1. Kikbõl lesznek vállalkozók?

Az elmúlt években Magyarországon tanúi lehettünk annak, mi történik egy gazdasággal, ha fölszabadul a közvetlen, részletekbe menõ politikai ellenõrzés alól. A nyolcvanas évek végétõl a törvényhozás fokozatosan lebontotta a magángazdaságot gúzsba kötõ szabályozást. A vállalkozásalapítás szabaddá vált, bárki létrehozhat céget, rá van bízva, milyet és mekkorát. Az eredmény közismert: a magánvállalkozás szinte berobbant a magyar gazdaságba. Csak az egyéni vállalkozók száma évente százezerrel gyarapodott a kilencvenes évek elsõ felében. Az önállói szféra e hirtelen kiterjedése arra emlékeztet, amikor egy túlnyomásos palack szelepét hirtelen megnyitják. Weberrel szólva: “egy új szellem, éspedig a »modern kapitalizmus szelleme« tört itt utat magának” (Weber 1982: 73).

Írásomban azt vizsgálom, mi lehet az oka a kisvállalkozói szféra hirtelen kitágulásának. Arra igyekszem választ keresni, honnan verbuválódott hirtelen 1989-ben, s honnan kapta folyamatos utánpótlását egészen az évtized közepéig az a csoport, amelynek tagjaiban megvan az a képesség, hogy kéznél lévõ javaikat, szakmai tapasztalataikat, kapcsolataikat, anyagi eszközeiket ügyesen kombinálva piacra lépjenek. Vajon a kapitalizmus szelleme ezekben az emberekben egészen a rendszerváltozásig Csipkerózsika-álmát aludta, a piacgazdaság megjelenésére pedig mintegy varázsütésre fölébredt? Vagy pedig egyszerûen a körülmények jobbra, illetve rosszabbra fordulásának hatására lesz valakibõl vállalkozó? A megnyíló piaci lehetõségeket meggazdagodásuk érdekében kihasználni képes emberek terepe a vállalkozás, vagy ellenkezõleg, a sarokba szorított, munkahelyüket, korábbi megélhetési lehetõségeiket elvesztett embereké?

Nyilvánvaló: a valóság soha nem ilyen egyértelmû. Azonos társadalmi körülmények között az egyéni sorsok igencsak eltérõ módon alakulhatnak. A munkanélkülivé válás például az egyik embernél meggyorsíthatja az önállósodás melletti döntést, míg a másiknál sokszor akkor sem merül föl komolyabb formában ez a lehetõség, ha esetleg megvolna az induláshoz szükséges pénztõkéje. Az ilyen különbségekre azonnal adódik két kézenfekvõ magyarázat. Az elsõ szerint azért lesz az egyik emberbõl vállalkozó, a másikból pedig örökös alkalmazott, mert különböznek a személyes adottságaik. Az egyik nyughatatlan, kockázatkeresõ, és nagy az autonómiaigénye, a másik viszont óvatos, és mindennél többre becsüli a biztonságot. Schumpeter lényegében pszichológiai sajátosságokkal ragadta meg a vállalkozót (Schumpeter 1982), akit a hatalomvágy, az uralkodni akarás visz mindig elõre. Szerinte a gazdasági fejlõdésnek az a hajtóereje, hogy vannak olyan emberek, akik hatalomvágyból, a nagyra törés energiáitól hajtva nagyobb haszon reményében mindig új piacokat keresnek, új termékeken, technológiai vagy szervezeti változtatásokon törik a fejüket.

A másik magyarázat szerint az ember vállalkozói-újítói hajlama mindig az adott kultúrában ölt konkrét formát (lásd Brigitte Berger itt közölt tanulmányát). Hiszen ha a személyes képesség, az egyéni rátermettség volna a döntõ, akkor egy jól kidolgozott személyiségteszttel megjósolható lenne, kikbõl lesz önálló vállalkozó. Ez azonban nem lehetséges, mert az autonómiaigény, a kockázatkeresõ magatartás a legkülönfélébb tevékenységekben, foglalkozásokban realizálódhat. A kultúra szabja meg, hogy bizonyos diszpozíciókkal rendelkezõ ember egy új törzsi szertartást kitaláló sámán lesz-e, vagy pedig az üzleti világban fut be karriert.

Nem szükséges persze egészen távoli kultúrákat egymással szembeállítani ahhoz, hogy igazoljuk mondandónkat. Belátható, hogy egyugyanazon társadalmon belül is döntõ szerepe van annak, hogy az egyén diszpozíciói milyen rendelkezésre álló eszközök, saját kulturális kisvilágában elsajátított eljárások, cselekvésmódok keretei között valósulnak meg. Kétségtelenül létezik az emberekben valamilyen hajlam, de ha a személyiség szintjén keressük az önállósodással kapcsolatos kérdésekre a választ, akkor éppen a vállalkozásról magáról nem tudunk semmi lényegeset mondani. Például nem tudjuk meg, hogy a kockázatkeresõ magatartás vagy a hatalomvágy milyen társadalmi készségeken és gyakorlatokon keresztül valósul meg, és milyen ezeknek a társadalmi eloszlása; egyformán fordulnak-e elõ minden rétegben, vagy pedig vannak kedvezõbb adottságú csoportok. A kulturalista magyarázat éppen ezeket a hiányosságokat igyekszik pótolni, mivel arra keresi a választ, hogy az önállósodás esélyét milyen társadalmi tényezõk határozzák meg.

Az elmúlt évek empirikus vizsgálatai során többek között arra a kérdésre igyekeztünk választ kapni (Czakó és mtsai 1994, 1997), hogy mely társadalmi csoportokból rekrutálódnak a vállalkozók.1 A válasz az empíria szintjén minden elméleti nehézség nélkül megadható. Meg kell vizsgálni, hogy a lakosság és a vállalkozók társadalmi összetétele mennyiben különbözik, s ennek alapján megjelölhetõk azok a társadalmi rétegek, amelyek tagjaiból a legnagyobb valószínûséggel önállósodnak az emberek. Az elmúlt évek adatfelvételei alapján megállapítható, hogy az átlagnál iskolázottabb, több éves munkahelyi tapasztalattal rendelkezõ középkorú férfiakból nagyobb valószínûséggel lesz önálló, mint más társadalmi csoporthoz tartozókból. Az iskolázottság és a munkahelyi tapasztalat jelentõsége a nyolcvanas évek végén volt a legkifejezettebb. E szociológiai tényezõk mára veszítettek súlyukból, bár nem mondható, hogy a kilencvenes évek elején-közepén a társadalmi helyzettõl függetlenné vált volna a vállalkozásalapítás esélye.

Az önállói szférában is olyasmi történt, mint a felsõoktatásban: kibõvült, megnõtt a létszám, belsõleg tagolttá vált, ami értelemszerûen lejjebb vitte a bekerülés társadalmi küszöbét. A számbeli növekedés nemcsak azt jelenti, hogy a korábban ismert vállalkozói pozíciók megsokszorozódtak, hanem azt is, hogy új, alacsonyabb presztízzsel rendelkezõ önállói csoportok keletkeztek; példaként elég megemlíteni az ügynökök, utcai árusok népes csapatát. A bekerülési küszöb alacsonyabbá válását az is befolyásolta, hogy a nagyvállalati szférában is döntõ átalakulások történtek; a menedzserek karrierlehetõségei megváltoztak, differenciálódtak. A nyolcvanas években a Váci utcai szûcs jelképezte az igazi gazdagságot, ez a foglalkozás a vagyonosság szinonimája volt az évtized szótárában. Alakja mára eltûnt, helyét a nyugati fizetéseket kapó menedzserek, banki vezetõk vették át.

Az említett változások ellenére azonban nem szûnt meg a kisvállalkozói szférába bekerülést szabályozó társadalmi szelekció, és a kilencvenes évekre sem jellemzõ az, hogy bárki tetszése szerint önállósodhatna, és legfeljebb az erre irányuló – az egyéni különbségekben rejlõ – ambíciók döntenének a kérdésben. Annak ellenére, hogy az egyéni vállalkozók körében évi százezres volt a létszámbõvülés 1995-ig, ez a jelentõs bõvülés nem változtatta meg a társadalmi rekrutáció alapvetõ karakterét. Az elmozdulás jellemzõ módon az életkor, s nem a korábbi foglalkozási pozíció vagy az iskolai végzettség mentén történt. Valamelyest megfiatalodott a kisvállalkozók köre, fõleg a nagy létszámú ügynöki csoport megjelenése következtében.

Az 1993-as vizsgálat képzettséggel kapcsolatos eredményei röviden így összegezhetõk: az önállók iskolázottabbak a keresõk átlagánál, sõt egyes vállalkozói rétegek kivételesen jól képzettek. A betéti társaságok és kft.-tulajdonosok, illetve vezetõik csoportjába való bekerüléshez minimális feltétel a középiskolai végzettség. A kisiparosoknak és a kiskereskedõknek is több mint a fele érettségizett. “Az újabban alakult vállalkozásokban – az egyéniek között is – a közép- és felsõfokú végzettség dominál, az 1990 után alakult egyéni vállalkozások tulajdonosainak és alkalmazottainak kétharmada közép- és felsõfokú végzettségû. Az 1990 után alakult társas vállalkozások vezetõi között ez az arány még magasabb, 89 százalék” (Czakó és mtsai 1994: 32).

Ha összevetjük a vállalkozói körbe bekerültek és az itt sikeresen bent maradók társadalmi összetételét, azt találjuk, hogy a lemorzsolódásra, illetve bent maradásra ugyanaz a társadalmi szelekciós mechanizmus jellemzõ, mint a bekerülésre. Az iskolázottabbaknak nemcsak az önállósodásra nagyobb az esélye a kevésbé képzett lakossági csoportokhoz képest, hanem a bent maradásra is. Sõt még tovább nõ a képzettség értéke a kisvállalkozók közötti versenyben, mivel javul a cég megmaradási esélye, ha tulajdonosa diplomás. Felmérésünk szerint a bent maradók között magasabb a szakmunkások és a felsõfokú végzettségûek aránya, mint a kiesettek között (Czakó 1997).

Az 1996-os vizsgálat adatai szerint a megszûnõ vállalkozások az önállói szféra egyharmadát teszik ki. Az egyharmados arány három évre (1993–1996) vonatkozik, ami körülbelül évi 11–12 százalékos megszûnést jelent. Figyelemre méltó sajátosság, hogy a megszûnõ kisvállalkozások tulajdonosainak zöme olyan csoporthoz tartozik, amely a rendszerváltozás után lett önálló, nevezetesen az ügynökökhöz. Az átmenõ forgalom tehát abban a vállalkozói rétegben a legnagyobb, amelybe gyakorlatilag pénz, kapcsolati és tapasztalati tõke nélkül is be lehet kerülni, s a sikeres megmaradásnak sem e tõkék birtoklása az elõfeltétele. Ha leszámítjuk az ügynöki kört, a kisvállalkozás “klasszikus ágazataiban” a föntebb említettnél is alacsonyabb a megszûnési arány: aki egyszer ide bekerült, nagy valószínûséggel benn is marad. Persze a stabilitást az is növeli, hogy az alkalmazottak közül azok is egyéni vállalkozók lettek, akik munkájuk lényegét tekintve továbbra is egy cég beosztottai maradtak. Az ok ismeretes: a munkaadó megtakarítja a társadalombiztosítási költségeket.2

A kisvállalkozói kör stabilitásának egyik legkézenfekvõbb magyarázata az lehetne, hogy a lehetõségek gyors bõvülése egyben csökkenti a lemorzsolódás veszélyét, hiszen ha tartósan van még “szabad hely” a kisvállalkozói szférában, akkor nem a másik kiszorításával kerülhetnek be új önállók. Bögenhold és Staber áttekintette a kisvállalkozások számának alakulását a hetvenes években az OECD országokban (Bögenhold és Staber 1991). Arra voltak kíváncsiak, miért növekedett olyan gyorsan a kisvállalkozások, önfoglalkoztatók száma. A jelenség egyik általánosan elfogadott magyarázata a recessziós nyomást helyezte középpontba: a válság miatt nõ a munkanélküliek száma, következésképpen – így e magyarázat – bõvül az önállói kör. Bögenhold és Staber elfogadták ugyan a recessziós nyomás elméletét, de ki is egészítették azt. Szerintük a kis- és mikrovállalkozások tulajdonosi körének bõvülése egyszerûen abból adódik, hogy magas a megszûnési arány; számos ember próbálkozik az önállósodással, így egy adott idõpontban sokan vannak e szférában, de csak kevesen lesznek sikeres vállalkozók, mivel a többség rövid idõn belül feladja. Azaz: a magas létszámot a nagy átmenõ forgalom magyarázza. Az érvelés elfogadható: a nyugati országokban a vállalkozásra aspirálók száma jóval meghaladta a “szabad helyek” számát. Annak ellenére így van ez, hogy a hetvenes években a “szabad helyek” száma is nõtt. Mint ismeretes, ez részint strukturális változásokkal, részint pedig a fogyasztás átalakulásával magyarázható: megnõtt a kereslet a kis szériában gyártott, kézi megmunkálású cikkek iránt, ami a kicsiknek kedvezett (Whitley 1991).

A magyar adatokból viszont – mint láthattuk – egyértelmûen az derül ki, hogy az évi több mint százezres bõvülést nem az átmenõ forgalom magyarázza. Ez annál is figyelemreméltóbb, mivel a recessziós nyomás ugyancsak jellemezte azokat az éveket, amelyekre vizsgálatunk irányult. Ebbõl arra lehetne következtetni, hogy a munkanélküliség nagy tömegeket terelt át az önállói szférába. Van tehát egy hatalmas nyomás, amelynek csak részint enged az önállói szféra; nem enged be sokkal több embert, mint ahány számára ténylegesen hely van. Ezek után fel kell tennünk a kérdést: miként lehetséges, hogy éppen azok szánják rá magukat az önállósodásra, akik a késõbbiekben képesek a pályán maradni? Elvileg az is megtörténhetnék – s a magas munkanélküliségi arányból erre lehetne következtetni –, hogy a próbálkozók aránya messze meghaladja a végül versenyben maradókét, azaz elképzelhetõ volna a ténylegesnél sokkal nagyobb lemorzsolódás. A valóságban azonban nem ez történik.

A kis- és középvállalkozói szférának ugyanis hasonló rekrutációs jellegzetességei vannak, mint a felsõoktatásnak: az esélytelenek meg sem kísérlik a bekerülést. Lengyel vizsgálatából és egy 1993-as adatfelvételbõl arra következtethetünk, hogy az elõzetes szelekció magyarázza a lemorzsolódás alacsony arányát (Lengyel 1996; Czakó és mtsai 1994). A felsõoktatással vont párhuzam abban is megmutatkozik, hogy akik eleve lemondanak az önállósodásról, azok éppen azokba a csoportokba tartoznak, amelyek tagjai statisztikai értelemben kevésbé valószínûen lennének vállalkozók. Ha összevetjük a potenciális és a tényleges vállalkozók társadalmi összetételét, azt tapasztaljuk, hogy e két csoport alapvetõ társadalmi vonásaiban megegyezik (Kuczi, Lengyel, Nagy és Vajda 1991). Azok gondolják, hogy szívesen lennének önállók, akiknek – figyelembe véve a tényleges vállalkozók társadalmi jellemzõit – valóban a legnagyobb erre az esélye.

Mivel magyarázható az emberek realizmusa? Az objektív társadalmi mechanizmusok ismeretével aligha, hiszen a vállalkozók társadalmi összetételének ismerete korántsem evidens az “átlagos” ember számára. Aki elgondolkodik az önállósodással kapcsolatos lehetõségeken, az nem azért dönt a vállalkozás mellett vagy ellen, mert tisztában van osztályhelyzetébõl fakadó objektív esélyeivel.3 A döntések indokai egyedinek, személyesnek tûnnek az érintettek szemében. Az emberek többnyire a körülményeik sajátos alakulását vagy valamilyen általános értéket (“önállóság”, “ki akartam magamat próbálni”) említenek. Ugyanakkor elvétve sem tapasztalható azoknak a társadalmi jellemzõknek a tudatos számbavétele, amelyek pedig a statisztikai adatok szerint megadják az önállósodás sikerének objektív valószínûségét. A jól mûködõ vállalkozások tulajdonosai eredményeiket többnyire személyes kvalitásaiknak: kitartásuknak és szorgalmuknak tulajdonítják. Ez a mechanizmus is hasonló az iskolához. Az oktatásszociológia egyszeregyéhez tartozik, hogy a nagyobb presztízsû iskolákba való bekerülés és a tanulmányi elõmenetel a társadalmi hovatartozás függvénye, miközben az iskola világában az eredményeket a személyes kiválóságnak, tehetségnek tulajdonítják.

A kérdõíves vizsgálatok tapasztalatai alapján tehát megállapíthatjuk, hogy a vállalkozói szférában éppen azok szánják rá magukat az önállósodásra, akiknek erre szociológiai értelemben valóban a legnagyobb az esélyük. Más szóval: az emberek objektív esélyei és az önállósodást illetõ szubjektív döntéseik véletlenszerûségei egybeesnek. Az adatok elemzésével eddig a megállapításig juthatunk. Az empíria szintjén a kiválasztódás mechanizmusait már nem tudjuk megragadni.

Ha azonban a kulturálisan adott gyakorlatok felé fordítjuk a figyelmünket, akkor sikerül azt az ellentmondást feloldani, amely az emberek szubjektívnek tetszõ döntései, kockázatvállalási készsége, személyes tehetsége, jövõjük feletti, nagyon is korlátozottnak tetszõ ellenõrzési lehetõségei és cselekvésük egyöntetûsége között húzódik. Ezekben a – ahogy Bourdieu mondaná – strukturált gyakorlatokban (Bourdieu 1978) kapcsolódnak össze a vállalkozók szubjektív, mikrokörnyezetükben fogant szándékai életpályájuk objektív valószínûségeivel. Az egyén képességei társadalmi gyakorlatok rendszerén keresztül jutnak érvényre, e gyakorlatok szabják meg azt is, hogy az ember hogyan használja fel a rendelkezésére álló tõkéket. A vállalkozó hajlamú ember, ha olyan gyakorlatokat sajátított el gyermekkorában, illetve olyan kultúra közegében szervezõdik felnõtt élete, amely felhasználható, beépíthetõ a vállalkozásba, akkor nagy valószínûséggel úgy oldja meg az egyes élethelyzeteit, hogy ezek révén egyre közelebb kerül az önállósodáshoz.

2. A vállalkozói életutak finalitása

A szubjektív gyakorlatok és objektív életesélyek közötti kapcsolódási pontok a vállalkozói életutak folyamatának tanulmányozása révén jól megragadhatóaknak tûnnek.4 Megfelelõ számú, kisvállalkozókkal készült interjút elolvasva, hamar fölismerhetjük, hogy a külsõ körülmények és a személyes képességek egybeesése korántsem véletlen. Az egyéni rátermettség, alkalmasság nyomán formálódó sorsokban észrevehetjük a típusosságot. Azok a feltételek, amelyek az életsorsokat kívülrõl meghatározzák, és azok a cselekvések, amelyekkel az egyének ezekre válaszolnak, társadalmilag tipikusnak mondhatók. A kisvállalkozókkal készült életútinterjúkból kiolvasható, hogy pályafutásuk egyes eseményei – munkahely-változtatások, újabb szakmák megtanulása, a késõbbiekben hasznosnak bizonyuló kapcsolatok kiépítése, eszközök, berendezések felhalmozása – logikus, az önállósodás irányába megtett lépések. Többen is fölfigyeltek arra (Laki 1994; Czakó és mtsai 1994), hogy a vállalkozóvá válás fokozatosan megy végbe, az anyagi eszközök, kapcsolatok, tapasztalatok lassú, óvatos, szinte észrevétlen, nem ritkán másfél-két évtizedet is átfogó felhalmozásával. Ezek a kutatások az önállósodás folyamatának tudatos, tervezett elemeire helyezik a hangsúlyt. Azt fogalmazzák meg, hogy az egyén elõrelátó óvatossággal, nagy körültekintéssel lép át az alkalmazotti létbõl a magánszférába. Például ameddig lehet, a biztos állás fedezékébõl építgeti leendõ vállalkozását.

Ám ha nemcsak az önállósodást közvetlenül megelõzõ éveket vizsgáljuk, hanem az életút egészét, tehát azt az idõszakot is, amikor még föl sem merülhetett a váltás gondolata, arra a meglepõ felismerésre jutunk, hogy ebben az esetben is jellemzi a pályafutást a magánszféra felé mutató tendencia. Gyorsan hozzá kell tenni: az életpályák említett irányultsága csak a végeredmény ismeretében válik világossá – az érintettek számára is. Gyakran elõfordult terepmunkánk során, hogy interjúalanyaink, visszatekintve életük korábbi szakaszaira, meglepõdve fedeztek fel olyan mozzanatokat, amelyek utólag önállósodásuk egyértelmû elõzményeként foghatók föl. Az életpályának határozott finalitása van; a történések olyan sorozatából áll, amely jól kivehetõ vonalban fut a vállalkozás alapítása felé. Az egyes történések ugyanakkor a maguk idejében olyan szubjektív döntések eredményei voltak, amely döntésekbõl teljes mértékben hiányzott az önállósodásra vonatkozó célkitûzés. A rendszerváltozás elõtt nem is lehetett – legalábbis tömegesebb méretben – az emberek célja az önállósodás, hiszen a vállalkozás korántsem számított tipikus, tömegeket vonzó megélhetési formának. Az életutakat az jellemzi, hogy az emberek olyan munkahelyet választottak, olyan szakmai kapcsolatok megszerzésére törekedtek, amelyek segítségével az éppen adott helyzetükbõl feltáruló horizonton belül reméltek hasznot. Az életút tehát az aktuálisan adódó problémák megoldásának idõbeli egymásutánja, ugyanakkor a megoldások során szerzett ismeretek, az egyes helyzetek “kezelésére” kitalált eszközök, a kialakult kapcsolatok fölhalmozódnak, s így egyre közelebb viszik az egyént az önállósodáshoz.

Sajátos módon a mai kisvállalkozókat korábban is egyfajta keresõ magatartás jellemezte: gyakorta változtattak munkahelyet, foglalkozást, nem lineáris a karrierjük (Czakó és mtsai 1994). Adatfelvételünk szerint ez az összefüggés a munkahelyi karrierekben is tükrözõdik, tudniillik a váltásoknak határozott iránya rajzolódik ki: a megkérdezettek az önállósodást megelõzõ években az állami cégek helyett magáncégeket, illetve szövetkezeteket részesítették elõnyben, azaz nagyobb vállalatoktól kisebbekhez mentek.5 Az adatokat nem szabad úgy értelmezni, hogy az emberek tudatosan keresték volna az olyan típusú vállalatokat, ahonnan könnyebben léphettek át a magánszférába. Inkább arról van szó, hogy diszpozícióiknak megfelelõ foglalkozások után kutatva nagyobb valószínûséggel választottak kisméretû, rugalmasabb szervezeteket.6

Az önállósodók életpályájának a vállalkozás irányába futása persze nem jelenti azt, hogy valamiféle típus-életrajzzal volnának jellemezhetõk e csoport tagjai, mivel a rendszerváltozás után gyorsan kiépült magánszféra többféle kultúra közegében formálódott. Más kulturális feltételek játszottak szerepet azoknál az önállósodóknál, akiknek a család munkaerejével, szolidaritásával, a háztartás jövedelmével, vagyonával való gazdálkodás volt a legfontosabb tõkéje, és más azoknál, akiknél a kapcsolatháló, az ügyintézési és seftelési képesség bizonyult a leghasznosabb erõforrásnak. Ugyancsak más kulturális közegben formálódtak a késõi nyolcvanas években azoknak a közgazdász hallgatóknak a vállalkozói képességei, akik szenvedélyes vitákat folytattak a piacra lépés lehetõségeirõl, s mire letették az államvizsgájukat, már többnyire saját cégük volt. Ennek az írásnak a keretei között nincs lehetõség azoknak a kulturális feltételeknek a tematikus számbavételére, amelyek hozzájárultak a vállalkozások létrejöttéhez. Elegendõ kutatási tapasztalat és adat híján az alábbiakban négy példával illusztrálom, hogy a paraszti kultúra gyakorlatainak adott rendszere miként határozta meg egyes vállalkozók önállósodását.

Clegg figyelt fel a pékségek alapítása és a paraszti kultúra összefüggésére (Clegg 1990). Arra a kérdésre kereste a magyarázatot, honnan származik Franciaországban a kis pékségek társadalmi utánpótlása. Itt rendkívül kemény munkára, hajnali fölkelésre, szüntelen igyekezetre van szükség, ugyanakkor a befektetett energiával nem áll arányban a jövedelem. Miért választják egyes emberek ezt a kimerítõ, alvásra kevés idõt hagyó tevékenységet, hiszen – kevésbé fárasztó munkával és több szabadidõvel – gyári munkásként is megkereshetnek ennyi pénzt. Clegg válasza: a parasztságból jön az utánpótlás. A parasztok szemében az önálló pékség a gyári munkás pozíciójával szemben a fölemelkedést, a kispolgári státusz elérését jelenti. A paraszti gyakorlatok szinte teljes rendszere beilleszthetõ a pékségek világába.

Fél Edit és Hofer Tamás átányi vizsgálatukban (Fél és Hofer 1997) nagyszabású képet adnak a paraszti gazdálkodásról. Aprólékos gonddal írják le e gazdálkodás különbözõ ökonómiáit, többek között a testtel, a test erejével, energiájával való gazdálkodást. Részletesen beszámolnak például azokról a technikákról, amelyek az alvás és felkelés köré épültek. Az éberen alvás és a nagyon korai felkelés biztosításának meglehetõsen kidolgozott technikái vannak. Az átányi parasztemberek kényelmetlen fekhelyekkel és alvási helyzetekkel, az idõ múlására utaló jelek aprólékos megfigyelésével gondoskodtak a kora hajnali ébredésrõl. Például a szükségesnél rövidebb fekhelyet választottak, a fejüket a küszöbre, illetve a tarkójukat egy megbillentett sámli élére tették, vagy félig ülõ helyzetben aludtak, hogy a kellõ idõben felriadjanak.

A paraszti éber önfegyelem, a test állandó kontrollja egy olyan kulturális sajátosság, amely megjelenik a társadalmi gyakorlatok egyéb dimenzióiban is. A hajnali kelés, a kevés alvás másokat elriaszt ettõl a munkától, a paraszti kultúrától viszont nem idegen. Ugyanakkor a test ökonómiája egy átfogóbb rendszer, a háztartás, illetve a paraszti gazdálkodás egészébe illeszkedik. Megvan az élelem elosztásának, napi, heti, évszakoknak megfelelõ adagolási rendje, amely a nemi és életkori szerepekhez, munkafajtákhoz, a szezonhoz, az ünnepnapokhoz és hétköznapokhoz igazodik, de állandó tekintettel van a várható fogyasztási szükségletekre és a rendelkezésre álló készletekre és ezek megújítási lehetõségére. Edények, mércék, letisztult szokások sokasága segít a kalkuláció elvégzésében, a helyes arányok kialakításában, amellyel megteremthetõ az összhang a felhalmozott készlet és a munkaerõ mindenkori energiaszükséglete és megújítása, illetve a – lehetõség szerint bõvített – újratermelés igényei között. Ez a rendszer az önállóság megteremtését és megtartását szolgálta.

Az önállóság megteremtése és megtartása az egyik legfontosabb érték a paraszti kultúrában, amely máig megszabhatja az emberek törekvéseit. A két háború között az önállóság megléte vagy hiánya mély szakadékot teremtett az egyes paraszti csoportok között. Az alkalmazotti lét, a másoktól függés a hierarchia alsó fokát jelentette; aki nem a maga kenyerét eszi, az másnak “keze-lába”. Az önállóság nem pusztán az anyagi jólét jelzõje, több annál, minden törekvés mozgatórugója. A városi alkalmazotti munkával gyakran többre lehetett jutni, mint a gazdálkodással, mégis, ha elegendõ pénz gyûlt össze, földet vettek, hogy megteremtsék vagy kiszélesítsék az önálló élet alapjait. Az önállóság megteremtésének, megtartásának, védelmének szolgálatában állt az egész parasztgazdaság. A testtel való gazdálkodás, a háztartás- és a terménygazdálkodás, az állattartás, és a piacozás mind e körül forog.

Az önállóságra törekvés a mai kisvállalkozóknak is az egyik legfontosabb hajtóereje. Számos olyan vállalkozás van, amelyben az imént jellemzett paraszti kulturális rendszer sok eleme hasznosítható. Az önállóság érdekében az egész család mozgósítása, a fogyasztás, ill. az élvezetek alárendelése a vállalkozásnak, a háztartásgazdaság fölhasználása mind erre utalnak. Példának okáért vegyük elõször szemügyre János társadalmi pályaívét! Az õ apja még parasztnak született, s a harmincas években lett péksegéd. “Hát, a harmincas évek közepén általában vagy szakmát tanult [valaki], vagy pedig maradt a földnél.” Az apa több évtizedes kenyérgyári munka után a hetvenes évek elején szánta rá magát az önállósodásra. Egy borsodi településre költözött, ahol épített egy sütõkemencét. János szintén péknek tanult, elsõ munkahelye egy kenyérgyár volt, ahol a napi 12–14–16 órás munkanap sem volt ritka. A kimerítõ munka után a katonaság pihenésnek tûnt számára: “Csodálatosan éreztem magamat. Olyan, hogy huszonnégy óra szolgálat, nem fogott ki rajtam, mivel nem kellett dolgozni. Egyszerûen, nem tudok olyan dolgot mondani a katonaságnál, ami engem megterhelt volna. Csodálkoztak is: hogy az istenben bírom? Bírtam én azt… Hát, ha tudnátok, mit bírtam ott, a kenyérgyárban, akkor ilyet nem kérdeznétek!”

János leszerelés után megnõsült, és beállt apja pékségébe. Lett volna lehetõsége bent maradni a katonaságnál, de “azért szereltem le, mert apámék is kértek. Mert egyszerûen nem bírták a termelést. A pékségben dolgozott apám, öcsém, anyám és a feleségem.” Néhány éves családi együttmûködés és tapasztalatgyûjtés után önálló vállalkozás megalapítása mellett döntött. Körülnézett a szomszédos településeken, azt figyelve, hol élhetne meg maga is pékként. Végül ráakadt egy olcsó kõházra egy másik borsodi faluban, ahol apja és apósa segítségével kemencét épített, s így saját pékséget alapított. Az apát túlszárnyalni akaró kezdeti lendületét a hatóságokkal történt néhány kellemetlen ütközés megtorpantotta. A konfliktusokból levonta a következtetést: nem lóg ki a sorból, csak annyit termel, amennyit megítélése szerint a hivatalok még elnéznek. Csak 1986-ban döntött úgy, hogy eljött az idõ a terjeszkedésre; apja és apósa segítségével új kemencét épített, s felvett két alkalmazottat. Az évtized végén fölkereste néhány szaktárs, és arra kérték, kapcsolódjon be a pékek akkoriban alakuló országos szervezetének munkájába. Abban, hogy éppen õt, egy kis borsodi falu pékjét keresték meg, nem kis szerepet játszott apja széles szakmai kapcsolatrendszere, amely több évtizedes kenyérgyári pályafutása alatt alakult ki. János igent mondott a fölkérésre, és rövidesen bekerült a szervezet vezetõségébe is.

A szakmai szervezetben végzett munka meghozta gyümölcsét, ennek révén sikerült kijutnia egy, ahogy õ mondta, mesterkurzusra Németországba, hat hétre. Ezután egy amerikai és egy dán út következett, az ott szerzett tapasztalatokat saját pékségében is hasznosítja; Amerikából hazahozott egy süteményfélét, amit itthon szép sikerrel dobott piacra, Borsodból Budapestre (kétszáz üzletbe), de még a Dunántúlra is szállít. Emellett ún. dán zsömlét is süt, amit szintén az egész országban terít. Jelenleg 22 alkalmazottal dolgozik, a vállalkozásban a felesége és a legidõsebb lánya vesz részt, utóbbi egyébként okleveles közlekedésmérnök, aki szakmájából következõen a szállítás megszervezését és az áru országos terítését végzi. A kiszállított péksütemény mennyisége után részesedést kap. A munkában võlegénye is segíti. A fiatalok azt tervezik, hogy Budapesten nyitnak pékséget, tervüket már meglévõ üzleti kapcsolataikra (200 élelmiszerbolt) alapozzák.

Talán nem túl gyakori, hogy egy családon belül három generáción keresztül öröklõdik a pékmesterség, ugyanakkor nem tekinthetjük véletlennek János vagy a lánya választását. János az apja örökébe lépett, tõle tanulta a szakmát, az otthoni pékségben végzett munka során sajátította el a vállalkozással kapcsolatos ismereteket, üzleti fogásokat, s végül az apja és apósa segítségével indította be saját üzletét. Nem új helyzetbe került, hanem a megszokottat vitte tovább, így semmi meglepõt nem találunk abban, hogy éppen egy pékség tulajdonosa lett. Pályafutása nem egy különös személyes képesség vagy tehetség kibontakozásának és beteljesítésének tûnik, hanem a családban elsajátított készségek és gyakorlatok továbbvitelének és új helyzetekre alkalmazásának. Apja egyszemélyes pékségével szemben õ már 22 alkalmazottal dolgozó üzemet teremtett, amelynek berendezéseit többször is cserélte. Annyi és annyiféle pékárut állít elõ, hogy már kiléphetett a helyi piacról, s mint láttuk, még Dunántúlra is szállít.

E példa már sejteti, miképpen kapcsolódik össze a társadalmi és a személyes. János sikeres vállalkozói pályafutását egyszerre magyarázzák társadalmi körülményei, azok a tõkefajták, amelyek tipikusak társadalmi, illetve foglalkozási csoportjában (szaktudás, anyagiak) és az egyéni, csak rá jellemzõ tehetsége. E két szint a kultúrában kapcsolódik össze: az egyének családjukban és szûkebb társadalmi környezetükben gyakorlatok egész sorát sajátítják el; a pénzkezelésre, a kiadások és megtakarítások helyes arányára, a munkavégzés intenzitására és ésszerû megszervezésére, a munka és az élvezet – az illetõ rétegre jellemzõ – egyensúlyának megteremtésére stb. irányuló technikákat. Ezek a gyakorlatok adnak formát a személyes képességnek, s teszik lehetõvé, hogy az egyén sikeresen megbirkózzék feladataival.

A háztartásszerkezet, a kultúra és a vállalkozói hajlandóság összefüggéseit illusztrálja a második példa. Borbála élelmiszerüzlet-tulajdonos egy kelet-magyarországi városban. Nemrégiben költözött ide egy szabolcsi településrõl. A bolthoz több családtag is kapcsolódik: a férj, aki ebbõl él, Borbála anyja, aki viszontszolgáltatás nélkül, és a húga, aki viszontszolgáltatásért alkalmanként besegít. A vállalkozás kerete és szervezõelve a háztartás. A háztartásgazdaságnak az a funkciója, hogy felossza a családtagok munkaerejét a különbözõ munkaszférák között, igénybe vegye a jövedelemforrásokat, meghatározza a pénzkezelés módját, felossza a jövedelmeket a fogyasztás és a felhalmozás között, végül kialakítsa a család fogyasztási stratégiáját (Spéder 1994). Vállalkozásának elindításakor Borbála nem tett mást, mint hogy átemelte vállalkozásába a háztartásban évtizedek alatt kialakult gyakorlatok egész rendszerét. Megélhetésüket – szüleikhez hasonlóan – mindig is család-, s ezáltal háztartásközpontú stratégiák segítségével teremtették elõ. Falusi háztartásuk kvázivállalkozásként mûködött, részint a háztáji jövedelmére, részint a keresõ családtagok fizetésére alapozódott. Borbála feladata volt, hogy a jövedelem ésszerû felhasználásáról gondoskodjék. Sok-sok mezõgazdasági kistermelõhöz hasonlóan egy rugalmas pénzügyi és munkaszervezeti rendszert mûködtettek; a munkák és a jövedelmek elosztásánál mindig a háztartás szempontjai voltak az irányadók.

Ezt a rendszert ültették át a vállalkozásuk mindennapi gyakorlatába. Például az elsõ idõben megnyirbálták a háztartás kiadásait, így a férj keresetébõl fedezni tudták az árubeszerzés költségeit. A férj nem rendszeres bevételei (pl. a munkahelyi jutalom, különmunka) szintén a boltba vándoroltak. Az üzlet felvirágzása után ellenkezõ irányba kezdett áramlani a pénz, vissza a háztartásba. Könnyû észrevenni, hogy ugyanaz a logika érvényesül, mint amit a kistermelõk alkalmaznak, akik “beleteszik” jövedelmeiket – beleértve fizetésük egy részét is – az állatokba, majd az esetleges haszonnal együtt “kiveszik” onnan, és a háztartásra fordítják. Persze itt nem pusztán egy pénzkezelési technikáról van szó, amelyet bárki elsajátíthat, ha akar. A jövedelmek most leírt áramoltatását a vállalkozás és a háztartás között a gyakorlatok kiterjedt rendszere támogatja. Ezeket a gyakorlatokat pedig a munkaidõvel, energiákkal, fogyasztási cikkekkel, vágyakkal, érzelmekkel stb. való családi gazdálkodás fogja keretbe.

A siker egyik fontos feltétele, hogy a döntéseknél soha nem az egyéni ambíciókat, hanem a család egészének érdekeit részesítik elõnyben. Ebben azonban nemcsak a kialakult és megszilárdult gyakorlatok játszanak szerepet, hanem Borbála erõs egyénisége is. A férj megpróbált kibújni ez alól, amikor egyértelmûvé vált, hogy Borbála élelmiszerüzletébõl több pénz áramlik a háztartásba, mint amennyit õ keres katonatisztként. Otthagyta hát a honvédséget, és egy önálló, a család tagjaival nem számoló vállalkozásba fogott. A dolog hamar megbukott, mert Borbála az otthoni szigorú pénzelosztási rendszeren nem volt hajlandó változtatni pusztán azért, hogy egy, a háztartástól elkülönült, s így nem átlátható és a bevált technikákkal nem kezelhetõ vállalkozást támogasson. A férj végül rövid próbálkozás után feladta, s betagozódott a családi vállalkozásba. Õ szerzi be az árut. Borbála összeállítja a listát, ad a kasszából elegendõ pénzt – azaz úgy járnak el, ahogy ezt korábban is tették a háztartás keretei között.

A családtagok vállalkozáson belüli feladatai pontosan leképezik a háztartáson belül elfoglalt helyüket. Így például Borbála édesanyja is besegít a boltba, délelõttönként a pult mögé áll. Munkáját úgy fogják fel, mint a többi szokásos segítségét a háztartásban, nem kap érte fizetést. Borbála húgának, bár együtt laknak egy nagy családi házban, külön háztartása van. Õ is segít alkalmanként, ennek fejében a boltból elvihet bármit, amire éppen szüksége van. A példa talán érzékelteti, hogy Borbála azért lehetett sikeres vállalkozó, mert rendelkezésére állt és az üzletébe nagyobb nehézségek nélkül átemelhetõnek bizonyult a gyakorlatoknak egy olyan kiterjedt rendszere, amelyet a család (és itt vissza lehet menni egészen paraszti megélhetési stratégiáikig) boldogulása során és érdekében fejlesztett ki.

A kultúrába ágyazott mindennapi tevékenységek finalitásának, avagy – a bourdieu-i terminusokkal élve – a pozíció és diszpozíció strukturális interdependenciájának jó példáját nyújtja harmadik példánk. Géza a hetvenes évek végén – kihasználva egy véletlenül kínálkozó lehetõséget – vásárolt egy esztergagépet, és beállította a garázsba. A lehetõség a legjobbkor jött, mivel felesége néhány évi gyes után éppen munkába szeretett volna állni, de a gyerekek miatt ezt nem nagyon tudta megoldani. Az otthon végezhetõ munka lehetõvé tette számára a pénzkeresetet, és a gyerekek sem maradtak felügyelet nélkül. Gyorsan megtanulta hát az esztergagép kezelését, és bedolgozó lett.

A mûhelyépület és a gépek története pontosan tükrözi, hogy az egyes bõvítések, átalakítások mindig az éppen kihasználandó lehetõségek jobb kiaknázására irányultak, s föl sem merült a majdani önállósodás perspektívája. Bõ tíz évig többé-kevésbé ideiglenesnek, átmenetinek tekintették a bedolgozásból adódó kereseti lehetõséget, noha a mûhely egyre bõvült, persze minden alkalommal csak egy kis alapterületû helyiséget “ragasztottak” hozzá, pontosan akkorát, amekkorát a helyzet megoldása megkívánt. Ezzel párhuzamosan a gépállomány is gyarapodott, ugyancsak az éppen megoldandó helyzet kívánalmainak megfelelõen.

Mûhelye alakítgatása során Géza ellátogatott kollégáihoz, rokonaihoz vagy a bedolgozás révén szerzett új ismerõseihez, megnézte, hogyan dolgoznak, milyen mûszaki megoldásokat alkalmaznak, s mivel találékony ember volt, sok használható tanáccsal, ötlettel szolgált másoknak maga is. A nyolcvanas évek végére már tekintélyes kapcsolathálóval rendelkezett, amelynek tagjai között voltak Jászberényben, Hatvanban, Gödöllõn lakók is. A hálózat sokféle funkciót látott el: anyagbeszerzés, értékesítés, mûszaki nehézségek megoldása, gépek, alkatrészek cseréje stb.

Géza egy szövetkezet melléküzemágában volt fõállásban, vasesztergályosként. Mivel a feleség otthon fát esztergált, Gézának rengeteg tanulnivalója volt: a fa megmunkálása sokban eltér a fémforgácsolástól, a fa könnyen megég, hasad stb. Eleinte, ha új munkadarab gyártásába kezdtek, az elsõ sorozat elkészítése sok fejtörésbe, kísérletezésbe került. Elmesélte például, hogy a tiplik gyártása milyen nehézségekbe ütközött: kezdetben nagyon lassan ment, sok faanyagot használtak el, azaz alig kerestek valamit. Jó idõbe tellett, míg egy más célra készült gépet végül sikeresen átalakított tiplik készítésére. Az évek során, mivel hasonló esetek sokaságával kellett megbirkóznia, meglehetõsen gazdag szakmai tapasztalatot szerzett a famegmunkálás terén. A kapcsolatok és a szakmai tapasztalatok is olyan spontán, elõre nem tervezett módon halmozódtak fel, ahogyan a mûhelyépület és berendezés is alakult. A kilencvenes évek elejére mintegy maguktól megteremtõdtek az önállósodás feltételei; mindene megvolt interjúalanyunknak, ami egy vállalkozás elindításához szükséges.

Vállalkozások születhetnek a paraszti és a technikai-szakmai kultúra találkozáspontjain is. Galga menti vizsgálatunkban (Kuczi és Makó 1996) olyan vállalkozókkal készítettünk interjúkat, akik a paraszti kultúra örököseinek tekinthetõk. Mindannyian falujuktól távol kezdtek el dolgozni, többnyire Budapesten, de mindig olyan munkahelyeket kerestek, amelyek elegendõ idõt és energiát hagytak az otthoni, független világuk kialakítására. Ennek szolgálatába állították a családtagok munkaerejével, idejével, fogyasztásával való gazdálkodást is. A végeredmény: saját, jól berendezett mûhely a családi házban. Önállóságuk megteremtésének másik forrása a paraszti kultúrától egyébként nem idegen (Márkus 1979) fúrás-faragás, bütykölés. A Galga mentén bõ másfél évtizeden át mûködött egy faipari szövetkezet, amely széles bedolgozói hálózaton alapult. Az itteni falvakban élõk kis mûhelyek sokaságát alakították ki, hogy bekapcsolódhassanak ebbe a pénzkereseti lehetõségbe. Mivel termékeik kis szériában, egyedi megrendelésekre készültek (telefonasztalkák, facsillárok, karnisok stb.), a termelésnek nem voltak standard feltételei. A szövetkezet gyakran változtatta a munkadarab méretét, formáját. Ez új gépeket, a korábbitól eltérõ megoldásokat kívánt. Az remélhetett az átlagosnál magasabb keresetet, aki ügyes volt és találékony, és volt mûszaki hajlama. Ennek következtében valóságos mûszaki versengés alakult ki a mûhelytulajdonosok között. Nem ritkán másfél-kétszeres jövedelemkülönbségek alakultak ki egy-egy leleményes újítás nyomán. Az új megoldások kitalálása, ötletes gépek építése a kisrégióban élõ férfiak “sportjává” vált. Éjszakába nyúlóan elálldogáltak egymás mûhelyében spekulálgatva valamilyen felfogatási, forgácsolási probléma megoldásán. A férfiak mûszaki ambíciója, barkácsolási hajlama beépült a mindennapi életbe, keretet adott a szabadidõ eltöltésének, a kapcsolatok struktúraképzõ elemévé vált, s alakította a közvetlen környezetet is.

Az egyik faipari mûhely tulajdonosa, József is szenvedélyes bütykölõ. Elvállalta, hogy fa alkatrészek gyártásához állít elõ félkész termékeket, de nem volt hozzá megfelelõ berendezése.

3. Összefoglalás

Clifford Geertz szerint az elmaradottabb, nem piaci gazdaságok átalakulását és gyors fejlõdésnek indulását egy lassú társadalmi és kulturális átalakulás elõzi meg (Geertz 1963). A termelési mutatók hirtelen emelkedése csak láthatóvá teszi a korábbi, a társadalom mélyében zajló felhalmozódási szakaszt, és megfordítva: az átalakulás rejtettsége ugrásnak mutatja a változásokat. Geertz átveszi a közgazdaságtani irodalomban meghonosodott nekilódulás (take-off) (Rostow 1971) kifejezést, és az indonéz társadalmi fejlõdésre alkalmazza. Két indonéz város összehasonlító vizsgálata alapján kimutatja, hogy az egyikben még nem indultak el a kapitalizálódáshoz vezetõ változások, a másikban viszont az arisztokrácia mobilizálni tudta a hagyományos paraszti társadalom lojalitását, a respektust, a bizalmat, és a modern cégek szolgálatába állította. Mivel az arisztokrácia uralta e városkörnyéki falvak összetett hálózatait, képes volt ezeket úgy átalakítani, hogy megfeleljenek a vállalkozás követelményeinek, azaz elég rugalmasak legyenek, ugyanakkor elég rugalmatlanok is ahhoz, hogy fennmaradjanak, s ne zilálódjanak szét a gazdasági változások következtében. A hálózatok átalakítása, a beállítódások, a lojalitás óvatos módosítása tette lehetõvé, hogy a gazdaság hirtelen nekilóduljon. A lassú, észrevétlen kulturális átalakulást egy gyors váltás követte, a fejlõdés jól látható, statisztikai eszközökkel is kimutatható ütemre váltott.

A nekilódulás a magyar átalakulást is jellemzi. A vállalkozásalapítás jogi korlátainak feloldása után látszólag minden elõzmény nélkül támadt föl a kapitalizmus szelleme, és történelmi léptékkel mérve szinte egy csapásra kialakult a magánszféra. A hirtelen változás valójában nem elõzmény nélküli, mindössze leleplezte, láthatóvá tette az eladdig rejtett folyamatokat. A magánszféra hirtelen kitágulása érthetõvé válik, ha tekintetbe vesszük, hogy ezt kulturális és társadalmi változások készítették elõ. Mint föntebb már leírtam, a rendszerváltozás elõtti Magyarországon a leendõ vállalkozók életpályája az önállóság irányába haladt. Úgy választottak munkahelyet, úgy oldották meg élethelyzeteiket, hogy ez a késõbbiekben elõnyössé váló szakmai tapasztalatok, kapcsolatok, anyagi eszközök fölhalmozódásához vezetett. Mire lehetõvé vált a tömeges önállósodás, több százezer ember állt felkészülve arra, hogy bekapcsolódjék a piacgazdaságba.

A vállalkozáshoz szükséges tõkeféleségek mintegy szándékolatlan, legalábbis nem elhatározott terv szerinti felhalmozódása magában a társadalomban is lassú, a piacgazdaság irányába mutató folyamatokat indított el. Róna-Tas Ákos a kistermelés, a második gazdaság rendszerbomlasztó hatását hangsúlyozza (Róna-Tas 1994). Az emberek növekvõ mozgástere, saját világuk kiépítése, az egyenlõtlenségek növekedése “alulról” rombolta a szocializmust. Ehhez azonban hozzá kell tennünk azt is, hogy lezajlott egy lassú építkezõ folyamat is. A nyolcvanas években olyan hálózatok épültek ki, amelyek a vállalkozói együttmûködés alapjává váltak. A kilencvenes évek elején önállósodók rokoni, szomszédi, munkatársi, szakmai kapcsolatok sokaságát használhatták fel, ezek révén juthattak pénzhez, eszközökhöz, mûhelyhasználati lehetõséghez, anyagokhoz, megrendelõkhöz. Az évek során kialakult és megszilárdult viszonyok adtak keretet az induló cégeknek is.

Arra a kérdésre tehát, hogy honnan támadt fel hirtelen a kapitalizmus szelleme, mi a magyarázata a piacgazdaság gyors kiépülésének és – ha hinni lehet az értékeléseknek – gazdasági fejlõdésünk mostani nekilódulásának, a választ a kultúrában találjuk meg. A mindennapi életben a gyakorlatok olyan rendszere létezett a rendszerváltozás elõtti Magyarországon, amely emberek sokaságát tette képessé önállóságuk kiépítésére és a vállalkozás indításához szükséges tõkék felhalmozására. Ha a kisipar vagy a kistermelés elmúlt negyvenéves történetét vizsgáljuk, akkor ebben a politika történéseinek lenyomatát láthatjuk; a magánszféra létszámának csökkenése vagy bõvülése, a kistermelés visszaesése vagy föllendülése biztosan jelezte a hatalom szándékait. A pártkongresszusok jegyzõkönyveinek vagy a Politikai Bizottság határozatainak tanulmányozásával pontosan rekonstruálni lehet a magángazdaság terjedelmének rendszerváltozás elõtti változásait. És megfordítva: a magánszféra létszámalakulására vonatkozó idõsoros táblázatból kiolvasható a reform és ellenreform politikai váltógazdasága. Ugyanakkor a legális kisipar vagy kistermelés története nem azonos azoknak a kultúráknak a történetével, amelyek közegében vállalkozások születhetnek. Ezeknek a kultúráknak, amelyek Magyarország múlt századi kapitalizálódásával kezdtek kiformálódni, a folytonossága nem szakadt meg a szocializmus évtizedeiben sem (Lampland 1991). A megélhetési stratégiáknak megvan a maguk kialakulási és fejlõdéstörténete, de ez viszonylag független a politikától, s részben a gazdasági berendezkedéstõl is. Ennek a relatív függetlenségnek köszönhetõen a háború elõtt született kultúrák tovább épültek, új elemekkel egészültek ki, gazdagodtak a szocializmus évtizedeiben is; például a paraszti gyakorlatok részévé vált a szakértelemmel, az állandó külsõ jövedelemforrásokkal való gazdálkodás, ez egyes térségekben kiegészült a technikai kultúrával, s új, a paraszti világban ismeretlen, nem kaláka típusú kooperáció jött létre. A magánszféra elmúlt években történt váratlan színre lépése e történések számbavétele nélkül aligha érthetõ meg.

Hivatkozott irodalom

Aydalot, Philippe (1986): The location of new firm creation: the French case. In New Firms and Regional Development in Europe. Keebl és Wever szerk. London: Croom Helm.

Berger, Brigitte (1991): The Culture of Modern Entrepreneurship. In The culture of entrepreneurship. Brigitte Berger szerk., 13–32. San Francisco, California: ICS Press.

Bourdieu, Pierre (1978): Az osztályok pályája és a valószínûségi okság. In A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése. Budapest: Gondolat.

Bögenhold, Dieter és Udo Staber (1991): The decline and rise of self-employment. In Work Employment and Society, 5(2): 223–239.

Clegg, Steward R. (1990): Modern Organisations. London–Newbury Park–New Delhi: Sage.

Czakó Ágnes, Kuczi Tibor, Lengyel György és Vajda Ágnes (1994): Vállalkozók és vállalkozások, 1993. Budapest: KSH–BKE Szociológia Tanszék.

Czakó Ágnes és mtsai (1997): Megszûnt és mûködõ vállalkozások 1993–1996. Budapest: Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány.

Czakó Ágnes (1997): Kisvállalkozások a kilencvenes évek elején. In Szociológiai Szemle, 3: 93–116.

Fél Edit és Hofer Tamás (1997): Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest: Balassi Kiadó.

Geertz, Clifford (1963): Peddlers and Princes. Chicago: The University of Chicago Press.

Keeble, David és Egbert Wever (1986): Introduction. In New Firms and Regional Development in Europe. Keeble és Wever szerk. London: Croom Helm.

Kuczi Tibor, Lengyel György, Nagy Beáta és Vajda Ágnes (1991): Vállalkozók és potenciális vállalkozók. Az önállósodás esélyei. In Századvég, 2–3: 34–48.

Kuczi, Tibor és Csaba Makó (1996): Toward Industrial Districts? Small Firm Networking in Hungary. In Legacies, Linkages, Localities: Restructuring networks in post-socialist economies. Grabher és Stark szerk. Oxford: Oxford University Press.

Laki Mihály (1994): A magánvállalkozások növekedésének esélyei. In Külgazdaság, 12.

Laky Teréz (1987): Eloszlott mítoszok, tétova szándékok. In Valóság, 6.

Lampland, Martha (1991): Pigs, Party Secretaries, and Private Lives in Hungary. In American Ethnologist, 18(3): 459–479.

Lengyel György (1996): A vállalkozókedvrõl. In Vállalkozók és vállalkozói hajlandóság. Lengyel György szerk., 39–58. Budapest: Közszolgálati Tanulmányi Központ.

Márkus István (1979): Nagykõrös. Budapest: Szépirodalmi Kiadó.

Róna-Tas, Ákos (1994): The First Shall Be Last? Entrepreneurship and Communist Cadres in the Transition from Socialism. In American Journal of Sociology, 100(1): 40–69.

Rostow, Walt Witman (1971): Politics and the Stages of Growth. Cambridge: University Press.

Schumpeter, Joseph (1982): A vállalkozó. In A vállalkozó. Lengyel György szerk., 29–58. Szociológiai Füzetek, 28. szám.

Spéder Zsolt (1994): A család háztartásgazdasága – a háztartásgazdaság mûködése a 90-es évek elején. In Demográfia, 3–4: 329–333.

Tóth Lilla (1997):Vállalkozói életutak és kapcsolathálók egy nagyközségben – a leszakadó kisvállalkozókról és kisvállalkozásokról. In Megszûnt és mûködõ vállalkozások 1993–1997, 3–17. Budapest: Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány.

Weber, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat.

Whitley, Richard (1991): The Revival of the Small Business in Europe. In The Culture of the Entrepreneurship. Brigitte Berger szerk., 157–188. San Francisco, California: ICS Press.
 

Jegyzetek

* A tanulmány az OTKA támogatásával készült (T 018 484).

1 Dolgozatomban nem teszek különbséget az önállói szféra csoportjai (önfoglalkoztatók, mikrovállalkozók, kisvállalkozók) között, a szövegben az “önálló” és a “kisvállalkozó” szinonimákként szerepelnek.

2 Az elõbbi adatokat tovább árnyalja, ha a megszûnés nem bukást jelent, csak a tevékenység idõleges felfüggesztését, ami akár egy ígéretesebb területre történõ átváltás szükségszerû átmeneti állapotát is jelentheti. A megszûntek közé sorolhatók azok a “vállalkozások” is, amelyek inkább adómegtakarító céllal jöttek létre: ha nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket, tulajdonosuk felszámolta õket. Ezeket a megfontolásokat is figyelembe véve, még inkább megerõsíthetjük állításunkat, hogy a magyar kis- és középvállalkozói szférát az alacsony lemorzsolódási arány jellemzi. Hasonló tapasztalatokról számolt be Tóth Lilla, aki egy konkrét település legsikeresebb, ill. nehézségekkel küszködõ önállóiról készített tanulmányt (Tóth 1997). Az általa vizsgált faluban kizárólag annak a néhány embernek a vállalkozása került a csõd közelébe, akik idõközben megbetegedtek, s nem tudták feladataikat ellátni, vagy az életvezetésük miatt voltak sikertelenek (például alkoholisták voltak).

3 Ez az állítás megerõsíthetõ egy kérdõíves felvétel eredményeivel is. Lengyel György vizsgálata szerint (Lengyel 1996) a vállalkozást elutasítók egyötöde azért nem önállósodik, mert túl nagynak tartja a kockázatot, az ezzel járó feszültséget és felelõsséget, elõnyben részesíti a biztos holnapot. A megkérdezettek egy másik ötöde a megfelelõ készségek és tehetség hiányát jelölte meg. Az adatokat interpretálva Lengyel György megjegyzi, hogy az elutasításban fontos szerepet játszanak a személyes és mikrokörnyezeti tényezõk.

4 Az elemzés alapjául több mint száz interjú szolgál. Ennek egy részét Keul Andrea és Kopasz Enikõ készítette, másik része pedig Makó Csabával végzett Galga menti kutatásunkból származik (Kuczi és Makó 1996).

5 Nemzetközi tapasztalat (Aydalot 1986; Keebl és Wever 1986), hogy a vállalatnagyság és az önállósodás összefügg. Minél kisebb egy cég mérete, annál nagyobb az alkalmazottak esélye arra, hogy vállalkozóvá váljanak.

6 Az önállók két – a kilencvenes évek elején még legjellemzõbb – rétegét, a tradicionálisnak számító egyéni és a modernebb (Laky 1987) társas vállalkozások tulajdonosait összevetve azt találjuk, hogy az elõbbi csoport harminc százaléka, míg az utóbbiba tartozók fele változtatott beosztást. Az eltérés még jelentõsebb, ha az egyéni és a társas vállalkozások karrierjének alakulását és az iskolai végzettséget együtt vizsgáljuk. Eszerint a megkérdezettek foglalkozási pályájára nagyobb hatással van az, hogy egyéni vagy társas vállalkozási formát választanak, mint az iskolai végzettség. Például azok az érettségizettek, akik egyéni vállalkozók lettek, pályafutásuk során kevésbé váltogatták beosztásaikat, munkahelyeiket, mint azok, akik betéti társaságok tagjaivá, kft.-k tulajdonosaivá váltak. Ez az összefüggés a vállalkozói diszpozíció jelenlétére és hatására utal. Igaz ugyan, hogy a képzettebbeknek a kevésbé iskolázottakkal szemben nagyobb az esélye az önállósodásra és ezen belül a vállalkozás modernebb formáinak választására, ugyanakkor a nyugtalanabb, több foglalkozást és beosztást, több munkahelyet váltók, azok tehát, akikrõl feltételezhetõ, hogy rendelkeznek valamilyen vállalkozói hajlammal, rendre a kft.-k tulajdonosai vagy a betéti társaságok tagjai között vannak.