Határ-ember volt, határokon élt, mindenesetre könnyedén kelt át a határokon, amennyiben engedték, nemcsak azokon, amelyek izoláltak országokat, de az országokon belülieken is, amelyek egyéneket, ízléseket, áramlatokat és tevékenységeket választottak el egymástól. New Yorkból hamarosan hazament, én még maradtam egy ideig, majd Párizsba repültem, mert voltaképpen ott laktam. Az év vége felé aztán én is Budapestre utaztam, a második alkalommal tíz év óta. Ezek az elso utazások szorongásokkal voltak teli. A repülotéren fegyveresek fogadták az érkezoket, körülvették a gépet és a foépületbe vezeto buszt is. Úgy éreztem, hogy sem a város, sem a stílusa nem változott az eltelt évtized alatt, mégis mérhetetlen távolság választ el mindattól, ami itt történik és ami itt megtörténhet. Apámon kívül szinte alig találkoztam valakivel, csak szereplok nélküli színhelyeket láttam és statisztákat. Természetesen nem egészen, így például a Fogassal szemben levo Körszálló presszójában hirtelen Miklósba ütköztem, aki Major Jánossal ült ott. Beszélgetni kezdtünk, s Miklós folytatta a mondatot, amit még New Yorkban kezdett el. Arra már nem emlékszem, hogy befejezte-e vagy sem, valószínuleg befejezte, de ennek nem volt igazán jelentosége, mivel rögtön egy újabba kezdett, s én a harmadik-negyedik szó után megértettem, hogy ha nem figyelünk rá eléggé, ott is csapdákat látunk, ahol ilyeneket senki sem állított fel. Néha meghökkento egyszeruséggel fogalmazott azokban a témákban is, amelyekben legtöbbünk hajlamos volt túlbonyolítani a mondandóját. Ugyanakkor az ismertet az ismeretlenhez, a megszokottat a szokatlanhoz társította, oly módon, hogy beszélgeto partnereit egyszerre szállta meg a kellemes nyugalom és a nyugtalanító zavar. Már-már hajlandó voltam elhinni, hogy nem egy kellemetlenül megírt színdarab díszletei között járok. Vasárnap délután meglátogattam a Virágárok utcában. Javasolta, hogy menjünk le az Örley-körbe, amelyrol tole hallottam eloször. Végül is maradtunk. Úgy éreztem, rendelkezik az egyetlen lehetséges stratégiával, amellyel ebben az akkor élhetetlen városban élni lehetett.
Már a szálló presszójában is fájlalta a derekát, otthon méginkább, mondta, nehezen tud járni. Megjegyeztem, hogy nekem sokkal komolyabb egészségi problémáim vannak, mivel pár nappal a New York – Párizs repüloút után gyakorlatilag elvesztettem bal fülemre a hallásomat. Késobb kiderült, hogy az o derékfájása végzetes folyamat kezdete volt.
Nemcsak a jelent keresztül-kasul szelo demarkációs vonalakat sikerült figyelmen kívül hagynia, de azokat is, amelyek a jelent választották el a múlttól. A vele kapcsolatos legkorábbi emlékeim valamikor a 60-as évek második felébol származnak. Nem sokkal elso találkozásunk után meghívott magához, nézzem meg Antiszempont címu filmjét. Akkoriban még a Filmgyárban dolgoztam mint dramaturg. Azóta sem láttam ezt a szupernyolcas filmet, így lehet, hogy pontatlanul idézem. Egy kígyó tekergett a filmszalagon, amelyre Miklós saját kezével festett vonalakat és foltokat. A film nyolcas alakban volt befuzve, tehát ugyanazok a képek ismétlodtek végtelenül. A magnószalagon valaki vagy valakik ismételték: „gond és baj, gond és baj...” A film az antiszemitizmusról szólt. A vetítogépnek csak egy bobinja volt, a nyolcas felso hurka Miklós mutatóujján futott, miközben magyarázott. Az antiszemita Dosztojevszkijt szidta, úgy, mintha személyes ismerose lenne, ha nem is az Építész pincébol, de valamilyen korabeli, elérheto helyszínrol. Nem szidta, inkább „lebaszta”. Ezt a délutáni vetítést nem felejtettem el. Abban az idoben még idosebb volt nálam kb. 20 évvel, komoly családapa két gyerekkel, egyszerre volt mérnök és muvész, s akkor egy ilyen témáról így beszél... A filmgyár a maga ipari technológiájával egyszerre nagyon perspektívátlannak tunt.
Még egy képsort felidéznék, ezúttal a 70-es évek elejérol. A Körtértol megyünk többedmagunkkal a Gellért felé, aztán lefordulunk balra, s egy étteremben kötünk ki, aminek a neve most, amikor ezeket a sorokat írom a Gare du Nord mellett, nem jut eszembe, talán azért, mert kintrol beszurodik egy indiai ünnep zaja, melynek során a résztvevok kókuszdiókat vágnak az úttesthez. Miklós az étteremben kijelentette, hogy az emberiség voltaképpen egy nagy családot képez. Az összegezo megállapítások gyakran a szituációtól kapják meg jelentésüket, ez azonban akkor, ott nem volt igazán világos, legalábbis számomra. Természetesen lehet találgatni, hogy mit akart mondani. Hogy mindnyájan összetartozunk, egymásra vagyunk utalva? Hogy az osztálynál, fajnál, csoportnál jóval egyszerubb kategóriákban kell gondolkodnunk, ha azokról a kapcsokról akarunk beszélni, amelyek a másikkal összekötnek? Hogy ezen a földön közvetlen viszonyba vagyunk olyanokkal, akiknek a társaságát voltaképpen nem volt módunkban választani? A magam részérol utólag arra gondolok, hogy mindenképpen olyan körülmények között szerette volna látni kortársait, ahol azok személyükben szólíthatóak meg. A család látszott erre a legmegfelelobbnek, függetlenül attól, hogy kastélynak, börtönnek vagy közönséges fogyasztási egységnek tekintjük.
Párizs, 1998. szeptember 6.