Ám azt is hozzáteszi, hogy az alacsony presztízs oka sokszor a szociológiatörténész gyatra munkája. Az efféle szociológiatörténet ugyanis nem tudományelmélet, és nem is tudománytörténet, hanem "…egyszerûen a múltban élt szociológusok portréinak gyûjteménye, ahol a szerzõk fáradságos munkával kivonatolt összegzését néhány életrajzi adat és egy-egy téma idõszerûségét kiemelõ közhelyek egészítik ki, egy pár kritikai megjegyzéssel fûszerezve".1 A hazai szociológia vizeire evezve hasonlóképpen regisztrálhatjuk a magyar szociológiatörténet iránti - finoman szólva - csekély érdeklõdést, hozzátéve, hogy a Szacki által említett különbség nálunk nem tapasztalható, tudniillik a szociológiaelmélet és a szociológiatörténet mûvelõjét nagyjából hasonló elszigeteltség és érdektelenség övezi…

Saád József a szociológiatörténet négy típusát különbözteti meg tanulmányában a "minek a története" kapcsán: 1. a társadalmi gondolkodás tudás- és/vagy történetszociológiai elemzését; 2. a szociológiai gondolkodás eszmetörténeti áttekintését; 3. társadalomelméletek és/vagy szociológiai elméletek történeti áttekintését; 4. a szociológia mint diszciplína mûvelésének történeti/tudományszociológiai feldolgozását. Nem tárgyalva e helyütt az egyes kategóriák jelentését, értelmezési tartományuk határait és a lehetséges fogalmi átfedéseket, jelezni kívánom, hogy a kérdést tekintve álláspontom némiképpen eltér Saád Józsefétõl.

Mielõtt azonban ennek ismertetésére rátérnék, érinteni szeretném a "megírható-e a szociológia története" kérdését. Mint ismeretes, a vitaindító átveszi Szacki érvét, miszerint "…a szociológia történetét nem lehet megírni", hanem csak különbözõ típusú és szintû történetek írhatók meg. Ha jól értem Saád József érveit, ebben az akadályban nemcsak a meglehetõsen szerteágazó "nemzeti" szociológiatörténetek tömege játszik szerepet, hanem - többek között - az empirikus szociológiai vizsgálatok nagy száma is. Az említett érvek azonban véleményem szerint vitathatóak. Természetesen nem abban az értelemben, hogy tudniillik elkészíthetõ egy olyan történeti szintézis, amely minden ország összes szociológiai tanulmányát, elméletét, empirikus szociológiai kutatását és iskoláját magában foglalná, hiszen ez valóban képtelenség. De ugyanennek a kívánalomnak képtelenség lenne eleget tenni a mûvészettörténet, az irodalomtörténet, a közgazdaságtan, a néprajz vagy a historiográfia területén is, holott a felsorolt diszciplínákat illetõen léteznek történeti szintézisek. Az említett szintézisek sem fogják át, persze, totum et totaliter tudományáguk elméleti, módszertani és empirikus vetületeit, ez a körülmény azonban önmagában nem gátja a valamilyen szakmai szelekción alapuló történeti szintézisnek, vagyis nemcsak a különbözõ aspektusú "történetek" készíthetõk el. Megjegyzem, a szociológiatörténet kezdeti szintéziseinek egyike, a monumentális Barnes-Becker-féle monográfia (1961) is ennek a törekvésnek a jegyében íródott, felvéve a tematikába az egyes országok szociológiatörténeti anyagát is - bár ezt erõsen vitatható szakmai színvonalon tette.

Rátérve a szociológiatörténet már jelzett, a vitaindítóétól némiképpen eltérõ felfogására, annak három típusát vázolom, jelezve, hogy hipotézisrõl és nem kidolgozott elméletrõl van szó. Az elsõ a szociológiatörténet eszmetörténeti típusa, amelynek keretében egy szociológus, egy iskola, egy tudományterület alakulásának, társadalmi-ideológiai kondicionáltságának, társadalmi funkciójának a kérdését lehetne vizsgálni. A második a szociológiatörténet tudománytörténeti típusa, amely az adott személy, irányzat, korszak stb. tudományos kategóriaapparátusát, annak használatát, kölcsönhatásait írná le. A harmadik, a szociológiatörténet intézménytörténeti típusa pedig lényegében a Saád József által említett diszciplináltságot, vagyis többé-kevésbé a "scientific community" történetét ragadná meg. A szociológia létrejöttét megelõzõ, de azt valamilyen módon elõsegítõ, Saád József kifejezésével élve, társadalmi gondolkodás története pedig a szociológia prehistorikumát képezné. Az egyes típusok a weberi értelemben vett ideáltípusként értelmezhetõk, vagyis a konkrét kutatómunkában nem választhatók szét mereven (Weber 1970).

Az említett három típus közül leginkább az elsõ, az eszmetörténeti típus, illetve a prehistorikum területén tapasztalhatóak azok a hiányosságok, amelyekrõl az alábbiakban kívánok szólni. Még jeles szociológiatörténeti munkák sem mindig mentesek az olyan "lebegõ státusú" társadalomtörténeti háttér, egyfajta "korrajz" megkonstruálásától, amelybõl mintegy deduktív úton levezethetõ X vagy Y szociológiai klasszikus gondolatmenete. Az effajta megközelítés révén sokszor csak meglehetõsen sematikus, torz képet nyerhetünk. Többé-kevésbé megelégszünk annak a lapos közhelynek a deklarálásával és kétes értékû dokumentálásával, hogy X vagy Y is "korának gyermeke" volt, ahelyett, hogy arra a - persze sokkal nehezebb és munkaigényesebb - feladatra vállalkoznánk, hogy kimutassuk: valójában milyen külsõ hatások érték a szóban forgó szociológusokat. Idõnként persze forráshiánnyal találkozhatunk, bár a hazai szociológia esetében inkább a fel nem dolgozott, sõt a fel sem kutatott források bõségével van dolgunk, ámde inkább szívleljük meg a wittgensteini tanácsot - "amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" -, mint hogy homályos összefüggéseket tételezzünk.

A társadalmi-történeti kondíciók számbavétele, a "korrajz" megkonstruálása azonban még más csapdákat is tartogathat a szociológiatörténész számára. Kulináris példával élve ugyanis, a "korrajzot" általában a szakács-szociológiatörténész készíti el, de a társtudományok - így elsõsorban a történettudomány - által prezentált félkész termékekbõl. Az ily módon kiküzdött "korrajz" azonban önálló életre kel, mondhatni, objektiválódik, függetlenül alkotóelemeitõl. Ha pedig ezt a korrajzot szociológusok életmûve magyarázataként is kezeljük, akkor még inkább érthetõ nagyfokú rezisztenciájuk mindenféle módosítással szemben. Pedig a "korrajz" elemeirõl idõvel kiderülhet, hogy már meghaladottak, képzeletbeli boszorkánykonyhánk félkész termékeirõl pedig, hogy romlottak, de legalábbis állottak. Több szociológiatörténész támaszkodik például E. Hobsbawm (1964) "kettõs forradalom" elméletére, mégpedig oly módon, hogy a modernitás, a folyamatos változás-változtatás igény szempontjából tekinti mérföldkõnek az említett folyamatokat. Igencsak kérdéses azonban, hogy a modernitás szempontjából korszakhatárnak tekinthetõ-e a francia forradalom. Amióta François Furet (1994) ez irányú kutatásai széles körben ismertté váltak, a korszakkal foglalkozó és a szakmai közvélemény álláspontjára valamit is adó történész aligha teheti meg, hogy minden kételkedés nélkül kijelentse: a francia forradalom azért tekinthetõ mérföldkõnek az európai történelemben, mert megdöntötte a feudalizmus névvel illetett valamit, és ezzel megnyitotta az utat a modernitás elõtt. Az pedig talán nemcsak az eszmetörténet fintorának, hanem a szociológiatörténész kritikájának is tekinthetõ, hogy Furet éppen arra a Tocqueville-ra hivatkozva bizonyította a középkori francia társadalmi struktúra több jellegzetes intézményének már a francia forradalom kitörése elõtti megszûnését, akit egyben a politikai szociológia egyik megalapítójának is szokás tekinteni (lásd Aron 1983). A példák sora tovább gyarapítható. A szociológiatörténet egyik fontos emancipációs tantétele az egyén tradicionális közösségi gyökereinek lazulása, amelynek kezdetét Nyugat-Európában a 17-18. századra teszi. Hogyan vélekedhet azonban errõl a felfogásról az az Alan Macfarlane, aki a legtradicionálisabbnak tartott társadalmi kategóriával, a parasztsággal kapcsolatban mutatott ki individualista mozzanatokat a 13. századi Angliában? Ha ugyanis érvelése pontos, akkor - mint írja - a "…történelem során legalaposabban feltárt parasztságról kiderül, hogy az nem volt parasztság" (Macfarlane 1993: 262).

Áttérve a szociológia prehistorikumának problémájára - melynek történeti vizsgálata esetén úgyszintén nem akceptálható az említett, korrajz típusú megközelítés -, felmerül az idõtáv meghatározásának a kérdése. A Barnes-Becker-féle monográfia azt a megoldást választotta, hogy ab urbe condita vizsgálta a szociológia kialakulását. Ennek a megközelítésnek lehetséges olyan olvasata is, hogy a szociológia a társtudományokat nemcsak jelenétõl, hanem múltjától is meg kívánja fosztani (lásd erre vonatkozóan Simmel 1973). Ami pedig a mû szemléleti korlátait illeti, a szociológia története így olyan lassú, organikus növekedési folyamatnak tekinthetõ, amely, mondjuk, egy növény kifejlõdéséhez hasonlítható. Az effajta ábrázolás mellõzi e fejlõdési folyamat markáns jegecesedési pontjainak megragadását, és a prehistorikumnak szinte a civilizáció históriájával való azonosítása következtében a történet elemei túlzottan harmonikusan illeszkednek a teleologikusnak tetszõ folyamatba. A Barnes-Becker-féle szociológiatörténeti munkák többnyire már jóval rövidebb idõtávval dolgoznak, ábrázolásukban jobban megragadhatóakká válnak a kialakulási folyamat punctum saliensei, még ha ezek nem is mindig mentesek az ideológiai szlogenektõl. A szociológia prehistorikumának megrajzolása azonban egy további elméleti problémát is felvet. Minek alapján dönthetjük el egy-egy szerzõrõl, gondolatról, eszmefuttatásról, hogy beilleszthetõ e kialakulási folyamatba? A "korrajz" típusú megközelítések problematikussága és használhatatlansága miatt e kérdés megválaszolása elsõsorban a szociológiatörténet tudománytörténeti típusának a feladata. Hangsúlyozni kell persze, hogy ekkor a szóban forgó szövegek interpretációjáról lehet pusztán szó, hiszen a hivatkozott klasszikusok nem dolgozhattak par excellence szociológiai fogalmakkal, és nem is jelölhették meg eszmefuttatásaik szociológiai szempontból releváns elemeit…

Raymond Aron a szociológia kialakulását tekintve meglehetõsen egyszerû, egyszersmind plauzibilis megoldást választott. Mellõzte a társadalomtörténeti háttér felvázolását, pontosabban, beérte egy-két utalással például a szociális szférára, illetve a modernitásra, majd tulajdonképpeni témáját tekintve máris in medias res volt. E lendületes kezdetet pedig úgy érte el, hogy megjelölte a szociológia tárgyát - a társadalmat mint olyant -, valamint azt a két kategoriális princípiumot - a newtoni oksági törvény alkalmazása a társadalomtudományokban és a fejlõdés törvénye (Aron 1983: 14-16, 36-38, 62) -, amelyek a szociológia elsõ, pozitivista paradigmájának mellõzhetetlen alkotóelemei voltak, megvizsgálta, ki alkalmazta ezeket elsõként a társadalomtudományokban, és közülük az egyiket, Montesquieu-t a szociológia elõfutárának tekintette. Ebben maga Comte is igencsak segítségére lehetett, hiszen õ is megnevezte azokat a tudósokat - az elsõk között Montesquieu-t és Condorcet-t -, akiknek szerinte oroszlánrészük volt a szociológia kialakulásában, sõt azokat az okokat is, amelyekre álláspontját alapozta (Comte 1979). Bármennyire egyszerûnek tekinthetõ is ez a megoldás a szociológia kialakulását illetõen, a tudományos kategóriák vizsgálatának módszere jóval egzaktabbnak tûnik, mint a már említett társadalmi-történeti megközelítés. A filológiai módszerek segítségével ugyanis több-kevesebb megbízhatósággal kihámozható egy-egy fogalom jelentése, történeti kialakulása, "genealógiája", a hatásvizsgálat történeti szempontjai. Úgy vélem, ez akkor is így van, ha magukat a kategóriákat sem tekinthetjük egyszer s mindenkorra adottnak és perdöntõnek egy-egy szociológiatörténeti kérdés szempontjából, hiszen nagyon is lehetséges, hogy a kutatás olyan újabb kategóriákra bukkan, amelyek ismeretében akár jelentõsen is módosulhat a különbözõ tudománytörténeti folyamatokról és irányzatokról korábban kialakított kép. A tudományos kategóriák vizsgálatára koncentráló megközelítés segítségével egyébként inkább kaphatunk választ arra, a szociológiatörténet kezdeteit firtató kérdésre, hogy miként történhetett meg olyan országokban egyes szociológiai fogalmak használata, pusztán e tudományos kategóriák recipiálása segítségével, ahol a szociológia kialakulásának a "korrajzból" fakadó társadalmi-történeti kánonja értelmében még nem lett volna szabad szociológiának kialakulnia. Ez a megjegyzés egyúttal a kategóriák meglehetõsen szuverén létezésmódjára enged következtetni.

Ha meghatározott kategóriák kialakulásának és használatának tükrében vizsgáljuk a magyar szociológia történeti kialakulását,2 akkor akár Aron most ismertetett egyszerû megoldását is választhatjuk. Ennek fényében számomra úgy tûnik, hogy Magyarországon elõször Pulszky Ágost mûvelt telivér szociológiát (tudományelmélet, társadalomelmélet, az állam és a jog szociológiai vizsgálata, módszertan stb.), de a kategoriális princípiumok használata szempontjából már szociológusnak tekinthetõ Beöthy Leó is, míg az elõfutárok között többen is említhetõk (például Eötvös József, Hunfalvy Pál, Kemény Zsigmond, Szontágh Gusztáv stb.). Mindazonáltal tudatában kell lennünk e megközelítés számottevõ hiányosságainak is: a feladat éppen anak feltárása lenne, hogy a hasonló vagy azonos fogalmakban gondolkodó, a szociológia kialakulását elõsegítõ különbözõ társadalomtudományi diszciplínák - melyek maguk is a kialakulás folyamatában voltak - képviselõi konkrétan miként, milyen fogalmak és módszerek segítségével járultak hozzá a hazai szociológia megszületéséhez, beleértve e fogalmak és módszerek kikristályosodásának, módosulásainak folyamatát is. Ebben az esetben tehát nemcsak egy-két, nyilvánvalóan elõfutárnak tekinthetõ gondolkodó munkássága kerülne górcsõ alá, hanem a tudomány- és eszmetörténet "finom szálait" követve, jóval szélesebb sávban lehetne vizsgálni és felrajzolni ezt a történeti folyamatot. Úgy vélem azonban, hogy ezt a munkát nem a helytörténeti irodalomban kárhoztatott "kalászat" módszerével kéne elvégezni, vagyis nemcsak egy-egy illusztris és ezért többé-kevésbé már feldolgozott társadalomkutatói életmû elemzésére volna szükség, hanem sokszor a nem élvonalbeli, vagy nem ilyennek tekintett gondolkodó ez irányú munkásságának a vizsgálatára is. Nincs itt tér a lehetséges feladatok további számbavételére, de annyi bizonyosnak látszik, hogy a munka dandárja még hátra van, hiszen például a kéziratos anyagok nagy része szinte érintetlenül várja a kutatót.

Ezzel, úgy vélem, tulajdonképpen választ is adtam a "minek a története" kérdésére: azaz a magyar szociológia története nagyjában-egészében azonos azzal a történeti folyamattal, amelyrõl idáig azt gondoltuk, hogy az a magyar szociológia története… Ha a magyar szociológia történetével, különösen annak kezdeteivel kapcsolatos, az originalitás szempontját számon kérõ kritikákra gondolunk, akkor a kérdést a következõképpen is meg lehet fogalmazni: ha szociológiának tekintjük a pozitivista paradigmában építkezõ originális gondolatrendszereket, akkor miért kéne szociologikus mivoltukban megkérdõjelezni az említett elméletek hatására megjelenõ, nem originális, akár pusztán a recepcióra irányuló munkákat? Az efféle megközelítés része, ha nem is a legfennköltebb része, az úgynevezett normál tudományos tevékenységnek. (A normál tudományra vonatkozóan lásd Kuhn 1980.) Ha pedig elvetjük a pozitivista paradigma és esetleg más, késõbbi paradigmák szociologikus mibenlétét, akkor nemcsak a szociológiatörténet eddig konszenzuálisan elfogadott kijelentéseit kellene tagadnunk, hanem azt is meg kéne mondanunk, hogy melyik paradigmát, és miért éppen azt, tekintjük szociologikusnak, azaz honnan kezdõdik a szociológia története (valójában). Ha tehát elfogadjuk a pozitivista paradigma szociologikus mibenlétét, akkor véleményem szerint nem kérdõjelezhetõ meg az e paradigmában építkezõ, "mimetikus" jellegû gondolatok szociologikus mivolta, az originalitás hiányára hivatkozva. Az originalitás problémája természetesen fontos kérdés, de már egy másik kérdés.

Mindazok valós problémáról beszélnek, persze, akik az empirikus kutatások, a professzionalizálódás és az intézményesülés szempontjait alapvetõ fontosságúnak tekintik a szociológia mibenléte és mûködése szempontjából. Jómagam például Sorokinnál találkoztam olyan gondolatokkal, amelyek az említett folyamatok kialakulásához kapcsolják a szociológia markánsan elkülöníthetõ, új korszakát (Sorokin 1966: 3). Mindez elvileg akár csökkentheti is a korábbi periódus jelentõségét a szociológia történetében, de ezáltal a szociológia kezdeti idõszakai még nem válnak prehistorikummá, maga a szociológia pedig prototudománnyá. A briliáns matematikai apparátussal dolgozó közgazdaságtan regisztrálhatja ugyan, hogy Adam Smith, sõt John Stuart Mill ércnél maradandóbbnak tûnõ közgazdasági törvényei nem mások, mint csupán filozófiai spekulációk (Stigler 1989: 418-419), de mégsem valószínû, hogy a fenti álláspontot akceptáló közgazdaságtan-történet szerzõje akár Smith-t, akár Millt kihagyná a diszciplína mûvelõinek sorából.

A múltat, persze, más okok miatt sem lehet végképp eltörölni. Jerzy Szacki - Tom Bottomore és Robert Nisbet nyomán -, tulajdonképpen vitatva a kuhni paradigmaelmélet azon tételét, miszerint az új paradigma végérvényesen felváltja a régit, azt állítja, hogy a letûnt szociológiai paradigmák Csipkerózsika-álmukat alusszák, és idõvel - ha részlegesen is, de - újjáélednek (Szacki 1985: 48-49). Így a szociológia alapító atyáinak a gondolatai is adhatnak impulzusokat a jelen szociológusai számára. Ebben az esetben pedig bajosan lehetne minden fenntartás nélkül a prehistorikumhoz és a prototudományossághoz tartozónak tekinteni azokat a gondolkodókat, akiknek az elméletei akceptálhatóak lennének a jelen vagy a jövõ szociológusai számára.

A professzionalizáció, az intézményesülés, azaz a diszciplináltság kérdése nemcsak fontos területe a szociológiatörténetnek, hanem eddig a legkevésbé kutatott része. Megkockáztatom, hogy a különbözõ iskolák, mûhelyek, publikációs fórumok létrejöttének, mûködésének vizsgálata olyan rendszerezett adatbázist feltételez, amelynek összeállítása elsõsorban az említett intézményekben részt vevõ tudósok egyéni életpályájának beható ismeretében lehetséges. A szociológiatörténet eme típusában is rendkívül fontos annak az interperszonális információs anyagnak a felkutatása, összegyûjtése és feldolgozása, amely mûködésében mutatja be ezeket az intézményeket. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni a diszciplináltság talán legfontosabb elemének, a "tudományos közösségnek" a történetiségét. Van ugyanis bizonyos hajlandóság a tudományos közösség(ek) anakronisztikus látásmódjára. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy míg a szociológiai paradigmák esetében elfogadjuk a történetiséget, addig a "tudományos közösség" szerkezete, mûködése és kommunikációs rendszere szempontjából a jelenlegi, de legalábbis túlontúl modern standardokat abszolutizáljuk és tekintjük mértékadónak. Holott nemcsak a paradigmák változhatnak, hanem a tudományos közösségek maguk is. A "tudományos közösségek" tevékenységének intenzifikálásában természetesen óriási módosulást jelentettek az utóbbi fél évszázad során végbement folyamatok - a már említett intézményesülés és professzionalizáció -, amelyek a "tudományos közösségnek" mint közösségnek a strukturáltságát tekintve is nyilvánvalóan korszakos jelentõségû változásnak tekinthetõk, de a levélváltás vagy a társasági élet révén úgyszintén létrejöhetnek ilyen közösségek, mint ahogy létre is jöttek például a telefax vagy a konferenciázás révén.

A "minek a története" kérdés mellett felmerül az "érdemes-e magyar szociológiatörténetet írni" kérdése is. Az igenlõ választ adók általában a magyar szociológia értékes múltjára, originalitására hivatkoznak. Nos, messzemenõen egyetértve ezekkel az álláspontokkal, két nagyon egyszerû, mondhatni szikár szempontra hívom fel a kételkedõk figyelmét: 1. a szociológia hatására; 2. a szociológus hatására. Az elsõ szempont esetében arra gondolok, hogy a szociológia egyrészt miként befolyásolta például a közgondolkodást, a politikát stb., másrészt pedig, hogy milyen hatással volt a többi tudományra. A második szempont esetében pedig arra, hogy a szociológus mint mûhelyteremtõ hogyan hatott tanítványaira, munkatársaira, mennyiben inspirálta esetleges tudományos pályaválasztásukat, fogalomkészletüket és munkamódszerüket. Pusztán ennek a két kérdésnek az említése is elegendõnek tûnik annak kijelentéséhez, hogy az originalitás legcsekélyebb jelét sem mutató, kompendiumszerû munka is bírhat történeti relevanciával, amennyiben az említett mûvek hatásairól van szó. Ha valaki netán Széchenyi István szellemi környezetével vagy a magyar egyezményes filozófia történetével foglalkozik, aligha hagyhatja ki a tudós hajóskapitányt, Szontagh Gusztávot; vagy a századelõ politikai válságát elemzõ kutató a politikai fejleményeket - hagymázas szociáldarwinista érveléssel - (helyesen) prognosztizáló Méray-Horváth Károlyt. Ha pedig az ércnél maradandóbb tudományos igazságok, a már többször említett originalitás szempontját firtatjuk, akkor nem látom, miben is áll napjaink szociológiájának fölénye az elõdök munkásságához képest? Vajon melyek azok az elméletek, fogalmak, módszertani útmutatások, amelyek olyannyira originálisak, hogy szerzõik számára kitüntetett és elvitathatatlan helyet biztosítanak a nemzetközi tudósközösségben, és ezért szerepeltetésük egy majdani magyar szociológiatörténetben bizonyosra vehetõ? Persze, ezzel együtt az is mondható, hogy a szociológia és a szociológus hatása érdektelen, még akkor is, ha tudományos értelemben véve jelentõs hatásról beszélhetünk. Ekkor azonban - úgy tûnik - már a történelemmel magával van baj. Valamilyen reflektálatlan, önhitt viszonyulásról van szó saját szûkebb és tágabb pátriánk, szakmai és közéleti közösségeink historikumához, végsõ soron önmagunkhoz. Ennek aggasztó jelei itt és most már jól láthatók.

Hivatkozott irodalom

Aron, Raymond (1983): Main Currents in Sociological Thought. 10. kiadás, 1. kötet.

Barnes, Harry Elmer- Howard Becker (1961): Social Thought from Lore to Science. 3. kiadás. 1-3. kötet. New York.

Comte, Auguste (1979): A társadalom újjászervezéséhez szükséges munkálatok terve. In Comte: A pozitív szellem. Két értekezés. Budapest.

Furet, François (1994): Gondoljuk újra a francia forradalmat. Pécs.

Hobsbawm, Eric (1964): A forradalmak kora (1789-1848). Budapest.

Kuhn, Thomas S. (1980): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest.

Kupa László (1991): Pulszky Ágost szociológiája. Kandidátusi értekezés. Kézirat. Budapest.

Macfarlane, Alan (1993): Az angol individualizmus. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet. Budapest: Századvég Kiadó-Hajnal István Kör.

Simmel, Georg (1973): A szociológia problémája. In Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Somlai Péter szerk. Budapest.

Sorokin, Pitirim A. (1966): Sociological Theories of Today. New York-London-Tokyo.

Stigler, George J. (1989): A közgazdászok és az állam. In Stigler: Piac és állami szabályozás. Válogatott tanulmányok. Kertesi Gábor szerk. Budapest.

Szacki, Jerzy (1985): Szociológiatörténet és önálló szociológiai elmélet. In Szociológiai Figyelõ, 1.

Weber, Max (1970): A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés "objektivitása". In Weber: Állam, politika, tudomány. Tanulmányok. Kemény István és Varga Iván szerk. Budapest.

Jegyzetek

* A tanulmány alapjául szolgáló kutatást az "Országos Tudományos Kutatási Alap" támogatása tette lehetõvé.

** Az alcím utalás François Furet magyar nyelven megjelent munkájának címére ("Gondoljuk újra a francia forradalmat").

1. Szacki (1985). Még lesújtóbb a véleménye Mertonnak, aki az efféle szociológusról azt állapítja meg, hogy "rendkívül szûk látókörû, már-már a Pickwick Klubba illõ felfogásnak" a híve (Szacki 1985:43).

2. Ezt a megoldást választottam a magyar szociológia kialakulásának áttekintését tartalmazó - mûhelyvitára készült - kandidátusi értekezésem kéziratában (Kupa 1991: 216).