Rudas Tamás elnök:

Próbáljuk ezt a beszélgetést úgy csinálni, hogy mindenki a saját véleményét mondja el. Nem hiszem, hogy bárkinek is képviselnie kellene azt a céget, ahol dolgozik.

Tarjányi József fog tartani egy vitaindítót, amely lényegében annak az írásos anyagnak az ismertetése lesz, amelyet szétküldtünk a meghívottainknak.

Tarjányi József (Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés, Tárki):

Régóta érdekel a telefonos közvélemény-kutatás. Régebben írtam errõl egy anyagot, amely alapvetõen már meglévõ adatok másodelemzésére épült. Most lehetõségünk nyílt arra, hogy csináljunk egy olyan közvélemény-kutatást, amelyet egy idõben kérdeztünk személyesen egy ötszáz fõs budapesti mintán és egy másik ötszáz fõs mintán telefonon. Most megpróbálom nagyjából összefoglalni annak a cikknek a téziseit, amit írtam, és amit a jelen levõ cégek képviselõi olvashattak. Azzal kezdem, hogy azokkal a véleményekkel szemben, amelyek imitt-amott az újságokban meg a köztudatban megjelentek, hogy ezért és azért nem lehet telefonon közvéleményt kutatni, nekem az a határozott álláspontom, hogy nem így vetõdik fel a kérdés. Kell ezt csinálni akkor is, ha ma még komoly módszertani nehézségei vannak. Remélhetõ egyébként, hogy idõvel, a telefonellátottság növekedésével csökkenni fognak ezek a nehézségek. Szembe kell tehát néznünk azzal, hogy ez egyfajta adatfelvételi módszer, amely Magyarországon is teret fog nyerni, és teret kell hogy nyerjen. Az alapvetõ gond az, hogy amikor mintát veszünk, azt mindig célszerû lenne az alapsokaságból venni. De ha az alapsokaság a lakosság, a mintát pedig a telefonosok közül vesszük, ezzel abszolút mértékben meghiúsul az, hogy mindenkinek egyforma esélye legyen a mintába kerülésre. Igaz, hogy Budapesten erõsen növekszik a telefonellátottság, most éppen 58 százalékos, de ennek a telefonellátottságnak a mértéke az iskolai végzettség szerint rendkívül széles határok között mozog. Például a nyolc általánost végzett budapesti családfõk, háztartásfõk 46 százalékának a lakásában van telefon. Az értelmiségieknél pedig ez az arány 78 százalékos. Minél lejjebb megyünk településtípusok szerint, annál nagyobb ez az eltérés. A városokban, ahol, tudomásom szerint, körülbelül 40 százalékos a telefonellátottság, ott a nyolc általánost végzetteknek 25 százaléka lakik telefonos lakásban, és az értelmiségieknek meg 76 százaléka. Ez az egyik nagy probléma a mintaválasztásnál. A másik pedig az, amit abban az elõzõ vizsgálatban tapasztaltam, hogy azonos iskolaivégzettség-kategóriákon belül is a telefonos lakásban lakók a nem telefonos lakásban lakókhoz képest gazdagabbak és kulturáltabbak. Ez igaz az értelmiségre is. Persze, ez a „kulturáltabb" nem igazán operacionalizálható szó ebben az értelemben. Olyan adatokra tudok hivatkozni az elõzõ vizsgálatból, mint hogy több könyvük van, több idegen nyelvet beszélnek. De, mint majd látni fogjátok, ebben a vizsgálatban is kiderült ilyesmi. A harmadik probléma a telefonos mintakészítéssel, hogy sejthetõ, bár egyelõre nem nagyon vannak adataink errõl, hogy az emberek telefonon keresztül másképp válaszolnak, mint személyesen.

Ez a vizsgálat, amelyet a mellékelt tanulmányban elemeztem, 1994. november 7-e és 9-e között zajlott, tehát szigorúan egy idõben, szigorúan azonos kérdõívvel, egy úgynevezett reprezentatív felnõtt budapesti lakossági mintán és egy kvótás budapesti telefonos mintán. Nekem az volt az újdonság, ez persze az elõzõekbõl elég logikusan következik, hogy határozott ismeretszint-különbség mutatkozott a két minta között. Megkérdeztük a két mintában, hogy kik a fõpolgármester-jelöltek. Ez gyakorlatilag nyitott kérdés volt. Tehát mindenki azokat említette, akiket ismert. Egyértelmû, hogy a telefonon válaszolók több polgármester-jelöltet ismertek, mint a nem telefonosok. Megkérdeztük tõlük, hogy az a fõpolgármester-jelölt, akit ismer, melyik párthoz tartozik. A telefonon válaszolók jobban tudták azt, hogy melyik párthoz tartozik az illetõ, mint a személyesen válaszolók. Tudjuk, hogy a személyesen megkérdezett budapestiek 58 százaléka szintén telefonos lakásban lakott, tehát ha úgy hasonlítom össze, hogy veszem a telefonos megkérdezetteket kisúlyozva meg a személyesen megkérdezetteket kisúlyozva, akkor is megvan ez a különbség. De ha csak a személyesen megkérdezett budapestieket veszem, és szétválasztom õket telefonos lakásban lakókra meg nem telefonos lakásban lakókra. ezeket is felsúlyozom, hogy az arányok megfeleljenek, akkor is megvan ez a különbség. A következõ tapasztalatom az, hogy a politikai vélemény- és attitûdkérdésekre határozottan azonosan válaszoltak a telefonos mintában kérdezettek és a személyes mintában kérdezettek. Itt olyan kérdésekre gondolok, mint például az, hogy kire szavaznának, vagy milyen attitûdök miatt szavaznának arra, akire. És a fõpolgármester-jelöltek iránt érzett rokonszenv is meglehetõsen hasonló megoszlást mutat a két vizsgálatban.

Mivel ezt a módszertani kutatást a Matáv támogatta, kérésükre megkérdeztük például, hogy
„Szeret-e telefonálni?" Ennek, hogy úgy mondjam, szociológiailag meg közvélemény-kutatásilag nincsen különösebb értelme, viszont érdekes volt, hogy kimutatható egy hajszálnyi eltérés a telefonosok javára. Tehát, akik telefonon válaszoltak, azok egy kicsit inkább szeretnek telefonálni, mint azok, akiket személyesen kérdeztünk meg errõl. Ez inkább sejteti, mint bizonyítja azt, hogy a telefonos kérdezés és a személyes kérdezés mutathat eltéréseket.

Egyrészt beszéljünk a telefonos kutatások mintanagyságáról. Különösen a Szonda Ipsos mûveli az ötszáz fõs telefonos mintákon a közvélemény-kutatásokat. Tapasztalatom szerint ez a mintanagyság nagyon kicsi. Különösen, ha tudjuk, hogy akárhogyan készítem is a mintát, iskolai végzettség szempontjából meglehetõsen torz mintát kapok. Ha az arányokat javítani akarom, erõsen súlyozni kell. A tanulmányokban, cikkekben leírják, hogy többszempontú súlyozást alkalmaznak, amivel egyet is értek. De ha többszempontú súlyozást alkalmazunk, akkor ez olyan háromdimenziós kereszttáblákat feltételez, ahol bizonyos cellákban alig lesznek esetek. Ha ezeket az eseteket súlyozzuk, kétszeres, háromszoros, négyszeres súlyokat kell alkalmazni, ami módszertanilag már meglehetõsen problematikus. Ezen talán javíthat valamit a mintanagyság, bár nem vagyok benne biztos.

A másik probléma a telefonos közvélemény-kutatás nyomán megjelenõ cikkek interpretációja. Az, ahogyan leírják a dolog módszertani hátterét. A korrektebb cikkekben megemlítik, hogy a mintának van sztenderd hibája, bár a százalékérték után a plusz-mínusz jel el szokott maradni. De az interpretációban nem igazán jelenik meg, hogy egy plusz-mínusz 4 százalékos sztenderd hiba összesen 8 százalékot jelent. Az ilyen adatok pedig már elég nehezen értelmezhetõk.

A harmadik dolog, amivel nem értek egyet, az a megjegyzés, hogy „de a kapott adat a legvalószínûbb". Ezt egyébként a Szonda szokta alkalmazni. Erre szerintem még érdemes lenne kitérni.

Sterk Péter (Szonda Ipsos):

Rendkívül jó dolognak tartom, hogy a Tárki tízéves fennállását ezzel a konferenciával ünnepelve, az egyik beszélgetés témájául éppen ezt a témát hozta elõ. Jó, hogy fölvállaljátok az ilyen típusú témák megvitatását, hiszen a piaci cégek nem nagyon vállalkoznak ilyesmire. Tehát arra, hogy módszertani megbeszéléseket, módszertani vitákat szervezzenek. Ennek több oka van. Elsõsorban az, hogy ha egy piacon dolgozó cég módszertani fejlesztésbe kezd, ezt saját eszközzel, saját forrásból teszi, és az a célja, hogy a piaci részesedését valamilyen formában növelje, tehát, hogy jobb módszerekkel elõnyt szerezzen a versenytársaival szemben. Ezek után teljesen nyilvánvaló, hogy ezeket a módszereket – a kutatóintézetektõl eltérõen – nem kívánja megosztani a többiekkel. Ez gyakorlatilag a fejlesztésekre vonatkozik, mert ezeken kívül vannak olyan módszertani tapasztalatok, amelyek az általános szakmai színvonal emelése érdekében még piaci cégek körében is beszélgetések tárgyát képezhetik.

A telefonos kérdezés relatíve újnak számít Magyarországon. Azért mondom, hogy relatíve újnak, mert az itt jelenlevõk között is jó néhányan vagyunk olyanok, akik a nyolcvanas években a TK-ban (Tömegkommunikációs Kutatóközpont) csináltunk telefonos közvélemény-kutatásokat. Ne firtassuk most, hogy ennek mekkora relevanciája volt. Úgy gondolom, hogy annak idején megpróbáltunk az akkori rendkívül rossz telefonhelyzethez valamennyire illeszkedõ, vagy ezt nagyon figyelembe vevõ módszereket kitalálni. Viszont akkor is az az oldala dominált, hogy nagyon gyors és nagyon olcsó volt. Magyarországon a telefonhálózat rohamosan fejlõdik, és el kellett jönnie egy olyan idõpontnak, amikor egy vagy több cég azt gondolta, hogy itt most már telefonon keresztül is lehet kutatni. Természetesen lehet vitatni, hogy ez az idõpont eljött-e vagy sem, és nyilván vannak eltérõ álláspontok. A Szonda úgy gondolta, hogy a múlt év közepén jött el az az idõ, amikortól telefonon is lehet közvéleményt kutatni. A Medián úgy gondolta, hogy ez az idõ már korábban eljött. Ezen egyébként mi már vitatkoztunk korábban. De a viták kulturált keretek között folytak. Konkrétan a témáról: mi csináltunk módszertani kutatásokat 1991-tõl kezdve. 1991-ben, 1992-ben és még 1993-ban is úgy gondoltuk, hogy nem kellene nekünk telefonos közvélemény-kutatásokat csinálni. Az eredmények azt mutatták, hogy ez a mûfaj meglehetõsen bizonytalan. Természetesen Tarjányi József régebbi tanulmányát is ismertük, már csak azért is, mert emlékezetem szerint ezt én rendeltem meg még MKI-s (Magyar Közvélemény-kutató Intézet) koromban. Úgyhogy azokat a tapasztalatokat is figyelembe vettük, de úgy láttuk, hogy még nem nagyon kellene beindulni. Viszont a múlt évben azt mutatták az eredmények, hogy most már meg lehet csinálni. Volt még egy szempont, mégpedig egy politikai szempont. Semmiképpen nem akartunk a választások elõtt telefonos közvélemény-kutatást csinálni, mert a mai napig sem tartjuk annyira stabilnak, mint a személyes megkérdezést. És úgy gondoltuk, nem lenne jó, ha a közvélemény-kutatás akár a legcsekélyebb mértékben is beszállna a választási küzdelembe.

Természetesen mi is azt gondoljuk, hogy a telefonos megkérdezés ma Magyarországon sokkal kisebb értékû, mint a személyes módszer. Emiatt egyrészt nyilván témafüggõ a dolog, másrészt pedig a reprezentációs kör nem lehet olyan, mint egy személyes megkérdezés esetében. Ezért eleve csak a városi lakosságra koncentrálva készítettük a mintáinkat, a falusiakat kizártuk ebbõl a dologból. Tény, hogy eközben történtek baklövések is. Ha jól emlékszem, a megyeszékhelyek reprezentációját mint a városi lakosság reprezentációját fogtuk fel, ami enyhén szólva is hülyeség volt. De mindegy, lépkedtünk elõre, és igyekeztük a dolgot pontosítani. Ami megjelenik a napilapokban vagy a televízióban, az csak a jéghegy csúcsa.

A telefonos kutatás a munkánknak, ha úgy tetszik, a reklámrésze vagy a politikai érdekességû dolgoknak a feltárása. Emellett sok gyorsvizsgálatot csinálunk gazdasági jellegû témákban. Szóval, mi nemcsak ötszázas mintán dolgozunk. De az, ami, mondjuk, A Hétben, majd hétfõn a Népszabadságban megjelenik, az szerzõdéses alapon ötszázas minta.

Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet. Bokor Ágnes általunk finanszírozott kutatásai szerint nem biztos, hogy súlyozási szempontokként a hagyományos szempontokat, a települést, a nemet, a kort, az iskolai végzettséget kell figyelembe venni. Vannak más típusú változók, amelyek – úgy tûnik – sokkal erõteljesebb hatást fejtenek ki. Ezek a háztartások a gazdasági státusával kapcsolatos változók. Nem biztos tehát, hogy érdemes a teljesen hagyományos utakon menni, amikor megállapítjuk a többszempontú súlyozás változótartalmát.

Fischer György (Gallup):

Az a feltételezésem, mert adataim nincsenek erre vonatkozóan, hogy a súlyozást egyes cégeknél SPSS/PC programcsomag segítségével hajtják végre, mégpedig úgy, hogy kizárólag a marginális értékeket súlyozzák. Tehát nem arról van szó, hogy egy háromdimenziós kereszttábla minden egyes celláját besúlyoznák, hanem külön adnak egy súlyszámot a nemek aránya szerint, külön egy súlyszámot, mondjuk, az iskolai végzettség és külön egy súlyszámot az életkori kategóriák szerint. Ezt kis pontatlansággal többszempontú súlyozásnak nevezhetjük, de valójában nem errõl van szó. Ez a súlyozási eljárás nem biztosítja azt, hogy a cellaértékek valóban megfeleljenek annak az összetételnek, amely az alapsokaság összetételének megfelel.

A súlyozásnak az a lényege, hogy azon tényezõk mentén próbáljuk meg beállítani a minta összetételét, amely tényezõket vizsgálunk. Tehát ha, mondjuk, pártpreferenciát vizsgálunk, akkor a pártpreferencia szerinti arányokat kéne a súlyozással beállítanunk. Ez viszont lehetetlen, mert nem tudjuk elõre, hogy milyenek valójában a pártpreferencia szerinti arányok a lakosságban, ezért kérdezzük meg az embereket. Tehát a szociológusok mindig, minden vizsgálat esetén, ha súlyoznak, akkor tulajdonképpen hibásan járnak el, hiszen az iskolai végzettség és a lakóhely meg az életkor szerint súlyoznak, miközben nem ezek a vizsgált kérdéseik.

A telefonos minták súlyozása esetén nem, iskolai végzettség és településtípus szerint, tehát a kemény demográfiai változók mentén súlyozunk. Feltételezzük tehát, hogy a telefonellátottság ezekkel a változókkal van összefüggésben és semmi mással. Az én álláspontom szerint ez nem így van. A hetvenes évek elején volt egy kutatás, amikor véletlenszerûen választottak ki az egyéni elõfizetõk telefonkönyvébõl telefonszámokat, és ezeket hívták föl. Ez tehát egy egyszerû véletlen mintavétel volt. Az így kiválasztott telefontulajdonosok – hetvenes évek eleje – 30 százaléka sofõr és 30 százaléka gazdasági és politikai vezetõ volt. Miért volt ez így? Azért, mert az elmúlt évtizedekben a telefonhoz juttatásban politikai szempontok is közrejátszottak. Tehát a telefontulajdonlás erõs összefüggésben volt például az MSZMP-tagsággal, a vezetõ pozíciókkal és hasonló tényezõkkel. Ez a helyzet az elmúlt öt évben nyilván valamelyest megváltozott, de feltételezésem szerint még ma is erõsen túl vannak reprezentálva a telefontulajdonosok között a vezetõ beosztásúak, az egykori MSZMP-tagok, az egykori káderek, az egykori sofõrök és így tovább, és így tovább. Ebbõl fakadóan meggyõzõdésem szerint lakossági politikai közvélemény-kutatásra Magyarországon a telefonos minta tökéletesen alkalmatlan, és ezen semmifajta súlyozás nem segít. Fõleg nem akkor, ha ezt a súlyozást nem, életkor, iskolai végzettség és településtípus szerint végezzük el. Ugyanis a telefonellátottság nem ezen tényezõkkel van összefüggésben, hanem bizonyos politikai attitûdökkel. És ezen politikai attitûdök vagy politikai múlt szerint viszont nem tudjuk súlyozni a mintánkat. Politikai jellegû közvélemény-kutatási adatokat telefonos mintára alapozni – ez azt jelenti, hogy a jelenlegi kormánykoalíció, ill. a jelenlegi legnagyobb kormánypárt iránt barátságosabb társadalmi légkört mutatunk ki a valóságosnál. Mintánkban ugyanis szükségképpen túl lesznek reprezentálva az egykori káderek, az egykori gazdasági és politikai vezetõk és az egykori MSZMP-tagok. Ugyanakkor én nem vagyok a telefonos közvélemény-kutatás elvi ellenfele, sõt. – Személyesen volt alkalmam látni az amerikai Gallup 94 munkaállomásos telefonos közvélemény-kutató központját Lincolnban. Hasonló központ mûködik Denverben, Houstonban, Princetonban is. A Gallup Amerikában a közvélemény-kutatási és piackutatási projektjeinek a 96 százalékát telefonnal végzi. A telefonos közvélemény-kutatásnak van létjogosultsága egy olyan országban, ahol a telefonellátottság 90  százalék fölötti, mint az Egyesült Államokban. Magyarországon ez nem így van, és nemcsak az is baj, hogy alacsonyabb a telefonellátottság, hanem az a baj, hogy a telefontulajdonosok politikailag voltak megszûrve az elmúlt negyven évben, és a telefontulajdonlás politikai összefüggéseket mutatott. A másik dolog, amirõl beszélni akarok, az, hogy Magyarországon a Gallup is alkalmaz telefonos közvélemény-kutatást. Például business to business kutatásokban vagy bolti mintáknál, ahol boltokat hívunk föl telefonon, és kérdezzük meg, hogy honnan szerzik az árukat és hasonlókat. Ilyen esetekben a telefonos közvélemény-kutatásnak van létjogosultsága és nagyon hatékony módszer. De lakossági, különösen pedig politikai attitûdökre vonatkozó lakossági kutatásokat végezni telefonon, módszertanilag helytelen.

Beck László (Medián):

Én egy kicsit más szempontból szeretnék hozzászólni ehhez a vitához. Azt tapasztaltuk mi is, hogy a választási kérdésekben nagyobbak voltak a különbségek, mint ezekben a demográfiai változókban. Ez számomra azt jelenti, hogy maga a kérdezéstechnika befolyásolja ezeket az eredményeket. Ebben az adott esetben valószínûleg nagyobb mértékben, mint maga a mintavételi eljárás. Mi a módszertani kutatásokat némileg más irányba terjesztettük ki, magát az interjúszituációt elemeztük. Találkoztunk olyan interjúkkal, amelyeknél elhangzik az a kérdés, hogy a következõk közül kire szavazna, mert következne egy felsorolás. És közbevág a kérdezett, hogy õ Demszky Gáborra szavazna. Ekkor elég nehézkes interjúszituáció áll elõ, mert azt kell mondani, hogy tessék várni, felsorolom a jelölteket. És akkor a kérdezõ Demszky Gáborról mondja azt is, hogy az SZDSZ jelöltje. És jaj, akkor nem. De ez már nagyon nehéz dolog, mert vagy mondja ezt, vagy nem; mert az egy nehéz helyzet, hogy hát akkor nem, szóval akkor vállalni kell azt, hogy nekem volt egy elõzetes tévedésem. Ezt aztán vagy vállalja, vagy nem, de mindenképpen romlik az eredmény, és ezért jutottunk arra az elhatározásra, hogy nem valószínû, hogy ezt például így olyan megbízhatósággal lehet kérdezni, mint személyesen. Ugyanis ki van zárva a kártyahasználat lehetõsége, ami személyes megkérdezés esetén mûködik. Telefonon nem lehet kártyát mutatni az embereknek. Tehát a valóságot jobban megközelítõ szituációt tudunk teremteni akkor, amikor egy ilyen szimulált szavazólapot lát, mert tulajdonképpen egy idõben látja az összes jelöltet, és mindegyik mellett ott van a párt hovatartozása.

A téma maga is befolyásolja azt, hogy alkalmazható-e a telefonos technika. Fischer György azt állította, hogy ma Magyarországon a telefon politikai közvélemény-kutatásra nem alkalmas. Én úgy fogalmazok, hogy országos vizsgálatokra nem alkalmas. Tehát Magyarországot jellemzõ országos reprezentatív vizsgálatra nem alkalmas. Budapesten, tehát ahol 58 százalékos a telefonellátottság, úgy gondolom, sok szempontból alkalmas. Az, hogy valaki hogyan jutott telefonhoz húsz évvel ezelõtt, ma már kevésbé számít. Részben azért, mert közülük sokan meghaltak húsz év alatt, tehát átalakult a sokaság is. Tulajdonképpen védeni szeretném a telefonos lehetõséget, Budapesten adekvát módszernek tartom. Nem biztos azonban az, hogy ki lehet úgy terjeszteni, ahogy ezt most látjuk a nagyvárosoknál, és abban sem vagyok biztos, hogy minden egyes olyan témát, amelyrõl megjelentek publikációk, lehetett volna telefonon kutatni.

Angelusz Róbert (ELTE):

Azt szeretném megkérdezni, hogy ebben a nagyon érdekes felvételben, ahol két ötszázas mintán ugyanazokat a kérdéseket tettétek fel, tapasztaltatok-e valami eltérést a válaszmegtagadás tekintetében.

Tarjányi József:

Nem tudok a kérdésre válaszolni, mert a személyes megkeresésben nem adminisztráltuk – gyorsvizsgálat volt, háromnapos – a válaszmegtagadókat. A telefonos kérdezés borzasztóan zûrös dolog. Nem tértem ki a bevezetõben arra, milyen problémák adódnak akkor, ha véletlen mintát veszek a telefonosok közül. Ha ugyanis elkezdem hívogatni az embereket, mondjuk, hat óra és nyolc óra között, akkor egyrészt nem tudjuk, hogy ki veszi fel a telefont, és aki felveszi, hajlandó-e válaszolni, vagy átadja utána valaki másnak. Szóval, nagyon sok olyan probléma van, amit egy ilyen apró vizsgálatban nem lehet tesztelni. A másik probléma a válaszmegtagadókkal az, hogy mi nem akartunk véletlen mintát venni, mert tudtuk, hogy az úgy elszáll a magas iskolai végzettség felé, hogy nem marad egy fõ alacsony iskolai végzettségû fiatalunk sem. És nem tudunk súlyozni. Elkezdtünk kvótázni, elkezdtünk korcsoportos kvótát kérdezni. A kvótázásnál a válaszmegtagadás értelmét veszti, mert ha felhívok valakit, hogy jó napot kívánok, van-e önöknél harminc év alatti fiatal, akkor nem lehet tudni, hogy most éppen válaszmegtagadó-e vagy nem válaszmegtagadó. Sajnos, ilyen adataim tehát nincsenek.

Persze, más problémák is felvetõdnek itt. Hiszen az életkorokat nem lehet súlyozni, azokból korcsoportokat kell csinálni. Milyen korcsoportokat csináljon az ember? Csinál, mondjuk, három korcsoportot. Teljesen szubjektív alapon dönti el, hogy ki lesz középkorú, idõs meg fiatal. Vagy éppen annak alapján, hogy hány esete van, mert ha egy cella üres marad, akkor azt mondhatom – elvileg –, hogy ezt az embert átteszem fiatalnak.

Závecz Tibor (Szonda):

Én is azt gondolom, hogy a marginálisok mentén való súlyozást csak kevésbé igényes kutatók csinálják. Én magamat nem sorolom ezek közé. Említetted, hogy a telefonellátottság a politikai attitûdökkel mutat bizonyos összefüggéseket. Ezzel kapcsolatban azoknak az álláspontját osztom, akik ezzel nem értenek egyet. Az tény, hogy régebben a telefonhoz jutásnak olyan sajátosságai voltak, amilyeneket említettél, de azt hiszem, ebben történtek változások. Mindenestre, ha szoros összefüggést mutatna a telefonellátottság a politikai attitûdökkel, akkor egy mostani kutatásban ennek az lenne a következménye, hogy a kormányhoz lojálisabb emberek kerülnének a mintába, tehát a pártpreferenciákat illetõen hatalmas MSZP-, ill. SZDSZ- százalékoknak kellene lenniük. Annyit azért elárulhatok – ez nem szakmai titok –, hogy ez nem így van, a telefonos minták pártpreferencia megoszlása nem különbözik az Omnibusz vagy más technikákkal készült mintákétól.

Az a kérdés, hogy a kormány jó irányba vezeti-e a gazdaságot, osztályzásos kérdés, feltettük Omnibuszon is, és feltettük telefonos vizsgálatban is. Az átlagokat szeretném mondani: 2,5 és 2,5. Annak az átlaga, hogy a kormány garantálja-e a közrendet, törvényességet: 2,6–2,6 és így tovább. Nem akarom végigvenni. Az empirikus tapasztalatok alapján tehát egyáltalán nem lojálisabb a telefonos minta a kormányhoz.

Azt tapasztaltuk, hogy nem az úgynevezett nagypolitikai kérdésekben mutatkoznak különbségek a telefonos vizsgálat és a többi kérdõíves vizsgálat között, hanem sokkal inkább a saját anyagi helyzetre és a saját életlehetõségekre vonatkozó kérdésekben vannak különbségek. Tehát abban, hogy nekem milyen életperspektívám van, hogyan alakult eddig az életem, el tudok-e menni, mondjuk, nyaralni és a többi. Ezekben valóban mutatkoznak különbségek, de a politikai témáknál sokkal kevésbé. A tapasztalatok szerint legalábbis elképzelhetõ, hogy éppen politikai kutatásokat lehet telefonos mintán csinálni, és más típusúakat nem lehet.

Fischer György:

Csináltunk egy 37 500 fõs felvételt a Matáv részére a múlt év végén és ez év elején. Nemeskéri István kollégám segítségével megnéztem a telefontulajdonosok és a nem telefontulajdonosok általános életattitûdjeire vonatkozó kérdéseknek a megoszlását. Ilyen kérdésekre gondolok, hogy „Számomra a boldogság a fontosabb..." és a többi. És bizony majdnem minden item esetében szignifikáns különbségek voltak a súlyozás után is. Hangsúlyozom, hogy a súlyozás után is. Politikai jellegû kérdések nem voltak ebben a kérdõívben, tehát kifejezetten politikai változókra most nem tudok példát mondani. De visszatérve a Závecz Tibor idézte példákra, hogy ugyanaz az átlag jött ki a telefontulajdonosok és a nem telefontulajdonosok között, mondjuk, egy ötfokú skálán: egyrészt ugyanaz az átlag többféle eloszlásból is kijöhet. De tegyük föl, hogy nemcsak az átlag ugyanaz, hanem az eloszlás is. Erre Karl Poppertõl szeretnék egy kétmondatos idézetet felolvasni: „Nem elegendõ, hogy képesek vagyunk olyan példákat leírni, amelyek konfirmálhatnak egy elméletet. Csaknem minden elméletet könnyû konfirmálni, ha konfirmáció után nézünk." Ez sajnos így van, mindenre lehet példát találni.

Sokszor úgy vetõdik fel a kérdés, hogy vagy lassan kutatunk és drágán, nyomtatott kérdõívvel és személyes kérdezéssel, vagy gyorsan és olcsón telefonnal. Nos, az alternatívák nem ezek. Egyrészt telefonnal is lehet sokféleképpen kutatni. Lehet úgy, hogy egy kisasszony ül a telefonkészülék mellett, hívogatja a számokat, és egy kérdõívbe vagy egy kódlapra beírja a válaszokat. És lehet kutatni CATI-val is, tehát Computer Aided Telefon Interview technikával is, ahol a kisasszony nem egy telefonkészülék, hanem egy számítógép elõtt ül, a számítógép tárcsázik, s megismétli a hívásokat, ha nem jött létre a kapcsolat, a képernyõn van a kérdõív, a kisasszony rögtön a számítógépbe írja be a válaszokat. Így is lehet telefonnal kutatni. A Gallup így kutat telefonnal Magyarországon is. De csak üzleti, bolti és hasonló mintákon, mert szerintünk a telefonos kutatás Magyarországon csak erre használható. De van egy másik technika is a CATI-n kívül, a CAPI, azaz a Computer Aided Personal Interview, ahol a kérdezõbiztos magával visz egy kis számítógépet. A kérdõív egy telefonmodemen keresztül kerül bele a kérdezõbiztos számítógépébe. A kérdezõ elmegy interjúkat csinálni, rögzíti a kis laptopján a válaszokat, és este, amikor hazamegy, egy telefonmodemen keresztül küldi vissza az adatokat. Így nem kell minden egyes megkérdezettnek telefonnal rendelkeznie, elég, ha csak a kérdezõbiztosok rendelkeznek telefonnal. Azért ez nagy különbség. És a módszer ugyanolyan gyors, vagy talán még gyorsabb, mint a telefonos kérdezés. Így sikerült nekünk például az önkormányzati választások estéjén három óra leforgása alatt 1500 fõs országos reprezentatív mintát személyes interjúval megcsinálni. Tehát szó sincs arról, hogy azért vagyunk rákényszerülve a telefonra, mert gyorsan akarunk kutatni és olcsón. Lehet gyorsan és olcsón kutatni telefon nélkül, személyes interjúkkal is, csak éppen egy kicsit magasabb a beruházásigénye.

Molnár D. László (SzocioMed Kft.):

Én is nagyon jó dolognak tartom, hogy a Tárki már régóta fenntart egy elég erõs kutatói vonalat is, amelyben különbözõ szociológiai módszertani kutatások, nem kis mértékben statisztikai, matematikai-statisztikai kutatások is helyet kaptak.

A cégünkkel kapcsolatban megemlítem, hogy egyszer mi is megégettük magunkat, egy telefonos vizsgálatunk során, amely meztelenül, súlyozatlanul ment le, mert – ez furcsán hangzik, de – nem volt elég erõm védekezni. Utána a Tárki mintáján csináltunk meg egy másik vizsgálatot. Azt mondták, hogy ezt nem lehet publikálni. Miért? Azért, mert az MSZP tényleg akkora túlsúlyban volt benne. Egy picike cikk lett belõle, ki kellett herélni az egészet, mert nem lehetett semmit leközölni belõle. Én nem állítom, hogy minden mintának ez a tulajdonsága. Ez egy tapasztalat, természetesen egy marginális tapasztalat. Nem lehet belõle általános következtetéseket levonni.

Angelusz Róbert:

Egy paradoxonszerû dologgal szeretném kezdeni, mert minden érv, amit mondani fogok, amellett szól, hogy ma Magyarországon lehetõleg ne alkalmazzunk telefonos interjúkat. Csak ilyen érveket fogok felsorolni, és mégis azt mondom, hogy rengeteg ilyen kutatást kell végezni, de ezeknek módszertani kutatásoknak kell lenniük, amelyek nem a nyilvánosságnak szólnak. Mintegy bevezetõk egy olyan korszakhoz, amikor ezek a problémák már nem így vetõdnek fel, amikor 80 vagy 90 százalékos lesz a telefonellátottság, hiszen akkor sem biztos, hogy hasonló eredményeket kapunk a telefonos interjúk és a nem telefonos interjúk nyomán. Felvetõdik az a dilemma is, hogyha, mondjuk, 100 százalékos telefonellátottság mellett megkérdezzük az embereket telefonon és nem telefonon, és sok témában különbözõ eredményeket kapnánk – ebben egyébként biztos vagyok –, akkor melyik mintát nevezzük a közvéleménynek. Nyilván egyiket sem tudjuk annak nevezni. Ez tehát azt mutatja, hogy nagyon sok kvalitatív probléma van itt.

Azt mondtam, minden érv amellett szól, hogy jelenleg a nyilvánosság számára ne, vagy csak nagyon korlátozottan, nagyon ritkán csináljunk telefonos közvélemény-kutatásokat, és csak akkor, ha már nagyon biztosak vagyunk egy témában, ha már kipróbáltuk valamilyen formában. Tudjuk, hogy a közvélemény-kutatás történetének a legnagyobb kudarca egy telefonos kérdezéshez fûzõdik, hiszen nagyon rétegspecifikus volt annak idején az Egyesült Államokban a telefonellátottság, és a felsõbb rétegek kevésbé voltak Roosevelt-pártiak. Ebbõl adódóan a kutatók eltévesztették a dolgot. Ugyanezért számomra egyáltalán nem átütõ erejûek azok az érvek, hogy jelenleg a pártpreferenciáknál hasonló adatot kapunk, ha telefonosokat kérdezünk meg. Még ha százaléknyira azonosakat kapunk is, ez számomra jelen pillanatban nem egy érv, bár gyakorlatilag érv, a következõ miatt. Tudjuk, hogy a magyar pártrendszer támogatottsága jelenleg nagyon kevéssé rétegspecifikus. Egy diszkriminanciaanalízisben ma a harmadik diszkriminációs függvénybe jönnek be az erõforrások vagy az osztályjellegû változók, az életkortól, vallástól, egykori MSZMP-tagságtól és a többi függõ változók. A magyar pártpreferenciák a világon a leglabilisabbak. Csak az emberek 20 százalékánál beszélünk stabil pártidentitásról. Ugyanakkor bármelyik pillanatban elõfordulhat az, hogy egy jelenlegi harmadik dimenzióból második vagy akár elsõ lesz. Elõfordult már, hogy az erõforrás dimenzió sokkal erõteljesebben jött számításba. Rétegspecifikussá válhatnak a pártpreferenciák, a telefon is nyilvánvalóan rétegspecifikus eloszlású.

Egyszer régebben kíváncsiságból egy sereg ilyen véleménykérdésnél megvizsgáltam, hogy a telefon önmagában magyarázza-e a válaszokat. Azt tapasztaltam, hogy a kérdések 5-6 százalékában önálló magyarázó erõvel bír. Ez önmagában is arra utal, hogy a dolog rendkívül témaspecifikus, tehát ez az, amit elsõsorban vizsgálni kell, azt tehát, hogy milyen témáknál nagy ez a torzítás, és milyen témáknál kicsi ez a torzítás. Mondjuk, egy olyan kérdésben, hogy igazságos-e a telefonelosztás Magyarországon, intuitíve belátható, hogy nagyon torzítana, ha telefonosokat vagy telefonnal nem rendelkezõket kérdeznénk meg, de sok más ilyen kérdés is van, ahol témaspecifikus lenne.

Az átsúlyozás kérdése. Az átsúlyozás olyan, mint a mûvégtag. Jobb, mint ha nincs, de tulajdonképpen a legtökéletesebb átsúlyozás sem jó, hiszen a reprezentatív mintavételnek az az alapgondolata, hogy minden embernek egyforma esélyt kell adni arra, hogy megkérdezzük õket. Ha ezt nem tesszük meg, problémák adódhatnak, és annál nagyobbak, minél jobban eltérünk ettõl az alapelvtõl. Nincs tökéletes átsúlyozás, vannak jobb meg kevésbé jó átsúlyozások, de úgy gondolom, a jelen pillanatban az az alapvetõ dolog, hogy egyenlõ esélyt kell mindenkinek biztosítani a mintába kerülésre, és akkor alkalmazzuk az átsúlyozást, ha ezt nem tudjuk elérni.

Beszélni kell a bizalom kérdésérõl is. Szerintem ez másképp merül föl egy nyugati típusú demokráciában és Magyarországon. Biztos vagyok benne, hogy az Egyesült Államokban is elõadódhatnak olyan problémák, ahol némileg eltérõ eredményt kapnak telefonon és nem telefonon. Magyarországon azonban véleményem szerint sok ilyen kérdés van. Ne felejtsük el, hogy milyen hatása lehet egy személyes interjúban annak, ha a belépõ kérdezõbiztos fiatal, megnyerõ külsejû. (Ezért kérdeztem azt, hogy mennyi volt a válaszmegtagadó itt vagy ott.) Nemcsak az függ ettõl, hogy vállalom-e az interjút, vagy nem, hanem az is, hogy mennyire valid a véleményem, amit mondok. Egészen más a helyzet olyankor, amikor kikapcsolom ezeket az érzékszerveket, és egyszerûen csak a telefonon keresztül beszélgetek a dolgokról. Nagyon keveset tudunk még arról, hogy milyen kérdések azok, ahol validabb válaszokat kapunk telefonon, és el tudok képzelni olyan kérdést, amelyre validabb választ kapunk egy interjúszituációban. Miután azonban ez a jövõ útja, rengeteg telefonos kutatás kell, és valóban meg kell köszönni a Tárkinak, hogy ilyen kutatásokat végzett. Mégis nagyon meg kell gondolni, hogy milyen arányban és milyen témákban végzünk telefonos közvélemény-kutatásokat.

Rudas Tamás:

A dolognak azt az aspektusát szeretném kiemelni, amelyet többen említettek, hogy természetesen vannak divergáló piaci érdekek, és ezek befolyásolják a vita szereplõinek az álláspontját. Van azonban egy közös érdek is, és ez az, amit pillanatnyilag a leghatározottabban vitatkozók is megfogalmaztak. Ez a közös érdek a szakmának mint olyannak az elfogadtatása. Nyilvánvaló, hogy ha efelõl a közvélemény, a döntéshozók, a pénzosztók és a többi nyugodtabbak lennének, akkor a piac bõvülne, ami jót tenne a felosztásra irányuló terveknek is. Tudom, hogy a szakma képviselõi korábban beszéltek egy kamara vagy valami hasonló dolog szükségességérõl. Azt gondolom, hogy most éppen olyasmit csinálunk, amit a fogorvosok a kamarájukon belül hajtanak végre. Szerintem kidolgozható egy olyan paradigma vagy viszonyítási rendszer, amelyen belül meg lehetne próbálni érvényes választ találni erre a kérdésre. Nem biztos, hogyha ti most tovább olvastok fel számokat egymás ellenében, akkor ez meggyõzõ, mert nyilvánvaló, hogy ezek komolyságának a megítéléséhez még ezer dolgot kellene tudni.

Gondolom, hogy a jelen lévõ cégek képviselõi a meglévõ ellentétek mellett is felismerik a közös érdeket, és nem vonják kétségbe egymás tisztességét és hozzáértését. Ennélfogva ki lehetne dolgozni egy közös ajánlást, amely senkire nézve nem lenne kötelezõ, de elképzelhetõ, hogy a tévében vagy más helyen, ahol az idõ vagy a hely eléggé szorítja a megszólalót, ott az unalmasnak tûnõ technikai részletek helyettesíthetõk lennének valamilyen sztenderdre vagy elfogadott ajánlásra történõ hivatkozással. Ezt azért mondom, mert sokkal korrektebb, ha megmondjuk, hogy a hibahatár, teszem azt, plusz-mínusz 3 százalék. De sajnos, a hallgatóság jelentõs része nem tudja, hogy ez mit jelent. Ugyanez a helyzet például a mintanagysággal. Elengedhetetlen követelmény, ha valaki eredményeket publikál, akár szóban, akár írásban, hogy például megmondja a mintanagyságot, definiálja a mintaválasztás módját és a többi. De ha azt a szakmailag korrekt definíciót alkalmazza valaki, hogy a mintám egy hét lépcsõben rétegzett minta, ha korrektül leírja a mintavételi eljárását, akkor arra már nem lesz sem hely, sem idõ, hogy elmagyarázza a laikus közönségnek, hogy mi a csudát is jelent ez a dolog. Ezek olyan üzenetek, amelyeket a szakma képviselõi küldenek (vagy kellene hogy küldjenek) egymásnak. A laikus közönség pedig fizeti, abban az értelemben, hogy hallgatja a rádiót, vagy olvassa az újságot. Elképzelhetõ, hogy ezek a dolgok helyettesíthetõk lennének valamilyen ajánlásokkal vagy sztenderdekre való hivatkozással, de világos, hogy nincsen semmiféle hatóság, amely ezeket a sztenderdeket ráerõltethetné vagy rákényszeríthetné bárkire, aki a piacon szerepel. Ennek csak akkor van értelme, ha a piaci szereplõknek elég nagy hányada önmagára nézve elfogadja ezeket a dolgokat.

Sterk Péter

Egyrészt az Angelusz által mondottakhoz kapcsolódva: az õ székébõl és az õ szemüvegén keresztül nézve a dolgot, én azzal teljesen egyetértek. Én nem csinálnék szociológiai kutatást telefonon. Ez egy dolog. Meg kell tudni különböztetni bizonyos szinteket. Emlékeztetek arra, amit egy órával ezelõtt elmondtam: nem volt véletlen, hogy mi nem kezdtük el ezeket a dolgokat a választások elõtt. Fogalmazzunk úgy, hogy a dolognak korlátozott érvénye van a különbözõ kutatási helyeken és területeken. Amit mi teszünk, az nem más, mint igyekszünk feltárni azokat a területeket, ahol nem nagyon megyünk bele. Azon persze lehet vitatkozni, hogy aztán jól döntünk-e vagy nem.

Azt akarom még elmondani, hogy ezeknek a telefonos közvélemény-kutatásoknak a televíziós megjelenése szerencsétlen. Aki járt a televízióban, az tudja, hogyan lesz a kétoldalas anyagból három mondat. Most már kikötöttük azt, hogy mi írjuk meg azt a három-négy mondatot, amely elhangzik. De még azokat se mindig úgy mondják el, ezt egyszerûen képtelenség volt elérni. Próbálkoztunk azzal, hogy egy táblán egy kép jelenjen meg azzal a módszertani kerettel, amely a Népszabadságban megjelenik. Nem megy. A tévé annyira más világ, hogy ez a fajta racionalitás, amely az asztal körül itt ülõket jellemzi, nehezen fogja fel, hogy abban a félmûvész, félig nem tudom én milyen vircsaftban egyszerûen áttörhetetlen falak vannak. Azt megtettük már, hogy egy darabig nem publikáltunk újságban, mert belenyúltak az anyagunkba. Ezt azonban a Magyar Televízióval üzleti megfontolásokból nem tehetjük meg, hiszen a legnagyobb hatású médiumról van szó, és az, hogy a televízióban ez hetente elhangzik, ez a Szonda Ipsosnak olyan reklám, amelyet egyébként nem tudna megfizetni. Tehát ilyen összefüggések vannak, és láthatjátok, hogy a dolgokat nem kendõzöm el. Az a problémám, hogy nem kellene egy olyan mundér becsületét védeni, amelyrõl az ember tudja, hogy nem egy tökéletesen szabott egyenruha, tudja, hogy hiányzik róla egy-két gomb. Én azt hiszem, ha az ember tudatában van annak, hogy hol hiányzik a gomb, akkor ezt lehet csinálni, mint ahogy bármelyik cég részérõl végül is egyszerre volt módszertani és üzleti döntés az, hogy egy módszerrel mikor indulnak el. Mi tényleg elég alaposan meghánytuk-vetettük, hogy mikor induljunk a telefonos kérdezéssel. Persze, az benne van a pakliban, hogy esetleg elõbb indultunk el, mint ahogy ezt más szerette volna.

Természetesen minél nagyobb lesz a telefonellátottság, annál nagyobb biztonsággal lehet majd azt mondani, hogy szûkül a nehezen kutatható témák köre. De úgy gondolom, hogy a személyes megkérdezés és a telefonos megkérdezés módszere mindig hordozni fog olyan elemeket, amelyek miatt a kettõ nehezen hasonlítható össze egymással,  és ha mégis összevetjük a kétféle módszerrel nyert adatokat, mindig kérdésesek lesznek azok a statisztikai hibahatárok, amelyeknél elfogadunk azonosságokat, különbözõségeket, eltéréseket.

Végül Rudas Tamás kérdésére válaszolva: egyetértünk azzal, hogy induljunk el egy olyan irányba, ami valamilyen közös módszertani alaphoz vezet. De ne legyenek illúzióink: minden cégnél, amely az üzleti életben mozog, lesznek olyan pontok, ahol meg fogja makacsolni magát az üzleti érdekei miatt.

Fischer György:

A Gallup mindig is szorgalmazta, hogy létrejöjjön egy ilyen kódex, és a szakmai kamara létrehozásában is igyekeztünk élenjárni, eddig még nem sok sikerrel. Tehát tökéletesen egyetértek a te javaslatoddal vagy felvetéseddel.

Angelusz Róbert:

Mindazt, amit elmondottam, fenntartom, de egy vonatkozásban szeretném tompítani, bár ez csak relatív tompítás. Tehát változatlanul fönntartom azt, hogy most elsõsorban kutatási és kísérleti célokra kell telefonos közvélemény-kutatásokat csinálni. Az igazságérzetem szerint azonban, ma a közvélemény-kutatások legnagyobb hibája nem a mintavételbõl adódik, tehát nem is a telefonos mintavételbõl. Ebbõl is adódhatnak bizonyos hibák, de nekem még mindig az a benyomásom, amikor az újságban megjelent közvélemény-kutatásokat olvasom, hogy sokkal nagyobb hibák adódhatnak például a kérdések feltételének a módjából: olyanra gondolok, mint a kérdések egymásutánja, a kérdések kontextusa.

Török László (Országos Piackutató Intézet):

Talán feltûnt számotokra, hogy néhány hónapja mi is betévedtünk a közvélemény-kutatás ingoványába. Az Országos Piackutató '67 óta csak piacot kutatott, és mintegy fél éve vettük a bátorságot, hogy megpróbálkozzunk ezzel a területtel. Ebbõl a vitából, beszélgetésbõl engedtessék meg azt leszûrni, hogy a telefonos módszert mint a közvélemény-kutatásban alkalmazható megbízható formulát még nem fogjuk felvenni a palettánkra, mert úgy gondoljuk, hogy azok a szempontok meggyõzõbbek, amelyek a másik póluson hangzottak el e tekintetben. Egyébként a közvélemény-kutatásainkat Omnibusz módszerrel csináljuk, most már öt-hat hónap óta folyamatosan. Szeretnénk továbbra is ilyen formában végezni, és továbbra is publikálni, de hangsúlyozom, hogy a telefont egyelõre mellõzni kívánjuk.

Tordai Nándor (Országos Piackutató Intézet):

A közvélemény-kutatások területén ugyan nem, de a piackutatás, gazdaságkutatások területén már alkalmaztuk a telefonos megkérdezést, elsõsorban a Matáv részére végzett, a Matáv szolgáltatásaira vonatkozó nagy munkáinknál. Angelusz Róbert megjegyzéséhez pedig annyit: Londonban volt szerencsém egy CATI rendszernél megfigyelni azt, amirõl szó esett, hogy ugyanis egy szimpatikus fiatal kérdezõ megjelenése mennyiben befolyásolja a válaszadást. Ez a piac- és közvélemény-kutató intézet igen behízelgõ hangú nyugdíjas színészeket alkalmazott a CATI-s megkérdezéseknél, és mintegy 6-8 százalékos javulást értek el ezáltal, hogy nem szokványos kérdezõkkel, hanem megfelelõ hangú és megfelelõ modorban beszélõ emberekkel próbáltak telefonos közvélemény-kutatásokat végezni.

Fischer György:

Ezt a telefonból élõ cégek már régen tudják. Hát Kathleen Ferrier, a leghíresebb althangú énekesnõ is telefonos kisasszonyként kezdte.

Závecz Tibor:

Egy kicsit visszakanyarodva a konkrétumokhoz, mármint az etikai kódex esetleges kidolgozásához: még Szecskõ Tamás bízott meg néhányunkat valamikor 1989 táján azzal, hogy a Közvélemény-kutató Intézet számára többekkel együtt csináljunk egy etikai kódexet. A kódex el is készült. Kezdeményként maradt, le lehet porolni, meg lehet nézni, hogy mely pontjai tehetõk át a mai, piaci viszonyok közé. Egy kicsit szkeptikus vagyok, de nemcsak némely mai megnyilvánulás miatt. Számos ilyen megbeszélésen ültem már, ahol próbáltunk közös álláspontot kialakítani, mi, közvélemény-kutató cégek. De valahogy hamvába holt mindegyik kezdeményezés, az egyetlen a választási etikai kódex volt, amelyet mindannyian aláírtunk a választások elõtt, és amely bizonyos kötelezettségeket rótt ránk. Ilyen megbeszéléseken lehetne foglalkozni azzal, hogy milyen a minta összetétele, a súlyozás módja, a kérdések megfogalmazása, hogy azok a módszerek, azok a kérdéstechnikák, amelyeket az Omnibuszon használunk, mennyiben rakhatók át telefonos kérdezésre, és egyáltalán átrakhatók-e, vagy mivel helyettesíthetõk, ha helyettesíthetõk. Lehetne foglalkozni azzal, hogy az a sztenderditás, amely betartható egy Omnibusz jellegû vizsgálatnál, az vajon betartható-e telefonos vizsgálatoknál is, tehát tud-e ugyanolyan sztenderditás érvényesülni, hogyan lehet áthidalni azt a kommunikációs vákuumot, amely a telefonáló felek között keletkezik. Beszélni kellene a kérdések egymásutániságáról, arról, hogy hány kérdést lehet feltenni egymás után, milyen bonyolultsági szintig mehetnek el a kérdések; lehet-e egyáltalán itemsoros kérdéseket feltenni. Számtalan dologról gondolom, hogy érdemes lenne ilyen fórumokon megvitatni õket.

Hann Endre (Medián):

Csak nagyon röviden. Csalódott vagyok, de nem vagyok meglepve,  és mindenképpen szeretném kifejezni az együttérzésemet személy szerint Tarjányi Józsefnek, mert õ itt komolyan dolgozott, és úgy látom, nem gyakorolt nagy hatást a jelenlévõkre az õ munkája. Én ezt kitûnõ munkának tartom, szerintem ebben az irányban kellene tovább dolgoznunk. Bevallom, hogy a túl sok munka miatt a Medián is viszonylag kevés gondot fordított szisztematikus módszertani elemzésekre, bár volt egy-két kivétel.

A jövõbeni komolyabb szakmai együttmûködésben azonban megingatta a bizalmamat az az egyébként örvendetesen õszinte hang, amit itt Sterk Pétert képviselt. Elhangzott, hogy a szakmai igényesség rovására piaci szempontokat, konkrétan reklámszempontokat részesítenek elõnyben. Ezen a ponton, úgy érzem, nem tudom követni. A magam nevében szólok, bár azt képzelem, hogy talán a Medián nevében is mondhatom, hogy ezen a vonalon nem kívánunk versenyezni ilyen feltételekkel. Azt gondolom, hogy mi is megvagyunk anélkül, hogy sorozatosan csináljunk ilyen, általam igénytelenebbnek tartott dolgokat. Most ellentmondást érzek, mert Sterk Péter ezt a nagyon üzleties álláspontot képviselte itt a vitában, egy sor implikált vagy elejtett megjegyzésében. Hát nem tudom, hogy mi az a szint, amíg el lehet menni.

Sterk Péter:

A telefonos közvélemény-kutatásokban valóban mi tesszük a legtöbbet, tehát mi végezzük a legtöbb ilyen kutatást, és ez különbözõ okokból és különbözõ mértékben valószínûleg sokaknak nem tetszik. Én csak egy elemet akartam az itt jelenlévõk egy része számára nem természetes világból átemelni, hogy érzékeljék: megváltozott körülmények között dolgozunk, nem úgy, ahogy a Tárki vagy akár a Közvélemény-kutató Intézet dolgozott, nem úgy, ahogy egy tudományos kutatóintézet dolgozik. Tehát üzleti szempontokat is figyelembe kell venni. Meg kell mondanom azt is, hogy kevéssé vagyok érzékeny azokra a módszertani kritikákra, amelyek konkurensek részérõl érkeznek. Sokkal komolyabban veszem természetesen a nem konkurensektõl érkezõ kritikákat. Vannak olyan dolgok, amelyek nekünk sem tetszenek. Ezeket el is mondogattuk eddig is. Õk is nyugodtan mondhatják, hogy a mi kritikánk sem független attól, hogy mi konkurensek vagyunk.

Fischer György:

Egyetértek Hann Endre minõsítésével. Az, hogy a Szonda Ipsos csinálja a legtöbb telefonos vizsgálatot, az nem azért van, mert a többi cég erre nem lenne képes. Telefonos vizsgálatot bármelyik magyar közvélemény-kutató vagy piackutató cég tud csinálni. Azért nem csináljuk, illetve azért csináljuk kizárólag business to business érdekkörben, mert úgy gondoljuk, hogy nem szabad Magyarországon telefonos közvélemény-kutatást csinálni. A piackutatás az egy másik dolog, abban dolgozunk is telefonnal. Nem arról van tehát szó, hogy a Szonda Ipsos elõreszaladt, hanem arról, hogy olyan területre tévedt, amelyik alá van aknázva.

Závecz Tibor:

Szakmai fórumon, szakmai vitát nagyon szívesen folytatok. Nem elõször veszek részt ilyen jellegû összejövetelen, nagyon szívesen beszélgetek bárkivel. Sajnos a sors, az élet, nem tudom, micsoda, úgy hozta, hogy erre jutott kevesebb idõ, és három adatot mondhattam el tizenhárom helyett vagy huszonöt helyett. Mert huszonöt is van, meg harminc is van. Így hozta az élet, ezt tudom mondani.

Molnár László:

Tulajdonképpen én függetlenként vagyok itt jelen, hiszen a nagyok küzdelmében nem veszek részt. Én a szakmai tisztességre nagyon nagy hangsúlyt helyezek, tehát megpróbálom a magam számára egy kicsit összegezni, hogy mit tapasztaltam. Hát elõször is: semmiféle módszertani dologról nem tudtam meg semmit, kivéve, amit Tarjányi József elmondott. Úgy érzem, hogy valóban voltak szakmai kérdések, és ezekre valóban nem adódott túl sok szakmai válasz. Én azt sem tudom elfogadni, hogy valaki nem tudja kivonni magát a konkurenciával való kommunikációból. Hát ki más fog valamit mondani, ha nem a konkurencia?! De ezt természetesen ésszerû keretek között, szóval szakmai alapon kell tenni. Szerintem nincsenek olyan nagy üzleti titkok, amelyeket ne lehetne megosztani egy másik csapattal. Tehát én egyszerûen nem tudom elképzelni, hogy ne lehetne mondani öt mondatot vagy két mondatot arról, hogy kérem, a minta így volt, úgy volt. Ha nem mondanak, akkor majd kitalálják helyettük. Mert azt hiszem, hogy a szakmában mindenki ebbõl él, ebben járatos. Szóval, a magam részérõl örülök, hogy lehetõséget kaptam, és hogy eljöhettem ide. Emészteni fogom a tapasztaltakat, mint a legkisebbek egyikének képviselõje.

Rudas Tamás:

Valószínûleg azoknak van igazuk, akik azt mondták: illúzió azt gondolni, hogy a jelenlévõk ma le tudnak ülni vitázni egy konkrét szakmai vagy módszertani kérdésrõl. Illúzió, mert annyi ellentét halmozódott fel közöttük, valamint olyan ritkán van alkalmuk beszélni, olyan ritkán akarnak beszélni egymással, hogy elkerülhetetlen, hogy ezek a dolgok elõjöjjenek. Mindenképpen az a benyomásom, hogy azért annyira még nem nagyok az ellentétek, hogy már megfogalmazni se lenne kedve itt õket senkinek. Talán ez egy olcsó bölcsesség, de nem azért lenne szüksége ennek a szakmának például kamarára vagy bármilyen fórumra, mert a jelen levõ cégek vagy a cégek képviseletében itt ülõ személyek annyira szeretik egymást. Tehát nem azért tárgyalnak az emberek egymással, mert szeretik egymást, hanem azért, mert a közös érdek erre kényszeríti õket. Biztos, hogy sokukban tüskék maradnak e beszélgetés után. Ha nem is értettünk mindenben egyet, de viszonylag õszinték voltunk. Nyilvánvaló, hogy szabadabban lehetett beszélgetni, mint a Népszabadság kerekasztalán.