Maurer Dóra • Tér-képzetek 6. • Kiállítássorozat Óbudán

---

Nincsenek mûvészeti ágak, mesterségesen
választották szét õket. Csak mûvészet van.
(Kurt Schwitters, 1923)

A Budapest Galéria Kiállítóházát Óbudán kevesen látogatják, mégis remek hely: három szintjén 12-13 kisebb-nagyobb helység van, és ez a körülmény teszi a budapesti kiállítótermek közül a legalkalmasabbá arra, hogy olyan tematikus csoportbemutatókat rendezzenek itt, amelyeken minden kiállító saját, önálló térrel gazdálkodhat. Ezt a lehetõséget használja ki évek óta a képzõmûvészeti fõiskolások és nemrég végzett fiatal mûvészek munkáit felvonultató Tér-képzetek kiállítás-sorozat, amelynek õsszel láthattuk hatodik rendezvényét. Az 1995 végén megrendezett ötödik kiállítás egy minimális kiterjedésû, köztes tér, inkább kétfelé ható téri viszony megfogalmazására tett kísérletet, azóta gyakran szereplõ szerzõk, többek között Erdélyi Gábor, Herczeg Nándor, Vogl Filemon, Havas Bálint, Gálik András mûvei által.

A legújabb, hatodik kiállítás témája – (Kis terek – nagy távlatok) lazított a minimális tér fogalmának korábbi feszességén, de belõle származott. Az alcímben megfogalmazott feltétel: látvány és hang együttes szerepeltetése, vagyis e kettõ szerves, nem illusztratív egysége a mûben, kizárta „a kép = ablak a világra” felfogás illuzionisztikus megoldásait.

Schwitters mottóként választott kijelentése így folytatódik: „A Merz nem speciális, hanem általános értelemben vett mûalkotás… Azt jelenti: kapcsolatot létrehozni, lehetõleg a világ minden dolga között”.
Az akusztikus installáció gondolata a Merz-mûhöz hasonlóan szintén nem speciális. Beilleszkedik a századunkon végigvonuló Gesamtkunstwerk-törekvésekbe, melyek, bármely mûvészeti ágból történt is a kiindulás, az innováció rugói voltak. Ezeket a törekvéseket ma a multimediális technikai lehetõségek éppúgy táplálják, mint azok az alkotói vágyak, melyek az érdeklõdõt a mû interaktív megvalósításába bevonni igyekeznek.
A mûalkotás nem lehet már zárt, jelentésdús entitás,
mint volt még harminc évvel ezelõtt is, éppen ezért világra nyitott produktumként, folyamatként vagy környezetként igyekszik kommunikálni, amely a hozzá közeledõnek minden érzékszervéhez szól. Ezek a mûvek általában alapvetõen a hangok szervezésének pszichikai hatékonysága felé orientálódnak. A fiatal képzõmûvészek közül sokan zenélnek,
de az ösztönös, kreatív zenélést aligha tudják szervesen összekapcsolni vizuális mûvészeti elképzeléseikkel. A pályázatként meghirdetett téma az újabb lehetõségek és eszközök átgondolását, kidolgozását veti fel.

A mûvészeti ágak közti mûvi határok áthágásának hosszú történetét elég csak a századfordulón a szecesszió mozgalmaiban, a Dadában, a Bauhausban, az abszolút filmben megjelenõ ismert példáin innen a Fluxushoz, a performance képzõmûvészeti térhódításához visszavezetni. Az olyan kiállítások, mint 1980-ban a berlini Akademie der Künste-ben rendezett Für Augen und Ohren (Szemnek és fülnek), az 1984-ben a stuttgarti Staatsgalerie-ben bemutatott Klang der Bilder, és antológiák, mint legutóbb a berlini Sonambiente fesztivál alkalmából a Prestel kiadónál megjelent Klangkunst (Sound Art) e mûfajköziség reneszánszát ígérik. De voltak ennek magyar hagyományai, a közelmúltban is.
A teljesség igénye nélkül csak néhány mozzanatot említenék: 1973–75 között Bódy Gábor Filmnyelvi sorozata hozta mozgásba képzõ- és zenemûvészek fantáziáját – a Balázs Béla Stúdió késõbb is teret adott a hang és kép szerves összetartozását megvalósító filmeknek, zeneszerzõk és képzõmûvész filmesek kísérleti együttmûködésének. A 80-as és a 90-es évek folyamán jelentõs hangszerplasztikák készültek. Pécsett Lantos Ferenc mintegy tíz év óta zenei strukturák analógiájára tanítja a festészetet, 1988-91 között az Iparmûvészeti Fõiskolán szisztematikus audiovizuális gyakorlatok zajlottak. Nemrég a Képzõmûvészeti Fõiskola Barcsay termében fiatal mûvészek egy csoportja öt éven át az egyes érzékszervekhez külön-külön szóló mûvet állítottak ki.

A Tér-képzetek 6. kiállításán bemutatott installációk változatosak voltak és ez a sokféleség, legalábbis a hangok tekintetében jólesõen termékeny kakofóniában nyilvánult meg: a rendezõk nem tudták, késõbb nem is akarták elszigetelni egymástól az egyes termeket. Két installációban vett részt zeneszerzõ. Keserue Zsolt és Keresztes Szabolcs (mindketten pécsiek) Piknolepszia címmel egyikük gyerekkorban megélt tudatkiesésének élménystrukturáit jelenítették meg nagy expresszivitással, iski Kocsis Tibor pedig a regensburgi katedrális (egyéni átírású) üvegablakain beesõ színes fények képpé fagyasztása mellé Szakács Csaba templomi hangulatfestõ zenei montázsát állította. Mimezis mûködtette Nagy Imre Lõgyakorlatát is, mely az emberalakra lövés morális problémáját közvetítette
a nézõnek, és ugyancsak a valósból eredõ képzetre utalt Sáfrán Dóra tere, amely egy láthatatlan, dohogó-dörgõ óriásberendezés központi szobájának hatását keltette.

Kokesch Ádám szintetikus jeleket, személytelen-precíz tárgyakat sorolt egymás mellé computerzenei kísérleteibõl származó sztereóhangzásokkal, az installáció elemei közti minden meghatározott összefüggést elutasítva. KisPál Attila ellentétes mozgású, szabálytalan ritmusú hangsorokat adott elõ harmonikus környezetben videóra vett, természeti hatásoknak kitett kémcsövével. Öt hangból álló sort generált és permutált György Katalin japán szárazkert-modelljének papírszikláiban, amelyek a nézõt mozgásra bírták, mivel a hang forrásának keresésére késztették. Állandóan változó, a véletlenre bízott hangmontázst generált Enyingi Tamás is öreg rádiójának fáradhatatlanul mozgó keresõjével.

A hangok közvetítésével foglalkozott Szabó Eszter Ágnes a falra ragasztott hallgatózó poharainak szeriális rendje (1997-ben õ szervezte a Szinkron kép/hang-workshop-ot az Iparmûvészeti Fõiskola videóstúdiójában), és Pál Zsuzsanna Rebeka két szobát összekötõ Hangalagútja is: az egyik helységben az asztal alá „söpört” rádiókból és tévékbõl szóló összemosott hangok, a másikban vékony alucsövek végén szeparált, minihangerejû információgyöngyökké váltak.

Nagy A.Gábor és Wolsky András is megmozgatták, megfuttatták a kiállítás látogatóját: egyikük társadalomkritikus pszichikai fogást alkalmazott (állandóan szóló mobiltelefon, amely akkor hallgat el, ha fel akarják venni), másikuk ironikus banalitással emlékeztetett arra, hogy térben futunk az idõ után (Hangsebesség).