|
Erõs
inkommenzurábilitás?
Forrai Gábor Voltaképpen nem egy tézisrõl van szó, hanem háromról. A perceptuális tézis szerint a rivális paradigmák hívei nem ugyanazt érzékelik, a szemantikai tézis szerint nem ugyanúgy értik a tudományos terminusokat, a módszertani tézis szerint a rivális koncepciók között nem azonos szempontok szerint döntenek. A perceptuális tézissel kezdem. Ez két elképzelést tagad. Az egyik meglehetõsen elterjedt, hétköznapi nézet. E szerint míg az elméletalkotásnak jóformán nincsenek korlátai, addig az érzékelést döntõ mértékben meghatározza a környezet és az érzékelõapparátus fiziológiája. Mivel környezetünk és fiziológiánk gyakorlatilag megegyezik, érzékelési szinten akkor is egyetértésre jutunk, ha elméleteink különböznek. A másik markánsan filozófiai elképzelés: az érzékelés logikai pozitivista elmélete. Ez kimondja, hogy van az érzékelésnek egy olyan szintje, amely csak és kizárólag környezetünk és fiziológiai felépítésünk ellenõrzése alatt áll. Ez a tiszta tapasztalat szintje, mely mentes minden fogalmi elemtõl. Ha ezen a szinten maradunk, szükségszerû az egyetértés. Kuhn érvelésének az a lényege, hogy a tapasztalati és a fogalmi szint nem választható el élesen. Az érzékelés nem úgy történik, hogy érzéki adatokra teszek szert, melyeket egy következõ lépésben, mondjuk, a “mókus” fogalom révén értelmezek, hanem eleve mókust látok. Ha van is az érzékelési folyamatban olyan szint, mely mentes minden fogalmi fertõzöttségtõl, ez nem az érzékelés szintje: itt még nem beszélhetünk látásról vagy hallásról. Ez a szint tudatunk számára nem hozzáférhetõ. Ezért nem jelenhet meg érvek premisszájaként. Következésképp ismeretelméleti szempontból irreleváns. Az érzékelés fogalmi fertõzöttségébõl pedig az következik, hogy az érzékelés “elméletterhelt”. Ahhoz ugyanis, hogy rendelkezz a “mókus” fogalmával, tudnod kell, hogy a mókus állat, hogy farka van stb., egyszóval ismerned kell egy elméletet. Így az elméletek áthatják az érzékelést. Ennélfogva különbözõ elméletek hívei mást-mást érzékelnek. A logikai pozitivistákkal szemben mûködik az érv: megmutatja, hogy összekeverték a nyers érzéki benyomások – az érzetadatok – hipotetikus szintjét az érzékelés szintjével. A hétköznapi nézet azonban megengedi az érzékelés fogalmi fertõzöttségét s az ebbõl fakadó érzékelési különbségeket. Kuhnnal szemben viszont azt állítja, hogy az érzékelésben megtalálható a közös nevezõ, tudniillik az érzékelésben szerepet játszó fogalmak lehetnek hétköznapi fogalmak, amelyek nem tudományos elméleteket, hanem csak hétköznapi elgondolásokat involválnak. A hétköznapi nézet ellen Kuhn példái hatástalanok. Lássunk két példát. “Arisztotelész akadályozott esést, Galilei pedig ingát látott” (Kuhn 1984: 165). Igen, de egyetértésre tudnak jutni abban, hogy mit látnak: itt egy kõ, amely egy zsinegre van kötve; a zsineg másik végét rögzítjük; a követ fölemeljük, úgy, hogy egyúttal a rögzítési ponton átmenõ függõleges vonalról is elmozdítjuk, majd elengedjük; a kõ lefelé és a rögzítési ponton átmenõ egyenes irányába mozog, majd áthalad az egyenesen és emelkedni kezd… Ha valami ilyesmiben egyetértenek a felek, az még nem dönti el, hogy akadályozott esésrõl vagy ingamozgásról van-e szó, de az érzékelési egyetértés megvan. |
| A
kisbolygók esete (Kuhn 1984: 158). Herschel fölfigyelt egy
égitestre, mely korong alakúnak látszott, ami csillagoknál
szokatlan. Elõször üstökösként azonosította.
Aztán megfigyelték, hogy az égitest bolygópályán
mozog. Ezt követõen a csillagászok gyors egymásutánban
fedezték fel a kisbolygókat. De ez pontosan azt mutatja,
milyen könnyû elsajátítani egy új érzékelési
módot. Ehhez még hozzátehetjük, hogy ahol rivális
elképzelések ütköznek, az új érzékelési
mód még könnyebben elsajátítható,
mivel a vitapartner szívesen elmagyarázza, mire kell odafigyelni.
A példák azt mutatják, hogy érzékelési különbségek vannak, de ezek nem áthidalhatatlanok. Egyébként elképzelhetõ, hogy emellett pszichológiai érvek is fölsorakoztathatók. Kuhn érzékeléselmélete ugyanis sokat köszönhet az ötvenes évek Új Szemléletének, mely azt hangsúlyozta, hogy az érzékelési folyamatokban komoly szerepet játszanak a magasabb szintû kognitív folyamatok. Ezzel a “top-down” elképzeléssel szemben újabban mintha inkább a “bottom-up” elképzelések erõsödnének meg, melyek éppen hogy az érzékelés alulról építkezõ voltát, a magasabb szintektõl való függetlenségét emelik ki. A szemantikai összemérhetetlenség tézise nehezebben értelmezhetõ. Azt hiszem, hasznos különbséget tennünk két változata között. Az elsõt referenciális tézisnek nevezhetnénk. Ez azt mondja ki, hogy a rivális paradigmák képviselõi által használt szavak más dolgokra referálnak, azaz a különbözõ paradigmákhoz tartozó kutatók más dolgokról beszélnek. Ez természetesen nem azt a trivialitást jelenti, hogy a zoológusok állatokról, a botanikusok pedig növényekrõl beszélnek, hanem azt, hogy egyazon terület különbözõ paradigmákhoz tartozó képviselõi között éppily radikális szemantikai különbségek vannak, noha ugyanazokat a szavakat használják. Ez a tézis legjobban a newtoni mechanika és a relativitáselmélet összehasonlításakor érhetõ tetten (Kuhn 1984: 142). Newton szerint a tömeg megmarad, Einstein szerint ekvivalens az energiával. Kuhn szerint ezt nem úgy kell értenünk, hogy Newton és Einstein ugyanazon dologról mást állít, hanem úgy, hogy a “tömeg” szó homonima: a két elméletben más-más dologra referál. Miért? Kuhn szerint azért, mert a tudományos terminusok referenciáját az elméleti kontextus határozza meg, vagyis azon mondatok összessége, melyekben az illetõ terminus elõfordul. Így az elmélet megváltozásával a terminus referenciája is megváltozik. (Ezt szokás a “radikális jelentésváltozás” tézisének nevezni.) Ez egy szemantikai elmélet, melynek itt pusztán a felszínét tudjuk csak megkarcolni.1 Az elméletnek mindenképpen meg kell magyaráznia, hogy az elméleti kontextus hogyan, milyen mechanizmus révén rögzíti a terminusok referenciáját. A mechanizmus feltehetõen az, hogy a terminusoknak úgy kell referálniuk, hogy az elmélet igaz legyen.2 A “tömeg” szónak azt a valamit kell jelölnie, amirõl a szót tartalmazó mondatok igazak. E nézetnek számtalan közismert nehézséggel kell szembenéznie. Elõször: képes lehet-e egy elmélet arra, hogy egyidejûleg meghatározza a benne szereplõ összes terminus jelentését? Vegyünk egy analógiát. Az x+y=5, x–y=1 egyenletrendszer meghatározza x és y értéket, de csak azért, mert a “+” és a “–” stb. jelek jelentését már ismerjük. Ha e jelek jelentését is az egyenletrendszer alapján kellene meghatároznunk, ezt nem tudnánk megtenni. Másodszor: a terminusok referenciája csak igaz elméletek alapján határozható meg. Hogy az elõzõ példánál maradjunk: az egyenletrendszerbõl csak úgy határozható meg x és y értéke, ha tudjuk, hogy mindkét egyenlet igaz. Ez fatális dilemma elé állít: vagy minden elmélet igaz, vagy hamis elméletek esetében a terminusok referenciája meghatározatlan. Harmadszor: az elméleteknek nyilván nem az az egyetlen feladata, hogy a terminusaik referenciáját meghatározzák – mondaniuk kell valamit a világról is. De hogyan képesek egyszerre megtenni ezt a két dolgot? Vegyük például az “Arisztotelész=a Metafizika szerzõje” kijelentést. Ha nem tudjuk, hogy az “Arisztotelész” terminus kit jelöl, ezt megtudhatjuk a mondatból. Ha tudjuk, akkor megtudhatunk valami olyasmit Arisztotelészrõl, amit korábban esetleg nem tudtunk. Az elsõ esetben vitán felül állónak tekintjük azt, amit a mondat állít. A második esetben vitatkozhatunk vele, például filológiai érvek alapján. Kérdéses, hogyan képes a mondat egyszerre mindkét funkciót betölteni: egyaránt szolgálni definícióként és vitatható tézisként. A nehézségek sora még folytatható. Nem kizárt, hogy van rájuk válasz, hogy a szemantikai elmélet védhetõ formára hozható. De semmilyen lépés nem történt ebbe az irányba. Ráadásul van jobb elmélet is a tudományos terminusok szemantikájáról. Úgy tûnik tehát, hogy a referenciális tézis vesztésre áll. Ezen a ponton szeretnék megkockáztatni egy föltevést arról, hogy mi vezethette Kuhnt a referenciális tézis hátterében húzódó szemantikai elmélethez. Kuhn alapvetõen tudománytörténész. Munkája nagyrészt régi tudományos szövegek tanulmányozásából áll. E szövegek gyakran tartalmaznak olyan kijelentéseket, melyek a mai olvasó szemében nem egyszerûen hamisnak, hanem abszurdnak tûnnek. A történész azonban feltételezi, hogy a látszólag zavaros kijelentések motivált és koherens rendszert alkotnak. Az a feladata, hogy rekonstruálja ezt a nézetrendszert. A rekonstrukció érdekében elõfeltételezi, hogy a látszólagos zavarosságnak az a forrása, hogy félreértjük a régi szövegekben szereplõ kifejezéseket.3 Így voltaképpen két feladattal kell megbirkóznia: meg kell fejtenie a szavak jelentését, s azonosítania kell a nézeteket. E feladatot úgy oldja meg, hogy feltételezi, a nézetek nagyrészt igazak, s ennek alapján következtet a szavak jelentésére. Ezzel az értelmezõi fogással nincs semmi baj, sõt, valószínûleg ez az egyetlen járható út. Ha viszont az értelmezõi fogásra hibásan reflektálunk, könnyen eljuthatunk ahhoz a szemantikai elképzeléshez, hogy a szavak referenciáját a mondatok igazsága rögzíti. A hibás reflexió pedig könnyen megérthetõ a tudománytörténész helyzetének és céljának két jellegzetességébõl. Az elsõ az, hogy a tudománytörténészt nem a tárgyi igazság érdekli: nem azért olvassa a szövegeket, hogy megtudja, milyen a világ. Ha a tárgyi igazság érdekelné, kritikailag viszonyulna a szövegekhez: bizonyos dolgokat hamisnak vagy megalapozatlannak minõsítene. De mivel nem érdekli, megengedheti magának, hogy a rekonstrukció érdekében úgy tegyen, mintha a tanulmányozott szerzõknek mindenben igazuk volna. A második az, hogy nagyon jól tudja, veszélyes dolog a régi szerzõkbe mai gondolatokat belemagyarázni. Emiatt hajlamos megfeledkezni arról, hogy “igazságon”, ha leíró és nem normatív értelemben használjuk, egyszerûen a jelenleg elfogadott tanításokat értjük. Így könnyen hiheti azt, hogy az igazság, melyet a szövegeknek tulajdonít, független attól, hogy jelenleg mit tartunk igaznak. Ha tehát a “feltételezd az igazságot, és következtess a jelentésre” értelmezõi szabályra – a tudománytörténészi elfogultságtól hajtva – azt feltételezve reflektálunk, hogy (1) az elmélet minden ízében igaz, és (2) ez az igazság független saját nézeteinktõl, tulajdonképpen már el is érkeztünk az inkriminált szemantikai elmélethez. A szemantikai összemérhetetlenség tézisének van azonban egy másik változata is, melyet klasszifikációs tézisnek nevezhetnénk. Ez azt mondja ki, hogy a rivális paradigmák hívei más-más jelenségeket találnak hasonlóknak, s ezért másképp osztályozzák õket. Erre Proust és Berthollet vitája a legjobb példa (Kuhn 1984: 176–179). A két vegyész máshol húzta meg a kémiai vegyületek és a fizikai keverékek közötti határt. A Proust-féle határ nagyjából egybeesik az általunk elfogadottal. Berthollet ezzel szemben az olyan, több komponensbõl álló anyagokat tekintette vegyületnek, ahol a komponensek nem válnak el látható módon. Így a sóoldatot is és a levegõt is vegyületnek tekintette. Ez nem pusztán terminológiai kérdés, mivel a különbözõ klasszifikációk más-más jelenségek magyarázatát teszik lehetõvé. Proust osztályozása például megengedte azt a merész általánosítást, hogy az elemek állandó súlyarányok szerint alkotnak vegyületeket. Berthollet ezzel szemben pompásan meg tudta magyarázni, hogy a levegõ miért nem válik szét olyan módon, hogy a nehéz oxigén lesüllyed, a könnyû nitrogén pedig felszáll. Egy ilyen vitában nyilván az a klasszifikáció nyer, amelyik jobb elméletet tesz lehetõvé. Hogy melyik elmélet a jobb, az módszertani kérdés – errõl egy kicsit késõbb lesz szó. Szemantikai szempontból az a fontos, hogy Kuhn megfigyelései szerint az ilyen klasszifikációs különbségek masszív félreértéseket eredményeznek, s ezért a vitatkozó felek elbeszélnek egymás mellett. Ha ez történik, az valóban megnehezíti az elméletek összehasonlítását. Ez viszont csak a gyenge összemérhetetlenségi tézishez elegendõ. Az erõs tézis megalapozásához azt is meg kellene mutatni, hogy az efféle szemantikai különbségek (1) elkerülhetetlenek és (2) feloldhatatlanok – azaz, hogy a süketek párbeszéde szükségszerû és orvosolhatatlan. Ehhez Kuhn példái nem elégségesek. Ráadásul nem nehéz olyan eseteket találni, ahol a paradigmaváltást nem kísérték klasszifikációs konfliktusok (például a kopernikuszi és a ptolemaioszi asztronómia ütközése). Ezzel elérkeztünk az összemérhetetlenség harmadik fajtájához. Ha Arisztotelész és Galilei egyetértésre jutnak az érzékelés szintjén, ha Proust és Berthollet fölismerik a köztük lévõ klasszifikációs különbséget, az még mindig nem dönti el, melyikük elmélete a jobb. Hogy ezt el lehessen dönteni, célszerû megegyezniük azokban a kritériumokban, amelyek révén az elméleteket elbírálják. A módszertani összemérhetetlenség tézise azt mondja ki, hogy nincsenek közös értékelési kritériumok. Ezt a tézist Kuhn arra alapozza, hogy az értékelési kritériumok nem függetlenek az elméletek kognitív tartalmától. Más szóval, az arra vonatkozó elképzelések, hogy milyennek kell lennie egy jó elméletnek, elválaszthatatlanok a világra vonatkozó elképzelésektõl. Ezt jól példázzák az arisztoteliánus módszertan egyes elemei. Arisztotelész szerint a matematika az örök és változatlan dolgok tudománya. A Hold alatti világ múló és változékony. Ezért ennek jelenségei nem írhatók le matematikai formában. Így a matematika alkalmazását a csillagászatra korlátozza. Emellett nagy fontosságot tulajdonít a természetes és mesterséges dolgok megkülönböztetésének. A tudomány feladata a természetes folyamatok tanulmányozása. A kísérletek beavatkozást jelentenek a természet rendjébe, vagyis mesterségesek. Ezért a kísérletezés nem tudományos módszer. Nem meglepõ, hogy az arisztoteliánus tudomány nemigen emlékeztet napjaink tudományára. A módszertani összemérhetetlenségnek van egy másik aspektusa is. A rivális paradigmák képviselõi olykor különbözõképpen ítélik meg a megoldandó problémák fontosságát. Így bizonyos eredmények egy másik paradigma nézõpontjából jelentéktelennek tûnhetnek. Tehát a rivális nézetek összemérése még akkor is gondot jelenthet, ha a vitatkozó felek egyetértenek az elméletek megítélésekor használandó kritériumokban (prediktív sikeresség, pontosság, egyszerû és koherens szerkezet stb.). Ráadásul a módszertani kritériumok és a kognitív tartalom összekapcsolódását Kuhn nem csupán történeti példákra alapozza, hanem felhoz mellette egy elméleti érvet is. Ez a “paradigma” szó azon értelmén alapul, amelynek Kuhn könyvének olvasói eleinte nem tulajdonítottak fontosságot. Ez az az értelem, melyet késõbb a “példázat” szóval fejez ki. Gondolatának az a lényege, hogy a kutatók konkrét problémák megoldása révén sajátítják el a szakmájukat. E problémamegoldások egyaránt szolgálnak elméleti és módszertani mintául: nem csak azt tanulják meg belõlük a leendõ kutatók, hogy milyen elméleti megfontolásokat kell felhasználniuk, hanem azt is, hogy mi számít sikeres problémamegoldásnak. E példákban tehát a tartalmi és a normatív szempontok együtt vannak jelen. Ezért az utóbbiak nem egykönnyen választhatók le az elõbbiekrõl. Úgy gondolom, hogy az összemérhetetlenségi tézisek közül ez a leginkább védhetõ, mégis ez az, amelybõl a legkevésbé vonhatók le a tudomány racionalitását megkérdõjelezõ konklúziók. Támadni jóformán csak tudománytörténeti példák fölsorakoztatásával lehet, s mivel Kuhn kiváló tudománytörténész, ez nem könnyû feladat. Két dologra mégis érdemes fölhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy a módszertani összemérhetetlenség tézise annál plauzíbilisebb, minél radikálisabb módszertani különbségek vannak a rivális paradigmák között. Márpedig olyan radikális különbségek, mint amilyenek az arisztoteliánus tudományt a modern tudománytól elválasztják, elég ritkán adódnak. Például az arisztoteliánus tudományt nem egy csapásra, egyetlen drámai összecsapás eredményeképpen váltotta fel az újkori tudomány, hanem több lépésben. A változások már a 14. században elkezdõdtek, majd’ háromszáz évvel Galilei elõtt. A második dolog, amit szem elõtt kell tartanunk: arra is találunk példát, hogy valamilyen radikális elméleti újítás változatlanul hagyja a módszertant. Itt ismét Kopernikuszra hivatkozhatunk. A geostatikus világkép fölcserélése a heliocentrikussal minden idõk egyik legnagyobb elméleti fordulata volt. Mégis, Kopernikusz módszertanilag csöppet sem szakadt el Ptolemaiosz utódaitól. De tegyük fel, hogy az efféle bírálatok kevés kárt tesznek a módszertani tézisben. A módszertani tézis ebben az esetben sem szolgáltathat erõs érveket a tudomány irracionális mivolta mellett. Egyrészt azért nem, mert a riválisok közötti döntéshez nem feltétlenül szükséges a módszertani közös nevezõ. Egy paradigma elbukhat azért is, mert nem felel meg a saját elvárásainak, azaz ha a paradigmában fontosnak minõsülõ problémákat a kutatók rendre képtelennek bizonyulnak a paradigma saját módszertani kritériumainak megfelelõ módon megoldani. Kuhn maga is úgy gondolja, hogy pontosan az ilyen sorozatos kudarcok vezetnek végül a paradigmák bukásához. Márpedig racionálisnak tûnik egy szemlátomást csõdbe jutott vállalkozást abbahagyni, még akkor is, ha hiányoznak a semleges kritériumok a csõdbe jutott vállalkozás és riválisai összehasonlítására. A döntést elõsegítheti az is, ha figyelembe vesszük a rokon diszciplínák szempontjait. Ha az egyik rivális koncepció jobban összeegyeztethetõ a rokon diszciplínákban uralkodó elképzelésekkel, az jó érv lehet mellette. Másrészt, nem feltétlenül tragikus, ha egy vitát nem lehet lezárni. Tegyük föl, hogy van két rivális koncepció, melyek saját kritériumaik szerint egyaránt mûködõképesek, s nincs egyetlen olyan méltányolható külsõ szempont sem, amelynek révén igazságot lehet tenni közöttük. Egy ilyen szituációban az a legbölcsebb, ha a kutatók mindkét elképzelésen tovább dolgoznak. Elõbb-utóbb feloldhatóvá válik a patthelyzet. De az sem baj, ha a patthelyzet hosszú ideig fennmarad. Mert hát miért mindig csak egy álláspontnak kellene jelen lennie? Azt hiszem, ezt az elvárást az motiválja, hogy a tudománynak mindenkor birtokolnia kell az igazságot. Ha ellentmondó elképzelések vannak, azok közül nyilván csak az egyik igaz, s ha nem tudunk dönteni, nem tudjuk, hogy melyik az. Ez az elvárás azonban nem éppen ésszerû. Képviselõi mintegy visszakívánkoznak az iskolába, ahol a tanító néni elmagyarázta, hogy a dolgok hogy vannak, és a tanító néninek mindig igaza volt. A tudomány nem tanító néni, s nem is nyújthat hozzá hasonló biztonságot. Mire felnövünk, megtanulunk az efféle biztonság nélkül élni. Kuhn munkássága éppen ahhoz járul hozzá, hogy felnõjünk. Hivatkozott irodalom Carnap, R. (1939):
Foundations of Logic and Mathematics. Chicago: University of Chicago
Press. 1 Részletesebb
magyarázatát lásd Fehér 1983. Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre: replika@c3.hu
|