Ma már nem kell Albert Einsteinnek (1954) lenni ahhoz, hogy az ember tudja: a tér és az idõ egymástól függõ és elválaszthatatlan dolgok: a fizikai világ egyetlen jelenségének két aspektusa van. És nem kell hozzá Kenneth Burke (1945), Harold Innis (1951), vagy Edward T. Hall (1959, 1984), hogy felismerjük: ugyanez igaz a társadalmi világra is.

Ebbõl elég világosan következik, hogy a számítógépes tevékenységgel és a számítógéppel közvetített kommunikációval együtt emlegetett kibertérnek szintén van egy ellenpárja: a kiberidõ. De míg a kibertér fogalma népszerûnek és jól használhatónak bizonyult, addig a kiberidõ koncepciója szinte teljesen ismeretlen maradt. Következésképpen hajlamosak vagyunk a számítógépes technológia és a fizikai tér hagyományos fogalmai közötti hasonlóságokat hangsúlyozni: a számítógépes médiát „hol"-nak és nem „mikor"-nak tekintjük.

Hasonló okokból hajlamosak vagyunk arra is, hogy a számítógépes technikának a telekommunikációval és a telematikával való összefonódására koncentráljunk: a kibertérre, mely az üzenetek és adatok térben és nem idõben való továbbításának mellékterméke. Ez az aránytalanság nemcsak abban hátráltat bennünket, hogy helyesen mérjük fel a számítógépes média hatását, hanem a politikai és gazdasági döntéshozást is befolyásolja, mert a politikusok, a kormányzati tisztviselõk és a kommunikációs iparág képviselõi a szállítás és az információs sztráda térbeli metaforája alapján gondolkodnak. Továbbá: bár a számítógépes kommunikációra irányuló nagyobb figyelem a kibertér fogalmához vezet minket, ha azonban a számítógépes világ kultúrája, a közösségek és a személyiségek formálódása, az egymás felismerésére szolgáló közös jelzésrendszer felé fordítjuk a figyelmünket, akkor mindenképpen meg kell fontolnunk a kiberidõ fogalmának bevezetését.

Nem azt akarom ezzel állítani, hogy az idõ fogalmát eddig teljesen figyelmen kívül hagyták a számítógépes technológiáról folytatott vitákban, de a vele kapcsolatos elmélkedések eddig meglehetõsen esetlegesek és szétszórtak voltak. Ezért az a szándékom, hogy sokkal szisztematikusabban látok neki a kiberidõ felfedezésének. Az idõ általános fogalmáról és a vele kapcsolatos viszonyunkról már régóta és sokat írtak (lásd például: Whitrow, 1980, 1988), és ebben a tanulmányban is megemlítek néhány példát azokból az elméletekbõl és érvekbõl, melyek a számítógépes média tanulmányozásához felhasználható idõfogalmakkal kapcsolatosak.

A „kiberidõ" fogalma különbözõ jelenségekbõl tevõdik össze. Elõször megemlíthetjük a számítógép idõmérõ funkcióját, azt ahogyan létrehoz egy belsõ idõmértéket, és ahogyan méri a külvilág idejének múlását azért, hogy összehangolja az eseményeket és a mûveleteket. Másodszor: a számítógépnek mint médiumnak van ábrázolási funkciója is, melyhez valós, képzeletbeli és szimbolikus történések idõfogalma társul, valamint a múlt, a jelen és a jövõ érzése. Harmadszor: van egy szubjektív idõérzékünk, miközben számítógéppel vagy számítógépen keresztül dolgozunk; a számítógépes munka mint az emberi tevékenység egy formája, és mint olyan történés, amely befolyásolja az idõrõl való felfogásunkat, az ön- és a közösségtudatunkat.

Az ember és a számítógép közötti, vagy az emberek között számítógépes közvetítéssel folyó kommunikáció feltételezi az idõ használatát és megtapasztalását („kiberkronemika"). Általánosan ismert tény például, hogy az elektronikus levelezés és a számítógépes konferenciázás a kommunikáció aszinkron formái: a résztvevõknek nem kell ugyanabban az idõben venni s adni az információkat. Ez a rugalmasság – az elektronikus üzenetek átvitelének gyorsaságával együtt – az e-mailt különösen hatékony kommunikációs eszközzé teszi a személyek közötti információcserében. (Sproull & Kiesler, 1991. 21–24.) A hálózaton folytatott csoportos kommunikációnál az e-mail aszinkron jellege miatt sok idõfüggõ információ elvész: például az, hogy mennyi ideig tart, vagy mikor válik idõszerûvé egy részfeladat elvégzése. Ez hanyag viselkedéshez vezethet, elveszhet a csoport mûködése feletti ellenõrzés, és esetleg még a feladat befejezéséhez szükséges idõ is megnövekedhet, de ugyanakkor megvan a kreativitás, a részvevõk körének és a végeredménnyel való elégedettség növekedésének a lehetõsége is. (Uo., 52–53.) Bár az aszinkron kommunikáció garantálja, hogy az az e-mail üzenet, melyet éppen olvasunk, valamikor a múltban íródott, az ember mégis hajlamos arra, hogy a jelenbõl származónak tekintse.

Ez a „jelen-érzés" akkor is felléphet, amikor valamilyen BBS-en vagy listserver archívumban más emberek korábbi beszélgetéseit olvassuk. Derdy (1993) magyarázata szerint: ... ahogy az olvasó oda-vissza lapozgat az élénk on-line beszélgetések között, egy különösen életszerû dolgot tapasztal: az a vita, amelynek kezdete esetleg hetekre, hónapokra vagy akár évekre nyúlik vissza, s amelynek szóvicceit, kötözködõ kijelentéseit, személyes vallomásait, a tárgytól való eltévelyedéseit és a tinédzserekre jellemzõ egysoros „bölcsességeit" épp most olvassa, jelen idejûnek tûnik – mint ahogy, miközben a szöveg végiggördül a képernyõn, az olvasó számára valóban a jelenhez tartozik. (Uo., 561.)

Ahogyan a kiberidõben a múlt, a jelen és a jövõ összemosódik, az idõ folyásáról alkotott képünk eltorzul. Néhány másodperces várakozás esetleg végtelenül hosszúnak tûnik, miközben szinte repül az idõ, amikor az ember elmerül a számítógép világában. Belemerülve ezekbe a mikrovilágokba, az idõ mintha lelassulna a külvilághoz képest; szinte olyan, mintha Einstein relativitáselmélete – az a tény, hogy minél nagyobb a sebesség, annál lassabb az idõ relatív múlása – a hipersebességû infosztrádán „utazókra" is érvényes lenne. Ahogy Rifkin (1987) írja: Az igazgató jó videojátékosok képesek teljesen kikapcsolni az órák által mutatott idõt és a saját szubjektív idõérzéküket, és teljesen bele tudnak merülni a játék világának idejébe. Általános jelenség a számítógépes játékok megszállottjai között, hogy órákat töltenek a gép elõtt anélkül, hogy bármiféle fogalmuk lenne az idõ múlásáról.

Craig Brod szerint, aki egyike a számítógéppel kapcsolatos lelki bajokra specializálódott pszichológusok egyre népesebb táborának: ... olyan emberek, akik számítógéppel dolgozókkal élnek együtt, gyakran számolnak be arról, hogy az idõvel kapcsolatos viták sokszor okoznak súrlódásukat. Azok, akik hosszú ideig használnak számítógépeket, gyakran szenvednek a két világ ideje közötti állandó ingázástól. Ahogyan egyre jobban és jobban belemerülnek a számítógép új „idõzónájába", egyre kevésbé képesek újra és újra visszaállítani magukat a valódi világ idõbeli mértékéhez és szabályaihoz. Az idõbeli skizofrénia új formájának áldozataivá válnak, csapdába esnek két különbözõ idõorientációjú világ között. (Uo., 25.)

Az idõvel kapcsolatos másfajta tapasztalatok vagy a másfajta idõkkel való tapasztalatok analógiákat sugallnak a kiberidõ és Mircea Eliade (1959, 1974) „szentséges" idõ fogalma között: a számítógépnek végtelen idõbeli lehetõségei vannak, melyeket csak ki kell aknázni. Villámgyors idõszilánkok, sebes idõcsomagok, lassú idõhurkok; programok, melyek úgy nyílnak ki, mint egy legyezõ, attól függõen, hogy mennyi képkockát engedélyezünk nekik. Michaux úgy beszél az idõrõl, mint ami „pillanatok tömegébõl áll". Paul Virilio „intenzív" ideje többé már soha nem lehet teljes, mert „a végtelenségig szétdarabolódott annyi pillanatra, pillanatnyiságra, amennyit a kommunikációs technikák éppen lehetõvé tesznek".

A számítógép a „valós idõ" otthona is: 30 képfrissítés másodpercenként; erre az idõre pontosan illik Eliade meghatározása a „szentséges" idõrõl. A vallásos emberek kétfajta idõben élnek, melyek közül a fontosabbik, a „szentséges" idõ, a körkörös idõ paradox tulajdonságaival rendelkezik: megfordítható és visszanyerhetõ, egyfajta örökkévaló jelen, ami rendszeresen újra megszületik a rítusok segítségével. A „valós idõ" is a szimbólumok örökös jelenléte, megfordítható és visszanyerhetõ; ontológiai idõ, amely soha nem meríthetõ ki, és bármikor újjászülhetõ. Eliade „szentséges" idejének nincs történelme. Ez egy olyan idõ, melynek „nincs lefolyása", melynek nincs hagyományos értelemben vett idõtartama. (Stenger, 1991, 55.) A kiberidõ fogalma mint egyfajta „metaidõ" magában foglalhatja a „szentséges idõ" koncepcióját.

Rushkoff ezeket a virtuális környezeteket úgy ábrázolja, mint a „szentséges" helyek egyik formáját, és a virtuális idõt, mint a „szentséges" idõ egy formáját: misztikus, Zen-szerû tapasztalatként. Érdemes megjegyezni, hogy az egyszerre ígéri az idõ fogalmának eltörlését, az idõtlenséget (zéró hosszúságú idõ), s ugyanakkor annak végtelen, nemlineáris kiterjesztését. A kiberidõben tapasztalt ideiglenes kizökkenés alapvetõ érzés a számítógépes tevékenység közben, hasonló a vallásos elragadtatás, a drogok okozta hallucináció vagy az alvás állapotához. A kiberidõ valamilyen módon rokonságban van a szentséges idõvel, a mitikus idõvel és az álom idejével. (Kirk, 1974.) S miközben már közhely az audiovizuális eszközökkel szerzett élményt az álombéli állapothoz hasonlítani, egyetlen más média sem nyújtja az aktív, személyes jelenlétnek azt az érzését, amit a számítógép, egyetlen más eszköz sem teszi lehetõvé, hogy megalkossuk és megismerjük személyiségünk más változatait: álombéli önmagunkat.

Számos kutató felhívta már a figyelmet arra, hogy a számítógéppel közvetített kommunikáció nagyon sok játékra és kísérletezésre kínál lehetõséget a különbözõ szerepekkel, személyiségekkel és egyéniségekkel. (Rheingold, 1993; Sproull & Kiesler, 1991; Stone, 1991.) A kibervilág belejátszik az én szétdarabolásába, feltöltõdésébe vagy megsokszorozásába (Gergen, 1991), s a személyiség decentralizálásába. (Poster, 1990.) Idõvel álombeli másolataink seregével vesszük körbe magunkat. Más értelemben is igaz ez: az álombeli másolataink önmagunk idealizált változatai, fantáziaváltozatok, melyek egy napon – a virtuális valóság technológiai segítségével – idealizált testi tulajdonságokkal is rendelkeznek majd. (Rheingold, 1991.)

A pszichoanalízis szakirodalma szerint nyilvánvaló kapcsolat van az alteregó, az árnyék, a tükörkép fogalma és a nárcizmusra való hajlam között (Rank, 1971); így a virtuális másolataink beépülnek nárcisztikus struktúráinkba. (Lasch, 1979.) Kiber-hasonmásaink digitális lények, nem húsból és vérbõl vannak, hanem adatból és információból. Nem hat rájuk az idõ, nem szenvednek az öregedéstõl és a betegségektõl, tulajdonképpen halhatatlanok (Novak, 1991); a pszichoanalízisben az alteregó a halált vagy annak tagadását is jelképezheti. Míg a fizikai lényünk ki van téve az idõ romboló hatásának, addig az álombeli másaink uralkodnak a kiberidõ felett. Az alteregó néha fenyegetést is jelent, önmagunk ijesztõ tükörképe, vagy egy „nger", aki el akarja foglalni a helyünket. (Rank, 1971.)

A kibertérben élõ alteregónk egy elektronikus lenyomat, melyet magunk után hagytunk, s melyet mások viaszbábuként vizsgálnak, figyelnek, és rajta keresztül információt gyûjtenek rólunk; ez az a lenyomat, amellyel például egy hitelkérelem elbírálásakor szembesülünk. (Gandy, 1993.) Az adatokból felépülõ másolatunkkal való találkozás mindig zavaró, mert azt az igyekezetet tükrözi, hogy zéródimenziós lényekké redukáljanak bennünket, hogy minden egyedi tulajdonságunkat és életünk történetét igen/nem válaszokká egyszerûsítsék le. Ezzel a kihívással szembesülve gyakran úgy próbáljuk meg visszakövetelni a személyiségünk integritását, hogy felháborodásunkat fejezzük ki a magánéletünk megsértése ellen, és – különösen akkor, ha a „nger" rossz képet mutat rólunk – tiltakozunk a pontatlansága ellen. Ez rendszerint vegyes eredménnyel jár, s úgy tûnik, hogy egy mindent felügyelni kívánó társadalomban az ellenállás egyetlen logikus módja az álnevek használatának õsi gyakorlata.

Amikor a magánélet eltûnik a viaszbábok világában, az egyetlen hely, ahová elrejtõzhetünk, az álarcok sokasága; az alteregók nemzedékein keresztül a rendszert saját fegyverével gyõzhetjük le úgy, hogy az adatgyûjtõket elárasztjuk és eldugítjuk az információkkal (spamming). On-line klónjaink többsége azonban nem a mi akaratunk függvénye. Ha térben gondolkodunk, akkor is logikusnak látszik a következtetés, hogy az én egyre több részre osztódik, ahogy az ember egyre több idõt tölt el egyre több emberrel kommunikálva. (Gergen, 1991.) Ha az idõ már nanoszekundumokban mérhetõ, és olyan dolgok, mint az üzenetek küldése és fogadása, egyre rövidebb idõt igényelnek, a kommunikációs kötelezettségeink egyre növekednek, s úgy érezzük, hogy egyre több és több irányba húznak bennünket.

Ahogy a kiberidõben a múlt nem halványodik el, úgy nem fakulnak a múltbéli kapcsolatok sem, és önmagunk korábbi másolatai sem, melyek tovább élnek az elektronikus levelek, a levelezõcsoportok és BBS-ek archímuvaiban. Ez a kibernetikus klónozás – úgy tûnik – elõsegítheti az egyéniség felbomlását, a többszörös személyiségbõl származó zavarokat és a tudathasadásos viselkedést. Mivel mind több idõt töltünk a kibervilágban, és egyre jobban megtapasztaljuk a kiberidõt, a legegyszerûbb talán, ha boldogan elviseljük ezt az állapotot, és megtanulunk vele megbirkózni valahogy, vagy esetleg kihasználhatjuk arra is, hogy egy sokkal összetettebb, sokdimenziós személyiséget alakítsunk ki magunknak. Az biztos, hogy egyre több lehetõségünk lesz arra, hogy szembetalálkozzunk a tudatalattinkkal a kibervilágban élõ alteregóinkon keresztül. A számítógépes kommunikáció azonnali és rögtönzõ jellege sokkal inkább alkalmas a tudatalatti elme közvetlen vizsgálatára, mint a szemtõl szembe való beszélgetés óvatos folyamata, vagy a gondosan komponált írott gondolatok. A flaming, az indulatos hangú levelezés szembesít bennünket önmagunkkal vagy az árnyékunkkal; a nemi szerepcserével való on-line kísérletezés közben megmutatkoznak valódi hajlamaink.

Az alteregók és az álombeli hasonmások szorosan kötõdnek a tudatalattihoz. Sherry Turkle (1984, 1986) magát a számítógépet is „második önmagunknak" nevezi, mert hajlamosak vagyunk egyfajta Rorschach-tesztként használni: belevetítjük magunk a technikába. Ahogy a technológiával kapcsolatos viszonyunk megváltozik, a számítógéppel való kommunikáció helyett a számítógép világában folyó kommunikáció kerül elõtérbe, a komputer a második énünk lakóhelyévé válik; egy álomtájjá. Ezért a kibertérben való találkozás önmagunkkal idõvel a pszichoanalízishez hasonló terápiás funkciót is elláthat. Ráadásul, ahogy Walter Ong (1982) írja, az orális kultúrákban kisebb a távolság a tudatos és tudat alatti én között, mint az írásban kommunikálóknál.

Az írás és a nyomtatásban való publikálás lehetõvé teszi, hogy az ember öntudatosan vizsgálja a tudatos énjét, de ennek az az ára, hogy elnyomjuk a tudatalattinkat. Az elektronikus média – különösen a számítógépes kommunikáció – felszabadította a tudatalattit, és ennek a következményeit nem mindig könnyû elviselni. A legközvetlenebb hatás a személyiség összetöredezése és fraktálosodása. Idõvel azonban olyan, a tudatos és a tudatalatti én között újfajta szintézis jelenhet meg, egyre jobban integrált agyi állapot, olyan, amivel Carl Jung (1971) is foglalkozott a munkáiban. Ahogy Ong (1982) megfogalmazta: „az emberi tudat kibontakozik" (178. o.), s a fizikai lényünk és a kiberidõben létrehozott álombeli lényünk közötti szintézisen keresztül egy új tudatosság bukkanhat fel.

A tudatossággal kapcsolatos hatásokon kívül a számítógép abban is hasonlít más médiumokhoz, hogy megváltoztatja a közösséghez való viszonyunkat. Az emberi kapcsolatok ezen új formáira utalva Gary Gumpert (1987) „médiaközösségekrõl", Kenneth Gergen (1991) „szimbolikus közösségekrõl", Howard Rheingold (1993) pedig „virtuális közösségekrõl" beszél. Nem szabad elfelejteni, hogy a „közösség" több, mint egy csoport vagy egy gyülekezet. A közösségi kapcsolatok csak az idõ múlásával alakulhatnak ki; nem annyira térbeli közelséget igényelnek, mint inkább türelmet, fejlõdést és fokozatosságot. A hagyományos közösségek, a falvak és a törzsek rendszerint stabil és elkülönülõ szervezõdések.

Ezt a közösségfogalmat új technológiáink nyilvánvalóan aláássák, ahogy az emberek és a csoportok világméretû hálózatokba kapcsolódnak be; az elektronikus törzsek szét vannak szóródva a kibertérben. A kiberidõ különös tulajdonságai révén lehetõvé teszi, hogy egyszerre sok szervezõdésben is részt vegyünk, hogy gyakran és nehézség nélkül váltogassunk csoportokat, s viszonylag szoros kapcsolatokat alakítsunk ki egészen rövid idõ alatt is. A viszonyoknak ez a rugalmassága egyfajta „folyékony" törzsiséget eredményez. A hipersebességek korában a törzsi viszonyok formátlanná, állandóan változóvá, megsokszorozottá és egymást átfedõvé válnak. Ez nem a homogén, „globális falu", hanem inkább egymással összekapcsolt törzsi hálók sûrû szövevénye: sokdimenziós és fraktálszerû. A mikrovilág valóban egy kicsiny világot jelent, egy olyan helyet, ahol a valódi világ 6 szintû elkülönülése (lásd: Milgram, 1974) a nullához közelít. Ugyanakkor természetesen egyre nagyobb az esélye annak, hogy viaszfigurákká válunk. Ahogy Kroker és Weinstein (1994) megfogalmazta: az információért információval kell fizetned; sõt magad is információvá válsz." (11. o.) Arra utalnak ezzel, hogy mi magunk leszünk a saját „befektethetõ tõkénk", de az árfolyamunk a társasági viszonyaink függvénye lesz; az határozza majd meg az értékünket, hogy mennyi a kapcsolataink száma, milyen szövetségeknek és hálózatoknak vagyunk a tagja, mennyi alteregót mozgatunk a kibertérben, milyen ügyesen tudunk hipersebességgel navigálni a hálózatokon, mennyi „nomád" életerõnk van. (Critical Arts Ensemble, 1994.)

A nyomtatott média elõsegíthette az individualizmust (McLuhan, 1962, 1964), de a számítógéppel közvetített kultúra a hálózatot, a törzsi szövetségeket és a virtuális (s esetleg globális) közösségek különbözõ formáit támogatja. A hálózatot rendszerint térbeli fogalmakkal írják le, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az idõ is hálózat: különbözõ események közötti kapcsolatok hálózata. A kiberidõ behálózott idõ, és egyben az idõ különbözõ felfogásainak hálója is. Egyfajta „metaidõként" bizonyos felszabadító lehetõségek rejlenek benne. De fenyeget is bennünket az összefüggések elvesztésével és túlterheléssel, a jelzések láncának (a jel és a jelzett közötti kapcsolat, ill. a két jel közötti viszony, mely a jelentést létrehozza) széttörésével; ez az a tudathasadásos összeomlás, ami a posztmodern helyzettel van kapcsolatban. (Jameson, 1991.)

A kiberidõ nem szünteti meg, hanem inkább magába olvasztja az egydimenziós (az órák és a naptárak által mutatott) idõt és a történelmi idõ érzését, mely olyan hosszú idõ alatt fejlõdött ki bennünk. Nem kell elveszítenünk a kapcsolatunkat az egydimenziós idõvel, hanem inkább egyfajta horgonyként használhatjuk egy stabilabb és összefüggõbb idõérzékhez. Egyensúlyra kell törekednünk ezekben a folyamatokban; olyan egyensúlyra, amely magában foglalja a kiberidõ zéródimenziós tendenciáit is. Az idõtlenség egy régen vágyott élmény, de nem szabad, hogy a történelem és a hagyományok feláldozásával valósuljon meg, s semmiképpen sem a jövõ rovására. Végül is az a mód, ahogyan használjuk és megtapasztaljuk az idõt, a kultúránk túlélésének kulcsa.

Burke, K. (1945): A grammar of motives, Berkeley, University of California Press.

Critical Arts Ensemble (1994): The electronic disturbance, Brooklyn, Autonomedia.

Davis, E. (1993): Techgnosis: Magic memory, and the angels of information, The South Atlantic Quarterly, 92(4), 585–616.

Derdy, M. (Ed.) (1993): Flame wars: The discourse of cyberculture [Special issue], The South Atlantic Quarterly, 92(4).

Einstein, A. (1954): Relativity, the special and the general theory: A popular exposition (Rev. ed.) (R. W. Lawson, Trans.), London, Methuen.

Eliade, M. (1959): The sacred and the profane (W. Trask, Trans.), New York, Harvest/HBJ Books.

Eliade, M. (1974): The myth of the eternal return or Cosmos and history (W. Trask, Trans.) Princeton, Princeton University Press.

Gandy, O. H. Jr. (1993): The panoptic sort: A political economy of personal information, Boulder, Westview.

Gergen, K. J. (1991): The saturated self: Dilemmas of identity in contemporary life, New York, Basic Books.

Gumpert, G. (1987): Talking tombstones and other tales of the media age, New York, Oxford University Press.

Hall, Edward T. (1959): The silent langauge, New York, Doubleday.

Hall, Edward T. (1984): The dance of life: The other dimension of time, Garden City, Anchor.

Hayward, P. & Wollen, T. (eds.) (1993): Future visions:New technologies of the screen, London: British Film Institute.

Innis, H. A. (1951): The bias of communication, Toronto, University of Toronto Press.

Jameson, F. (1991): Postmodernism, Or, The cultural logic of late capitalism, Durham, Duke University Press.

Jung, C. G. (1971): The portable Jung (R. F. C. Hull, Trans.), New York, Viking.

Kirk, G. S. (1974): The nature of Greek Myths, New York, Penguin.

Kroker, A. & Wenstein, M. A. (1994): Data trash: The theory of the virtual class, New York, St. Martin’s Press.

Lasch, C. (1979): The culture of narcissism: American life in an age of diminishing expectations, New York, W. W. Norton.

McLuhan, M. (1962): The Gutenberg galaxy, Toronto, University of Toronto Press.

McLuhan, M. (1964): Understanding media: The extensions of man, New York, Mentor Books.

Milgram, S. (1974): The small-world problem, in J. B. Maas (ed.): Readings in Psychology Today (3rd ed.) (324–330), Del Mar, CRM Books.

Novak, M. (1991): Liquid architectures in cyberspace, in. M. Benedikt (ed.): Cyberspace: First steps (225–254), Cambridge, MIT Press.

Ong, W. J. (1982): Orality and literacy: The technologizing of the word, New York, Methuen.

Poster, M. (1990): The mode of information, Chicago, University of Chicago Press.

Rank, O. (1971): The double. A psychoanalitic study (H. Tucker, Jr., Trans.), New York, New American Library.

Rheingold, H. (1991): Virtual reality, New York, Touchstone.

Rheingold, H. (1993): The virtual community: Homesteading on the electronic frontier, Reading, Addison Wesley.

Rifkin J. (1987): Time wars: The primary conflict in human history, New York, Touchstone.

Rushkoff, D. (1994): Cyberia: Life in the trenches of hyperspace, New York, HarperCollins.

Sproull, L. & Kiesler, S. (1991): Connections: New ways of working in the networked organization, Cambridge, MIT Press.

Stenger, N. (1991): Mind is a leaking rainbow, in M. Benedikt (ed.): Cyberspace: First steps (49–58), Cambridge, MIT Press.

Stone, A. R. (1991): Will the real body please stand up? Boundary stories about virtual cultures, in. M. Benedikt (ed.): Cyberspace: First steps (81–118), Cambridge, MIT Press.

Turkle, S. (1984): The second self: Computers and the human spirit, New York, Simon and Schuster.

Turkle, S. (1986): Computer as Rorschach, in G. Gumpert & R. Cathcart (eds.): Inter/media: Interpersonal communication in a media world (3rd ed.) (439–459), New York, Oxford University Press.

Whitrow, G. J. (1980): The natural philosophy of time (2nd ed.), Oxford, Oxford University Press.

Whitrow, G. J. (1988): Time in history: Views of time from prehistory to the present day, Oxford, Oxford University Press.

Jegyzet

* A szerzõ a Fordham University kommunikáció tanszékének tanársegédje. Társszerkesztõje (Ronald Jacobson és Stephanie B. Gibson mellett) az 1995 õszén megjelenõ Communication and Cyberspace: Social Interaction in an Electric Environment címû tanulmánykötetnek. Az alábbi cikk ebben az antológiában található.
A tanulmány magyar változata a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik.