teszi, hogy nézete szerint nagyobb biztonságban érezheti önmagát, amióta Itália a NATO tagja, hiszen az garantálja Moszkvától való személyes függetlenségét, nos a "kompromisszum-ember" a múlt embere. A jövõt - legalább az eszmék szintjén - például a Vörös Brigádok képviselte, amely 1969. szeptember 8-án alakult meg Milánóban munkás-diák összefogással, vezetõje Renato Curcio lett, a diákok képviseletében. A Vörös Brigádok elvetette az OKP és az Olasz Szocialista Párt "történelmi kompromisszumát", és anarchista merényletekkel akarta az állam alapjait kikezdeni. Számlájára írható tizennégy halálos merénylet és hatvannyolc - jellegzetes terrorista "büntetésként" - térdlövés. Valamint az évtized végén Aldo Moro volt miniszterelnök elrablása és meggyilkolása. Az Aldo Moro halála körüli politikai sakkjátszma ügye a mai napig érdeklõdést tud kelteni Olaszországban. Ha megszólal egy-egy idõs ember, aki részt vett abban az egykori kormányzati vitában, ami a váltságdíj kifizetésérõl vagy a követelés elutasításáról folyt, Itália kénytelen emlékezni rá, hogy Aldo Morót - közvetve - elvbarátai gyilkolták meg. Azok, akik esetleg rossz szemmel nézték, hogy a volt miniszterelnök el tudott képzelni egy olyan kormányzatot, amelyet nem kívülrõl támogatnak a kommunisták, hanem részt vesznek benne. Az alkudozásban a "keményvonalasok" álláspontját nem igazolta a történelem. A terrorcselekmények mérlege azonban - Jancsó Miklós vízióját hitelesítve - a jobboldal felé billent: "1980 elsõ négy hónapjában húsz embert gyilkoltak meg a fasiszták, augusztusban pedig egy bombarobbanás nyolcvannégy embert ölt meg a bolognai pályaudvaron." - olvasható Harry Header Olaszország története címû könyvében.
Jancsó Miklósnak újbaloldali politikai szimpátiáiért nagy árat kellett fizetnie. Carlo Ponti jól jelezte: a filmpiacot uraló amerikai tõke nem fektet be olyan rendezõ mûvébe, aki a konzervatív Amerikának nem felel meg. Az európai film helyzetérõl (amit Jancsó Miklós a baloldali indíttatású film helyzetével azonosított) Magyarországon kemény szavakkal lehetett megemlékezni: "A világ filmgyártását két-három éve elöntötte egy új >>langyos hullám<<: megnyugtatni az embereket, nem idegesíteni a polgárt, aki nem kíván tudomást szerezni az éhezõkrõl, a Kelet-Pakisztánból elüldözött és meggyilkolt milliókról s más efféle nyugtalanító dolgokról. Jól élni, semmire sem odafigyelni - ez az amerikai és európai kispolgár világszemlélete, ezt táplálja a világszerte domináló amerikai filmtõke. [...] Bertolucci nemrég kereken megmondta: a kapitalista szisztémában, ahol a filmgyártás egésze a nagytõkés producerek kezében van, csakis kommersz filmet lehet csinálni, különösen 1968 májusa óta, amióta gyakorlatilag leszorították a pályáról azokat, akik ellenállást tanúsítottak." A nyilatkozat dátuma: 1971. Kemény esztendõ Jancsó Miklós pályáján.
Jancsó Miklós életrajzát rekonstruálni itáliai éveiben hihetetlenül bajos. Hiszen hõsünk hol itt, hol ott bukkant fel, s okát adni, hogy éppen miért van itt, és miért nem ott, nos ez meghaladja az esszé kompetenciáját. Holott birizgálta eléggé a kollégák, barátok és ellenségek kíváncsiságát Jancsó Miklós kétlakisága. Mert az sem egészen úgy volt, ahogyan Mészáros Márta emlékszik a család széthullására. A rendezõ gondoskodott a családról. Amíg Jancsó Miklós Rómában volt, Mészáros Márta vette fel a fizetését, és döntõen abból finanszírozta a család megélhetését. Nem kell azt gondolni, hogy ez a megoldás nem volt engedélyköteles. Aczél György bólintott, és a filmgyár folyósított (inkább örömmel, mintsem irigyen a kiváltság miatt). Ez a megoldás azonban nem segítette Jancsó Miklós itáliai karrierjét. Ha "menekült" lett volna, a konzervatív jobboldal is be tudta volna fogadni. Másodszor merült fel Jancsó Miklós életében a disszidálás kérdése. Az elsõ, 1956 végén, jelentõs szervezést igényelt volna, a mostanit egy vicequestore tálcán kínálta föl. Jancsó Miklósnak félévente be kellett mennie a Questurára tartózkodási engedélye meghosszabbítása végett. A világ minden tájáról jött emberek hosszú sorát kellett kivárnia, míg a mindenható hivatalnok, a vicequestore elé jutott, aki bepecsételte az engedélyt. Harmadszorra már nem kellett várnia, negyedszerre, ötödszörre már a cinephil vicequestore mesélte el életét stb. Majd egyszer megkérdezte:
- Signor Jancsó, nem unja, hogy állandóan ide kell jönnie? Ha akarja, el tudom intézni az olasz állampolgárságot.
- Quaestor-helyettes úr, ha az amerikai állampolgárságról lenne szó, akkor talán, de az olasz miatt mondjak le a magyarról?
A vicequestore jót nevetett, értette a tréfát, és nem hitte, hogy Olaszország a bokréta, ha a Föld Isten kalapja. Giovanna is szerette volna "rendezni" viszonyát Jancsó Miklóssal, aki azonban nem állt kötélnek, s itthon politikamentes magyarázatot adott külföldi munkáinak: "Elég gyorsan dolgozom, és rosszul érzem magam, ha nem dolgozom. Nincs semmiféle hobbim; nem járok vadászni, nem horgászom, nem gyûjtök bélyegeket. Az egyetlen dolog, ami érdekel és szórakoztat: a filmcsinálás. A magyar filmgyártás elég kevés filmet produkál évente; ehhez sok a tehetséges rendezõnk. A két idõpont között, míg itthon rám kerül a sor, ott csinálok filmet, ahol pénzt adnak rá. A saját filmemet csinálom ott is, nem a producerét. Ezért is nem nagyon egyszerû a dolgom, s éles vitáim voltak a külföldi producerekkel."
Ez úgy hangzott, mint egy rossz vicc. Nem vicc azonban, hogy tökéletesen fedte a valóságot. Jancsó Miklóst egy dologgal lehetett volna büntetni, ha nem engedik dolgozni. Erre bizonyíték az 1971-es esztendõ is (nem elfeledkezve arról, hogy az 1970-es évet Jancsó Miklós két film legyártásával abszolválta), amelynek a végén Jancsó Miklós mint színházi rendezõ is debütált. Magyarországon leforgatta a Még kér a nép címû filmjét, majd csak a Szerelmem, Elektrá val "tért vissza" 1975-ben.
Magánbûnök, közerkölcsök
Jancsó Miklós 1975-ben azonban, a Szerelmem, Elektra forgatása idején nem vett részt azokban a kiélezett vitákban, melyek a stúdióvállalatok felszámolása körül zajlottak, de a "fejlett szocializmus" felépítésének meghirdetésében sem. Sõt ez utóbbi miatt Aczél Györggyel is némileg összekülönbözött. Ugyanis megkérdezte tõle:
- Hogy van az, amíg én Olaszországban voltam, addig önök felépítették a szocializmust? Hogyhogy nem értesültem róla?
Jancsó Miklós természetesen biztosította Bacsó Pétert, aki a Dialóg Stúdiót ténylegesen vezette, hogy számíthatnak szavazatára, de jó oka volt a palotaforrongásokból kimaradni. Forgatott, ötödik külföldi filmjét, a Magánbûnök, közerkölcsök címû mûvét készítette 1975 nyarán a magyar határhoz közeli Drávaszöllösön.
A film producere Giorgio Amati volt, aki jelentõs vagyont gyûjtött össze a "Fekete Emanuelle"-sorozattal, amelyben egy gyönyörû etióp lány ébenfa testén elkövetett akciók jelentették a cselekményt, amely a különbözõ rendezõk felvételeibõl "összeállt", olykor nem létezõ rendezõ neve alatt. Amati úr azonban a pénz mellé tekintélyt is szeretett volna, és ezért - hogy visszafürödje szüzességét - mûvészfilmet akart produkálni. Jancsó Miklóst szemelte ki, és Giovanna Gagliardo treatmentje alapján - miután a mozitulajdonosok vacsoráján Jancsó Miklós hors d'oeuvre gyanánt elõadta Rudolf trónörökös és Vetsera Mária szerelmi történetét - megegyeztek a mayerlingi kettõs öngyilkosság megfilmesítésében. (A mozitulajdonosok megtekinthették a film elsõ összeállítását is.)
A helyszín Drávaszöllösön egy meglehetõsen lerobbant kastély volt, ami korábban szolgált már iskola, kollégium és határõrlaktanya céljaira. A kastélyt a díszlettervezõ "fedezte fel", ami persze nem volt nagy dolog, hiszen korábban már az operatõr, Tomislav Pinter is használta díszletként: amerikai filmet forgatott benne. Jancsó Miklós csak a forgatás végén vette jobban szemügyre a kastély homlokzatán lévõ címert. Kiderült, hogy Rudolf egykori francia származású fõudvarmesterének, a tengerésztiszt Charles Bombel grófnak a címere, aki a kastélyt - a hozzá tartózó birtokkal - az "eset" után kapta a koronának tett szolgálataiért. Vajon milyen szolgálataiért? Akkor állt a trónörökös szolgálatába, amikor Ferenc József "váltott": a liberálisok helyett az ultramontán vonalat kezdte pártfogolni. A fõudvarmestert egyébként azzal vádolták, hogy eltûrte, sõt "szervezte" Rudolf lezser életét. Genius loci? Jancsó Miklós a forgatást olasz operatõrrel kezdte, aki az éppen divatos neo-neorealista stílusban akart dolgozni. Gyorsan leváltotta. Kende János ekkor Jancsó Miklós korábbi asszisztense, Kézdi Kovács Zsolt filmjét, a Ha majd megjön József et forgatta. Jancsó Miklós nem akarta õt választás elé állítani, tehát meg sem kérdezte, vajon jönne-e átvenni a képi divízió irányítását. Így került sor Tomislav Pinter alkalmazására, aki például Matjaz Klopcic filmjeit fényképezte (Strah és Karolina Zasler) . A 342 beállításból összeállított film (hajlékony átmenetekkel) szép, és kétségtelen, kisiklik az "osztályszempontú" elemzés alól. Az analízis nehézségeit növeli, hogy Jancsó Miklós bevallottan ironizál (de nem blöfföl) a történeten.
A Cannes-ban 1976-ban bemutatott film Jancsó Miklós pályáján sokáig botránykõnek számított, s magyarországi forgalmazásáról szó sem lehetett (Aczél György sohasem maradt a "tréfálkozásban" Jancsó Miklós adósa). Gyertyán Ervin, a "tartalomelvû magyar filmkritika" egyik reprezentánsa a cannes-i megjelenést követõen a fesztiváli beszámolóban még csak annyit mondott, hogy "Jancsó egy olyan filmben újította meg stilisztikáját, amely tematikailag a legigénytelenebb és legsemmitmondóbb minden eddigi alkotása közül". Holott fel kellett volna figyelni például a fesztiváli "versenytársakra". A világ filmmûvészete átalakulóban volt: Bernardo Bertolucci Huszadik század, Ingmar Bergman Szemtõl szembe, Joseph Losey Mr. Klein, Martin Scorsese Taxisofõr és Littin Actas de Marusia címû filmjeit és Jancsó Miklós alkotását centripetális erõ szórta szét, s Jancsó Miklós "bûne" mindössze annyi volt, hogy a saját útját ebben a mûvében is következetesen járta végig. Mirõl van szó? A hatalom és a szexuális perverzió olyan összefonódásáról, amelyet Pier Paolo Pasolini ugyanebben az évben forgatott elátkozott filmje, a Salò vagy a Szodoma 120 napja "modernebb" tematikai anyagon mutat be.
Jancsó Miklós "magyarázata", amit Zsugán István a szájába adott, a lehetõ legtalányosabb (talán olyannyira, hogy csak a riporter tudná megfejteni): "Az olasz Magánbûnök... - elbeszélés formájában elõadott fantáziálás az üzenetrõl." Szerencsére emészthetõbb és hitelesebbnek látszó önanalízis is van ugyanebben a riportban:
"ZSUGáN ISTVáN: Itthon nem láthattuk, de a lapokban sokat olvashattunk a Magánbûnök, közerkölcsök címû olasz filmje körüli botrányokról: a pornográfia vádjával indult bírósági ügyrõl, majd a felmentõ ítéletrõl. Vajon ezt a filmjét nem az a törekvés szülte-e, hogy oly sok >>art kino<<-siker után kijusson abba a bizonyos >>nagymozi<<-hálózatba?
JANCSó MIKLóS: Nem. A >>kijutás<< nem érdekel; s anyagi szempontok sem vezettek. Lényegében a Magánbûnök... sem más, mint az összes többi filmem: játék egy áltörténeti eseménnyel. Játék annak a mechanizmusnak a vizsgálatával, hogy a hatalom intrikái hogyan befolyásolhatnak, dönthetnek el bizonyos dolgokat, emberi sorsokat. S szerintem egyáltalán nem pornófilm. Hozzáteszem, hogy én egyébként tisztelem és fontosnak tartom az erotikus filmeket is, mert feszegetik az úgynevezett >>európai fehér ember<< polgári gyökerû, keresztény alapú szexuális - vélt - moráljának határait. De a Magánbûnök... nem pornófilm; ugyanolyan politikai analízis, mint a többi filmem. Ami egyébként a film körül Olaszországban kavart cenzurális procedúrát illeti, ennek megértéséhez ismerni kell a rendkívül szövevényes - még a fasiszta idõkbõl származó - olasz cenzúratörvény útvesztõit. Zavaros belpolitikai ügyek, érdekek húzódnak meg szinte minden ilyen olasz cenzúrabotrány mögött; fölösleges rá túl sok szót vesztegetni."
Valóban, a film megbuktatásához kellett a pornográfia (nem bizonyított) vádja. A bírósági eljárással a film "lekéste" a mozikat, s így Giorgio Amati úr kénytelen volt korábbi klientúrájához fordulni, adnának-e mozit ennek a pornográfia gyanújába kevert filmnek...
Zsugán István és a Filmvilág merészsége volt, hogy hangsúlyozta: a filmet Magyarországon nem vetítették. Kritizálni azonban kritizálták. Maga Rényi Péter, aki írásainak gyûjteményébe is felvette az 1976-ban, a cannes-i fesztivál után kelt írását. Természetesen megtalálta azt a támadási pontot, ahonnan a Jancsó Miklós nevû felépítmény megingatható: vajon egy szocialista országokbeli mûvész a kapitalizmus zord viszonyai között "ráfázik-e" avagy sem. Avagy Rényi Péter színes megfogalmazásában: "Izgalmassá a kérdés attól válik, hogy a két rendszer közt feszülõ ideológiai ellentét viszonyai között hogyan áll helyt a mûvész: hûséges tud-e maradni az alkotó saját eszmevilágához, képes-e a számára ismeretlen, ingatag talajon - egy profitra kalkuláló filmvilág dzsungelében megõrizni; esetleg éppen fejleszteni vagy elmélyíteni eredeti elkötelezettségét."
Nem, a szerzõ nem Jancsó Miklós helytállását vonja kétségbe, annál ideologikusabb dologról van szó. Arról a "tételrõl", hogy a "profitra kalkuláló filmvilág dzsungelében" a szocialista mûvész ereje in teoretico is csökken. Úgy "védi" Jancsó Miklóst, hogy azért értsenek belõle mások is, akik szerették volna nagyvilági röptében követni a rendezõt: "Jancsó nem dörgölõdzik sem a kommerciális pornóhullámhoz, sem az ultraradikalizmus divatjaihoz. E film problematikáját nem itt kell keresni, hanem ott, hogy a harc - egyfelõl az olasz vállalkozó forgalmazási-piaci várakozásaival, másfelõl az olasz társadalom politikai érzékenységeivel - a mûvész energiáinak túlságosan is nagy részét lekötötte." Bizony, a mindentudó ítész ezt is tudta, és a "Jancsó-idol" megõrzésének érdekében õ is arra szavazott, hogy a film Magyarországon ne jelenjen meg.
Hazatérés
Jancsó Miklós római karcolatában van egy történet a "magyar ügyességrõl". A jelenet azzal indul, hogy Hernádi Gyula a Pantheon elõtti kávéház teraszán ül:
"Rengeteg fekete folt van mellette a földön és a székeken. Lemegyek. Tizenkét esernyõt vásárolt. Automatán nyílnak, és szép, fekete selyem feszül rajtuk.
>>Hihetetlenül olcsók<< - mondja Gyula. Nagyon elégedett. >>Darabja ezer líra lett volna, de nyolcszázért adták. Egy tucatot vettem, árengedménnyel. Nagyszerû ajándék lesz otthon.<<
Megkér, hogy raktározzak el tizenegyet. Az egyikkel a karján sétálni indul. Elegáns, kimért. Igazi úr. [[Otilde]]rgróf.
Felhõt hajt a szél, s már zuhog is. Bolond idõ. Már fent állok az ablakban. Látom Gyulát, sietõs léptekkel jön át a téren, a lift elé megyek.
Gyula kilép. Csuromvíz. Haja, ruhája, mindene vizes. Arcán fekete folyadék csurog. Világosszürke öltönyén fekete foltok. >>Az olcsó hús leve - mutat magára. - A rohadtak. Átvertek. Ereszt ez a szar ernyõ.<< Szomorú.
Nézem. Tényleg, az ernyõ anyagából az esõ kioldotta a fekete festéket. Világos csíkok húzódnak rajta. >>Zebra<< - mondja Gyula, de nem nevet.
A lépcsõház ablaka nyitva van. Odalép. Nagy lendülettel kidobja az ernyõt az utcára. Nem talál el senkit, de egy járókelõ észreveszi, felveszi. Nézegeti, aztán õ is elhajítja.
Gyula most már nevet. Keserûen.
>>Ez az ország a vesztébe rohan
- mondja. - Még a belsõ piacra
se tud termelni. Egy potenciális vásárló, egy
bennszülött igényeit se tudja kielégíteni.
Látod, eldobta.<<"
A vidám (?) történet közgazdasági poénjára érdemes figyelni. A hetvenes évek elsõ felében Itália felfelé ívelõ gazdasági ciklusa, a háború utáni fellendülés, a boom végóráit élte. Az agónia a gazdaság minden szektorát áthatotta, még a turizmust is, mely nem tudott eleget tenni a színvonalas tömegturizmus igényeinek. A recesszió egész Európát sújtotta, és új gazdasági stratégiára késztette az ipari hatalmakat. Különösen 1974. január 1. után, amikor Algéria az olaj barrelenkénti árát 9,25 US$-ról 16,22 US$-ra emelte, s bekövetkezett a ma már legendás ködbe burkolózó "olajárrobbanás", mely Magyarországra is "begyûrûzött", de ami például a technikai fejlesztéseknek is új irányt szabott. Itália kezdte keményebb kézbe venni a kulturális támogatások gyeplõjét.
Természetesen mindez nem közvetlenül hatott Jancsó Miklós itáliai kapcsolataira. Fontosabb volt, hogy furcsa konfliktus bontakozott ki Giovanna Gagliardo és Jancsó Miklós között. Giovannát egyre kevésbé elégítette ki a forgatókönyvírás, s mint annyi hasonló cipõben járó magyar kollégája Bacsó Pétertõl Szász Péteren át Bereményi Gézáig, rendezni szeretett volna. Rendezõ élettárssal a forgatókönyvírói pálya könnyebb volt, mint Jancsó Miklós mellett (árnyékában?) rendezni. Az érzelmi közösséget - egyezzünk meg ebben - lassan-lassan bomlasztották a divergáló érdekek. A szakítás nem volt látványos, és lekerekített idõhatárokat sem mondhatok, hiszen az 1980-81-ben elõkészített, forgatott Jancsó-film, A zsarnok szíve forgatókönyvét még Giovanna Gagliardo jegyezte (Hernádi Gyula anonim közremûködése mellett), ugyanakkor Jancsó Miklós új kapcsolatra tett szert Magyarországon. Fodor András, aki naplójában gondosan ügyelt barátai szerelmi életének megörökítésére, például egy 1977-es év végi pezsgõs összejövetelrõl fõként azt tudta lejegyezni, hogy "Jancsó is ott volt új, pesti szerelmével, a huszonnyolc éves Csákány Zsuzsával". S örült, hogy a balsikerû Bajcsy-Zsilinszky-dráma bemutatóján 1978. február 13-án legalább õk ketten jól érezték magukat, mit sem törõdve a "közönség" reakcióival: "A továbbiakban igazi otthoniasságot Jancsó és Csákány Zsuzsa ölelkezésén kívül sehol sem tapasztalok."
Kétségtelen, Jancsó Miklós egyre több idõt töltött Magyarországon, s egyre inkább vendégségbe járt Itáliába, amely "realizálta" a Pacifista vízióját. Az itáliai terror csúcspontját mindenképpen a Vörös Brigádok számláját terhelõ Aldo Moro-gyilkosság jelentette (1978. május 9-én). Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a gyilkosság éppen a hatalmon lévõ kereszténydemokraták számára volt "hasznos", s ezzel megkezdõdött Itália hatalmi viszonyainak olyan eróziója, amely oda vezetett, hogy a volt kereszténydemokrata miniszterelnököt, Giulio Andreottit is perbe lehetett fogni maffiakapcsolatai, illetve szocialista miniszterelnököt, Bettino Craxit gyanús üzleti ügyei miatt.
De ez már olyan történet,
mely Itáliában Jancsó Miklós nélkül
folyt. Jancsó Miklós, aki római életének
minden emlékét (fõleg könyvtárát)
Itáliában hagyta, a határon vámmentes, de robbanékony
árut hozott át. Azt a tapasztalatot, hogy lehet valaki úgy
is baloldali, ha nem a létezõ szocializmus híve, ha
nincs elkötelezve Szovjetuniónak, ha… ha szabad ember. Ha még
saját addigi "eredményei" sem kötik kezét. Innen
számítható Jancsó Miklós "barokk korszaka",
amelynek - talán nem véletlenül - az Itáliára
emlékeztetõ, emlékezõ "magyar Boccaccio-film",
A zsarnok szíve
lesz igen hangsúlyos darabja.
* Részlet egy terjedelmes életrajzi esszébõl, melynek címe: Jancsó Miklós két és több élete.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu