Szemben a két felfogással, úgy vélem, a középkori megfogalmazás mára nem vonatkozik, már Benjamin Constant leszögezte, hogy szerves közösségek helyébe a modernség az egyént helyezte. Nem lehet újra feltámasztani sem a rendeket, sem a korporációkat. A kartell, a lobby, a pressure group szerepe egészen más, mint a régi civil társadalomé, bár nem lehet vitatni, hogy ezek a csoportok is, bizonyos fokig, valamiféle neo-feudalizmust létesítettek, melyet rákényszerítettek a modern államra. Már 1927-ben leírta az olasz de Ruggiero (a fasizmus éveiben!), hogy az új állam barátsággal viseltet a polgári, liberális társadalom iránt, átvéve annak célkitûzéseit.
A középkori képlet megvalosíthatatlansága
nem jelenti azt, hogy a modern, fõként amerikai képlet
létrehozható Magyarországon. Nem vitás, hogy
az Egyesült Államok birodalmi ereje ebben a célban központosul,
Kelet-
Ázsiában éppen úgy,
mint Közép-Európában. Amerika külföldi
képviselõi nem titkolják ezt, Wilson elnök óta
és mindig fokozottabban közlik mindenkivel, hogy polgári
demokráciát kívánnak mindenhol elterjeszteni,
mert ez a formula elõsegíti a békét, a kereskedelmet,
a szélsõségek elkerülését, s végül
Washington érdekeit, mind a politikában, mind a közgazdaságban.
Magyarországra vonatkozóan ez téves tervezeti alap
lenne, mert egyszerûen hiányoznak a tényezõk,
melyek egyrészt nagy gazdasági prosperitást hozhatnának
az ország lakóinak, másrészt azt politikai
stabilitással lennének képesek alátámasztani.
Úgy látszik tehát, hogy ha polgárosodást
óhajtunk, azt idegen modell nélkül kell megvalósítani,
amennyiben feltételezhetjük egyáltalán, hogy
a létesítendõ Európai Unió nem tagadja
meg kisebb tagállamainak, hogy saját útjukat és
menetrendjüket kövessék. Ha az Unió gazdasági
utasításokat fog majd adni, és ez valószínû,
akkor Magyarország polgárosodása nem lakóinak
és vezetõinek kezében lesz. Mint ahogy ezt már
tapasztalhatjuk is, például az ország fokozatosan
eladósodik, és polgári fogyasztói éppen
úgy hitelbõl élnek, mint Amerika polgárai,
ahol ez a gazdasági
progress
egyik feltétele.
Mi lenne szükséges ahhoz, hogy Magyarország saját modelljét valósítsa meg és kövesse? A következõkben ideális képet kell festenünk, de hát minden modell tulajdonképpen az. Bizonyos fokig Közép-Kelet Európa az elmúlt kommunista rezsim alatt élte meg azt a forradalmat, amelyet Franciaország 1800 és 1850 között élt meg. 1789 éppen úgy rombolta szét az ancien régime struktúráját, legalábbis egy országban, mint az Magyarországon történt 1948 után. A történelem azt tanítja, hogy az ilyen tabula rasá ból nemzeti összefogásnak kell születnie, vagyis olyan valaminek, amely elvégzi konkrét feladatait, de amelyhez egy felsõbb célnak is hozzá kell járulnia. A társadalom, amelyet Balzac és mások regényeikben leírtak, pénzcsinálással töltötte idejét ( "Enrichissez-vous!", mondta ki Guizot), ugyanakkor Napóleon császárságából bõven maradt energia nemzeti tervek végrehajtására is, mint ezt a XIX. század gyarmatosítása mutatja. Adva volt eszerint a napóleoni modell, amelyet Lajos-Fülöp király és Guizot magáévá tett, és mikor az erõfeszítés kifulladt volna, a Poroszországgal szembeni revans éltette tovább a nemzeti elvet és az azt elõsegítõ ipari/tudományos forradalmat.
A tényezõk ilyetén való összjátékából nem szabad arra következtetni, hogy minden országban egyformán zajlanak le a folyamatok.
Gondoljunk csak arra (és maradjunk az irodalomnál), hogy Az élet kapujá ban Herczeg Ferenc mit ad Cardulo római diplomata szájába. A pápai szóvivõ már járt Magyarországon (a reneszánsz korszakában vagyunk) és megcsodálta Mátyás király nemzeti energiáját és ennek számos nyomát. De, kérdi, vajon a magyar nép képes-e a haladást továbbvinni, nem csak egy kivételes férfi fényében sütkérezni. Cardulo tulajdonképpen kimondja, mi az õsi baj: az intézmények hiánya, amelyek nagy kezdeményezésekbõl születnek, nem csupán egy ember vagy egy királyi udvar akaratából.
Határozzuk meg a magyar modell elsõ követelményét, a nemzeti kezdeményezés mindenekfelett való fontosságát éppen a mai körülmények között. Nyugat-Európában 1840 körül ez ipari fegyelmet jelentett (Schumpeter ebben a katonai fegyelem továbbvitelét látta), és természetesen ipari befektetést, a belsõ piac kibõvítésének céljából. Kérdés, nagy kérdés, vajon ezt létre lehet-e hozni az Európai Unió gyámsága alatt, mikor a Nyugat elárasztja áruval Magyarországot és ellenzi a magyar exportcikkek Nyugatra való szállítását. Itt van tehát a polgárosodás két akadályozója: kicsi a nemzeti lendület és nincs kialakított hazai modell.
További feltétel (s ezt most kritikus módon emeli ki a meg-megújuló balkáni háború) a szomszédokkal létrejövõ béke, amely optimális esetben azzal járna, hogy Magyarország a fejlõdés motorjává válna a kelet-közép-európai régióban. Ez a térség ismét (ötszáz év után) fontos funkciókat tölthetne be, nem annyira mint NATO-tag, sokkal inkább mint a Moszkva és Berlin közötti béketényezõ. A magyar polgárosodás ügyét lehetne így elõsegíteni, ugyanakkor a magyar önérzetet is pozitívan táplálni. Mert a külföldrõl jött megfigyelõ hamarosan tapasztalja, hogy a többrétû múlt ellenére Magyarországnak megvan a maga erkölcsi és kulturális súlya a Kárpát/Duna-medencében, annak ellenére, hogy a nyelv leválasztja szomszédairól. Emlékszem Emil Cioran azon megjegyzésére, hogy erdélyi kamaszkorában, bár egy szót sem értett magyarul, csodálattal nézett a magyar nyelvre, annak misztikus kisugárzására az ellenséges népek között, mély gyökereire. És talán szintén a polgárosodás erõs motorja lehetne egy nyolcosztályos középiskola visszaállítása, és nem a tanítás elsietése és felületessége, amint ez Amerikában látható. Mondjuk úgy, hogy a gimnázium, líceum stb. az az iskoláztatásban, mint a középosztály a társadalom egészében: tartóoszlop, a gyülekezés, a szolidaritás helye, amelynek van ideje tartós értékeket beültetni az elmékbe és a magatartásba.
*
Ne legyenek illúzióink: a felsorolt tényezõkbõl több teljesen hiányzik a magyar polgárosodás útján. Ismét a külföldrõl jövõ látogatóra utalok, aki otthonléte második napján már lappangó polgárháborút észlel, a gyûlölet és áskálódás forró pontjait. Mintha megbénítaná a kezdeményezést is, mert a tehetséges ember, aki jót akar, hamar arra a következtetésre jut, hogy hasznosabb mások ellen csinálni, amit másokkal karöltve kívánt elérni. Az emberekben, és közmondásosan a bourgeoisie tagjaiban, kiölhetetlen önzés él; de ami a századok folyamán a Nyugatot felépítette, az intelligens, végül is majdnem etikai önzés volt, amellyel hozzákezdtek a közösségi munkálatokhoz. De a lényeges az, hogy az intézményeknek presztízse legyen - amit Magyarországon úgy értelmeznek, hogy a bürokráciát burjánozni engedik. Ez a kommunizmus közelmúlti öröksége, de a monarchiáé is, sõt a török hódoltságé. Mindig megszenvedte a nép a hivatalok uralmát. Küzdeni ellene azt jelentette: ki kell játszani. (Vannak kedvezõ formái is a hivatal-uralomnak: Budapest felépítése és igazgatása a bécsi mintára.)
Sokan vannak, akik a polgárosodás
garanciáját a
parlamentben
vélik látni.
Csakhogy ez így volt a parlamentek õskorában, például
Angliában Cromwell után, de benne, ha szimbolikusan is, a
király játszotta a döntõbíró szerepét.
Ugorjunk háromszáz évet és azt látjuk,
hogy De Gaulle, amikor 1958-ban újra átvette a hatalmat,
azt nyilatkozta, hogy nem (a jakobinus inspirációjú)
Assemblée Nationale a legfelsõbb tekintély, hanem
a nép. A mai Franciaországban a "parlament" nem a nemzeti
akarat forrása. A parlament, Sieyès
abbé híres mondása
alapján, lobbykból áll, amelyek egymással versengenek
saját
pressure group
-juk érdekében, mely elsõsorban
a politikai párt. Még képernyõn figyelve is
ez a megtámadhatatlan benyomásunk támad. Lefordítva
a magyar viszonyokra, égetõ szükség volna rá,
hogy a közéletben a parlamenten kívül (amely centrális-bürokratikus,
éppen a honi hagyomány és körülmények
miatt) több más gócpont is jelen legyen. Ez talán
a polgárosodás fõ feltétele, és éppen
ez az, ami nem fog bekövetkezni. A magyar parlament úgy érzi,
hogy a monarcha szerepét tölti be. Nem valószínû,
hogy trónjáról lemond, mert mint a francia jakobinus
Assemblée Nationale, az ideológia õrének tekinti
magát.
Magyarország mentalitása nem a polgárosodás felé mutat. Nem afelé, hogy a szubszidiaritás elvét tegye az ország ügyeinek középpontjába, azt, hogy az alsó rétegeket (paraszt, kisiparos, kisvállalkozó) önállóságra juttassa. A posztkommunista lelkesedésnek már nincs nyoma, az alsó középosztály cinikussá vált, terveit a korrupció és a semmittevés bomlasztja széjjel. A polgárosodás a mai monoclasse világban nem feltétlenül ideál, de Magyarország helyzetében feltétlenül az elsõ stáció kellene hogy legyen. Ehelyett tömegtársadalommá válik az ország, ami a nyugati országokat, Amerikát is beleértve, szétzilálja, éppen a millennium utolsó évtizedében.
Összegezve: a polgárosodás a jelen pillanatban nem lehet csak pártszlogen; realitás kell hogy legyen, a kisember felkarolása és a kultúra fejlesztése: iskolák, könyvtárak, kultúregyesületek.
Utóirat. 1991 óta tanítok filozófiát az ELTE-n és a Pázmány Péter egyetemeken, rövid ideig Pécsett is. Több kontinens egyetemén tanítva az elmúlt fél évszázad tapasztalatai alapján állítom, hogy a magyar diákok vitán felül a legjobbakhoz tartoznak, tudásuk, általános kultúrájuk, munka-metódusuk alapján. Az õ elûzésük az országból hiba, mi több: bûn a polgárosodás ellen. Így vesztik el nemzetek életkedvüket, történelmi hivatásukat.
1998 február
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu