Mondd, mi mást egy mandarinnak,
Ha se szolgának, se úrnak,
Mondd, nem áll, mást mit
van tenni,
Mint ilyenkor lágy tavasszal,
Ha Északot nem tapasztal
Vízhez menni és a zöldben
Jókat inni és szellemmel
írni,
Koccintgatva, kiderülten?
II
Mint liliom vagy tiszta gyertya,
Csillag, hunyorogva halkan,
Fényét szívbõl
mélyrõl ontja
Parázs peremmel a hajlam.
Ilyen kora nárciszokból
Egész sor nyit itt a kertben.
Meg is tudhatnám a jóktól,
Kit várnak így, rendezetten.
III
Ha a nyáj már nem legelget,
Pihen a mezõ, a tiszta zöld;
Egész Paradicsomkertet
Láthatsz, tarka virágágy
a föld.
Remény terít fényes
fátylat
Szemünk elé, vastag ködöket:
Teljesült vágy, napimádat,
Ritka felhõ hozzon örömet!
IV
A páva rémesen rikolt, de
hangja
A mennyei tollazatot idézi:
Nem is viszolygok õt hallani, nézni.
De rájuk, az indiai ludakra
Haragszom, azokat nincs ki kibírná:
Undok sikolyuktól menne világgá.
V
Kínáld gyönyöröd
fényeit
Az esti arany napsugárnak,
Kerek koszorús tollaid
Merész szemét a tûznek
átadd.
Kutat a Nap, hol nyit a zöld
A kertben, kéket lát szitálni;
S ha csókot hall, máris köszönt:
Párban a csodát véli
látni.
VI
A kakukk meg a csalogány
Tavaszt marasztalni nem átall,
Bár már hadakkal ostromol
a nyár
Bogánccsal és csalánnal.
Szemem elõtt is megtömte
Lombbal a fát, a szentet,
Amely mögül máskor hetente
Szemmel raboltam szerelmet;
Elbújt most a tarka tetõ,
Nem látok rácsra, cölöpre;
Amit szemem elért, a firtató,
Keletem marad mindörökre.
VII
Legszebb napnál is szebb, olyan
Volt: érts meg hát, ember,
önmagadban
Ha elfeledni nem tudom,
S legkevésbé künn a
szabadban.
A kertben történt, jött
felém,
Hogy kegyét felkínálja;
Még ma is érzem, õrzöm
én
S örökre maradok sajátja.
VIII
Alkony hullt le szürkeséggel,
Mi közel van, messze jár;
De elõbb még lomha fénnyel
Esti csillagunk kiszáll!
Ájultan imbolyog minden,
Kúszó ködre lát
a hegy;
Mélyfekete tótükörben
A sötétség megreked.
Ám keletrõl hold sugalmaz
Tarka lángot, parazsat,
Karcsú fûzek haja halmoz
Cirmos vízhullámokat.
Játszi fürge árnyak
ágán
Luna deleje remeg,
Szememen szõtt hûs szivárvány
Szelidíti szívemet.
IX
Csak most tudjuk meg mi a rózsaszál,
Most, hogy rózsátlan ül
a táj;
Csak egy nyit végsõt még
a rózsatõn,
Hogy tõle teljesedjék a virágözön.
X
Te vagy a legszebb, tudja a világ,
Királynõ vagy te, királyi
virág;
Cáfolhatatlan örök tanúságod
Viszályt csillapít, teremt
egy világot!
Hát itt vagy most, nem vagy üres
lidérc,
Látvány és hit benned
egyetlen érc;
Bár ki kutat, az végsõ
okokért,
Törvényért küzd,
a Minekért, a Hogyanért.
XI
„Engem riaszt a hínár,
A rémes fecsegés,
Ott minden eldõl és besüpped,
És semmit nem fog meg tekintet;
Ott megbánt, körülzár
A szürke torkú prés."
–
Ne csüggedj! Veled is jár
Az örök törvény,
e merész
Vég-oka liliom- s rózsatöveknek.
XII
„Régi álmoknak szavával
Csábítsz rózsát,
szólsz a fákkal
S nem a lánnyal, nem a bölccsel;
S minthogy megdicsérni nem mer,
Eléd toppan néhány
fickó,
Társul hozzád, mert amondó:
A szabadban künn marasztal
Festékkel, ecsettel, borral."
XIII
Bolygatnátok örömem csendjét?
Elég a borospoharam.
Bár mástól okosabb
lehetnék, –
A szellem magányban fogan.
XIV
„Nos! Mielõtt innen kiválnánk,
Nem hagysz valami okosat ránk?"
Távolba vágyni, kicsiklandani
a jövõt, –
Tökéletesítsd elõbb
a jelenidõt.
A néma kín most szót
terem,
Kék és egyre kékebb
az éter, –
Lant pendül meg arany zenével:
Jöjj, öreg barátném,
vár a szívem.
BÁTHORI CSABA fordítása
BALLA ZSÓFIA fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu