A világvárosok szerepe a kultúrában*

Ulf Hannerz

---

A Londonhoz hasonló városok sorsa az állandó változás. Át kellett alakulniuk többé-kevésbé nemzeti jellegû városokból a nagyvilág városaivá, modern kori Rómává, hogy érzékeltessék a hozzám hasonló szigetlakókkal és a nyelvükbe és kultúrájukba nálam is inkább bezárkózó embertársaimmal, milyennek kell lennie egy igazi városnak. Olyan városokká kellett válniuk, ahová a világ minden tájáról érkeznek a barbárok, az erdei és a sivatagi népek, az arabok, az afrikaiak és a malájok – tanulni, elegáns árukat vásárolni, ellesni a jó modort, és ismerkedni a szabadsággal (V. S. Naipaul, 1987: 141–142).
Robert Redfield és Milton Singer 1954-ben megjelent A városok szerepe a kultúrában címû cikkükben az ortogenetikus és heterogenetikus kulturális átalakuláson átment városok közötti különbségeket tárgyalják. Az ortogenetikus városok, melyeket jól példázzák az urbanizáció hajnalának városai, viszonylag homogén (feltehetõen helyi változatokkal tarkított), paraszti „kis tradícióval” rendelkeztek, amelynek további finomodásából jött létre a már összetettebb „nagy tradíció”. A heterogenetikus városokban zajló kulturális folyamat során „olyan eredeti gondolkodásmódok alakultak ki, melyek nagyobb tekintéllyel bírtak, mint a régi kultúrák és civilizációk, illetve konfliktusban álltak azokkal”. Redfield és Singer szerint a heterogenetikus városokra az alábbi két állításnak legalább az egyike igaznak bizonyult. A közmegegyezés és az emberi kapcsolatok inkább a gyakorlati, mint az erkölcsi renden alapultak, vagyis elsõsorban a közigazgatási szabályozás, illetve az üzleti és a gyakorlati szempontok domináltak; valamint: a kérdéses városok szerteágazó kulturális hátterekre támaszkodó lakói nem saját kultúrájuk származási helyén éltek.
Harminc-egynéhány év múltán Redfield és Singer feltételezéseinek, kérdésföltevéseinek, illetve fogalmainak egy része talán idegenül hangzik. Annyi azonban bizonyos, hogy manapság a városok nagy része inkább heterogenetikus, mint ortogenetikus, és némelyikük látszólag valóban úgy alakítja és rendezi át a jelentéseket s a jelentéssel bíró formákat, hogy közben átrajzolja a föld kulturális térképét, és talán megváltoztatja a kultúra és a tér viszonyáról kialakított elképzeléseinket is. Korábban a kultúra makroantropológiájának domináns hasonlatául, már amennyiben volt ilyen, a globális kulturális mozaik szolgált. A kultúrák sokaságának fogalma éppen annyira egyértelmûnek tûnt, mint az a föltételezés, hogy a kultúrák körülhatárolt egységek, melyek adott helyekhez kötöttek. A huszadik században azonban – inkább, mint korábban bármikor, bár talán a huszonegyedik században sem lesz ez kevésbé igaz – a mozaikhasonlatot, valamint a kultúráról történõ gondolkodásban a helynek tulajdonított fontos szerepet ki kell egészíteni a kultúra térbeli áramlásának fogalmával. Az uralkodó világrendet a sokféleség állandóan változó szervezõdéseként kell fölfognunk, annak megértésében egyre nélkülözhetetlenebb a kulturális szempont.1 A sokféleség szervezõdésén belül a kultúra áramlását részben a központ-periféria viszonyok határozzák meg. A szóban forgó központok között pedig jó néhány világvárost találunk.
Hogy melyek ezek? A Nyugat terjeszkedése és az iparosodás hõskorában, amikor a jelenlegi világrend kialakult, Redfield és Singer a heterogenetikus kulturális változáson átesett városok egyik legjelentõsebb kategóriájának tekintették „a világszintû vezetõi és vállalkozói osztály városait”, melyekre példaként Londont, New Yorkot, Oszakát, Yokohamát, Sanghajt, Szingapúrt és Bombayt hozták föl. Egy késõbbi, a világvárosok napjainkban zajló átalakulásáról szóló írásban, melyre késõbb még visszatérek, Friedmann és Wolff azt állítja, hogy ma a világvárosok a világgazdaság irányító központjai, és az általuk fölsorolt városok részben megegyeznek a Redfield és Singer által említettekkel, úgymint: Tokió, Los Angeles, San Francisco, Miami, New York, London, Párizs, Frankfurt, Zürich, Kairó, Bangkok, Szingapúr, Hongkong, Mexikóváros és São Paulo (Friedmann és Wolff 1982: 310).2
Némelyek ezek közül azonban inkább tûnnek világvárosnak, mint a többiek, valamint gazdasági és kulturális szerepük sem azonos léptékû, még ha rokonítható is egymással. Mivel ebben a cikkben a kultúrával foglalkozom, elsõsorban az a néhány központ érdekel, amelyet a világ különbözõ pontjain mint a kulturális újdonságok megbízható forrását tartják számon. Ebbõl a szempontból a városok szerencséje forgandó. A múlt század során különbözõ idõszakokban Bécsrõl és Berlinrõl lehetett talán a leginkább elmondani, hogy a világ nagy része, de legalábbis a nyugati világ, kitüntetett figyelemben részesítette, ahonnan sokféle gondolat és kulturális forma eredt. Ezek a városok ma már nem bírnak ugyanakkora jelentõséggel. Napjainkban elsõsorban New York, London és Párizs talán ilyen példa, s esetleg Los Angelest is idesorolhatjuk. Miami nem igazán felel meg a feltételeknek, bár Latin-Amerikában és a Karib térségben mindenképpen egy világváros szerepét tölti be. Megelõlegezhetjük esetleg a világvárosi státust Tokiónak, Sydneynek, Madridnak és – újra – Berlinnek is ebben az értelemben, de akkor néhány olyan jelöltet is el kellene fogadnunk, melyeknek a megfelelésében – legalábbis pillanatnyilag – nem vagyok teljesen bizonyos.
Jelen tanulmányban egy ezekre a városokra alkalmazható megközelítési módot szeretnék fölvázolni, és ugyanakkor meghatározni, miként illeszkednek a világvárosok a jelen kultúrtörténetébe (illetve miként rendezhetõk egy elfogadhatóan koherens gondolatmenetbe). Ezen a ponton is föl kell hívnom a figyelmet egy párhuzamra Redfield és Singer cikkével. A szerzõk leszögezik, hogy írásuk célja „olyan gondolati keretet szolgáltatni, mely hozzájárulhat a városoknak a kultúra fejlõdésében, hanyatlásában és átalakulásában játszott szerepének a tanulmányozásához”, de „nem befejezett kutatásokra támaszkodnak”, nem megfigyelt körülményeket vagy folyamatokat írnak le, csupán „gondolati sémákat nyújtanak, az egyes városokra vonatkozó utalások példaként szolgálnak, és közelítõ jellegûek”. Mindez az alábbiakra is igaz.

Négy transznacionális kategória

A világváros egyrészt önmagában való hely, másrészt csomópont egy hálózatban; kulturális szervezõdésként helyi és transznacionális viszonyokban egyaránt részt vesz. A világváros életének belsõ jellemzõire vonatkozó fölfogásokat össze kell egyeztetnünk az annak külsõ kapcsolatairól alkotott elképzelésekkel.
Elsõ lépésként meghatároznék négy társadalmi csoportot vagy kategóriát, melynek tagjai a mai világvárosok lakosságának többségét alkotják. Az a tény, hogy New York, London és Párizs nem csupán az amerikai, a brit vagy a francia kultúra helyi változata, vagy akár azoknak városi formája, hanem minõségileg más, nagymértékben a fent említett négy társadalmi kategória ottani jelenlétének köszönhetõ. Ezekben a kategóriákban az a közös, hogy mindegyik bizonyos értelemben transznacionális; tagjaik életük kisebb-nagyobb részét világvárosokban töltik, ugyanakkor szoros kötelékek fûzik õket a világ egy másik részéhez is. A négy kategória együtt nem teszi ki a városi lakosság egészét, még csak a többségét sem. Azt sem állítom, hogy kimerítenék az adott városokban elképzelhetõ transznacionális létformák valamennyi lehetõségét. Nélkülük azonban – ilyen vagy olyan összetételû jelenlétük nélkül – ezek a városok elveszítenék világváros mivoltukat.
Az elsõ kategória a transznacionális üzletembereké. Redfield és Singer kifejezésével élve, a világvárosok „a világszintû vezetõi és vállalkozói osztály városai”, a világgazdaság idegközpontjai.3 Fõbb funkcióik Friedmann és Wolff szerint a menedzsment, a banki és pénzügyi, valamint jogi szolgáltatások, a számvitel, a mûszaki tanácsadás, a telekommunikáció és a számítástechnika, a nemzetközi szállítmányozás, a kutatás és a felsõoktatás (Friedmann és Wolff 1982: 320). Igaz ugyan, hogy a világvárosokban a gyártásnak történelmi okokból maradt némi gazdasági szerepe, mégsem az köti õket közvetlenül és a legdinamikusabban a külvilághoz.
Az itt tárgyalt városok lakosságának egyik legszembeötlõbb rétege az imént fölsorolt tevékenységeket végzõ, kiváló iskolázottságú, magasan képzett és sokat utazó emberekbõl áll. (Természetesen jelentõs számú adminisztratív „személyzet” is kiszolgálja õket.) „Azok számára, akik rákapcsolódtak a nemzetközi információs láncokra, a városok azért hasznosak, mert információban gazdag helyek” – írja Webber egy régebbi cikkében, és így folytatja: „Az a mód, ahogy ezek az emberek használják a várost, rávilágít annak lényegére, hiszen számukra a város nem más, mint egy hatalmas kommunikációs központ, melyen keresztül az emberek kapcsolatba léphetnek egymással” (Webber 1968: 1095–1096). Természetesen ezeknek a városoknak a lakossága nagyrészt annak az országnak a szülötte, ahol a város található. Sokan azonban máshonnan származnak, õk olyan emberek, akiknél a karrier mobilitása együtt jár a földrajzi mobilitással – ezt a csoportot nevezték a szociológusok néhány évtizede „spirálvonalban haladó rétegnek” (lásd Watson 1960). Talán jól érzékelteti számuk növekedését az a körülmény, hogy New Yorkban 1970-ben mindössze 41 külföldi bank mûködött, 1981-ben pedig már 249 (Sassen-Koob 1984:150). Több ehhez hasonló változás is történt a világvárosokban. A transznacionális menedzserek kategóriájának összetétele példáink esetében nyilvánvalóan eltérõ: kétségtelenül több nyugat-európait találunk New Yorkban, és több ázsiait Los Angelesben.4 Miami különlegességét az adja, állítja Allman a városról szóló könyvében, hogy éppen akkor – tehát 1960 körül –, amikor lehetõvé vált Miami Észak-Amerikát, Latin-Amerikát és Európát összekötõ földrajzi helyzetének kihasználása, a kubai üzleti diaszpóra gyûjtõpontjává vált, mely viszont az amerikai menekültügyi politika következtében nem maradhatott teljes egészében a városban, hanem szétszóródott az említett három kontinensen. Így aztán a városnak „rendelkezésére álltak a megfelelõ emberek a megfelelõ helyeken ahhoz – nemcsak Miamiban, de az egész világon szétszórtan –, hogy interkontinentális adottságait kiaknázhassa” (Allman 1987: 294–295).
A világvárosokban megtalálható másik, könnyûszerrel azonosítható kategória a harmadik világból származó népességé (jelen esetben a fejlett világban található településekre gondolok). Sokszor elmondták már, hogy a tágabb értelemben vett Los Angeles „a legnépesebb mexikóiak lakta nagyváros Mexikó területén kívül, és a második legnépesebb kínaiak lakta nagyváros Kína határain túl… a legnépesebb koreaiak lakta nagyváros Korea területén kívül, a legnagyobb Fülöp-szigetekiek lakta nagyváros a Fülöp-szigetek területén kívül, és a legnépesebb vietnamiak lakta nagyváros Vietnam területén kívül” (Lockwood és Leinberger 1988: 41). Sutton rámutat, hogy „New York a legnépesebb karibi lakossággal rendelkezõ város a világon, megelõzve a jamaikai Kingstont, a Puerto Ricó-i San Juant és a trinidadi Port of Spaint együttvéve” (Sutton 1987: 19).5 Miami gazdag kubai menedzser- és vállalkozói elitje jó példa arra, hogy a harmadik világból származó lakosság nem minden világvárosban rendelkezik egyforma háttérrel. Mégis, ezek az emberek többnyire alacsony szintû képzettséget igénylõ, kevés fizetéssel járó munkát végeznek, az elõbb említett elsõ kategóriához képest a másik végletet képviselik. (Az az egyre gyakrabban használt fordulat, hogy „New York egy harmadik világbeli város”, ezek szerint értelmezhetõ metonimikusan és metaforikusan is – azaz úgy, hogy „a bevándorlás miatt a harmadik világ részévé vált”, de úgy is, hogy „a gazdagok és a szegények között tátongó szakadék New Yorkot strukturálisan a latin-amerikai, ázsiai vagy afrikai városokhoz rokonítja”.)
Harmadik kategóriaként egy kétségtelenül kisebb létszámú csoportot határoznék meg, amely viszont sokkal nagyobb súllyal szerepel az általam vizsgált városokban: õk a szûkebb értelemben vett kultúrával foglalkoznak – itt az expresszív tevékenységek specialistáinak nevezem õket. A klasszikus példa természetesen a párizsi mûvészvilág – hagyományosan nemzetközi összetételével. Ugyanezt elmondhatjuk Párizsról mint a divat világának fõvárosáról is. Napjainkban persze szélesebb a mûvészi tevékenységek köre, ide tartozik a képzõmûvészet, a divattervezés, a design, a fényképészet, a filmmûvészet, az írás, zeneszerzés, szakácsmûvészet, és még számtalan egyéb mûvészeti ág, melyek New Yorkban talán erõteljesebben jelen vannak, mint bárhol másutt. London ebbõl a szempontból nem áll az élen, ám az kétségtelen, hogy a Nemzetközösség tagországaiból származó tehetséges mûvészek nagy része mindenképpen elzarándokol Londonba, mert ott több visszajelzést kap a munkájáról, mint otthon. A hollywoodi filmipar miatt Los Angeles már nagyon korán világvárosi státusra tett szert, de elõször csak korlátozott mértékben, hiszen a többi jellemzõ csak késõbb jelentkezett. Az expresszív tevékenységek specialistái általában azért költöznek fiatal korukban világvárosokba, mert azok egyedülálló tanulási lehetõséget nyújtanak, de mozgásuk a zarándoklathoz is hasonlítható, amely az „igazi helyek” felé irányul. Ezek a migránsok vagy rövid ideig maradnak, vagy örökre, és gyakran nehéz megmondani, ki mit fog tenni. Míg a menedzserek szervezeti keretekhez tartoznak, az expresszív tevékenységek specialistái általában önállóak.
Végül a negyedik kategóriába tartoznak a turisták. Õk olyan gyorsan cserélõdnek, hogy emiatt a városok hivatalos népesség-nyilvántartásában nem is szerepelnek, de mindig nagy számban vannak jelen, és tartózkodásuk során figyelemre méltó intenzitással foglalkoznak a várossal.
A négy fölsorolt kategória tagjai föltehetõen aktívak a kultúra transznacionális áramoltatásában azáltal, hogy mobilisak. Az utóbbi idõben nyilvánvalóan a közlekedés technológiájának és gazdaságosságának legújabb változásai miatt nõtt meg a számuk (illetve nagyrészt ezek a változások vezettek életformájuk transznacionális jellegének kialakulásához). A szuperszonikus repülõk korában az emberek olyan sebességgel tehetnek meg nagy távolságokat, utazhatnak oda és vissza két célállomás között, hogy a migránsok és a migráció kutatásában alkalmazott megközelítéseink, melyek fölött igencsak eljárt már az idõ, nem szolgáltatnak kielégítõ magyarázatot a jelenségre.
Ugyanakkor a jelentések és a jelentéssel bíró formák anélkül is terjednek, hogy az emberek helyet változtatnának, nem utolsósorban a kultúra speciális technológiája, a média segítségével. A fönti négy kategória meghatározása után meg kell jegyeznem, hogy különleges kapcsolat áll fönn a média és a világvárosok között abban az értelemben, hogy a világvárosok sok esetben a média székhelyei, illetve témái is egyben. Több alkalmunk is lesz visszatérni az ebbõl a megállapításból levonható következtetésekre.
Ami a négy csoport vagy kategória tagjait illeti – gondolhatjuk –, természetesen osztoznak másokkal a világvárosi környezeten. Igaz ugyan, hogy más társadalmi kategóriákhoz tartozó emberekhez a kapcsolatok számtalan válfaja fûzi õket, de elsõsorban egymással állnak közvetlen kapcsolatban. „A transznacionális elit a világvárosok domináns osztálya, és a városok az õ életvezetésük, valamint a munkához kapcsolódó igényeik kiszolgálása köré szervezõdnek” (Friedmann és Wolff 1982: 322). Egyrészt igen sokféle szolgáltatást vesznek igénybe, melyek némelyikét a képzetlen és rosszul fizetett harmadik világbeli migránsok nyújtják – részben az informális gazdaság keretein belül. Sassen-Koob például azt állítja, hogy nyilvánvaló kapcsolat áll fönn a New York-i és Los Angeles-i globális menedzsment létszámának növekedése és a rosszul fizetett bevándorlók odaáramlása között, akik bizonytalan körülmények közepette dolgoznak ezekben a városokban (Sassen-Koob 1984; 1986). Valószínûleg ugyanez a vezetõi elit biztosítja az expresszív tevékenységek specialistái számára megélhetésük alapját. Minthogy azonban ez a megélhetés bizonytalan, különösen a fiatalok és a kezdõk esetében, elõfordul, hogy ennek a rétegnek ki kell egészítenie a keresetét a betanított vagy segédmunkát igénylõ szolgáltatói szektorban vállalt munkával. Ha a menedzserelitnek nem volna szüksége repülõtérre és hotelekre, a turisták ellátása sem érné el a jelenlegi színvonalat. Ugyanakkor a turisták maguk is nagy fogyasztók a szolgáltatások terén; átmeneti luxusigényeik révén néhányan a menedzserelit rendszeresebb fogyasztási szokásainak a szintjét is elérik. Ez a két kategória bizonyos mértékig szimbiózisban él; ha nem volna jelen mindkettõ, a világváros egyikük számára sem nyújtaná ugyanilyen biztonsággal az így meglévõ elõnyöket (Heenan 1977: 88).
Nem minden turista költ azonban sokat. Olyan utazók is ellátogatnak a világvárosokba, akik csupán örömüket lelik abban, hogy egy ideig ott tartózkodnak, és nincsenek határozott, karrierrel kapcsolatos céljaik, mint a menedzsereknek vagy az expresszív tevékenységek specialistáinak (talán általánosabb célokkal érkeznek – mint például a nyelvtanulás). Õk egy köztes csoportot képeznek, mely a turisták és a rosszul fizetõ szolgáltató szektorban dolgozó migránsok jellemzõivel rendelkezik, és átmenetileg önként vállalt, viszonylagos szegénységben élnek. Személyes hátterük nagyban különbözhet a képzetlen harmadik világbeli bevándorlókétól, akikkel bizonyos értelemben versenyeznek; jó példa erre a bébiszitterek helyzete. (Egy harmadik világbeli, világvárosban élõ csoport, melyre a föntiek igazak, vagy igazak voltak, a Párizsban élõ közép-afrikai sapeuröké, dandyké, akik csak azért élnek Párizsban, hogy ott legyenek, hogy otthon majd elmondhassák magukról: jártak Párizsban, és hogy összeállíthassák jó hangzású márkákból álló ruhatárukat.6)
 

A kultúra áramlásának keretei: életforma és piac

Mielõtt konkrétabban tárgyalni kezdenénk a világvárosokban zajló kulturális folyamatokat, elõrebocsátanék néhány gondolatot a fogalmak tisztázása érdekében: a kortárs társadalmakban a jelentéssel bíró formák és a jelentés áramlását néhány fõbb szervezeti keret és azok összefüggései határozzák meg. Ezek a szervezeti keretek saját elveik, idõbeli és térbeli jellemzõik, valamint a hatalomhoz és az élethez fûzõdõ viszonyuk szerint tartják mozgásban a kultúra áramlását. Az alábbiakban elsõsorban két ilyen szervezeti kerettel és azok összefüggéseivel foglalkozom: ezeket életformának és piacnak nevezem.
Úgy gondolom, hogy az életforma keretén belül a kultúra áramlása egyszerûen két ember érintkezése során megy végbe. Ez egy szabad és kölcsönös áramlás, mely akkor történik, amikor az élet természetes velejárójaként megfigyeljük egymást, és interakcióba lépünk egymással mindennapi helyzetekben. Nem nagyon érzékeljük ezt az áramlást, és nem is reflektálunk rá. Elég nyitott szemmel járnunk ahhoz, hogy részesei legyünk. Néhányan azok közül, akikkel érintkezünk, olyanok, mint mi, mások kevésbé. A városi élet jellemzõje, hogy az elõbbiek aránya kisebb, az utóbbiaké pedig nagyobb, mint más környezetekben. Az életforma bizonyos jelenségei felkeltik figyelmünket, mások egyenesen provokálnak. Másrészrõl az is igaz, hogy a városlakóknak a sokféleség közepette sikerül bezárkózniuk a nagyrészt hozzájuk hasonlók körébe.
A piac keretében ezzel szemben az emberek mint vásárlók és eladók viszonyulnak egymáshoz, itt a jelentés és a jelentéssel bíró forma fogyasztási cikké vált. Valószínûleg minden fogyasztási cikknek van valamilyen jelentése, és ennyiben kulturális fogyasztási cikknek tekinthetõ; sok esetben azonban az árucikk mindössze – vagy nagyrészt – információs, intellektuális, esztétikai és érzelmi értékkel bír, és itt most elsõsorban erre az esetre utalok. A piacnak mint szervezeti keretnek természetesen van néhány közismert tulajdonsága. Szereplõi versenyben állnak egymással, és folyamatosan újítanak a kereslet újratermelése érdekében. Ezenkívül igyekeznek a kultúra áramlásának mind nagyobb részét a piac keretei közé terelni.
Az alábbiakban kimutatom, hogy a világvárosnak mint kulturális folyamatnak nagy részét szemlélhetjük helyi és transznacionális szinten egyaránt, mint kulturális irányzatok kölcsönhatását az életforma és a piac szervezeti keretein belül. Ez a folyamat részben – fölöttébb szembeötlõ módon – az utcán zajlik.
 

A helyi miliõ mint látványosság

Egy New York-i szociológus, Gerald Handel diákjai révén kérdéseket tett föl a városba látogató turistáknak. Következzék néhány New York-i benyomás:
„Hát, sok érdekes élményem volt, de talán az volt a legérdekesebb, hogy láttam a 42. utcát, és leszólított egy szõke parókás fekete transzvesztita.” (Férfi, 30–39, egészségügyi dolgozó, Minneapolis)
„Két nappal ezelõtt ellátogattam a Village-be, és láttam egy fickót görkorival, esküvõi ruhában és bukósisakban gurulni lefelé a Hetedik sugárúton. Elképesztõnek találtam, de mondták, hogy New Yorkban, és különösen a Village-ben, ez teljesen normális.” (Nõ, 20–29, könyvelõ, Dominikai Köztársaság)
„Láttam, ahogy egy idõs néni elbánt egy tolvajjal. Az volt benne a poén, hogy a nénirõl kiderült, hogy zsaru.” (Nõ, 30–39, háziasszony, Québec)
„A sokféle ember. Én monolitikus társadalomból származom, ahol mindenki ugyanahhoz az etnikai csoporthoz tartozik. Itt például sok a homoszexuális is.” (Nõ, 20 év alatti, diák, Jamaika) (Handel 1984).
Más szóval, amint Georg Simmel rámutatott a nagyvárosok mentális életérõl szóló esszéjében, „változó képek sorjáznak gyors egymásutánban, a futó pillantásokkal rögzített látványban kiélezõdik a diszkontinuitás, és elszédít az újabb és újabb várakozások végtelensége (Simmel 1964: 410); vagyis látványosságban van részünk. Természetesen mindezt az ember nagyrészt ellenszolgáltatás nélkül kapja, csupán jelenléte által, az életforma szervezeti keretén belül mûködõ kölcsönösség révén részesül belõle. A kölcsönösséget ebben az esetben nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A világváros látványosságait – így vagy úgy – az emberek közösen hozzák létre. Senki sem lehet pusztán szemlélõdõ, mindenki résztvevõ megfigyelõ, és a látnivalók kiugró jellegzetességei is az egyén perspektívájától függnek. A fejlett világból – Nyugat-Európából, Észak-Amerikából – érkezett látogató (vagy az onnan származó helyi lakos) számára talán éppen a harmadik világból származó lakosság jelenléte a legmeglepõbb London, Párizs vagy New York utcáin; a dominikai könyvelõ számára egyetlen ember különcségei; egy jamaikai diák pedig a homoszexualitás nyílt vállalását tartja rendkívülinek és az emberek sokféleségét, amelybe az õ szempontjából beletartozik a québeci háziasszony és a minneapolisi egészségügyi dolgozó is.
A messzi földrõl érkezett látogató szemében a város lakói mind egyformának tûnhetnek, ugyanakkor másmilyennek, mint amit otthon láthat, ezért látványosságnak számítanak. Egy világvárosban azonban ennél még sokkal többrõl van szó; ott belsõ sokféleséggel is szembesülünk. Elmondhatjuk, hogy ez a fajta tarkaság kétféleképpen mutatkozik meg a világvárosban csakúgy, mint a legtöbb nagyvárosban. A szembeötlõen eltérõ életformák egyrészt kollektív formában jelentkeznek, mint olyan többé-kevésbé összetartó csoportok szubkultúrái, melyeknek a tagjai biztosítják egymás számára a szubkultúra fejlõdéséhez és fönnmaradásához szükséges erkölcsi, érzelmi és intellektuális támogatást – akár a történelmi háttér, akár az aktuális viszonyok, akár a csoport tagjainak a kedvtelései alkotják az adott szubkultúra alapját. Minden más tényezõ egyezése mellett a nagyobb városokban a kisebb városokhoz képest egyszerûen több ilyen csoport létrejöttéhez adott a kritikus tömeg, melyek együttes jelenléte sokféleséget teremt (Fischer 1975). Másrészrõl a nagyobb városokban társasági kapcsolatokat kell kiépíteni, egyéni megbecsülést kell szerezni, és az emberek azért akarnak annyira különbözni a többiektõl, mert félnek a tömeges egyformaságtól. Ilyen módon a sokféleség részben az egyének, és nem a csoportok szintjén jön létre. Az a körülmény, hogy a világvárosok lakossága általában több helyrõl származik, kiegészül a városi életnek ezzel a két általánosabb jellemzõjével, és együtt még inkább hangsúlyozzák a diverzitást.
Az emberek természetesen igen eltérõ módon fogadják a világváros miliõjét. Néhányan kellemetlennek, sõt veszélyesnek érzik, szimbolikus erõszakként értelmezik. Ezek általában olyan emberek, akik nem sajátos jellege miatt tartózkodnak a világvárosban; talán már itt voltak, mielõtt a település világvárossá vált a szó aktuális értelmében. Az õslakosok gyakran szívesebben vennék, ha Párizs, New York vagy London olyan volna, mint bármelyik francia, amerikai vagy brit város, de annak semmiképpen sem örülnek, hogy városuk a harmadik világ határára sodródott. Íme a világvárosra jellemzõ kulturális folyamat egyik paradoxona: míg a periférián vagy félperiférián élõk folyamatosan a központ kulturális befolyását érzékelik, vagyis a központ-periféria irányú áramlást, addig a központ bennszülött kultúrájának – saját szemszögébõl – a periféria reprezentációinak ostromát és betörését kell kiállnia.
A világvárosok lakói közül azok, akik így gondolkodnak, úgy is reagálhatnak a sokféleségre, hogy – amennyire csak lehet – kizárják a külvilágot saját környékükrõl, illetve – gazdagabb emberek esetében – a portásfülkével ellátott házból, és taxival utaznak, nem metróval. Õk azok a központban, akik azt kívánják, hogy a periféria húzódjon vissza, de legalábbis viselkedjen szolidabban, és csak a nélkülözhetetlen szolgáltatásokat nyújtsa. De még így sem érzik magukat biztonságban. A városban uralkodó diverzitás hirtelen és drasztikusan rányomhatja bélyegét az életükre. (Tom Wolfe regénye, a The Bonfire of the Vanities (A hiúságok máglyája) ezt a témát dolgozza föl New York kontextusában csakúgy, mint E. O. Doctorow Ragtime címû mûve egy korábbi idõszakra vonatkozóan.) A helyi média a maga részérõl legalábbis ezt sulykolja beléjük. Ráadásul általában nehezen különböztetik meg a szimbolikus erõszakot a valóságostól.
Könnyen lehet, hogy éppen a fönt idézett esetekhez hasonló önkéntes és futó látogatásokon a világvárosban tartózkodó utazók alkotják a másik végletet, ami a világváros látványosságának befogadását illeti. A „turizmus szemiotikájáról” szóló írásában Jonathan Culler Roland Barthestól merít, amikor megállapítja, hogy egy turista kész mindenben az adott dologra vonatkozó jelet látni (Culler 1988: 154). Mások inkább „túlfunkcionalizálnak” minden szokást, puszta fölhasználási módot látnak benne, tehát úgy okoskodnak, hogy az ember azért visel szõrmebundát, mert fázik. A turistát azonban nem lehet ilyen magyarázatokkal félrevezetni. Õ a kocsmát „tipikus brit pubnak” látja, a Quartier Latinben található vendéglõt Quartier Latines vendéglõnek, számára még a gyorsforgalmi út sem csupán a közlekedés hatékony eszköze, hanem egy tipikus gyorsforgalmi út.
Az a helyzet, hogy az útikönyvét és fényképezõgépét szorongató turista sohasem jut el odáig, hogy túlfunkcionalizáljon bármit is, mert mielõtt megtenné, már haza is utazott. Távolról sincs azonban egyedül, amikor élvezi a világvárosban a körülötte zajló élet összetettségét. Valószínû, hogy a világváros lakosságának több kategóriájában is találunk olyanokat, akik hasonlóan vélekednek. Még ha saját szokásaikra funkcionális magyarázatot találnak is, sok minden mást látványosságnak tekintenek. Ezenkívül, minthogy önként tartózkodnak a világvárosban részben annak speciális jellege miatt, õk mindenképpen értékelik ezt a különlegességet.
A világváros látványosságának egyik jellemzõje az, hogy mindent betölt: turistaként az ember úgy közlekedhet a neves látnivalók (a Louvre, a Buckingham Palace, az Empire State Building) között, hogy útközben a csoda egy percre sem szûnik meg körülötte. Ugyanakkor a látványosság varázsa helyhez kötött. Nem szállítható; csak emlékeket és anekdotákat vihetünk magunkkal, esetleg különbözõ technikai eszközökkel készített részleges reprezentációkat. Éppen helyhez kötött varázsa teszi a világvárost világvárossá. Az embernek tényleg oda kell utaznia, hogy a saját szemével lássa, a saját fülével hallja, és a saját bõrén tapasztalja, ami ott történik.
Talán itt érdemes közbevetni: a média is hozzájárul ahhoz a benyomáshoz, hogy a világvárosokban mindig történik valami érdekes. Mivel képviselõi különösen nagy számban nyüzsögnek a metropoliszokban, és mindenütt találkozhatunk velük (több a tévécsatorna, a rádióállomás, a napilap, a hetilap, és minden utcasarkon árulnak újságot), még ami nem az adott városban zajlik, azt is úgy könyveljük el, mintha ott történne.
 

A kulturális piac

Ezen a ponton azonban elhagyjuk a kultúra áramlásának szervezeti keretét – melyet életformának nevezünk –, és egy köztes zónát magunk mögött hagyva máris a piac szervezeti kereténél járunk. Megismétlem, hogy a kortárs társadalmakban a jelentés és a jelentéssel bíró forma nagyrészt fogyasztói cikké vált, és a világvárosok jelentõségük nagy részét annak köszönhetik, hogy kulturális piacként mûködnek.
Mindenekelõtt azonban az expresszív tevékenységek specialistáinak nagy számban való jelenléte miatt tekintjük a világvárosokat kulturális piacoknak – egyrészt azért, mert jelenlétük folyamatos. Az expresszív tevékenységek specialistái azért tartózkodnak a világvárosban, illetve azért költöznek oda, mert ott találhatják meg mentorukat és mûvésztársaikat, akiktõl – bevallottan vagy sem – tanulhatnak intézményesített vagy informális keretek között; ott mûködnek a munkájukat befogadó intézmények, illetve többé-kevésbé ott érhetik el tehetõs vevõiket is.
Másrészt a kulturális fogyasztási cikkek is folyamatosan változnak. A világvárosokból értesülünk a legújabb irányzatokról, a legújabb divatról, izmusról, avantgárdról és „mozgalomról” (mely esetünkben nem a hagyományos értelemben vett mozgalom, inkább kulturális fogyasztási cikkeknek és azok termelõinek stílus és idõszak szerint beazonosítható együttese). A világváros folyamatosan képes újat létrehozni, ezért kulturális piacának eseményeit elsõsorban azoknak kell állandó figyelemmel kísérniük, akik szeretnének tájékozottak lenni.
Hogy mi táplálja ezt a kreativitást? Egyrészt a piac szervezeti keretén belül uralkodó természetes hajlam arra, hogy a szereplõk újítás révén próbáljanak versenyelõnyhöz jutni. Másrészt kétségtelenül ugyanezen szereplõk nemzetközi jellege és akaratereje, hiszen az expresszív tevékenységek specialistái tisztában vannak azzal, hogy a világvárosban való tartózkodásuk célja új kultúrák létrehozása. A képességek koncentrációja szintén fölmerül mint egy további tényezõ – a világvárosok föltehetõen az átlagosnál nagyobb arányban vonzzák „a legjobbakat és legokosabbakat”.
Ugyanakkor a sokféleség is meghatározó szerepet játszik ebben a jelenségben. A kulturális kreativitás szemmel láthatóan szárnyakat kap a diverzitástól. Raymond Williams például a századforduló avantgárd mozgalmait vizsgálva úgy találta, hogy általában nagyvárosi környezetbõl nõttek ki (mellyel kapcsolatban õ a viszonylagos kulturális autonómiát és a nemzetköziséget hangsúlyozta), a mûvészek közül sokan bevándorlónak számítottak, és számos esetben többé-kevésbé provinciálisnak tekintett nemzeti kultúrákból érkeztek (Williams 1981: 83–84). Éppen az eltérõ eredetû és eredeti formájukban kétes érvényû kifejezésmódok találkozása vezetett a nemzetállam kereteit meghaladó új tudatformák és gyakorlatok kialakulásához.
Williams diverzitáselemzésének következtetései valószínûleg nagyrészt érvényesek az ezredforduló közeledtével is, csak szélesebb és transznacionális összefüggésben. A következõkben azonban egy ennél konkrétabb kérdésre szeretném fölhívni a figyelmet. Nevezetesen: a kultúra áramlásának két szervezeti kerete, az életforma és a piac világvárosokban mûködõ kölcsönhatásából adódó helyi lehetõségekre.
Az expresszív tevékenységek specialistái valószínûleg gyakran nyernek intellektuális és esztétikai ösztönzést az általános városi környezethez tartozó látványosságból. Ez az életforma/piac kapcsolat egyik formája, bár mint forma, nem egyértelmûen körülhatárolt. Léteznek ennél konkrétabb összefüggések is, melyek elemeknek, elemcsoportoknak, jelentéseknek vagy jelentéssel bíró formáknak a szervezeti keretek közötti mozgásával járnak.
Fölvázolnám az események láncolatának egyik lehetséges, bár elnagyolt modelljét. Úgy gondolom, hogy ez a modell a leginkább egyes etnozenei irányzatok és nemzeti konyhamûvészetek kulturális pályafutásának a leírására alkalmas, de lehet, hogy általánosabb érvényû. Az elsõ fázisban véleményem szerint a kérdéses jelentés és jelentéssel bíró forma viszonylag szabadon áramlik egy szubkultúrán belül, amennyiben az adott szubkultúra eléggé nagy léptékû és összefüggõ ahhoz, hogy elegendõ morális és egyéb, nem anyagi jellegû támogatásban részesítse. Az emberek közösen fõznek és zenélnek. Még ha enyhén specializálódtak is a közösség tagjai bizonyos javak elõállítására, azok még nem váltak árucikké, még mindig nagyrészt a közösség személyes kapcsolatain keresztül mozognak. A második fázisban a közösségben mûködésbe lép egy magasabb szintû kulturális munkamegosztás. Ebben az esetben nyilvánvalóan már a közösség is elérte azt a kritikus tömeget, melynél érdemes a szubkulturálisan elkülöníthetõ elemeket a közösség tagjainak piacára fogyasztási cikként bevezetni, szemben az életforma szervezeti keretén belüli szabad áramlással. A szélesebb értelemben vett piac természetesen mindig kapva kap a terjeszkedés lehetõségén. Ekkor a közösség tagjai még nem feltétlenül alakítják jellé az adott fogyasztási cikkeket, ami egybehangzik a fönt elmondottakkal. Vagyis egyrészt tekinthetik õket mindennapi rutinjuk magától értetõdõ részének, másrészt viszont elõfordulhat, hogy tisztában vannak az adott fogyasztási cikkek szubkulturális különbözõségével, és értékelik azt. Akárhogyan is, ekkor a fogyasztási cikkekkel a nagyobb nyilvánosság elé lépnek. A szubkultúra körzetében található élelmiszerboltokban, büfékben és éttermekben már kaphatóak az adott konyhamûvészet nyersanyagai és termékei; a zenét a kisebbségi negyed színpadán játsszák (az elõadó vagy egy helyi tehetség, vagy, ha a szubkultúra egy távolabbi társadalom nagyvárosi képviselõje, akkor a perifériáról jött ünnepelt sztár, aki az elõadás kedvéért utazott ide) és a helyi kisebbségi rádióadón. Ezzel a kulturális fogyasztási cikkek központjában (ahol az adott elemek az elsõ fázisban még nem számítottak fogyasztási cikknek) elérkeztünk a harmadik fázishoz: a nagyobb nyilvánosság azt is jelenti, hogy az adott cikkek az állandóan újdonságokra vadászó, szélesebb értelemben vett kulturális piac számára is hozzáférhetõvé váltak. Az etnikum konyháját fölfedezik a gasztronómiai kalandorok, a zene etnopoppá válik (lásd a karibi reggae-t Londonban az 1970-es években vagy az észak-afrikai rait Párizsban az 1980-as években). Egy másik New York-i látogató a következõképpen ízlelgette a sokféleséget:
„A Greenwich Village-ben tett sétát élveztem a legjobban, mert olyan különleges hely. Ettem egy szelet pizzát, egy tacót, egy falafelt, és ittam egy cappuccinót.” (Nõ, 20-29, asszisztens mûsorigazgató egy rádióállomásnál, Nebraska) (Handel, 1984: 298).
Az események sorrendjének modellje természetesen több változatot is képes kezelni. Amikor egy szubkulturális, transznacionális közösség megjelenik a világvárosban, már lehet, hogy az anyaországgal együtt a második fázisnál tart. Más esetekben azonban a második lépés kimarad, és a szubkultúra szabad áramlású gazdaságából az adott cikk egyenesen a szélesebb kulturális piacra kerül, és ott válik fogyasztási cikké.7 Az is elõfordulhat, hogy a harmadik fázisban az adott kulturális elem nem a szélesebb piac számára jelent vonzerõt, hanem – valamilyen önként vállalt sorsközösség alapján – egy másik szubkulturális közösség számára; ahogy például a Karib-tengeri bevándorlók zenéje, a reggae, elõször egyes, a brit fiatalok körében népszerû stílusok híveinél talált visszhangra. Néha a második és a harmadik fázis egybeesik, mert a szubkulturális közösség és a szélesebb piac ugyanabban a formában fogadja el az adott kulturális fogyasztási cikket; néha azonban a harmadik fázis további változásokkal jár, és kialakul az adott cikknek az a változata, mely jobban megfelel a szélesebb piacon uralkodó ízlésvilágnak. A zenében elválhat egymástól a „fusion” (feldolgozás) és a „roots” (eredeti) változat. Amíg azonban kapcsolatban maradnak egymással, esetleg dialektikus viszonyban, további újításra és a piacok közötti mozgásra kerülhet sor.8
 

A központ-periféria irányú áramlás

A modell, mely leírja, hogyan mozdulnak el a kulturális elemek az életmódok szervezeti keretén belül uralkodó belsõ változatosság felõl elõször a szegmentált helyi piacok, majd a még szélesebb piacok felé azáltal, hogy fogyasztási cikké alakulnak, nem csupán a harmadik világból származó etnikai tárgyak esetében érvényes. Az Egyesült Államok kontextusában például már régóta alkalmazható annak a hatásnak a leírására, melyet az afroamerikai kultúra fejt ki – többek között, de nem kizárólag – az általános értelemben vett amerikai kultúrára a világvárosokban. Nagy-Britannia esetében a fiatalok több kulturális irányzatát is beilleszthetnénk a modell elsõ fázisába, és nyomon követhetnénk, hogy késõbb mi lesz a sorsuk. A világvárosok kontextusában azonban, amikor ebbõl a szempontból vizsgáljuk a harmadik világbeli háttérrel rendelkezõ transznacionális csoportok kultúráját, a legfontosabb azt látnunk, hogy a kultúrában föllelhetõ központ-periféria viszonyok mára – a világvárosok lakosságának összetétele és kulturális piacuk szerkezete következtében – a legtöbb esetben periféria-központ-periféria viszonyokká alakultak. Kétségtelenül továbbra is a világvárosokból indul ki a kultúra globális áramlása, de a globális kulturális tõzsde szerepét is betöltik. Elõfordul – maradjunk a legegyszerûbb példánál –, hogy a harmadik világ zenéjébõl elõször egy világváros zenéje lesz, és csak azután válik világzenévé.
Ezzel azonban elhagytuk a helyi terepet, és átléptünk a világvárosok és eltérõ távolságokra található hátországaik közötti transznacionális kapcsolatok kérdéskörére. Vajon milyen csatornákon áramlik a kultúra közöttük?
A fönt meghatározott négy transznacionális társadalmi kategória tagjainak fizikai mozgását mindenképpen figyelembe kell vennünk. Hacsak nem viselkednek kulturális kaméleonokként, a háttértõl függõen változtatva a színüket, valószínûleg magukkal visznek valamit a világvárosból másik otthonukba.
Nem állíthatjuk azonban, hogy errõl a folyamatról bármit is tudnánk etnográfiai részletességgel. Hadd idézzem Sutton néhány sorát: „New Yorkban keresztezik egymást a Karib-tenger útjai […] itt cserélnek gazdát, és itt jönnek létre a kulturális formák és ideológiák. A Karib-tengeren és a New Yorkban történõ események kölcsönhatásának kereszttüzében átalakul a New Yorkban élõ spanyol anyanyelvû hispanicek és afrokaribiak élete. Az európai bevándorlók nagy részével szemben New York karibi lakossága folyamatosan ki van téve az emberek, gondolatok, gyakorlatok és ideológiák intenzív, kétirányú áramlásának a Karib térség és New York között. Ez a kétirányú csere és kölcsönhatás hozta létre azt a szociokulturális rendszert, melyet transznacionálisnak nevezhetnénk. Ez egy kötelék, mely egyértelmûen összeköti – noha nem egyesíti –, átalakítja és tovább kreolosítja a karibi kultúrát és a karibi identitásokat New Yorkban és a Karib térségben egyaránt (Sutton 1987: 19–20).
Ez a szöveg azt sugallja, hogy a szerzõ tisztában van egy világváros és egy általa közvetlenül érintett térség késõ huszadik századi helyzetével, mégis elmondhatjuk, hogy eddig kevesen vizsgálták a transznacionális kategóriákat éppen transznacionális mivoltuk figyelembevételével. Hagyományaiknak köszönhetõen az antropológusok többet írtak a világvárosok harmadik világbeli lakosságáról, mint vezetõi elitjérõl, expresszív specialistáiról vagy turistáiról, de még õket is egyoldalúan bevándorlóként kezelik. Friedmann és Wolff a vezetõi elitrõl megjegyzi, hogy: „Igen mobilis, többnyelvû csoport, mely képes kialakulatlan és megterhelõ helyzetekben is dolgozni. Egyelõre keveset tudunk róluk” (Friedmann és Wolff 1982: 318).
Úgy tûnik, jelenleg minden, a világvárosok kulturális szerepének fölrajzolására tett kísérlet abba a fölismerésbe torkollik, hogy több kutatásra van szükség. Ugyanakkor legalábbis utalhatunk néhány valószínûnek tetszõ körülményre. A vezetõi réteg, mivel szilárd szervezetekben dolgozik, a többieknél nagyobb eséllyel terjeszti ki élõhelyét a világvárosból más helyszínekre; a vállalatok kultúráját exportálják, és így azok többé-kevésbé szembeötlõek, elismertek és befolyásosak a periférián is. Az expresszív tevékenységek specialistái, amikor visszatérnek hazájukba – amennyiben valaha is visszatérnek –, új stílusú kulturális fogyasztási cikkek figyelemre méltó terjesztõivé válnak. Még akkor is, ha többnyire a periféria kulturális piacán mûködnek a továbbiakban, nagyon valószínû, hogy a világvárosban eltöltött idõ közvetlen vagy közvetett formában hozzájárul hírnevük megszerzéséhez. Azok a harmadik világbeliek, akik hazatérnek egy világvárosból, mûvelt ember benyomását keltik. Õk azok, akiket Nyugat-Afrika angol nyelvterületein „beento”-nak (’aki-már-járt-ott’-nak) neveznek. Mindezek a rétegek együttvéve, beleértve a hazatérõ turistákat is, a továbbiakban közvetíthetik a kultúrának a világváros irányából érkezõ áramlását azáltal, hogy odafigyelnek arra, ami ott történik, és legalább érzelmi tõkéjüket arra használják, hogy fönntartsanak néhány, a világváros felé nyitott információs csatornát.
Természetesen a kulturális fogyasztási cikkek központ-periféria irányú áramlása nem függ teljes mértékben a transznacionális csoportok személyes kapcsolataitól és élményeitõl. A piac rendelkezik személytelen kapcsolatokkal is, melyeken keresztül a világvárosban elõállított vagy átalakított jelentés elérheti az embereket a föld különbözõ pontjain mint kulturális fogyasztási cikk – függetlenül attól, hogy ezek az emberek tudatában vannak-e annak világvárosi vonatkozásával, és hogy érdekli-e õket ez a vonatkozás. Szükséges az a kettõs látásmód, amely a világvárosra mint önmagában való helyre és egyben a belõle áramló kultúra egyik forrására vonatkozik, és amely kettõsséget a legközvetlenebbül a különbözõ transznacionális csoportok tagjai képviselik. A világvárosok kortárs kulturális szerepének teljesebb megértéséhez tisztában kell lennünk azzal is, hogy azok számára, akik nem látogatnak el a világvárosokba, a média is fontos szerepet tölt be, mint az igazit helyettesítõ látványosság. Minthogy a transznacionális szintû hatással rendelkezõ média általában otthonosan mozog a világvárosokban, és szívesen mutatja be azokat a világ többi részének, alig van olyan ember, aki semmit sem tud róluk mint helyekrõl. Egy olyan sorozatban például, mint a Miami Vice, a mitizált helyi életforma exportálható fogyasztási cikké válik, önmagára vonatkozó jellé; mint ahogy ez a turizmus esetében is történik. Így tehát minden alkalommal, amikor a periférián találkozunk egy olyan kulturális fogyasztási cikkel, mely forrásától könnyebben eltávolítható, eszünkbe jut, hogy milyen érzés magát a látványosságot tapasztalni, és tudjuk, hogy „ez még mind semmi”.

Kulcsár Dalma fordítása
 

Hivatkozott irodalom
 
 

Allman, T. D. (1987): Miami. New York: The Atlantic Monthly Press.
Clarke, S. (1980): Jah Music. London: Heinemann.
Culler, J. (1988): Framing the Sign. Norman: University of Oklahoma Press.
Fischer, C. S. (1975): Toward a Subcultural Theory of Urbanism. In American Journal of Sociology, 80: 1319–1341.
Friedman, J. (1990a): Being in the World: Globalisation and Localisation. In Theory, Culture and Society, 7(2–3): 311–328.
Friedman, J. (1990b): The Political Economy of Elegance: An African Cult of Beauty. In Culture and History, 7: 101–125.
Friedmann, J. (1986): The World City Hypothesis. In Development and Change, 17: 69–83.
Friedmann, J. és G. Wolff (1982): World City Formation: An Agenda for Research and Action. In International Journal of Urban and Regional Research, 6: 309–344.
Handel, G. (1984): Visiting New York. In The Apple Sliced. V. Boggs, G. Handel és S. F. Fava (szerk.). South Hadley, MA: Bergin and Garvey.
Hannerz, U. (1987): The World in Creolisation. In Africa, 57: 546–559.
Hannerz, U. (1989a): Notes on the Global Ecumene. In Public Culture, 1(2): 66–75.
Hannerz, U. (1989b): Culture Between Center and Periphery: Toward a Macroanthropology. In Ethnos, 54: 200–216.
Hannerz, U. (1990): Cosmopolitans and Locals in World Culture. In Theory, Culture and Society, 7(2–3): 237–251.
Haruo, S. (1990): The Labour Shortage and Workers from Abroad. In Japan Echo, 17(1): 57–62.
Hebdige, D. (1987): Cut’n’Mix. London: Comedia.
Heenan, D. A. (1977): Global Cities of Tomorrow. In Harvard Business Review, 55(3): 79–92.
King, A. D. (1990): Global Cities. London: Routledge and Kegan Paul.
Korff, R. (1987): The World City Hypothesis: A Critique. In Development and Change, 18: 483–493.
Lockwood, C. és C. B. Leinberger (1988): Los Angeles Comes of Age. In The Atlantic Monthly, 261(1): 31–56.
Masai, Y. (1989): Greater Tokyo as a Global City. In Cities in a Global Society. Urban Affairs Annual Reviews, 35. L. V. Knight és G. Gappert (szerk.). Newbury Park, London: Sage.
Naipaul, V. S. (1987): The Enigma of Arrival. New York: Knopf.
Palmer, R. (1984): The Rise of the Britalian Culture Entrepreneur. In Ethnic Communities in Business. R. Ward és R. Jenkins (szerk.). Cambridge: Cambridge University Press.
Redfield, R. és M. Singer (1954): The Cultural Role of Cities. In Economic Development and Cultural Change, 3: 53–73.
Rimmer, P. J. (1986): Japan’s World Cities: Tokyo, Osaka, Nagoya or Tokaido Megalopolis? In Development and Change, 17: 121–157.
Sassen-Koob, S. (1984): Cities in Transformation. In Urban Affairs Annual Reviews, 26. Beverly Hills, CA: Sage.
Sassen-Koob, S. (1986): New York City: Economic Restructuring and Immigration. In Development and Change, 17: 85–119.
Simmel, G. (1964): The Sociology of Georg Simmel. New York: Free Press.
Sutton, C. R. (1987): The Caribbeanization of New York City and the Emergence of a Transnational Socio-Cultural System. In Caribbean Life in New York City. C. R. Sutton és E. M. Chaney (szerk.). New York: Center for Migration Studies.
Toshio, W. (1990): A Flawed Approach to Foreign Labour. In Japan Echo, 17(1): 45–50.
Watson, J. L. (1977): The Chinese: Hong Kong Villagers in the British Catering Trade. In Between Two Cultures. J. L. Watson (szerk.). Oxford: Blackwell.
Watson, W. (1960): The Managerial Spiralist. In Twentieth Century, 7: 413–418.
Webb (1989): The New Wave: Japan in London. In Encounter, 72(5): 3–7.
Webber, M. M. (1968): The Post-City Age. In Daedalus, 97: 1091–1110.
Williams, R. (1981): Culture. London: Fontana.
 
 

Jegyzetek

* Ulf Hannerz (1993): The Cultural Role of World Cities. In Humanising the City? Social Contexts of Urban Life at the Turn of Millennium. A. Cohen és Fukui Katsuyoshi (szerk.), 69–83. Edinburgh.
1 Ez a fejezet „A kulturális világrendszer” projekt részeként született a Stockholmi Egyetem Szociális Antropológia Tanszékén; a tágabb összefüggésekrõl lásd még például: Hannerz (1987; 1989a; 1989b; 1990). A projektet a Humán és Társadalomtudományok Svédországi Kutatótanácsa (HSFR) támogatta.
2 Heenan szintén meghatározza a globális gazdasági szereppel rendelkezõ városok sorát, mely némiképp eltér az itt említett fölsorolástól. Különleges figyelmet szentel Párizsnak és Miaminak (pontosabban Coral Gablesnek). Cikkében találunk közvetlenül az itt említettekre vonatkozó megállapításokat is (Heenan 1977).
3 A világvárosokról szóló legtöbb, az utóbbi idõben született írás a világgazdaságban betöltött szerepüket taglalja, kivéve Friedmann és Wolff (1982) cikkét, melyre a szövegben, illetve Heenanét (1977), melyre a 2. sz. jegyzetben hivatkozom. Lásd például: Friedmann (1986), Rimmer (1986), Korff (1987), Masai (1989) és King (1990).
4 Ezek a különbségek azonban viszonylagosak; lásd például Webb (1989) cikkét a londoni japánokról.
5 Lockwood és Leinberger fölsorolásában szerepel az is, hogy „a második legnépesebb japán nagyvárosi terület Japán határain kívül…”. Minthogy azonban Japán nem tartozik a harmadik világhoz, ezt a részt kihagytam az idézetbõl. Ugyanakkor Japán nagyobb városai már maguk is kevésbé homogének etnikailag, mint korábban. Ezekben a városokban is megnõtt a Fülöp-szigetekrõl, Bangladesbõl és máshonnan érkezõ, harmadik világbeli lakosság. Az erre a fejleményre vonatkozó megfigyeléseket lásd például: Haruo (1990) és Toshio (1990).
6 A sapeurök analitikus vizsgálatát lásd Friedmannál (1990a; 1990b).
7 Úgy tûnik, ugyanezt állítja Palmer a londoni Soho olasz vendéglõseirõl (Palmer 1984); másrészt viszont James Watsonnak a szintén londoni Gerrard Streeten található kínai vendéglõkre vonatkozó megállapításai arra utalnak, hogy itt már elmozdulás történt a második fázisból a harmadik fázisba (Watson 1977: 196).
8 Ezekrõl a kérdésekrõl lásd például Clarke és Hebdige megállapításait a reggae esetében bekövetkezett változásokról (Clarke 1980: 172; Hebdige 1987: 128).