Még egyszer a néprajzról
Az írással kapcsolatos
legtöbb (és legindulatosabb) kritikai megjegyzés a néprajzzal
foglalkozó fejezetet érte. Ezek között vannak igen
fontos szempontokat tartalmazó megnyilvánulások, amelyeket
egy nyugodtabb körülmények között megírandó
néprajztörténeti, -elméleti összefoglalás
aligha kerülhet meg.2 Ezekben a felvetésekben ugyanis
olyan szempontok bukkannak fel, amelyek alapján a néprajz
ismeretelméleti státusáról, lehetõségeirõl,
valamint társadalmi funkcióiról, helyzetérõl
a vitát érdemben folytatni lehet(ne).3 Vannak
olyan hozzászólások is (Takács, Voigt), amelyekre
hangvételük és indulatosságuk okán nem
tudok, de nem is kívánok reflektálni, mert nem a dolgozat
tárgyával foglalkoznak. Azt gondolom azonban, hogy a mai
magyar néprajztudomány felfogását nem ezek
a megnyilvánulások, hanem sokkal inkább Bíró
A. Zoltán, Fejõs Zoltán és Mohay Tamás
erõsen kritikus, de tárgyszerû hangvétele jellemzi.
Ezek a hozzászólások számos, továbbgondolásra
érdemes részproblémát vetnek fel, amelyeket
valóban szükséges lenne alaposabban is megvitatni. Nem
gondolom azonban, hogy ezekre az elsõsorban a szûkebb szaktudományt
érdeklõdésére számot tartó kérdésekre
ebben a válaszban reflektálnom kellene. Bízom azonban
abban, hogy meg lehet találni az e kérdések megvitatására
szolgáló szakmai fórumokat. Erre nem az álláspontok
összeegyeztethetetlenségének demonstrálása,
nem egyes megközelítések megbélyegzése,
nem a néprajz és antropológia mesterséges szembeállítása,
hanem mindenekelõtt a hazai néprajz elméleti és
tudománytörténeti hagyatékának feldolgozása
miatt lenne égetõ szüksége – a magyar néprajztudománynak.
Mindennek okán itt csupán
két, általánosabb jellegû megjegyzésre
kívánok válaszolni. A hozzászólók
egy része (elsõsorban Bíró és Fejõs,
de áttételesebben Mohay is) általában kérdõjelezi
meg, hogy a hazai kulturális antropológia pozícióinak
megfogalmazásakor egyáltalán szükség van-e
bármiféle néprajz bármiféle kritikájára.4
Azt is többen megemlítik, hogy ez a néprajzra irányuló
kritika egy általam magasabb rendûnek tartott tudomány
– a kulturális antropológia – szemszögébõl
íródott, s ezért a néprajz szükségszerûen
egy elmaradott tudományterületként kerülhetett
csak bemutatásra. Tévedésnek tartom azt az álláspontot,
hogy a dolgozat a “primitív” néprajzot és a “magasan
fejlett” antropológiát állította volna szembe
(bár el kell ismernem, ha egymástól függetlenül
többen is ezt olvasták ki belõle, akkor mondandómat
feltehetõen félrevezetõen fogalmaztam meg).5
Magam két, egymással szoros összefüggésben
álló kiindulópontot tartottam és tartok ma
is fontosnak. Tudománytörténeti tény – és
írásomnak ezt a megállapítását
egyik hozzászóló sem vonta kétségbe
–, hogy a kulturális antropológia Kelet-Európában
mindenütt a néprajztudomány intézményi
keretein belül gyakran az etnológia álnév alatt
bukkant fel, mert más diszciplína keretein belül erre
nem adódott lehetõség.6 Az is nyilvánvaló,
hogy a néprajz és az antropológia közötti
hasonlóságok, ha akarom, “rokonság” ellenére,
a kultúra kutatásának ez a két irányzata,
elméleti és módszertani elveiben, tapasztalataiban,
társadalmi, politikai funkcióiban számos ponton különbözik
egymástól. Ha pedig ez így van, akkor magától
értetõdõ szükségszerûség,
hogy ez a különállás a másik megközelítéshez
való viszonyában artikulálódjon. Ez természetesen
nem egyoldalú folyamat, azaz nyilván a néprajz oldaláról
is lehet – sõt kellene is! – kritikailag értékelni
az antropológia pozicióit.7 Ugyanakkor azt is
világosan kell látni, hogy az antropológiai gondolkodás
megerõsödése Kelet-Európában mindenütt
együtt jár(t) a társadalomtudományi kutatások
belsõ – diszciplináris és intézményi
– határainak átrendezõdésével. Ezért
mondhatta Bíró A. Zoltán nagyon találóan
– de egyben önmaga egyik korábbi megállapításának
ellentmondva –, hogy a néprajz antropológiai kritikája
része a kelet-európai kulturális antropológia
mint önálló diszciplína konstituálódásának,
a konstitúció elméleti és intézményi
vonatkozásában egyaránt. Szeretném azonban
hangsúlyozni, hogy itt nem valami egyedi folyamatról, hanem
a különbözõ tradíciók és elméleti
örökségek összeütközésérõl
van szó, olyan konfliktusokról, amelyek minden tudományterület
történetéhez és egyben fejlõdéséhez
hozzátartoznak. Ez alól az európai néprajz
sem jelent kivételt. Sajnálom, hogy a hozzászóló
néprajzkutatók egyike sem tett említést arról
– sõt a szöveg idevonatkozó utalásait, úgy
tûnik, nem is vették észre –, hogy ilyen megújulások
nemcsak Németországban, hanem például Skandináviában
is sikeresen “zajlottak le”, amelynek nyomán jelentõs mértékben
rendezõdtek át a német és a skandináv
néprajz belsõ határai.8 Ezeknek az “összecsapásoknak”
nem az (volt) a lényege, hogy ki kit gyõz le, hanem sokkal
inkább az, hogy a másik megközelítés,
elmélet kritikáján keresztül a saját szemlélet
és megközelítés válik érzékenyebbé
és kifinomultabbá.
A másik általánosabb jellegû, visszatérõ kifogás, hogy a tübingeni iskola egykori kritikája a mai hagyományos néprajztudomány esetében érvénytelen, mert “egy diszciplína kritikai értékelése csak tudománytörténeti keretben hozhat meggyõzõ eredményeket” (Fejõs, 1994:136); vagy ahogyan Mohay Tamás fogalmaz: “nem hiszem, hogy a speciálisan német ideológiai terhekkel szembeni kritikai érvek minden további elemzés nélküli kiterjesztése általános érvényûvé, hasonló intellektuális bátorságot mutatná” (Mohay, 1994:150). Ezek a megjegyzések arról tanúskodnak, mintha Fejõs és Mohay nem olvasták volna elég figyelmesen sem az én szövegemet, sem a tübingeniek írásait. Én ugyanis világosan leszögeztem,9 hogy a mai néprajztudomány legfõbb sajátossága a sokfélesége, s ezen a sokféleségen belül létezik egyfajta felfogás, amelyet én hagyományos néprajztudománynak nevezek,10 s amellyel kapcsolatban a tübingeniek, valamint mások (utaltam Schindlerre, Greverusra, Löfgrenre stb.) kritikai magatartását ma is érvényesnek tartom. Amíg ugyanis a kritika tárgyát képezõ jelenségek, felfogások, módszertani eljárások jelen vannak, addig az arra irányuló kritika is érvényes. S hogy ezek a jelenségek léteznek, azt számomra mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sem Fejõs, sem Mohay nem azt vitatja, hogy ezek a jelenségek léteznek-e vagy sem, hanem azt vonják kétségbe, hogy ezek megítélésére az általam felvetett, másoktól átvett szempontok alkalmasak-e. S itt a félreértések másik forrása. A tübingeniek ugyanis nem a német néprajzot, hanem mindenekelõtt a német néprajzon belül is jelentkezõ, általam hagyományosnak nevezett felfogást, “elméleti és módszertani” megközelítést vették górcsõ alá. Ezt a tényt nem lenne szabad összetéveszteni azzal a másik ténnyel, hogy ezek az írások Németországban és egy politikailag és ideológiailag is jellemezhetõ, leírható világnézet keretein belül születtek.11 Azok az elméleti, módszertani és ismeretelméleti problémák, amelyeket a tübingeniek felsoroltak, illetve én az írásomban felvetettem – a néprajz kognitív identitása, a nép fogalmának tudománytalan használata, a néprajzi kánon, a kultúra fogalmának ellentmondásai, a történetietlenség, a néprajzi “gyûjtés” problémái, a történeti-összehasonlító módszer gyengeségei stb. –, messze túlmutatnak a német néprajz határain, és általában is jellemzik a hagyományos néprajzi felfogást. Éppen azért, mert itt általános – vagy ahogy Fejõs elmarasztalóan fogalmaz, “tértõl és idõtõl független” – sajátosságokról van szó, a tudománytörténeti megközelítésnek az a módja, amit Fejõs és Mohay szorgalmaznak, ebben a kontextusban irreleváns. Én ugyanis nem egyes korszakokat és még kevésbé egyes munkákat, hanem egy, korszakokon és egyéni életmûveken keresztülívelõ szempontrendszert, megközelítési módot, tudományfelfogási paradigmát bíráltam. Bizonyára lehet olyan egyéni kutatói életmûveket, kivételes tudományos teljesítményeket találni, amelyek esetében a korábbi kritikai megjegyzések, vagy azok egy része, nem helytálló; ezek azonban csupán egyedi példák maradnak. Azt a felfogást, amit én “hagyományos néprajzi paradigmának” nevezek, ezek az egyedi kivételek nem változtatják meg, hiszen korábban sem voltak képesek megváltoztatni.12
Noha a néprajz és antropológia körül lassan csordogáló hazai vitában Sárkány Mihály egy korábbi írásától (Sárkány, 1990) eltekintve Bíró, Fejõs és Mohay mostani megnyilvánulása évek óta az elsõ, amit komolyan vehetünk, mégis érvelésüknek van egy számomra elfogadhatatlan és egyben csalódást keltõ mozzanata. Írásomban a hagyományos néprajz paradigmáját igyekeztem megfogalmazni és kritikai megjegyzésekkel illetni. Az én megítélésem szerint valamely tudományterület “világszemléletének” paradigmatikus kritikája – függetlenül attól, hogy a kritika színvonala milyen – nem az adott tudományterület valamely konkrét megvalósulását, nem valamely (élet)mûvet, nem valamely nemzeti néprajztudományt célozza;13 ez a kritika nem a magyar néprajztudomány kritikája, vagy csak annyiban az, amennyiben a magyar néprajzot is a hagyományos szemlélet jellemzi. A hozzászólók azonban – kimondva vagy kimondatlanul – a magyar néprajztudomány kritikájának fogják fel a szöveg elsõ részét, s ezért úgy gondolják, a legfontosabb feladat “megvédeni” a magyar néprajzot.14 Éppen ezért a hozzászólók minden áron igazolni akarnak valamit, nevezetesen azt, hogy a kritika célját tévesztette, mert olyan “dolog”, amit megcéloz, nincsen. És itt nemcsak egy tévedésrõl van szó – ismételten mondom, ez az írás nem a magyar néprajzzal foglalkozik –, hanem egy felfogásaink közötti alapvetõ különbség is megjelenik. Számomra úgy tûnik, hogy mindhárman, de elsõsorban Fejõs és Mohay egy helyzet magyarázgatásával foglalkoznak; az én megítélésem szerint viszont ezt a helyzetet nem magyaráz(gat)ni, hanem leírni kell, méghozzá anélkül, hogy a leírásba beépítenénk azokat a szempontokat, amelyek éppen a leírni szándékozott helyzetet módosítják. Fejõs és Mohay ugyanazt a stratégiát választották, amely ezt a vitát – Sárkány már említett írásának kivételével – a kezdetektõl jellemezte. Nem érveket sorakoztatnak fel, nem azt bizonyítják, hogy a hagyományos néprajz nem azzal az additív kultúrafelfogással dolgozik, amelyre én utaltam; nem azt mondják, hogy a hagyományos néprajznak van egy ismeret- vagy tudományelméletileg megalapozott népfogalma; nem mondják meg, hogy szerintük melyek a hagyományos néprajz ismeretelméleti alapjai; sõt azt sem mondják meg, hogy miért nem tartják relevánsnak a hagyományos néprajzi szemléletnek a mai európai néprajzon belüli elkülönítését, miért mossák el a hagyományos néprajz határait – hogy csak néhány példát ragadjak ki. Valamilyen oknál fogva a kritikától számon kért konkrétságot, tárgyszerûséget, érveket önmagukra, illetve az általuk “védelmezett” néprajztudományra nézve nem tartják kötelezõnek. Hozzászólásaik – minden kvalitásuk ellenére – végképp meggyõztek arról, hogy a hagyományos néprajz kritikájára így és ebben a formában nincs többé szükség, az “lerágott csont”, hiszen most már hosszabb ideje egy helyben járunk, mindenki mondja a magáét, érvek egyre ritkábban hangzanak el – és ez aligha nevezhetõ vitának.15
A társadalomtörténeti megközelítés
A vitaindító írás szemmel láthatóan legkidolgozatlanabb és egyben legkorszerûtlenebb része a mindennapi élet történetével, a kulturális antropológia és társadalomtörténet kapcsolatával foglalkozott. Az “elsõ körben” hozzászólók nem reflektáltak az itt megfogalmazottakra, Gyáni Gábor azonban nagyon határozottan mutat rá a fogalmazás esetlegességeire – és teszi ezt teljes joggal. Írása azonban nemcsak ezért, hanem érvelésének színvonala miatt is alaposabb figyelmet érdemel. Mindenekelõtt azt kell hangsúlyozni, hogy az eredeti szövegbõl rendkívüli mértékben hiányzik az a tudománytörténeti áttekintés, amely az egymással kapcsolatban, rokonságban álló, de nyilvánvalóan különbözõ tartalmú kategóriák tekintetében eligazítana. Elsõsorban arra lett volna szükség, hogy világosan megfogalmazódjanak a mentalitástörténet, a mindennapi élet története és a történeti antropológia közötti összefüggések, különbségek, hasonlóságok. Ezt a hiányt most sem tudom pótolni,16 egyetlen mozzanatra mégis felhívom a figyelmet. Nevezetesen arra, ami az antropológia szempontjából a legfontosabb, hogy a társadalmi és kulturális folyamatokat nem lehet másképpen értelmezni, mint a történelmi, társadalmi struktúrák, az azok felfogása, értelmezése, valamint a cselekvések közötti kölcsönhatások hálójában. Az a felfogás, amit én itt társadalomtörténeti megközelítésnek nevezek, nagyon határozottan azt mondja, hogy a “társadalmat” és a “kultúrát” mint a társadalomtudományi vizsgálódások tárgyait nem lehet vagy a struktúrák, vagy a cselekvések, vagy a tapasztalatok elemzésére leszûkíteni; a “társadalom” és a “kultúra” csak ezeknek a dimenzióknak a metszéspontjában ragadható meg. A társadalomtörténeti felfogás mögött megbúvó különbözõ irányzatok, a mentalitástörténet, a mindennapi élet története, illetve a történeti antropológia között számos különbséget lehet találni; az antropológia számára azonban mégis ez az itt említett közös kiindulópont a legfontosabb. És ez az a mozzanat, ami, megítélésem szerint, a társadalomtörténetet és a kulturális antropológiát egymással összekapcsolja, ami miatt nemcsak egy “antropologizált társadalomtörténetrõl”, hanem egy társadalomtörténet által átitatott antropológia szükségességérõl is beszélnünk kell.
Ami a részleteket illeti, Gyáninak kétségtelenül igaza van, a szöveg azt a téves benyomást kelti, mintha az “antropologizált társadalomtörténet” csupán a mindennapi élet történetébõl (Alltagsgeschichte) állna, mivel az eredeti tanulmány érvelése nem eléggé kidolgozott. Ugyanakkor azonban Gyáni több, ennek kapcsán megfogalmazott megjegyzésével – már amennyiben rövidségük miatt egyáltalán jól értem õket – csak fenntartásokkal, illetve pontosításokkal tudok egyetérteni. Én ugyan nem találom a szövegben azt a Gyáni által említett “sugallatot”, amely szerint az Alltagsgeschichte “valamiféle diadalutat járt be”, de ettõl függetlenül számomra nyilvánvaló, hogy ennek az irányzatnak vagy szemléletnek a felbukkanása és megszilárdulása jelentõs mértékben felforgatta a történettudományt, de persze nemcsak Németországban, hanem számos más helyen is. Ez azonban másodlagos kérdés ahhoz képest, hogy az eredeti szöveg nem tette világossá: az antropológia számára elsõsorban annak a társadalomtörténeti megközelítésnek a felbukkanása bírt különös jelentõséggel, amely a mindennapi élet fogalma körül kristályosodott ki, noha magát a kategóriát különbözõ módokon értette. Nyilvánvaló – és erre, nagyon korlátozott érvénnyel ugyan, de magam is igyekeztem utalni –, hogy például Lüdtke, Kocka, Wehler, Medick, vagy éppen Davis, Sieder, Ginzburg (és még sokan mások) következetesen és teoretikus érvénnyel használják a mindennapi élet fogalmát, noha egészen különbözõ “dolgokat” vélnek e kifejezéssel jelölhetõnek.17 Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, amit Gyáni mond, illetve mondani szeretne, hogy tudniillik Kocka és Wehler az Alltagsgeschichtével szemben áll. Gyáni itt legalább annyira pontatlanul fogalmaz, mint én; sõt önmagának is ellentmond. Néhány sorral korábban ugyanis éppen õ írja, hogy pontosan a vita az, ami “konstruálja a tudományos valóságot”. Kocka és Wehler ennek a vitának a részesei, de nem magát az egész megközelítést, hanem csak annak bizonyos vonatkozásait bírálják (bár megengedem, hogy Wehler erõsebben és kategorikusabban teszi ezt). Amit azért kell leszögezni, mert tévedés lenne azt a benyomást kelteni, mintha – különösen Kocka, de maga Wehler is – az “antropologizált társadalomtörténet” ellenében fogalmazná meg nézeteit. Én sokkal inkább úgy gondolom, hogy mindketten ezeken a kereteken belül fogalmazzák meg saját álláspontjukat, ami azonban nem az elutasítás, mint inkább a másként értelmezés álláspontja. Amivel szembefordulnak, az sokkal inkább az objektivista strukturális funkcionalizmus.18 Kocka és Wehler leginkább az ellen emelt szót, hogy az Alltagsgeschichte egyet jelentsen az Erfahrungsgeschichtével, azaz a tapasztalatok szûken értelmezett történetével. ’k azt hangsúlyozták, hogy a tapasztalatok a társadalmi valóság konstituálódási folyamatának csupán az egyik dimenzióját alkotják, amely társadalmi valósághoz legalább ennyire hozzátartoznak – amint arra az elõzõekben is utaltam már – a cselekvõk akciói, valamint ezen akciók körülményei. Azaz azt mondják, a társadalmi tapasztalatokat nem lehet a cselekvésektõl és a cselekvések körülményeitõl függetlenül vizsgálni, mert a társadalomtörténeti megközelítés számára elfogadhatatlan a valóságnak a jelentésre, a mentalitásra és a tudatra való leszûkítése. De pontosan ez az a mozzanat, ami miatt – megítélésem szerint – a szociokulturális antropológiának szüksége van a társadalomtörténetre. Az a fajta társadalomtörténet, amelyik mellett érvelni igyekeztem, éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a kulturális tapasztalatok és jelentések nemcsak bele vannak ágyazva a társadalmi, társadalomtörténeti valóságba, hanem éppen az ebbe a valóságba való beágyazottságukon keresztül történetileg konstituálódnak és konstruálódnak. Számomra azért fontos ennek a szempontnak a hangsúlyozása, mert meg vagyok gyõzõdve, hogy a “másik kultúrának”, azaz minden kultúrának van – nemcsak fenomenológiai, hanem társadalomtörténeti értelemben is – realitása; az antropológia feladatának pedig éppen azt tartom, hogy ezt a valóságot; a partikuláris életvilágokat és azok társadalomtörténeti környezetét megragadja és megjelenítse. Az egész dolgozat egyik, általam legfontosabbnak tartott “üzenetét” kell itt újrafogalmaznom. Azt az egész interpretatív megközelítés alapjául szolgáló tételt, amely szerint a megértés, az interpretáció nem diltheyi értelemben vett “beleérzést”, “megérzést” jelent; az interpretáció más valóságok, más jelentéshalmazok szisztematikus rekonstrukcióját jelenti.19 Az antropológiai reprezentáció lényegét ez a megragadás, megjelenítés, interpretáció alkotja – és számomra teljesen nyilvánvaló, hogy ez a reprezentáció nem csupán ismeretelméleti vonatkozásokkal, hanem társadalomtörténeti tartalmakkal is bír.
Éppen ezért gondolom azt, hogy a mindennapi élet fogalmának kitüntetett jelentõsége van az itt tárgyalt társadalomtörténeti megközelítésen belül. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a másik kultúrának van társadalomtörténeti valósága; hogy ez a valóság megjeleníthetõ, akkor ezt a valóságot nem tudjuk máshol tetten érni, mint a mindennapi élet keretein belül, az elemzésnek azon a szintjén, amelyet a microhistory is képvisel.20 Itt két kiegészítést kell tennem. Egyrészt, Gyáninak minden bizonnyal igaza van, amikor azt mondja, “a történész eredeti teljességében aligha teheti magáévá Geertz sûrûleírás-metódusát”, s Levi általa is idézett megállapításai ugyancsak elgondolkoztatóak és megfontolandóak. Ugyanakkor én inkább a kultúra Geertz-féle felfogása és a microhistory közötti hasonlóságokat, azonosságokat érzékelem. Ha jól értem Gyánit, akkor õ – Goldthorpe nyomán – a történettudomány és az antropológia között az idõbeli dimenzió mentén lát döntõ különbséget: “a történészek legföljebb csak rábukkannak esetlegesen fennmaradt »relikviákra«, ám a szociológusok (és tegyük hozzá, az antropológusok szintúgy) maguk állítják elõ a terepmunka eredményeként, forrásaikat”. Azaz a történészek a múltat, az antropológusok pedig a jelent kutatják. Az azonban, hogy az antropológusok a jelent kutatják-e – legalábbis kétséges; vagy másként fogalmazva, hogy mit jelent itt a jelen –, az további megfontolásokat érdemel. Attól tartok ugyanis, hogy amennyiben a jelent egy tisztán idõbeli dimenziónak tekintjük, akkor azt antropológiai eszközökkel, módszerekkel nem lehet vizsgálni (bár szerintem más empirikus társadalomtudományi módszerekkel sem). Hiszen a jelent nem lehet másként, mint a múlt következményéként felfogni, s társadalomtudományilag is csak ebben az összefüggésében ragadható meg. Azaz a jelen megítélésem szerint semmi másra nem vonatkozik, mint a kutatás idõbeli helyzetére; amikor Gyáni a terepmunka során elõállított adatokról beszél, akkor a jelenidejûség az elõállítás módjára vonatkozik, de ebben az értelemben a történész is jelen idõben dolgozik, hiszen õ is a jelenben “bukkan rá” forrásaira; sõt a történész is a jelenben minõsít egyes forrásokat adatoknak, másokat viszont nem. Ami azt jelenti, hogy adatok sem a történész, sem az antropológus számára nem léteznek, hanem azok “megcsinálódnak”; események, történések, akciók, tárgyak (stb.) különbözõ idõbeli síkok mentén – adatokká válnak. Ahogy Carlo Ginzburg fogalmaz: “a kutatás minden egyes szakasza konstruált és nem adott. Minden: a kutatás tárgyának kiválasztása; a kutatás kategóriáinak felállítása; a bizonyítási kritériumok; a stílus és az elbeszélés mintái, amelyek az eredményeket az olvasó számára közvetítik” (Ginzburg, 1993:190). Az igazi különbséget tehát én nem itt látom. Hanem ott, amikor Gyáni arról beszél, hogy a történeti adatok – akármit is jelentsem most ez a kategória értelmezése, csak “az elméletekben összegzett tudás” kontextusában végezhetõ el. Az antropológia Geertz-féle gyakorlata ezen a ponton valóban más utat követ, mivel azt mondja, hogy az adatok – megint csak akármit is jelentsen ez a kategória – értelmezése csak az adott helyzet, eset határain, keretein, a kulturális gyakorlaton belül végezhetõ el. Azaz a különbség a rendelkezésre álló, az elérhetõ kontextuális ismeretekben gyökerezik. Másként fogalmazva: a történeti jelentést a múltnak a jelenbõl történõ retrospektív szemlélete hozza létre; míg a kulturális jelentés a “bennszülöttek” által tulajdonított jelentések nyomán jön létre, amelyek esetében nem a retrospektív szemléletrõl, hanem a kulturális formák történeti szemantikájáról kell beszélnünk. Azaz igen fontosnak tartom Gyáni azon véleményét – ami ugyan ebben a formájában nem került megfogalmazásra –, hogy a történész a jelenbõl visszatekintve konstruálja meg a múltat; míg az antropológus a múlt(ak)ban konstruálódó jelentéseket követve igyekszik rekonstruálni a jelent, miközben arra van kényszerítve, hogy állandóan mozogjon “múlt” és “jelen” között. Ezeknek az eltéréseknek a nyomán azonban számomra nem kérdõjelezõdik meg a microhistory és a kulturális antropológia közötti kölcsönhatás; és még kevésbé a két megközelítés közötti rokonság. A talán legfontosabb mozzanatnak azt tartom, hogy mindkét megközelítés eseteket, másként fogalmazva olyan partikuláris életvilágokat állít a tudományos érdeklõdés középpontjába, ahol az elõbb említett társadalomtörténeti valóságok “léteznek”. S noha számos ellenérv ismeretes,22 mégis azt kell mondanom, a társadalomtörténet és a kulturális antropológia között nincs szorosabb kapcsolat, mint az a tény, hogy elméleti, metodológiai, sõt ismeretelméleti értelemben sem tudnak mást vizsgálni, csak eseteket, csak partikuláris életvilágokat, csak társadalomtörténeti valóságokat. Ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy az interpretatív antropológia Gyáni állításával szemben nem elméletellenes, hanem csupán másként gondolkodik az elmélet mibenlétérõl. Geertz ugyanis azt hangsúlyozta, hogy azért kell ragaszkodni az egyedi esetek tanulmányozásához, mert nincs más “hely” és lehetõség az általános törvényszerûségek megragadására. Az antropológia – az interpretatív felfogás szerint – nem képes általános, absztrakt törvényszerûségek megragadására és leírására, hanem csak az egyedi esetek határain belül megragadható általános törvények és folyamatok megjelenítésére.23 És ez ugyanaz az elv, amit – minden esetleges különbség ellenére – a microhistory is vall. A feladat az, hogy a számunkra másként nem “elérhetõ”, nem megismerhetõ életvilágok valóságát értelmezzük és rekonstruáljuk, azaz a kulturális jelentéseket és azok konstituálódásának folyamatát “szétszedjük”, majd újra összerakjuk, és ezen az interpretációs folyamaton keresztül oly módon rekonstruáljuk, ahogyan az a cselekvõk, a kultúra bennszülöttjei számára létezik.
A másik, jóval rövidebb kiegészítés a mindennapi élet fogalmára, kategóriájára vonatkozik, de nem független az elõbbi, metodikai megjegyzésektõl. Ismételten szerelném hangsúlyozni: az itt kifejtett megközelítés számára a mindennapi élet kategóriája mindenekelõtt azért fontos, mert ennek segítségével tud rámutatni a történeti, társadalmi, kulturális folyamatok “kettõs konstituálódására”, az adott, illetve a létrehozott viszonyok egyidejûségére, az átfogó nagy struktúrák és a (társadalmi) szubjektumok gyakorlata közötti kölcsönös összefüggésekre, az adott életviszonyokra, illetve az azokkal kapcsolatos tapasztalatokra. Másként fogalmazva: a mindennapi élet a társadalmi-kulturális praxis, a cselekvések és a tapasztalatok, a struktúra és a gyakorlat közötti “közvetítések” színtere. Még másként fogalmazva: a mindennapi élet kategóriája azt az “analitikus helyet” jelöli, ahol a társadalmi-kulturális gyakorlat az adott feltételeken és viszonyokon keresztül strukturálódik, illetve, ahol a struktúrák a gyakorlaton keresztül generálódnak. Ennek a “helynek” az antropológiai vizsgálata pedig pontosan az empirikus megközelítést, a “kis” vagy partikuláris életvilágok elõtérbe állítását, a mikroelemzéseket követeli meg.
A kulturális antropológiáról és egyebekrõl
A kulturális antropológiával kapcsolatban különbözõ “kiterjedésû” és jellegû észrevételek fogalmazódtak meg. Ezek egy része – amint arra Horányi Özséb is rámutatott – kutatási problémákat vet fel, kutatási programként tekintendõ vagy tekinthetõ; ezekre a felvetésekre itt most nem tudok válaszolni.24 Más részük viszont olyan általánosabb problémákat érint, mint a kulturális antropológia (jelenlegi?) státusa, illetve a kulturális antropológia magyarországi helyzete. Azt gondolom, hogy a kulturális antropológia mai státusával, helyzetével kapcsolatban nem kell véleményt nyilvánítanom. Nemcsak azért nincs erre szükség, mert egy ilyen jellegû áttekintés meghaladja a kompetenciámat, hanem azért sem, mert eredetileg sem ezzel a kérdéssel foglalkoztam.25 Sokkal fontosabbnak tartom a saját pozíciók megfogalmazását, annak tisztázását, hogy mirõl van szó, amikor kulturális antropológiát emlegetünk; különösen egy olyan tudományos környezetben, ahol az antropológiával való foglalatoskodásnak alig vannak tudománytörténeti elõzményei és hagyományai. Magam ebben az összefüggésben azt tartottam szükségesnek leszögezni, hogy az antropológia számomra 1. a szociokulturális szervezõdés szimbolikus struktúráinak kibontását; 2. a jelenben megfigyelhetõ jelenségeknek a történetileg konstituálódó jelentések hálójában való értelmezését; 3. a morális következményekkel is járó ismeretelméleti következetességet és szigorúságot; 4. a szociokulturális valóság “saját társadalom” fogalmával illetett dimenziójának az elõtérbe állítását; és 5. a társadalomkritikai attitûdöt jelenti.26 Azt remélem, hogy ezen tételek közül az 1. és a 2. kijelöli ennek a felfogásnak az elméleti és módszertani kontextusát, és egyben utal az elméleti tájékozódás legfontosabb viszonyítási pontjaira. A 4. és az 5. azokat a tágabb területeket jelöli meg, ahol a magyarországi (és/vagy kelet-európai) antropológia megfogalmazhatja a maga disztinktív sajátosságait.27 A 3. pedig azt a “hidat” alkotja, amely a magyarországi (és kelet-európai antropológiát) – az elméleti kontextuson keresztül – összeköti a nemzetközi tudományossággal. Számomra úgy tûnik, hogy a hozzászólók nem kérdõjelezték meg érdemben az 1. és 2. tételt; viszont sokkal több félreértés és kifogás látszott megfogalmazódni a többi megállapítás kapcsán. Befejezésül ezen fenntartások némelyikére igyekszem válaszolni.
Az általam harmadikként megfogalmazott tétellel kapcsolatban felvetõdõ szempontok és fenntartások – elsõsorban Oswald Werner részérõl – egyrészt a kultúra szimbolikus felfogásával, illetve általában az értelmezéssel mint megismerési eljárással, másrészt pedig a “posztmodern” jelzõvel kapcsolatosak, de lényegüket tekintve az interpretatív antropológiát és megközelítést célozzák.28 Amennyire nyomon tudom követni Werner okfejtését, õ elsõsorban azért szkeptikus a kultúra szimbolikus felfogását illetõen, mert az a gyakorlatot, a praxist állítja az elemzés középpontjába, és ily módon kiszorítja azt, amit Werner a legfontosabbnak tart, a nyelvet.29 Ez a feltételezés azonban bizonyos pontosítást igényel. Az interpretatív megközelítés a praxis kategóriáját nem abban az értelemben, illetve nem azon a szinten használja, amint azt Werner hozzászólásának 2.1. pontjában véli. A praxis kategóriája az elmélet “része”, a társadalmi, kulturális világok teoretikus megközelítésének egyik fogalmi eszköze, amely az etnográfiai gyakorlattal, a terepmunkával nem vethetõ közvetlen módon össze. Már az eredeti szövegben is igyekeztem utalni arra, hogy a praxis fogalma nem az emberek közötti közvetlen találkozások összességét, halmazát jelöli, hanem arra a módra utal, ahogyan az antropológia tárgyát jelentõ partikuláris életvilágok, kulturális jelentések, szociokulturális valóságok szervezõdnek.30 Az interpretatív megközelítés azt hangsúlyozza, hogy nincsenek “készen lévõ”, adott világok, hanem csak valóság-elõállítási folyamatok vannak (amelyek persze a microhistory kapcsán már említett történeti, társadalmi, politikai stb. viszonyokon belül valósulnak meg).31 Éppen ezért a nyelv kognitív vagy episztemológiai funkciójának a praxissal szemben történõ elhanyagolása, vagy éppen figyelmen kívül hagyása releváns kérdés; errõl egyszerûen nincs szó. Azt a kérdést azonban fel lehet és fel is kell tenni, hogy mi a nyelv szerepe az interpretatív megközelítésen belül. Erre megint csak történt utalás az írásban, ahol azt hangsúlyoztam, a nyelv az “én” és a “másik” közötti határon elhelyezkedõ entitás, azaz nem egyszerûen meglévõ dolgok leírására – persze arra is szolgálhat –, hanem a másik kultúra dolgainak, objektumainak a megjelenítésére szolgál; a másik kultúrát teszi “elérhetõvé”. Az interpretatív megközelítés ugyanazt vallja, amit Werner is mond, a nyelv nélkül nem lehet egyetlen más kultúrát, társadalmat sem megragadni. Hogy ez mennyire így van, arra a legjobb példát éppen Werner szolgáltatja “A kérdések megtárgyalás’ cím (3.4. pont) alatt. Az interpretatív antropológia ugyanazt mondja, mint Werner, amikor azt hangsúlyozza, nincsenek “univerzális kérdések”, a kérdéseknek, az egymással való beszédnek csak akkor van értelme, jelentése, ha a kérdéseket, az egymással való beszédet “megtárgyaljuk”, ha olyan diszkurzív helyzeteket hozunk létre, ahol a kérdések, a beszéd, a nyelv értelemmel ruházódik fel. Pontosítva az elõbb mondottakat, a nyelv csak annyiban szolgál dolgok leírására, amennyiben a leíráson keresztül a dolgokat “értelmessé” teszi. Mindezt azért hangsúlyozom ennyire nyomatékosan, mert ezen a példán keresztül szeretném világossá tenni, hogy az interpretatív antropológia ugyan számos vonatkozásában valóban “az úgynevezett posztmodern etnográfia tartományává vált” (Werner, 1994:180), de nem egyenlõ azzal a posztmodern felfogással, amelyre Werner céloz! Legalább ilyen mértékben fennáll a kognitív megközelítéssel való szorosabb érintkezés lehetõsége (ami természetesen nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagynám a kognitív és az interpretatív megközelítések közötti lényegi különbségeket). Mélységesen egyetértek Werner megállapításával (és erre már a korábbiakban is utaltam): “Az a vélekedés, hogy minden kultúra csak az etnográfusok találmánya, hátrányosan érinti azokat a népeket, melyeket mi, antropológusok vizsgálunk, és veszélyezteti ezek kulturális »realitását«” (Werner, 1994:176). És azt is rendkívül fontosnak tartom, hogy az “önvizsgálat” – ahogyan Werner fogalmaz – ne váljék az antropológia egyedüli tárgyává, hogy az antropológiai vizsgálatok más kultúrákkal, életvilágokkal, valóságokkal (is) foglalkozzanak. Pontosan ezen okok miatt tartottam szükségesnek felhívni a figyelmet a társadalomtörténeti szempontokra, illetve az antropológiai vizsgálódások társadalomtörténeti meghatározottságára. Ugyanakkor azonban azt is gondolom, hogy a posztmodern antropológia nem, vagy csak nagyon elégtelenül, jellemezhetõ az elõbbi állítással (“minden kultúra csak az etnográfusok találmány”), s éppen ezért ide vonatkozóan érdemes még néhány rövid kiegészítést tenni.
Az az antropológiai gondolkodás, amelyet posztmodernnek szoktak nevezni, két olyan fontos mozzanattal járult hozzá az antropológiai elméletek történetéhez, amelyeket az interpretatív megközelítés is felvetett már, a posztmodern antropológia azonban bizonyos mértékig továbbgondolta azokat. Ezen mozzanatok egyike ismeretelméleti jellegû és a reprezentáció, illetve a textualitás kérdésköréhez kapcsolódik. Igaztalan és téves lenne azt állítani, hogy az írással és a textualitással összefüggésben megfogalmazott “posztmodern” tételek ne tartalmaznának egy sort fontos megfigyelést, elméleti megállapítást. És ez még akkor is igaz, ha belátjuk, ezek a problémák csupán csak egy dimenzióját alkotják az antropológia elméleti horizontjának.32 Még lényegesebbnek tartom mindazt, ami a reprezentáció fogalmának bevezetése és megalapozása körül történt (Rabinow, 1986). Elsõsorban azért, mert világossá vált, hogy az antropológiai tudás – az antropológia által más kultúrákról, valóságokról elõállított tudás – mennyire bonyolult szerkezetû és mennyire bonyolult eljárásokon keresztül jön létre. Másodsorban pedig azért, mert nyilvánvalóvá tette, az antropológia nemcsak leír, magyaráz vagy értelmez kultúrákat, hanem “létre is hozza õket” a szónak abban az értelmében, hogy “láthatóvá teszi”, megjeleníti, reprezentálja õket. Ennek köszönhetõen ma valószínûleg kevés azoknak az antropológusoknak a száma, akik még mindig azt gondolják, hogy az antropológiai monográfiák, leírások valóban és ténylegesen egy-egy kultúrát “tartalmaznak”; és egyre több azoknak az antropológusoknak a száma, akik azt vallják, ezek a leírások reprezentálnak egy-egy kultúrát; azaz ebbõl következõen belátják, a kultúra valóságára vonatkozó kérdések a maguk hagyományos formájában azért értelmetlenek, mert az antropológiai tudás nem egyenlõ magával a vizsgált kultúrával, hanem annak “csupán” a reprezentációja. Itt a mai antropológiai elméletek egyik központi problémájáról van szó. A posztmodern álláspont – vagy inkább annak szélsõséges változata – azt hangsúlyozza, hogy az antropológia kutatásai során az általa vizsgált kultúrákat is “megcsinálja”, létrehozza (gondoljunk csak Cliffordnak az antropológiai fikcióval kapcsolatos elképzeléseire!), azaz a kutatás magukat a vizsgálati tárgyakat is megteremti. Jelen esetben azonban nem errõl van szó, hanem a vizsgálati tárgyak, a kultúrák reprezentációjának létrehozásáról, és ez egy jelentõs mértékben eltérõ álláspont, mivel a kultúra valóságát, létét nem kérdõjelezi meg, hanem éppen annak elismerésén alapszik. Másként úgy is fogalmazhatnék, hogy a reprezentáció kategóriájának csak és kizárólag azért van episztemológiai jelentõsége, mert megnyitja az utat más szociokulturális valóságok felé. A posztmodern megközelítés viszont nem osztja ezt a véleményt, és az ismeretelméleti problémákat “önmagukban” is “teljes” problémáknak tartja. A valóság és annak reprezentációja közötti episztemológiai különbség belátását fontos fejleménynek tartom az antropológiai elméletek történetében, ennek a ténynek minden következményével együtt.33
A másik fontos mozzanat, amelyet a posztmodern antropológiai gondolkodás nem is annyira magával hozott, mint inkább megszilárdított és kiteljesített, az a kis életvilágok a partikuláris valóságok iránti érdeklõdés, a nagy struktúráktól való végleges elfordulás.34 És itt nemcsak annak belátásáról van szó, hogy az antropológiai terepmunka, az etnográfiai attitûd nem is tesz másfajta megközelítést lehetõvé, hanem ennél némileg többrõl. Arról a nagy struktúrákkal, általános összefüggésekkel kapcsolatos mély szkepszisrõl, amely a posztmodern társadalomtudományokat általában is jellemzi.35 A kis életvilágoknak a középpontba állítása azonban megint csak legalább két alternatívát kínál fel az antropológiai gondolkodás számára. Az egyik az, amelyik az antropológiai szövegek, a szövegszervezõdési szabályok és ezek episztemológiai szervezõdésének szintjén tekinti és kezeli a partikuláris valóságokat (például James Clifford vagy Stephen Tyler munkássága). A másik viszont az, amelyik ezeknek az életvilágoknak a történeti, társadalmi, gazdasági és politikai viszonyokba való beágyazottságát tekinti meghatározónak, és a partikuláris valóságokat ezek összefüggésében értelmezi. Én amellett érveltem, hogy az antropológiának elengedhetetlen szüksége van egy kérlelhetetlen episztemológiai és elméleti szigorúságra, egy olyan elméleti keretre, amely a kulturális jelentés, a tudás és a gyakorlat kategóriáit, az interpretációt, a rekonstrukciót, a más kultúrák partikuláris valóságát, valamint annak reprezentációját állítja a középpontba, de nem önmaga, hanem a világ megragadásának és megragadhatóságának az okán; és ez az az ok, amely miatt a korábbiakban ennek az ismeretelméleti következetességnek a morális vonatkozásaira utaltam.36
A 4. tétellel kapcsolatban elsõsorban a saját társadalom kategóriáját kell megvilágítani, mivel az eredeti szöveg ezt elmulasztotta megtenni, és ez ugyancsak félreértéseket okozott. Fejõsnek magától értetõdõen igaza van, az interpretatív megközelítésnek nincs köze ahhoz, hogy az antropológus éppen hol dolgozik (s éppen csak zárójelben jegyzem meg, nem is állította senki ennek az ellenkezõjét). A “saját társadalom” kifejezés az én számomra a kutatásnak két egymással szoros összefüggésben álló dimenzióját jelent(het)i. Jelent(het)i azt, amire Fejõs is utalt, amikor a “kulturális, társadalmi különbségek fokozatairól” beszélt (Fejõs, 1994:139). Azt gondolom, hogy a hazai (vagy éppen kelet-európai) antropológiának alapvetõen fontos – azt is mondhatom, elsõdleges – feladata a minket körülvevõ valóság szervezõdési módjának, mechanizmusának, szimbolikus struktúráinak a feltárása.37 Úgy gondolom, hogy ez a szervezõdési mód, strukturális rendszer az antropológia számára a legközvetlenebb módon a “kulturális, társadalmi különbségek fokozatain”, illetve ezen különbségek konstituálódási és konstruálási módjain, azok elemzésén keresztül ragadható meg. A cél természetesen megint csak nem a multikulturalitás, a kulturális sokféleség meglétének leírása, puszta dokumentálása, még kevésbé a kulturális különbségeknek kizárólag az etnicitás keretein belül való értelmezése, hanem sokkal inkább annak a kérdésnek a megvilágítása, hogyan lehet a kulturális különbségek terminusaiban a “saját társadalom” (a komplex társadalmak) konstituálódásának és mûködésének formáit és módjait megragadni, értelmezni, megérteni; mit jelentenek a kulturális különbségek abban az adott társadalomtörténeti kontextusban, amelyben élünk; milyen kulturális formák léteznek a társadalmi különbségek megjelenítésére; a saját társadalom “bennszülöttei” miképpen fogják fel ezeket a különbségeket, s általában miképpen mûködik, milyen a kulturális percepció rendszere, folyamata (stb.). A kérdéseket hosszan lehetne sorolni, ami számomra annak bizonysága, hogy a “szimbolikus kizárás” kategóriája nem valamely konkrét kutatási feladat kijelölésének – nem is annak szántam –, hanem egy olyan pontnak tekintendõ, ahonnan kiindulva “beszélni” lehet arról a szociokulturális valóságról, arról a világról, amelynek a kutató maga is részese. És számomra itt jelenik meg a “saját társadalom” felfogásának másik lényeges dimenziója, amely ennek a viszonynak az ismeretelméleti vonatkozásait tartalmazza. Közismert, hogy az antropológiai kutatások számára milyen módszertani, ismeretelméleti nehézségeket jelentett az idegen kultúrákkal való szembesülés, az idegen kultúrákon belül végzett terepmunka. Az is közismert, hogy az etnológiai kontextusban dolgozó antropológia az elméleti irányzatoktól lényegében függetlenül a terepmunka sikerességét annak fényében értelmezte, hogy a kutató miképpen, milyen mértékben vált részévé az általa kutatott világnak (vagy mennyire volt erre képes). Ez a probléma a saját társadalom kontextusában jelentõs mértékben másképpen artikulálódik. Egyrészt azért, mert a kutató része az általa kutatott világnak, nem kell annak részévé válnia. Másrészt azonban azért, mert nem szükségszerûen közvetlen módon részese annak a világnak, amelynek leírására vállalkozott. Azaz az idegenség, a másság eltérõ jelentéssel bír a saját társadalom kontextusában, mint az etnológiai környezetekben. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a saját társadalmon belüli idegenség és másság az egyébként ismert világon belül mint annak a világnak a része jelenik meg és kerül megjelenítésre; másként fogalmazva: valamely partikuláris életvilág idegensége vagy mássága egy közös, a kutató és a kutatottak számára egyaránt ismert valóság kontextusába van beágyazva. És ezt én egy alapvetõ fontosságú különbségnek, illetve megkülönböztetõ jegynek tartom.
Befejezésül – de semmiképpen sem összegzésként – arra utalnék, amit többen, többféle összefüggésben megemlítettek, hogy tudniillik Magyarországon nincs diszciplináris értelemben vett kulturális antropológia, hanem egy sokféle nyúlvánnyal bíró alaktalan és bizonytalan kiterjedésû terület létezik csak, amelyet egyesek kulturális antropológiának neveznek. Ez a megállapítás igaz, és pontosan ezért van szükség arra, hogy ezt a helyzetet – a szó mindenféle értelmében – tisztázzuk. Hogy legyenek elméleti, módszertani, tematikus, sõt morális megfontolásaink, amelyek mentén vagy amelyek metszéspontjában fel lehet építeni, meg lehet szervezni egy tudományterületet. Fejõsnek igaza van, az “antropológiai kutatásokból kiemelt bármely irányzat mellett felsorakoztatható elméleti érvek alig vagy egyáltalán nem állnak összefüggésben az antropológia hazai bevezethetõségével, netán intézményesíthetõségével” (Fejõs, 1994:140). De hogy éppen az intézményesülés érdekében szükség van annak világos kifejtésére, hogy hol vannak az antropológia azon határai, amelyen belül aztán valóban a legkülönbözõbb paradigmák férhetnek meg vagy éppen csatázhatnak egymással, ebben a tekintetben semmiféle kétségem sincs.
1. Ha például a László
János, Pléh Csaba, Horányi Özséb vagy
Vörös Miklós írásaiban – hogy csupán
néhány kiragadott, de egymással összefüggésben
álló példát említsek – felvetett problémákra
reflektálni szeretnék, akkor egy újabb tanulmányt
kellene írnom.
2. Gondolok itt például Kuczi
Tibor azon felvetésére, amely a hagyományos néprajzot
egy értelmiségi csoport beszédmódjaként
javasolja értelmezni; Horányi Özsébnek a megmentéssel,
illetve a néprajz kritikájával kapcsolatos megjegyzéseire;
Gyáni Gábornak a néprajz nemzeti tudományként
való felfogásának kapcsán megfogalmazott észrevételeire.
3. Annál is inkább, mert
az említetteknek is számos fenntartása van érvelésemmel
szemben. Kuczi Tibor közel egy oldalon keresztül sorolja az áttekintés
általa hiányolt szempontjait; Horányi Özséb
a néprajz egyik lehetséges felfogásának tekinti
csupán a szövegben foglaltakat, amikor “Niedermüller néprajzképérõl”
beszél; Gyáni pedig az írás elfogultságait
emlegeti fel.
4. Itt utalok Gyáni Gábor
és Horányi Özséb ide vonatkozó megjegyzéseire,
amelyek szükségtelenné teszik a részletesebb
választ. Nem tudom véletlennek tekinteni, hogy a vitának
azok a nem néprajzkutató résztvevõi, akik a
néprajz kritikájának kérdésére
egyáltalán reflektáltak – esetenkénti súlyos
fenntartásaik ellenére –, észlelték a problémát,
s annak az érvelésemben betöltött szerepét.
Ezzel szemben az etnográfus hozzászólók elsõsorban
magát a kérdésfelvetést kérdõjelezik
meg vagy éppen utasítják el; konkrét válaszaik,
felvetéseik is ennek – az alapkérdést elutasító
– felfogásnak a “következményei”.
5. Ugyanakkor nem értem, hogy ez
a szempont egyáltalán miképpen jelenhetett meg a vitában.
Nemcsak azért nem értem, mert ilyen tartalmú kitétel
a szövegben nem hangzik el, hanem azért sem, mert az én
kritikai megjegyzéseim nem a kulturális antropológiában
vagy annak tudománytörténetében gyökereznek.
Hanem sokkal inkább a hozzászólók által
oly sokat korholt tübingeni iskola felfogásában, amelyrõl
éppen az etnográfus hozzászólók bizonyára
pontosan tudják, hogy a kulturális antropológiáétól
mennyire eltérõ elméleti és módszertani
“világnézettel” rendelkezett.
6. Ezért nem nagyon értem
Bíró A. Zoltán megjegyzését, hogy a
néprajzkritika, illetve annak a kelet-európai kulturális
antropológia mostani megszilárdulásában játszott
szerepének a hangsúlyozása kizár ebbõl
a diszciplínából másokat, “akik ma névlegesen
szociológusok, tömegkommunikációs szakértõk,
nyelvészek, történészek stb.” (Bíró,
1994:133). Érvelésemnek ugyanis pontosan az volt a lényege,
hogy a kulturális antropológia – Magyarországon és
Kelet-Európában egyaránt – a néprajztudományon
belül alakult ki, teremtette meg (és teremti még ma
is) elméleti hátterét és intézményi
kereteit. Erre utal az a szokásos – és a legkülönbözõbb
összefüggésekben felhasználható – érv
is, amely szerint Magyarországon nincsenek is antropológusok
és ezzel együtt nincs antropológia sem, mert mindenkinek
néprajzos diplomája van. Eltekintve a megállapítás
“tudományos súlyától”, annak az utolsó
része azért még persze igaz; itt mindenkinek etnográfus
diplomája van. Ami azonban elsõsorban ugyanazt igazolja –
ha másféle módon is –, mint amit én is mondottam,
nevezetesen, hogy a kelet-európai és hazai kulturális
antropológia a néprajztudományon belül alakult
ki. És ezen a tényen az sem változtat, hogy vannak
egyéb diszciplínákat mûvelõ hazai kutatók
is, akik saját munkájukban antropológiai módszereket
is felhasználnak, és ily módon valóban hozzájárulnak
a hazai antropológiai kutatások fejlesztéséhez.
Mindez azonban számomra már egy másik probléma,
amely nem teszi kétségessé az eredeti megállapítást.
7. A hagyományos néprajznak
azonban nincs elméletileg értelmezhetõ felfogása
a kulturális és szociálantropológiával
kapcsolatban, hacsak a jól ismert Volkskunde-Völkerkunde fogalmak
mintájára általánosan elterjedt néprajztudomány-etnológia
szembenállást nem tekintjük annak, amely oppozíció
viszont éppen az elméleti és metodikai viszonyulásokat,
kölcsönhatásokat nem értelmezi. Kár, és
egyben nehéz is lenne tagadni, hogy ez a megállapítás
a magyar néprajzi kutatásra is érvényes. Éppen
ezért fontos lenne annak a mielõbbi megfogalmazása,
hogy mi az, amit a magyar néprajz a kulturális antropológia
elmélet- és tudománytörténetébõl
átvehetõnek tart; milyen kritikai fenntartásai vannak;
egyáltalán mi a hazai néprajzi kutatásnak a
modern kultúrakutatás különbözõ ágaihoz,
irányaihoz való viszonya.
8. Vö. csupán a néhány
kiragadott példát: a Studia Fennica címû
folyóirat, pontosabban évkönyv, 27. kötetében
került közlésre az a hagyomány fogalmával
foglalkozó vita, amelynek közel húsz résztvevõje
volt, s amely alkalmat adott a hagyományos skandináv néprajztudomány
és néprajzi felfogás igen éles kritikájára
is. Lásd még Brück (1982), valamint a már elõzõ
írásomban is említett Löfgren (1980, 1990), Lönnqvist
(1990). De utalhatok a hagyományos néprajznak a szomszédos
Ausztriában jelenleg is több szinten zajló modernizálódására,
amely folyamat ugyancsak nem mentes az éles vitáktól.
Vö. a legutóbbi ilyen kritikus tudománytörténeti
összefoglalást: Jacobeit, Lixfeld és Bockhorn (szerk.),
1994.
9. Lásd a vitaindító
tanulmány 91. oldalát.
10. Itt kell megjegyeznem, mennyire meghökkentõnek
találom, hogy a hozzászólók egyike sem vette
észre, a bírálat nem a néprajzra, hanem a néprajztudomány
egy adott felfogására – az általam hagyományosnak
nevezett néprajzra – irányult. Az etnográfus hozzászólók
azonban “úgy tesznek”, mintha a tübingeniek egykori kritikája
vagy az én megjegyzéseim az egész néprajztudományra
vonatkoznának. Az én érvelésemnek éppen
az volt a lényege, hogy a mai európai néprajzot egy
nagyon heterogén tudományterületnek tartom; elsõsorban
azért, mert a modern és a hagyományos felfogások
egyidejûleg vannak jelen. A különbség ott rejlik,
hogy Kelet-Európában s így Magyarországon is
a hagyományos felfogás uralja ezt a diszciplínát.
Úgy tûnik számomra, hogy a hozzászólók
nemcsak félreértik, hanem félre is magyarázzák
ezt az érvelést, amire azért kell nyomatékosan
felhívnom a figyelmet, mert a továbbiakban ezzel a félremagyarázott
értelmezéssel, nem pedig az eredeti megállapításokkal
vitatkoznak.
11. Fejõsnek és Mohaynak
észre kellett volna vennie, hogy a tübingeni iskola “német
jellegzetességei”, például a nemzetiszocializmussal
szembeni kiállásuk (stb.), az én szövegemben
megemlítésre sem kerülnek.
12. Még akkor sem, ha Fejõs
figyelmeztetését a “tömegtermelés” és
a “kiemelkedõ teljesítmények” közötti megkülönböztetés
fontosságára el is fogadjuk. Eltekintve attól, hogy
ilyen különbségeket persze lehet tenni, azt azért
látni kell, ez a különbségtétel aligha segít
a probléma valódi kezelésében, mivel nincsenek
világos kritériumai a “tömegtermelésnek” és
a “kiemelkedõ teljesítménynek”. Másként
és némileg leegyszerûsítve fogalmazva: a hagyományos
megközelítés azokat a munkákat tartja kiemelkedõnek,
amelyek hozzájárulnak ezen irányzat reprodukálásához,
a hagyományos megközelítéssel szemben állók
pedig azokat a teljesítményeket fogják kiemelkedõnek
tartani, amelyek a hagyományos felfogás háttérbe
szorításához járulnak hozzá. Ezen az
úton azonban nem hiszem, hogy messzire jutnánk.
13. Ezért nem értem azt sem,
hogy Fejõs miért kéri számon a nemzeti sajátosságok
elhanyagolását; hiszen ennek az írásnak nem
a különbségek feltárása, hanem éppen
a különbségeken túlmutató azonosságok
felmutatása volt a célja.
14. Ehelyett azt kellene tudatosítani,
hogy ez a vita a magyar néprajzon belül (is) folyik,
ami azonban nem ugyanaz, mint a magyar néprajz kritikája,
amint arra egyébként Mohay Tamás is utalt, (vö.
Mohay, 1994:152). Itt kell megemlítenem, hogy ennek a kérdéskörnek
van egy másik, számomra súlyosabb dimenziója,
amelyre Gyáni is és Pléh is felhívta a figyelmet.
’k azt hangsúlyozzák, hogy a magyarországi humán
tudományoknak vannak olyan területei – a nyelvtudományról
és az irodalomtudományról van szó –, ahol az
interpretatív és kognitív megközelítés
nemzetközileg is értékelhetõ eredményeket
ért el. Ezeket a munkákat valóban szükséges
lett volna bevonni az áttekintésbe, de nem annak okán,
amit Gyáni mond a hazai tájakon való szétnézésrõl,
hanem azért, mert ezek a munkák részei a nemzetközi
tudományosságnak. E ponton is azt kell hangsúlyozom,
hogy a dolgozat nem a magyar vagy nem magyar felfogásokkal, hanem
tudományos megközelítésekkel foglalkozik, amelyek
szempontjából a nemzeti hovatartozás és az
ebben az értelemben felvetett nemzeti sajátosságok
kérdése tökéletesen inadekvát.
15. Teljes mértékben egyetértek
Horányi Özséb fogalmazásával: “ha a kulturális
antropológia huzamosan saját elõtörténetével
(s ezen belül megkülönböztetetten a néprajzzal)
foglalkozik, ahelyett, hogy bemutatná pozitív kifejtésekben,
empirikus anyagon, hogy mire képes, mi a kapacitása, akkor
esetleg irreverzibilisen csökkenti vagy éppen feléli
esélyeit”. Mindez persze nem jelenti azt, hogy minden jól
van úgy, ahogy van. Meggyõzõdésem szerint a
magyar néprajztudomány sem tudja megkerülni önmaga
modernizálásának, újjászervezésének
kérdését; legfeljebb halogatni tudja azt, s megpróbál
úgy tenni, mintha az általam vagy mások által
felvetett problémák nem léteznének. E kérdések
további tárgyalását azonban nem tartom a hazai
kulturális antropológia szempontjából megvitatandónak.
16. S talán szükség
sincs erre, hiszen az utóbbi idõben több fontos tudománytörténeti
munka is megjelent, vö. Sieder 1994; Habermas és Minkmar, 1992:7–19;
vagy egy-két évvel korábbról Burguiere, 1990.
17. Anélkül, hogy különösebb
felsorolást tartanék, mégis meg kell említenem
néhány – az eredeti tanulmányban, illetve Gyáni
által nem idézett – ide vonatkozó munkát: Daniel,
1993; Davis, 1986; Sieder, 1990; Ginzburg, 1993; Eley, 1989.
18. E tételt bizonyítandó
utalok az említett szerzõk egy-egy klasszikus munkájára:
Wehler, 1973; Kocka, 1986.
19. Lásd a vitaindító
szöveg 103. oldalát.
20. Az egyik legutóbbi tudománytörténeti
összefoglalás Ginzburg (1993), amelyben számos tanulságos
megjegyzés található a microhistory fogalmával
kapcsolatban.
21. Mint ahogy persze a múlt sem
ragadható meg másként, mint a jelen elõzményeként
– amint erre Gyáni meggyõzõen utalt is.
22. Ezek közül csak egyet említek,
amely ugyan nem kapcsolódik szorosan az itt tárgyalt problémához,
de jól mutatja a társadalomtudományi esettanulmányokkal
kapcsolatban felvetõdõ problémákat: Vovelle,
1987.
23. Lásd a vitaindító
szöveg 117. oldalán található Geertz-idézetet;
vö. még Rabinow és Sullivan, 1987.
24. Gondolok itt például
László Jánosnak a jelentéssel kapcsolatos fejtegetéseire
(146–147); Pléh Csabának a tanulásra és a társas
reprezentációra tett megjegyzéseire (157–159), illetve
Horányi Özsébnek a leírással, a magyarázattal,
valamint a szimbolikussal összefüggésben megfogalmazott
tételeire.
25. Ugyanakkor ki kell térnem arra,
a fõleg Fejõs által karakteresen – de e dolgozat egy
korábbi változatának felolvasásakor, már
mások által is – megfogalmazott véleményre,
amely szerint ez az áttekintés nem ad hû képet
a kulturális antropológia helyzetérõl. Ez így
is van, de nem is ez volt ennek a szövegnek a célja. Egyrészt
szó nincs arról, hogy a dolgozat az antropológiát
“a hermeneutikai fordulat elõretörésétõl
számítva, illetve csak annak fényében” mutatná
be (Fejõs, 1994:138) – ez a megállapítás egyike
a számomra nehezen érthetõ félreértéseknek.
Nemcsak azért félreértés ez, mert például
a kognitív antropológiának semmi köze sincs a
hermeneutikai fordulathoz, hanem azért is, mert a dolgozat más
céllal íródott. Ez az írás nem mutatja
be a kulturális antropológia jelenlegi helyzetét,
mert nem azzal foglalkozik, nem is akarja azt bemutatni. A szöveg
semmi másra nem vállalkozott, mint néhány olyan
irányzat, szemlélet áttekintésére, amelyek
az én megítélésem szerint egymáshoz
hasonló elméleti premisszákon alapulnak, egymáshoz
hasonló módon gondolkoznak, egymáshoz hasonló
célokat tûznek ki. Nem lehet az eredeti szövegben olyan
mondatot találni, amelyik azt mondaná: ez az antropológia.
Az a tény pedig, hogy a mai kulturális antropológia
egyéb irányzatai nem kerültek felsorolásra, nem
jelenti feltétlenül azt, hogy ezek számomra ismeretlenek
lennének (bár ez a feltételezés jelenti a kisebb
bajt); és még kevésbé jelenti azt, hogy az
egyéb megközelítések értéktelenebbek
lennének. Nincs másról szó, mint hogy az itt
bemutatott és mások megítélése szerint
is (Werner, 1994:180) egymással kapcsolatban álló
és még inkább egymással összerendezhetõ
irányzatok (Pléh, 1994:159) tûnnek a számomra
legmeggyõzõbbnek. Mások számára pedig
nyilván más felfogások vonzóak, és remélhetõleg
kísérleteket is tesznek ezek elterjesztésére,
továbbfejlesztésére. Én azonban – természetes
módon – a saját felfogásom mellett vagyok elkötelezve,
és ennek az elterjesztésén, meghonosításán
igyekszem dolgozni. Ezt a magatartást azonban én – Gyánival
ellentétben – nem tekintem “nyilvánvalóan egyoldalú,
s kifejezetten elfogult tálalás”-nak, hanem a legrosszabb
esetben sem tartom másnak, mint egy lehetséges viselkedési
mintának.
26. Ez a megfogalmazás természetesen
nem azt jelenti, hogy ettõl függetlenül vagy éppen
ezzel szemben állva ne létezhetne az antropológiának
bármely más felfogása. Nekem határozott meggyõzõdésem,
hogy számos oknál fogva Magyarországon – sõt
valószínûleg Kelet-Európában sem – soha
nem lesz a hagyományos angolszász értelemben vett
kulturális antropológia – sem az egyetemeken, sem a kutatásban,
sem máshol (sõt még azt is megkockáztatom,
ma már szükség sincs erre). Éppen ezért
gondolom azt, hogy ki kell alakítani azt az antropológiát,
amelynek meg lehetnek a maga lehetõségei Magyarországon
is. Azaz ez a szükségszerûen sarkított felsorolás
csupán csak azt jelenti, hogy az én megítélésem
és meggyõzõdésem szerint ma Magyarországon
– de talán tágabb értelemben Kelet-Európában
is – egy olyan antropológiai megközelítésre van
szükség, amely az említett alapelveken nyugszik. Mindez
nem jelenti azt, hogy másféle antropológiáknak
ne lenne létjogosultsága. Mint ahogy arról sincs szó,
hogy ne lennének az általam kevésbé fontosnak
tartott elméleti megközelítéseknek létjogosultságai.
Természetesen vannak és mindenki maga választja meg,
hogy mivel foglalkozik, mit kutat, milyen módszereket alkalmaz.
Én csupán a saját álláspontomat fogalmaztam
meg, és örülök, hogy ez többeket vitára
ingerelt. Ugyanakkor igen fontosnak tartom, hogy más vélemények
is megfogalmazódjanak és nyilvánosságot kapjanak.
Kritika és vita nélkül ugyanis egészen biztosan
semmiféle antropológia, sõt semmiféle tudomány
sem lesz.
27. A fogalmazásmód itt két
szempontból sem véletlenül feltételes. Egyrészt
nem gondolom, hogy feltétlenül szükséges lenne
a saját megkülönböztetõ jegyek ennél
konkrétabb formában történõ programatikus
megfogalmazása. Másrészt azonban azt sem gondolom,
hogy ne lehetne igazolni azokat a törekvéseket, amelyek ennél
pontosabban vagy közvetlenebbül kívánják
megfogalmazni ezt az itt tárgyalt “különállást”.
28. Horányi Özséb és
László János tudományelméleti, tudományfilozófiai
fejtegetései szintén ezzel a kérdéskörrel
érintkeznek. Megjegyzéseik ugyanabba, az elõbbiekben
már említett csoportba tartoznak, amely nem válaszolható
meg röviden, hanem továbbgondolást és részletesebb
kifejtést kíván.
29. Meg kell azonban mondanom, ennek a
szövegnek az alapján számomra nem egészen egyértelmû,
hogy Werner kétségei a kultúra szimbolikus entitásként
való tételezésével, vagy a szimbolikus antropológiával,
vagy az interpretációval – mint megismerési eljárással
kapcsolatosak-e
30. Vö. a vitaindító
szöveg 111. oldalát.
31. Aligha tekinthetõ véletlennek,
hogy az interpretatív antropológia ezen álláspontjának
kifejtésekor elsõsorban a praxis Bourdieu és de Certeau
által kidolgozott felfogására támaszkodik (vö.
Bourdieu, 1978; de Certeau, 1984).
32. Mivel a textualitás kérdését
sem a dolgozat, sem ez a hozzászólásokra adott válasz
nem tárgyalja részletesebben, utalok néhány
fontosabb ide vonatkozó munkára: Atkinson, 1990; Watson,
1991; Rabinow, 1985; Manganaro, 1990; Hanks, 1989.
33. Ennek a kérdéskörnek
további lényeges kiterjesztései, kiterjedései
is vannak, amelyek az antropológiai tudás részlegességével
és relativizálásával állnak összefüggésben
(vö. Clifford, 1986). Ezekre a problémákra érintõlegesen
utaltam a vitaindító tanulmányban.
34. Amely elképzeléssel élesen
szemben áll a globális folyamatokat vizsgáló,
a globalitást elõtérbe helyezõ antropológiai
szemlélet (vö. például Appadurai, 1991; Smith,
1990; Hannerz, 1990; Featherstone, 1990).
35. Érdemes itt utalni a posztmodern
történetírás körül zajló vitára,
amely az antropológiai megfontolásokkal számos ponton
elgondolkodtató hasonlóságot mutat, (vö. Ankersmith,
1989; Ankersmith, 1993; Rüsen, 1993; Niethammer, 1993).
36. A morális dimenzió azonban
nem egyenlõ azzal a problémával, amely elsõsorban
Horányi Özséb és Vörös Miklós
hozzászólásaiban, mint az antropológiai tudás
és annak felhasználhatósága közötti
feszültség, szembenállás artikulálódott.
A kérdés jóval fontosabb annál, semmint hogy
néhány futólagos megjegyzéssel el lehetne intézni.
Horányi és Vörös gondolatai fontos kiindulópontjai
lehetnek a további vitának. Én csak arra szeretném
felhívni a figyelmet, hogy az interpretatív és posztmodern
antropológiai gondolkodás között ebben a tekintetben
elég jelentõs eltérések léteznek (vö.
Alcoff, 1991; Knauft, 1994; Coombe, 1991; Pool, 1991).
37. Ezzel a megállapítással
egyben arra is utalok, hogy Fejõssel ellentétben én
úgy gondolom, hogy “vannak olyan módszerek, megközelítési
eljárások, témaválasztások, elemzések,
amelyek elsõsorban az »itt és most« kutató
antropológusok számára ajánlhatók.
Elsõsorban azért, mert minden formálódó
diszciplína számára fontos, hogy legyenek olyan –
s a késõbbiekben talán már nem szükséges
– viszonyítási pontjai, amelyek mentén mind tudományos,
mint szervezeti értelemben intézményesülni tud.
Ha arra a “sokféleségre” – hogy azt ne mondjam összevisszaságra
– gondolok, ami ma Magyarországon az antropológia név
mögött elrejtõzve megtörténik, akkor még
inkább szükségét látom ezeknek a (vagy
bármilyen más) viszonyítási pontoknak; annak,
hogy legyenek viszonyítási pontok.
Irodalom
Alcoff, L. (1991): “The Problem of Speaking
of Others”. Critical Inquiry, 20. 5–32.
Ankersmith, F. R. (1989): “Historiography
and Postmodernism”. History and Theory, 28. 137–153.
Ankersmith, F. R. (1993): “Historismus,
Postmoderne und Historiographie”. In Küttler, W. (szerk): Geschichtsdiskurs,
I. Grundlagen und Methoden der Historiographiegeschichte. Frankfurt,
65–84.
Appadurai, A. (1991): “Global Ethnoscapes:
Notes and Queries for a Transnational Anthropology”. In Fox, R. (szerk):
Recapturing Anthropology. Working in the Present. Santa Fe, 191–210.
Atkinson, P. (1990): The Ethnographic
Imagination. Textual Constructions of Reality. London.
Bíró A. Z. (1994): “Az esély
esélyérõl”. Replika, 13–14. 131–134.
Bourdieu, P. (1977): Outline of a Theory
of Praxis. Cambridge.
Brück, U. (1992): “The Influence of
Social Anthropology on Swedish Ethnology”. In Nixdorff, H. és Hauschild,
Th. (szerk.): Europäische Ethnologie. Theorie- und Metthodendiskussion
aus ethnologischer und volkskundlicher Sicht. Berlin, 119–127.
Burguiere, A. (1990): “Historischen Anthropologie”.
In Le Goff, J. (szerk.): Die Rückeroberung des historischen Denkens.
Frankfurt, 62–101.
Clifford, J. (1986): “Introduction: Partial
Truth”. In Clifford, J. és Marcus, J.-G. (szerk.): Writing Culture.
The Poetics and Politics of Ethnography. Berkeley, 1–26.
Certeau, M. de (1984): The Practice
of Everyday Life. Berkeley.
Coombe, R. (l991): “Encountering the Postmodern:
New Directions in Cultural Anthropology”. Canadian Rwiew of Sociology
and Anthropology, 28. 188–205.
Daniel, U. (1993): “»Kultur«
und »Gesellschaft«. Überlegungen zum Gegenstandsbereich
der Sozialgeschichte”. Geschichte und Gesellschaft, 19. 69–99.
Davis, N. Z. (1986): “Die Möglichkeiten
der Vergangenheit. Geschichte und Ethnologie: Neue Blicke auf vertraute
Landschaften”. In Raulff, U. (szerk.): Vom Umschreiben der Geschichte.
Neuehistorische Perspektiven. Berlin, 45–53.
Eley, G. (1989): “Labor History, Social
History, Alltagsgeschichte: Experience, Culture, and the Politics of the
Everyday A New Direction for German Social History?” Journal of Modern
History, 61. 297–343.
Featherstone, M. (1990): “Global Culture:
An Introduction”. In Featherstone, M. (szerk.): Global Culture. Nationalism,
Globaltzation and Modernity. Theory, Culture & Society Special
Issue. London, 1–14.
Fejõs Z. (1994): “Esélyekrõl:
elmélettel vagy anélkül”. Replika, 13–14. 135–140.
Ginzburg, C. (1993): “Mikro-Historie. Zwei
oder drei Dinge, die ich von ihr weiß”. Historische Anthropologie,
1. 169–192.
Habermas, R. és Minkmar, N. (szerk.)
(1992): Das Schwein des Häuptlings. Sechs Aufsätze zur Historischen
Anthropologie. Berlin.
Hanks, W. (1989): “Text and Textuality”.
Annual Review of Anthropology, 18. 95–127.
Hannerz, U. (1990): “Cosmopolitans and
Locals in World Culture”. In Featherstone, M. (szerk.): Global Culture.
Nationalism, Globalization and Modernity. Theory, Culture & Society
Special Issue. London, 237–252.
Jacobeit, W.-L. és Hanjost-Bockhorn,
O. (szerk.) (1994): Völkische Wissenschaft. Gestalten und Tendenzen
der deutschen und österreichischen Volkskunde in der ersten Hälfte
des 20. Jahrhunderts. Wien–Köln.
Knauft, B. (1994): “Pushing Anthropology
Past the Posts : Critical Notes on Cultural Anthropology and Cultural Studies
as Influenced by Postmodernism and Existentialism”. Critique of Anthropology,
14. 117–152.
Kocka, J. (1986): Sozialgeschichte.
Begriff – Entwicklung Probleme. Göttingen.
Löfgren, O. (1980): “Historical Perspectives
on Scandinavian Peasantries”. Annual Review of Anthropology, 9.
187–215.
Löfgren, O. (1990): “The Danger of
Knowing What You Are Looking For. On Routinizing Research”. Ethnologia
Scandinavica, 20. 3–15.
Lönnqvist, B. (1990): “Remembering
and Forgetting. Recording for the Posterity”. Ethnologia Scandinavica,
20. 19–30.
Manganaro, M. (1990): “Textual Play, Power,
and Cultural Critique: An Orientation to Modernist Anthropology”. In Manganaro,
M. (szerk.): Modernist Anthropology. From Fieldwork to Text. Princeton,
3–47.
Mohay T. (1994): “A néprajz és
a néprajzkritika határai”. Replika, 13–14. 149–154.
Niethammer, L. (1993): “Die postmoderne
Herausforderung. Geschichte als Gedächtnis im Zeitalter der Wissenschaft”.
In Küttler, W. (szerk.): Geschichtsdiskurs, I. Grundlagen und Methoden
der Historiographiegeschichte. Frankfurt, 31–49.
Pléh Cs. (1994): “A társadalmiság
és a társadalomtudomány új mintázatai”.
Replika, 13–14. 155–159.
Pool, R. (1991): “Postmodern Ethnography?”
Critique of Anthropology, 11. 309–331.
Rabinow, P. (1985): “Discourse and Power:
On the Limits of Ethnographic Texts”. Dialectical Anthropology, 10.
1–13.
Rabinow, P. (1986): “Representations Are
Social Facts: Modernity and Post-Modernity in Anthropology”. In Clifford,
J.-G. és Marcus, E. (szerk.): Writing Culture. The Poetics and
Politics of Ethnography. Berkeley, 234–261.
Rüsen, J. (1993): “»Moderne«
und »Postmoderne« als Geschichtspunkte einer Geschichte der
modernen Geschichtswissenschaft”. In Küttler, W. (szerk.): Geschichtsdrskurs,
I. Grundlagen und Methoden der Historiographiegeschichte. Frankfurt,
17–30.
Sárkány M. (1990): “Vágyak
és választások”. BUKSZ, 288–294.
Sieder, R. (1990): “Was heißt Sozialgeschichte?
Brüche und Kontinuitäten in der Aneignung des »Sozialen«”.
Österreichsche Zeitschrift für Geschichtswissenschaften, 1.
25–48.
Sieder, R. (1994): “Sozialgeschichte auf
dem Weg zu einer historischen Kulturwissenschaft?” Geschichte und Gesellschaft,
20. 445–468.
Smith, A. (1990): “Towards a Global Culture?”
In Featherstone, M. (szerk.): Global Culture. Nationalism, Globalization
and Modernity. Theory, Culture & Society Special Issue. London,
171–192.
Vovelle, M. (1987): “Serielle Geschichte
oder »case studies«: ein wirkliches oder nur ein Schein-Dilemma?”
In Raulff, U. (szerk): Mentalitäten – Geschichte. Zur historischen
Rekonstruktion geistiger Prozesse. Berlin, 114–126.
Watson, G. (1991): “Rewriting Culture”.
In Fox, R. (szerk.): Recapturing Anthropology. Working in the present.
Santa Fe, 73–92.
Wehler, H.-U. (1973): Geschichte als
Historische Sozialwissenschaft. Frankfurt.
Werner, O. (1994): “»Transzcendencia«
és metodológia az etnográfiában”. Replika,
13–14.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
replika@c3.hu