Harmincöt éve már, hogy Kuhn The Structure of Scientific Revolutions címû könyve megjelent, s éppen egy éve, hogy a könyv szerzõje örökre eltávozott az élõk sorából. Õ maga és életmûve a múltunk része immár, a tudománytörténet-írás alanyából annak tárgyává vált. De maga a diszciplína, a tudománytörténet-írás általa ébredt föl dogmatikus szendergésébõl, és – akárhogy vélekedjék is valamely tudománytörténész Kuhn pozitív tételeirõl – a Structure megjelenésével véget ért a tudománytörténet-írás naiv és reflektálatlan korszaka. Az a korszak, amely az emberi megismerés útját úgy állította be, mint a tudás mai állapotához vezetõ egyenes vonalú, töretlen és egyre gyorsuló fejlõdést, s amely szerint a tõlünk távoli korok és társadalmak tudósai még csak igen homályosan és tévesen tudták vagy legfeljebb csak sejtették azt, amit mi ma már – persze – helyesen tudunk. Kuhn azt írja, hogy õt éppen az indította el a Structure kidolgozása felé vezetõ pályán, hogy amikor frissen végzett fizikusként egy fizikatörténet kurzusra készülvén beleolvasott Arisztotelész Fizikájába, azt meghökkentõen tévesnek, velejéig elhibázottnak találta (Kuhn 1987). Ám nem érte be azzal a kézenfekvõ, de szellemtelen magyarázattal, hogy természettudós eleink, még az olyan nagyok is, mint Arisztotelész, nemcsak hogy tudatlanok, hanem egyenesen ostobák voltak, és a legprimitívebb empirikus és logikai tévedések áldozataivá váltak a természetkutatás területén. Kuhn ehelyett elszántan beleásta magát a Fizikába, és egyszer csak összeállt a kép: “leesett az állam – írja –, mert rájöttem, hogy Arisztotelész nem is volt rossz fizikus, csak másfajta, mint amilyet addig el tudtam képzelni.” Röviden: fölfedezett egy új, más világot, az arisztotelészi fizikáét, amely kívülrõl, felõlünk nézve furcsa és ferde, ám ha megértjük a szerkezetét és mûködési módját, kognitíve értelmesnek és értékesnek bizonyul, még ha idegensége megmarad is.
  “Thomas Kuhn valamennyi témája közül azt találja a Structure-be belekukkantó felkészületlen olvasó a legizgalmasabbnak – írja Hacking –, amit viszont a leghatározottabban kerülnek a jól nevelt amerikai filozófustársaságokban. Arra a tételére gondolok, hogy a forradalom után [a tudósok – F. M.] egy másik világban élnek. A Structure nagy fölzúdulást keltett az inkommenzurábilitás, az elméletváltás, a paradigma, a racionalitás és hasonlók körül. De minden zajongás és ingerültség ellenére kiváló volt a hatás, mert ma meglepõ konszenzus uralkodik a könyv eszméinek erejérõl és jelentõségérõl” (Hacking 1993: 275).
  Kuhn maga pedig így fogalmazott a könyvérõl 1990-ben tartott konferencián: “Megdöbbenésemre […] a Structure sok olvasója azt feltételezte, hogy én abban a tudomány kognitív autoritását akarom aláásni, nem pedig azt, hogy inkább új módon láttatom annak természetét” (Kuhn 1993: 314). Egész további munkássága ezért arra irányult, hogy tisztázza a könyve körüli jogos vagy jogtalan félreértéseket, s velük saját nézeteit is. Késõbbi írásai úgyszólván mind kommentárok vagy lábjegyzetek a Structure-höz.
 

Az említett konferencián pedig – ennek anyagait P. Horwich adta közre World Changes. Thomas Kuhn and the Nature of Science címmel 1993-ban – zárszavában Kuhn azt mondja, hogy éppen egy nagy összefoglaló könyvön dolgozik, amelyben az inkommenzurábilitás probléma új megoldása áll a középpontban, minthogy – írja – ez volt “az elsõ lépés a Structure felé vezetõ úton, s még ma is úgy látom, hogy ez a fogalom a könyv legfõbb, központi jelentõségû újdonsága” (Kuhn 1993: 315). S hozzátehetjük, a legproblematikusabb, legtöbbet vitatott fogalma, amelyben fókuszálódik mindaz, ami Kuhn fejére vonta az irracionalitás, a relativizmus és az antirealizmus, ezzel pedig a tudomány teljes lejáratásának vádját.
  A továbbiakban tehát – anélkül, hogy reflektálnék az inkommenzurábilitás-probléma könyvtárnyi irodalmára – megpróbálom röviden összefoglalni és közreadni, mire jutott Kuhn ebben a kérdésben, mielõtt végleg abbahagyta a vele való foglalkozást. Ehhez a Horwich-könyvben található Utószavait (Afterwords) használom föl, és fõleg a három kiadatlan, úgynevezett Shearman Lecturest, az 1987 novemberében a londoni University College-ban tartott elõadásainak anyagát (amely úgynevezett kézirat formájában – Wessely Anna jóvoltából – rendelkezésemre áll). Erre az anyagra maga Kuhn hivatkozik az Afterwordsben, mint nézeteinek mérvadó, bár kissé már meghaladott forrására. Addig azonban, amíg az 1990-ben ígért összefoglaló munka (ha ez valóban elkészült) meg nem jelenik, e két említett írás szolgálhat számunkra információval Kuhn kései korszakának fejleményeirõl. S bár a kéziratos anyag elsõ oldalán ott a tilalom: a szöveget nem szabad sem szó szerint, sem parafrázisban idézni, nem végleges, piszkozatnak számító anyag (draft), úgy vélem, szerzõje halálával a szöveg mégis véglegessé vált (qua-kézirat, nem változatlan formában publikálásra szánt anyag). S talán nem sértem a szerzõ emlékét azzal, hogy mint ilyenre hivatkozom, s ezzel, reményeim szerint hozzájárulok ahhoz is, hogy tisztázzam az irracionalizmus és a vulgáris relativizmus vádja alól, amely vádakat – szemben az antirealizmus vádjával – mindig is igyekezett magáról elhárítani.
  Az inkommenzurábilitás problémát Kuhn több ízben is az õt legkitartóbban érdeklõ problémának nevezi (Kuhn 1987, 1989b, 1993). S valóban több fázisban kísérelte meg tisztázni ezt a kérdést.
  A kifejezést magát a matematikából kölcsönözte, s már a Structure elsõ kiadásában, 1962-ben (Feyerabenddel egyidejûleg és tõle függetlenül) bevezette. A tudományos forradalmak elõtti és utáni normál tudományos tradíciók összemérhetetlenségét három területen látja fennállni. “Elõször is, a rivális paradigmák képviselõinek véleménye gyakran eltér abban a kérdésben, hogy mely problémákat kell minden paradigmának megoldania. Más normákhoz igazodnak, illetve másként definiálják a tudományt” (Kuhn 1984: 199). Másodsorban említi Kuhn azt, hogy mivel “az új paradigmák a régiekbõl születnek, általában megõrzik a hagyományos paradigma által használt terminológiának és mind a fogalmi, mind a kísérleti eszközöknek a jelentõs részét. Az átvett elemeket viszont csak ritkán alkalmazzák teljesen hagyományos módon. Az új paradigmán belül régi terminusok, fogalmak és kísérletek új viszonyba kerülnek egymással. Elkerülhetetlen következmény, hogy – bár ez a kifejezés nem egészen pontos – a két rivális iskola félreérti egymást” (Kuhn 1984: 200). A rivális paradigmák összemérhetetlenségének harmadik és legfontosabb aspektusát pedig abban jelöli meg, hogy: “Egy bizonyos, közelebbrõl meg nem határozható értelemben […] a rivális paradigmák képviselõi nem ugyanabban a világban dolgoznak. […] A két tudóscsoport, mivel különbözõ világban dolgozik, […] különbözõ dolgokat lát. Ez megint nem jelenti azt, hogy bármit láthatnak, amit akarnak. Mindkét csoport a világot nézi, és amit néznek, az nem változik meg. Bizonyos területeken azonban mást látnak, és a dolgokat más viszonyban látják egymással” (Kuhn 1984: 201). S az összemérhetetlenség e három aspektusa, a tudományos normákkal kapcsolatos metodológiai, valamint a konceptuális és perceptuális vonatkozások együttesen vezetnek oda, hogy a rivális paradigmák képviselõi közötti kommunikáció problematikussá válik, s hogy a paradigmák közötti váltás alakváltás (Gestalt-switch) jellegû. A különbözõ paradigmákban dolgozó tudósok ugyanazt a terminust használva is mást-mást értenek – gondoljunk például arra, hogyan változik meg a “bolygó” kifejezés jelentése: értelme és referenciája a Kopernikusz utáni asztronómiában, vagy a newtoni “tömeg” terminus jelentése az einsteini relativitáselméletben –, így azután a paradigmaközi viták süketek párbeszédéhez hasonlatosak.
  A Structure második, 1970-es kiadásához 1969-ben írott “Utószavá”-ban – a közben lezajlott viták (Lakatos és Musgrave 1970) hatására is – Kuhn külön fejezetet szentel az inkommenzurábilitás kérdésének. Ebben a fenti három aspektus közül a másodikra, az eltérõ értelemben használt azonos terminusok következtében elõálló kommunikációs csõdre és vele a paradigmák közötti racionális választás problémájára koncentrál. “A normál tudomány gyakorlata – írja – arra a példázatokon elsajátított képességre épül, amellyel tárgyak és helyzetek hasonlóságuk alapján csoportokba rendezhetõk: ezek a csoportok elemiek abban az értelemben, hogy a csoportosítás anélkül történt, hogy választ adott volna arra a kérdésre: »milyen szempontból hasonló?« Ennek megfelelõen minden forradalomnak lényeges mozzanata, hogy megváltoznak egyes hasonlósági összefüggések. Korábban ugyanabba a csoportba sorolt tárgyak különbözõ csoportokba kerülnek, és megfordítva. […] Mivel a megváltozott csoportokban is jórészt ugyanazok a tárgyak szerepelnek, mint azelõtt, a csoportok neve rendszerint megmarad. Ennek ellenére egy részcsoport áthelyezése általában együtt jár a csoportok közti összefüggések rendszerének gyökeres átrendezõdésével. […] Bár az ilyen problémák elõször a kommunikációban válnak nyilvánvalóvá, nem pusztán nyelvi nehézségek, és nem oldhatók meg egyszerûen úgy, hogy megállapodnak a zavart okozó terminusok definíciójában. Mivel azokat a szavakat, amelyek körül a nehézségek csoportosulnak, részben példázatokra való közvetlen alkalmazásukból tanulták meg […] Nem folyamodhatnak tehát valamiféle semleges nyelvhez, amelyet mindkét fél ugyanúgy használ, amelyen mindkettõjük elmélete megfogalmazható, sõt még a két elmélet empirikus következményei is leírhatók. A nézeteltérés részben megelõzi a nyelvek alkalmazását, viszont a nyelvekben is kifejezõdik. […] A kommunikációs csõd részesei nem tehetnek egyebet, mint hogy különbözõ nyelvi közösségek tagjának fogadják el egymást és fordítóvá válnak” (Kuhn 1984: 264–266).
  Kuhn itt láthatólag a tudományos klasszifikációt kifejezõ egyes, individuális tudományos terminusok jelentésének megváltozására összpontosít. Az egyes tudományos fogalmak és nem azok rendszerének megváltozására hivatkozik, de azért figyeljünk föl arra, hogy a fenti idézetben már utal arra is (bár nem dolgozza ki ezt a gondolatot), hogy a dolgok átcsoportosítása “a csoportok közti összefüggések rendszerének gyökeres átrendezõdésével” jár. Ez a felismerés majd a Shearman Lectures vezérmotívuma lesz. A Structure 2. kiadásának “Utószavá”-ban mindenesetre az inkommenzurábilitás részleges feloldását még a különbözõ nyelvek közötti fordítás lehetõségében látja, bár hozzáteszi, hogy mivel nincs semleges (harmadik) nyelv, sem pedig elméletfüggetlen (interpretálatlan) tapasztalat, “amikor egy elméletet vagy világszemléletet lefordítunk a saját nyelvünkre, ezzel még korántsem tettük magunkévá” (Kuhn 1984: 269). Ezzel nem szûnik meg idegenszerûsége, s nem tudunk benne úgy gondolkodni, mint a sajátunkéban.
  Az 1990-es konferencián tartott zárszavában, visszatekintve erre a korszakára, azt írja: “Akkoriban, anélkül, hogy egészen tudatában lettem volna, két ellentétes érzés között hánykódtam; egyfelõl úgy éreztem, hogy a régi és az új elmélet között lehetséges a fordítás, másfelõl pedig úgy, hogy nem” (Kuhn 1993: 324). A Structure 2. kiadásának “Utószavá”-ban az elõbbi felfogásnak ad hangot. “Fontos azonban megjegyezni – fûzi hozzá 1990-ben –, hogy tévedtem, amikor fordításról beszéltem. Közben rájöttem, hogy amirõl akkor beszéltem, az nyelvtanulás volt, egy olyan folyamat, amelynek nem feltétele és általában nem is eredménye a teljes fordítás lehetõsége” (Kuhn 1993: 324).
  A hetvenes években Kuhn bevezeti az összemérhetetlenség mellett az összehasonlíthatatlanság fogalmát is, és hangsúlyozza, hogy az elõbbi nem foglalja magában az utóbbit (Kuhn 1974, 1976, 1983). A különbözõ paradigmákhoz tartozó elméletek különféle szempontok, pontosabban értékek (values: például egyszerûség, prediktivitás vagy technikai alkalmazhatóság) szempontjából összehasonlíthatók, egyszersmind azonban inkommenzurábilisak lehetnek. Az összemérhetetlenség fogalmát pedig úgy értelmezi, hogy az akkor áll fenn két elmélet között, ha azok kijelentései egymásra kölcsönösen lefordíthatatlan nyelven vannak megfogalmazva (vö. Kuhn 1983). Közben egyre erõteljesebb hangsúlyt kap Quine radikális lefordíthatatlansági tétele (Quine 1960), amely a nyelvek közötti fordítás nyelvi tények általi aluldetermináltságát mondja ki. (Ennek egy változata a posztkuhniánus irodalomban szintén fontos szerepet játszó, az elméletek tapasztalat általi aluldetermináltságáról szóló tétel. Vö. Newton-Smith 1981.)
  Az inkommenzurábilitás – mint ismeretes – a hetvenes évek vitáiban az úgynevezett jelentésváltozás (meaning variance) problémájaként jelenik meg Feyerabend, Kordig, Shapere, Putnam és mások munkáiban. A vitában részt vevõk egy nyelven – a tudomány nyelvén – belüli jelentéseltolódás és ezzel a poliszémia, többértelmûség problémájaként kezelik a kérdést. Mások, így Kuhn is, két nyelv – a forradalom elõtti és utáni tudományos elmélet nyelve – közötti fordítás lehetõségét keresik. Amíg azonban a Quine-féle aluldetermináltsági tézis szerint az egyértelmû fordítás elõállítását a túl sok (egynél több) egyaránt indokolható fordítás lehetõsége zárja ki, addig a Feyerabend-féle felfogásból az következik, hogy egyetlen elfogadható fordítás sincs, mivel az ennek elõállítását lehetõvé tevõ neutrális tapasztalati szféra nem létezik, az empíria nem elméletfüggetlen (Feyerabend 1970, 1978). Az elméletek nyelvileg és tapasztalatilag is önmagukra zárulnak, s ezért inkommenzurábilisak. A vitában az atomisztikusan kezelt terminusok, tudományos szakkifejezések jelentése: értelme (sense) és referenciája (reference) áll a középpontban, az ezekben – a paradigmaváltás után – bekövetkezõ változások nyomon követésére próbálnak módszert kidolgozni az összemérhetõség biztosítása érdekében.
  A lefordíthatóságot pedig úgy értelmezik, mint ami azt jelenti, hogy egy L1 nyelvbeli t1 terminushoz található egy olyan L2 nyelvbeli t2 terminus, amelynek korrekt alkalmazási feltételei megegyeznek t1-ével. Kijelentéseknél az úgynevezett salva veritate fordítás elõállíthatósága a követelmény, vagyis az, hogy ha p1 igaz L1-ben, akkor fordítása, p2 legyen igaz L2-ben. Nyilvánvaló azonban, hogy az arisztotelészi kozmológiának az az állítása, hogy “A Nap bolygó” (ami fordítás nélkül egyszerûen hamis a kopernikánus-newtoniánus asztronómiában), nem bizonyul lefordíthatónak az új elméletben. Mert hogyan lehetne úgy lefordítani, hogy igaz maradjon? Mondjuk, valahogy úgy, hogy a “bolygó” kifejezést az új elmélet nyelvén körülírással helyettesítjük, például azzal, hogy “az állócsillagok hátteréhez képest napi mozgást végez”. Ám ekkor egy újabb olyan kifejezés – “állócsillag” – bukkan fel, amely további értelmezést (fordítást) kíván (a newtoniánus kozmológiában már nincsenek “álló” csillagok), maga az arisztotelészi kijelentés pedig vagy továbbra is hamis marad a newtoni elméletben, vagy pedig ha igaz, kikerül az új elmélet által tárgyalható állítások közül, mert triviális, mivel valami olyasféle fordításához jutunk, hogy “A Nap mozogni látszik az égen”. Úgy tûnik, a newtoni elméletben nincs igazságérték-megõrzõ fordítása az arisztotelészi elmélet kijelentéseinek. A két elmélet egyszerûen másról szól, ebben áll összemérhetetlenségük. Az egész arisztotelészi elméletet kellene rekonstruálni ahhoz, hogy állításai valamennyire értelmesek és közülük egyesek valahogy igazak maradjanak. Ez azonban teljességgel fölöslegesnek tûnhet. (A lefordíthatóság kitartó hívei viszont itt fellélegeznek, hiszen õk visszakapják a régi álláspontot, amely szerint az arisztoteliánusok egyszerûen tévedtek, illetve bedõltek a látszatoknak.) Itt említem meg Margitay Tihamér érdekes gondolatát, aki a jelentésváltozásból eredeztetett összemérhetetlenség-problémát úgy látja kiküszöbölhetõnek, hogy rámutat: a poliszémia nem csak diakron, hanem szinkron jelenség is a tudományos elméletek nyelvében (Margitay 1996).
  A nyolcvanas évek folyamán Kuhn egyre erõsebben hangsúlyozza a különbözõ paradigmákhoz (diszciplináris mátrixokhoz) tartozó elméletek közötti lefordíthatatlanságot. Az évtized végére pedig feladja a hagyományos fordításelmélet alapvetõ atomizmusát (azt, hogy egyes terminusok, egyes kijelentések megfelelõjét kellene megtalálni a másik nyelvben). A három úgynevezett Shearman-elõadásában (Kuhn 1987) pedig már nem a jelentés és a kijelentések igazságfeltételeinek kategóriáiban, nem a tudományos nyelv problémájaként közelíti meg az inkommenzurábilitás problémáját, hanem a konceptuális struktúra és vele a perceptuális mezõ rendezésének kérdéseként. Bár ezekben az elõadásokban is olyan nyelvészeti kifejezéseket használ, mint “lexikon” vagy “taxonómia”, illetve ezek struktúrái. “Az ember konceptualizációs, taxonomizáló képessége legnyilvánvalóbban a nyelvben mutatkozik meg – írja –, de a nyelv több, mint konceptualizáció, a konceptualizáció pedig nyelv-elõtti módokon is megnyilvánul” (Kuhn 1987: 36). Most már elsõsorban az a probléma foglalkoztatja, hogy a különbözõ paradigmákhoz tartozó elméletekben vannak olyan kijelentések, amelyek fordításban értelmetlennek tûnnek, olyanoknak, amelyekhez semmi módon nem rendelhetõ igazságérték. “Egy kijelentés, amely az »igaz« vagy a »hamis« minõsítésre pályázhat (a candidate for truth or falsity) az egyik nyelvben, lehet, hogy egyáltalán nem jöhet szóba pályázóként (candidate) a másikban” (Kuhn 1987: 38–39). És azt, hogy mely kijelentés pályázhat erre, az illetõ nyelv lexikona szabja meg. “A különbözõ lexikonok a lehetséges világok különbözõ halmazaihoz adnak hozzáférési lehetõséget” (Kuhn 1987: 39, 1989a). A nyelvi relativizmusnak, vagyis az inkommenzurábilitás egy aspektusának ilyen értelmezésében Kuhn egyetért Ian Hackinggal, aki Language, Truth and Reason címû írásában érvelt amellett, hogy egy kijelentésnek nem az igazságértéke, hanem igazságértékkel való rendelkezésének a lehetõsége változik meg, amikor az egyik gondolkodási stílusról (style of reasoning) egy másikra való áttérés következik be (Hacking 1982). (És persze, mindketten elhatárolják magukat a relativizmusnak attól a vulgarizált változatától, mely szerint az, ami az egyik nyelven igaz, az a másikban hamis vagy fordítva.)
  Kuhn szerint – ahogy ezt a 2. Shearman-elõadásban kifejti – a lexikon többféle elemet, “kategóriát” (category) tartalmaz, közülük egyesek genetikusan adottak, vagyis naturalisztikusan determináltak, mások viszont szociálisan, s így kultúrafüggõk.
  E kategóriák egy taxonomikus rendezést vetítenek rá a világra, és ezáltal rendezik össze, szervezik meg a lehetséges tapasztalatok szféráját. S a lexikon nem egyszerûen a taxonómiai kategóriák halmaza, hanem hierarchikusan strukturált. Két lexikon tehát nem csak a kategóriáiban, hanem a struktúrájában is – lényeges módon – különbözhet egymástól. “Az én strukturált lexikonom – írja Kuhn – hasonlít Kant apriorijához, amennyiben ezt a második, relativizált értelmében vesszük. Ugyanis mindkettõ konstitutív a lehetséges tapasztalat vonatkozásában, de egyik sem írja elõ, mi legyen ez a tapasztalat” (Kuhn 1990: 331). A lexikon kategóriái sorolják osztályokba – például természeti fajtákba (natural kinds) – a dolgokat, ezek jelölik ki a lényeges, fontos hasonlóság- és különbözõségviszonyokat a lehetséges tulajdonságtereken (feature space) belül. “A lexikon ilyen felfogása mellett egy terminus jelentése nem a tulajdonságok valamely halmazával kapcsolatos [mint a jelentés úgynevezett klaszterelmélete szerint – F. M.], hanem azzal, amit a lexikon struktúrájának nevezek, vagyis azokkal a hierarchikus és hasonlóság–különbözõség (similarity–difference) viszonyokkal, amelyeket megtestesít” (Kuhn 1987: 50). S ezek a strukturális különbségek teszik lehetetlenné a salva veritate fordítást, vagyis hozzák létre azt, hogy bizonyos, az egyik lexikon terminusaiban megfogalmazott kijelentések a másik lexikon nyelvében nem pályázhatnak az igaz/hamis minõsítésre.
  Például a görögök lexikonában az égitesteknek csak két taxonómiai kategóriájuk volt: a csillag és a bolygó. A megfelelõ hasonlósági és különbözõségi követelményeket figyelembe véve a Nap valóban bolygónak számít, mert a görögök által lényegesnek tekintett vonatkozásokban tényleg jobban hasonlít a Marshoz vagy a Vénuszhoz, mint az (álló)csillagokhoz. Az “A Nap bolygó” kijelentés tehát – mondja Kuhn – “valóban igaz, nemcsak a görögök hitték azt, hogy igaz. [Mondjuk, azért, mert bedõltek a látszatnak – F. M.] De, hadd mondjam újra, nem arról van szó, hogy ugyanaz a kijelentés igaz volt a görögök számára, és hamis a mi számunkra. Hanem azt mondom, hogy ugyan a két mondat azonos, a két kijelentés azonban nem, és nincs olyan igazságérték-megõrzõ eljárásmód, amellyel a görög állítást a mi késõbbi lexikonunkban elõállíthatnánk” (Kuhn 1987: 51).
  Egy lexikon elsajátításakor, a köznapi vagy a tudományos szocializáció folyamatában az egyes ember éppen azt tanulja meg, hogyan szervezze meg a különbözõ érzéki modalitásokban adott tulajdonságteret a lexikonstruktúrában adott kategóriák szerint. (Az érzékileg hozzáférhetõ tulajdonságterek tekintetében nagy egyéni különbségek lehetnek, a közösségi tapasztalat terét a lexikon szervezi meg.) “Ami iránt az ember egy lexikon által elkötelezett, az tehát nem egy világ, hanem a lehetséges világok egy halmaza, olyan világoké, amelyekben közösek a természeti fajták, és így közös az ontológiájuk. Az, amit a tudományos közösségek tagjai tesznek, az éppen az, hogy fölfedezik az aktuális világot a lehetséges világok halmazában, s ez az, aminek eredményét egykor normál tudománynak neveztem” (Kuhn 1987: 63).
  A lexikonhoz nem lehet egyszerûen hozzáadni tetszés szerinti új kategóriákat (legfeljebb csak nagyon korlátozott értelemben), mert a kategóriák meghatározott vélekedéseket és várakozásokat keltenek bennünk, prediktívek (projectible), azaz induktív és kontrafaktuális következtetésekre nyújtanak alapot, továbbá bele vannak szõve az úgynevezett természeti törvényekbe, s így az új kategóriák hozzáadása a lexikon struktúrájának átrendezõdésével jár. Ez történik az úgynevezett tudományos forradalmak idején. A lehetséges világok egy új halmaza áll elõ, s ezekbe csak újabb tanulási, szocializációs folyamat révén lehet belépni, hiszen ez diszkriminatív képességünk újfajta mozgósítását igényli.
  A különbözõ lexikonokkal, illetve a különbözõ struktúrájú lexikonokkal rendelkezõ tudományos elméletek között tehát egyáltalán nem a fordítás, hanem a beletanulás jelenthet kapcsolatot. A sajátunkétól eltérõ elméletek a strukturális és kategoriális különbségek miatt nem lefordíthatók, de megérthetõk, feltéve, hogy megtanuljuk, elsajátítjuk a lexikonjukat, úgy, ahogyan egy idegen nyelvet tanulunk. Persze, ennek – mint az anyanyelvtõl különbözõ másik nyelv megtanulásának – határai, korlátai vannak. Mert hiába ismerjük az idegen lexikont, nem tudunk igazán abban gondolkodni. Perceptuális és metodológiai és nómikus/ kontrafaktuális elvárásaink is divergensek maradnak. Ian Hacking igen szemléletes példát hoz fel erre. “Akárcsak Feyerabend – írja –, én is csillapíthatatlan kíváncsiságot érzek a miénktõl eltérõ gondolkodásmódok iránt, kivált akkor, ha ezek a saját múltunkhoz tartoznak. Egyszer arra gondoltam, hogy nemcsak megérthetem Paracelsust, hanem, ha megerõltetem magam, írhatok is egy pszeudoparacelsiánus könyvet, mondjuk, valamelyik tanítványának adva ki magamat, úgy, hogy ha felbérelek egy jó levéltárost, aki le tudja nekem írni a szöveget reneszánsz betûkkel, megfelelõ papírra, akkor becsaphatom a fél tudósvilágot. […] De, gondolkoztam tovább, bár képes lennék úgy fûzni egymás után a szavakat, hogy koherens szöveg álljon elõ, mégsem tudnám beleélni magam Paracelsusba. Nem tudnám komolyan projiciálni (kivetíteni, elõrevetíteni) azokat a generalizációkat, amelyekrõl nála szó van. Persze talán valóban komolyan beleélhetném magam Paracelsusba, de akkor aligha maradhatnék fenn a jelenlegi életkörülményeim között. Emlékszem, hogy a néhai Herbert Butterfield, az Origins of Modern Science címû könyvében még a negyvenes években azt írta a reneszánsztanulmányok egy ma már meghaladott fázisáról, hogy a legjobb reneszánszkutatók – úgy tûnt – »begolyóztak« az általuk tanulmányozott tudomány õrült voltától. Azaz én vagy nem leszek képes a paracelsusi kategóriák kivetítésére, vagy pedig kihullok a saját közösségembõl” (Hacking 1993: 297).
  Maguk a lexikonok természetesen nem tekinthetõk igaznak vagy hamisnak, csak a segítségükkel megtehetõ állítások. “A lexikonok tekintetében, azt hiszem, a pragmatistáknak igazuk volt. A lexikonok olyan eszközök, amelyeket a számukra kitûzött cél elérésében való hatékonyságuk minõsít. A köztük való »választás« pedig érdekfüggõ (interest relative)” (Kuhn 1987: 75–76). A tudomány fejlõdése tehát instrumentális fejlõdés. “És bár valóságos, de nem valamiféle valóság irányába történik. A tudomány egyre hatásosabb taxonómiával lát el bennünket, hogy bánni tudjunk a világgal, de ez nem a lexikonfüggetlen igazság felfedezése irányába tett lépés. Nem helyes azt mondanunk, hogy a görögök tévedtek, amikor a napot bolygónak tartották, vagy hogy Arisztotelész tévedett a vákuum létezésének kérdésében” (Kuhn 1987: 77).
  A lexikon megváltozásával maga a világ is megváltozik, de persze, az a közösség is, amelynek közösségi tapasztalatát a lexikon szervezi. Kuhn hangsúlyozza, hogy a közösségek természetesen nem járhatnak el önkényesen a kategóriák rendszerének felállításában. “A lexikon az emberi elmék munkára, nem pedig játéknak szánt produktuma, ezért kell lennie valaminek, ami megmunkálható vele. Ugyanez a valami garantálja olyan támpontok létezését is, amelyekbõl más közösségek lexikonjai föltárhatók. Errõl a valamirõl azonban nem tudunk beszélni. Mert ez, mint a Kant-féle Ding an sich, nem hozzáférhetõ (ineffable), megelõzi a világokat és a bennük lakó közösségeket” (Kuhn 1987: 82).
  A Shearman-elõadásokban paradigmákról vagy diszciplináris mátrixokról már egyáltalán nem esik szó, helyüket a strukturált lexikon vette át. A Structure megjelenése óta eltelt idõben Kuhn láthatólag fontosnak tartotta, hogy explikálja azt, amit a paradigma fogalmában még intuitíve tételezett.
  Az 1990-es konferencia zárszavában két fontos lépésrõl beszél, amelyet azóta tett meg. Az egyik, hogy a lexikon helyett a lexikális struktúra fontosságát helyezte elõtérbe. A másik lépés, amelyet még megteendõnek tart: “annak föltárása, milyen értelemben mondható, hogy a tudomány lényegileg (intrinsically) közösségi aktivitás. A metodológiai szolipszizmus, a tudomány ama tradicionális felfogása, amely szerint a tudomány – legalábbis elvben – egyszemélyes játszma, meggyõzõdésem szerint különösen kártékony tévedésnek fog minõsülni” (Kuhn 1993: 329).

Hivatkozott irodalom

Feyerabend, P. K. (1975[1970]): Against Method. London: New Left Books.
Feyerabend, P. K. (1978): Science in a Free Society. London: New Left Books.
Hacking, I. (1982): Language, Truth and Reason. In Rationality and Relativism. M. Hollis és S. Lukes szerk. Cambridge, Mass., London: MIT Press.
Hacking, I. (1993): Working in a New World: the Taxonomic Solution. In Rationality and Relativism. M. Hollis és S. Lukes szerk. Cambridge, Mass., London: MIT Press.
Horwich, P. (szerk.) (1993): World Changes. Thomas Kuhn and the Nature of Science. Cambridge, Mass., London: MIT Press.
Hoyningen-Huene, P. (1989): Die Wissenschaftsphilosophie Thomas S. Kuhns. Braunschweig, Wiesbaden: Vieweg Verlag.
Kordig, K. (1971): The Comparability of Scientific Theories. In Philosophy of Science, 38.
Kuhn, Th. S. (1970): The Structure of Scientific Revolutions. 2. kiadás. Chicago: University of Chicago Press.
Kuhn, Th. S. (1977 [1974]): Second Thoughts on Paradigms. In The Essential Tension. Selected Studies in Scientific Tradition and Change. Chicago and London: University of Chicago Press.
Kuhn, Th. S. (1976): Theory-Change as Structure-Change. In Erkenntnis, 10.
Kuhn, Th. S. (1977): The Essential Tension. Selected Studies in Scientific Tradition and Change. Chicago and London: University of Chicago Press.
Kuhn, Th. S. (1983): Commensurability, Comparability, Communicability. In Proceedings of the 1982 Biennial Meeting of the PSA. PSA. P. Asquith és T. Nickles szerk., 2. kötet. East Lansing: Michigan State University Press.
Kuhn, Th. S. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Bíró Dániel ford. Budapest: Gondolat.
Kuhn, Th. S. (1987): The Presence of Past Science. The Shearman Memorial Lectures. Nem publikált kéziratok. London: University College.
Kuhn, Th. S. (1989a): Possible Worlds in History of Science. In Possible Worlds in Humanities, Arts and Sciences. S. Allen szerk. Berlin, New York: Walter de Gruyter and Co.
Kuhn, Th. S. (1989b): Preface. In P. Hoyningen-Huene: Die Wissenschaftsphilosophie Thomas S. Kuhns. Braunschweig, Wiesbaden: Vieweg Verlag.
Kuhn, Th. S. (1993): Afterwords. In World Changes. Thomas Kuhn and the Nature of Science. P. Horwich szerk. Cambridge, Mass., London: MIT Press
Lakatos, I. és A. Musgrave (szerk.) (1970): Criticism and the Growth of Knowledge. Cambridge: Cambridge University Press.
Margitay T. (1996): Kuhn’s Assumptions Concerning the Meaning of Scientific Theories. In Periodica Polytechnica, 4(2).
Newton-Smith, W. H. (1981): The Rationality of Science. London: Routledge.
Putnam, H. (1978): Meaning and the Moral Sciences. London: Routledge.
Quine, W. O. (1960): Word and Object. Cambridge, Mass., London: MIT Press.
Shapere, D. (1966): Meaning and Scientific Change. In Mind and Cosmos. Colodny szerk. Pittsburgh: Pittsburgh University Press.