Kérdezte szinte mindenki, akivel az 1994-es májusi választások elõtt, Görögországból hazajövet összefutottam. Nem vagyok magyar állampolgár – próbáltam kitérni a kérdés elõl, sikertelenül. Ugyan, ne viccelj. Itt születtél, nõttél fel, dolgozol, itt van családod, itt élsz, akárcsak mi. Ha lehetne, kire szavaznál?
  Hosszadalmas és körülményes magyarázkodásba bonyolódtam. – Négy hónapig voltam távol, Görögországba semmi sem jut el a magyar belpolitika híreibõl, fogalmam sincs, melyek voltak a magyar közvéleményt leginkább megosztó események, ki hogyan szerepelt ezekben, s ki mit képvisel most. Az elmúlt hónapokat nem itt éltem meg, nem igazán tudom, kire is szavaznék. – Figyelemre méltó, hogy ezt a választ a hozzá fûzött magyarázattal együtt már csaknem mindenki megértéssel fogadta. Görögországban ezzel szemben hasonló helyzetben hazatérõ görög választóként a legnagyobb értetlenséggel találkoztam volna. Hogyhogy? Alig négy hónap alatt sikerült kiesned a görög belpolitikából? Ugyan már! Hát elõtte hol éltél? Mi változott azóta?! – Az átlag görög választó számára a szavazás nemhogy négyhónapos, de több éves távollét után sem okozhat nehézséget. Jól példázza ezt a Magyarországon tanuló több száz görög diák esete, akik a parlamenti választásokra hazarándulva ugyanolyan biztos kézzel szavaznak, mint otthon élõ társaik.
  Görögországban a szavazók és pártok viszonya meghitten tartós. Az ezredesek diktatúrájának bukását követõen 1974-ben létrejött politikai pártstruktúra, mind a résztvevõk számát, mind erõviszonyaikat tekintve meglepõen stabilnak bizonyult. A politikai spektrum két szélét azonnal egy-egy párt, az újonnan alapított konzervatív Új Demokrácia, illetve a huszonhét év után újra legalizált Görög Kommunista Párt (GKP) foglalta el. Bizonytalanságot, ingadozást csak a centrum szavazói mutattak, de egy rövid átmeneti idõszak múltán a hetvenes évek végére õk is egy új párt, az 1974-ben létrejött Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASZOK) mellett kötöttek ki. Ettõl kedve a politikai struktúra beállt, létrejött egy hárompárti rendszer, mely egészen az 1990-es áprilisi választásokig sikeresen állt ellen a legnagyobb bel- és külpolitikai megrázkódtatásoknak is (lásd 1. ábra). < >

  Mindez már önmagában is az éppen húsz éve újjászületett görög parlamentáris demokrácia stabilitását mutatja. Ennél azonban jóval többet is állíthatunk. Meggyõzõdésünk ugyanis, hogy a fenti pártok sikerüket jelentõs részben annak köszönhették, hogy magukat sokkal régebbi politikai táborok örököseként mutatták fel és fogadtatták el. Az 1967–1974-es katonai diktatúrát közvetlenül megelõzõ idõszakkal, a hatvanas évek elsõ felével való kapcsolat szorossága, már elsõ pillantásra is szembeötlõ. Nem kétséges, hogy a hetvenes évek végére kialakult politikai struktúra a hatvanas évek elején létrejött hárompárti rendszer egyenes ágú leszármazottja. A választók szemében az Új Demokrácia, a PASZOK és a GKP rendre az egykori Nemzeti Radikális Unió (ERE), a Centrum Unió és Egységes Demokratikus Baloldal (EDA) örökösének számított.
  A jobboldal pártjai, az ERE és az Új Demokrácia, esetében ezt a kapcsolatot még nyilvánvalóbbá tette, hogy mindkettõt ugyanazon személy, Konstantinos Karamanlis alapította. A személyi folytonosság egyébként, ha nem is ennyire nyilvánvalóan, de a PASZOK esetében sem hiányzott, hiszen alapítója, Andreas Papandreu egykoron az apja, Georgios Papandreu által vezetett Centrum Uniónak is egyik vezetõ alakja volt. Általánosságban is elmondható, hogy az 1974-es rendszerváltozást követõen a politikai életet mind a mai napig alapvetõen a hatvanas évek kiélezett társadalmi küzdelmeiben született politikai nemzedék uralta.
  Az akkori konfliktusok azonban mély nyomot hagytak a szélesebb politizáló közvélemény emlékezetében is. Legjellegzetesebb példa erre Konstantinos Mitsotakis esete, aki 1946-ban indult hosszú és igen gazdag politikai pályafutásának betetõzéseként 1990-re egészen a miniszterelnöki pozícióig vitte. Mégis, legismertebb politikai tetteként a görögök többsége még ma is azt a rendszerint “pártütésként” felhánytorgatott akcióját emlegeti, melynek során 1965 nyarán, a kormány bukását is elõidézve, otthagyta addigi pártját, a Centrum Uniót.
  Könnyen illusztrálható azonban, hogy a mai politikai táborok közösségi emlékezete a hatvanas éveken is messze túlnyúlik. A PASZOK például az 1985-ös választási hadjárat részeként “Megint a régi hiba?” felirattal újranyomtatta a baloldali EDA egykori,1952-es választási plakátját. Az üzenetet minden további magyarázat nélkül három évtized múltán is mindenki értette. A választók többsége ugyanis jól emlékezett arra, hogy a baloldal annak idején azzal, hogy megtagadta a centrum választási támogatását, bizony legádázabb politikai ellenfelét, a jobboldalt segítette kormányzati hatalomra. Világos volt, hogy az eset felemlegetésével a centrum ezúttal is a jobboldal ellen próbált baloldali szavazatokat toborozni, ugyanolyan csekély eredménnyel, mint egykoron.
  A múltidézés terén a pálmát azonban kétségkívül a PASZOK elnöke, a történelmi utalásokat egyébként is igen kedvelõ Andreas Papandreu viszi el. A megvesztegetés vádjával bíróság elé állított politikus 1992 elején arra figyelmeztette honfitársait, hogy esetleges elítélése egy újabb “Nemzeti Kettészakadást” idézhetne elõ Görögországban. S tette ezt nem csupán azért, hogy a közvéleményt s a bírósági eljárást kezdeményezõ politikai ellenfeleit1 egy rossz emlékû történelmi epizód megismétlõdésétõl óvja. Nyilatkozatával elsõsorban saját párthíveit kívánta maga mögött felsorakoztatni, remélve, hogy ily módon értelmezve a helyzetet, odaadóbb támogatásukra számíthat. A cél s az eszköz jól ismert, a múltidézés megszokott politikusi fogás. A meglepõ csak az, hogy a fenti megvilágító szerepre kiszemelt, s tömegmozgósító szándékkal felidézett esemény mintegy nyolc évtizede, 1915–17 tájékán történt.2

  Ha egyetlen idõponthoz köthetõ egyáltalán mindaz, ami akkor történt! Kezdhetnénk ugyanis a történet felgöngyölítését azzal, hogy Görögországnak 1916 õszétõl csaknem egy éven át két – egymással nyíltan ellenséges, egymást kölcsönösen hazaárulással vádoló, s olykor-olykor katonai akciókkal zaklató – kormánya is volt. Egy németbarát, semlegességpárti Athénben és egy antantbarát, háborúpárti Thesszalonikiben.
  A konfliktus gyökerei azonban még régebbre, az Athén környéki helyõrség 1909 nyarán kitört lázadásáig nyúlnak vissza. Az állami korrupciótól saját elõmeneteli lehetõségeiket féltõ céhes önérdekbõl fellázadó katonák nem is sejtették, milyen történelmi tettet hajtanak végre. Az addigi legfõbb hatalmi központ, a királyi udvar sakkbantartásával megtörték a politikai életet, s az államapparátust mintegy fél évszázada kisajátító tisztviselõ polgárság monopolhatalmát, ami által szabaddá vált az út a katonákban szövetségesre lelõ kereskedõ, hajótulajdonos és ipari polgárság elõtt. Ez az újonnan hatalomra jutó társadalmi réteg politikai téren egy igen sajátos, nemzeti célokkal elegyített modernizációs programot képviselt.3 Ennek jegyében az 1910-ben Eleftherios Venizelos által alapított Liberális Pártban testet öltõ mozgalom kormányra kerülésének elsõ pillanatától az ország nyugati értelemben vett polgári átalakítását Nagy-Görögország megteremtésének szolgálatába állította. Mindeközben az összes göröglakta terület egyesítésének ezen “Nagy Eszméje”, a szükségképpen sokak érdekét sértõ modernizációs átalakítás ideológiai támaszául szolgált.
  A fenti törekvéseket igen hamar, a nemzetközi környezet kedvezõ alakulása miatt, már az 1912–13-as balkáni háborúk idején siker koronázta. Az 1832-ben a magyar alföldnél alig nagyobb területen létrejött Görög Királyság (lásd 1. térkép) történetében ez volt az elsõ alkalom, hogy területe nem nagyhatalmi döntés, hanem saját katonai sikerei révén gyarapodott. Hosszú egyesülési harcuk betetõzéseként ekkor került Görögországhoz Kréta, valamint a földrajzi értelemben vett Makedónia mintegy fele (lásd 1. térkép). < >

  A gyõzedelmes balkáni háborúk után azonban új kihívásokkal kellett szembenézni. Késõbbi konfliktusok lehetõségét hordozta magában, hogy a harcok révén két nagyon különbözõ tradíciójú országrész egyesült. Ez magyarázza, hogy görög állami hivatalok, melyeknek káderei túlnyomórészt az 1912 elõtti “Régi-Görögországból” rekrutálódtak, az új területeken szinte gyarmatosítóként viselkedtek.4 Az itt élõket gyakorlatilag meghódított népként kezelték, annál is inkább, mivel ezen “Új-Vidék” lakossága etnikailag igen vegyes összetételû volt. Makedóniában a mezõgazdasági földek jelentõs részét albánok, törökök és bolgárok (szlavomakedónok) birtokolták, míg Thesszaloniki gazdasági életét zsidók ellenõrizték. A görög politikai eliten belül közmegegyezés volt a tekintetben, hogy a soron következõ lépés az Új-Vidék asszimilációja kell legyen, míg a további területgyarapítás, a göröglakta thrákiai és kisázsiai területeknek az anyaországgal való egyesítése már a következõ generációk feladata marad. Az elképzelésbõl azonban semmi sem lett. Az elsõ világháború ugyanis alapvetõen új helyzetet teremtett.
  A Venizelos miniszterelnök vezette liberálisok meggyõzõdése szerint az ország elõtt páratlan új lehetõség nyílt. Arra számítottak, hogy ha Görögország az antant oldalán vesz részt a harcokban, akkor a háborút követõ rendezés során további jelentõs területnyereséget könyvelhet majd el. Ellenkezõ esetben, érveltek, nem csak a kisázsiai görögség helyzete válhat tarthatatlanná, de a balkáni háborúk szerzeménye is veszélybe kerülhet. Radikálisan eltért ettõl Konstantin király és a köréje tömörült katonai-politikai elit véleménye. Biztosak lévén Németország végsõ katonai gyõzelmében, s számba véve a brit haditengerészeti hegemóniát a Földközi-tenger keleti medencéjében, számukra csak a semlegesség mindenáron való fenntartása bizonyult járhatónak. Az 1915-ben Venizelos lemondásával kipattant konfliktus azonban nem egyszerûen bizonyos politikai körök helyzetértékelésbeli különbségébõl, hanem a görög polgárságon belüli mély érdekellentétbõl fakadt.
  Egyöntetûen Venizelos programja mögött sorakozott fel az a vállalkozó polgárság, mely a háborútól újabb területeket, piacokat remélt, s arra számított, hogy gazdasági aktivitásának hagyományos körzetei végre egy erõs görög állam fennhatósága alá kerülnek. Az 1909-ben félreállított tisztviselõ polgárság ezzel szemben attól tartott, hogy Görögország további gyors bõvülésével, s dinamikus új vállalkozói rétegeknek az országon belülre kerülésével, a folyamatok irányítása teljesen kicsúszik ellenõrzése alól, s maradék pozícióit is végleg elveszítheti. A háborúba való belépés kérdését ezért arra igyekezett felhasználni; hogy a királyi udvar támogatásával visszakapaszkodjék a hatalomba. Ennek realizálására a vállalkozó polgárság angol típusú, liberális állameszményével egy porosz típusú, katonai-bürokratikus monarchia ideálját állította szembe. A két polgári réteg eltérõ külpolitikai koncepciója mögött azonban nem csupán eltérõ érdekeket vagy modellvonzalmakat, hanem ami még sokkal fontosabb, eltérõ hátországokat fedezhetünk föl.
  A Régi-Görögország ugyanis, mely a balkáni háborúk és az azt megelõzõ fegyverkezés terheit is viselte, vonakodott a venizelosi programból ráháruló újabb áldozatokat felvállalni. Ennek elsõ jeleit már az 1915-ös választáson fellelhetjük, melyen a Régi-Görögország inkább Konstantin, az Új-Vidék pedig Venizelos támogatására hajlott.5 Ez a kezdetben csekély regionális különbség hamarosan határozott ellentétté mélyült. A háború kérdésében ugyanis Konstantin következetesen a Régi-Görögország érdekeit tartotta szem elõtt, amiért akár Makedónia görögségét is hajlandó lett volna feláldozni. E görögség ezért szükségképpen Venizelosban, majd 1916 õszétõl az általa vezetett thesszaloniki ideiglenes kormányban talált védelmezõjére.
  Túllépve azonban a konfliktus aktuálpolitikai dimenzióin, a szembenállás társadalomtörténeti jelentõségét és mélységét a görög nemzetállam kései kialakulásának feszültségei indukálták. Két frissen egyesült országrész, a Régi-Görögország és az Új-Vidék ütközött itt össze azon, hogy ki szerzi meg a domináns nemzetépítõ elit pozícióit, s kik lesznek a formálódó nemzeti kultúra hordozói. Márpedig e két világ, eltérõ társadalma, tradíciója és érdekei miatt, a nemzetépítés szinte minden kérdésérõl radikálisan más nézetet vallott. Mást gondoltak a nemzetrõl, a nemzet és nép, a nemzet és állam viszonyáról s mást a nemzeti területekrõl. Másokat tekintettek szövetségeseiknek és ellenségüknek, s ami az egyik számára a nemzet érdekében tett ésszerû kompromisszum volt, az a másik szemében elfogadhatatlan árulásnak számított. A tét óriási, az alkalom egyszeri volt, s az indulatok már csak ezért is könnyen a magasba csaptak. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy mindez az elsõ világháború színpadán zajlott, akkor könnyen elképzelhetjük azokat a nagy tömegeket átható erõs politikai élményeket, melyek az ekkor születõ új politikai közösségek belsõ kohézióját megalapozták.
  A miniszterelnök és a király 1915-ös szakítását követõen lezajlott küzdelmek és harcok, a kölcsönös sérelmek, a mindkét oldalon meghozott áldozatok, a szükségképpen rendezetlen számlák 1909 eltérõ politikai programok és érdekek mentén szervezõdött laza mozgalmait egy új szociálpszichológiai dimenzióval gazdagították. Az erõs belsõ szolidaritás és “mi érzés” megjelenésével a venizelizmusban és konstantinizmusban testet öltõ politikai mozgalmak igen gyorsan szilárd identitástudattal rendelkezõ politikai táborokká zárultak.6 Éppen ezért azzal, hogy az antant 1917 nyarán erõszakkal eltávolította a trónjáról Konstantin királyt, Venizelost pedig visszahelyezte miniszterelnöki pozíciójába, csak az ország területi egysége állt helyre. Az 1915–17-es Nemzeti Kettészakadásból keletkezett politikai vízválasztó azonban még hosszú évtizedekre átjárhatatlan maradt.
  Mindennek még a napi politikai gyakorlatban is észlelhetõ hatása volt. A két tábor szembenállása elõször is erõsen csökkentette saját vezetõik mozgásterét. Olykor még az olyan karizmatikus vezérek is, mint Venizelos, kénytelenek voltak az árral haladni. Ha a politikai elit egyes kérdésekben hajlott is a kompromisszumra, ezt a bázis eltökéltsége gyakran megakadályozta. Az erõs belsõ szolidaritás miatt egyébként is mindegyik táborban elnézõek voltak saját szélsõségeseikkel. Ezért nem tett semmit Venizelos egy saját környezetébõl kiinduló puccskísérlet megakadályozására, s ezért nem volt képes politikai ellenlábasa, Tsaldaris, az akkori miniszterelnök egy Venizelos elleni merényletkísérletet teljes mélységében feltárni.7 A kölcsönös sérelmek folyamatos gyarapításával ez a “mi kutyánk kölyke” mentalitás is hozzájárult a konfliktus állandósulásához. Másfelõl persze igen gyakran maguknak a politikai vezetõknek volt szükségük táboruk belsõ kohéziójának karbantartására vagy megerõsítésére, amihez elég kézenfekvõen rendre az elszenvedett sérelmek rituális felemlegetéséhez folyamodtak. A két világháború közti idõszakot ezért folyamatos múltidézés jellemezte.
  Ez a beszédmód annál is inkább helyénvalónak bizonyult, mivel a probléma gyökere, a görög nemzetállam kialakulásának folyamata, még korántsem zárult le. E tekintetben a háború kimenetele a venizelosi várakozásokat igazolta. A harcok végeztével Görögország a gyõztesek oldalán találta magát s az 1920-as sévres-i békeegyezménnyel megvalósult végre a nagy álom: “két földrész, öt tenger mosta Görögországa” (lásd 1. térkép). A Nagy Eszme beteljesülni látszott, Venizelos és politikai mozgalma pályájának csúcsára érkezett.
  Ezután azonban nagyot fordult a világ. A nyolc éve hadban álló országnak ekkorra már elege lett a liberálisok további katonai erõfeszítéseket igénylõ “Nagy-Görögországából”. Az 1920 novemberében megtartott választásokon a többség a Venizelos-ellenes erõket tömörítõ Néppárt “Kicsi, de tisztességes Görögországnak” békét ígérõ jelszavára voksolt.
  Ki lehet találni, mire figyelmeztette Andreas Papandreu 1993 októberében a választási nagygyûlésén összesereglett több százezer embert. – Vigyázat, megint megjelentek azok a politikai erõk – mondotta a makedón kérdésben szerinte ma kishitû, konzervatív ellenfeleire mutatva –, amelyek hasonló helyzetben, a “Kicsi de tisztességes Görögország” jelszavával egyszer már katasztrófába sodorták az országot.
  Hogy ki mit tett, s fõleg mirõl tehet, az máig sem teljesen tisztázott kérdés. Tény azonban, hogy a 20. század legnagyobb görög tragédiája éppen a Venizelos-ellenes politikai tábor kormányzásának idejére esett. A görög hadsereg 1922-ben Kisázsiában elszenvedett veresége, valamint az ott élõ görögöknek már az elsõ világháború idején elkezdõdött, de most tetõzõ menekülése véget vetett a görögség több évezredes kisázsiai jelenlétének, s végleg eltemette a görög irredentizmust. A nemzetállam kialakulásának konfliktusai azonban nem szûntek meg, csupán az országhatáron belülre tevõdtek (lásd 1. térkép). Paradox módon Makedóniában az õshonos idegen etnikumok, szláv parasztok és thesszaloniki zsidók, kerültek szembe az itt most letelepülõ, idegenbõl jött, de Görögországban mégiscsak otthon lévõ kisázsiai görögökkel.
  A kisázsiai katasztrófa, másfél millió menekült letelepülése egy ötmilliós országban a társadalmi lét minden szintjén – a kultúra, a nemzettudat, a nemzetállam, a politika és a gazdaság területén – meghatározó jelentõségûnek bizonyult. Minket mindebbõl itt csupán annyi érdekel, hogy a liberálisok fanatikus hívéül szegõdõ kisázsiai menekültek saját sérelmeikkel maguk is tovább mélyítették a Nemzeti Kettészakadásból örökölt szembenállást. Példának elég talán csak annyi, hogy a görög hadsereg kisázsiai összeroppanása után puccsal hatalomra került venizelosi tábor jórészt az õ nyomásukra végezte ki a Néppárt csaknem teljes vezérkarát, Gunaris pártalapító miniszterelnököt és minisztertársait. Az újabb vér és újabb mártírok pedig egy újabb évtizedre tették lehetetlenné a szembenálló politikai táborok közti megbékélést.
  Másfelõl, “az ellenségem ellensége a barátom” alapon, a Venizelos-ellenes tábor a menekültekkel Makedóniában vetélkedõ etnikai kisebbségek politikai képviseletét vállalta fel. Mindez az önmagában nem túl jelentõs konfliktust a Nemzeti Kettészakadásból eredõ túlfûtött érzelmek teljes skálájával terhelte meg. A Venizelos-ellenes erõk még a kisázsiai menekültek görögségét is kétségbe vonták. Igen gyakran “törökfattyaknak” vagy, szerintük vitatható kereszténységükre utalva, “joghurttal keresztelteknek” nevezték õket. Ez a fanatizmus és indulat egy Régi-Görögország-beli képviselõt egyenesen arra vitt, hogy 1934-ben a parlamentben adjon hangot azon meggyõzõdésének, miszerint a thesszaloniki zsidók görögebbek lennének a kisázsiai menekülteknél. 8
  Mivel a kisázsiai menekültek túlnyomórészt Makedóniában települtek le, ez tovább erõsítette a Régi-Görögország és az Új-Vidék politikai elkötelezettségének, mint láttuk, korábban is létezett különbségét. Ezzel vált e regionális ellentét olyan tartóssá, hogy a két országrész közti régi határvonal még az 1936-os parlamenti választásokon, sõt az 1946-os népszavazáson is világosan felismerhetõ maradt. Az egykori 1912-es országhatár tehát politikaszociológiai választóvonalként még évtizedekkel késõbb is meghatározó jelentõségûnek bizonyult. (Vö. 2. térképet az 1. térképpel)
  Pedig a negyvenes évek közepére minden adott volt ahhoz, hogy a Nemzeti Kettészakadásból fakadó ellentétnek ekkor már nyoma se maradjon. Természetesen nem az évtized békebeli hangulata feledtette az egykori konfliktust, hanem egy mindent elborító új ellentét szorította háttérbe.9 A kiindulópont ezúttal is, akárcsak a Nemzeti Kettészakadás idején, egy háború, az ország 1941 tavaszán kezdõdõ második világháborús megszállása volt. A kezdetben spontán vagy egyéni kezdeményezésû szimbolikus akciókkal indult ellenállás igen hamar szervezett formát öltött.10 A különbözõ ellenálló szervezetek közül végül is az 1941 õszén alapított Nemzeti Ellenállási Front (EAM) bizonyult a legjelentõsebbnek. Sikerét elsõsorban annak köszönhette, hogy a politikai aktivitás hirtelen felerõsödését nem csupán a nemzeti érzület fellángolásaként kezelte, hanem annak igen erõteljes szociális, társadalmi dimenzióira is felfigyelt.
  A megszállás ugyanis paradox módon felszabadította a görög társadalmat a hagyományos politikai elit paternalista gyámkodása alól. A helyi közösségek tradicionálisan egy személyközi kapcsolathálózatra alapozott kliens–patrónus viszonyrendszeren keresztül integrálódtak az országos politikába. A választók hagyományosan egy olyan piramis talapzatát alkották, melynek különbözõ szintjein a helyi kortesek, kijáró közvetítõk, pártvezetõk, csúcsán pedig az adott körzet parlamenti képviselõje helyezkedett el. A megszállás azonban politikai eszközeitõl megfosztotta és tétlenségre kárhoztatta ezt az elitet. Sokan közülük külföldre menekültek. A piramis csúcsa eltûnt, a hierarchia felbomlott. A keletkezett vákuumban hihetetlen gyorsasággal létrejövõ öntevékeny helyi szervezõdések pedig az EAM nyújtotta kereteket töltötték fel. A felszabadulás elõestéjén az EAM összes szervezetének együttes taglétszáma elérte az 1,5–2 millió fõt, amit egy alig 7,5 milliós országban rendkívülinek kell tartanunk. 11
  Egy ilyen méretû politikai tömegmozgalom megjelenése már önmagában is a korábbi erõviszonyok teljes átrendezõdésével fenyegetett. Annál is inkább, mivel az EAM-on belül a kezdeményezõ és vezetõ szerep a kommunistáknak jutott. Annak a kommunista pártnak, mely a két világháború közti idõszakban sosem ért el 6 százaléknál jobb választási eredményt, s melynek a korábbi évek üldöztetései következtében a megszállás kezdetén a 2000 bebörtönzött mellett alig 200(!) szabadlábon lévõ tagja volt. A taglétszám ezt követõen néhány év alatt több százezerre növekedett, ami mindennél világosabban jelzi a bekövetkezett belpolitikai átrendezõdés robbanásszerû gyorsaságát (lásd 2. ábra).
  A helyzet sajátossága, hogy miközben az EAM-ban felnövekvõ új nemzedék erõsödõ befolyásra tett szert a nemzeti ellenállás irányításában, ez alapjaiban kezdte ki a régi politikai elit hagyományos hatalmi pozícióit is. Figyelembe véve, hogy mindez a megszállók ellen kibontakozó fegyveres harc közepette zajlott, számítani lehetett arra, hogy e belpolitikai átrendezõdésben elõbb-utóbb döntõ szerephez juthatnak a fegyverek is.12 Az EAM elõször 1943-ban keveredett fegyveres konfliktusba hazai vetélytársaival. A legtragikusabb összecsapásra azonban már a felszabadulást követõen, éppen fél évszázada, 1944 decemberében Athénben került sor. Az emigrációból visszatért kormány csapatai és az EAM katonai szárnya, az ELAS fegyveresei között hetekig tartó harcoknak több halottja volt, mint az olasz és német intervenciósok elleni háborúnak együttvéve. Az ország végzetesen kettészakadt, a fegyveres erõszak a mindennapok részévé vált. A megbékélési kísérletek kudarca, valamint a revansvágytól fûtött jobboldal terrorja 1945–46 folyamán baloldali partizánok ezreit kényszerítette vissza a hegyekbe. Többségük már csak önvédelembõl is kénytelen volt folytatni a harcot, miközben az ország egyre mélyebben merült el a 20. századi Európának az oroszt és spanyolt követõen harmadik legnagyobb polgárháborújába.13
  Az 1946-tól 1949-ig tartó harcok folyamán a szembenálló felek között egy új, rendkívül mély törésvonal keletkezett, mely alapjaiban rendítette meg a két világháború közti kétpólusú politikai pártstruktúrát. A polgárháború mindenekelõtt átalakította a baloldal arculatát. Új mártírokat, közösségi jelképeket teremtett, s a közös harcok emlékével alapozta meg egy születõ politikai közösség “mi-tudatát”. Jellemzõ az élmény erejére, hogy még azokban a társadalmi rétegekben és régiókban is, ahol a baloldal már több évtizedes erõs befolyással rendelkezett, a polgárháború vált az elsõdleges viszonyítási és hivatkozási alappá.14 Újdonság azonban a centrum megjelenése is. Ezt a venizelosi hagyományban gyökerezõ politikai tábort a baloldaltól a polgárháború szakadéka választotta el. Az új konfliktus frissessége és mélysége azonban azzal fenyegette, hogy a polgárháború gyõzteseinek oldalán egyszerûen beleolvad a Venizelos-ellenes hagyományt továbbvivõ jobboldalba. Saját arculatának megõrzése érdekében ezért, jobbfelõl, a Nemzeti Kettészakadásból eredõ szembenállás szimbólumainak és emlékének fenntartásával igyekezett elhatárolni magát.
  2. ábra: < >

  Így jött létre tehát az az 1915–17-es Nemzeti Kettészakadásban, valamint az 1946–49-es polgárháborúban gyökerezõ háromosztatú politikai rendszer, mely mind a mai napig – legalábbis 1990-ig biztosan – a görög politikai pártstruktúra legalapvetõbb jellemzõje maradt. (Ennek sajátosságairól lásd Nicolacopoulos tanulmányát a jelen kötetben.) Az 1946–49-es polgárháborúnak a formálódó politikai struktúrát érintõ utórezgései azonban az ötvenes évek legvégéig éreztették hatásukat. A kialakult politikai táborok folyamatossága ezért a pártstruktúra gyors és állandó átalakulásával, megújulásával járt együtt.
  A két világháború közti idõszak meghatározó jelentõségû pártjai közül a Liberális Párt talpon maradt ugyan, de elvesztette régi befolyásának jelentõs részét, köztük a kisázsiai menekültek támogatását, s csak Venizelos szûkebb pátriájában, Krétán volt képes megtartani egykori pozícióit. Kréta egyébként is tartósan megõrizte sajátos politikai arculatát. A politikai táborok pártokon átívelõ folyamatossága szempontjából különösen figyelemre méltó, hogy a krétaiak a diktatúra bukása után 1974-ben frissen alakult PASZOK-ot elsõ pillanattól a venizelosi tradíció örököseként fogadták el. Mindez alapvetõ jelentõségûnek bizonyult abban, hogy a PASZOK végül is diadalmaskodni tudott a centrum szavazóinak meghódításáért folytatott versenyben.
  A sajátos krétai politikai hagyomány továbbélése szempontjából megvilágító erejûnek tarthatjuk azt a beszélgetést, melyet 1989 decemberében folytatott Konstantinos Mitsotakis, az Új Demokrácia, Andreas Papandreu, a PASZOK elnöke és Harilaos Florakis, a Görög Kommunista Párt fõtitkára. A megjelent jegyzõkönyv tanúsága szerint miután a kormányalakítás elveiben gyors megállapodásra jutottak, a részletek kidolgozására egy munkabizottság felállításáról döntöttek. Ebbe Florakis pártjának egy krétai származású vezetõjét delegálta: – Látom, krétait javasolsz – figyelt fel erre a szintén krétai Mitsotakis. – Igen, mi erõsek vagyunk krétaiakban – válaszolta a GKP fõtitkára. – Csak nem krétai vagy te is? – kíváncsiskodott az Új Demokrácia vezére. – Nem – szólt közbe az addig hallgató Papandreu –, régi Venizelos-ellenes családból származik. Tudjuk meg egyúttal mi is, hogy a beszélgetésben Kréta nem csupán földrajzi, hanem politikai kategóriaként szerepelt.
  Ami a Liberális Párt befolyásának ötvenes évekbeli visszaesését illeti, az jórészt a centrum táborán belüli balközép pártkezdeményezésnek köszönhetõ, mely megpróbálta a venizelosi tradíció radikális köztársasági szárnyát az EAM polgárellenes népi radikalizmusával ötvözni. Átmeneti sikerek után ez a kísérlet 1952-ben ugyanúgy összeomlott, mint ahogy 1952-ben tûnt el a politikai porondról a Venizelos-ellenes tábor addigi vezetõereje, a Néppárt is. Mindkettõ ugyanazon ok miatt. A mérföldkõnek számító 1952-es választásokat ugyanis egy új, 1951-ben alapított jobboldali párt, a Görög Tömörülés nyerte. Ez a Venizelos-ellenes tradícióban gyökerezõ párt volt az elsõ tudatos kísérlet arra, hogy a Nemzeti Kettészakadásból származó politikai vízválasztót az 1946–49-es polgárháborúból fakadó ellentétnek rendeljék alá. Ezzel a programmal a Görög Tömörülés nemcsak a saját táborához tartozó nagy múltú Néppártra mért megsemmisítõ vereséget, de sikerült befolyását az egykori venizelosi tábor, illetve a korábban bevehetetlennek hitt Új-Vidék egy részére is kiterjesztenie. A vidék politikai szocializációs mechanizmusainak megértése szempontjából különösen fontos, hogy ez a folyamat alapvetõen bizonyos liberális képviselõknek az új pártba való átlépésével zajlott, akik új politikai közösségükbe a választóikat is magukkal tudták vinni. Ezen folyamat révén az ötvenes években a Régi-Görögország és az Új-Vidék politikai elkötelezettségének hagyományos különbsége fokozatosan eltûnt, miközben e kulturális jellegû regionalizmus helyébe a város és falu funkcionális ellentéte lépett.15 A jobboldal több mint egy évtizedes folyamatos kormányzása idején a városok ellenében elsõsorban az agrárnépesség elkötelezett támogatására számíthatott. Legdinamikusabb támaszának azonban egy, az ötvenes évek elejére kialakult új középosztály bizonyult.16 A megszállás és a polgárháború különleges körülményei között ugyanis egy sajátos eredeti tõkefelhalmozás indult be, melynek során új vállalkozó csoportok foglalták el a két világháború közti polgári rétegek pozícióit. Már a megszállás kezdetén, az 1941–42 telén bekövetkezett éhínség idején megfigyelhetõ, hogy igen jelentõs polgári ingó és ingatlan vagyonok áramlanak át az élelmiszerek feketekereskedelmét ellenõrzõ csoportok kezébe. Ez a háború alatt született új vállalkozó réteg a polgárháborút követõen tovább erõsödött. Õk voltak azon állami politika elsõdleges kedvezményezettei, amely a kommunista kihívásra egy nemzeti középosztály tudatos megteremtésének kísérletével válaszolt. A polgárháború gyõztesei ettõl remélték a megrendült polgári rend helyreállítását és a tartós társadalmi stabilitás megteremtését. E program gazdasági bázisát azonban döntõen nemzetközi források, többek között a Marshall-segély, teremtették meg. A kísérlet is csak azért sikerülhetett, mivel óriási, sokszor az éves nemzeti jövedelem felét is elérõ összegekrõl volt szó. A nemzeti középosztály programjában és végrehajtásának módjában ugyanakkor a második világháború utáni görög társadalom egyik legmeghatározóbb jellemzõjét fedezhetjük fel. Mivel a fenti pénzek csak a görög állam közvetítésével juthattak el az érdekeltekhez, itt találhatjuk meg az állam és a magánvállalkozások máig fennálló kibogozhatatlan összefonódásának, valamint az állam fokozott gazdasági szerepvállalásának gyökereit.
  Az 1952-tõl 1963-ig tartó görög ötvenes évek jobboldali államának legitimációja elsõ sorban a polgárháborúból fakadt. Ezért volt Görögország a második világháború után az egyetlen olyan állam Európában, amelyben kommunistának lenni nagyobb bûnnek számított, mint a fasiszta megszállókkal együttmûködni. A jobboldal például már az 1954-es helyhatósági választásokon egy volt kollaboráns miniszter polgármesterségét támogatta. Kommunista elkötelezettségüket ezzel szemben a nemzeti ellenállás legkiemelkedõbb hõseinek sem volt hajlandó megbocsátani. Jól példázza ezt Manolis Glezos élettörténete, aki azzal, hogy 1941 májusában letépte az Akropoliszról a horogkeresztes zászlót, a nemzeti ellenállás nemzetközileg is legismertebb gesztusát hajtotta végre. Ez sem menti meg azonban attól, hogy az ötvenes években ne töltsön több évet számûzetésben és börtönben. Számûzetését tölti éppen akkor is, amikor 1951-ben képviselõvé választják. A parlament persze mandátumát megsemmisíti. Néhány szabadon töltött év után, legközelebb már újságszerkesztõként, 1958-ban tartóztatják le, aminek egyébként érdekes magyar vonatkozása is van: a Szovjetunióban a bebörtönöztetése elleni nemzetközi tiltakozás jegyében 1959-ben portréját ábrázoló bélyeget adtak ki, mire a görög posta válaszul az 1956-os forradalom évfordulójára idõzítve “Szabadságot a népeknek” felirattal Nagy Imre-bélyeget jelentetett meg.
  A jobboldal egy évtizedes kormányzása alatt – az internálás intézményétõl kezdve a feddhetetlenségi bizonyítványon keresztül a polgári szabadságjogokat korlátozó törvénykezésig – az állami eszközök teljes kelléktárát igénybe vette ahhoz, hogy a kommunista baloldalt politikai gettóba zárhassa. Ez a külsõ nyomás nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a baloldal közösségi identitástudata a kilencvenes évekig folyamatosan fennmaradjon. A döntõ azonban mégis a polgárháborúban kialakult belsõ szolidaritás volt. Ez a kohézió olyan erõsnek bizonyult, hogy még 1952-ben sem szavaztak a kisebbik rossznak számító centrum pártjaira, holott mindenki elõtt világos volt, hogy a többségi választási rendszer miatt saját jelölt parlamentbe juttatására semmi esélyük. Nem is jutottak parlamenti képviselethez, ráadásul a jobboldalt is hatalomra segítették. Kaptak is érte éppen elég szemrehányást a centrumtól. Legutóbb, mint már említettük, 1985-ben a PASZOK-tól.
  Az ötvenes évek vége felé egy pillanatra úgy tûnt, hogy a polgárháborúból kinõtt hárompólusú politikai struktúra egy bal-jobb típusú kétpólusú rendszer irányába mozdul el. A baloldal országosan a második, a városokban pedig a legerõsebb politikai erõvé vált. Ezt a polarizálódási folyamatot akasztotta meg a hatvanas évek elején a venizelosi tradíció folytatójaként jelentkezõ Centrum Unió megalakulása. Mivel a jobb- és baloldalt már korábban is egy-egy párt – egyfelõl a Görög Tömörülés utódaként létrejövõ ERE, másfelõl az 1951-ben alapított EDA – képviselte, a Centrum Unió létrejöttével a hárompólusú rendszer nem csupán megszilárdult, de hárompártivá egyszerûsödött.
  Így jött létre tehát az a hárompárti struktúra melyhez a görög politikai rendszer az 1967-es katonai diktatúra okozta kényszerszünet után, a parlamentarizmus 1974-es helyreállítását követõen visszatalált. Az ekkor frissen alakult pártok, a jobboldali Új Demokrácia, a centrista PASZOK és az újból legalizált GKP, a hatvanas évek pártjainak egyenes ági leszármazottai, s ennyiben sok évtizedes hagyomány mai folytatói. Olyan politikai táborokat képviselnek, amelyek kialakulása az országot egykor mélyen és tartósan megosztó polgárháborús konfliktusokhoz (1915–17, illetve 1946–49) kötõdik. A közös harcok emléke, s az ebbõl fakadó “mi érzés” ezért stabilitásuk legfõbb – a politikai programok és társadalmi bázisok ilyen hosszú idõtartamon belül szükségszerû változását is ellensúlyozó – forrása (lásd 3. ábra).
  Legalábbis így volt ez az 1990-es választásokig. Az 1993-as októberi parlamenti választásokon azonban egy új jobbközép politikai formáció, a Politikai Tavasz sikeres bemutatkozása, valamint a baloldal kettészakadása s együttes befolyásának csökkenése a régi politikai táborok lassú felbomlását, a közös harcok emlékébõl táplálkozó belsõ kohézió gyengülését sejteti. Annál is inkább, mivel igazán nagy tömegeket megmozgató politikai harcokra utoljára a hatvanas évek elsõ felének polgárjogi küzdelmeiben került sor. A megelõzõ évtized gyors gazdasági fejlõdésének következtében Görögország egy elmaradott vidéki agrártársadalomból városi szolgáltató társadalommá vált. Ezen új városi társadalmi rétegek az ország demokratizálásának reményében a venizelosi hagyományokban gyökerezõ Centrum Unió mögött sorakoztak fel. Az õ reményeik emelték az addig nem túl sikeres Georgios Papandreut a “demokrácia atyjaként” egy karizmatikus vezér magaslataiba, s az õ csalódásuk tette máig emlékezetessé Konstantinos Mitsotakis, a Centrum Unió kormányának bukásához vezetõ “pártütését”.
  A közeljövõ tendenciái ma még bizonytalanok. Természetesen nem zárhatjuk ki teljesen annak lehetõségét, hogy az esetleges jövõbeni politikai konfliktusok a régi politikai táborok identitástudatának ismételt felerõsödéséhez vagy akár új táborok születéséhez vezetnek. Pillanatnyilag valószínûbb azonban, hogy a pártelkötelezettségek szempontjából a politikai táborok identitástudata mellett vagy helyett a jövõben felértékelõdik egy másik, mint láttuk, eddig is folyamatosan jelenlévõ – s állandóssága mellett is meglepõ rugalmasságról, alkalmazkodó képességrõl tanúskodó – tényezõ, a kliens–patrónus viszonyrendszer szerepe.
  E viszonyrendszer múlt századi gyökereit Tsoukalas, hagyományos vidéki formáit Damianakos és modern mai változatát Spanu itt következõ tanulmányai mutatják be.

Jegyzetek

1. Fokasz, N. (1991): “Hullámzó pártharcok – tartós erõviszonyok. Politikai hétköznapok Görögországban.” Társadalmi Szemle, 10. 73–82.
2. Dakin, D. (1989): I enopiisi tis Elladas 1770–1923. Morfotiko Idrima Ethnikis Trapezis, Athéo.
3. Mavrogordatos, G. (1988).: Venizelizmos ke astikos eksighronizmos.
4. Mavrogordatos, G.: Meletes ke kimena gia tin periodo 1909–1940. Sakkula, Athén–Komotini.
5. Ikonomu, N.: “I dio genikes ekloges tu 1915” in: Veremis, Th. és Gulimi, G. (szerk.): Elefterios Venizelos Kinonia-Ikonomia-Politiki stin epohi tu.
6. Mavrogordatos, G. (1983): Stillborn Republic. Social Coalitions and Party Strategies in Greece, 1922–1936. Berkely.
7. Dafni, Gr. (1974): I Ellas metaxi dio polemon 1923–1940. Ikaros, Athén, 1974.
8. Lásd 4. jegyzetet.
9. Petropulos, I. A. (1984): “Ta ellinika paradosiaka kommata kata tin periodo tis katohis.” In: Iatridis, G. O. (szerk.): I Ellada sti dekaetia 1940–1950. Themelio, Athén.
10. Chondros, I. L. (1984): “I elliniki antistasi 1941–1944, Epanektimisi”. In: Iatridis, G. O. (szerk.): I Ellada sti dekaetia 1940–1950. Themelio, Athén.
11. Vernardakis, Chr. és Mavris, G. (1991): Kommata ke simmahies stin prodiktatoriki Ellada. Exantas, Athén.
12. Iatridis, G. O. (1984): “Emfilios polemos, 1945–1949: ethniki ke diethnis paragondes.” In: Iatridis, G. O. (szerk): I Ellada sti dekaetia 1940–1950. Themelio, Athén.
13. A Boszniában jelenleg még folyó polgárháború pontos méreteirõl nincs tudomásunk, ezért a fenti sorrendben nem vettük figyelembe.
14. Nicolacopoulos, I. (1985): Kommata ke valeftikes ekloges stin Ellada 1946–1964. EKKE, Athén.
15. Lipset, S. M. és Rokkan, St. (szerk.) (1967): Party Systems and Voter Alignments: Cross-National Perspectives. New York–London.
16. Vergopulos, K. (1984): “I Sigrotisi tis neas astikis taksis, 1944–1952” In: Iatridis, G. O. (szerk.): I Ellada sti dekaetia 1940–1950. Themelio, Athén.