1. Felvezetés

Bármely külföldi szerzõ hazai bemutatásakor hasznos elgondolkodnunk azon, hogy az újdonságon kívül mi indokolja a szellemi importot. Erre az önvizsgálatra korántsem valamilyen "intellektuális bemelegítésként" van szükség. Számos olyan példát lehetne idézni a közelmúltból, amikor nemzetközi nagyágyúk magyarra fordított mûvei szinte alig vertek hullámokat a köztudatban, és mérsékelt könyvesbolti ragyogás után alá\visszaszálltak az érdektelenség homályába. E közönynek több oka is lehet. Bár kétségkívül megérne egy külön tanulmányt, de mégse menjünk bele itt abba a kérdésbe, hogy Magyarországon van-e jelenleg intellektuális élet egyáltalán, és hogy kavarhat-e bármi tudományos (és nem személyes, politikai, publicisztikai) vihart. Tegyük fel, hogy van egy ilyen közeg, hiszen még ha elfogadjuk is a szellemi élet fikcióját, abból még nem következik, hogy ennek a közegnek válogatás nélkül fogadóképesnek és fogadókésznek kellene lennie.

Miért is kellene!? Szögezzük le: az üzleti szempontokat leszámítva semmi sem indokolja, hogy egyenes arányosságot tételezzünk a nyugati társadalomtudományokba való integráltság és a szellemi teljesítmények között. Félreértés ne essék: nem azokat a kollégákat dicsérem, akik évek óta nem olvastak egyetlen könyvet sem, nem a normalitássá fekélyesedõ szellemi leépülést éltetem, hanem a szelektív közöny lehetséges jótékony hatásáról beszélek, a szolgai utánzással, a szimpla model-fittinggel szemben. A szelektív közöny - amely másik oldalról válogatós érdeklõdést is jelent - nagy elõnye, hogy csak a releváns, érdekfeszítõ állításokra figyel fel, csak azt emeli be a nyilvános gondolkodás hazai mezõjébe, ami számára itt és ma izgalmas lehet.

Más szavakkal: azt kell importálni, ami segíthet nekünk saját (intellektuális) problémáink megoldásában, és ez bizony nem feltétlenül ugyanazokat a gondolatokat jelenti, amelyek a nyugati relevancia-tartomány számára a legizgalmasabbak. Ne bánkódjunk tehát, ha a "testek idõbe helyezésének és dekontextualizálásának" kurrens prófétái nem lesznek különösebben inspirálóak a magyar társadalomtudomány számára, mert remélhetjük, a valóban fontos divatokat a szelektív közöny szûrõje is átengedi.

Innen kezdve aligha térhetünk le a magunk által kijelölt ösvényrõl: azt kell tisztáznunk, hogy miért tartjuk fontosnak James Scott bemutatását a magyar olvasónak. De mielõtt rátérnék ennek tárgyalására, lássuk, ki is ez a különös ember.

James Scott 1936-ban született New Jerseyben. Életmûve távolról sem lezárt, kerek egész. Publikációs jegyzéke inkább mûveinek fordításaitól és különbözõ válogatásokban való újramegjelenéseitõl duzzad több oldalasra, hõsünk az amerikai akadémia üzemszerûen mûködõ keretei között is aprólékos gonddal dolgozik, mondhatnánk, pepecsel egy-egy írásán.1

Nem egyszerû meghatározni, hová, mely tudományterülethez tartoznak ezek az írások. Habár Scott politikatudományból doktorált a Yale-en, elsõ írásai inkább az antropológusok érdeklõdését keltették fel - a francia mellett jól beszél malájul és burmaiul is. A besorolási nehézségek késõbbi pályafutását is végigkísérik, így történhet meg az, hogy a Scottot méltató írásokban gyakran találunk "olyan politikatudós, aki antropológiai terepkutatásaival kivívta a történészek csodálatát" típusú állításokat. James Scott tehát nem azért fontos alakja a kortárs társadalomtudománynak, mert kötetei könyvespolcokat töltenek meg, és nem is azért, mert egy szaktudomány kiemelkedõ figuráját tisztelhetjük benne. Ezzel szemben három olyan szempontot is találhatunk, amelybõl nézve Scott munkássága különös vonzerõt gyakorolhat a magyar olvasóra.2

2. Ideológiai szexepil

Közelítsünk bármely tudományterület felõl, James Scott elsõsorban az alávetettek szószólójaként ismert. Ami azt illeti, ezzel, az "alávetettek szószólója" kifejezéssel rögtön a dolgok közepébe is csöppentünk. Scott ugyanis abban az értelmében szószóló, hogy hangot ad a hallgatag mélynek, a zajos felszín alatt megmutat egy, amúgy láthatatlan világot, a nyilvános történésekkel szemben a "rejtett forgatókönyvekre" koncentrál. Eközben sikerül elkerülnie azt az intellektuális Szküllát és Kharübdiszt, amely örökkön leselkedik mindazokra, akik az alávetettek, nyomorultak és szegények életérõl kívánnak szólni. Jobboldalról állandó lehetõség - és intellektuális korlátai miatt nem túl izgalmas eredményekkel kecsegtetõ vállalkozás - az elítélõ-lekezelõ attitûd, amely tömeget, csõcseléket, vulgáris masszát lát odalenn. Ezen gondolatkör képviselõi számára az egyenlõtlenségek adott rendszere nem kérdõjelezi meg a társadalmi struktúra legitimitását. Az alja népet lehet karitatív intézkedésekkel segíteni, számára a morális integritás lehetõségét biztosítani, és legalábbis a 19. század óta muszáj felvilágosítani, "felemelni", hogy "normális", egészséges sejtjévé váljon a társadalom - többnyire a politikai nemzet - szövetének.

Ezzel szemben a marxizáló baloldal számára - mint ez Scottnak az alábbiakban olvasható Gramsci-kritikájából is kiviláglik - a tömeg, hacsak nem egyre ritkuló osztályharcos forradalmait vívja éppen, a hamis tudat állapotában leledzik. Ennek az elõfeltevésnek az arroganciája különösen akkor tûnik elõ, ha felidézzük, hogy a tömeg - az ortodox frazeológiában a proletariátus - valamilyen misztikus minõséget képvisel. Ugyanakkor a marxista értelmiség megoldási javaslattal is elõrukkol: a már megvilágosult "élcsapattól", lényegében tehát saját magától várja a tömegek tudatának felemelését, annak kijelölését, hogy mi merre hány centi (kellene hogy legyen).

Scott tehát sajátos szószóló: miközben az alávetettek világát, az általuk alkalmazott ellenállási technikákat mutatja be, nem csúszik bele az "önjelölt érdekvédõ" vagy "programadó élcsapat értelmiség" szerepébe. Morálfilozófiai szempontból Scott egy nem marxista, de - mondjuk így - baloldali alapú humanizmust képvisel, ahol a különbözõ bomlasztó technikák bemutatása nem jelenti a társadalmi egyenlõtlenségek igenlését.

Ez a metaelméleti attitûd az, ami talán elsõként ajánlható Scottból a magyar intellektuális élet számára. Ez a példa azt bizonyítja, hogy van köztes út: némely liberális közgazdászok szélsõséges kapitalizmus-apologetikája és a saját programadó szerepe után ácsingózó, a kapitalizmus szörnyûségeirõl horror forgatókönyveket fabrikáló baloldali panaszáradat között meg lehet találni a józan és elmélyült gondolkodás területeit.3

A továbbiakban még két olyan kérdésrõl beszélek, amelyek indokolják a megismerkedést Scott-tal. Elõbb az elméleti kontextushoz való viszonyát vizsgálom, majd azt, hogy mennyiben magyarázó erejû Scott elmélete a rendszerváltás utáni szociológiai helyzetben.

3. Tudományos-elméleti szexepil

Az elmúlt tíz év egyik legfigyelemreméltóbb elméleti fejleménye a racionális döntések elméletének hazai térhódítása és terjeszkedése volt. Igen komoly és jól szervezett munka folyik elsõsorban a Budapesti Közgazdasági Egyetemen, ahol a Csontos László körül csoportosuló agilis kutatók könyveket, szöveggyûjteményeket adnak ki, nagy hatást gyakorolva a szociológusok felnövekvõ nemzedékeire. E csoport gyakran igazságtalan általánosítások áldozata, hiszen nyakába varrják mindazokat az ellenszenveket, amelyeket az idehaza túlsúlyban levõ survey-alapú, szellemtelen heterodoxia produktumai gerjesztenek. A racionális döntések elmélete e silány zömnél már csak azért is nívósabb, mert van elmélete, s így az irányzat jelenléte valóban örvendetes. A probléma abból fakad, hogy hiányoznak a hasonlóképp artikulált és szervezett explicit, ámde eltérõ irányzatok. Így a racionális döntések elmélete mint a módszer, nem pedig mint egy lehetséges módszer jelenik meg a társadalomtudományok színpadán. Holott vannak olyan, teljesen különbözõ episztemológiai elõfeltevésekkel, módszertannal és tradícióval rendelkezõ irányzatok is, amelyeket joggal tekinthetünk egyenértékûnek a racionális döntések elméletével. Ilyen lehet például - hogy csak egyet említsek - az interpretatív szociológia (Dessewffy 1993, 1996). Azonban épp azért, mert a racionális döntések elmélete esetében is zárt, önmagában koherens - ha szabad ezt a bizonytalan jelölõt használnom - paradigmáról van szó, egy másik paradigmában megfogalmazott kritikák eléggé hatástalanok. Amúgy is mind a racionális döntések elmélete, mind, mondjuk, az interpretatív megközelítés visszavezethetõ néhány olyan axiómára, amelyek felett nincs értelme vitát nyitni, választásuk hangsúlyozottan nem-racionális döntés eredménye. Ahhoz, hogy elfogadjuk az olyan premisszákat, mint a racionálisan cselekvõ aktor tételezése, a hierarchizálható döntési preferenciák és a haszonmaximalizálás elve - mivel a szociológia végül is menthetetlenül empirikus vállalkozás -, hinnünk kell abban, hogy az ezen axiómákból kiinduló vizsgálódás nyomán a valóság egy hiteles és releváns leírását kapjuk. A minimális szerénységnél nem kell több ahhoz, hogy elismerjük: ezek a döntések általában nem úgy születnek, hogy valamely filozófiai rendszerbõl deriváljuk õket. Épp ellenkezõleg, egyrészt egybevetjük az elméletek fõbb állításait azzal, amit mi magunk gondolunk, hihetõnek tartunk a világról: ezt nevezhetjük szociológiai tesztnek. Ez a tesztelési folyamat nem csak a közvetlenül elérhetõ világgal való összehasonlítást jelenti - bár ennek jelentõségét nem árt újra hangsúlyozni; a szociológiai tesztnek van egy esztétikai komponense is, nevezetesen, amikor a felkínált elméletet az általunk kedvelt, fontosnak tartott könyvekkel, valóságmagyarázatokkal hasonlítjuk össze. Más szavakkal: azt állítom, hogy - példánknál maradva - a racionális döntések elmélete és az interpretatív megközelítés közötti választást nagyban befolyásolja, hogy melyik irányzatból olvastunk több jobb, mélyebb, szellemesebb: egyszóval csábítóbb munkát. Vagyis nem elsõsorban az elméleti szekértáborok közötti háború (tudományos vita) kimenetelére vagyunk kíváncsiak - ez jellegébõl fakadóan a távoli szemlélõ számára amúgy is általában döntetlenre áll, hanem bizonyító erejû konkrét elemzésekre vágyunk, amelyek aztán elhajlítják valamelyik irányba elméleti vonzódásainkat, és ezt a "szimpátiaváltozást" aztán utólag racionalizáljuk. Rövidre zárva az eddigieket: James Scott írásainak egy lényeges funkciója, hogy a racionális döntések elméletének ellenpontjaként szolgálhatnak (ezáltal a survey-szociológiához képest is alternatív megközelítést kínálnak).

Az elõbbiekben úgy érveltem, hogy az explicit viták helyett jóval fontosabbak - és az elméleti konverzió során mindenképp elõbb következnek - maguk a mûvek, a bennük megfogalmazott elemzés és érvelés. Így tehát nem puszta frázis, ha azt mondom: remélem, hogy a következõ oldalakon található két Scott-tanulmány önmagáért beszél.

Ám annak megvilágítására, hogy miben is áll Scott és a racionális döntések elméletének ellentéte, talán az a leghelyesebb, ha az itt közölt válogatásban nem tárgyalt The Moral Economy of the Peasant: Subsistence and Rebellion in Southeast Asia címû, 1976-ban megjelent könyvérõl is ejtünk néhány szót. Ez a munka a harmincas évekbeli Burma és Vietnam nagy parasztfelkeléseit, pontosabban az e felkelésekhez vezetõ utat, a motivációkat elemzi. Ekképpen nemcsak érdekes antropológiai leírást kínál, hanem lényeges hozzájárulás a kollektív cselekvés általános témájához is.

A címszereplõ fogalom, a "morális ökonómia", a nagyszerû marxista történész, E. P. Thompson 1971-es tanulmányából származik. Thompson ebben az írásában azokat a kvantitatív (elsõsorban gazdasági adatokkal dolgozó) történészeket támadja, akik a munkanélküliségi adatok és az élelmiszerárak kombinációjából közvetlenül magyarázhatónak vélik a tizennyolcadik századi angol tömegmozgalmakat. Ezzel szemben Thompson azt demonstrálja, hogy a valóságban mindig mûködik az "igazságosságnak" a "legitimitásnak" valamilyen általánosan létezõ, gyakran öntudatlanul is érzékelt mércéje, és a tömegmegmozdulásokra akkor kerül sor, ha ezt a konszenzust a "felül levõk" megsértik.

Természetesen igaz, hogy a felkelések közvetlen oka legtöbbször az áremelések, a kereskedõk visszaélései vagy az éhség . De ezek a panaszok a piaci kereskedésre, a malmok és a bankok mûködésére vonatkozó általános konszenzus keretein belül találhatók, amely konszenzus meghatározta, hogy mi minõsül elfogadottnak, illetve elfogadhatatlannak a közösségen belül. Ez a konszenzus pedig a tradicionálisan elfogadott konzisztens nézeteken nyugodott, amelyekben a közösség számos gazdasági szereplõjének funkciói fogalmazódtak meg. E nézeteket együttesen a szegények morális gazdaságtanának nevezhetjük. Ezen erkölcsi elõfeltevéseknek a megsértése legalább annyira fontos volt a közvetlen cselekvések idején, mint az aktuális depriváció (Thompson 1971:188).

Mint láthattuk, ez az állítás - amelyet Scott továbbgondol, és új kontextusban alkalmaz - éppúgy irányul a neopozitivisták, mint az ortodox marxisták ellen: a kollektív cselekvés mozgatórugói nem pusztán a könnyen számszerûsíthetõ alapból, a gazdaságból vagy a termelési viszonyokból érthetõek meg, hanem csakis a kulturális konszenzus figyelembevételével. Scott tehát anélkül, hogy tagadná a gazdasági viszonyokban gyökerezõ osztályhelyzet és osztálykonfliktusok jelentõségét, egy jelentéscentrikus osztályelemzés mellett érvel.

A kizsákmányolás és az ellene lázadás problémája nem egyszerûen a kalóriák és a bér problémája, hanem a parasztoknak a társadalmi igazságosságról, a jogokról és kötelességekrõl, a kölcsönösségrõl kialakított fogalmainak a kérdése is (1976: vii).

A patrónus-kliens viszonnyal leírható prekapitalista agrártársadalmakban a redisztribúció és a kölcsönös segítségnyújtás legkülönbözõbb technikái mûködtek. Scott nem idealizál, nem állítja, hogy ez azért lett volna így, mert az agrártársadalmakban különösebben nagyszerû vagy segítõkész emberek éltek volna. Sokkal inkább az erõs központi állam hiánya kényszerítette a földesurat és a parasztot egyfajta kooperációra, amely aztán a modern állam megjelenésével és a kapitalista termelés elterjedésével szükségszerûen felborult. Az állami adókkal szemben már nem mûködtek a korábbi egyeztetõ és kiegyenlítõ mechanizmusok, így a gazdasági válságok, a gyenge aratás tragikus hatással volt a parasztok életére. Ezzel a parasztok "igazságosság" fogalma megrendült, a rendszer elvesztette legitimitását, és ez vezetett a felkelésekhez. Ez a könyv banalitásig lecsupaszított fõbb tézise, amelyet aztán Scott alaposan kimunkál és gazdagon illusztrál. Itt számunkra nem maga a könyv az érdekes - ami azt illeti, Scott az utóbbi évtizedben már kerüli a "morális gazdaságtan" kifejezés használatát -, hanem az a vita, amelyet Samuel Popkin könyvének - amely a Moral Economyra adott válaszként is felfogható - a megjelenése provokált. Már Popkin könyvének címe - The Rational Peasant: the Political Economy of Rural Society in Vietnam - is jelzi, hogy a szerzõ éppenséggel Scott antitéziseként fogalmazza meg saját nézeteit. Popkin a parasztokat racionális gazdasági cselekvõkként írja le, akiket elsõsorban gazdasági hasznuk növelésének lehetõsége motivál. Popkin szerint a vietnami parasztok egyáltalában nem roppantak össze a kapitalizmus megjelenésétõl, és korántsem sírták vissza a régi szép napokat, amelyek valójában nem is voltak olyan szépek. Ezzel szemben komolyan érdeklõdtek a technológiai fejlesztés iránt, melynek segítségével növelhették saját hasznukat.

A morális gazdaságtan követõi a paraszti tiltakozásban és felkelésekben a fennálló társadalmi biztosítékok elleni fenyegetésekre adott védekezõ reakciókat hangsúlyozzák, valamint a tradicionális elit legitimációvesztését és az erkölcsi felháborodást. Én magam a politikai vállalkozókat, az ösztönzések rendszerét, a szabad legelõket és a kockázatot hangsúlyozom" (Popkin 1979: 245).

Ahhoz tehát, hogy megértsük, mi vezetett kollektív cselekvéshez (parasztfelkelésekhez), a szabad legelõk problémáját kell vizsgálnunk, vagyis azt, hogy az egyéni nyeremények esélye mikor éri el azt a határt, amely közösségi cselekvésre motivál. Popkin - szintén leegyszerûsített - fõ tézise szerint: a kollektív cselekvés gyökerei a helyi, nagyon is konkrét gazdasági elõnyökben gyökereznek. Minden attól függ, hogy a politikai vállalkozók - a felkelések szervezõi - milyen egyéni, helyi elõnyöket kínálnak a potenciális résztvevõknek. Ha ezek az ígéretek kielégítõek (földosztás, kisebb adók), és egy részüket alternatív struktúrákban lokálisan be is vezetik (olcsóbb szolgáltatások: mint amilyen a védelem, elsõsegély), akkor mozgósítani lehet a parasztokat "távolabbi" nemzeti célok érdekében is, mivel a résztvevõk nyereményeik megtartásával és növelésével számolhatnak, amennyiben a továbbiakban is támogatják a politikai vállalkozók mozgalmait.

Habár sokan a valóság két egyenértékû interpretációjának tartják e két megközelítést, világos, hogy itt két, egymással feleselõ elméletrõl van szó. A dolgot még pikánsabbá teszi, hogy Scott és Popkin nagyon hasonló, gyakran teljesen azonos levéltári források alapján jut el egymással szemben álló következtetésekhez. Mint erre már utaltam, két különbözõ axiómakészlet alapján dolgoznak: mindenesetre a két könyv lehetõséget ad arra, hogy az olvasó szembesüljön saját nézeteivel, és eldöntse, hogy például az antropológiai elõfeltevések szintjén Popkin racionális, nyereségmaximalizáló emberképét vagy Scott értéktradíciókat és igazságosság-fogalmakat is felölelõ személyiségképét fogadja-e el.

Scott maga is explicitté teszi ellenérveit a Peasant Revolution: A Dismal Science címû kritikájában (Scott 1977) - amely még Popkin könyvének megjelenése elõtt született -, ahol a kollektív cselekvés magyarázatához a racionális döntések elméletét használó mûvekkel vitatkozik.

Scott fölteszi a kérdést: "…ki tagadná a düh, a felháborodás és elkeseredés szerepét a felkelésekben? Miként tudná a racionális aktor modellje megragadni a millenniumi várakozásokat, amelyek végigsöpörtek a vidéken…?" Majd határozottan kijelenti: "a burzsoá számítgatáson nyugvó elmélet nem képes errõl számot adni" (1977:239). A racionális döntés elmélete azzal, hogy haszonmaximalizáló gépezetté silányítja a parasztokat, üzleti vállalkozássá banalizálja a kollektív ellenállást. Fontos észrevennünk, hogy Scott nem normatív értelemben használja a morális ökonómiát, nem azt állítja, hogy a parasztok erkölcsösek, hanem azt, hogy van az erkölcsi szabályoknak, a kultúrának egy olyan szabályrendszere, amelyet vizsgálnunk kell - akárhogyan foglalunk is állást az e szabályokban megfogalmazott értékekkel kapcsolatban. Ennek során azt kell feltárnunk, "hogy a parasztok maguk mit tartanak méltányosnak, mirõl tartják azt, hogy megilleti õket, és kit tartanak felelõsnek sérelmeikért" (1977:246).

Ennek a programnak van egy fontos módszertani következménye: nevezetesen az a sokszínûség, amely annyira jellemzõ Scott késõbbi munkáira is. Ezt a sokszínûséget legalább két értelemben használhatjuk. Egyrészt imponáló, ahogy Scott követi az empirikus kutatás gyakran hangoztatott, ám annál ritkábban alkalmazott alapkövetelményét, miszerint a problémához, a kutatási kérdéshez kell megválasztanunk a módszereket - és nem kedvenc módszereinket kell ráerõltetnünk a valóságra. Ennek megfelelõen a Moral Economy elsõsorban levéltári kutatásokra, a Weapons of the Weaks pedig egy maláj faluban végzett, többéves terepmunkára alapozódik. Ehhez képest a Domination fõként másodlagos források feldolgozásával bizonyítja az elméleti állításokat. Másrészt Scott a források körét igencsak szélesen húzza meg: ide tartozik a fekete rabszolgák spirituáléitól és a szibériai népdaloktól kezdve az úti beszámolón és magánlevelezésen át az építészeti alaprajzokig és földkimutatásokig minden, ami fölkelti az érdeklõdését. Mégsem érezzük azt, hogy Scott túlfeszítené a húrt, és megalapozatlan következtetésekre ragadtatná magát. Elmélet és empíria az elegáns forráskezelés révén olvasmányosan és meggyõzõen simul egybe.

A módszertani fejtegetések már átvezetnek az utolsó ponthoz. Scottnak már csak azért is szüksége van mások számára tudománytalan források felhasználására, mert utóbbi két könyve tárgyául a láthatatlan láttatását választotta.

4. Szociológiai-empirikus szexepil

Míg a Moral Economyban a kollektív cselekvéshez kapcsolódó irodalom a viszonyítási keret, a Weapons of the Weak és a Domination - lényegi feltevések megfogalmazásával - már magát e keretet kérdõjelezi meg. Egyfelõl Scott kritizálja azt a társadalomtudományokon belüli általános megközelítést, amely a nagybetûs történelem eseményeire koncentrál. Ez a szemlélet a "kollektív cselekvés" elemzésekor egy szaggatott történelmi elbeszélésre szorítkozik, ahol a forradalmak és felkelések között lepergõ, gyakran több emberöltõnyi idõszak érdektelennek minõsül. Azzal, hogy a nagy, látványos megmozdulásokra összpontosít, a tudomány gyakorlatilag reprodukálja (és gerjeszti) az állami történelemképet, ahol a zavargások és (ellen)forradalmak, a rendellenesség e kezelendõ megnyilvánulásai számítanak csak igazán. Ezzel szemben Scott a hétköznapok világának vizsgálatára szólít, azt állítva, hogy itt az ellenállásnak olyan sokszínû, kifinomult és többé-kevésbé folyamatos módozataival találkozhatunk, amelyek jelentõsége gyakran meghaladja a történelmi reflektorfénybe állított, látványos kollektív cselekvésekét.

Ehhez természetesen ki kell tágítani az ellenállás fogalmát. Az utcai harcok, forradalmak és gyárfoglalások helyett a vadorzás, a dezertálás és az adócsalás technikáit és gyakorlatát kell elemeznie. Mivel Scott az alábbiakban olvasható elõadásában összefoglalja vonatkozó nézeteit, itt csak arra szorítkozom, hogy mennyiben releváns ez a gondolat ma Magyarországon. Habár meglehet, ez is felesleges, hiszen elsõ pillantásra nyilvánvaló, hogy ezt az elméletet a mi testünkre szabták.

A Kádár-rendszer gyakran emlegetett Nagy Kompromisszuma nem csak annyit jelentett, hogy a politika kivonult az életvilágból cserébe néhány tabu tiszteletben tartásáért. Az Új Kiegyezésbõl, bizony, az is következett, hogy a "nép" megújítva és szélesebb körben alkalmazta a hétköznapi ellenállásnak azokat a formáit, amelyeket - mint ezt Rév István meggyõzõen bizonyítja - még a Rákosi-rendszerben sem adott fel. Igaz, 1956 után Kádár keresztülverte a téeszesítést, de már az elsõ pillanattól bevett gyakorlat, "a morális konszenzus" része lett "hazaszocializálni" a búzát, baltát, kisködmönt és gumicsizmát a téeszbõl. Nem kétséges, hogy a politika engedékenyebb volt az életvilág stiklijeivel szemben, a hétköznapi ellenállás szürke zónájában elkövetett rendszerkonform elemeire nem reagált, míg a "meggymagos embert", kinek tevékenysége amúgy nem volt törvénybe ütközõ, csak éppen látványosan képviselt egy rendszeridegen, vállalkozói ethoszt, azonnal börtönbe csukta.4 Való igaz tehát, hogy kellett valamiféle politikailag engedélyezett játéktér, az állam megtartóztatta magát a korábbi tömeges rendõrintézkedésektõl, de ennek az engedékenységnek a következményei beláthatatlanok lettek.

Meglehet, Walter Concrite-nek igaza volt, mikor a Lánchídon állva, a hetvenes évek közepén elkövette elhíresült kinyilatkoztatását ("itt állok egy kommunista ország fõvárosában, ahol ha szabad választások lennének, újraválasztanák a kommunista párt fõtitkárát"), de a rendszernek csak az illegitim tevékenység széles köre biztosított legitimitást.5 A "bérbõl és fizetésbõl" élõk nem bérük és fizetésük miatt fogadták el a rezsimet, sõt nem is a Szabad Nép-félórák - és a Szabad Nép megszüntetése - miatt, hanem azért, mert a szürke zóna felmérhetetlen nagyságú és változatos umbuldáival kiegészíthették jövedelmüket, egyenlíthettek az illegitim rezsimmel szemben. Mert itt nem csak a gyárkerítésen átdobott pévécépadlóról, a bicikliüzembõl a szemben levõ temetõbe átcsúzlizott kerekekrõl, a pufajkába tömködött téliszalámirudakról és egyáltalán, a szocialista tulajdon fogalmának teljes ellehetetlenítésérõl van szó - habár jeleznem kell, hogy ennek mértékérõl csak intuícióink lehetnek, amelyekért a szociográfia mellett fõleg Miloš Forman zseniális Tûz van babámjának tartozunk köszönettel. De a hetvenes évek végétõl a rendszer története nem más, mint engedmények sorozata: a fusi, a vgmk-k és gmk-k mind olyan kiegyenlítõ intézmények voltak, amelyek a korábban kiharcolt életszínvonal fenntartására kívántak módot adni a bennük részt vevõk számára. Ezek a fõmunkaidõ mellett gyakorolt kiegészítõ munkaformák a dezertálás egy sajátos módozatához vezettek; miközben statisztikailag, a ledolgozott munkaórák számát tekintve az ország európai összehasonlításban az élre küzdötte magát, értelemszerûen egyre terjedt a fõmunkahelyeken a teljesítmény-visszatartás, hiszen kellett az energia a magángazdaságbeli "második mûszakra".

Az ellenállás ethosza nem szûnt meg a politikai rendszerváltással, jóllehet formálpolitikai felhangjai elenyésztek, ma már csak néhány eszement ellenálló és fasisztoid szkinhed szeretné a plurális demokrácia intézményrendszerét megdönteni. Mégis: az egyetemi titkárnõk moherpulóvereket és nõi alsónemût árulnak irodáikban, a vendéglõs vizezi a sört, az egyetemi oktatók különmunkákra koncentrálnak; nem fogadják el a számukra kijelölt pozíciót a társadalmi egyenlõtlenségek rendszerében. "Csapataink (változatlanul) harcban állnak."6

Publicisták és politikusok gyakran értetlenkednek a rendszerváltást követõen a tömegeket jellemzõ apátián vagy passzivitáson. Valóban meglepõ, hogy a taxis-sztrájk magányos kivételétõl eltekintve nem találkozhatunk a kollektív ellenállás elfogadott formáival, mint amilyen a tömegsztrájk - miközben a statisztikákban az életszínvonal meredeken zuhan.7

Ez magyarázható a kapitalista függõség és a munkavállalói kiszolgáltatottság növekedésével - sokan érvelnek így. Bizonyos, hogy ez az állítás nem nélkülöz minden alapot. De Scott argumentációját követve felsejlik egy másik lehetséges magyarázat is: az, hogy az egyéni érdekvédelem az életvilág területén belül sokkal hatékonyabban mûködik, mint ezt jelenlegi ismereteink szerint feltételezzük. És ez bizony egy kulcsfontosságú kérdést vet fel a magyar társadalomkutatók számára (is); nevezetesen, el kell gondolkodnunk azon, hogy mi is az, amit a posztkommunista társadalmak belsõ folyamataiból látunk.

A rendszerváltás óta eltelt idõszakot - már a közhelyek szintjén is - a drámaian fokozódó társadalmi különbségek mellett az életszínvonal süllyedésével szokás leírni. Valóban, a fizetési és jövedelmi statisztikák és kérdõíves felmérések szinte egyöntetûen ezt a képet mutatják. Ezekbõl az adatokból már-már egy maharadzsa-társadalom képe rajzolódik ki, ahol a statisztikailag elhanyagolható nagyságú elit mértéktelenül gazdagodik, a középosztály felszívódóban van, míg a nincstelenek, a pauperizálódó proletariátus tömege parttalanul növekszik.

Ha ugyanakkor a nyers fogyasztási adatokat nézzük, akkor ettõl az elszomorító víziótól némileg eltérõ kép sejlik fel. Hogy csak egyetlen példát mondjak: 1995 a személygépkocsi-piac fekete éve volt, hiszen ez évben mindössze hetvenezer új autót tudtak értékesíteni a korábbi évek százezres határt túllépõ kontingenseivel szemben. Ez azt jelenti, hogy 1990 óta körülbelül félmillió új személygépkocsit vásároltunk, ami akkor is jelentõs szám, ha figyelembe vesszük, hogy ez az adat magában foglalja a közületi beszerzéseket is. (Ugyanakkor nincsenek benne a használtautó-kereskedelem adatai.) Elgondolkoztató adat, amely nehezen egyeztethetõ össze a maharadzsa-társadalom struktúrájával.

Lássunk világosan: NEM azt állítom, hogy a bokrok alatt már belopakodott a nyugati jólét az országba, csak még nem vettük észre. Nem kérdõjelezem meg azt sem, hogy a társadalom legszegényebb húsz százaléka jóval rosszabbul él, mint a nyolcvanas években. (Elsõsorban az inaktívak és a munkanélküliek egy része.) Ezzel szemben két dolgot állítok. Egyfelõl azt, hogy a statisztika lefelé csal, jobban élünk, mint ahogy azt az adatok alapján várni lehetne. Lehet, hogy a láthatatlan többletek sok esetben nem jelentenek minõségi különbségeket, de ha figyelembe tudnánk venni õket, akkor felfelé húznák az átlagos életszínvonal absztrakcióját. Másfelõl, bár meggyõzõdésem szerint a társadalmi vertikum egészében megtalálhatók Scott ellenállási formái, sõt biztos vagyok benne, hogy virtuóz innovációkkal is találkozhatunk - gondoljunk itt csak arra a baranyai falucskára, amelynek minden felnõtt lakosa jelöltette magát a képviselõválasztáson a kétezer forintos központi választási támogatás megszerzéséért -, van egy olyan társadalmi csoport, amely számára ez a gondolat különös jelentõséggel bír. Változtassunk némileg Scott optikáján, és az "underdog"-ok helyett vegyük szemügyre a társadalomfejlõdés szempontjából kardinális jelentõségû csoportot: a középosztályt. A középosztály léte és nagysága azért központi jelentõségû kérdés, mert meghatározza a most kialakulóban levõ új társadalom szerkezetét. Nemcsak az anyagi javak amúgy kétséges leszivárgáselmélete miatt, hanem azért is, mert aligha kap meghívót az európai integráció szervezetébe egy olyan ország, ahol a lakosság túlnyomó része a nyomorszint körül helyezkedik el.

A középosztály, amelynek epitheton ornansa a kilencvenes években a "lecsúszó" és "lesüllyedõ" lett, e közhiedelmekkel ellentétben nem eltûnt, hanem statisztikailag vált megfoghatatlanná - nagyrészt olyan technikák segítségével, amelyek megértéséhez Scott ellenállás fogalma hasznos segítõeszköz. Még akkor is így van, ha a fogorvosok és újságírók, lángossütõk és butikosok nem a rõzselopás és vadorzás archaikus mûvészetét gyakorolják.

Az eddig elmondottak más oldalról is felvetik a legendás "feketegazdaság" fogalmának újragondolását. Ezt a szörnyet - amely, ne feledjük, az óvatos becslések szerint is ma már a nemzeti produktum 30 százalékát hozza létre - általában posztszovjet kapcsolatait mozgató olajcsempészként, fegyver- és leánykereskedõként képzeljük el - helytelenül. Mert bár ide lehet sorolni a szervezett bûnözés különbözõ formáit is, a fekete- (vagy nevezzük akár szürkének) gazdaság mégis mindannyiunk "élelmes erõfeszítésébõl" áll össze.8

A rejtõzködõ középosztály ellenállása kapcsán valóban azokat a hétköznapi formákat kellene számba vennünk, amelyeket a nem adózó fodrászok, kocsmárosok, taxisofõrök, autószerelõk, pékek gyakorolnak, és bizony, az egyetemi tanárok nagy része is, azok a tíz- és százezrek, akik Kréta szigetén és Görögország más tájain pihenték ki az egész évi ellenállás fáradalmait. (Tehát nem azok, akik a Kajmán-szigeteken vagy Mauritiuson nyaralnak.) Mindebbõl az is következik, hogy amíg a szervezett bûnözés elleni harchoz csak sok sikert kívánhatunk az államapparátusnak, a feketegazdaság letörésének esélyeivel kapcsolatban joggal lehetünk szkeptikusak. Ehhez ugyanis nem néhány maffiózót, hanem az egész középosztályt kellene "jégre tenni". Ugyanakkor az is könnyen belátható, hogy ennek az "ellenállási ethosznak" a megváltoztatása döntõ jelentõségû a magyar társadalom jövõje szempontjából.

A posztkommunista valóság nem a Kánaán, de nem is a Siralom Völgye: annak felderítésében, hogy a két véglet között pontosan hol is tartunk, James Scott elmélete sokat segíthet.

Az alábbi oldalakon az olvasó szükségszerûen vázlatos képet kaphat Scottról. A válogatásnál elsõsorban az ellenállás fogalom bemutatására törekedtem. Elsõként egy fontos fejezet olvasható a Dominationbõl, ahol is Scott Gramsci hegemónia fogalmát kritizálja. Ha úgy tetszik, Scott itt fogalmazza meg azokat, az alávetettek ellenállására vonatkozó antropológiai alapvetéseket, amelyek történeti munkáinak sarokkövét jelentik.

Ezt követõen egy 1992-es elõadás szövegét olvashatjuk, amelyben Scott mintegy összefoglalja a hétköznapi ellenállás formáira vonatkozó nézeteit. A rejtett forgatókönyvet megvalósító eszközök tárháza korántsem teljes, az eszköztár bõvített verziójának feltárása további kutatások feladata. Az ellenállási formák sokszínûségének számbavétele azonban azért is fontos, mert ebben a kavalkádban felsejlik néhány, a rejtett szövegkönyvbõl fakadó strukturális törvényszerûség is.

Ezt követi Charles Tilly kritikája, amelyet a szerzõ személyén túl intellektuális nagyvonalúsága is kiemel a recenziók sokaságából, hiszen Tilly - aki maga is megérdemelne egy Replika-blokkot - a makrofolyamatok több száz éves intervallumokban gondolkodó elemzõjeként is tudja értékelni Scott jócskán különbözõ fogalmi világát. Az elegáns méltatás kijelöli a további kutatások lehetséges irányát is: míg Scott jórészt a rejtett szövegkönyv létezése mellett érvel és prezentál bizonyítékokat, Tilly mindezt elfogadva továbblépésre buzdít, az ellenállás különbözõ diskurzusrétegeinek feltárását és ezen rétegek egymáshoz való viszonyának leírását javasolva.

Végül Rév Istvánnak a nyolcvanas évek közepén írt és angolul 1987-ben már megjelent tanulmánya következik, ahol a szerzõ, többek között, a Weapons of the Weak konceptuális keretéhez hasonló, eredeti interpretációval szolgál a magyar parasztság ellenállásáról a sötét ötvenes években. Rév a tanulmányt egy rövid, ám annál fontosabb visszatekintõ megjegyzéssel fejezi be, ahol a népi ellenállás romantikus heroizálásának veszélyeire figyelmeztet. Valóban ez az érem másik oldala: a paraszti ellenállás nyilvánvalóan nélkülözte a filozófiai megfontolásokat - nem a totalitarianizmus elleni szabadságharc, hanem a túlélésért folytatott küzdelem volt. Ám ez az erõltetett interpretáció, a politikai célok által vezérelt piedesztálra emelés éppen nem Scott patetizmustól mentes, azzal szembeforduló programját követi. Miként a kádárizmusról és a napjainkról mondottakból remélhetõleg kitetszik, lehetséges úgy elemezni a hétköznapi ellenállás különféle formáit, hogy ne essünk se az idealizálás, se az indokolatlan morális dicsõítés bûnébe.

Hivatkozott irodalom

Dessewffy Tibor (1993): Kolumbusz-tojása. In Világosság, április.

Dessewffy Tibor (1996): Út a Nagy Bukáshoz. In Politikai Szemle, 1.

Popkin, Samuel L. (1979): The Rational Peasant: the Political Economy of Rural Society in Vietnam. Berkeley-Los Angeles-London. (Magyarul: S. L. Popkin: A racionális paraszt [Részletek]. Némedi Dénes szerk. Válogatta, az elõszót írta és fordította Csontos László. Szociológiai füzetek 39. Budapest: Mûvelõdési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Fõosztálya, 1986.)

Thompson, Edward P. (1971): The Moral Economy of the English Crowd in the Eighteenth Century. In Past and Present, 3.

Scott, James (1976): The Moral Economy of the Peasant: Subsistence and Rebellion in Southeast Asia. New Haven: Yale University Press.

Scott, James (1977): Peasant Revolution: A Dismal Science. In Comparative Politics, 1.

Scott, James (1985): Weapons of the Weak: Everyday Forms of Peasant Resistance. New Haven: Yale University Press.

Scott, James (1990): Domination and the Art of Everyday Resistance: the Hidden Transcript. New Haven: Yale University Press.

Jegyzetek

1 Itt szeretnék köszönetet mondani a jelen blokk fordítóinak: Bíró Juditnak, Bodó Balázsnak és Kis Annának, akik nemcsak a pimaszul szûk határidõt tudták tartani, hanem olyan színvonalas és érzékeny fordítást produkáltak, amely visszaadja Scott szövegeinek lendületét és olvasmányosságát.

2 Scott interdiszciplináris sokoldalúsága éppenséggel figyelmeztetõ is lehet: Kelet-Közép-Európában a vátesz-szereptõl távolodó humán értelmiségi - igen helyesen - törekedett a szakmai identitások megteremtésére, a professzionalizációra. Eközben azonban mintha elsikkadt volna a társadalomtudományok eredményeinek követése, és e nyitottság hiányában hovatovább a különbözõ irányzatok közötti fordítás is ellehetetlenül. Talán nem ízléstelen megengedni e helyütt egy bókot arról, hogy a Replika milyen fontos szerepet játszik ennek az interdiszciplináris párbeszédnek a kialakításában.

3 Fontos, hogy ezúttal nem primer, pártpolitikai értelemben használom a "baloldali", "liberális" stb. kifejezéseket, hanem a társadalomtudományi megismerés számára is meghatározó értékkonstellációként.

4 Fiatalabb olvasók kedvéért: az eset fõhõse a konzervgyári hulladékként szemétdombra hordott meggymagot vásárolta fel és értékesítette vetõmagként. Tisztességtelen haszonszerzés és nyerészkedés miatt ítélték jogerõsen börtönbüntetésre, melyet a Csillag börtönben, gyilkosok közé zárva töltött le.

5 Természetesen a legitimitást nem abban az értelemben használom, ahogy azt Szabó Miklós klasszikus esszéjében éppen a kádárizmussal kapcsolatban tette. A jelen esetben a legitimáció formális-funkcionális weberi eszménye az irányadó. Normatív értelemben - Szabó Miklós megközelítését követve - a Kádár-rendszer nem volt legitim.

6 Az egyik legizgalmasabb kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy miként boldogulnak azok az újonnan létrejött intézményi szigetek, melyek egy másik, funkcionális beállítódás alapján próbálnak mûködni a magyar közegben. Konkrétabban: érdekes megfigyelni, hogy a külföldi cégek, bankok és az új magyar vállalkozások némelyikének professzionális nekibuzdulásait miként erodálja a posztállamszocialista ethosz, ill. ezek kölcsönhatása milyen eredményekhez vezet. Ennek a kulturális konfliktusnak a kimenetele aligha túlbecsülhetõ jelentõségû az ország jövõje szempontjából.

7 Habár már továbbléptünk, hadd jegyezzem meg: a Scott-Popkin vitában a taxis-sztrájk esete is Scott érvelését támasztja alá.

8 Megjegyzem, az olajszõkítés Scott ellenállás definíciójának sem része, hiszen ez a definíció korántsem egyenlõ a bûncselekmény fogalmával. Scott meghatározásának is vannak határai, vagyis nem minden törvénytelenség tartozik a hétköznapi ellenállás fogalma alá (például a bankrablás sem). Vagyis a politikai vagy gazdasági nagyvállalkozók trükkjei és bûncselekményei számunkra érdektelenek, mivel ezek a csoportok, illetve "vállalkozásaik" - anélkül, hogy gazdasági súlyukat vagy társadalmi veszélyességüket vitatnám - a középosztály formálódásának kérdése szempontjából nem szignifikánsak.