Vörös Miklós

  Ezzel a tanulmánnyal az a célom, hogy az Alfred Kroeber és Talcott Parsons közötti, a kultúra és a társadalom fogalmának használatáról kötött megállapodás tudománytörténeti jelentôségét felbecsüljem. Ez a szöveg alkalmat ad arra, hogy feltérképezzem azt a szövegkörnyezetet, melyben egy ilyen paktum megszülethetett, illetve arra, hogy vázlatosan áttekintsem az antropológia és a szociológia viszonyának alakulását az Egyesült Allamokban. Noha Kroeber és Parsons hitt a fogalmi megkülönböztetés, a kategorizálás intézményformáló erejében, vállalkozásuk sikerét a tudományos intézmények tehetetlenségi nyomatéka, illetve számos nagy jelentôségu interdiszciplináris kutatás határsértô gyakorlata erôteljesen akadályozta.

1. Az ötvenes évek kontextusa
  A Kroeber és Parsons közötti megállapodás 1958-ban született, az Atomium, a szputnyik, a kibernetika és a rendszerelmélet korában. Az Egyesült Allamokbeli antropológia és szociológia két nagy tekintélyu, autoriter figurája olyan történelmi pillanatban írta alá diszciplináris határokat meghúzó paktumát, amikor a II. világháború utáni újjáépítés optimista lelkesedése a muszaki tudományok és a mérnöki pályák jelentôs felértékelôdésével járt. A modernitás korának csúcspontján úgy tunt, hogy minden tárgy, minden ember és minden gondolat helye a világban muszaki pontossággal meghatározható. A korszellemnek megfelelôen a szociológusok és az antropológusok is az elméletek rendszerezésére, a módszertani technikák tisztázásra és racionális munkamegosztásra törekedtek.
  Az ötvenes évek egy másik szempontból is a muszaki tudományok évtizedének bizonyultak. A világháború utáni újjáépítés a világ legkülönfélébb pontjain nemzetközi vagy nemzeti államok által szervezett modernizációs programok beindítására adott lehetôséget. Alkalom nyílott egy szebb, kényelmesebb, technológiailag fejlettebb jövô nagy léptéku megtervezésére. Egész társadalmak életét volt hivatott alapjaiban megváltoztatni az a szemlélet és a hozzá kapcsolódó modernizációs stratégia, amit akkoriban "social engineering" névvel illettek és amit ma "társadalomturbózásnak" nevezhetnénk. A modernizáció és a racionalizálás újabb hulláma alól természetesen a szaktudományok sem vonhatták ki magukat. Minden diszciplina arra törekedett, hogy tudománnyá szervezze magát és hogy tudományosságát a rendszerezés technikájával teremtse meg. A tudománnyá szervezéshez elsôsorban annak világos megfogalmazására volt szükség, hogy mi az a kutatási tárgy, sajátos nézôpont és vizsgálati módszer, mely egy diszciplinát más megközelítési módoktól különbözô, autonóm szakterületté tesz. A rendszerezés technikáját pedig a kor legnagyobb hatású társadalomtudományi irányzata, a strukturalista funkcionalizmus kínálta. Ebben a gondolatkörben és értelmezési keretben az egyes társadalomtudományok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy organizmus szervei, részelemei: részfunkciókat töltenek be, hogy a teljes rendszer harmonikus egyensúlyát biztosítsák. Az antropológia és a szociológia helyét is úgy kellett megfogalmazni a társadalomtudományok rendszerében, hogy egymástól jól elkülöníthetô és egymást jól kiegészítô megközelítésmódokat, módszereket, elméleti reflexiókat kínáljanak.

2. Kroeber és a kulturális antropológia autonómiája
  Az amerikai kulturális antropológia rendszerezésében és modernizálásában Alfred Kroeber kiemelkedô szerepet játszott. Kroeber életútja szinte teljesen egybeesik tudományának fejlôdési ívével. 1902-ben az elsô volt, aki antropológiából eljutott a Ph.D. fokozatig, mivel mestere, Franz Boas fizikából szerzett diplomával érkezett az Egyesült Allamokba, hogy azután a Columbia Egyetemen megalapítsa a huszadik század elsô évtizedeinek legnagyobb hatású antropológia tanszékét. Boas tanítványai közül Kroeber volt a leginkább hajlamos a tudományszervezô rendszerezésre, így ô írta az elsô antropológia tankönyvet is, mely 1923-ban jelent meg (Kroeber 1923, 1948). Ez a könyv életben tartotta Boasnak azt a régi ideálját, hogy az antropológusok holisztikus embertudománnyal foglalkozzanak és az emberi lét minden aspektusát legyenek képesek tudományos igényességgel kutatni. Mestere mellett azonban szinte csak Kroeber volt az, aki jelentôs tudományos tevékenységet folytatott a boasi antropológiának mind a négy szakterületén: megjelentek régészeti, fizikai antropológiai, nyelvészeti és etnológiai munkái is.
  Kroeber arra is érzékeny volt, hogy az antropológia határait is világosan meghúzza. A kulturális tájképek, egzotikus életvilágok történeti rekonstrukciója híveként nem nézte jó szemmel sem a pszichoanalitikus iskola, sem pedig a funkcionalista szociológia határsértéseit. A második világháború után, a kulturális antropológia veteránjaként nagy lendülettel fogott az antropológia intézményes alapjainak megszilárdításához. Ebben a munkájában nagy segítségére volt Clyde Kluckhohn, aki éppen ekkor indította be Talcott Parsonssal a Harvard Egyetem interdiszciplináris társadalomtudományi muhelyét, a Társadalmi Kapcsolatok Tanszéket (Department of Social Relations). Elôször is annak tisztázására volt szükség, hogy a kultúra fogalmának mi az a definíciója, mely legpontosabban megfogalmazza a kulturális antropológia kutatási tárgyát. Kroeber és Kluckhohn a közel háromszáz 1950 elôtt megjelent kultúra-definíció értékelése után elôállt egy olyan meghatározással, mely szerintük minden antropológus és társadalomkutató számára kielégítô lehet.*
  Kroeber a kulturális antropológia nemzetközivé tételében is fontos szerepet játszott. 1951-ben megszervezte az elsô nemzetközi antropológiai konferenciát (1951 International Symposium on Anthropology). Az elôadások anyaga az általa szerkesztett Anthropology Today (Kortárs antropológia) címu gyujteményes kötetben 1953-ban jelent meg. A kötet felépítése és a szerzôk listája modellértéku: a módszertani fogások és elméleti iskolák gazdag tárházát kínálja, valamint ismerteti azokat az eredményeket is, melyeket az antropológia egyes szakterületei ekkor fel tudtak mutatni (Kroeber 1953). A kötet szellemisége már azt a törekvést idézi, hogy a módszerek és az eredmények rendszerezésével megvalósuljon az antropológia elméleteinek és gyakorlatának sokszínu egysége.

3. Parsons és a társadalomtudományok rendszere
  Kroeber Kluckhohn révén ismerkedett meg Talcott Parsonssal, aki a szociológiai elméletek és gyakorlatok rendszerezésében játszott hasonlóan megkülönböztetett szerepet. Szemben Kroeberrel, Parsons nem mondhatta el magáról, hogy saját tudományának elsô, formatív generációjához tartozott. Pitirim Sorokinhoz és Florian Znanieckihez hasonlóan azonban ô is azok közé tartozott, akik az amerikai szociológiát a huszas évektôl kezdôdôen az európai társadalomelméletek importjával frissítették fel. Parsons a Heidelbergi Egyetemen Alfred Weber, Karl Mannheim és Karl Jaspers óráit látogatta, de a legnagyobb hatást kétségtelenül Max Weber gazdaságtörténeti és szociológiai elméletei gyakorolták rá. Diplomáját a nyugati kapitalizmus szubsztantív, kulturális sajátosságairól írta, majd angolra fordította Max Weber Protestáns etikáját.
  Elôször a Harvard Egyetem közgazdaságtan tanszékén helyezkedett el; a szociológia tanszék megalakulásakor, 1931-ben pedig Sorokin mellé került. 1937-ben jelentette meg az azóta klasszikussá vált The Structure of Social Action (A társadalmi cselekvés szerkezete) címu kötetét, melybôl Durkheim, Weber és Pareto elméleteit elôször ismerhette meg amerikai olvasó (Parsons 1937). A könyvben Weber cselekvéselméletét ötvözte Durkheim kollektív reprezentáció fogalmával és megállapította, hogy az emberi cselekvést egyszerre határozzák meg célok és a hozzájuk választott eszközök, valamint társadalmi normák és kulturális értékek. A kötet abból a szempontból is érdekes, hogy Parsons utal az egymást kiegészítô fogalmi sémák autonómiájára a társadalmi valóság értelmezésében. Ez pedig már megelôlegezi a szociológia és az antropológia társadalomtudományok között betöltött és egymást kiegészítô funkciójának rendszerszemléletu megközelítését.
  A második világháború utáni idôszak gazdasági fellendülése kivételes lehetôségeket biztosított az újszeru társadalomtudományi vállalkozások beindítására is. A harvardi Társadalmi Kapcsolatok Tanszékét Parsons és Kluckhohn a pszcihológus Gordon Allporttal közösen, 1946-ban alapította. A tanszék felépítése és kurzusainak választéka a parsonsi rendszerszemléletet tükrözte: a társadalmi cselekvést strukturáló három nagy rendszer közül a személyiség rendszerének kutatása a pszichológia és szociálpszichológia, a kulturális rendszer vizsgálata az antropológia, a társadalmi rendszeré a szociológia feladata volt. A tanszéket az ötvenes évek során Parsons vezette, és számos ekkor megjelent rendszerezô társadalomelméleti munkája mellett (Parsons 1951, 1954, Parsons és Shils 1951) éppen a tanszék hírneve tette ôt a kor legismertebb és legbefolyásosabb szociológusává.
  Az eddigiek alapján úgy tunik, hogy ha csak Kroeber és Parsons tekintélyén múlna, az antropológia még ma is a kulturális különbségeket, a szociológia pedig, önmegtartóztató módon, a társadalomszerkezet és a rétegzôdés sajátosságait kutatná. Annak érdekében, hogy megvizsgáljuk, milyen alapon volt számonkérhetô az antropológusok és a szociológusok diszciplináris fegyelme, tekintsük át elôször a különbségtétel történeti elôzményeit és variánsait.

1. Kultúra és társadalmi struktúra: fogalmi különbségtétel
  A kultúra fogalmának elsô antropológiai definícióját a brit Edward Burnett Tylor adta, az 1871-ben megjelent Primitive Culture (A primitív kultúra) címu, a kultúra evolucionista felfogását megalapozó muvében. Eszerint "[a] kultúra vagy civilizáció, a maga teljes etnográfiai értelmében, az az összetett egész, amely magában foglalja a tudást, hiedelmet, muvészetet, törvényt, hagyományt és mindazon egyéb képességet és szokást, amelyre az embernek a társadalom tagjaként szüksége van" (Tylor 1989 [1871]: 167). A kultúra tylori meghatározását több, mint harminc éven keresztül nem kérdôjelezte meg senki: nemcsak antropológusok, hanem szociológusok is elfogadták, idézték és alkalmazták (vö. Kroeber és Kluckhohn 1951: 85). Ennek nemcsak az volt az oka, hogy az "összetett egész" meghatározás kellôen homályossá és ezáltal sokoldalúan felhasználhatóvá tette a definíciót,* hanem az is, hogy az evolucionista társadalomelméletben nem volt szükség különbséget tenni kultúra és civilizáció között: az egyes társadalmak közötti szubsztantív és formális (kulturális és morfológiai) eltéréseket ugyanazokra a fejlettségbeli különbségekre vezették vissza.
  Ami a társadalom fogalmát illeti, a legelsô szociológiai jellegu definíció megjelenésének helyét és idejét nem lehet pontosan megállapítani. Az kétségtelen, hogy egy sajátos kutatási terület létrehozása érdekében az angol Herbert Spencer és nyomában a francia Emile Durkheim sokat tett a társadalom fogalmi körülhatárolásáért. Spencer "szuperorganizmus"-koncepciója szerint a társadalmi szervezet analóg a biológiai szervezettel, azzal a különbséggel, hogy a társadalom magasabb szinten van, több biológiai egyedet integrál. A "szuperorganizmus" Durkheimnél önmagában létezô entitásként, társadalmi tények integrált együtteseként fogalmazódott újra. A társadalom ebben az objektivista felfogásban önmagát termeli, vagyis társadalmi tények létét csak társadalmi tényekkel lehet magyarázni, nem pedig intézmények vagy szokások egyéni szükségleteket kielégítô funkcióival, mint azt az utilitariánus gazdaságpszichológia hírdette.
  A spenceri-durkheimi "szuperorganizmus" az amerikai antropológia fogalmi készletében is feltunt, és ez éppen Alfred Kroebernek köszönhetô. Kroeber azonban Spencer általános evolucionizmusával szemben értelmezte újra az egyes emberek cselekedeteit és gondolatait befolyásoló szuperorganikus entitást. Kroeber szerint nincs folytonosság az emberi cselekedetek biológiai, organikus aspektusai, illetve a kultúra és a társadalom által kondicionált összetevôi között. A biológiai átöröklés és a kulturális elsajátítás, a tanulás között tehát különbséget kell tenni. Hasonlóképpen a biológiai egyedfejlôdés során létrejött organizmus és a kulturális evolúció által létrehozott szuperorganikus kultúra is egymástól független muködéstörvényeknek engedelmeskedik. Kroeber errôl a témáról szóló írásait az elsô világháború alatt jelentette meg, ezért ekkoriban civilizációról és nem a németes hangzású kultúráról beszélt, illetve az antropológia helyett is a történetírás kategóriát használta (Kroeber 1915, 1917).
  Az amerikai kulturális antropológia azonban tagadhatatlanul inkább a német bölcseleti és szellemtudományos hagyományban, mint a brit utilitarizmusban gyökerezett. Franz Boast és tanítványait a század elsô évtizedeiben az észek-amerikai indián kultúrák autentikus, tehát a fehér emberrel való találkozás elôtti, még érintetlen állapotának történeti rekonstukciója foglalkoztatta.* Az írásos forrásokkal nem rendelkezô társadalmakban a történetírás csak a tárgyi kultúra fennmaradt elemeire, a nyelvi sajátosságok feltárására és a helyi közösség idôsebb tagjainak beszámolójára támaszkodhatott. Ennek megfelelôen az antropológia történetének ebben az elsô szakaszában a régészeti, nyelvészeti és folklorisztikai kutatások voltak meghatározó jelentôséguek. A memória-kultúra gondolata és az a törekvés, hogy egy kultúrát a közösség tagjainak emlékezetébôl rekonstruáljanak, illeszkedett abba a német romantikus történetírási hagyományba, mely szerint minden népcsoport kultúrája rendelkezik valami ôsidôktôl fogva változatlanul létezô népszellemmel, esszenciális sajátossággal, mely megkülönbözteti minden más kultúrától. A civilizáció és a modernizáció folyamata, illetve a kapitalista expanzió veszélyt jelentett erre a kulturális autentikusságra. Ezért az elsô amerikai antropológusok a kultúrát Tylorral szemben éppen, hogy a civilizáció ellenpontjaként határozták meg.
  A népszellem herderi fogalma több genealógiai szálon hatott a boasi antropológiára. A német szellemtudományos történetfilozófiai hagyomány képviselôinek, elsôsorban Diltheynek, Windelbandnak és Rickertnek a munkáiból azt a tételt szurték le az amerikai antropológusok, hogy minden kultúra egyenrangú és összemérhetetlen, önmagáért érdemli meg a figyelmet. Vagyis nem azért érdekesek ezek a kultúrák, mert a kulturális fejlôdés általános törvényszeruségeinek muködését képesek illusztrálni, hanem azért, mert a sokszínu emberi lét egyedi és megismételhetetlen megnyilvánulásai. Ebbôl az következik, hogy egyik kultúra sem helyezhetô a másik fölé valamilyen evolúciós skálán, önmagában egyik sem civilizáltabb vagy primitívebb, mint a másik. Az evolucionista szemlélet spekulatív természete miatt a tudományosság igényeinek is egyre kevésbé tudott megfelelni. Ez azonban magával vonta mindenfajta történeti rekonstrukció hitelének csökkenését is: az antropológusok nemcsak a nagyszabású evolúciós sémák propagálásától, hanem a folklorisztikai gyujtéseknek és élettörténeteknek az etnohistóriai írásokban való alkalmazásától is kezdtek tartózkodni.
  A huszas évektôl az antropológusokat a diakron vizsgálatok helyett egyre inkább az kezdte érdekelni, hogy mi tart össze egy kultúrát a jelenben, melyek a kulturális integráció mechanizmusai.* Ezekre a kérdésekre kétféle, markánsan eltérô válasz született, mely alapját képezte az amerikai antropológia és szociológia elméleti szintu elkülönülésének is. Boas tanítványainak második generációja a herderi kulturális relativizmust a különbözô pszichoanalitikai irányzatokkal* vegyítve megalakította a kultúra-és-személyiség iskolát. Ez az irányzat a kultúra mentális integrációját hangsúlyozta, vagyis azt, hogy a kultúrák felfoghatók összetett személyiségekként. Minden kultúrában léteznek modális személyiségtípusok, "nemzeti" karakterek, melyek szinte metonimikus viszonnyal képviselik kultúrájukat. A kultúra tanult viselkedés; ugyanakkor az alapvetô személyiségtípus kialakulásában a kulturális hagyományok által meghatározott gyermeknevelési szokások játsszák a legfôbb szerepet. Tehát a kultúra és a személyiség egyfajta dialektikus viszonyban hat egymásra. Ruth Benedict szerint "minden társadalom kiválaszt bizonyos szakaszokat a lehetséges emberi viselkedések ívén" (Benedict 1934: 254). Másszóval egy adott kultúra akkor találja meg egyensúlyi állapotát, ha a lényegéhez tartozó témát koherens módon dolgozza ki, vagyis ha sikerül megvalósítania önmagát.
  A kulturális integrációnak, elsôsorban a durkheimi hagyományra építve, kialakult egy olyan magyarázata is, amely inkább szociológiai és nem pszichológiai jellegu volt. A funkcionalizmus irányzata elôször a brit társadalomantropológiában terjedt el, szintén a huszas évektôl kezdôdôen, Bronislaw Malinowski és A. R. Radcliffe-Brown elméleti újításai nyomán. Mindketten úgy gondolták, hogy a kultúra, illetve a társadalom intézményeinek létét egyensúlyfenntartó képességük legitimálja.* Ezeknek az intézményeknek Malinowski szerint az a funkciójuk, hogy az egyén szükségleteit elégítsék ki, Radcliffe-Brown szerint pedig az, hogy a szolidaritást, a társadalmi rendet tartsák fenn. A funkcionális integráció tézise tehát a társadalom intézményi tagoltságának, stukturált voltának hangsúlyozására épül. A radcliffe-browni strukturalista funckionalizmus az egyik olyan jelentôs korszak az amerikai antropológia és a szociológia történetében, amikor a két diszciplína közötti határ elmosódott.*
  A harmincas években az amerikai szociológusok körében is felmerült a kultúra és a társadalmi rendszer közötti fogalmi különbségtétel szükségessége. Pitirim Sorokin az antropológusokat megelôzve foglalkozott a szimbólumok és jelentések kultúraformáló szerepével. Sorokin szerint a kultúrára a "logikai-jelentésteli integráció" a jellemzô, mely alatt a stílusok, a jelentések, az értékek szerves egységét értette. A társadalmi rendszerre az "okozati-funkcionális" integráció a jellemzô, melyben a pars pro toto elvet követve a társadalomszervezet részelemei egymással kölcsönös függésben muködve biztosítják a társadalmi egész dinamikus egyensúlyát (Sorokin 1937). Az a furcsa helyzet állt elô a harmincas évek második felében, hogy az ekkor az Egyesült Allamokban tanító Radcliffe-Brown a kultúra fogalmát, mint tudománytalant igyekezett kiírtani az antropológiából, ugyanakkor egy szociológus, Sorokin, azt hangsúlyozta, hogy egy társadalom tagjai nem belsô, természetes tulajdonságok révén, hanem kulturális jelenségeken és azok értelmezésén keresztül kapcsolódnak egymáshoz: vagyis szimbólumok segítségével kommunikálnak.
  A második világháború után egymással párhuzamosan több antropológus és szociológus is a szimbólumhasználat tanulmányozásának fontosságát hangsúlyozta a kultúrák kutatásában. Parsons a weberi hagyományt követve a kultúrát olyan szimbólumrendszerként fogalmazta meg, melynek segítségével az emberek jelentéssel ruházzák fel cselekedeteiket,* és ezzel a szimbolikus antropológia elôtt egyengette az utat. Az evolucionizmus modernizálója, Leslie White szerint pedig a szimbólumalkotó képesség különbözteti meg az embert az összes többi élôlénytôl, ez teszi lehetôvé a számára, hogy kultúrája legyen. Tehát a kultúra és a természet, a tanulás és az öröklés közötti kroeberi megkülönböztetés a szimbólumalkotás képességének tételezésével nyer értelmet. White a kultúra és személyiség iskola pszichologizmusát vehemensen kritizálva úgy vélekedett, hogy a kultúra nem az emberek fejében, hanem közöttük, testükön kívül, az extraszomatikus mezôben létezik (White 1989 [1959]: 220, 228). Amikor Kroeber és Kluckhohn 1951-ben közreadta a kultúra fogalmának reményük szerint széles körben elfogadható definícióját, kitért a viselkedési minták szimbólumok segítségével történô elsajátítására is. Fontos megemlíteni azt is, hogy Kroeber és Kluckhohn meghatározása hangsúlyozta a kultúra történetiségét és ezzel érveket adott az antropológia és a szociológia, illetve a kulturális sajátosságok és a társadalmi rétegzôdés vizsgálata közötti megkülönböztetéshez.*
  Az eddigiek alapján világos lehet, hogy az antropológia az Egyesült Allamokban gyakran kényszerült körvonalainak meghúzására és más, rokon érdeklôdésu tudományoktól való elhatárolására, tehát védekezô szerepbe.* Mint láthattuk, Kroeber és a boasi antropológia elsô generációja a biológiától, Radcliffe-Brown a tudománytalan történészi spekulációktól, White pedig a pszichologizáló törekvésektôl igyekezte elhatárolni az antropológiát. A Kroeber és Parsons közötti megállapodás az antropológia és szociológia közötti különbségtétellel beleilleszkedik ebbe a különös hagyományba.

2. Terep és kényelmes karosszék: az empíria és a módszer különbségei
  A kulturális antropológia háttérbe szorulása a társadalomtudományok családjában egy olyan fejlemény, amely magyarázata szorul. Ez különösen akkor nem magától értetôdô, ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Allamokban az antropológia intézményesülése voltaképpen elôbb indult meg, mint más rokon tudományoké, például a szociológiáé. Az antropológia identitásválsága ott kezdôdött, hogy elôbb voltak természettörténeti és bölcseleti kapcsolatai, mint társadalomtudományosak.*
  Az antropológia empirikus kutatási anyagát, a távoli népcsoportok életérôl szerzett beszámolókat és az egzotikus kultúrákból begyujtött tárgyi relikviákat a XIX. század közepén elsôsorban múzeumok és "karosszék-antropológusok"* dolgozták fel. A múzeumok hosszú évtizedekre intézményesítették azt az elképzelést, hogy az egzotikus népcsoportok természeti népek, a természet részei, szemben a városokban élô, civilizált múzeumlátogatókkal. Eképpen nemcsak a tárgyi kultúra elemeit állították ki a természettörténeti múzeumokban, hanem magukat a bennszülötteket is: felöltöztetett, kitömött bábuk élettelen "életképeinek" formájában. Az egzotikum azonban akkora látványosságot jelentett, hogy hús-vér bennszülötteket is bemutattak a legkülönfélébb kiállításokon; a budapesti állatkertben a pigmeusokat például "természeti" környezetükben, ketrecbe zárt afrikai állatok társaságában bocsátották közszemlére. Az antropológia múzeumi kapcsolatai a huszadik század elsô évtizedeiben is szorosak maradtak, aminek az volt a fô oka, hogy az antropológiai kutatás, melynek akkora már a terepmunka volt a megkülönböztetô jegye, intézményileg is egybefonódott a múzeumi gyujtéssel.
  A karosszék-antropológusok a számukra szolgáltatott empirikus adatokat a társadalom muködési törvényeinek feltárását célzó nagyszabású elméletek illusztrálására használták fel. A XIX. század második felének uralkodó társadalomelméleti irányzatát, a társadalmi-kulturális evolucionizmust többek között éppen ezek az antropológusok alakították ki. De szemben a brit McLennan, Spencer, Tylor, vagy éppen Frazer esetével, az Egyesült Allamokban - William Graham Sumner vagy Lewis Henry Morgan kivételével - nem születtek nagy hatású általános társadalomtudományi elméletek. Azt lehet tehát mondani, hogy a századforduló elôtt az amerikai antropológia elsôsorban múzeumokban, majd folklórkutató terepmunkák során és nem egyetemi könyvtárszobákban bontakozott ki.*
  A szociológia helyzete annyiban különbözik, hogy empirikus kutatásainak alapját nem tárgyak és szövegek, hanem számok, elsôsorban népszámlálási adatok képezték. A XIX. században különbözô demográfiai és statisztikai tanulmányok jelentették az amerikai szociológiát, mely így eleinte a nagy társadalomtudományi elméletek hatásától függetlenül, inkább különbözô társadalmi reformmozgalmakhoz kapcsolódóan fejlôdött. Szemben a brit helyzettel, ahol Oxford és Cambridge egyetemeinek elitista környezetében nem tudott kibontakozni kritikai társadalomtudomány, az amerikai szociológia sikerét a századfordulótól kezdve éppen az hozta meg, hogy kritikusan elemezte az amerikai társadalomfejlôdést. Az amerikai szociológia fokozatosan a kulturális antropológiával szemben is nagyobb befolyásra tett szert. Ebben a késôbb tárgyalandó sajátos intézményesülési dinamika mellett az is közrejátszott, hogy a saját társadalom muködési törvényeinek megismerése iránt nagyobb kíváncsiság mutatkozott, mint a múzeumi gyujtemények és a néprajzi-etnológiai monográfiák iránt.
  Az amerikai szociológia és az antropológia közötti elsôdleges különbséget tehát már kezdettôl fogva az jelentette, hogy míg az elôbbi a saját társadalom gyakorlatias, kritikai vizsgálatával, az utóbbi távoli, egzotikus kultúrák rögzítésével és rendszerezésével foglalkozott. Természetesen számos példát lehet felhozni arra, hogy a késôbbiekben az antropológiai és szociológiai elméletek, illetve empirikus kutatások miként fonódtak össze - a két diszciplína egymástól elkülönült eredeti intézményesülésekor mégis a kutatás helyszínének megválasztása volt a döntô szempont. A fogalmi különbségtétel viszonylag újabb keletu fejlemény, az antropológia és szociológia diszciplináris határainak elsô megvonásánál még nem volt jelen. A kultúra és a társadalom körébe tartozó jelenségek közötti megkülönböztetés tehát a már kialakult intézményes határok utólagos legitimálását jelentette és nem fordítva. Éppen ezért célszeru most áttekinteni az amerikai antropológia és szociológia intézményesülésének történetét.

1. Múzeumok és statisztikák
  Az antropológia és a szociológia tudományos intézményei három pillérre épültek. Az egyik ilyen pillér az általános evolucionista társadalomelmélet, mely egyszerre támaszkodott a biológiai egyedfejlôdés modelljére és az intellektuális képességek történelmi ívu fejlôdésének gondolatára. A másik két pillér pedig két, egymástól nagy mértékben különbözô empirikus kutatási terület: egyrészt az etnográfiai és etnológiai adatgyujtés és az ebbôl építkezô, a használati és kultikus tárgyakat rendszerezô múzeumi antropológia, másrészt pedig a népjóléti intézkedéseket és a szociális reformokat lehetôvé tevô demográfiai adatok és statisztikák szolgáltatása.
  Mielôtt az egyetemek a századfordulót megelôzô években az amerikai tudományos kutatás fellegváraivá váltak, a társadalomtudományok az egyetemek falain kívül intézményesültek. Ebben az antropológia járt elöl, mégpedig azért, mert az intézményépítés eleinte a szövetségi kormány igényeihez kapcsolódott és annak anyagi forrásaira támaszkodott. A washingtoni Smithson Intézet (Smithsonian Institution) 1855-ben jött létre magánalapítványi, de szövetségi törvénnyel is támogatott formában. Az intézet múzeumához kapcsolódóan John Wesley Powell ôrnagy 1879-ben alapította meg az Amerikai Etnológiai Hivatalt (Bureau of American Ethnology), mely az Indián Ügyek Hivatala (Bureau of Indian Affairs) munkáját folytatta. A század utolsó évtizedeiben az Etnológiai Hivatal számos alkalmazottja gyujtött néprajzi-etnológiai adatokat az euroamerikai kultúra terjedése és kapitalista expanzió által veszélyeztetett észak-amerikai indián közösségekben. A nagyszabású adatfelvételi és jelentéskészítési munkát egyszerre hajtotta a tudományos kiváncsiság és a rezervátumok alapításának surgôssége.
  A múzeumok létrehozása és kiépítése jelentette az antropológia intézményesülésének másik lényeges vonulatát. Az Egyesült Allamok Nemzeti Múzeumát (U.S. National Museum) a Smithson Intézet mellett hozták létre. A polgárháborút követô években a Harvard Egyetemhez csatoltan létesült a Peabody Múzeum és New Yorkban ekkor alakult az Amerikai Természettörténeti Múzeum (American Museum of Natural History) is. Az 1880-as években az amerikai antropológia meghatározó figurái, Otis T. Mason és Frederic W. Putnam múzeumi alkalmazottak voltak. Franz Boas pedig, a Columbia Egyetemen fenntartott katedrája mellett, tíz éven keresztül szervezte az Amerikai Természettörténeti Múzeum etnológiai kiállításait (vö. Jacknis 1985). A századforduló körül létesülô antropológia tanszékek (Columbia, Harvard, Pennsylvania, Berkeley) is mind rendelkeztek múzeumi kapcsolattal, ami az oktatás karakterének formálásában is nagy szerepet játszott.

2. Egyetemi tanszékek
  A hely szűke miatt itt csak az antropológia és a szociológia intézményesülésének történetében kiemelkedô szerepet játszó egyetemek (Columbia, Chicago, Harvard) tanszékeirôl lesz szó. A természettörténeti múzeumokhoz kötôdô tevékenysége miatt az antropológia intézményesülése megelôzte a szociológiáét. Olyannyira, hogy rendszeres szociológiai kutatás és oktatás csak az 1890-es évek elején, és egyetemi tanszéki keretek között jelent meg az Egyesült Allamokban. A századforduló körül azonban a szociológia oktatása sokkal gyorsabban terjedt el, mivel az ekkor jelentkezô egyetemalapítási lázba a kisebb eszközigényu szociológia gyorsabban be tudott kapcsolódni. Az antropológia múzeumi kapcsolata korábban elônyt jelentett, most azonban behozhatatlannak tunô hátrányt.
  Intézményes antropológiaoktatást érdekes módon elôször egy pszichológia tanszéken vezettek be 1889-ben, amikor Franz Boast kinevezték a Clark Egyetem docensévé. Az elsô amerikai antropológiai doktorandus képzés is itt indult meg. Boas 1896-ban került át a Columbia Egyetemre, ahol közel fél évszázadon keresztül szinte egymaga oktatta az amerikai kulturális antropológia késôbb leghíresebbé vált képviselôit, Alfred Kroebert, Edward Sapirt, Ruth Benedictet és Margaret Meadet. A new yorki Columbia Egyetemhez fuzôdik az amerikai folklórkutatás, a szociolingvisztika, illetve a kultúra és személyiség iskola megalapozása. Boas tanítványai az amerikai kulturális antropológia intézményi kiépítésében is tevékenyen részt vettek. A század elsô évtizedében például Kroeber a kaliforniai Berkeley (University of California at Berkeley), Frank Speck a philadelphiai University of Pennsylvania, Alexander Goldenweiser pedig a new yorki New School for Social Research azóta is jelentôs antropológia tanszékét hozta létre.
  Az Egyesült Allamokban elôször 1873-ban, a Yale Egyetemen, William Graham Sumner hírdetett meg szociológia néven kurzust, de az elsô doktori fokozatot adó amerikai szociológia tanszék csak 1893-ban alakult meg a Chicagoi Egyetemen (University of Chicago). A tanszék megszervezése még egy antropológusnak, Frederick Starrnak köszönhetô, de az elsô tanszékvezetô egy szociológus, Albion W. Small lett. Starr középszeru tudományos tevékenysége nagy szerepet játszott abban, hogy az antropológia oktatása a közös szociológia-antropológia tanszéken a század elsô évtizedeiben háttérbe szorult. Az a fejlemény mégis hozzájárult a mufajhatárok elmosódásához, hogy a chicagoi szociológusok között Small és különösen William I. Thomas különösen érdeklôdött az antropológia megközelítése és módszerei iránt. Ennek eredményeként a Chicagoi Iskola városszociológiai kutatásaiban központi szerepet játszott az a résztvevô megfigyeléses módszer, mely a jelenbôl visszatekintve sokkal inkább tunik antropológiainak, mint a boasi antropológia elsô generációjának folklórkutatásai.*
  Frederick Starr visszavonulása után, 1925-ben, Edward Sapir érkezése erôsítette meg a tanszék antropológiai felét. Sapir és a két évvel késôbb a tanszékhez csatlakozó Robert Redfield a múzeumi antropológia történeti rekonstrukciói helyett inkább az egy adott népcsoport jelenében létezô "társadalmi viselkedés mechanizmusait és lényeges mintáit" (Stocking 1979: 17) kívánta tanulmányozni. Tehát a korszellemnek megfelelôen a diakron megközelítést Chicagoban is felváltotta a szinkronvizsgálat. Amikor 1929-ben a kellô anyagi támogatás is összegyult, az egyre nagyobb hírnevet szerzô antropológiai szárny levált és különálló antropológia tanszék alakult. A szociológia Chicagoi Iskolájában ugyanakkor fokozatosan háttérbe szorult a városszociológia és a közösségkutatás, illetve elôtérbe került a szimbolikus interakcionizmus, melynek genealógiai vonala George Herbert Meadtól Herbert Blumeren keresztül Erving Goffmanig vezet. A chicagoi szociológiának ez a második és harmadik generációja újabb szemléleti és elméleti muníciót szolgáltatott az antropológusok számára, mely elsôsorban Clifford Geertz és Victor Turner szimbolikus antropológiájában érhetô tetten.*
  A harmincas évek chicagoi antropológia tanszékének irányultságát végül is az Edward Sapir helyére érkezô A.R. Radcliffe-Brown határozta meg. Radcliffe-Brown 1931-ben éppen Ausztráliából érkezett Chicagoba, világ körüli antropológiaszervezô körútjának Cambridge, Fokváros és Sydney után negyedik állomására, hogy rendet tegyen a boasi etnológiai és folklórkutatások fölhalmozott anyagai között. A boasi antropológia klasszikus négy ága mellé pedig felsorakoztatta az összehasonlító szociológiát,* melynek célja a világ különbözô pontjain funkcionáló társadalomszervezetek összehasonlító vizsgálata volt. Radcliffe-Brown szociologikus antropológiája tulajdonképpen a brit társadalomantropológia fellegvárává tette a chicagoi tanszéket, egészen Clifford Geertz és David Schneider 1960-as odaérkezéséig.
  A Columbia Egyetemen Franklin H. Giddings vezetésével már 1889 óta tanítottak szociológiát, noha a tanszék csak késôbb alakult meg. Giddings közel negyven éven keresztül uralta a Columbia szociológiai kutatásait, de a Chicagoi Iskolához képest nemigen tudott karakteres irányvonalat létrehozni. Boas antropológia tanszékének sikerei is hasonlóan háttérbe szorították; Giddings evolucionista szemléleti keretben fogant faluszociológiai kutatásai és statisztikai, kvantitatív jellegu vizsgálatai nem keltettek akkora érdeklôdést. A Chicagoi Iskolának igazi vetélytársa így Columbia helyett Harvard lett. A Harvard Egyetem szociológia tanszékét Pitirim Sorokin alapította 1931-ben. Maga mellé vette az akkor Heidelbergbôl frissen hazatért Talcott Parsonst, és kettejük európai iskolázottsága a szociológiai elméletet jelentôsen megerôsítette az Egyesült Allamokban. Sorokin és Parsons egyaránt úgy vélte, hogy a társadalom olyan rendszer, melynek belsô mükôdéstörvényeit fel lehet tárni. Sorokin azt hangsúlyozta, hogy a társadalom szociokulturális rendszer, mely a kulturálisan meghatározott értékek és jelentések relativitása miatt nem tanulmányozható természettudományos oksági módszerekkel. Parsons már elsô, 1937-es könyvében elmozdult a weberi cselekvéselmélettôl a durkheimi eredetu sturkturalista funkcionalizmus felé és egyre inkább az érdekelte, hogy a társadalom fejlôdése során hogyan jön létre dinamikus egyensúly, a társadalom alrendszereiben milyen mechanizmusok tartják fenn a konszenzust, a kohéziót és a rendet (Ritzer 1983: 43-44, 183-184).
  Sorokin és Parsons, mint két dudás egy csárdában, hasonló gondolkodásuk ellenére nem jöttek ki jól egymással. Ez volt az egyik oka annak, hogy Parsons Clyde Kluckhohnnal és Gordon Allporttal közösen létrehozta a Társadalmi Kapcsolatok Tanszékét.* Ez a harvardi interdiszciplináris muhely mintát adott az különbözô társadalomtudományi ágak (antropológia, pszichológia, szociológia) közötti együttmuködésre. A tanszék Parsonson és Kluckhohnon kívül olyan szociológusokat és antropológusokat foglalkoztatott, mint Frank Sutton, Edward Shils, Elton Mayo, George Homans, David Schneider, Benjamin Paul vagy Evon Z. Vogt, és olyan késôbb híressé vált diákjai voltak, mint Clifford Geertz, Robert Bellah vagy Neil Smelser (lásd pl. Geertz 1994 [1991]: 370-371). A Harvard Egyetemen tehát két helyen képeztek antropológusokat, a Peabody Múzeum mellett, illetve Parsons és Kluckhohn tanszékén, így Harvard volt az a hely, ahol egyértelmuen megmutatkozott a múzeumi antropológia "korszerutlensége".
  Amikor David Schneider és Clifford Geertz 1960-ban Chicagoba érkeztek, a Frederick Eggan vezette tanszék a brit társadalomantropológia és az összehasonlító szociológia fellegvára volt. A brit antropológia hatása nem szunt meg a chicagoi tanszéken, csak a radcliffe-browni merev, pszichológia- és kultúraellenes hagyományt váltották fel egy inkább kultúraközpontú antropológiával. Schneider és Geertz a parsonsi rendszerezés szerint szervezte át az antropológia oktatást, és Systems néven a társadalmi, kulturális és pszichológiai rendszerekrôl egyaránt tartottak bevezetô kurzusokat. Többek között ennek a programnak köszönhetô, hogy a kulturális antropológia más társadalomtudományok, illetve különbözô filozófiai hagyományok (német történetfilozófia, nyelvfilozófia, stb.) felé is nyitott, és ezáltal az antropológiát is nyitottabbá tette más diszciplínák képviselôi számára. Az új chicagoi iskolának az igazi karakterét azonban a szimbolikus antropológia hozta meg, mely a brit Victor Turner 1968-as Chicagoba érkezésével csak megerôsödött (vö. Geertz 1994 [1991]: 378-382).
  Azokon az egyetemeken, ahol az anyagi források hiánya nem engedte meg, hogy az antropológia és a szociológia külön tanszéki keretben muködjön, gyakorta alapítottak közös tanszéket. A hatvanas évek gazdasági fellendülése azonban lehetôvé tette, hogy a két diszciplína egyre több egyetemen intézményesen is elváljon egymástól. Indokot pedig mindig lehetett hozni, és ez továbbra is inkább az volt, hogy az antropológusok távoli és egzotikus vidékeken, a szociológusok pedig saját országukban végzik kutatásaikat. A Kroeber és Parsons által aláírt megállapodás és a parsonsi rendszerezés a hatvanas évektôl szintén egyre nagyobb befolyásra tett szert, ami részben a boasi antropológia reneszánszának is köszönhetô. A társadalmi rétegzôdés szociologikus, kvantitatív elemzése és a társadalmi fejlôdés absztrakt törvényszeruségeinek feltárására tett kísérletek egyre inkább szembeálltak a boasi hagyomány holisztikus és relativista kultúrakutatásával.

3. Tudós társaságok, szakmai egyesületek és szakfolyóiratok
  Végül ejtenünk kell pár szót az intézményesülés hétköznapi, adminisztratív oldaláról is, hiszen a szaktudományos társaságok tevékenysége és a szakfolyóiratok szerkesztési gyakorlata jelentôsen meghatározta, hogy milyen antropológiai és szociológiai iskola erôsödhetett meg, esetleg más irányzatok rovására. A tudós társaságok és a szakfolyóiratok alapítása is híven tükrözi a társadalomtudományok közötti, illetve a diszciplínákon belüli fragmentálódás immár évszázados történetét.
  Az Amerikai Társadalomtudományi Társaság (American Social Science Association) az 1870-es évektôl kezdôdôen elsôsorban népjóléti kérdésekkel foglalkozó, társadalmi reformokat szorgalmazó kutatókból állt. Az elsô, országos szinten muködô és a mai értelemben vett szociológiával foglalkozó szakmai társaságot Albion Small szervezte meg 1905-ben, és az Amerikai Szociológiai Társaság (American Sociological Association) azóta is az amerikai szociológusok legfontosabb fóruma.* Az antropológiának ugyanakkor nemcsak tanszékei, hanem szaktudományos társaságai is elôször múzeumokhoz kötôdtek. Szemben Nagy-Britanniával, ahol orvosok és jogászok gentlemen klubok mintájára alapították meg az elsô mukedvelô antropológiai és etnológiai társaságokat, az 1888-ban létrehozott Washingtoni Antropológiai Társaság (Anthropological Society of Washington) az Amerikai Etnológiai Hivatal múzeumi gyujtésének professzionistáit tömörítette. Tíz évvel késôbb, 1898-ban Amerikai Antropológiai Társaság (American Anthropological Association, AAA) néven újjáalakult a szervezet. Ebben már Franz Boas is aktív szerepet játszott: elérte, hogy az antropológia általa intézményesített négy ága egyaránt képviseltetve legyen.
  Szintén 1898-tól kezdôdôen az AAA adta ki a negyedévenként megjelenô American Anthropologist (Amerikai Antropológus) címu folyóiratot, mely azóta is az amerikai antropológia legátfogóbb publikációs fóruma. Az elsô amerikai országos szociológiai folyóirat, az American Journal of Sociology (Amerikai Szociológiai Folyóirat) 1894-ben jelent meg elôször, ismét csak Albion Small szervezô munkája eredményeként.* Mivel kezdettôl fogva Chicagoban adják ki, a lap az elsô évtizedekben nagyban hozzájárult a Chicago Iskola tekintélyének növeléséhez. Mivel a chicagoiak megalakulásától fogva a szociológiai társaságot is uralták, a hegemónia teljessé vált. Mindössze 1935-ben sikerült elérni azt, hogy az Amerikai Szociológiai Társaság American Sociological Review (Amerikai Szociológiai Szemle) néven saját periodikát indítson, és hogy ezt a lapot ne a chicagoi szociológusok dominálják. Az antropológia Kroeber által szorgalmazott nemzetköziesedése azt eredményezte, hogy a Wenner-Gren Alapítvány támogatásával 1960-tól egy tekintélyes nemzetközi antropológiai folyóiratot is kiadnak, Current Anthropology (Kortárs Antropológia) névvel.
  Az említetteken kívül még természetesen számos más, regionális érdekeltségu vagy specializált érdeklôdésu szociológiai és antropológiai periodikát is kiadnak. Ezeknek száma különösen a hetvenes évektôl szaporodott meg. Az újonnan megjelent antropológiai folyóiratok közül több (pl. American Ethnologist, Cultural Anthropology) az AAA különbözô szakosodott szekcióinak orgánuma. A regionális antropológiai lapok közül említést érdemel a közel ötven éve megjelenô Journal of Anthropological Research (Az Antropológiai Kutatás Folyóirata). A szociológia területén inkább az figyelhetô meg, hogy a fôáramba tartozó említett két lap sokak szerint túlzott kvantitatív karaktere miatt az elmúlt két évtizedben vagy általános társadalomtudományi jellegu (pl. Sociological Theory, Theory and Society) vagy pedig kritikai beállítottságú (pl. Journal of Black Studies, Gender and Society) folyóiratok jöttek létre.
  A szaktudományos társaságok és a szakfolyóiratok tehát már kezdettôl fogva markáns határvonalat húztak az antropológia és a szociológia közé. Ez a fajta intézményi megkülönböztetés közel nyolcvan éven keresztül fenn is maradt. Azonban az empirikus vizsgálati területeknek és az elméletalkotásnak az utóbbi évtizedekben bekövetkezett fragmentálódása miatt a társadalom- és kultúrakutatásnak olyan spektruma jött létre, melynek bizonyos pontjain az antropológia és a szociológia ismét összefonódott. Ilyen például a társadalomtörténet-írás, az etnikumok és diaszporák kutatása vagy a globalizáció folyamatának vizsgálata. A különbözô nemzeti vagy regionális társadalmak egyre intenzívebb kapcsolata és a kultúrák egyre jobban felgyorsuló változása terméketlenné és értelmetlenné teszi a saját társadalom és az idegen kultúra közötti hagyományos éles különbségtételt. A kilencvenes évek elején úgy tunik, hogy a Cultural Studies, a kritikai kultúrakutatás képes a társadalmi-kulturális valóságnak erre a kihívására válaszolni. Ezért az utolsó részben kísérletet teszek a kritikai kultúrakutatás amerikai fogadtatásának vázlatos áttekintésére is.

1. A város antropológiai és szociológiai kutatása
  Az immár több, mint száz éves chicagoi szociológia tanszéken a legnagyobb figyelem már kezdettôl fogva az iparosodás és városodás által keltett szociális problémák felé fordult. A gyorsan fejlôdô Chicago városa kiváló terepnek bizonyult az olyan politikailag elkötelezett szociológusok számára, akik kutatómunkájukat jóléti intézkedések és társadalmi reformok szaktudományos megalapozásának tartották. Chicago szociológusai közül többen aktívan részt vettek a város közéletében és különbözô szociális programjainak kidolgozásában is (Bulmer 1985: 64, 70).
  Albion Small mellett William I. Thomas volt a chicagoi szociológia elsô két évtizedének meghatározó alakja. Nagyrészt Thomasnak köszönhetô annak az elméleti és módszertani háttérnek a kidolgozása, mely megalapozta a Chicagoi Iskola empirikus közösségkutatásait. Thomasnak érdeme volt az is, hogy 1913-ban meghívta a tanszékre azt a Robert Parkot, aki a következô két évtizedben a chicagoi városkutatás motorja lett. Park ötven évesen került szociológusi pályára, azonban intellektuális fejlôdésében és a Chicagoi Iskola karakterének kialakításában életútjának korábbi szakaszai is meghatározóak voltak. Egyetemi tanulmányai után tíz évig szociográfiai jellegu riportokat írt különbözô újságoknak, és tulajdonképpen már ekkor azt a résztvevô megfigyeléses városi etnológiát muvelte, mely késôbb a chicagoi szociológiát fémjelezte. A századforduló körül Berlinbe utazott, ahol Simmel társadalmi interakciókkal foglalkozó szociológia elôadásait hallgatta. Hazatérése után csatlakozott a fekete polgárjogi mozgalomhoz és Booker T. Washington titkára lett. Innét került azután Small és Thomas tanszékére (Ritzer 1983: 37-39).
  Thomas távozása után 1918-tól Park és Ernest Burgess szervezték a chicagoi városszociológiai kutatásokat. Az empirikus adatgyujtés alapvetô módszerének az antropológusok által ekkor elterjesztett résztvevô megfigyelést választották, egyúttal elvetették a statisztikát, mivel azt alkalmatlannak tartották a városi lét elevenségének visszaadására. Park és Burgess úgy gondolták, hogy a városi társadalom sajátos, gyakran anómiás jelenségeinek létrejöttében a városi környezet és a tér strukturális tagoltsága döntô szerepet játszik, ezért etnográfiai jellegu adataikat a humán ökológia elméleti keretébe ágyazva dolgozták fel. A város térszerkezeti differenciálódása (városközpontra, ipari negyedekre, munkáslakótelepekre és kertvárosi övezetre), illetve a különbözô városi életmódok mozaikszeru elrendezôdése szerintük a városi élet funkcióinak elkülönülését tükrözi. A térszerkezeti és társadalomszerkezeti tagolódás kapcsolatának vizsgálata szemléletében már megelôlegezi azt a strukturalista funkcionalizmust, mely a brit antropológus, Radcliffe-Brown összehasonlító szociológiai programjának elméleti alapja (Park, Burgess és Mckenzie 1925).
  Park és Burgess nemcsak a kutatásokban, hanem a szociológiai oktatásban is vezetô szerepet játszottak. 1921-ben kiadott tankönyvük (An Introduction to the Science of Sociology, Bevezetés a szociológia tudományába) több évtizeden keresztül formálta a szociológus hallgatók érdeklôdését. Park és Burgess chicagoi tanítványai pedig olyan monográfiákat írtak, melyek jól körülhatárolható városi közösségekben végzett etnográfiai terepmunkára épültek és mintát adtak a modern, városi életmód szubkultúráit tanulmányozó késôbbi antropológiai kutatásoknak.* Robert Redfield is Park és Burgess szociológia programjának hallgatója volt, mielôtt a függetlenné váló chicagoi antropológia tanszék egyik meghatározó figurája lett. Redfield mexikói származású etnikai közösségek életét tanulmányozta Chicagoban, amikor az kezdte foglalkoztatni, hogy milyen társadalmi és kulturális közegbôl érkeztek ezek a bevándoroltak. Elutazott a mexikói Tepoztlánba és feltérképezte az ottani falusi társadalmat. A kutatás nyomán írt monográfiája sok szempontból emlékeztet a Thomas és Znaniecki által a lengyel bevándoroltakról írott összehasonlító szociológiai tanulmányra (Redfield 1930, Thomas és Znaniecki 1918).
  Redfield úgy vélekedett, hogy a falusi paraszttársadalmakat és a törzsi kultúrákat hasonló antropológiai módszerekkel érdemes kutatni, mivel a paraszti és a primitív kultúrák számos vonásukban egyformán állíthatók szembe a modern városi kultúrával. A vidéki (folk, népi) és a városi (urbánus) életmód közötti megkülönböztetés, illetve a paraszti vagy helyi közösségben továbbélô kis hagyomány és a nemzeti vagy intellektualizált nagy hagyomány szembeállítása a kis közösségek életét természetesnek és egyszerunek, kultúráját homogénnek és integráltnak tételezi. Noha ebben tagadhatatlanul van egy adag romantikus idealizmus, a Redfield által kidolgozott fogalmi különbségtételek mindazonáltal hosszú idôre meghatározták az antropológiai és szociológiai városkutatások szemléleti és elméleti hátterét.

2. Összehasonlító szociológia és etnológiai adatgyüjtés
  Robert Redfield csak egyike volt azoknak a chicagoi antropológusoknak, akik a harmincas évektôl kezdôdôen gyakorta átmerészkedtek a szociológia empirikus vadászterületére, a kortárs amerikai társadalom kutatásának terepére. William Lloyd Warner és Frederick Eggan egyaránt A.R. Radcliffe-Brown követôi voltak és 1935-ben a chicagoi tanszékre is követték mesterüket. Radcliffe-Brown programja igen egyszeruen megfogalmazható: huvös következetességgel természettudományt akart csinálni az amerikai kulturális antropológiából. Ennek megfelelôen elvetette a boasi antropológia minden hagyományát: a történeti rekonstrukciók és a mentális folyamatok iránti humanisztikus érdeklôdést, valamint a kultúra fogalmát. Kutatási területnek egyfajta comte-i társadalmi fizikát képzelt el, a társadalom szerkezeti felépítése, az egyes társadalmi intézmények funkcionális kölcsönfüggése és a társadalmi rétegzôdés morfológiája érdekelte.
  A társadalom különbözô szervezôdéseinek összehasonlító vizsgálata volt az a terület, ahol Warner és Eggan bekapcsolódott a radcliffe-browni vállakozásba. Warner Alfred Kroeber antropológia tanszékén, Berkeleyben szerzett diplomát, és akkor került Radcliffe-Brown hatása alá, amikor a brit antropológus kutatási területén, Ausztráliában, pontosabban a Murngin bennszülöttek között végzett terepmunkát.* 1930-ban tért vissza az Egyesült Allamokba és a Harvard Egyetem Üzleti Fôiskolájának (Harvard Business School) megbízásából a Massachusetts állambeli Newburyport, a Mississippi állambeli Natchez városában és irországban végzett közösségkutató terepmunkát. Warner azzal a strukturalista funkcionalista elméleti barkácskészlettel fogott munkához, mely szerint a családi élet, a politikai rendszer és a társadalmi rétegzôdés olyan intézményekre tagolódik, melyek kölcsönös függésben tartják fenn az adott társadalmi rendszer dinamikus egyensúlyát. Warner eredetileg úgy vélte, hogy a modern városi közösségekben végzett esettanulmányai Radcliffe-Brown összehasonlító szociológiájának példatárát gyarapíthatják (vö. Stocking 1979: 25).
  Warner azonban túllépett mentorának társadalmi fizikáján, és nemcsak a társadalmi rétegzôdés feltérképezését, hanem például a kulturális értékek és az etnikai viszonyok tanulmányozását is fontosnak tartotta. A Newburyportban végzett vizsgálatait azután is folytatta, hogy csatlakozott a chicagoi antropológia és szociológia tanszékekhez. A kutatás eredményeit a Yankee City Series (Yankee City sorozat) öt kötetében foglalta össze. Ezek leggyakrabban hivatkozott eredménye az amerikai társadalomra jellemzô hat jövedelmi osztály (alsó alsótól a felsô felsôig) megkülönböztetése, melyeket a vizsgált városi közösségben élôk által megfogalmazott életstílus- és presztízskülönbségek alapján határoztak meg. A kutatás egyik legellentmondássabb megállapítása pedig az, hogy a társadalmi osztályok kategóriája nem alkalmazható a fehérek és a feketék közötti különbségek leírására, mert például a két csoport közötti házasságot mindkét fél ellenzi. A negyvenes évek amerikai társadalmát ezért kasztrendszernek lehet nevezni.*
  A fáradhatatlan Warner idôvel egyre kevésbé tudott részt venni a chicagoi antropológia tanszék munkájában, mert dinamikus kutatói és kutatásszervezôi tevékenysége újabb és újabb bizottságok és projektek létrehozását eredményezte. Fred Eggan azonban a második világháború után is a radcliffe-browni társadalomantropológiai hagyomány fô szószólója maradt. Az összehasonlító szociológia programjához kapcsolódóan Eggan is különbözô társadalomtípusokat igyekezett körülhatárolni. Ehhez a munkához elôször az általa szerkesztett The Social Organization of North American Tribes (Az észak-amerikai törzsek társadalomszervezete) címu kötettel,* majd a Fülöp-szigeteki Tanulmányok Programmal járult hozzá. Eggan 1952-ben indult vállalkozása csak az elsô volt a délkelet-ázsiai programok sorában; az ezt követô évtizedekben az indiai civilizációk társadalomantropológiai kutatása lett a chicagoi tanszék specialitása. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mind Redfield, mind pedig Eggan egyre nagyobb figyelmet fordított a történeti megközelítések alkalmazására és a "nagy hagyományok" kutatására, ezzel az eredeti radcliffe-browni vonal a brit antropológia amerikai fellegvárában is egyre inkább módosult.
  Redfield 1958-ban bekövetkezett halála és Warner távozása után Eggan nem éppen ortodox módon olyan antropológusok szerzôdtetését javasolta, akik azután a hatvanas években a Kroeber-Parsons megállapodás szellemével összhangban radikálisan megváltoztatták a chicagoi tanszék irányvonalát. Geertz, Schneider és Turner munkássága és a szimbolikus antropológia felemelkedése azonban már egy másik történet.

3. Szimbolikus interakcionizmus és a mindennapi élet kutatása
  A szimbolikus interakcionizmus a strukturalista funkcionalizmus mellett több évtizeden keresztül az amerikai szociológiai elmélet meghatározó irányzata volt. Azonban szemben az utóbbi makroszociológiai jellegu, a társadalmi rendszerek és társadalmi intézményeik muködését kutató objektivista megközelítésével, az elôbbi a társadalmi interakciók mikroszintu, interszubjektív elemzésével foglalkozott. A cselekvô nézôpontjának kitüntetett szerepe és a mindennapi életben kialakuló interakciós minták feltérképezése iránti érdeklôdése miatt a szimbolikus interakcionizmust a szimbolikus antropológia elôzményének tekinthetjük.
  A szimbolikus interakcionizmus irányzatának kialakulása is a Chicagoi Egyetemhez kapcsolódik. A század elsô évtizedében William I. Thomas és George Herbert Mead elgondolásai alapozták meg a Chicagoi Iskola elméleti karakterét, melyet Georg Simmel mikroszociológiájának hatása formált tovább. Thomas Florian Znanieckivel közösen írt monográfiájában (The Polish Peasant in Europe and America, A lengyel paraszt Európában és Amerikában) a lengyel bevándorlók hagyományos társadalmának felbomlásával foglalkozott (Thomas és Znaniecki 1918). Thomas ebben a könyvében és más kutatásaiban számos olyan módszert alkalmazott, melyet késôbb antropológiai jellegunek tartottak: a különbözô írásos források áttekintése mellett támaszkodott önéletrajzi beszámolókra és a résztvevô megfigyelés módszerét is szorgalmazta. Thomas úgy gondolta, hogy egy adott élethelyzetet a cselekvô szemszögébôl kell tanulmányozni, mert "ha az emberek egy helyzetet valóságosnak definiálnak, akkor annak következményei is valóságosak lesznek" (Thomas és Thomas 1928: 572). Ez a megfogalmazás pedig már megelôlegezi azt az interpretív antropológiai irányzatot, mely a bennszülött nézôpontjának ad prioritást.
  George Herbert Mead a Chicagoi Egyetem filozófia tanszékén tanított, John Dewey mellett, de szociológus hallgatói révén a szimbolikus interakcionizmus irányzatának is szállított intellektuális muníciót.* A pragmatista filozófushoz hasonlóan Meadet is a gondolkodás folyamatának tanulmányozása érdekelte és kitüntetett figyelmet fordított a cselekvôknek arra a képességére, hogy a körülöttük lévô társadalmi valóságot értelmezzék. Az emberi viselkedést Mead szerint az különbözteti meg az állatokétól, hogy az inger és a válasz közé gondolkodási, mérlegelési folyamat ékelôdik: az ember szimbólumok és a hozzájuk társított jelentések alapján tájékozódik. Az emberi cselekedetek kontextustól függôen többféleképpen értelmezhetôk és a jelentések, a lehetséges értelmezések a társadalmi interakciók során választódnak ki. Mead szerint az emberi szubjektum, az "Én" sem a priori létezô, az a társadalmi interakciók során, a "Másikkal" szembesülve ismer önmagára. Mead elgondolásai a makroszociológiai objektivizmus és a pszichológiai szubjektivizmus között nyitottak utat, mely egyenesen vezet a geertzi interpretív antropológiáig és a bourdieui reflexív szociológiáig.
  Georg Simmel hatását Albion Small és Robert Park közvetítette a chicagoi szociológia tanszékre. Simmel mikroszociológiájában központi szerepet játszott a különbözô interakciós formák elkülönítése és az interakcióban részt vevôk tipologizálása. Az így meghatározott fogalmi készletnek a segítségével lehet tanulmányozni azután az egyes interakciós helyzeteket. Simmelnek az idegenrôl, a divatról, a városról, a prostituáltról írott szellemes esszéi példát adtak a chicagoi városszociológiai kutatások témaválasztásához is: a geng vagy a hobo tulajdonképpen a városi társadalmi interakcióban részt vevôk típusai. Simmeltôl ered az a meghatározás is, hogy a társadalom az interakciók által összekötött emberek csoportja (Ritzer 1983: 169. Vö. Blumer 1969 [1962]: 84-85).
  A század harmincas éveitôl a chicagoi szociológiát Herbert Blumer és Erving Goffman szimbolikus interakcionizmusa fémjelezte. Érdekes, hogy az antropológia tanszék leválása után a kulturalista pozíciót inkább a szociológia tanszék vitte tovább. Blumer a strukturalista funkcionalizmus képviselôinek azt rótta fel, hogy makroszociológiai megközelítésük a társadalmi determinizmusnak szó nélkül engedelmeskedô "agyatlan robotokat" farag a cselekvô emberekbôl. Ugyanakkor Simmelhez hasonlóan elismerte, hogy az emberek cselekedeteit eleve adott jelentésstruktúrák, kulturális rendszerek keretezik és befolyásolják. Az az elgondolás, hogy a társadalom struktúrái cselekvési keretek, Erving Goffmannál kap nagyobb hangsúlyt.*
  Erving Goffman a társadalmi interakciók leírására gyakran alkalmazta a színpad és a játék metaforáit. Dramaturgiai megközelítésében az egyén folyamatosan a társadalmi státuszával kapcsolatos szerepeket játszik, ugyanakkor ennek tudatában is van: a társadalmilag rákényszerített szerepektôl bizonyos szereptávolítási technikákkal el is határolhatja magát. Azt is lehetne mondani, hogy a szerepjátszás szimbólumokkal folytatott alkudozás. A színjátszás metaforája tovább bontható: a társadalmi interakciókban az egyén magára ölt különbözô jelmezeket, felvesz bizonyos elvárt viselkedésmódokat és a szükséges díszletek kontextusábana színpad elôterében (front stage) játssza el szerepét. Természetesen az egyén nem mindig kényszerül színjátszásra, de énképe kialakításához mindig szüksége van a társadalom nézôközönségére.*
  A társadalmi élet mikrostruktúráinak vizsgálata a szimbolikus interakcionista szociológia ideális terepe. Mivel az antropológusok is hagyományosan kis, jól körülhatárolható közösségekben végzik kutatásaikat, kézenfekvônek látszana, hogy az antropológusok támaszkodnak a szimbolikus interacionizmus elméleti megállapításaira. Azonban az a meglepô helyzet, hogy a szimbolikus antropológusok nem hivatkoznak sem Meadre, sem Simmelre, sem Blumerre, egyedül Goffman vonzóan szellemes szociálpszichológiája keltette fel Clifford Geertz, David Schneider vagy Victor Turner érdeklôdését. A szimbolikus antropológusok gyakran alkalmazzák a színpadi játék metaforahalmazát, hiszen a kultúrát az értelmet, jelentést hordozó cselekvés díszletének vagy kontextusának tekintik (vö. Geertz 1988 [1973], 1994 [1980]: 273-275; Turner 1967, 1969, 1974). Magyarázatul ismét az intézményi kapcsolatok dinamikája vagy éppen tehetetlenségi nyomatéka szolgálhat: Geertz is, Schneider is a parsonsi iskolát járták ki, ahol Simmelt agyonhallgatták, viszont annál több szó esett Weber vagy Durkheim szociológiájáról.
  A Chicagoi Egyetem egészen a hatvanas évekig abban a különleges helyzetben volt, hogy szociológiai és antropológiai kutatásai vagy az elméletalkotás, vagy az empírikus vizsgálódás síkján gyakorta összefonódtak. Miután Blumer is, Goffman is Berkeleybe távoztak a szociológia tanszékrôl, a chicagoi szociológia érdeklôdése fokozatosan a racionális választások elmélete felé fordult és azóta egyre inkább a közgazdaságtani és a politikatudományi tanszékkel muködik együtt. Az antropológia tanszék ugyanakkor a hatvanas évektôl kezdôdôen a kulturalista megközelítés fellegvára lett, és Geertz, Schneider, valamint Turner távozta után Marshall Sahlins lett a kulturális determinizmus legvehemensebb harcosa és a racionális választások elméletének legkövetkezetesebb kritikusa.*

4. Kritikai kultúrakutatás
  A Cultural Studies, a kritikai kultúrakutatás az itt tárgyalt határesetek közül az egyetlen, melynek nincs még jelentôs chicagoi iskolája.* Ha meg is alakul, arra inkább az antropológia tanszéken belül mutatkozik esély. Ezt ismét csak az intézményesedési dinamika miatt releváns itt megemlíteni. A kritikai kultúrakutatás eredetileg a brit szociológiai és szociálantropológiai hagyomány marxista hangolású és kultúrtörténeti érdeklôdésu kritikájaként jött létre. Azonban ahogyan a Cultural Studies egyre nagyobb befolyást szerzett Nagy-Britanniában és az Egyesült Allamokban, egyre inkább a késô kapitalizmus kortárs társdalmainak kritikájaként jelentkezett. Ennek a megközelítésnek az átvételére az amerikai társadalomtudományi diszciplínák közül pedig csak az antropológia látszik fogékonynak.
  A kritikai kultúrakutatás elôször a Birminghami Egyetemen intézményesült a Kortárs Kultúrakutatási Központ (Centre for Contemporary Cultural Studies, CCCS) keretein belül. A Cultural Studies képviselôi kezdettôl fogva kritikus érzékenységgel elemezték a társadalmi egyenlôtlenségek újratermelôdési mechanizmusait.* Felhívták a figyelmet arra, hogy a mindennapi élet kulturális megnyilvánulásait surun átszövi az esztétikum politikája, melyet az államilag szervezett vagy transznacionális kultúripar hegemóniája diktál. A kultúripar által gyártott különbözô szimbolikus reprezentációkat és nyelvi kódokat azonban többféleképpen lehet dekódolni és értelmezni. Egy jelnek tehát a kulturális kontextustól függôen többféle konnotációja lehetséges, melyek között a választás mindig politikai töltetu.
  A kritikai kultúrakutatást ennek megfelelôen elsôsorban az foglalkoztatja, hogy az alárendelt, tehát gyenge hatalmi pozíciókkal rendelekzô társadalmi csoportok és szubkultúrák hogyan alakítják ki az eléjük kerülô kulturális jelenségek autonóm olvasatát. A különbözô kulturális termékekhez ugyanis mindig új jelentéseket lehet társítani: egyfajta Kulturkampf keretében felhasználhatók a csoportidentitás létrehozására és a domináns értelmezésekkel szembeni ellenállásra.* A kultúrális valóság konstruáltságának és rekonstruálhatóságának tétele, illetve a kulturális kreativitás témája pedig már egy olyan kutatási területet nyit meg, mely az amerikai kulturális antropológiát a kritikai kultúrakutatáshoz kapcsolja.
  Az amerikai kulturális antropológiának minden korszakában voltak olyan képviselôi, akik saját társadalmukkal kapcsolatban nem mulasztottak el néhány kritikai megjegyzést ejteni. Azt lehet mondani, hogy az antropológia eredendô "kettôs látása", összehasonlító perspektívája erre mindig is módot adott: ami a tanulmányozott egzotikus kultúra életében jobbnak, igazságosabbnak, természetesebbnek tunt, azt az amerikai társadalom hiányosságaként és így hibájaként is lehetett értelmezni. A hetvenes évektôl kezdôdôen ugyanakkor egyre jobban elszaporodtak azok az antropológiai tanulmányok, melyek már explicit módon a saját társadalom kutatását és kritikai elemzését tuzték ki célul. Az amerikai társadalom radikális politikai diskurzusainak köszönhetôen a figyelem az etnikai és nemi megkülönböztetés, valamint az osztálykülönbségek újratermelôdési folyamatai felé fordult. A kritikai kultúrakutatás amerikai változata így magába szippantotta a derridai dekonstrukcionizmus francia hagyományát is: célja azoknak a hegemón szerephez jutott diskurzusoknak a kritikája lett, melyek bizonyos társadalmi csoportokat és szubkultúrákat (nôk, melegek, színesbôruek, bevándoroltak) tartósan hátrányos helyzetbe hoztak. Az amerikai kritikai kultúrakutatás politikai elkötelezettsége pedig abban nyilvánul meg, hogy támogatja e társadalmi csoportok kulturális öndefiníciójának, tehát a kulturális elkülönbözésnek a gyakorlatát.*
  A kulturális antropológia és a kritikai kultúrakutatás másik találkozási pontja a késô kapitalizmus politikai gazdaságtana, mely a posztkolonialista és posztszocialista világrendszer muködési mechanizmusait tanulmányozza. A posztmodernitás világát az áruk, szolgáltatások, információk, és emberek egyre jobban felgyorsuló áramlása jellemzi, mely a különbözô kultúráknak korábban soha nem látott keveredését hozza létre. A termelésnek és a fogyasztásnak a modernitás korára jellemzô mintáit olyan rugalmas technológiák váltják fel, melyek képesek az egyre gyorsabban váltakozó divatirányzatok kihívására válaszolni. Létrejönnek olyan transznacionális intézményi kultúrák, melyek többé nem köthetôk konkrét, rögzített területhez: a multinacionális vállalatok, vallásos mozgalmak, nemzetközi pénzügyi szervezetek, terrorista csoportok, számítógépes hálózatok kultúrái. Ezek a folyamatok gyorsan leértékelik a társadalom statikus és statisztikai leírására építô szociológiai elméleteket, de történelmi kuriózummá teszik azokat az antropológiai monográfiákat is, melyek zárt és változatlan kultúrák reprezentációit kínálták.*

  A tények sohasem beszélnek magukért. Ezért végül azt is szükségesnek tartom kifejteni, hogy mi volt a célom ezzel az írással. Az amerikai antropológia és a szociológia történetének és a diszciplináris határokat keresztezô különbözô irányzatoknak a áttekintésével azt szándékoztam bemutatni, hogy a társadalomtudományi ágazatok hosszú intézményesülési folyamata során a történeti véletlenek, az intézmények tehetetlenségi nyomatéka és a karizmatikus egyéniségek rendszerezô, kategorizáló törekvései egyaránt szerepet játszottak. Az Alfred Kroeber és Talcott Parsons által aláírt megállapodás hatását nem szabad lebecsülnünk, de kétségtelen, hogy jelentôsége az adott történeti kontextus függvénye. Az antropológiának és szociológiának valóban voltak olyan periódusai, amikor a kultúra és a társadalmi rendszer fogalmi megkülönböztetése jól reprezentálta a diszciplináris különbséget, azonban a leginkább tartósnak bizonyuló, és a kutatási gyakorlatban makacsul fennmaradó különbségtétel az empirikus kutatás terepének megválasztásához kapcsolódott.
  A tanulmány ugyanakkor azt is bemutatta, hogy az intézményes határokat a lehetô legkülönfélébb határszakaszokon hágták át: fogalmi szinten sem a társadalmi rendszer vizsgálatát, sem a kultúra kutatását, illetve módszertani-elemzési síkon sem a résztvevô megfigyelés technikáját, sem pedig a reflexív kritikai megközelítést nem sikerült egyik diszciplínának sem kisajátítania. A történetnek az is a tanulsága, hogy a társadalomtudományi diszciplínák határainak hazai megvonásánál és benne az antropológia helyének meghatározásánál fontosabb az, hogy válaszoljunk a magyarországi társadalmi-kulturális valóság változásai által felvetett kihívásokra. Az pedig már csak a szerzô elfogult véleménye, hogy erre jelen pillanatban leginkább a kritikai antropológia és a kritikai kultúrakutatás képes.

Hivatkozott irodalom

Anderson, N. (1923): The Hobo: The Sociology of the Homeless Man. Chicago: University of Chicago Press.
Appadurai, Arjun (1991): "Global Ethnoscapes: Notes and Queries for a Transnational Anthropology." In Recapturing Anthropology: Working in the Present, Richard G. Fox ed. Chapter 10, 191-210. Santa Fe: School of American Research Press.
Appadurai, Arjun (1993): "Consumption, Duration, and History." In Stanford Literature Review, 10(1-2): 11-33.
Basch, Linda, Nina Glick Schiller és Cristina Szanton Blanc (1994): Nations Unbound: Transnational Projects, Postcolonial Predicaments, and Deterritorialized Nation-States. Langhorn, PA and Amsterdam: Gordon and Breach.
Blumer, Herbert (1969 [1962]): "Society as Symbolic Interaction." In Symbolic Interaction: Perspective and Method, 78-89. Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.
Bulmer, Martin (1985): "The Chicago School of Sociology: What Made It a 'School'?" In History of Sociology, 5(2): 61-77.
Butler, Judith (1990): Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity. London and New York: Routledge.
Chicago Cultural Studies Group (1992): "Critical Multiculturalism." In Critical Inquiry. 18(3): 530-555.
Drake, St.Clair és Horace R. Cayton (1945): Black Metropolis: A Study of Negro Life in a Northern City. New York: Harcourt, Brace and World.
Friedman, Jonathan (1988): "Cultural Logics of the Global System: A Sketch." In Theory, Culture and Society, 5(2-3): 447-460. London, Newbury Park, New Delhi: Sage.
Friedman, Jonathan (1990): "Being in the World: Globalization and Localization." In Theory, Culture, Society, 7(2-3): 311-328. London, Newbury Park, New Delhi: Sage.
Geertz, Clifford (1988 [1973]): "Suru leírás: út a kultúra értelmezô elméletéhez." In Misszionáriusok a csónakban. Szerk. Vári András, 13-61.
Geertz, Clifford (1994 [1971]): "A forradalom után: A nacionalizmus sorsa az új államokban." In Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások, Niedermüller Péter szerk., 104-125. Budapest: Századvég.
Geertz, Clifford (1994 [1980]): "Elmosódott mufajok: A társadalmi gondolkodás átalakulása." In Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások, Niedermüller Péter szerk., 268-285. Budapest: Századvég.
Geertz, Clifford (1994 [1991]): "Interjú Clifford Geertzcel." In Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások, Niedermüller Péter szerk., 369-393. Budapest: Századvég.
Gilroy, Paul (1987): There Ain't No Black in the Union Jack: Cultural Politics of Race and Nation. London: Hutchinson.
Goffman, Erving (1959): The Presentation of Self in Everyday Life. Garden City, NJ: Anchor.
Goffman, Erving (1961): Encounters: Two Studies in the Sociology of Interaction. Indianapolis: Bobbs Merrill.
Goffman, Erving (1974): Frame Analysis: An Essay on the Organization of Experience. New York: Harper.
Goffman, Erving (1981): A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest: Gondolat.
Hall, Stuart (1991): "The Local and the Global: Globalization and Ethnicity." In Culture, Globalization and the World-System, Anthony D. King ed. Chapter 1, 19-39. New York: MacMillan and Binghampton: SUNY.
Hall, Stuart és T. Jefferson szerk. (1976): Resistance Through Rituals: Youth Subcultures in Post-War Britain. London: Hutchinson.
Hannerz, Ulf (1987): "The World in Creolisation." In Africa, 57(4): 546-559.
Hannerz, Ulf (1990): "Cosmopolitans and Locals in World Culture." In Theory, Culture, Society, 7(2-3): 237-251. London, Newbury Park, New Delhi: Sage.
Hannerz, Ulf (1992): Cultural Complexity: Studies in the Social Organization of Meaning. New York: Columbia University Press.
Harvey, David (1989): The Condition of Postmodernity. Cambridge, MA and Oxford: Blackwell.
Hebdige, Dick (1979): Subculture: The Meaning of Style. London: Methuen.
Jacknis, Ira (1985): "Franz Boas and Exhibits: On the Limitations of the Museum Method of Anthropology." In Obejcts and Others: Essays on Museums and Material Culture, History of Anthropology, Vol.3. George W. Stocking ed., 75-111. Madison: University of Wisconsin Press.
Kroeber, Alfred L. (1915): "Eighteen Professions." In American Anthropologist, 17(2): 285.
Kroeber, Alfred L. (1917): "The Superorganic." In American Anthropologist, 19(2): 163-213.
Kroeber, Alfred L. (1923): Anthropology. New York: Harcourt.
Kroeber, Alfred L. (1948): Anthropology: Race, Language, Culture, Psychology, Prehistory. New York: Harcourt, Brace and World.
Kroeber, Alfred L. szerk. (1953): Anthropology Today. Berkeley: University of California Press.
Kroeber, Alfred L. és Clyde Kluckhohn (1951): Culture: A Critical Review of Concepts and Definitions. Papers of the Peabody Museum of American Archaeology and Ethnology, Harvard University, Vol.47, No.1. Cambridge, MA: The Peabody Museum.
Lynd, Robert S. és Helen M. Lynd (1929): Middletown: A Study in Contemporary American Culture. New York: Harcourt, Brace and World.
Lynd, Robert S. és Helen M. Lynd (1937): Middletown in Transition: A Study in Cultural Conflicts. New York: Harcourt, Brace and World.
Malinowski, Bronislaw (1922): Argonauts of the Western Pacific. London: Routledge and Kegan Paul.
Mead, George Herbert (1934): Mind, Self, Society: From the Standpoint of a Social Behaviorist. Chicago: University of Chicago Press.
Minh-ha, Trinh T. (1989): Woman, Native, Other: Writing Postcoloniality and Feminism. Bloomington, IN: Indiana University Press.
Park, Robert és Ernest W. Burgess (1921): An Introduction to the Science of Sociology. Chicago: University of Chicago Press.
Park, Robert, Ernest W. Burgess és Robert McKenzie (1925): The City. Chicago: University of Chicago Press.
Parsons, Talcott (1968 [1937]): The Structure of Social Action. New York: The Free Press.
Parsons, Talcott (1951): The Social System. Glencoe, IL: The Free Press.
Parsons, Talcott (1954): Essays in Sociological Theory. Glencoe, IL: The Free Press.
Parsons, Talcott és Edward Shils (1951): Toward a General Theory of Action. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Radcliffe-Brown, A.R. (1922): The Andaman Islanders. Cambridge: Cambridge Univeristy Press.
Redfield, Robert (1930): Tepoztlán, a Mexican Village: A Study of Folk Life. Chicago: University of Chicago Press.
Ritzer, George (1983): Sociological Theory. New York: Knopf.
Robertson, Roland (1990): "Maing the Global Condition: Globalization as the Central Concept." In Theory, Culture, Society, 7(2-3): 15-30. London, Newbury Park, New Delhi: Sage.
Rouse, Roger (1991): "Mexican Migration and the Social Space of Postmodernism." In Diaspora, 1(1): 8-23.
Sahlins, Marshall (1976): Culture and Practical Reason. Chicago: University of Chicago Press.
Spivak, Gayatri Chakravorty (1988): "Can the Subaltern Speak?" In Marxism and the Interpretation of Culture, Cary Nelson and Lawrence Grossberg eds., 271-313. Urbana and Chicago: University of Illinois Press.
Sorokin, Pitirim (1937): Social and Cultural Dynamics. New York.
Stocking, George (1979): Anthropology in Chicago. Chicago: The University of Chicago Library.
Thomas, William I. és Florian Znaniecki (1918): The Polish Peasant in Europe and America. Chicago: University of Chicago Press.
Thomas, William I. és Dorothy S. Thomas (1928): The Child in America: Behavior Problems and Programs. New York: Knopf.
Thrasher, F. M. (1927): The Gang. Chicago: University of Chicago Press.
Turner, Victor (1967): The Forest of Symbols. Ithaca, NY: Cornell University Press.
Turner, Victor (1969): The Ritual Process. Chicago: Aldine.
Turner, Victor (1974): Dramas, Fields, and Metaphors. Ithaca, NY: Cornell University Press.
Tylor, Edward Burnett (1989 [1871]): "A kultúra tudománya." In Forrásmunkák a kultúra elméletébôl 1. Szöveggyujtemény. Maróti Andor szerk., 167-178. Budapest: Tankönyvkiadó.
Warner, W. Lloyd (1937): A Black Civilization. New York: Harper and Row.
Warner, W. Lloyd és Paul S. Hunt (1941): The Social Life of a Modern Community. Yankee City, Volume I. New Haven: Yale University Press.
Warner, W. Lloyd és Paul S. Hunt (1942): The Status System of a Modern Community. Yankee City, Volume II. New Haven: Yale University Press.
Warner, W. Lloyd és Leo Srole (1945): The Social Systems of American Ethnic Groups. Yankee City, Volume III. New Haven: Yale University Press.
Warner, W. Lloyd és J.O. Low (1947): The Social System of the Modern Factory. Yankee City, Volume IV. New Haven: Yale University Press.
Warner, W. Lloyd, Marchia Meeker és Kenneth Eells (1949): Social Class in America: A Manual of Procedure for the Measurement of Social Status. Yankee City, Volume V. New York: Harper and Row.
Warner, W. Lloyd és mtsai. (1949): Democracy in Jonesville: A Study in Quality and Inequality. New York: Harper and Row.
West, Cornel (1993 [1990]): "The New Cultural Politics of Difference." In The Cultural Studies Reader, Simon During ed., 203-217. New York and London: Routledge.
White, Leslie (1989 [1959]): "A kultúra fejlôdése." In Forrásmunkák a kultúra elméletébôl 1. Szöveggyujtemény. Maróti Andor szerk., 220-242. Budapest: Tankönyvkiadó.
Willis, Paul (1977): Learning to Labour: How Working Class Kids Get Working Class Jobs. New York: Columbia University Press.
Zorbaugh, Harvey W. (1929): Gold Coast and Slum: A Sociological Study of Chicago's Near North Side. Chicago: University of Chicago Press.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: replika@c3.hu