Egy andokbeli kisvárosban történt, Otavalóban. Ketten voltunk Joeval, és éppen befordultunk a piac melletti szûk utcába, amikor a járdán egy idõs, kendõs nénike tûnt fel velünk szemben. Kicsi volt, és szinte a földig görnyedt az óriási batyu alatt, amit a hátán cipelt. Egy pillanatra kedvet is éreztem megkérdezni tõle, ne segítsem-e vinni a csomagot (szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál), de ez persze lehetetlen volt, részben a nyelvi akadályok miatt (hogy mondják az öreganyát kecsuául?), részben pedig azért, mert arrafelé jobbára csak a tolvajok szokták elvenni mások csomagját, de õk nem segítségképpen. A mesebeli párbeszéd elmaradt. A járda viszont nagyon is valóságos volt, szögletes betonkockákból, elég keskenyre építve ahhoz, hogy hárman már ne férjünk el egymás mellett. Ilyenkor nyilván nekünk, a két fiatalnak kell lelépnünk egy pillanatra az úttestre, a paradicsomárus nõk és a rendetlenül parkoló autók közé, hogy helyet adjunk – gondoltuk. De mire végiggondoltuk, a néni már megelõzött minket: hirtelen mozdulattal lépett oldalra, és szerényen, ránk sem pillantva jelezte, hogy szabad az út. Számára természetes volt, hogy ebben a helyzetben õ, az egyszerû indián öregasszony ad utat. A gringónak.

Az ott töltött hónapok alatt sem tudtam hozzászokni,

– hogy a buszon nem adjuk át a helyünket a szoptató indián mamának, aki a többi kicsit a hátára kötözve hordja, és úgy néz ki, mint egy színes banánfürt. Viszont átadjuk a fiatal kreol lánynak, aki mosolyog, és a mamára pillantást sem vetve leül az ülésre.

– hogy egy hatévesforma indián gyerek görnyed a lábunkhoz, hogy kipucolja a cipõnket. Pedig mi csak azért engedjük, hogy megalázza magát, mert a remélt fél sol borravalóért már öt perce kiabál ránk, hogy piszkos, piszkos, mármint a cipõ, amit alkalmasint egy kollégája pucolt meg, két sarokkal arrébb.

– hogy elõre köszönnek, vagy ha megelõzzük õket a köszönésben, akkor kétszer viszonozzák. Jó napocskát, nagyon jó napocskát… Mert mindig mindent becézgetnek.

És ha megszeretnek, akkor téged is becéznek, de úgy, hogy egy pillanatra sem felejtik el, hogy más világból jöttél: gringócska.

Történelem

Mindezek a jelenségek a világ egyik legõsibb kasztrendszerének napjainkig élõ maradványai.1 Talán az andokbeli gyarmati uralom is csak elfogadta, átvette az Inka állam etnikai alapú szervezési elvét, ahol az Inka kijelölte az egyes etnikumok helyét a munkamegosztás rendjében, ahol mindegyik csoport saját viseletet, mesterséget és mindezeknek megfelelõ státust és kulturális identitást kapott az Inkától. A krónikás által lejegyzett Inka eredetmítosz szerint

Francisco de Toledo alkirály rendeletei módszeresen számolták föl az õshonos identitás legfontosabb elemeit (Toledo 1989 [1570–1580]: 190, 228). Toledo bámulatos érzékkel tiltotta be a felületes megfigyelõ számára jelentéktelennek tûnõ apróságok egész sorát: bizonyos textiltechnikákat, mint az ikatolás, egyes szövésmintákat, olyan viseleteket, mint a tunika, egyes edényfajtákat, mint az arybalus, a testfestést, a csontfurulyákat, bizonyos nagyságú dobokat, a rituális táncos verekedést – és még a kecsua nyelvet is. Elrendelte ugyanakkor azt is, hogy a falvak lakói mind a maguk viseletét hordják, s hogy ez a viselet nem emlékeztethet az Inka korra (del Busto 1964). A ma ismert õshonos népviseletek, a poncsó, az asszonyok bõ szoknyája, a füles sapka és a kalap e rendelet hatására terjedtek el Andok-szerte.

Két társadalom élt tehát egymás mellett. A feketékkel együtt, akik a nagy udvarházak kapuin belül, és ezzel a társadalmon kívül rekedtek, három. És ezek keveredései, ami legalább hat, csak a tiszta kombinációkat számolva. Tiszta kombinációk viszont évszázadok óta nincsenek. Végtelen számú kombináció létezik, végtelen, erre vonatkozó ismerettel. Már régen nem valamilyen etnikummal szembeni elõítéletrõl, stigmáról, vagy megfordítva, valamilyen etnikai csoport alkalmazkodási, érdekérvényesítési gyakorlatáról van szó, hanem az etnikai elemek különbözõ mértékû adagolásáról és a keverési arányok jó vagy rossz (ízlés szerinti) megválasztásáról. A vegyülés még nem egynemûsödés, és nemcsak a genetikailag különbözõ törzsek közeledése egymáshoz, hanem roppant nagyszámú kombináció létrejötte, amelynek a kezdõ és végpontjain ma éppen úgy “büszke-szomorú indiánok”, “mozgékony európaiak” vagy “félpogány feketék” állnak, mint akár ötszáz évvel ezelõtt.

A függetlenség kivívása után a fiatal köztársaságok jogilag eltörölték a kasztrendszert, gyakorlatilag viszont az új berendezkedés egyenjogú polgárai csak a városiak, a mûveltek, a tulajdonnal rendelkezõk, etnikai kifejezéssel: a kreolok és a meszticek lehettek.4 Mint arra a jelen válogatás egyik szerzõje rámutat, a függetlenségi háború leginkább arra szolgált, hogy a megerõsödõ kreol csoportok abból is kiforgassák az õshonos lakosságot, amit a gyarmati rend Indián Nemesi Köztársasága még biztosított a számukra (Degregori 1993).5 A felszabadulás ebben az olvasatban egyszerûen a Spanyol Nemesi Köztársaság gyõzelme a levert felkeléseiben meggyöngült Indián Köztársaság felett. A lázadásokat követõ megtorlásokban a kuraka rend fölmorzsolódott, megsemmisült, ami fölöslegessé tette a gyarmati intézményeket.

Juan Carlos Estenssoro6 egy viszonylag rövid – de az Andok történelmében sorsdöntõ, a 18. század végétõl a 19. század közepéig terjedõ – idõszak kulturális életének egyik központi elemét, a zene és a tánc világát, a fiestakultúrát veszi szemügyre. Estenssoro nyomán talán jobban megértjük, mit is jelenthettek a hétköznapokban a Degregori által messzirõl és nagy vonalakban fölvázolt történelmi folyamatok. Szemléletesen mutatja be a 18. századi indián forradalom és szabadságharc leverése utáni egyházi és világi hadjáratot a tánc és a jókedv, pontosabban az õshonos lakosság és a városi szegények kulturális reprezentációja ellen, az elit fokozatos kivonulását az ünnepbõl és visszavonulását az utcáról a privát báltermekbe.

A független andokbeli államok társadalmi programja az õshonos parasztok és törzsi közösségek asszimilációja, a városiasodás és polgárosodás, etnikai jellegû terminussal a meszticizálódás lett. Degregori a jelenkor folyamatairól írván szókimondóan – az Andokban egyedüliként – rántja le a leplet a meszticizálódás valótlan, rózsaszínre pingált hivatalos felfogásáról, és helyette egy új fogalmat ajánl, a kényszerûen vállalt kifehéredést (blancamiento). Tanulmányában az indiánsággal, a baloldalisággal, a társadalmi mozgalmakkal és a városi középosztállyal kapcsolatos problémákat járja körül.

A nemzeti gondolat megszületése és a jog elõtti egyenlõség még távolról sem jelentette az “etnikai közigazgatás”, azaz az etnikai alapú vidéki közigazgatási gyakorlat megszûnését, a kasztrendszer még sokáig fennmaradt (Guerrero 1993).7 Századunkban az állam – mivel már erõsebben és hatékonyabban tudta érvényesíteni a maga asszimilációs és nemzetépítõ törekvéseit – arra használta föl az iskolai oktatást és a nemzeti médiumokat, hogy a spanyol alapú egységesedés jegyében visszaszorítsa az õshonos világot. A társadalmi viselkedést azonban napjainkig is az etnikai alapú kasztszemlélet uralja. A választott írás az ecuadori “indiánügy” történetét beszéli el a gyarmati kor végétõl 1990-ig, az egész országot megrengetõ õshonos felkelésig.

Napjainkban

A Középsõ Andok országai, Ecuador, Peru és Bolívia sokak szerint mesztic országok. A tévét nézve még skandináv országoknak is hihetném õket, mert a bemondónõk, a szereplõk, a képernyõn megjelenõ politikusok, iparbárók és befolyásos emberek mind-mind szõkék és kék szemûek, legfeljebb némi mediterrán beütéssel. Kreolok. Simon Bolívar szavaival “az ország urai”, még ha nimbuszukat megtépázták is olyan malõrök, mint az arab származású elnök választási gyõzelme Ecuadorban, vagy az, hogy Mario Vargas Llosa, az író, aki elnökjelöltként indult az 1995-ös perui választásokon, a vereség után megtagadta a nemzetiségét, és spanyol állampolgár lett.

A kreolok világának megvédéséért nagy árat kell fizetni: zárt klubhálózatok, rezidenciális negyedek, fizetett sofõrök, három-négy méter magas vaskerítések világa ez, olyan életeké, amelyekbe nem könnyû bepillantást nyerni. Kreol barátaim nem utaznak buszon, nem strandolnak közstrandon, nem járnak az utcán. Az utca, a strand, a busz – egy másik világ. Azt mondják, mesztic, ahová nagylelkûen besorolják a mulattokat, morenókat, zambitókat. A mesztic nem egy kaszt, hanem kasztok sokasága, amely spanyol dialektusok sokaságát beszéli, s e kasztokat semmi sem fûzi össze, hacsak az nem, hogy egy másik világot õk együtt rekesztenek ki, ez pedig a falusi földutak, az egyterû és ablaktalan viskók, az õshonos nyelvek, a waraka, ohota, csujjo és alpargata világa, glóbuszunk oly kevés autochton kultúrái egyikének maradéka.

A kreol, a mesztic, a fekete, az õshonos (csak indiánt ne mondjunk, súlyos inzultusnak számít!) egyszerre etnikai és társadalmi rétegzõdési kategóriák. Egy részük a végbement vérkeveredésre utal (a tengerparti spanyol szleng ismeri a világon a legtöbb kifejezést az emberi bõrszín árnyalatainak leírására), másik részük pedig ártatlan szociológiai szakterminusnak tûnik, az Andokban azonban etnikai jelentéstartalmat is hordoz.

Más etnikai kategóriák, mint például a csóló, a “városi indián”, relatív fogalmak. Argüedas szerint “mind keressük a magunk csólóját”, azt az embert, aki nálunk is csólóbb. Helyzettõl függõen bárki lehet csóló: egy középvezetõ például a fõnökének csóló, a munkásoknak azonban úr, és õ csólózhatja le õket, függetlenül attól, hogy alkalmasint maga is beszél kecsuául, táncol huaynut, és magáénak vallja az õshonos identitás számos elemét. “Apám és anyám még ilyenek voltak” – mondta Don Segundo, ecuadori házigazdánk, és egy indiánra mutatott. Tudniillik, hogy kék poncsós, egyszerû és sajnálatra méltó emberek voltak. Szemben vele, aki már nem hord népviseletet, és akinek van munkája (takarító az iskolában), azaz igazi városi ember, csóló.

A “paraszt”, a “városi”, a “tanító” és más rétegzõdési kategóriák etnikai kicsengésérõl ír Xavier Albó a Replikában.8 A választott cikk Albónak nem a legújabb munkája, ám talán a legalkalmasabb arra, hogy az európai olvasó megértse, mit jelent ma indiánnak lenni – belülrõl és kívülállóként. A látszólag nyelvhasználati kérdés mélyen társadalmi. Az etnikai és társadalmi jelentéseket összemosó fogalmak egyfajta tudati kasztrendszerbe zárják az ajmarákat, ahol már az is nagyfokú mobilitásnak, sõt, áttörésnek számít, ha valaki parasztból bányásszá emelkedhet a társadalmi piramisban. De miért lenne törvényszerû, hogy az etnikai elnevezések gazdaságilag gúzsba kössenek egyeseket? Miért csak asszimiláció útján lehetne kitörni e hátrányos helyzetbõl? – tette föl a kérdést Albó az elsõk között, 1979-ben. Hogy ma mindezt az ajmara politikai mozgalmak is a zászlajukra tûzték, egy kis részben biztosan Xavier Albó érdeme is.

Mint a legtöbb latin-amerikai szerzõre, rá is hatással volt a marxizmus, ám õ nem jó marxista: a marxista osztályfogalmakat alkalmatlanoknak tartja az ajmara világ leírására. Ugyanakkor korszerûbb teoretikus hagyományokra való hivatkozás nélkül is jó felkészültségre valló biztonsággal használja a Bourdieu munkásságából vagy antropológusok munkáiból ismert terminológiát (nyelv-mint-generáló, test-mint-generáló stb.).

A Középsõ Andok országai nem egyszerûen megkésettek a latin-amerikai általános meszticizálódás, azaz az össznépi vérkeveredés, elspanyolosodás és közös identitás kialakításának útját járó országokhoz, például Mexikóhoz vagy Kolumbiához képest. Úgy tûnik, megalakulásuk óta járnak egészen más úton. Sohasem volt elég nagyszámú bevándorló ahhoz, hogy a tényleges vérkeveredés végbemenjen (hivatalosan is csak “kulturális meszticizálódásról” beszélnek), és ilyen értelemben az indiánok tömeges jelenléte volt az, ami eltérõ pályára sodorta ezeket az államokat: az õshonos parasztság tömegeit nem lehetett semmibe venni, feloldani, asszimilálni, meszticizálni. De a kiegyezés is elmaradt: soha nem volt olyan kormányzat, amely hajlandó lett volna átadni a hatalom egy részét a mindenkori õshonos mozgalmak valamelyikének. A két világ szembenállása és e szembenálláshoz való állandó viszonyulás az andokbeli társadalmak olyan jellegzetessége, amely szinte ismeretlen más latin-amerikai államokban.

Falusiak, városiak és városi falusiak

A magyar olvasóközönség számára ismerõs dolog, hogy egyes országokban jelentõs különbségek lehetnek a falusi és városi lakosság életvitele, sõt, kulturális identitása között is. E különbségek az Andokban roppant hangsúlyosak: a “szokásos” városi–paraszt ellentétet itt nyelvi és etnikai elemek is átszövik: kissé leegyszerûsítve, a “vidéki” indiánt jelent, a “városi” pedig meszticet vagy kreolt, illetve, ahogy válogatásunk egyik szerzõje írja, a fehér-mesztic világot. Mivel a nagyvárosok döntõen a Csendes-óceán partján fekszenek, a falusi népesség pedig a hegyvidéken él, a fenti különbségtételt gyakran az andokbeliek, a “hegyi emberek” (serranos) és a tengerpartiak (costeños) különbségeként is értelmezik. Erre a megkülönböztetésre utal többször is Estenssoro, amikor – például – az andesi fiesta és a városi ünnep közötti különbségekrõl ír.

A nyolcvanas évektõl ez a helyzet megváltozni látszik. Az Andok valamennyi országában elképesztõ méretû városiasodás, pontosabban városba vándorlás kezdõdött el. Quito lakosainak száma egy évtized alatt másfélszeresére duzzadt, La Pazé hasonlóképpen, Limáé pedig a korábbi három és fél millióról becslések szerint kilencmillióra gyarapodott. A városba áramlást a gazdasági okokon túl éppen az õshonos kulturális mozgalmak erõsítették föl, amelyek elvitatták a kreol elit kizárólagos jogát a fõváros használatára. Az úgynevezett “új városlakók” tömegeit Lima már nem tudta asszimilálni: városban élõ vidéki szubkultúrák alakultak ki (Adams és Golte 1987).

Ezzel egyidejûleg a város hagyományos értékei, a gyarmati építészet remekei pusztulásnak indultak. A jellegzetes limai palota egyemeletes, az utcai front zárt, az emeleten végig gazdagon faragott fa erkélyekkel, mediterrán tetõvel. Jellemzõek a nagy barokk vaskapuk, és az ablakokat védõ kovácsoltvas rácsdíszek. Állítólag húsz éve még lefátyolozva jártak a limai hölgyek, tisztaság és rend uralkodott, a szórakozóhelyekrõl marinera és vals criollo, gitár és hárfa hangjai szûrõdtek az utcára.

Lima kreol arculata a baloldali diktatúra idején változott meg, s a változást fölgyorsították a nyolcvanas évek polgárháborús eseményei és az urbanizációs robbanás. “Ma már nincsenek limaiak”– foglalta össze számomra egy taxisofõr, aki maga is kicsi barna hegyi ember (serrano) volt. A házak lepusztultak, az emeletek lakhatatlanok, a legtöbb helyütt hiányzik a tetõ, leszakadt a több száz éves faragott balkon. A földszinti helyiségeket a hegyvidéki családok igényeinek megfelelõen alakították át: kicsi lyukak, befalazott ablakok, tûzhely a lakrész közepén, kémény nélkül. A vízvezetékeket egészen ötletszerûen vezetik. A házban, ahol laktam, a csap az egykori udvaron, a mai baromfiudvaron található. Ide járnak mosakodni, itt mosnak. Más családoknál, ha van “fürdõszoba”, akkor nincs leválasztva, vagy legfeljebb egy függönnyel. A konyhában, a zuhanyozó közepén van egy lyuk: a vécé.

Nincs megoldva a szemétszállítás, a szemetet gyakran az utcasarkokon égetik el. Falun mindez egészen természetes: kevés szemét képzõdik, ennek egy részét – a trágyát, a rongyot – általában újra fölhasználják, a maradékot pedig a falu szélén, a kertek alján égetik el. Mennyi szemét keletkezik azonban egy olyan túlzsúfolt városban, mint Lima, csak egyetlen piacon, egyetlen nap! A belvárosban állandó a szemét és a füst savanykás, csípõs szaga.

Az utcán, a bárokban kizárólag waynut, a faluról a városba települt indiánok, a csólók zenéjét lehet hallani. Ez hasonló kulturális jelenség, mint a lakodalmas rock: nélkülözi a regionális eredetiséget, a népzenei hangzást a modernebb hangszerek adta lehetõségekkel egészítik ki – például dobgéppel; annyira leegyszerûsített a ritmus és a tánc koreográfiája, hogy kivétel nélkül mindenki tud rá táncolni.

A kommunikáció általános nyelve viszont a spanyol maradt. Bár hallani az utcán sok kecsua szót is, ha két ismeretlen ember találkozik – például eladó és vevõ, taxis és utas stb. –, biztos, hogy spanyolul szólítják meg egymást, még akkor is, ha mindkettõjükön látszik, hogy a hegyvidékrõl származnak. Xavier Albó tanulmánya sem tud válaszolni arra, hogy vajon a lassú, de biztos asszimiláció lesz-e a bevándorlók sorsa, vagy ellenkezõleg: õk hódítják-e meg a városokat (Albó 1979).

Terrorizmus

A terrorizmus és az ezzel járó állami megtorlások ideje, talán leáldozóban van. Ecuadorból, Chilébõl, Bolíviából jószerével sohasem kapunk terrorizmussal kapcsolatos híreket, sõt, a kilencvenes évek elején azt hihettük, Peruban is vége az erõszakos politikai akciók és reakciók korának. A militáns mozgalmak mégsem múltak el fájó emlékek és napjainkig tartó következmények nélkül.

A quitói Nemzeti Gyûjtemény egyik vezetõ mûvészettörténésze egy fiatal hölgy. Elsõsorban a hangszergyûjtemény rendezésével foglalkozik, mellékállásban gyerekeket korrepetál. A kisfiával él. Férjét, az “Alfaro él, a k… életbe!” mozgalom9 harcosát a kormánykatonák ölték meg. Õ legalábbis így tudja. Hivatalosan errõl sohasem kapott értesítést.

1993-ban Piñan felé félúton néhány fegyveressel találkoztunk. Utólag tudtam meg, hogy valószínûleg a kolumbiai Vörös Nap csoport tagjai voltak. Idegenvezetõmet (egy cotacachibeli dobkészítõt) állítólag még vörösfelkelõ korából jól ismerték, de velem szemben bizalmatlanok voltak, amíg ki nem derült, hogy ismerem a Guantanamerát, és el nem énekeltem nekik – illetve velük. Majd a Venceremost és más dalokat is, végül az Internacionálét. Ez utóbbit õk nem ismerték, de megkértek rá, hogy küldjem el kazettán Cotacachiba, poste restante. (Nem tudom, megkapták-e.) Azóta is nehéz elképzelnem, hogy ez a nótás kedvû, vidám csapat olykor embereket mészárol.

Amikor hetekkel késõbb fölszálltunk a repülõre, egy napilapban azt a szalagcímet láttuk, hogy áldozatul esett öt terrorista. A kormánycsapatoknak nem esett vesztesége a harcban. A cikkhez tartozó képen õserdei zaparo indiánok kiterített holttestét lehetett látni, teljes harci díszükben, színes tollkoronával fejükön. Fegyverük talán lándzsa lehetett. Felbujtott terroristák? Földjüket védõ õshonosok? Ki tudná ezt ilyen távolságból megmondani…

A közelmúlt egyik legsikeresebb perui filmje valós történeten alapul: valahol az Andok hegyláncai között egy katonatiszt el akar tussolni egy kisebb fegyelmi vétséget. Azt a megoldást választja, hogy antiterrorista különítményével elfogat minden környékbeli tanút, azaz az egész faluközösséget, egy bányába tereli õket, és a bányát rájuk robbantja.

Anamelva tizennégy évvel ezelõtt érkezett Magyarországra. Ösztöndíját egykor a Perui Kommunista Párton keresztül kapta meg. Peruban az õ családjánál töltöttem néhány napot: roppant kedves, õshonos származású, limai család. Sokat meséltek a régi idõkrõl, amikor az utcán még egymást is csak álnéven szólították, röplapokat osztogattak, és különbözõ akciókat készítettek elõ, amíg csak a mi rendszerváltásunk ki nem húzta a lábuk alól az ideológiai talajt. Nem értik, miért fordítottunk hátat annak, amiért õk az illegalitásban küzdöttek.

Ecuadorban és Bolíviában végbement a nagy fordulat: a korábbi baloldali (tegyük hozzá: jórészt értelmiségi) terrorista mozgalmakat fölváltották az õshonos paraszti lakosság érdekeinek képviseletét fölvállaló tömegmozgalmak. Céljuk már nem a hatalomátvétel kikényszerítése, hanem az, hogy legális választásokon szerezzék meg a hatalmat. Carlos Ivan Degregori mindezekrõl az andokbeli civil mozgalmakról nyújt átfogó ismertetést. Kiindulópontja a nyolcvanas évek vége: miért van az, hogy míg Ecuadorban és Bolíviában a társadalmi-kulturális ellentétek alapvetõen etnikai köntöst öltöttek, addig Peru belpolitikai életére a Fényes Ösvény, a Tupac Amaru és más radikális marxista forradalmi irányzatok nyomták rá a bélyegüket?

A kelet-európai olvasó valószínûleg kész a válasszal: azért, mert ténylegesen etnikai problémákról van szó, csak éppen Peruban ezeket az indulatokat a jól kiépült “forradalmi mozgalmak” tudták becsatornázni a hetvenes években. A szerzõ azonban más, számunkra némiképp meghökkentõ magyarázattal szolgál, amelyben szó esik az etnikai identitás megváltozásáról, a társadalmi rétegzõdésrõl, a társadalmi mozgalmak (civil szféra) belsõ mûködési logikájáról, a kulturális újratermelésrõl és a politika természetérõl. Egy biztos: ahol harcok dúltak, mindig az õshonos közösségek szenvedtek a legtöbbet.

A középosztály

Mit keres Chile ebben a válogatásban? – kérdezheti joggal az olvasó, ha végigolvasta az õshonosakról és még õshonosabbakról szóló fejtegetéseket.

A hagyományos elképzelés szerint Dél-Amerika fehér, mesztic és indián övezetekre osztható, ahol a fehér övezetek (Argentína, Uruguay, Chile, Dél-Brazília) legalább annyira különböznek az indiántól (némi egyszerûsítéssel az õserdõ és az Andok vidéke), illetve a mesztictõl (Kolumbia, Venezuela és általában a tengerpartok), mint mindezek együtt az északi Nagy Testvértõl. Mint minden egyszerûsítés, természetesen ez a sztereotípia is segít egyfajta képet alkotni a vizsgált régióról, viszont elköveti azt a hibát, hogy kevés közös vonást mutató régiókat is egy kalap alá vesz, mint például az õserdõ és az Andok, a vadásztársadalmak és a földmûvelõk világa,10 amelyeknek történelem elõtti, állítólagos kapcsolatairól csak a nagyon finom érzékû kutatók mernek sejteni valamit, bizonyos mítoszok bizonytalan motívumtára alapján.

Hasonló egyszerûsítés Chilét a “fehér országok” között tárgyalni. Dél-Chile egészen a 18. század végéig az araukán törzsszövetség területe volt. Az Andokban ez a vidék állt ellen a legtovább a spanyoloknak. A magát pegucsének nevezõ õshonos nép ma is Chile jelentõs kisebbsége, lélekszáma talán az egymilliót is eléri. Chile csak viszonylag késõn, a múlt század utolsó negyedében egészült ki azokkal a területekkel, amelyek viszont történelmileg a Perui Alkirálysághoz, azt megelõzõen pedig Tawantinszujuhoz, az Inka Birodalomhoz tartoztak, és mint ilyenek, jelentõs kecsua és ajmara õshonos népességgel rendelkeztek. Az, hogy Chile ma lakosai többségét tekintve valóban fehér ország, az sokkal inkább köszönhetõ a századfordulótól az ötvenes évekig tartó európai bevándorlásnak (amely persze, ha kisebb mértékben is, de a többi andokbeli országot is érintette). A helyzet tehát egészen más, mint például az argentin pampákon, ahol az õslakosságot Roca tábornok hadjárata során kiirtották, szabaddá téve az utat a telepes cowboyok helyi változata, a gauchók és a vaquerók elõtt.11

Chile nem atipikus andokbeli ország, hanem az egyetlen az andokbeliek közül, amelynek sikerült véghezvinni a középosztályosodásként elképzelt meszticizálódás százötven éves programját. Larissa Adler Lomnitz ennek a chilei városi középosztálynak a leírására vállalkozik a tõle megszokott egyéni módszerrel és hosszabb teoretikus hivatkozásokkal (egyebek közt) Polányira, Sahlinsre, Gouldnerre, Bohannanra és Blaura (Adler Lomnitz 1994).12 A középosztály kiépülését (kiépítését) konstruktivista alapokról történeti folyamatnak tekinti. Leírja, miként alakult ki az a városi lakosság, amely nem palotában lakott, hanem házban, és nem tartotta szégyennek a munkával való pénzkeresetet; miként sikerült anyagi alapot adni a középosztálynak 1883-ban a salétromvidék elfoglalásával és számukra kedvezõ privatizációjával; hogyan erõsítették meg a középosztály sorait és a kifehéredés tendenciáját az országba csábított európaiakkal, és hogyan kerülték el a középosztályosodásra kevéssé hajlamos ázsiai bevándorlók tömegeit; végül pedig, hogy miként sikerült megmenteni a középosztályt mind a gazdasági válság okozta (törvényszerûnek tartott) lesüllyedéstõl, mind az arisztokrácia ellentámadásától, mind pedig a proletárdiktatúrától. Chilei középosztály már van, miközben a többi andokbeli országban a középosztály még éppen csak formálódik.

Mi ennek a középosztálybeliségnek a tartalma? A hálózatelemzésen alapuló magyarázat szerint a középosztálybeliség nem egy képzelt állapot, nem is pusztán egy valós társadalmi helyzet, hanem hozzáférés bizonyos jellegû társadalmi kapcsolatokhoz és a fölöttük való rendelkezés. A válogatásunkban közölt tanulmány ezt a sajátosan középosztálybeli hálózatot igyekszik minél alaposabban föltárni: milyen jellegû kapcsolatok alkotják, milyenfajta szolgáltatások vehetõk igénybe, hol húzódnak e kapcsolatrendszerek (hálók) határai. A tanulmány megértését szemléletes ábrák teszik könnyebbé (vagy nehezebbé).

A cikk megállapításai nagy valószínûséggel érvényesek a többi andokbeli ország szélesedõ középosztályára is, és hasonló kutatásokra ösztönözhetnek a mi térségünkben is.

Földrajzi és etnodemográfiai útmutató

Két térképvázlattal szeretnénk segíteni a könnyebb eligazodást a különbözõ etnikumok és földrajzi régiók között. Az elsõ13 Tawantinszuju, az Inka Birodalom “közúti térképe”, a legfontosabb inka utak és városok feltüntetésével. A térkép a történész Espinosa Soriano vízióját tükrözi a Birodalomról, amely szerinte alapvetõen különbözött az óvilági birodalmaktól. Nem voltak szomszédos államalakulatok, éppen ezért nem voltak országhatárok sem. Nem lehet megállapítani, meddig terjedt a Birodalom, csak azt, hogy merre vezettek a legfontosabb útvonalak, és hol épültek olyan városok, ahol az élet éppen úgy az inka életvitel és szokásrend szerint zajlott, mint a fõvárosban, Qosqóban (Cuzco).

A térképen feltüntettük a mai országhatárokat. Látható, hogy a Birodalom alapvetõen a Hegyvidéken (Sierra) és a Tengerparton (Costa) épült ki, a mai Ecuador, Peru, Bolívia, Észak-Chile és Észak-Argentína területén. Ezeken a területeken már a spanyolok megérkezése elõtt nagy lélekszámú földmûves népesség élt, õk képezték a Birodalom alattvalóit. Az Inkák a gyors kecsuásítás politikáját követték: ennek keretében népcsoportokat költöztettek sok ezer kilométerre eredeti lakóhelyüktõl, kecsua nyelven oktattak, és ez volt a hadsereg nyelve is. “Peru általános nyelve”14 a gyarmati korban is az adminisztráció és a hittérítés legfontosabb médiuma maradt. Azokon a területeken, amelyekre a Birodalom kiterjedt, ma is jelentõs kecsua ajkú népességet találunk. Becslések szerint a kilencvenes években az említett öt országban összesen körülbelül 10–12 millió ember beszél kecsuául.

A korábban nagy lélekszámú õshonos csoportok közül az ajmara anyanyelvûek számát a különbözõ becslések ma egy és hárommillió fõ közöttire teszik. Az elsõsorban Bolíviában élõ ajmarák mozgalma a kilencvenes évekre jelentõs politikai tényezõvé vált, szövetségük még az országos választásokon is sikereket könyvelhetett el. A más andokbeli nyelveken beszélõ népcsoportok (uru, pukina, tszacsila, chachi és mások) csak nyelvi szigetként élnek tovább, néhány ezer, esetleg néhány tízezer fõre tehetõ a számuk.

A második térkép15 a különbözõ hegyvidéki és tengerparti etnikai csoportok, pontosabban a nyelvi csoportok földrajzi elhelyezkedését mutatja be napjainkban. Tájékozódási pontként elsõsorban azoknak a városoknak és földrajzi régióknak a nevét tüntettük föl, amelyek a Replikában közölt tanulmányokban is szerepelnek. A térképvázlatból a tengerparti spanyol ajkú és a hegyvidéki (spanyol ajkú, kecsua, ajmara, pukina és uru) csoportok elhelyezkedését lehet leolvasni.16 Igyekeztünk jelezni, hogy a városok jellemzõen nem kecsua ajkúak, de ha azt akarnánk, hogy a térkép tökéletes legyen, az Andok majd valamennyi városát mentesíteni kellene a satírozás alól. A térképen nem tudtuk föltüntetni, hogy egyes területeken mekkora lehet a kecsua és ajmara többség vagy kisebbség aránya (errõl ugyanis nem is állnak rendelkezésre pontos adatok), így a satírozott terület inkább azt jelenti, hol érvényesül még kecsua vagy ajmara befolyás, és hol nem. Nem tüntettük fel a kulturális és foglalkozási vagy nyelvi-dialektusbeli különbségeket, pedig ezeket mind a spanyol, mind a kecsua kapcsán sok nyelvész és antropológus fontosnak tartja. Vázlatunk tulajdonképpen egy kelet-európai szemléletû Andok-térkép, amely az országhatárokon átnyúló nyelvi-nemzetiségi összetartozást sugallja, holott az ilyen összetartozás-tudat még távolról sem általános. Tudomásunk szerint a miénkhez hasonló szemléletû térképvázlat még nem készült az Andokról.
 

Hivatkozott irodalom

Adams, Norma és Jürgen Golte (1987): Los caballos de Troya de los invasores. Estrategias campesinas en la Conquista de Gran Lima. Lima: IEP.

Albó, Xavier (1979): ¿Khitipxtansa? ¿Quiénes somos? La Paz: CIPCA.

Albó, Xavier (1980): Lengua y sociedad en Bolivia 1976. La Paz: INE.

Albó, Xavier (szerk.) (1993): Raices de América – El mundo aymara. Madrid: Alianza America/UNESCO.

Adler Lomnitz, Larissa (1994): El compadrazgo. In Redes sociales, cultura y poder: ensayos de antropología latinoamericana. [Válogatás Larissa Adler Lomnitz tanulmányaiból.] México.

del Busto, José A. (1964): Francisco de Toledo. Lima: Editorial Universitaria.

Degregori, Carlos Ivan, Cecilia Blondet és Nicolas Lynch (1986): Conquistadores de un nuevo mundo. De invasores a ciudadanos en San Martín de Porres. Lima: IEP.

Degregori, Carlos Ivan (1993): Identidad étnica, movimientos políticos y participación política. In Democracia, etnicidad y violencia política en los países andinos. Alberto Andrianzén szerk. Lima: IEP–IFEA.

Dél Keresztje. Latin-amerikai költõk versei. András László válogatása. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1957.

Espinosa Soriano, Waldemar (1990): Los Incas. Lima: Amaru.

Estenssoro, Juan Carlos (1994a): Descubriendo los poderes de la palabra. Cusco: CBC.

Estenssoro, Juan Carlos (1994b): Modernismo, estética, musica y fiesta. In Tradición y modernidad en los Andes. Henrique Urbano szerk. Cusco: CBC.

Garcilaso de la Vega, az Inka (1964 [1609]): Inkák és konkisztádorok. Szokoly Endre fordítása. Budapest: Gondolat.

Guerrero, Andrés (1989): De la economía a las mentalidades. [Válogatás Andrés Guerrero tanulmányaiból.] Quito: El Conejo.

Guerrero, Andrés (1993): De sujetos indios a ciudadanos étnicos. In Democracia, etnicidad y violencia política en los países andinos. Alberto Andrianzén szerk. Lima: IEP–IFEA.

Holquín, Gonzalez (1952 [1608]): Vocabulario de la lengua general de todo el Perú llamada Quechua. Lima.

Knapp, Gregory (1991): Geografía quichua. Quito: Abya Yala.

Mendoza, Plinio, Carlos Montaner és Alvaro Vargas Llosa (1996): Manual del perfecto idiota latinamericano. Barcelona: Plaza y Janés.

Pueblos del Ecuador [szerzõ nélkül] Quito: Abya Yala, 1986.

de Toledo, Francisco (1989 [1570–1580]): Ordenanzas. In Dispociciones gubernativas para el virreynato del Perú. 2 kötetben. Justina Sarabia Viejo szerk. Sevilla.

de Vries, Lucie (1988): Política linguistica en Ecuador, Perú y Bolivia. Quito: EBI–CEDIME.
 

Ajánló válogatás a magyar nyelven hozzáférhetõ Andok témájú szakirodalomból
 

Anderle Ádám (1981): Vihar a Sierrában. Budapest: Gondolat.

Anton, F. (1976): Nõ a Kolumbusz elõtti Amerikában. Budapest: Corvina.

Benedek István (1976): Varázslás és kuruzslás az Azték, Maya és Inka birodalmakban. Budapest: Gondolat.

Benyhe János (szerk.) (1977): Így látták. Indián és spanyol krónikák. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Boglár Lajos (1978): Eldorádó. Perui õsmondák. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Boglár Lajos (1981): Amerika mûvészete. In Bodrogi Tibor (szerk.): Törzsi mûvészet sorozat. Budapest: Corvina.

Boglár Lajos (1983): Indián mûvészet Mexikótól Peruig. Budapest: Corvina.

Bray, Wawrick M., Earl H. Swanson és Ian S. Farrington (1989): Az Újvilág. Budapest: Helikon.

Disselhoff, H. D. (1972): Varázskövek az inkák földjén. Budapest: Gondolat.

Garcilaso de la Vega, az Inka (1934 [1609]): Az Inka Birodalom. Halász Gyula fordítása. Budapest: Franklin Társulat.

Gerol, Harry E. (1965): Az Inkák tündöklése és bukása. Budapest: Gondolat.

Gelencsér Ágnes, Letenyei László és Takács Ildikó (1994): Indián énekeskönyv. Budapest: Calibra.

Hamvas Béla (1987): Inka kövek. In Hamvas Béla 33 esszéje. Budapest: Bölcsész index.

Juhász Árpád (1990): Az Inkák földjén. Budapest: Háttér.

Juhász Vilmos (1936): Az Inkák birodalma. Budapest: Atheneum.

Kelemen Pál (1981): Régi amerikai mûvészet. Budapest: Corvina.

Küss, Daniéle és Jean Torton: Az Inkák. Budapest: Gulliver.

Meunier, Jacques és A. M. Savarin (é. n. [1969]): Szilbako éneke. Vérfürdõ Amazóniában. Bibó István fordítása. Budapest: Európa Könyvkiadó, Modern Könyvtár sorozat, 213. kötet.

Oljantáj. Kecsua verses dráma az inkák idejébõl. Dobos Éva fordítása. Budapest: Eötvös József Könyvkiadó.

Poma de Ayala (1991): Perui Képes krónika. Budapest: Gondolat.

Simor András (szerk.) (1977): Sasok és kondorkeselyûk. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Szõnyi Erzsébet (1983): Biciniumok V. (Ördög László gyûjtése alapján) Budapest: Zenemûkiadó.

A világ teremtése. Amerikai mondák és legendák. Rozsnyai Katalin fordítása. Budapest: Nótárius, 1991.

Zelkó Zoltán (1982): A kõsivatag titka. A Nazca vonalak. Budapest: Magvetõ.

 Jegyzetek

* A blokk megjelenését követõ bemutatót Chile, Ecuador és Peru magyarországi nagykövetségei támogatták. A szerzõ köszönettel tartozik a BKE Szociológia Ph. D. Programnak, amely támogatta féléves perui tanulmányútját 1996-ban, és a Qosqo kutatási program koordinátorának, Alfredo Cori Castrónak, az UNSAC IIUR kutatóintézet vezetõjének.

** Dél Keresztje. Latin-amerikai költõk versei. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1957.

1 A kaszt szót a középkori spanyol “castas” szó nyomán használjuk, amelyet a gyarmatok etnikai alapon kialakuló társadalmi hierarchiájának jogi meghatározására is használtak. Az alábbi válogatásban szereplõ tanulmányok mind ennek az etnikai alapú igazgatási rendszernek a továbbélésével, napjainkba nyúló hatásával foglalkoznak. Arra törekedtünk, hogy olyan tanulmányok szerepeljenek válogatásunkban, amelyek szerzõi az andokbeli országokban élnek, hogy a magyar olvasó ne csak róluk, hanem tõlük is olvasson. A cikkek az etnikai alapú társadalmi berendezkedés kérdéseit különbözõ nézõpontokból ragadják meg: a szerzõk között egyaránt van szociológus, történész, antropológus, politikus és mozgalmi vezetõ. A más-más indíttatás még akkor is érzõdik a tanulmányokon, ha mind a téma, mind a nemzetközi tudományos publikációk nyelvezete valamilyen szinten egynemûvé varázsolta õket.

2 A krónikás, Garcilaso de la Vega is bizonytalan, amikor az eredeti kecsua kifejezések spanyol párját keresi az andokbeli vérségi és területi alapon szervezõdõ közösségek leírására. Nemzetség, tartomány, család – ebben az értelemben egymás szinonimái.

3 Az Inka nemzetséghez tartozók – és más õshonos csoportok is – egykor egy arany ékszer, a fülorsó segítségével nyújtották meg fülcimpájukat, amely így akár a vállukig is érhetett.

4 Latin-Amerika több országában az õshonos lakosság még állampolgárságot sem kapott a függetlenség múlt századi kivívása után, sõt, egyes közép-amerikai országokban még a 20. század hetvenes éveiben is ez volt a helyzet.

5 Carlos Ivan Degregori történész, az IEP francia–perui kutatóintézet kutatója, egykori igazgatója. Nemzetközi elismerést szerzett számára 1986-ban kiadott kötete (Egy új világ hódítói), amelyben egy limai városnegyed elindiánosodását írta le (Degregori et al. 1986).

6 Juan Carlos Estenssoro jelenleg a párizsi CNRS-ben dolgozó fiatal perui mûvészettörténész. Érdeklõdése korán a történeti antropológia felé fordult. Újabb cikkei is az itt bemutatott munkához hasonlóak: fáradságot nem kímélve, levéltári és muzeológiai kutatások alapján próbálja fölkutatni egy-egy andokbeli szokás, stílus, motívum eredetét és az elmúlt évszázadokban hozzá kötõdõ képzeteket. Tanulmányai közül kiemelkedik a próféciáról írott munkája, amely a messianisztikus térítõbeszéd szerepét tárgyalja a sajátos latin-amerikai katolicizmus kialakulásában, továbbá a mór-keresztény játékok hatását a ma is megfigyelhetõ indián szertartásos táncokra (Estenssoro 1994a).

7 Andrés Guerrero marxista mozgalmárként is ismert újságíró és kutató, korábban a FEI õshonos politikai szövetség egyik vezetõje. Legtöbb tanulmánya gazdaságszociológiai, gazdaságantropológiai jellegû, jellemzõen történeti kitekintéssel (Guerrero 1989).

8 A katalán származású bolíviai antropológus, Xavier Albó az Andok egyik legismertebb kutatója, a La Paz-i CIPCA kutatóintézet munkatársa. Mind tudósként, mind az õshonos mozgalmak elhivatott támogatójaként hírnevet szerzett magának. Mint párizsi és barcelonai egyetemek vendégtanára, rendszeresen tölt hosszabb-rövidebb idõt Európában, és személyében teremt közvetlen kapcsolatot Európa és a nemzetközi fórumokon alulreprezentált bolíviai tudományos élet között. Páratlanul termékeny (átlagosan kéthavonta jelentet meg hasonlóan terjedelmes publikációt), munkái közül kiemelkedik az általa szerkesztett és az UNESCO kiadásában megjelent tanulmánygyûjtemény, Az ajmara világ (Albó 1993), valamint az ajmara nyelvtan generatív leírása.

9 A mozgalom névadója Eloy Alfaro, Ecuador elsõ alacsony származású elnöke, a pozitivista gondolatok élharcosa. Az Alfaro vive ¡carajo! mozgalom a hetvenes-nyolcvanas években mûködött.

10 Még ez az egyszerûsítés is túlzott: nagyon sok õserdei földmûves társadalom, illetve andokbeli zsákmányoló közösség is van, illetve ezek az elemek minden õshonos kultúrában vegyesen fordulnak elõ.

11 Még Argentínában is van egy terület, a Bolíviához és Chiléhez közeli Jujuy és Tucumán tartományok, ahol jelentõs õshonos népesség élt és él. Ez a terület szintén az Inka Birodalomnak volt a része, az õshonosok fõleg kecsua földmûvesek.

12 Adler Lomnitz ma már klasszikusnak számító chilei társadalomkutató, aki mind amerikai tanulmányai, mind késõbbi tevékenysége révén sok szállal kötõdik a társadalomkutatás nemzetközi élvonalához. Munkássága nagyon nehezen sorolható kategóriákba: hálózatelemzéssel foglalkozik, de nem Granovetter alapján, és a módszertant csupán arra használja, hogy olyan szociológiai kérdéseket vizsgáljon, amelyek neki mint antropológusnak, nem képezik szakterületét. Érdeklõdése olyan távoli, egzotikusnak tartott vidékekre is elvezette, mint a mexikói fennsík félsivatagainak zsúfolt külvárosai, az (onnan nézve) távoli Budapest, Grúzia vagy éppen Chile indiánok lakta övezetei (Adler Lomnitz 1994).

13 A térképvázlatot (Espinosa Soriano 1990) alapján készítettük.

14 A korabeli elnevezést tükrözi a legelsõ kecsua szótár, a jezsuita González Holquín 1608-ban megjelentett munkájának a címe: Egész Peru általános nyelvének szótára (Holquín 1951).

15 A térkép szerkesztéséhez az alábbi térképeket használtuk föl: Albó 1993: 25, 28; Pueblos del Ecuador 1986: 3; de Vries 1988: 49, 73, 93, 115 és Knapp 1991: 63.

16 Az õserdei népcsoportokkal sem a választott cikkek, sem a térkép nem foglalkozik; a térképen kizárólag a Napo menti õserdei kecsuákat szerepeltetjük.