Petőcz András • A titok • Jegyzet Erdély Miklósról

Valamiféle titok, valamiféle megfejtendo titok lappang Erdély
Miklós
körül. Mi az az ero, ami sok évvel a halála után is arra
késztet
bennünket, hogy szomorúan és egyben nosztalgikusan emlékezzünk
rá, hogy
mindazok, akik valamikor a tanítványai, barátai voltunk, és
mások is,
akik csak távolról ismerhették ot, újból és újból
összejöjjünk, és róla
beszéljünk, emlegessük ot, visszagondoljunk rá? Könnyu lenne
azt
mondani, hogy a válasz egyszeru, hiszen egy meghatározó
jelentoségű
muvészről, költorol, alkotóról van szó, akinek munkássága
megkerülhetetlen, akit újból és újból elo kell venni, akinek
tevékenységét ismerni illik. Könnyu lenne ezt mondani,
csakhogy ez nem
igaz. Erdély Miklós muvészete és költészete gyakorlatilag a
mai napig
ismeretlen nem csupán az úgynevezett „nagyközönség" elott,
hanem
gyakorlatilag azok elott is, akik magukat az „irodalmi és/vagy
művészeti
élet" részének tekintik. Erdély Miklós neve mítoszként jelen
van
kulturális életünkben, maga a munkássága azonban máig
feldolgozatlan
abban az értelemben, hogy elemzések, kritikák alig-alig
születtek,
szerepe és jelentosége pedig egyáltalán nincs meghatározva
irodalom- és
művészettörténetünkben.
Erdély Miklós máig legenda. Legenda volt már életében is,
emlékszem,
amikor eloször találkoztam vele, akkor már legendaként jelent
meg
elottem. Bujdosó Alpár húgának budapesti lakásán voltam
valamiféle
irodalmi összejövetelen, amikor csöngettek. Papp
Tibor ment
ajtót nyitni, majd jelentette az új vendéget; Erdély Miklós!,
mondta, és
jómagam, az akkor 22 éves fiatal költő, meglepődve vettem
észre a
hangjában valamiféle büszkeséget. Igen, ez a jó szó:
büszkeség. Nem
olyan nagyon régen ismertem meg akkor Papp Tibort, de annyira
már igen,
hogy tudjam, nem az a „rajongó" típus. Erdély Miklós. Még soha
nem
hallottam ezt a nevet, korábban. Erdély Miklós. Aztán
megjelent
robusztusan, kövéren, nagy szakállal, és valahogy nagyon jelen
volt.
Valahogy megkerülhetetlenül jelen volt.
Ezt a megkerülhetetlenséget kellene megfejteni. Persze,
mondhatnám azt
is, hogy Papp Tibor büszkesége értheto, hiszen a Magyar Muhelynek
szüksége volt Erdély Miklósra, aki sokszor kritikával illette
magának a
lapnak és körének tevékenységét, de ez nem lenne igaz. Nem,
Erdély
Miklósnak volt szüksége a lapra és körére, mert ekkoriban
szinte egyedül
a Magyar Műhelyre tudott támaszkodni, itt tudott
megnyilvánulni. Meg
akart nyilvánulni, egyáltalán? Szüksége volt egyáltalán
fórumra,
közönségre, táborra? Sokan mondták akkoriban, hogy nem. Nincs
szüksége
ilyesmire. Féltek is tole, sokan. A kritikus
megnyilvánulásaitól, az
erejétol. Attól a szuggesztivitástól, ami belole áradt. „Nehéz
ember",
mondták róla, nincs szüksége senkire. És mindez nem volt igaz.
Erdély
Miklós nagyon is érzékeny alkotó volt. Egy buddhista mondás
szerint az
igazi bölcs bizonytalanul és szorongva halad az útján, de
mindig célba
ér. Számomra ilyen bölcs volt Erdély Miklós. Az egyetlen ilyen
típusú
alkotó, akit eddig ismertem. Meggyozodésem, hogy szüksége lett
volna a
pozitív fogadtatásra, szüksége lett volna valamiféle igazi
elismerésre,
különösen az irodalmi élet részérol. Nagyon sokan ismerték,
nagyon sokan
barátjuknak tekintették ot, sokan laktak nála, a Virágárok
utcában. Nem
olyan régen Ágh István is írt errol az utcáról egy könyvet.
Sokan
ismerték ot, de a verseit nem szerették, nem értették. Erdély
Miklós
számára például sokat jelentett Pilinszky személye és
költészete. Amikor
1974-ben megjelent a Magyar Műhely kiadásában élete egyetlen
verskötete,
természetesen adott belole Pilinszkynek is, aki nem fogadta,
nem
értékelte ezt a kötetet pozitívan. Azt gondolom, egyszerűen
nem értette.
Erdély Miklós költészete 1974-ben annyira más volt, annyira új
volt,
hogy nem is lehetett könnyű elfogadni.
Tulajdonképpen az igazi kérdés mindmáig, megtalálja-e
végre Erdély
az igazi helyét a magyar irodalomban, képesek leszünk-e végre
értelmezni, értékelni ot. Nyilvánvaló, hogy nem csupán mágikus
erejének
köszönhetoen jártunk ki hozzá a Virágárok utcába: az az új
muvészet és
irodalom, amely a nyolcvanas évek elején jelentkezett
Magyarországon, és
amely meglehetosen eros hatással van jelen napjainkig,
elsosorban
Tandori Dezsoben és Erdély Miklósban fedezte fel mesterét és
példaképét.
Két nagyon is különbözo alkotó, ma már elismertségük is nagyon
különbözo, mégis, két olyan alkotó, aki teljesen új
szemléletet
honosított meg az irodalomban és a muvészetben. Az a típusú experimentalizmus, amely jellemezte Erdély Miklós költészetét
már
1974-ben, csak a nyolcvanas évek elején, közepén jelentkezett.
És Erdély
tudta is ezt, ezért kedvelt bennünket, ezért fogadott engem is
többször
szívesen a Virágárok utcai házban.
Nyilvánvaló azonban, hogy nem tudtuk eléggé határozottan
képviselni Erdély Miklóst az irodalmi életben, és az az
experimentalizmus, ami minket jellemzett ekkoriban, az nem volt olyan
radikális, mint magáé a mesteré. Ezért is magányos mind a mai
napig
Erdély Miklós költészetünkben, és ezért is ismeretlen mind a
mai napig.
Hiába mondta tehát, hogy utódai vagyunk, mert egyébként
utódjának
nevezett egy alkalommal engem is, tréfásan persze, „előttem az
utódom",
mondta, és ez akkor, amikor mondta, tréfa is volt, meg nem is,
nem
lettünk utódai, csak részben lettünk azok. Az a fajta
filozofikus,
nyelvcentrikus irodalom, amely jellemzi ot, csak részben lett
a
sajátunk: a nyolcvanas évek közepén, végén feltunt, aztán az
új
konzervatívokkal el is tunt megint, vége lett. Lesz-e jövoje,
nem
tudhatjuk, Erdély Miklós magányos volt, és az is maradt.
Tulajdonképpen a titok a „mégis"-ben van jelen. Hiszen
annak
ellenére, hogy Erdély Miklós muvészete és költészete nem kapta
meg a
kellő rangot és elismerést, annak ellenére, hogy mi, akiket
utódainak
tekintett, nem tudtuk megfeleloen képviselni ot, és
művészetét, mindezek
ellenére Erdély nagyonis jelen van, újból és újból felbukkan a
neve,
újból és újból foglalkozunk vele, újból és újból beszélünk
róla.
Személyiségének kisugárzása a mai napig jelen van, és él
mindazokban,
akik ismerték ot, és ilyen módon azokban is, akik csak
hallottak róla.
Erdély Miklós mesélt egy történetet, talán fél évvel a halála
elott,
hogyan találkozott Soros Györggyel. Utolsó napjai voltak New
Yorkban,
amikor Soros váratlanul beállított Erdélyhez, a
szállodaszobába, letett
az asztalra valamennyi (elég sok) dollárt, és azt mondta: „Nem
tudom, ki
maga, nem ismerem. De mindenki azt mondja, adjak magának
pénzt." Erdély,
amikor ezt a történetet mesélte nekem, hozzátette azt is, hogy „abban a pillanatban Soros volt az avantgarde, nem én". Nem tudom,
pontosan így
történt-e a dolog, avagy másképp. Mindenesetre jellemző
történet,
Erdélyre jellemző, személyiségének meghatározó erejére —
valahogy
mindenki számára természetes volt, hogy Erdély Miklós
valaminek a
vezéregyénisége. És természetesen az is, hogy egy ilyen
jelentőségű
emberhez el kell menni látogatóba, mégha egy new-york-i
szállodaszobába
is.
Írtam már korábban Erdélyről, hogyan utaztam vele (és
Pomogáts
Bélával, Beke Lászlóval) Párizsba, miként látogattam meg ot
nem sokkal a
halála elott stb. Évente egyszer a Virágárok utcában, nyáron
összeülünk,
ismerősök, barátok, és emlékezünk rá. De a jelenlétét, a
hatását nem
csak ekkor érezzük, hanem minden nap. Mert a hatása ott van a
filmművészetben, az irodalomban, a festészetben, a
muvészettörténetben.
Mégis, én, a magam részérol akkor lennék elégedett, ha
mindannyiunk
asztalán, könyvespolcán ott lenne egy vaskos kötet, Erdély
Miklós
összegyűjtött irodalmi műveivel, és az mindennapi olvasmányunk
lenne. Ha
például A gúlában címu novella végre ismert lenne mindannyiunk
előtt.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu